A kanizsai cigányprímás esete a finánccal

A 100 éve elhunyt Horváth Laci cigánypírmás életének epizódjaiból válogatok.

Fénykorában a zenekar nyilván nagyon jól keresett, különösen külföldi szereplésein, bár a gázsit úgy nagyjából 14 részre kellett felosztani és költségeik is adódtak. A török szultán nagyvonalú pénzajándéka egyszeri alkalom lehetett a zenekar életében... Amikor Kanizsán játszottak, sokat és sokfelé, sok különböző alkalomhoz muzsikáltak: kávéházakban, éttermekben, bálokon, városi ünnepségeken, magánosok meghívására. Itt már biztosan rapszodikus volt, hogy mennyi gázsihoz jutottak. Bár ők az 1870-es évek végétől az 1900-as évek első évtizedéig országos viszonylatban is közismertnek számítottak, biztosan voltak időszakaik, amikor nehezebben éltek.  Kiöregedve pedig őket is elérte az öreg cigányok nótában is megénekelt szomorú sorsa...

Horváth Laci és zenekarának egy része, a fénykorban (1896)

Akkoriban persze még nem volt adóbevallás... De egyszer, még a zenekar legjobb éveiben Oszeszly Antal finánc elhatározta, hogy meg fogja adóztatni a Kanizsán működő cigánybandákat, jövedelmüknek megfelelően. Magához hívatta hát először Horváth Lacit. Laci ünneplőbe öltözve jelent meg a jeles úr előtt, mert azt hitte, muzsikálásra akarja felkérni őket. Néhány mondat udvarias társalgás után a finánc a tárgyra tért. Innét a Zala tárcaíróját, Kanitz Ferencet idézem, aki Oszeszly halála kapcsán emlékezett vissza a történetre. A tárca a Zala 1891. október 11-i számában jelent meg azzal, hogy maga az eset körülbelül három évvel korábban történt. Azon a nyáron Laci Budapesten az Opera kávéházban muzsikált zenekarával. 

Az egykori Opera kávéház, az Operaház mellett

– Mennyit kerestek ti egy évben, te Laci?

Laci azonnal megérezte, hogy itt biz a kárukra törnek, s egyet simítva az ő olajbarnás flegmatikus arcán jámboran felelte:

– Egyedül magam, tekintetes úr, csak húszezer forintot – de azt hiszem, hogy köztünk mindegyik "keres" ennyit. Különben az attól függ nálunk, kinek mennyi az "évi szükséglete".

Oszeszly nagyot nézett e beszéd hallatára, finánc tehetségének hízelgett a mondott nagy numerus, – de hogy a mondottakat jól megértse, újból kezdte:

– De te Laci, jól megérts, azt kérdezem, hogy mennyit "keresnek" egy évben a zenekar tagjai, kinek te vagy az első prímásuk.

– Értem, tekintetes úr! Hát mondom, hogy átlag egy-egy fejre lehet húszezer forintot számítani.

– No Laci, hát én nem akarok rossz emberetek lenni, azért nem is veszem fel az adótokat a saját vallomásod szerint húszezer forint kereset után, hanem csak 5000 forint után egyenként. Azt hiszem, meg lesztek velem elégedve.

– Ami azt illeti, tekintetes úr, inkább tessék az után felvenni, amit "keresünk" – mert az igaz, hogy mindegyik közülünk már valami tíz év óta "keres" húszezer forintot - de az is igaz, hogy közülünk eddig még egy sem "talált" tán húszt krajcárt sem. Nagy a mi szerencsétlenségünk, tekintetes úr! Amit meg úgy muzsikálás közben összetányérozunk, az alig elég kenyérre, nem kerül abból adóra egyetlen fillér sem. 

Nagyot nézett a mondottakra Oszeszly Antal – de belátta, hogy most az egyszer a Horváth Laci lefőzte a finánc tudományát.

Nem is bolygatta többször ezt a dolgot, de Lacinak keményen meghagyta, hogy erről az esetről senkinek egy szót szólni ne merjen. Én mégis megtudtam – igaz, nem a Lacitól, mástól. 

Most legutóbb is, hogy bajának orvoslása végett [Oszeszly] Budapesten járt, megkereste az Operakávéházban Horváth Lacit, s az egész bandát jól megtraktálta sörrel. S mikor már Laci minden kedvenc nótáját eljátszotta – mintha érezte volna, hogy most hallgatta Horváth Laci játékát utoljára – tőle igen érzékenyen elbúcsúzott. 

Az Operaház mögött, a fehér napellenzők alatt az Opera Kávéház