Itt lakott Sigmund Romberg!

2014. február 22., szombat

0 megjegyzés
Még 2012-ben hosszabb sorozatot szenteltem a blogban egy érdekes kanizsai muzsikusnak, Rosenberg Ádámnak. Az ő fia volt a városunkban 1887-ben megszületett és az Egyesült Államokban világkarriert befutott Sigmund Romberg, a musical műfajának egyik megteremtője. De maga Ádám is érdekes ember volt, a 19. század végi Kanizsának jellegzetes alakja, akinek révén, már amennyi egyáltalán felderíthető volt életéről és munkálkodásáról, városunk akkori légköréről, kulturális helyzetéről is megtudhattunk érdekességeket. Ádám jeles zongorista volt és zeneszerzéssel is foglalkozott. Európa több országában muzsikusként eltöltött évei után Glasgow-ból hazatérve alapított Kanizsán magán-zeneiskolát és hangszerkereskedést. Mellette hangversenyeket szervezett, rendezett. Negyvenes éveiben járva nősült meg, felesége amatőr író és költő volt. Két kisfiuk született, az idősebbik kapta orvos nagyapja, Zsigmond nevét és lett zeneszerző.

Sigmund Romberg szülőházát, azaz szülei lakását már sokan keresték, kutatták itt Kanizsán is különböző forrásokból, de eddig sikertelenül. Így emléktáblája 2012-ben, születésének 125. évfordulóján a Farkas Ferenc Zeneiskola épületének külső homlokzatára került:

Nagykanizsa, Sugár út 18.


Amikor a Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye című könyvemet írtam, én is próbáltam nyomozni a család lakcímét/lakcímeit. Egyetlen utalást találtam a korabeli sajtóban, Rosenberg Ádám egy apróhirdetését, amelyben hangszerkereskedését reklámozta:

Zalai Közlöny 1884. március 23.

Akkor, más egybeesések alapján én megkockáztattam, hogy ez a hangszerüzlet lehetett a mostani Bajza utca 2. számú házban, vagy ha nem is pontosan abban, de valahol azon a környéken, mert ott volt több terület és ingatlan a gazdag ügyvéd birtokában. Persze, ha az üzlet ott is volt, a család nem biztos, hogy ott lakott.

Így álltak a dolgok, amikor, miután újra tüzetesen elkezdtem átnézni a korabeli kanizsai újságokat, legnagyobb meglepetésemre a következő hirdetésre bukkantam:

Zalai Közlöny 1888. szeptember 22.


Ez a Rosenberg Ádámné, aki itt 1888 őszén kézimunka-tanfolyamát hirdeti, nem lehet más, mint a "mi" Rosenberg Ádámunk felesége, mert ebben az időszakban másik  Rosenberg Ádám nevű ember nem élt Kanizsán.
 
A család későbbi történetébe nagyon is beleillik, hogy a fiatalasszony is megpróbált valamivel hozzájárulni megélhetésük költségeihez. Ádám legénykorában valószínűleg simán fenn tudta tartani magát zenei jövedelmeiből, de nősülése és gyermekei születése után ez már nem volt elegendő. Ezért 1891-ben el is fogadta a rokonságába tartozó gelsei Guttmann család ajánlatát, akik hatalmas vállalkozásuk, a Monarchia épülő vasútvonalait ellátó, Beliscsén levő faipari műveik kereskedelmi igazgatójául szerződtették a legalább négy-öt nyelvet beszélő Ádámot, aki ekkor feladta zenei főfoglalkozását s a család természetesen oda is költözött.

De menjünk tovább.
A hirdetés "nálam ... jelentkezni" megfogalmazása szerintem azt jelenti, hogy a család lakása a nevezett épületben volt. Ez pedig, Rosenberg Ádámné megfogalmazása szerint: Eötvös tér, Keller-féle ház.

Szerencsére Tarnóczky Attila már rengeteg kanizsai épület múltját felderítette remek Hol-mi című munkájában, így abban kezdtem el keresni a Keller-féle házat. Rögtön eredményre is jutottam, miszerint a mostani Fő út 23. lehet a hirdetésben említett épület.

Forrás: Hol-mi

Az egyetlen halvány bizonytalanság az, hogy Rosenbergné az Eötvös térre helyezi a házat, de: a Hunyadi utca sarkán álló épület mai számozás szerint a Fő út legszélső háza, amelynek, ha átszeljük a kis keresztutcát, közvetlen szomszédja már az Eötvös tér 2. Ott napjainkban egy üres telek van.
A 19. század végén még szerintem nem voltak annyira kikristályosodva és pontosítva a lakáscímek, utca-házszámok, s a tényleg az Eötvös tér szélén álló, bár ma Fő utca 23-ként számozott házat szerintem Rosenbergné nyugodtan emlegethette 1888-ban Eötvös térként.

Most nézzük magát a jelenleg ott álló házat, hogy tényleg lakhattak-e benne 1888-ban Rosenbergék.

Tarnóczky Attila kutatásai szerint már a 19. század első felében ezen a helyen volt található Vidákovich Ferenc bábsütő, majd városi tanácsos háza, amely az 1880-as évek eleje körül Keller Ignác cipész tulajdona lett. Ő építtette 1884-ben a Fő utca felé néző oldalt emeletesre Hencz Antallal. Hunyadi utcai földszintes szárnya néhány évvel később épült meg.
Ezek szerint a Rosenberg család 1888-ban simán lakhatott itt, ebben a ma is álló épületben, amelyet tulajdonosáról Keller-házként emlegettek. Azt persze még így sem tudjuk, hogy mitől és meddig volt itt az otthonuk. Lehet, hogy világhírűvé vált fiuk, Zsigmond/Sigmund ebben a házban született, de ez persze nem biztos, megeshetett, hogy csak utána költöztek ide. Ami biztos, az az, hogy - legalább is szerintem - a hirdetés feladásának idején, amikor a kis Zsigmond éppen 14 hónapos volt, ennek a szép épületnek egyik lakásában élt az akkor még három fős kis család. És ez már jóval több, mint amit eddig tudtunk ez ügyben :)

80 éve halt meg Lemberkovitsné Weber Margit

2014. február 14., péntek

0 megjegyzés
Temetésén ott volt szinte egész Nagykanizsa; a szemtanúk szerint városunkban még nem láttak ilyen impozáns méretű és szívszorító végtisztesség-adást. 1944-ig halála évfordulóján minden évben hangversenyt rendezett emlékezetére a városi zeneiskola. Napjainkra viszont még a neve is ismeretlenül cseng...

Ezen próbálok egy cseppet változtatni mai írásommal.

Forrás: A zeneiskola évkönyve 1933/34


A szép fiatalasszony az 1926-ban megalapított Városi Zeneiskolának az igazgató, Vannay János után - Pásztor Irmával együtt - elsőként alkalmazott tanára lett - hangszere a hegedű volt. Halála után szakmai életútját így foglalta össze igazgatója:

1898. március 24-én született Budapesten, hol iskoláit is végezte. Tanári oklevelét az Országos Zeneművészeti Főiskolán, Budapesten szerezte meg. Korán jelentkezett elhivatottsága a hegedű-művészi pálya felé vezette és sikerekben gazdag évek után a Székesfővárosnál vállalt tanári állást. Iskolánk felállításakor, 1926. szept. 1-ével ide nyert meghívást, melyet elfogadva, fiatal intézetünk leglelkesebb apostola lett.

(Forrás: Nagykanizsai Városi Zeneiskola értesítője az 1933-34 tanévről. Nagykanizsa, Gutenberg és Délzalai Nyomda)

Nekrológja még bővebben fogalmaz, nyilván Vannay János további információi alapján (Zalai Közlöny 1934. február 17.):

L. Weber Margit Budapesten végezte tanulmányait. A zenei hajlam családi örökség volt nála, majdnem minden testvére muzsikus, egyik hárfa-művész, a másik csellista és így tovább. A tehetséges Weber Margit is nagyon fiatalon végezte el tanulmányait és már 17 éves korában Mendelssohn hegedűversenyét játszotta a fővárosban, nagy nyilvános zenekari hangversenyen. Vidéken is sokat hangversenyezett, így Debrecenben, Balassagyarmaton, Pesterzsébeten és más városokban. Budapesten a székesfővárosnál tanított, amikor megalakult a nagykanizsai zeneiskola és annál vállalt tanári állást. Gazdag és eredményes hangverseny-múlttal, a művészi előrejutás lehetőségeivel, tehetségbeli és felkészültségbeli kitűnő adottságokkal otthagyta a fővárost, mert szerelmese volt a zenei kultúrmunkának és úgy érezte, hogy Nagykanizsán etéren eredményes munkásságot fejthet ki. Az iskola születésének első, nagyon gondterhes, sokszor bizony keservesen nehéz esztendeiben önfeláldozó lelkesedéssel és ügyszeretettel dolgozott nem csak az iskola falain belül, hanem a kulturális közélet porondján is társadalmi elhelyezkedésének erejével is. Rövidesen Nagykanizsán is mint kitűnően képzett hegedűst, egész lelkével művészt és kiváló pedagógust ismerték meg és a város legszélesebb köreiben megszerették.

Nagykanizsa, Csengery út 18.
 Amikor 1926 őszén Weber Margit elfoglalta kanizsai állását, már családos volt. Férjével, Lemberkovits Alajos katonatiszttel és iker kisfiaikkal, Józseffel és Alajossal költöztek városunkba. Hogy egyáltalán Kanizsára került a család, abban bizonnyal nagy szerepe volt Vannay Jánosnak, akit rokoni kapcsolat fűzött össze Weber Margit férjével és az igazgatása alatt álló, frissen megnyílt zeneiskolának éppen szüksége volt jó hegedűtanárra. Lemberkovitsék hosszasabban a Csengery út 18. számú házban éltek, Weber Margit ottani lakásukon halt meg. Míg egészséges volt, otthonában is gyakran gyűltek egybe kollégáival, barátaival házimuzsikálásra.

A kanizsai zeneiskolában a kezdetektől fogva élénk hangversenyélet is zajlott. Kollégáival, változó összetételben, különböző kamarazenei formációkban rendszeresen fellépett iskolai, sőt városi rendezvényeken. A sajtóvisszhangok szerint ő és tanártársai valamennyien rendkívül magas művészi színvonalon játszottak, helyüket megállták volna a főváros nagy pódiumain is. Működésének hét éve alatt L. Weber Margit körülbelül 100 alkalommal jelent meg előadóként a kanizsai közönség előtt.

Lapozzunk bele ez ügyben a korabeli helyi sajtóba. Akkoriban városunknak napilapja volt, mely Zalai Közlöny címmel jelent meg.

Lemberkovitsné Weber Margit Kanizsán a legelső alkalommal egy "külsős" rendezvényen lépett pódiumra a Kaszinóban, Vannay igazgató kísérte zongorán. A Zalai közlöny ezt írta róla 1926. október 12-i számában:

Lemberkovitsné tökéletes hegedűs. Gyönyörű cantilénája, teljesen kiforrott technikája egy csapásra meghódították közönségünket. Sarasate Cigánydalait s Mozart és Schubert néhány transcribált [átírt] apróságát mély átérzéssel, meleg, öblös tónussal játszotta. A felzúgó tapsforgatagot ráadással, Dvorák "Humoreszk"-jeivel köszönte meg.

A Gárdonyi Géza Társaság hangversenyéről ezt olvashatjuk (1930. február 25.):

Lemberkovicsné Weber Margit, a kanizsai zeneiskola tanára teljes felkészültségen alapuló tehetségének új oldalát mutatta be: nagyszerű technika mellé a muzsika lelkét csendítette elő hegedűje húrjaiból. Kanizsai sikereinek szép és érdemes sorozatában a legszebbet aratta ezen a műsoron.

Későbbi nekrológjában ezt írta a Zalai Közlöny (1934. február 17-én):

Az iskolában a kötelességtudás példaképe volt. Soha öt év alatt egy órát nem mulasztott s még súlyos betegen is ellátta tanszaka teendőit. Sem erejét, sem fáradságot, sem anyagiakat nem kímélt, amikor a muzsika és az oktatás érdekei kívánták. Akárhány szegény zeneiskolai növendéknek saját zsebéből fizette ki a tandíját, csak hogy egy bimbózó tehetséget veszni ne hagyjon. 

Erre rímelnek igazgatójának, Vannay Jánosnak szavai is a zeneiskolai értesítőből:

Növendékei rajongásig szerették, pályatársai igaz megbecsülésből fakadó tisztelettel övezték fáradhatatlan és finom egyéniségét, mely ifjú iskolánknak számtalan barátot, a zenekultúrának pedig lelkes híveket szerzett. [...] Szegény növendékeinek tandíját gyakran maga egyenlítette ki, vagy fedezte tanszerszükségletüket, hogy a zsenge csíra el ne vesszen, hogy a zenekultúra ügye városunkban is egyre csak izmosodjék!

L. Weber Margitot fiatalon támadta meg a súlyos betegség, a méhrák, s ebbe halt bele sok szenvedés után otthonában 1934. február 16-án - még azt is tudjuk, hogy este fél 7-kor:

 
Halálának hivatalos bejegyzése

Halála előtt alig több, mint egy héttel, február 6-án, akkor már valószínűleg a közelgő vég tudatában búcsúzó mondatot írt szeretett zeneiskolája vendégkönyvébe:


Súlyos betegségének híre mély megdöbbenést és meleg együttérzést, több hónapos betegsége után bekövetkezett halála pedig oly részvétet váltott ki, mely a megboldogult emberi nagyságát és kulturális vonatkozású jelentőségét a maga mivoltában mutatta meg

- írta róla szintén a zeneiskola évkönyvében Vannay János.

Temetésére 1934. február 18-án, vasárnap délután 4 órakor került sor. 35 éves volt...
Ide másolom a Zalai Közlöny teljes tudósítását február 20-i számából, hogy illusztráljam, mekkora tisztelet és részvét övezte személyét:

Eltemették L. Weber Margitot. Vasárnap délután nagy gyászpompával, a város közönségének óriási részvéte mellett helyezték örök nyugalomra a Városi Zeneiskola fiatalon elhunyt kitűnő művész-tanárnőjét, Lemberkovits Alajosnét. A temetőbe már délután 3 órakor megindult a közönség részvét-áradata, amely megható módon demonstrálta azt a szeretetet és megbecsülést, ami az elhunytat Nagykanizsán övezte. Nagykanizsa úri társaságának színe-java ott könnyezett a virágokkal, koszorúkkal borított ravatal körül, ahol dr. Krátky István polgármester vezetésével ott láttuk a város egész vezetőségét is. A gyászszertartást Magas Mihály piarista igazgató, házfőnök végezte fényes papi segédlettel. A kápolna előtt az Irodalmi és Művészeti Kör vegyeskara gyászéneket adott elő Ketting Ferenc karnagy vezetésével. Ezután megindult az ezrekre menő gyászmenet. Útközben a Levente Zenekar gyászindulót játszott. A menetben, sorrend szerint az Iparos Dalárda, az Irodalmi és Művészeti Kör Vegyeskara, az elhunyt volt tanítványai és teljes létszámban a zeneiskola növendék- és tanári kara, az Irodalmi és Művészeti Kör dr. Tholway Zsigmond elnök vezetésével, az Országos Dalosszövetség XIV. kerülete elnöksége, az összes kanizsai iskolák tanári kara, a Levente Zenekar, a papság, a koporsó után a gyászoló család, az állomásparancsnok vezetésével a kanizsai helyőrség tisztikara, a hivatalos város, végül az ezrekre menő gyászoló közönség vett részt. A sírnál az Iparos Dalárda énekelt Ketting Ferenc karnagy vezetésével, majd Vannay János zeneiskolai igazgató a tanári kar nevében mondott könnyekig meghatott istenhozzádot az eltávozott munkatársnak. A növendékek nevében Begidsán Emil mondott búcsúbeszédet. Ezután a Levente zenekar gyászdala kíséretében engedték le a koporsót. A rendőrséget elismerés illeti a rend ügyes fenntartásáért. A temetést a Horváth-temetkezési intézet rendezte nagy gyászpompával.



Sírja ma is megvan a nagykanizsai köztemetőben:

XVI. parcella, 3. sor 1. sír


Szépen karbantartott, rendezett, ami mutatja, hogy 80 év után is van, aki gondját viseli, és megváltásáról is mindig intézkednek. Férje és fiai nem sokkal a haláleset után elköltöztek Nagykanizsáról - de erről nyilván hosszú időre előre gondoskodtak. Csak éppen a város közönsége felejtette el teljesen L. Weber Margitot...


Így láttam A két Foscari-t 6.

2014. február 8., szombat

4 megjegyzés
Rendkívül érdekes volt az opera látványvilága úgy egyáltalán: díszletként körben némi viharvert falak, a köztük levő tér hol előcsarnok (betolt tornapad-szerűségekkel), hol börtön, hol a Szent Márk tér volt, közben két jelenetben a korábban részletesen leírt ferde pódiummal, mint a doge lakosztályával. A magasban pedig egy, a színpadot keresztben átszelő híd, amit remekül használt a rendező a férfi- és női kórusos nagyjeleneteknél. Amit még nem írtam, hogy elsősorban a börtön- és vallatásos részeknél horrorfilmekből ismert motívumként a képen látható füstköd is akcióba lépett, de nemcsak ott fent - előadás közben azért reméltem, hogy nem árt az énekeseknek...

 
Ez már a tapsrend, de itt látszik legjobban a színpad egésze. Forrás: AndreasTischler.com


A látványos ruhák alapvetően a gótikához kötődtek, de nagyon erősen stilizálva és mai áthallásokkal. Tapasztalható volt még a rendezésben egyfajta artisztikumra való törekvés a szereplők mozgásában, elhelyezésében; például sok drámai szituáció is kifejezetten festői csoportzatokban és mozdulatokban kulminált - szerintem a rendező sok gótikus szobrot, szoborcsoportot nézegetett a színpadra állításra készülve:

Apa és fia elszakítása a tanácstermi jelenetben. Forrás: derStandard.at


 A konkrét előadókra rátérve:

Rendkívül jó volt a kórus, szinte hátborzongatóan indítottak a "Silenzio ... mistero..." szavakkal, tényleg halkan, titokzatosan és nagy belső feszültségben... Három kisebb szerepet is kaptak kórustagok, köztük a magyar Krokovay Marcell, ő mint a doge inasa.

Szintén rendkívül jó volt a zenekar, James Conlon vezetésével. Bár én ahhoz túlságosan elöl ültem, a hangzás maga biztosan jobb lett volna kicsit távolabbról. De így sem panaszkodom, sőt... én szerettem volna legalább egyszer, amennyire lehet, minél közelebb ülni, hogy Plácido Domingót jobban láthassam...

Érdekes módon nem minden ún. "zárt szám" végén tört ki a taps, valószínűleg azért, mert a közönség ezt az operát nem ismeri olyan szinten, mint a Verdi-törzsanyagba tartozókat. Ezért bizony az előadásban többször előfordult néma szünet, olyankor is, amikor igazán remekül lehetett volna tapsolni - leginkább a két fiatal énekes jeleneteinek végén. Először kicsit sajnáltam őket, de előadás végén kiderült, hogy nem a nemtetszés volt ezek oka, hiszen mind Davinia Rodriguez, mind Arturo Chacón-Cruz kifejezetten nagy személyes sikert aratott - Arturo talán egy hajszállal nagyobbat, mint Davinia.

A Foscari család tagjain kívül még egy fontos szerep van az operában, az intrikus Loredano. Roberto Tagliavini basszusa egészen kiváló és figurában is teljesen illúziót keltő volt. Csak annyi a sajnálatos, hogy Verdi kifejezetten mostohán bánt a szereppel, nagyon rövidre írta...


Amikor a doge először színpadra lép, legalább is úgy, hogy nem némán, mint ebben a rendezésben rögtön a nyitány után, az durván az előadás 28-30. percében történik Addigra már hallotta a néző először Jacopót, majd Lucreziát, mindkettejüknek rögtön egy- egy nehéz áriáját, jelenetét. Arturo Chacon-Cruz, mint írtam, úgy volt kénytelen énekelni Jacopo első áriájának lassú részét, hogy egy ketrecben eresztik lefelé... A későbbiekben is sok "gyűrődésnek" volt kitéve hol éneklés közben, hol közvetlenül előtte. A mexikói énekes szép hangú lírai tenor, szerintem kifejezetten jól megállta a helyét egy ilyen "magaslati levegőn" fogant előadásban, színészileg is igazán nagyon jó volt, remekül személyesítette meg az "áldozat" figuráját és nagyon szép volt az összjátékuk Domingóval; a nagy partner után kétségtelenül ő aratta a legnagyobb sikert, s láthatóan határtalanul boldog volt :)

"Apa" és "fia" a tapsrendben. Forrás: operaduetstravel.blogspot.com

Davinia Rodriguez (Lucrezia) rendkívül attraktív külsejű énekesnő, figurában tökéletesen "hozta" Lucreziát, remekül érzékeltetve visszamenőleg is személyiségének a rendező által kitalált megbomlását. Magas hőfokú, igazán expresszív alakítás volt. Éneklésének megítélésében vagyok bizonytalan, mert amilyen operahősnőket korábban énekelt, azokból nekem nem következik, hogy Lucrezia az ő szerepe lenne, akinek pedig szerintem Verdi az egész opera legnehezebb szólamát írta. Ezzel együtt énekben is derekasan helytállt.
Davinia Rodriguez első jelenetében
Érdekes, hogy a premierről frissen íródott kritikák különböző mértékben, de egyetértettek abban, hogy a két fiatal teljesítménye nem ért fel Domingóéhoz. Na most, azért ilyen szempontból nem is szabad összevetni a nemzetközi operaélet legelső vonalában mostanában kezdő lépéseit megtevő fiatalokat (azért a tenor ezen a téren valamivel a szoprán előtt jár) egy Plácido Domingo művészetével, eddig megszerzett gyakorlatával, rutinjával. Szerintem igenis, nagyon jól helytálltak a fiatalok és abban is biztos vagyok, hogy teljesítményük előadásról előadásra javulva biztosan sokkal jobb volt, amikor mi láttuk, mint a premieren, amikor - el tudom képzelni -, nyilván nagyon lámpalázasak lehettek... Az is biztos, hogy ezek a szerepek sokat fognak jelenteni pályájukon nemcsak pr, hanem saját művészi szempontjukból is. Egyedül azon kell elgondolkodni, hogy Lucrezia szólama tényleg illik-e Davinia Rodriguez hangjához, vagy nem volt-e számára kissé korai.

És hát Plácido Domingo!! Mit is írjon az ember egy ilyen óriásról? Mondják sokan, hogy akárhogy is van, ő nem bariton, még ha kora ifjúságában baritonként kezdte és manapság egy ideje újra bariton szerepeket énekel. Szerintem viszont Domingo már túl van a hangfaji korlátokon. Akkora művész, hogy nála ez már nem is számít. Jó, tudjuk, hogy például Otello szólama már magas lenne neki, ennyiben őrá is hatnak a természet kérlelhetetlen törvényei. De igenis, énekeljen bariton szerepeket, hogy az a nemzedék, amelyik már nem lehet tanúja élőben régi parádés alakításainak, például éppen Otellónak, akkor hallhassa és láthassa más, hasonlóan nagyformátumú bariton szerepekben.

Most, A két Foscariban, hetvenharmadik (!) születésnapja előestéjén különösen parádés hangi formában volt. Francesco Foscari szerepe amúgy is Domingo után kiált. Vannak komoly énekelni valói is, de itt igazán a személyiség ereje az, ami a leginkább számít, persze azon belül az ének is. Az öreg doge a libretto szerint "ősz hajú harcos"-ként jellemzi önmagát; s mindazt a tartalmat, amit e meghatározás sugall, Domingo tökéletesen megszemélyesíti. A fenséget, ahogyan a Tizeknek mondja: "A doge hallgatja önöket", vagy amikor menyét figyelmezteti, hogy "tiszteld a törvényt", aztán a gyötrődő apát és még sorolhatnám a példákat, hány színből ötvözi össze ezt a nagy formátumú személyiséget. A hálószobai jelenetben, miután utolsó fiát is elveszítette, hogy harcol oroszlánként uralkodói becsületéért. Azt a pillanatot még kiemelem külön, ahogyan erkölcsi fölényével megállítja Loredanót, aki el akarja venni doge-süvegét. Szívszorító, ahogyan halott fiát követeli vissza ("rendetemi il figlio"). Ám a harangot meghallva tudja, hogy vége. Vége nemcsak az apaságnak, az uralkodásnak, hanem az életnek is. Mint írtam, ebben a rendezésben még maradék családja teljes katasztrófáját is megpillantja, s ez csalja ki utolsó fájdalomkiáltását. Halála a nézők számára a tökéletes katarzis pillanata.




Domingo sikere most is hatalmas, mint már évtizedek óta minden előadásának a végén és még mindig úgy tud neki örülni, mintha életében még sosem lett volna része ilyenben. Nagyon közel voltam, így jól láttam, hogy ez tényleg őszinte dolog nála, olyan boldog volt, mint egy gyerek...





A fenti kis videót én csináltam a telefonommal. Ugyanezekről a pillanatokról, sőt a folytatásról, ami még jó negyedórát tartott, a You Tube-on van élesebb képű felvétel, de én azért szeretem ezt, mert szerintem ennek jobb a hangja, jobban lehet érzékelni a teljes színházterem hangulatát és zajait, nemcsak a nézőtérnek azt a részét, ahol a videokészítő helye volt. Egyet sajnáltam csak a tapsrendben. Miután az elején a legkisebb szereplőktől a legnagyobbig nagyjából egyesével jöttek ki az énekesek, utána már csak közös meghajlás volt. Pedig olyan jó lett volna még párat bravózni csak külön Domingónak... De azért azt mindig remekül lehetett érzékelni, ahogyan felerősödött a taps, amikor a szereplők sorában ő bukkant elő a függöny mögül :)

Akkor már felteszek egy részletet a jobb képminőségűek közül is, szintén a mi előadásunk végéről:





Gyenge fél óra múlva pedig ott ült elegáns öltönyben a színház egyik szobájában (lásd a Megjártuk Bécset legalsó képét) és vidáman dedikált, mintha mi sem történt volna este 7 után :)

Én pedig ezzel befejeztem maratoni hosszúságú sorozatomat, köszönet azoknak, akik velem tartottak.

Így láttam A két Foscari-t 5.

2014. február 6., csütörtök

0 megjegyzés
Végül tekintsük át Thaddeus Strassberger rendező még egy érdekes dramaturgiai beavatkozását, amiről szó sincs az eredeti librettóban:

Férje halálakor Lucrezia megőrül, még a kikötőben, majd a mű végén, apósa hálószobájában, azokban a szörnyű percekben, amikor a doge a harangszóból rájön, hogy még le sem mondott, máris megválasztották az utódát (aki meg is jelenik, ugyanabban a díszköntösben, mint az opera legelején Foscari, ami nagyon szép szimmetria), s ez a csapás az öreg Foscarit már a halál szélére sodorja, utolsó pillanatában még azt is kell látnia, hogy megőrült menye éppen megfojtja az egyik gyermekét, az ő unokáját... A libretto szerint Lucrezia az apósát biztatja, amikor az kénytelen átadni a Tizeknek hatalmi jelvényeit, hogy "Fa core" (légy bátor); ebben az értelmezésben ez a mondata viszont kisfiának szól, akinek haláltusáját kifejezetten naturálisan csinálták meg, kis lábainak csapkodásával...  S a dogénak, miközben már félig halott, utolsó világos pillanatában még ezt is látnia kell, s ez a látvány csalja ki végső fájdalomkiáltását. "Megölte a bú" - zengik a jelenlevők, még a Tizek is megrendülnek, csak az intrikus Loredano ünnepli győzelmét - s erre megy le a függöny.

A doge életének utolsó pillanata - Domingo fenomenális alakítása. Forrás: es.paperblog.com


Ezen a mozzanaton szintén sokat gondolkodtam és úgy találtam, hogy tulajdonképpen belefér az operába - persze nem azt mondom, hogy ezentúl mindenki így rendezze meg, de érdekes és tanulságos kísérlet volt.

Az őrült Lucrezia és apósa az utolsó pillanatok előtt. Forrás: theateranderwien.at


Korábban Lucreziáról azt gondoltam, hogy ő egy erős nő, erősebb egyéniség, mint a férje. De ha cudar nehéz szólamának rokonságát keressük Verdi műveiben, akkor bizony erősen ott van Abigél a Nabuccóból, sőt, Lady Macbeth is, akik mindketten a megőrülés sorsára jutnak. Talán ez indította a rendezőt is erre a gondolatra. Amúgy pedig, mint már az elején írtam, Strassberger ezt a vonulatot is vaskövetkezetességgel alapozta meg az egész darab folyamán és kellett hozzá a bécsi Lucrezia, Davinia Rodriguez egyénisége és tehetsége. Úgy néztem, hogy a valenciai Lucrezia gyengébb lehetett nála ezen a téren is.

És hogy hogyan készítette elő a rendező ezt a megoldást? Ebben az előadásban Jacopónak és Lucreziának három kisgyermeke van, akik meglehetősen sokszor megjelennek anyjuk mellett néma szereplőként. Lucrezia első jelenete alatt például az egyik gyereke - éppen ő, a későbbi áldozat - oda akar anyjához futni, de félúton megáll és inkább a dajkájához szalad - látszik, hogy valamiért ösztönösen idegenkedik az anyjától. Amikor a nagy tanácstermi jelenetben Lucrezia betoppan férje ítélethirdetésére a gyerekeivel, hogy általuk is hasson az ítélkezőkre, akkor is látjuk, hogy ez a kisgyerek volt a három közül apja kedvence, sőt, ez az érzés egyértelműen kölcsönös is: azt hiszem, még korábban, a börtönjelenetben történt, hogy a kisgyerek, amint meglátta, szinte odarohant az apjához és az ölébe ült, később alig tudták elhúzni tőle.

A téma másik előkészítése pedig magának Lucreziának az egyénisége. Első pillanataitól kezdve sok apró jele volt Davinia Rodriguez alakításában, hogy az asszony elméje mintha nem lenne teljesen rendben, de kézzelfogható gesztusokat is tapasztalhattunk: egy nehéz pillanatban például először látható kétségbeeséssel ölelte magához gyerekeit, aztán pedig szinte önkívületben durván ellökte őket magától. Mindezeknek a dolgoknak aztán ez a formabontó befejezés adott visszamenőleg is értelmet. Csak, mint írtam, mivel olyan rengeteg ilyesmi apró dolog történt a színpadon, sokszor nagyon fontos zenei pillanatokban, gondolom, több mindent észre sem vettem, illetve azóta elfelejtettem... Jó lenne egy DVD-felvétel az előadásról.

Legközelebb befejezem a témát az előadók, szereplők jellemzésével :)

Így láttam A két Foscari-t 4.

2014. február 4., kedd

2 megjegyzés
Folytassuk tovább A két Foscari rendezői koncepciójának boncolgatását.

Amúgy a művet - Los Angeles, Valencia, Bécs és London színházainak összefogásával mutatták be ugyanabban a rendezésben. Már csak a londoni előadások vannak hátra a Covent Gardenben. Az előadássorozat rendezője a fiatal, 1976-os születésű amerikai Thaddeus Strassberger.

Írtam, hogy a rendező két esetben komoly dramaturgiai változtatást hajtott végre az előadásban. Ma nézzük az elsőt:

A 3. felvonás 1. képét és a 2. kép elejét egy jelenetnek játszatta. Sokat tűnődtem rajta, mert érdekes ötlet, vannak kifejezett előnyei, de szerintem erős hátrányai is.

A 3. felvonás 1. képének színhelye a Szent Márk tér. A velenceiek a farsangot ünneplik és készülnek a gondolások versenyére. Eközben hozzák Jacopót a kikötőbe (a szokásos ketrecben belógatva), hogy felrakják a hajóra, mely a száműzetésbe viszi - családja, azaz felesége és gyerekei nélkül. A libretto szerint itt apja, a doge nincs jelen, az ő dolga már befejeződött azzal, hogy kénytelen volt aláírni az ítéltet. Ebben a jelenetben először mozgalmas népünnepély tanúi vagyunk és meghallgathatjuk a gondolások kórusát. Következik Jacopo és felesége drámai búcsúja, majd a házaspár egymástól való brutális elszakításával és Jacopo hajóra hurcolásával fejeződik be a jelenet a libretto szerint.

A karneváli jelenet egy pillanata. Forrás: operawest.com

Meglepetésemre azonban a következő történések, amelyeknek már újra a doge lakosztályában kellene lejátszódniuk, színváltozás nélkül itt, a kikötőben folytatódtak. Itt jelent meg a doge, magát sötét parókával álcázva, és itt énekelte el második áriáját, amelyben saját magát vádolja, hogy nem védte meg a fiát a Tizektől és azon kesereg, hogy egy fia sem maradt, egyedül kell meghalnia. A következő pillanatban itt éri el őt Barbarigo szenátor a fia ártatlanságát igazoló levéllel. Majd Lucrezia rohan apósához a hírrel, miszerint alighogy elindult a hajó, Jacopo meghalt.

Ekkor jött csak az előadásban a színváltozás, a doge hálószobája. Az ágyban fekvő dogénak inasa a Tizek érkezését jelenti, akik lemondásra kényszerítik. Amikor megtudja, hogy már meg is választották utódát, a csapások sorozata következtében holtan esik össze.

Forrás: derneuemerker.com

Nézzük először ismét a rendező megoldásának előnyeit: 

Teljesen természetesnek vehető az idős Foscaritól, hogy álruhában mégis odamegy a kikötőbe, hiszen tudja, hogy nagy valószínűséggel soha többé nem láthatja a fiát. Hiteles az a mozzanat is, hogy Lucrezia az, aki a legtovább követi hajóra hurcolt férjét, ennek következtében szemtanúja lehetett halálának. Ez a megoldás megmagyarázza, hogy apósa miért éppen tőle tudja meg a tragédiát.

A felsorolt előnyök mellett melyek a rendezői beavatkozás hátrányai?

Kisebb hátrány, hogy logikátlan Barbarigo szenátor megjelenése a Szent Márk téren a dogénak szóló levéllel, hiszen nem tudhatja, hogy az idős Foscari éppen ott tartózkodik - az lett volna a normális, hogy otthon keresse fel.

A rendező elgondolásának legnagyobb vesztese egyrészt a mű végének drámaisága; másrészt ez a változat a zenével, Verdi zenéjével és dramaturgiájával is erős ellentétbe kerül - és véleményem szerint ez a két dolog együtt a legfontosabb ellenérv, mely felülírja a fentebb vázolt előnyöket is.

Ha az eddig elmesélt események - a doge megjelenésétől és áriájától - az eredeti dramaturgia szerint már a doge hálószobájában játszódnának, sokkal feszesebb lenne a dráma, hiszen alighogy befejeződik az ária, jóformán félpercenként következnek be az újabb fordulatok és csapások: elsőnek a levél, ami először örömhírnek látszik, a doge éppen elkezdene reménykedni, hogy hátha mégis visszakaphatja a fiát. Ám ekkor érkezik Lucrezia férje halálhírével, amit a doge még szinte fel sem fog, amikor máris megjelennek a Tizek, hogy lemondassák.
Ahogyan viszont mi láttuk, van egy nagy törés ebben a drámai folyamatban Jacopo halálhírének vétele és a Tizek érkezése között. Strassberger értelmezésében a két esemény között legalább annyi időnek el kell telnie, amíg a doge a kikötőből hazaér és ágyba fekszik. De bármennyi is ez az idő, mi, nézők is érzékeljük, hiszen, ha nem is a doge hazajutásának valós idejét kell végigvárnunk, de a színváltozáshoz szükséges időt mindenképpen. Ám ez a nézőtéren csendben és sötétben eltöltött kb. 30-40 másodperc is bőven elég, hogy bennünk is megtörjön a cselekmény, a dráma sodrása.

És ami talán a legfontosabb: maga a zene - ami pedig nyilvánvalóan a legfontosabb egy operában - is kifejezetten az eredeti dramaturgiához ragaszkodik: Verdi a doge második áriáját ugyanazzal a zenekari előjátékkal vezeti be, mint első áriáját, amit lakosztálában énekelt. Ezért úgy lenne logikus, ha ez a második ária is a doge otthonában történne. De így, a rendező variációjában a doge zenéjét és áriáját még a kikötőbe kellett helyezni. Ez az áthelyezés erősen megbontotta az eredeti mű szimmetriáját: magában a műben a zene és a helyszín, az előadásban pedig a zene és a látvány összefüggésének szimmetriáját. Mellette úgy egyáltalán sutának és erőltetettnek éreztem, mert hamis volt a motiváció, hogy az idős Foscari itt a kikötőben kezdjen el hátralevő életének kilátásain morfondírozni.

Olvastam még a bécsi premier előtt készült interjút a fiatal rendezővel, amelyben megkérdezték tőle, hogy a munka folyamán hogyan viszonyult a nagy énekeshez: hagyta, hogy saját tetszése szerint formálja meg Francesco Foscarit, vagy úgy bánt vele, mint általában egy szereplőjével. Strassberger erre azt válaszolta, hogy egyszerre volt köztük olyan viszony, hogy ő, mint tanítvány nézte és tanult tőle, de Domingo is nyitott volt az új megoldásokra. Igaz, előfordult olyan is, amikor Domingónak nem tetszett valami és akkor ő azt mondta neki: lehet, hogy ezt a dolgot nem érted meg elsőre, de az én fejemben van az egész és majd össze fog állni a kép. Könnyen el tudom képzelni, hogy ez, amiről ma írtam, ebbe a kategriába tartozott. Kíváncsi lennék, hogy a végén Domingo tényleg helyeselte-e, vagy csak megcsinálta, mint fegyelmezett énekes...

Hamarosan folytatom!


Így láttam A két Foscari-t 3.

2014. február 2., vasárnap

2 megjegyzés
Folytassuk tovább a rendezői koncepció bemutatását:

Az operában két olyan jelenet van, ami a doge otthonában játszódik. Az elsőt a rendező az ebédlőbe képzeli: előttünk dobogón a színpad szélével párhuzamosan hosszú asztal, rajta tányér, kupa. Az asztal keskenyebbik végein magas támlájú gótikus székek. Ami ebben a csavar, az az, hogy a dobogó, ami éppen csak annyira nagy, hogy nem túl kényelmesen minden oldalról körbe lehet járni ezt a bútor-együttest, hátulról előre elég veszélyes szögben lejt. Itt zajlik le a doge első áriája, majd nagy drámai összecsapása menyével, Lucreziával.

Forrás: orf.at


Mindeközben bizony mozgás is van, Domingo már az ária alatt felkel, a kettős folyamán pedig mindketten jócskán mozognak. Amikor az asztal mögött van valamelyikük, az még stabil hely. De mindketten többször elmozognak az asztal másik három oldala mentén is, ráadásul hosszú slafrokban, ami bárhova beakadhat. Hogy mennyivel van alattuk a stabil padló, az a nézőtérről nem látszik, sőt, a hatás olyan, mintha ez a dobogó a nagy semmi fölött lógna... Bevallom, nekem az egész jelenetben a hideg futkozott a hátamon, végig attól féltem, hogy valamelyikük le talál potyogni vagy szánkázni...Próbáltam szuggerálni magamat, hiszen sok előadást lejátszottak ebben a díszletben, van gyakorlatuk a ferde dobogón navigálni, mégis bennem volt a frász - bár igazából csak Domingónak volt nagyobb prakszisa a dobogón való mozgásban, partnernőjének kevésbé. S hogy miért ilyen megoldást talált ki a rendező, amely pedig éneklési szempontból sem lehetett ideális? Gyanítom, képileg is próbálta a nézők fejébe vésni, hogy milyen ingatag és kényes a doge helyzete...

A következő videofelvétel a valenciai előadáson készült:
 





Ugyanez volt a helyzet az utolsó jelenetben, ahol a semmi fölött lógó lejtős dobogón egy mennyezetes ágy foglalt helyet. Az elején a doge bent fekszik az ágyban, fehér hálóingben, majd inasa jelentésére, miszerint itt vannak a Tizek, felkel és magára vesz egy bíborszínű köntöst, aminek rendkívül hosszú uszálya van. Ekkor kényszerítik lemondásra olyan álszent indokkal, hogy mivel már nem fiatal és annyi csapás érte mostanában, legjobb lenne ha visszavonulna a magánéletbe. A harmadik sorban ültem és bizony láttam, hogy Domingo, abszolút feltűnésmentesen, de szenvedett ezzel a slafrokkal, miközben az opera legdrámaibb jelenetét kellett neki produkálni. Persze csodálatosan produkálta, de nem kellett volna ennyire megnehezíteni a helyzetét, mert elég későn kanyaríthatta le csak a válláról a köntöst. Amúgy pedig mezítláb volt... ezt csak érdekességből mondom :)

Forrás: bachtrack.com


A képekből és a videorészletből szinte egyáltalán nem érzékelhető a dobogó lejtése, olyan képet pedig nem találtam, ahol az egész színpadkép látszana. A hálószobás képről legalább annyit le lehet olvasni, hogy a jobb oldali figurák, akik a színpad alapsíkján állnak, láthatóan lejjebb vannak; de a dobogó lejtése itt sem látszik. Pedig tényleg lejtett, méghozzá elég rendesen...

Legközelebb a rendező dramaturgiai változtatásaival foglalkozunk.