Kataliszt blogja

Örömzene: Hapci!

2012-02-25T18:31:00.000+01:00

Már régen örömzenéltünk, de most muszáj, olyan jót találtam :)

Állítólag dúl az influenza-járvány. Én – gyorsan lekopogom – nagyon ritkán kapom el, nem is emlékszem, hogy úgy igazán mikor terített le. Általában náthával, köhögéssel megúszom. Hogy a csudában vagyok ilyen szerencsés, magam sem tudom :) de remélem, ez a rendszer sokáig kitart...

Hogy még jobban elijesszem magamtól és másoktól, itt van egy bűbájos dal. Egyik legújabb "felfedezettem", egy tüneményes francia koloratúrszoprán énekesnő adja elő: Patricia Petibon.

A Mezzo csatornán fedeztem fel őt magamnak, azóta már tudatosan keresem felvételeit kedvenc videomegosztó portálunkon, sőt, egy teljes CD-m és DVD-n egy teljes operám is van már vele.

Patricia nem az a "tündibündi" énekesnő, ahogy az ember egy koloratúrszopránról feltételezné. A makulátlan éneklés mellett rendkívül erős komédiás hajlamai vannak. Ebben osztozik másik francia és ugyanilyen hangfajú kedvencemmel, Natalie Dessay-vel, ám Patricia mintha még rajta is túltenne a groteszk iránti érzékével.

A korabarokktól Alban Berg Lulujáig minden stílusban otthon van, maradandót és teljesen egyénit nyújt, ami uniformizálódó világunkban nagy dolog.

Akkor mindezt most be is bizonyítja a francia Emmanuel Chabrier (1841–1894): Les eternuements (azaz Tüsszentések, vagy Hapcik) című dalával, amelynek nemcsak énekszólama, hanem kísérete sem mindennapi :)
Remélem, hatásos ellenszere lesz az influenzának is:

Petrovics Emil szobájában jártam...

2012-02-21T13:03:00.000+01:00

... vasárnap. Nem abban a konkrét szobában, ahol Attila úti lakásában vagy szigligeti tuszkulánumában dolgozott, de mégiscsak az ő bútorai, könyvei, kéziratai, tárgyai – és szelleme – vettek körül. Történt pedig mindez a Rákoshegyi Bartók Zeneházban, ahol február 19-én nyílt meg a tavaly nyáron elhunyt zeneszerző emlékszobája.

Ezt a képet néhány éve készítettem a főépületről

A Bartók Zeneház maga is megérne egy külön írást. Ma már Budapesthez tartozik, pontos címe XVII. Hunyadi utca 50. Az 1910-es években még önálló község volt Rákoshegy néven, 1912 és 1920 között itt lakott Bartók Béla kis családjával: feleségével, Ziegler Mártával és kicsi fiával, ifjabb Bélával. Olyan remekművei születtek itt, mint például A fából faragott királyfi, pedig nem lehetett benne túl kényelmes az élet, ugyanis a házban sem villany, sem víz nem volt...

Az épület sokáig üresen állt, de aztán 2006 őszén, Bartók születése 125. évében megnyílt az azóta is sokoldalú tevékenységet végző Rákoshegyi Bartók Zeneház.

A nagy ház mellett, rögtön balra áll egy kis épület (a fényképen már éppen nem látszik), ebben talált otthonra az emlékszoba. A megnyitón megható volt hallgatni a zeneszerző lányát, Petrovics Esztert, ahogyan a szoba kialakításáról beszélt. Remek hangversenyt is hallhattunk ebből az alkalomból. A vegyeskarok egyik legnagyobb slágerdarabja régóta a Játszik a szél című Petrovics-kórusmű, elsőként ez csendült fel egy közeli gimnázium kórusának előadásában; az alt szólamot magamban dudorásztam, mert valaha ez volt az első darab, amit megtanultam boldog emlékezetű énekkaros koromban a városi vegyeskarban :). Kurtág György Petrovics Emil halála után írt darabját Mali Emese játszotta zongorán. A fiatal, de szerintem máris a világ élvonalába tartozó Accord vonósnégyes Petrovics Emil II. vonósnégyesét játszotta, majd szintén kongeniális előadásban hangzott fel Petrovics Emil utolsó opusza, az Öt dal Shakespeare verseire. Bátori Éva énekelt, neki írta és ajánlotta dalciklusát a zeneszerző, a zongoraszólamot Selmeczi György játszotta.

És akkor átmehettünk a nagyházból a kisházba, megnézni az emlékszobát.

Féltem, hogy akkora lesz a tömeg, hogy nem tudok majd rendesen szemlélődni és fényképezni. De a kisház másik helyiségében ezután felavatták a Cantata profana című szoborkompozíciót (alkotója Mecseki Hargita) – és bevallom, ezt az aktust kihagytam, helyette nyugodtan körül tudtam nézni az emlékszobában. Mint könyvtárost persze nagyon érdekeltek a könyvei, sokra már a gerincéről ráismertem. Petrovics Emil gazdag könyvtárából egyelőre a zenei és szépirodalmi témájúakból látható itt egy bő válogatás.

Nagyon meghatóak voltak a régi és újabb családi fényképek: szülei, ő maga kisfiúként, diákként, fiatal zeneszerzőként, a Petőfi Színház zenei vezetőjeként, vagy közös képen lányával és unokájával.

Édesanyjával

Lányával és unokájával

Számos hivatalos irat, bizonyítvány, oklevél, útlevél, aztán a kitüntetései – az egyik nagy állami kitüntetést akkor kapta, amikor én is átvehettem egy másfajta elismerést Göncz Árpádtól; akkor találkoztunk is a parlamenti fogadáson, emlékezett rám a régi vetélkedőkről, sőt, felterjesztőim kérésére az én kitüntetésemhez ajánlásával hozzá is járult, így ezt rögtön meg tudtam neki köszönni... az emlékszobában szemlélődve ez is eszembe jutott, és az a két alkalom is, amikor 2010 őszén Nagykanizsán beszélgethettem vele hosszasan.

Az emlékszobában levő anyag természetesen csak kis része Petrovics Emil nagyon gazdag hagyatékának, de tökéletes a hangulata már így is. Remélem, sokan megnézik és ahogyan Bokor Jutta operaénekest, a Zeneház vezetőjét, valamint a kerület polgármesterét és Petrovics Esztert hallgattuk a megnyitón, biztos vagyok a bővülésben.

IDE KATTINTVA még több fénykép látható a megnyitóról és az emlékszobáról!

Mi pedig emlékezzünk Petrovics Emilre – és ami a legfontosabb: hallgassuk műveit!

S hogy ma se maradjunk zene nélkül, szerb gyökereire utalva idézzük meg a zeneszerzőt, amint a 30 éves Vujicsics együttest köszöntötte jubileumi koncertjükön:

A szűz primadonna 19.

2012-02-15T09:57:00.000+01:00

Itt az ideje, hogy lezárjam a Nagykanizsáról elszármazott operettprimadonna, Erdősy Eugénia életéről szóló sorozatot. Több, mint egy éve, február 4-én kezdtem el, s magam is meglepődtem, hogy eddig 18 folytatáshoz volt munícióm és közzétettem egy sorozaton kívüli posztot is a megtalált német nyelvű könyvről. Sőt, még mindig tudnék mit írni, mert sok részletet kihagytam – de igyekeztem súlyozni a fontos és kevésbé fontos információk között.

A legutolsó három alkalommal Eugénia temetéséről és hagyatékáról számoltam be, valamint megpróbáltam némi információt előásni Eugénia vőlegényéről.

Úgy gondoltam, az utolsó részben megpróbálom összefoglalni a primadonna nagykanizsai utókorát.

1886. szeptember 16-i temetése után hamarosan elkövetkezett az első Halottak Napja. Csempesz Kálmán, a Nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör nevében, amely egyesület vezetősége mindig tiszteletét tette a hazalátogató Eugéniánál és akiknek utolsó nyarán a primadonna megígért egy újabb kanizsai koncertet, amit már nem válthatott be, hosszú beszédben emlékezett rá. Ennek a beszédnek csak a végét idézem, hogy valamit megérezzünk a kor hangulatából, stílusából:

Rajtad is már a nehéz termőföld, a halál menyasszonya vagy te már örökre… örökre… De emléked el nem temették, és jóságos szellemed időnként feljár közénk szelíden… Ha majd holdvilágos, nesztelen éjfélen kigyúlnak az égboltozat örök lángjai, és a temetőbokor alján, szomorúfűzfának lecsüngő ágán epedve csattog a fülemüle: megmozdul a föld, zajtalan omlik széjjel a sírhalom, feltárul a koporsófödél s kilép belőle hófehéren a te szellemed, a mint homlokodon ragyog a megdicsőülés fényes gloriája, s körül repdesnek angyali nemtők, feléd nyújtva a szűznek liliomkoronáját…

És a bús temető csendjében megzendül a bánatos ének, mit eltanultak dalos ajkadról dalban édes társaid, édes szavú dalosai zengő ligeteknek…

Az égő seb, mit könyörtelen, vad kéz ütött szíveden, – már kihűlt – Mi virággal takarjuk be azt, legyen a gyógyulás örök…

Mi drága, felejthetetlen, édes szép halottunk, – immáron Isten veled, Isten veled!…

Többé nem ravatal ez, melyen könnyezünk, pihenő nyoszolyája nemföldi menyasszonynak.

Mert nem halt meg, ő csak édesdeden alszik síri álma közt.

Nyugalmát ne zavarja földi zsibongás, álmából ne költse fel ember. – Oh jertek, jertek halkan odább: Madonna nyugszik itt.

Néhány éven keresztül ezen a napon még megemlékeztek róla nyilvánosan: a gimnazisták, akik minden évben csoportosan kivonultak elhunyt tanáraik sírjához, Eugénia nyughelyét is útba ejtették, s mások is csatlakoztak hozzájuk. Aztán ez szép lassan abbamaradt...

Halálának első évfordulójára utolsó hónapjainak tanúja, Nyári Sándor hosszabb cikket írt a Zalai Közlönybe két folytatásban Egy elhalt pacsirtáról címmel (1887. 37. és 39. szám). Sajnos, írásának legnagyobb része hasonló stílusú ömlengés, mint az előbb idézett megemlékező beszéd – bár az érzelmek nyilván valódiak –, és nagyon kevés a konkrétum. Pedig Nyári mint hírlapíró igazán gondolhatott volna az utókorra és sok olyasmit elmondhatott volna, amit az életéről tudott és ami most már örökre rejtve marad...

Azért idézzük tőle, hogyan látta Eugénia külsejét:

Egy leány arcképe áll előttem az íróasztalomon. […] Ez a kedves szép arc, az az örökké mosolygó üde ajak, száj, most is oly szépen tud velem beszélgetni. Arca kifejezésteli, finom arcvonásait élénkítik meg amaz eleven, sokat mondó, okos és szellemes szemek, melyek pillantása gyújtó volt, de melyek tüze nem fájt, hanem édesdeden élesztette a szívben azt az érzelmet, melyet csak kiválasztottjai – mint ő – tudtak táplálni. Sűrű sötét szőke hajzat képezte a madonna arc koronáját, mely apró fürtökben hullott nemes, magas homlokára és hófehér nyakára. Ez a kép, mely előttem van, melynek leírása csak gyarló kísérlet az eredetihez, mely oly sok ember tiszteletét és szeretetét szerezte meg számára.

Magánemberi egyéniségét pedig így ecsetelte:

S amint a színpadról lelépett, óriási metamorphosison ment keresztül; ez az istenített művésznő egészen megváltozott, azzá lett, amivé az anyai szeretet nevelte: az egyszerű polgári hölgy. Ezzel ő eléggé jellemezve van, ezzel ki van mondva polgári erénye, nemes gondolkozás módja, határtalan jótékonysága és ritka jó szíve, mellyel szánakozott sors üldözött embertársain, kiket oly gyakran segélyezett – mellyel osztani tudta mások fájdalmát, bánatát és örömét, akit sohasem vakított el azon fény, mely a színpadon oly bő mértékben juttattak számára az emberiség minden rétegei.

A későbbi években, évtizedekben közben-közben előkerült Eugénia neve a helyi sajtóban, de egyre ritkábban és egyre több tévedés volt a cikkekben. Amíg öccse, Erdősi Bálint élt, ezeket a tévedéseket mindig helyreigazította. Már írtam erről, s ebben az esetben végső soron a sajtó tévedései segítettek abban, hogy újabb és helyes tények lássanak napvilágot Eugéniáról. Aztán ahogyan elhunytak az őt még személyesen ismerők, úgy merült egyre inkább feledésbe alakja, s egyáltalán, egész létezése.

Szerencse, hogy sírja épségben megvan, bár felirata egyre kevésbé olvasható. Ennek felfedezése nyomán kezdett el érdekelni alakja, s körülbelül három évtized kellett, hogy az e sorozatban megírt tények napvilágra kerüljenek. Amit itt Nagykanizsán ki tudtam kutatni, azt szerintem nagyrészt előkotortam. Talán majd még jön elő néhány adat a megyei levéltárból, tavaly ilyenkor oda is jártam szorgalmasan, idén is tervezem a folytatást. Amit még nagyon szeretnék az az, hogy el kellene jutnom Ludbrégbe, ahol Eugénia született, hátha megvannak még a plébánián a régi anyakönyvek és meg lehetne találni a vele és családjával kapcsolatos bejegyzéseket. Még a születésnapját sem tudjuk... Legnagyobb álmom pedig Eugénia kapcsán egy berlini utazás és az ottani színháztörténeti múzeum...

Záró zenénk a nagy szopránária Mozart c-moll miséjéből, az egyik legcsodálatosabb zene, amit ismerek:

Önarcképek álarcban és álarc nélkül

2012-02-09T08:50:00.000+01:00

Ma, február 9-én lenne nyolcvankét éves Petrovics Emil zeneszerző. Ismerhettem személyesen, a halála előtti évben két alkalommal is hosszú beszélgetést folytathattam vele Nagykanizsán; ez a két alkalom és a régi televíziós vetélkedők, amikor felfigyelt rám, életem nagy ajándékai közé tartoznak.

Már írtam róla itt a blogon: ELŐSZÖR a halála feletti megrendülésben, MÁSODSZOR utolsó nagykanizsai látogatásának emlékeit vetettem – nem papírra, hanem képernyőre. Most újra felidézem alakját, azért is, mert kedvenc videomegosztó portálunkon találtam egy nagyszerű felvételt, amelynek kapcsán róla, és a napokban elhunyt csembalóművészről , Sebestyén Jánosról is megemlékezhetünk.

A kapocs, ami itt összeköti őket, az Petrovics Emil: Négy önarckép álarcban című darabja. Ez a mű voltaképpen egy barokk szerzők modorában csembalóra írt négy tételes szvit, amely egyúttal olyan szerzők szellemét is megidézi, mint Prokofjev és a Petrovics Emil számára különösen kedves Ravel, akiről kitűnő könyvet is írt. Szerzője a művet Sebestyén János számára komponálta, ő játszotta lemezre a most hallható felvételt.

Évtizedekkel később pedig ez a műve jutott Petrovics Emil eszébe, amikor megírta később két kötetben megjelent és a zenei életben hatalmas port felvert önéletrajzát, amelynek az Önarckép álarc nélkül címet adta arra utalva, hogy írása mögött a legkíméletlenebb őszinteség áll – saját magával szemben is.

Az előadó, Sebestyén János nemcsak gyakorló hangszeres művész, hanem rádiós és televíziós műsorok alkotója, szerkesztője, műsorvezetője is volt. Hosszú éveken keresztül ő konferálta a nevezetes bécsi újévi koncertek magyar közvetítését. A népszerűség igazi fokmérőjét jelentette, hogy jellegzetes hanghordozását még kabarétréfában is utánozták...

Életútjáról részletesen ITT OLVASHATUNK.

Végül következzen a Négy önarckép álarcban Sebestyén János előadásában:

A szűz primadonna 18.

2012-02-05T18:14:00.000+01:00

Eugénia 1880-ban

A legutóbbi folytatást azzal az ígérettel fejeztem be, hogy most megosztom azt a nem túl sok ismeretet, amit Erdősy Eugénia vőlegényéről, Adalbert von Strachwitz grófról sikerült megtudni.

Azt már írtam, hogy az ő indítóoka ebben a szomorú történetben nem teljesen világos. Vagy azért vádolta meg Eugéniát, mert elhitte a rágalmakat, amelyekkel hozzá közeli emberek illették a lányt, hogy megakadályozzák egy polgári származású feleség – ráadásul operettprimadonna – bekerülését az ő köreikbe. Állítólag színházi intrikák is közrejátszottak konkurens énekesnők részéről. Néhány forrás, köztük az Eugéniáról halála után 50 évvel Berlinben megjelent könyv ezt a változatot vélelmezi és a grófot is áldozatnak állítja be.

Ugyanakkor több forrás arra utal – így például maga Erdősi Bálint, Eugénia testvére –, hogy a gróf megunta a hosszú mátkaságot és meg akart szabadulni a már nem kívánt házasságtól s a szakítás ürügyéül hozta fel a hamis vádat, miszerint menyasszonya erkölcstelen életet él.

A tragédia feletti első döbbenettől áthatva az Eugéniát személyesen jól ismerő Nyári Sándor a grófról ezt írta Berlinből haza a Zalai Közlönynek küldött tudósításában (itt újra megjegyzem, hogy a Zalai Közöny akkor nagykanizsai újság volt):

Persze, ez a német gróf azt hitte, hogy egy színésznőnek a legimpertinensebb gyanúsításokat is megmondhatja a szemébe; szerinte becsületes nő nem létezik a színpadon; nem gondolta meg, hogy qualificalhatatlan eljárása egy ember életébe fog kerülni; amint mégis történt – mert a súlyos vád terhe alatt megtört nő csak a halálban vélte feltalálni ezután lelke nyugalmát, s csak a halála után megejtendő boncolás adhatta meg a satisfactiót. Istenem! Minő ez a satisfactio?! Egy könnyelmű grófi gyerkőc, ki életét ledér társaságban tölti, szétroncsol egy ember-életet, gyászbadönt egy becsületes, ártatlan, tisztelt családot, felizgatja a társadalmat, magára vonja ennek átkát és az összes európai sajtó kárhoztatását. (Zalai Közlöny 1886. szept. 18.)

Szeptember 25-én Nyári Sándorra hivatkozva a következőket adta hírül ugyanez az újság:

Hát a grófocska meg azt hitte, hogy Erdősy csupán színésznő, ki a vád súlyát nem fogja föl s talán kacag fölötte. Igaz, hogy az a vád sok esetben jogos a színpad bizonyos könnyed gondolkozású nő-köreiben, de ezúttal – fájdalom! – ártatlan virágot érintett és tört le. A kedélyek Berlinben még nagyon izgatottak s az ügy még nem tekinthető befejezettnek; szept. 17én több rendbeli párbaj elé néztek még. Hogy azóta történt-e valami? újabb tudósítástól várjuk.

Néhány nap múlva Nyári Sándor érdekes lehetőséget villantott fel a vőlegény indítékára vonatkozóan. Szerinte a fényes grófi família anyagilag nem állt jól s állítólag Adalbert gróf a család nyomására szakított Eugéniával. Bár Erdősy Bálint szerint a grófnak már nem éltek a szülei és nem voltak testvérei sem, de lehet, hogy például a nagybácsiknak is komoly szava volt a családban. Nyári így fogalmazott:

... ez a haszontalan ember [...] gyerkőcmódra hunyászkodott meg a grófi, de koldus rokonok akarata előtt; hogy a művésznő legyen kénytelen elkövetni a nagy kárpótlással járó szerződésbontást, oly vádakkal illette, mely egy becsületes magyar nőt a biztos halálba kerget.

Ezek szerint az eljegyzéskor köthetett a jegyespár egy házassági szerződés-szerűséget, amely kimondta, ha Eugénia visszakozik, akkor komoly kártérítést kell fizetnie elhagyott vőlegényének? Hogy ennek lehetőségét legalább elméletben eldönthessük, ismerni kellene valamennyire az akkori porosz polgári jogot és szokásokat. S ha ez igaz lenne, újabb kérdést vet fel: Eugénia miért egyezett bele egy ilyen feltételbe? Ezeket a dolgokat valószínűleg már sohasem fogjuk megtudni...

Alig néhány héttel a temetés után viszont a következő történt:

Egy berlini újság szerkesztősége megkereste Bátorfi Lajos lapszerkesztőt és a kanizsai művészetpártoló egyesület alelnökét (ő mondta Eugénia temetésén a búcsúztatót a berlini magyar egylet megbízásából), hogy amennyiben komolyabb megemlékezést tartanának Halottak napja alkalmából a primadonna sírjánál, erről tudósítsák őket. November 1-jén a kanizsai művészetpártolók valóban megkoszorúzták a friss sírt dr. Csempesz Kálmán érzelmes megemlékező beszéde kíséretében. Bátorfi elküldte e megemlékezés szövegét Berlinbe, s bár grófról nem történt benne említés, november második felében Bátorfi újabb levelet kapott. Ennek lényege: a berlini lapok szerkesztői megbeszélést tartottak az ügyben és úgy határoztak, hogy mivel Eugénia vőlegénye egy olyan család sarja, mely rokonságban áll az uralkodóházzal, a beszédet lojális szempontok miatt nem közölhetik s a magyar művésznő emléke felett Berlinben örökre napirendre térnek... Mindez a Zala (szintén nagykanizsai hírlap) 1886. november 28-i számában volt olvasható, mely gunyorosan reagált:

Oh, független sajtó, de szép dolog vagy te, wenn du durch Gottes Fügung bist! (azaz: amikor egybeesel a Gondviselő akaratával...)

Azért a berlini lapok nem örökre hallgattak el. Én egy írást ismerek, bár csak közvetve, amely Eugénia halála után negyedszázaddal, 1911-ben látott napvilágot. Referált ugyanis róla a kanizsai sajtó (a cikk alatt a monogram Villányi Henrik kanizsai jeles tanárt és újságírót rejti):

Csak zárójelben: a fenti cikknek azt a tévedését újra helyesbítem, miszerint Eugénia Nagykanizsán született. Testvére egy másik cikkben tisztázta, hogy ez nem igaz: Eugénia egy Ludbreg nevű városkában jött világra (ma Horvátország) és csak később költözött a család Kanizsára.

Vissza eredeti témánkhoz, Strachwitz grófról mindössze a következő információmorzsa került elő 1932-ben:

A Zalai Közlöny július 3-i számában egy cikket ismertetett a Pesti Hírlapból s mellette rögtön Erdősi Bálint reagálását. A pesti cikkben kifejezetten sok és durva tévedés állt Eugéniáról, ezeket Bálint helyesbítette. Abban a cikkben az is olvasható volt, ki tudja, milyen forrásból, hogy Eugénia halála után a vőlegény elméje pedig elborult és pár év múlva meghalt. Hogy ez így igaz volt-e, arra nem reflektált Bálint, hanem mindössze ennyit írt ebben a tárgykörben: A vőlegény pedig eltűnt. Sehol sem találtak rá azok, akik a boldogtalan testvéremen elkövetett sértésért rajta mindenáron elégtételt akartak venni.

Ezt a kijelentést összevethetjük Nyári Sándor 1886-os tudósításával – ő is azt írta, rögtön a tragédia utáni napokban, hogy többrendbeli párbajra van kilátás az ügyben...

A grófnak ez az az eltűnése biztosan csak a temetés körüli időre vonatkozik, de, hogy a Pesti Hírlap állítása a gróf megőrüléséről és korai haláláról igaz-e, azt 1932-ben Bálint – élve a mai szakzsargonnal – sem meg nem erősítette, sem meg nem cáfolta. Valószínűleg azért, mert további sorsáról ő sem tudott meg semmit. De nagyon könnyen lehet, hogy ezt a meglehetősen romantikus fordulatot az eredeti újságíró találta ki, s ezt annál könnyebben feltételezhetjük, mert a cikk eleve sok hibás adatot tartalmazott.

Ehhez képest most, 2012 februárjában a következő – igaz, elég hézagos – adatokat találtam az interneten egy családfakutató oldalon:

A XIX. század végén egy bizonyos Adalbert von Strachwitz (teljes címe von Strachwitz und Gross-Zauche) feleségül vett egy Maria von Saurma nevű hölgyet. Sem évszám, sem lakhely, semmilyen más adat nincs kettejükről csak annyi, hogy Marieluise nevű leányuk 1892-ben született. Ez időben éppen belefér abba, hogy ez az Adalbert lehessen a mi Adalbertünk, aki Eugénia 1886-ban bekövetkezett halála után megnősülhetett valamikor az 1880-as évek végén vagy a 90-es évek elején. De persze ez még nem garantálja, hogy tényleg róla is van szó.

Strachwitz nevű nemesi család ma is létezik, komoly weblapjuk van a strachwitz.net alatt, de Adalbert nevűt nem említenek benne. Van fórum rovatuk, éppenséggel meg lehetne kérdezni őket, hogy egyáltalán ők ugyanaz a család-e. Ám nem vagyok biztos abban, örülnének-e a mai befolyásos családtagok, hogy egy ilyen históriát kutatgatok...

Mai zenénk Händel híres Largo-ja a Xerxes című operából – most szimfonikus zenekarra átírva, szép tájképek kíséretében:

Még mindig fogom folytatni!

A szűz primadonna 17.

2012-01-30T09:32:00.000+01:00

Jó egy hónapja tettem fel utoljára folytatást ebben a sorozatban. Közben más témák kerültek elő, de még van mondanivalóm a szűz primadonnáról. A korábbi részek visszaolvashatók, ha a jobb oldalon, a "Címkék" sorában Eugénia nevére kattintunk. Csak arra kell vigyázni, hogy a találatok fordított időrendben jönnek elő.

Miután még tavaly decemberben virtuálisan részt vettünk Erdősy Eugénia temetésén, folytassuk az ilyenkor szokásos eljárással, a hagyatékkal.

Több forrás egybehangzó tudomása szerint Eugénia alig tíz éves színházi pályafutása alatt csinos vagyonra tett szert. Ehhez, a jó gázsin kívül nyilván az is hozzájárult, hogy amint Nyári Sándor, utolsó hónapjainak tanúja elmondta, Eugénia primadonnaként is meglehetősen szerényen élt – pedig Berlinben bizonyosan nem okozott volna gondot felélni szép jövedelmét. Már írtam egyszer, hogy egyetlen luxusa a lovaglás volt, ám ez biztosan hozzájárult egészségéhez és jót tett a hangképzésének, éneklésének. Azt hiszem, ez ez a mértékletesség is megmutat valamit a primadonna komoly egyéniségéből. Az 1929-ben megjelent Magyar Színművészeti Lexikon úgy értesült, hogy 80 ezer forint vagyon maradt utána. És valószínűleg jól értesült, mert más téren is igaz dolgokat állított, például temetésének napját és helyét is pontosan közölte a róla szóló szócikkben.

Több évtizeddel Eugénia halála után mesélte el testvére, Bálint, hogy közben visszaadták azt a kölcsönt, amit a család a bécsi taníttatásra kapott Piringer Róza kanizsai nevelőintézet-tulajdonostól. A hölgy addigra meghalt ugyan, de leányának, Zadubánszkyné Piringer Klárának, az akkori kanizsai postaigazgató feleségének visszafizették (gondolom én, hogy nyilván a kamatokkal együtt).

Eugénia ékszereit a berlini rendőrség a testvéreknek juttatta. Bálint elmondása szerint ezek között volt jegygyűrűje is. Volt egy gyémántokkal kirakott, gyönyörű aranyóra, egy smaragdokkal ékesített aranylánc és egyéb – írta Bálint egy cikk tévedéseit helyesbítve a Zalai Közlöny 1932. július 3-i számában s megjegyezve, hogy a gróf Strachwitztól származó ékszereket visszaszolgáltatták a vőlegény családjának. Az aranyóra nagy valószínűséggel az lehetett, amelyiknek elszakadt a lánca, amikor legutolsó hazalátogatásakor Eugénia a visszaútra készülődött. A történet a sorozat 12. részében OLVASHATÓ.

Eugénia halálakor még csak legidősebb bátyja, Nándor volt családos. Nándor sorsáról a későbbiekben nem került elő semmi, halála évét sem ismerjük. Bálintnak akkor már komoly kapcsolata volt, s nyilván korábban megszervezték az egybekelést, mert nővére halála után két hónappal, november elején eljegyezte, majd 21-én feleségül vette kolléganőjét, Novák Lujza tanítónőt. Kornélia a következő év őszén ment férjhez Trojkó Lajos árvaszéki ülnökhöz. Ugyanabban az évben Kornélia szép házat építtetett a városközponthoz közel, szerintem nagy valószínűséggel az Eugénia után maradt örökségből.

Itt van a közelmúltban felújított szép lakóépület:

Nagykanizsa, Csengery út 24.

Tarnóczky Attila helytörténész kutatásai szerint az eklektikus stílusú lakóházat Morandini Bálint tervezte és építette és benne működött Erdősy Bálint hordó- és borkereskedése is. Úgy tűnik, Bálint ezzel egészítette ki pedagógus-fizetését...

Amúgy Kornélia, aki megbecsült tanítónő és egy ábécéskönyv szerzője is volt, 84 éves korában, 1928-ban hunyt el. Bálint, szintén több évtizedes pedagógusi működés és iskolaigazgatás után 1943-ban halt meg. Mindketten a családi sírboltban, édesanyjuk és Eugénia mellett nyugszanak. Sírjukról már mutattam FÉNYKÉPET ITT:

De vajon mi lett a hűtlen vőlegényből, Strachwitz grófból? Amit sikerült összekotorgatni, legközelebb elmesélem.

Mai zenénk Verdi: Traviata című operájából az első felvonás bevezető zenéje. A felvétel a londoni Covent Gardenban készült 1994-ben, vezényel Solti György:

Domingo-rajongók klubja

2012-01-23T10:17:00.000+01:00

Mint itt már többször szóba került, vasárnap, január 21-én ünnepelte 71. születésnapját Plácido Domingo. Arról viszont valószínűleg még nem írtam, hogy van nekünk egy kis Domingo rajongói klubunk, aminek fő találkozási helye ITT VAN. Kis blogomban a link oldalt, a címkék alatti linklistában is szerepel, mint "Plácido Domingo-rajongók paradicsoma". Fő atya- (azaz anya)-mestere Ancsa, aki tényleg tyúkanyóként tartja össze kis közösségünket. Az oldalon friss hírek, remek nézni- és hallgatni való összeállítások közvetlenül hozzáférhetők, nem muszáj a Youtube hatalmas állományában keresgélni, Ancsa szépen, tematikusan csokorba szedte a legjobb videorészleteket. Mellette más énekesek, más műfajok is megtalálhatók különböző ajánlásokban, hogy az ember, bármekkora rajongó is, azért ne maradjon "szakbarbár", hanem tekintsen másfelé is.

Úgyhogy szeretettel ajánlom mindenkinek, érdemes böngészgetni benne, sőt, lehet tagnak jelentkezni!

Domingo születésnapjára kis közösségünk is készült. s a produktumokat közzé is tette megfelelő helyeken, hogy a szerte a világban élő rajongók is láthassák. Sok szép reagálás gyűlt össze róluk. Én magam írtam egy kis szösszenetet "Plácido Domingo, a tenger és a szél ura" címmel, amelyet egy ismerősöm lefordított angolra, s így is közzétettem a blogon, erre is sok szép véleményt kaptam Kazahsztántól Délamerikáig.
A kis közösségünk által gyűjtött képekből Ancsa több szép montázst állított össze, itt van az egyik:

Mai nézni- és hallgatni valónk pedig másik oszlopos tagunk, Andi klipje. Hanganyaga Domingónak két, magyar vonatkozású és Budapesten, magyar nyelven! énekelt felvétele (a másodikban partnere Rost Andrea). A közben látható képek (szintén az általunk gyűjtött és fényképezett anyagból) időrendben dokumentálják kedvenc énekesünk magyarországi fellépéseit. Ám előtte még nézzük még meg Ancsa két újabb montázsát, amely kedvencünk első két budapesti fellépéséről szól, mindkettő az Erkel Színházban zajlott, a többit elmondják a képek:

A fenti képen, a bal alsó sarokban rajongó-társunk, Szilvi!

És akkor következzen Andi klipje. Előtte azért elárulom Andiról, hogy ő a legfiatalabb közöttünk, és, ahogyan egy igazi Domingo-rajongóhoz illik :), közös kedvencünk tavalyi, hetvenedik születésnapján, és mint később kiderült, ugyanabban az órában hozta világra első gyermekét...

The Lord of the Sea and the Wind :)

2012-01-20T08:47:00.000+01:00

Magyar változat

Plácido Domingo will turn 71 on the 21st of January. Last year, the whole world celebrated him, and a huge gala concert was organized in Madrid, his native town, for the occasion.

This year, on the night of his birthday, he will sing in the Metropolitan, in a recently staged opera called The Enchanted Island.

The opera is compiled from the works of Baroque composers, Haendel, Vivaldi, Rameau and others, the characters and the story line is taken from Shakespeare’s Tempest and Midsummer Night’s Dream: actually, it is a pastiche, an operatic genre popular in the 18th century. Plácido Domingo sings Neptune in it, in a monumental costume, mask and environment: he really looks like one’s idea of the God of the seas:

This reminds me of my experience that made me think that Domingo is also the master of the wind :)

It happened at an open-air concert, in the year 2008 in the town of Pécs — the first time for me to see and hear him in person. Around the end of Part One, just as Domingo came to the stage, the wind started to blow menacingly. It was an August night, after a long spell of extreme heat, with not a cloud on the sky, not a breeze felt for weeks. And yet, as Domingo started to sing a part of Wagner’s Die Walküre:

Winterstürme wichen
dem Wonnemond,

(in English: Wintry storms have vanished before Maytime), then, all of a sudden, a strong wind started to blow out of the blue. It was quite frightening, music sheets were flapping in the orchestra, the large molyneaux sheets in the background roared, and the large projector screens in the wings were losing their balance, one of the two toppled over. In the background, spectacular bolts of lightning lit up the sky as they should for a Romantic opera — although there was not a cloud seen in the sky. As it happened near the end of Part One, the audience started to worry about the concert to be cancelled when we only heard three arias from Domingo. After the part from Die Walküre, one of the guest performers, Rossana Potenza came on stage to sing Tosca’s prayer in a magnificent, golden evening dress. That was when the wind was the strongest. Next, Domingo took the baton from conductor Eugene Kohn, and he conducted the overture of La forza del destino; during Verdi’s enchanting melodies, the wind gradually subsided. The second part of the concert went uninterrupted, the weather even allowed countless encores and a lengthy ovation.

Despite common sense, I could not reject the idea that the gale was conjured up by Domingo himself by singing "Winterstürme", the Winter storm. I know it sounds ridiculous, but I cannot help feeling that Domingo’s exceptionally strong personality can somehow even command the wind...

Happy birthday, Maestro!

Plácido Domingo, a tenger és a szél ura :)

2012-01-19T19:29:00.000+01:00

Plácido Domingo január 21-én 71 éves lesz. Tavaly az egész művelt világ ünnepelte, szülővárosában, Madridban nagyszabású gálakoncertet rendeztek tiszteletére. Néhány írásban én is megemlékeztem róla kis blogomban, amelyek a címekre kattintva itt olvashatók:

Plácido Domingo

Domingo esete a New York-i Metropolitan Operával

Domingo az akasztófa alatt

Sámson Granadát énekel!

A nagy születésnapi gálakoncert

Idén születésnapjának estéjén fellép a Metropolitanban, a közelmúltban bemutatott The Enchanted Island azaz A varázssziget című operában – az előadást a Bartók rádió is közvetíti. Sőt, szerencsés budapestiek élő közvetítésben filmvásznon is láthatják , például az Uránia moziban.
Az operát barokk szerzők: Händel, Vivaldi, Rameau és mások zenéiből állították össze, szereplőit és történetét Shakespeare: Vihar és Szentivánéji álom című darabjaiból merítették – tehát egy úgynevezett pasticcio, amely a XVIII. században volt divatos opera-műfaj. Plácido Domingo Neptunt alakítja benne, rendkívül monumentális jelmezben, maszkban és környezettel; tényleg olyan, ahogyan az ember a tenger istenét elképzeli:

Erről a szerepről jutott eszembe: szerintem Domingo a szélnek is tud parancsolni :)

2008-as pécsi szabadtéri koncertjén – amikor életemben először láttam és hallottam személyesen – történt a következő: az első rész vége felé, éppen, amikor ő lépett a pódiumra, kifejezetten enyegetően feltámadt a szél. Amúgy augusztus volt, hetek óta iszonyú kánikula, sem egy felhőfoszlány az égen, sem egy kicsike fuvallat. Ám amikor Domingo elkezdte énekelni Wagner Walkürjének részletét:

Winterstürme wichen
dem Wonnemond,

azaz műfordításban: Vissza, zord tél, virul a vágy hava, akkor egyszerre, mintegy a semmiből feltámadt a szél. Meglehetősen félelmetes volt: a zenekarban röpködtek a kották, suhogtak a háttér hatalmas vásznai, vészesen elkezdtek hintázni a színpad két oldalánál elhelyezett jókora kivetítők, az egyik le is zuhant és a hasán landolt; a háttérben pedig, ahogy egy romantikus operához illik, nagyon szépeket villámlott, bár felhő akkor sem volt egy szál sem. Mivel ez az első rész vége felé történt, bizony erősen aggódott az ember, hogy most mi lesz, közelebb jön-e a vihar, nem kell-e félbehagyni a koncertet, amikor még csak harmadszor hallottuk Domingót énekelni... A Walkür-részlet után az egyik vendég-énekesnő, Rossana Potenza következett. Gyönyörű aranyruhában énekelte Tosca imáját – ekkor volt a legerősebb a szél. Ám amikor Domingo átvette a karmesteri pálcát az est karmesterétől és maga dirigálta el A végzet hatalma nyitányt, a csodálatos Verdi-dallamok alatt a szél megszelídült. Aztán a koncert második része is rendben lezajlott, sőt, az ünneplésnek és a sok ráadásnak sem állta útját az időjárás.

Minden racionalitás ellenére nem bírtam szabadulni az érzéstől, hogy a vihart Domingo keltette a téli zord időjárást felidéző "Winterstürme", a "téli vihar" éneklésével. Tudom, nevetséges egy ilyen feltételezés, de Domingo annyira erős személyiség, hogy az ember úgy érzi, még a szélnek is tud parancsolni...

A pécsi Winterstürmét sajnos nem tudom ide illeszteni, de ez a bécsi felvétel is körülbelül akkoriban készült:

Boldog születésnapot, Maestro!

Ezt az írást, kicsit lerövidítve, mert amúgy is hajlamos vagyok a túlzott részletezésre, hamarosan angol változatban is közzéteszem. Itt köszönöm meg kedves virtuális ismerősömnek, a kitűnő műfordítónak, hogy nagy írók után az én kisded írásommal is hajlandó volt foglalkozni. Remélem, hogy az angol változatot a facebook-on keresztül elolvassa a nagyvilágból néhány Domingo-rajongó – és ezt csak nagyon halkan mondom, talán maga a Maestro is...

Apuról - újra

2012-01-15T17:41:00.000+01:00

Elsöprő sikert aratott legutóbbi írásom, amelyben édesapámról emlékeztem meg halálának harmincadik évfordulója kapcsán. Rekordot jelentett a látogatások számában és a kommentek számában egyaránt. Ráadásul jónéhányan nem is itt, hanem a facebookos oldalamon szóltak hozzá, őket még bele sem számoltam. Különösen örültem azok véleményének, akik még ismerték aput, nagyon-nagyon megható volt olvasnom például itt a blogon a legelső hozzászólást.

Mindezért úgy gondoltam, hogy megmutatok még néhány fényképet róla. Itt van mindjárt gyerekként, szüleivel és testvéreivel (fent, középen), 1925 körül:

Aztán itt van végzős tanítóképzősként:

Itt pedig gyakorló kántorként, egy temetésen (a bal oldalon):

Anyukámmal, még jegyespár korukból:

Esküvői képük (1941):

Rajza anyuról:

Két kislányával, 1944-ben:

"Bakaruhában" - zalaegerszegi hölgyeknek "udvarol" :)

A hadifogság éveiből már mutattam egy képet a múltkor, az egyetlent, ami fennmaradt abból az időből. Most egy nagy ugrással az 1960-as évek közepe, a balatonfenyvesi úttörőzenekarral (a bal oldali három lány közül én állok a legközelebb apuhoz, kezemben a melodika nevű hangszer):

Még némi megjegyzés ehhez a képhez: nem látszik rajta a teljes zenekar - több hegedűs, fúvós és egy csellista is volt köztük, na és a "ritmus-szekció". A zenedarabokat persze mind apu hangszerelte erre a meglehetősen egyedi összeállítású együttesre. De, mint írtam, a kisujjában volt az összhangzattan, ez nem okozott számára nehézséget. Persze időnként egy-két mozgalmi dalt is műsorra kellett tűzni, de most, ahogy visszagondolok, szerintem abból is az igényesebbeket vette elő. Volt egy nagyon szép összeállítása magyar népdalokból, a Lement a nap a maga járásán-nal kezdődött. Még a pókaszepetki együttesével (egyébként szerintem az volt a legjobb zenekara) sok részletét eljátszották Kacsóh János vitéz daljátékának.

Az utolsó képen pedig egy régi balatoni nyár gimnazista koromból - Márti unokatestvéremmel és apuval a nevemet viselő csónakban:

Most zenét is hallgassunk: megtaláltam azt a népszerű zenedarabot, amit apu szintén meghangszerelt a zenekarai számára. Zdenek Fibich cseh zeneszerző Poem című művét. Bár most, ahogy hallgatom, mi nem az egészet, csak a főtémát játszottuk belőle.

Apu

2012-01-10T12:39:00.000+01:00

Kocsis László 1915-1982

Ma 30 éve halt meg az édesapám.

Erős köze volt a zenéhez: mint apja, ő is kántortanító lett, ami azzal járt, hogy remekül orgonált, zongorázott, jól énekelt és a kisujjában volt a zeneelmélet, összhangzattan. Abban a világban, amikor még egy tanító kántorizálhatott, mindig az volt a bánata, hogy csupa olyan kicsi faluban jutott álláshoz, ahol a templomban csak ócska harmónium volt és nem orgona... Sőt, otthon se volt soha zongorája, csak nyugdíjas korára szerzett egy meglehetősen ócska, állandóan lehangolódó példányt, de azzal is nagyon boldog volt.

Legrégebbi személyes emlékeim közé tartozik, hogy Salomváron, amikor ha jól emlékszem, még villanyunk sem volt (jobban meggondolva lehet, hogy csak gyakran volt áramszünet), este a félhomályban énekelni szokott a család, apu pedig elővette a tangóharmonikáját. Nekem legjobban az tetszett, amikor a cigánykórust játszotta a Trubadurból, bár akkor még nem tudtam, mi is az a zene, de mindig ezt kértem tőle, hogy játssza el. A harmonika mellett egy hegedűje is volt, az iskolában pedig egy fujtatós harmónium. Amúgy nem is értem, hogy hogyan, de gyakorlatilag minden hangszerhez értett, hegedülni is jól tudott, sőt, az 1950-es évek második felében a zalaegerszegi szimfonikus zenekarban klarinétozott. A 60-as évek végén fúvószenekart vezetett Balatonbogláron. Egy ismerős fiút gitározni tanított...

Van itt egy érdekes kép még 1947 környékéről a hadifogoly-táborból. Ott is muzsikált, zenekart alapított, operetteket, zenés játékokat írt, amiket elő is adtak:

Bal szélen, hegedűvel a golovinkai lágerban a zenekara egy részével

Salomváron, majd Pókaszepetken is, ahol 1959 és 1963 között laktunk, szervezett iskolai zenekart. Ehhez első lépésként hangszerjátékot kellett tanítani: gyakorlatilag ingyen, a szabadidejében csinált egy zeneiskolát, aztán egy bizonyos idő után össze is állt az együttes, méghozzá mindkét helyen olyan sikerrel, hogy a megye legjobb iskolai zenekara volt.

Salomvár, 1958 körül

Pókaszepetken felnőtt énekkart alapított, máig a fülemben vannak azok a darabok, amiket énekeltek. Például volt egy szép vegyeskar Endrődi Sándor: Hajók találkozása című versére: "Éjjel, ha tengeren két gálya egymás mellett elmegyen, árboclámpájuk rögtön fölrepül, köszöntik egymást ismeretlenül." Kíváncsi lennék, ki írta a zenéjét, nem sikerült megtalálnom.

A felnőtt énekkar vendégszereplésre utazik

Egyébként apu sokféle tehetséggel megáldott ember volt, például csodás rajzkészséggel rendelkezett, komolyan festett és rajzolt. Számára az év fénypontja az volt, amikor nyáron két-három hétre elmehetett a pedagógus művésztelepre. Itt éppen Győrben fest:

Ezt a rajzot rólam készítette 1963 szilveszterén:

Remekül írt, az 1930-as évek végétől külső munkatársa volt a Zalamegyei Újságnak, ahol több novellája is megjelent. Jó színész is lett volna, ha arra adja a fejét, több színielőadásra emlékszem, amikben szerintem jobban játszott, mint egy átlag műkedvelő. Volt például Almaviva gróf Beaumarchais: Figaro házassága című klasszikus darabjában, amit ő rendezett meg a faluban.

Amúgy társaságkedvelő és rendkívüli humorú ember volt, tanárként viszont hatalmas tekintéllyel rendelkezett, de ezzel együtt nagyon szerették a tanítványai és mentek mindenhova utána: zenekarba, modellező-szakkörbe, kirándulásokra...

Miután 1948-ban hazajött a hadifogságból, mindig falusi iskolaigazgatóként működött a nem könnyű 50-es években. Annyira megutálta a sok előírást, vegzálást, hogy elhatározta, változtat az életén : a Balaton mellé költözik, amit annyira szeretne festeni és lemond az igazgatásról. Ez sikerült is 1963-ban, amikor sima általános iskolai tanár állást és szolgálati lakást kapott Balatonfenyvesen. De szerintem ez a lépése nem úgy sikerült, ahogyan eltervezte. Sok mindentől megszabadult ugyan, de más dolgok, más hátrányok jöttek ezek helyébe. Talán önmagának sem vallotta be, hogy rosszul döntött...

Nyugdíjas éveit nem sokáig élvezhette. Egy nagyobb betegséget leszámítva világéletében egészséges volt, halála is váratlanul következett be egy combnyaktörés után, amikor már úgy volt, hogy rendbe jött és hazamehet a kórházból...

Én sajnos szinte semmit nem örököltem sokrétű tehetségéből, talán csak az íráskészséget egy kicsit és a vágyat valamilyen módon a művészet közelében lenni...

Pici lányként (balról) elmerülten nézem, ahogy fest

Egy éves a blogom!

2012-01-07T22:59:00.000+01:00

Tavaly január 8-án léptem ki először mint "blogger" a nyilvánosság elé katalisztes blogommal.

Maga a műfaj elsősorban unokaöcsém felesége, Móni gasztroblogján keresztül fogott meg. Láttam, hogy egy blog voltaképpen olyan, mintha az embernek lenne egy saját külön folyóirata, ahol nincs nyomdai és terjesztési költség, viszont vannak "bónusz" lehetőségek: mellékelhető hang, kép, film, linkekkel és tárgyszavakkal összehozhatók a rokon témák – a határ a csillagos ég! Móninál figyeltem a lehetőségeket, a módszereket, a stílust és sok minden mást, próbáltam elképzelni, hogy ezeket én egy másik témakörben hogyan tudnám felhasználni, és persze olvastam más blogokat is.

Aztán tavaly január legelején látogatást tettem Keszthelyen, és Móni az addigi távoktatás után alig egy óra leforgása alatt beavatott a blogolás rejtelmeibe, mármint számítógépes oldalról: hogyan kell linkelni, képet, hangot, videót beilleszteni, feltenni a megírt piszkozatot és így tovább. Már korábban kiválasztottam blogom hátterének képi megjelenését, ezt is Móni "lőtte be" nekem. Azóta is nagyon meg vagyok elégedve kis blogom külsejével – remélem, a hozzám látogatók is :)

Mielőtt tovább haladunk, köszönetképpen Móninak küldök egy zenét. Amikor ott jártam nála, nagyon tetszett neki Anna Netrebko. Így most is az ő egyik felvételét ajánlom: Plácido Domingóval énekel, méghozzá magyar dalt A víg özvegy című Lehár-operettből – és mint látható, e koncert idején volt várandós a kisfiával:

Így január 8-án nekivágtam a blogolásnak és azóta is írok. Nem teljesen szabályszerű periodicitással, de úgy nagyjából négy-öt naponta azért jelentkezem új témával; ha kevesebb az időm, akkor is legalább hetente, ennél tovább soha nem hallgattam. A statisztika szerint ez a 98. írásom, úgyhogy lassan eljutok a századikig, az is egyfajta jubileum.
Posztjaim, ahogyan egy blogban ezeket az írásokat mondani kell, általában megmaradnak az úgynevezett "komoly zene" vagy "klasszikus zene" tárgykörében, bár időnként azért kirándulok kicsit. Ám fő témámat is igyekszem több oldalról megközelíteni: hol helyi, nagykanizsai vonatkozásokkal, hol más aktualitásokhoz kapcsolódva, hol pedig egyszerűen "csak úgy" jutnak eszembe témák, zenék, történetek. A zene és a gasztronómia kapcsolatát illusztráló írásaimat természetesen Móni blogja ihlette – tényleg, ezt a témát eléggé hanyagoltam mostanában...

Ebben az első évben írtam még két hosszú sorozatot: az egyik Liszt Ferenc és Nagykanizsa kapcsolatáról szólt, a másik pedig a XIX. századi, Kanizsáról Berlinbe eljutott, majd halálában újra Kanizsára visszatért operettprimadonna életútját járta végig. Liszt-sorozatomat a zeneszerző születésének 200. évfordulója inspirálta, s a blog anyaga, némileg átszerkesztve könyv formájában is megjelent ez év októberében. A szűz primadonna, Erdősy Eugénia sorozatából még lesz néhány folytatás, amelyek Eugénia utókorát mondják el. Jó lenne, ha valamikor ezt is kézbe lehetne venni könyv formájában.

Nyáron zajlott egy blogverseny, ahova én is beneveztem, új olvasókat és szakmai véleményezést remélve. Bár egész jó helyezést értem el, a verseny mégsem teljesítette be a szakmaiság iránti reményeimet, pedig nem egy bóvli orgánum nevéhez fűződött...

Közben annyira belejöttem a műfajba, hogy áprilisban indítottam egy másik blogot: ebben visszatértem ifjúkorom nagy kedvencéhez, Gábor Miklóshoz, és most már érettebben, könyvtáros módszereket alkalmazva próbálok hozzájárulni emlékének ébrentartásához. Erre sajnos, ebben a mai "celeb" világban ő is rászorul sok más nagy egyéniséggel együtt.

S hogy mit szeretnék? Nagyon kedves olvasóim vannak, de jó lenne, ha egy kicsit többen lennének. Ez úton is szeretnék kérni mindenkit, akinek tényleg tetszik ez a blog – és/vagy a Gábor Miklós-os, is – lehetőségeihez képest ajánlja ismerőseinek, barátainak; akár meg is oszthatja egy-egy bejegyzésemet a Facebook-on, vagy más hasonló helyeken, igencsak rám férne!! Mert ha egy ilyen blognál nem is számít a "nézettség", az ember még lelkesebben csinálja, ha gyarapodik a statisztikája :)) Szeretnék egy kicsivel több visszajelzést is: kommenteljetek nyugodtan, ha véleményetek van, hasonló élményetek, vagy bármi hozzáfűzni valótok. Ugye nem kértem túl sokat???

És e hosszú "jubileumi" írás végén egy újabb gyöngyszem: örök kedvencem, Plácido Domingo most egy német énekesnővel adja elő a Bordalt a Traviatából. A hölgy neve Diana Damrau, mostanában fedeztem fel magamnak, érdemes odafigyelni rá!

Polgár László születési évfordulóján

2012-01-01T18:21:00.000+01:00

Ma, január 1-jén lenne 65 éves a csodálatos operaénekes, Polgár László.

Kevés személyes élményem pályájának eléggé korai szakaszához kapcsolódik. Ha jól emlékszem, valamikor a 70-es évek közepén láttam először élőben, Rossini: A török Itáliában című vígoperájának egyik szerepében az Erkel Színházban. Akkoriban nem tudom, lehetett-e előre látni, hogy milyen nagy énekes lesz belőle. Ebben az operában sok egyenrangú szerep van és az Operaház akkori fiataljai közül többen jó lehetőséget kaptak, Polgár Lászlón kívül például Takács Klára és Gáti István. Nagyon kedves emlékem, mert fiatalos, jópofa, pezsgő előadás volt, csupa életöröm.

Néhány év múlva aztán viszontláthattam Polgár Lászlót abban a szerepében, ami az egyik védjegyévé vált - és akkor már kétség nélkül lehetett tudni, hogy nagy énekes és mellette nagy komédiás. Ez a szerep Leporello volt Jurij Ljubimov akkoriban hatalmas port felvert budapesti Don Giovanni-rendezésében. Azt hiszem, Polgár László volt az, aki a legtökéletesebben megértette és megvalósította Ljubimov látomását az operáról, egyszerűen zseniális volt. Itt van egy részlet az előadásból, a Regiszter-ária. Én annak idején mint könyvtáros is jót szórakoztam rajta, hogy nem a szokásos, harmonikaszerűen szétnyitható "leporelló"-val jelent meg, hanem egy könyvtári katalógusfiókkal :)

A többi élményem már csak közvetett, de hiszen a legtöbben így vagyunk a nagy művészekkel, hogy hanglemezen, televízióban hallgatjuk-nézzük őket.

Máig egyik legmeghatóbb emlékem, amikor lányaival énekelte Presser Gábor örökérvényű dalát:

Később kiderült, hogy egy kis halvány kapcsolat fűzi őt városomhoz, Nagykanizsához. A Kanizsáról elszármazott Pauk Anna ugyanis neki nagynénje, s egyúttal hangképző-tanára is volt.

Amikor Pauk Anna 90 esztendős korában meghalt, Polgár László így búcsúztatta őt a Muzsika folyóirat 2000. évi 6. számában:

Rád gondolok mindig, parttalan nevetésed és kanizsai tájszólásod cseng a fülemben. Hihetetlenül vidám tudtál lenni. Tele volt veled a szoba.
NENONINOHENGHANGHENGHANGNENONINONE - híres skáládon nőttem fel. Ültem egy széken melletted, gyömöszölted a hasam, a mellkasom lazítottad, ejtsd az állad, vetítsd!!
A mai napig skáláiddal kezdem a beéneklést. Remekül ki tudom lazítani magam velük.
A zene által tanítottál. A zene volt mindened.

2010 őszén kis városunkban arra készültünk, hogy megemlékezzünk Pauk Anna 100. születésnapjáról, s azt hallottam, hogy más művészekkel együtt Polgár László is elfogadta a meghívást és eljön Nagykanizsára. Ekkor érkezett a halálhíre... Aztán a decemberre tervezett Pauk-megemlékezés egyébként is elmaradt, máig sem értem, miért...

Befejezésül egy másik halhatatlan szerepe a sok közül. Azért ezt a felvételt választottam, mert ezzel a világ sok részében terjesztette a magyar zenekultúrát:

Itt volt kislány Ruttkai Éva

2011-12-28T09:13:00.000+01:00

Amikor legutóbb Budapesten jártam, nagy örömömre belefutottam Ruttkai Éva emléktáblájába. Nem volt nehéz ráakadni, mert a ház, amelynek homlokzatát ékesíti, az Erzsébet körúton, a mostani Madách Színház szomszédságában áll (a házszáma 27.), de én már régen jártam arra, így csak most fedeztem fel. És bár Ruttkai Éva nem elsősorban zenei téren nevezetes, de mint csodálatos színművész a világon mindent tudott, így énekelni is, ezért gondoltam, hogy nagyon itt van a helye egy zenei blogban. Egyúttal megemlékezem róla névnapja és születésnapja kapcsán. Ezek az ünnepei szinte teljesen egybeestek számára a karácsonnyal, aminek nem igazán örült:

Film Színház Muzsika 1958. 52.

Először is megmutatom a házat. Itt a főhomlokzata:

és a belső udvar egy kis szelete:

Miután kiléptünk a kapun,

olvassuk el az emléktáblát:

Itt van Ruttkai Éva és Iván abból az időből:

Film Színház Muzsika 1979. 47.

A fénykép ne vezessen félre bennünket: nem ilyen jómódban élt a család, sőt... A szép ruhák színházi jelmezek.

El kellett volna még sétálnom a Garay utcába, ugyanis Ruttkai Éva a 29-31. szám alatt született 1927. december 31-én, majd egyszer máskor feltétlenül megteszem. A család gyakran költözködhetett, mert közben laktak még a Dob utca 108-ban is; az előbb látott körúti emléktábla szerint pedig a 30-as években már az Erzsébet körúti hatalmas bérházban éltek.

Van még egy emléktáblája Ruttkai Évának – Latinovits Zoltánnal közösen – a II. kerületben. ITT megtekinthető.

Mai filmrészletünk a Filmmúzeum televíziós csatorna összeállítása Ruttkai Éváról, amely természetesen elsősorban filmes szempontból tekinti át a pályáját. Érdemes megnézni, mert sok ritka archív felvétel szerepel benne, még gyermekszínészként is láthatjuk!

Ave Maria, avagy Hogyan lett társszerző Bach és Gounod?

2011-12-21T12:38:00.000+01:00

A karácsonyi időszak gyakran játszott zenedarabja a Bach és Gounod nevével fémjelzett Ave Maria. Hogyan is jött létre ez az érdekes társszerzőség, amelyben Bach a kíséretért, Gounod pedig a föléje applikált dallamért "felelős"?

Johann Sebastian Bach (1685–1750) monumentális életművének egyik nagy pillére Wohltemperiertes Klavier címmel publikált kétkötetes sorozata. Pontos címe magyarra fordítva: A jól hangolt zongora, azaz prelúdiumok és fúgák minden egész- és félhangról. Ez azt jelenti, hogy a kötetek a következőképpen kezdődnek:

Prelúdium és fúga, C-dúr

Prelúdium és fúga, c-moll,

majd folytatódik a sorozat Cisz-dúrban, cisz-mollban, D-dúrban, d-mollban, és így tovább, félhangonként felfelé araszolva az oktáv minden hangjára építhető dúr, illetve moll hangnemben. Ez összesen 2x24 művet jelent. Az első sorozatot Bach az 1720-as évek elején Köthenben írta, majd két évtized múlva Lipcsében komponálta a második kötet darabjait.

Minket közelebbről az első sorozat első darabjának preludiuma érdekel, hallgassuk is meg eredeti formájában:

Az Ave Maria "társszerzője", Charles Gounod (1818–1893) jó két évszázaddal később kapcsolódott a történetbe.A művészcsaládból származó Gounod ifjan elnyerte a nevezetes Római díjat, melynek keretében két évet tölthetett ösztöndíjjal Rómában. Ott különösen nagy hatást gyakorolt rá az egyházi zene, mindenek felett Palestrina – olyannyira, hogy később néhány évig papnak készült. Zenész pályakezdésként 1842-ben orgonistaként helyezkedett el, s mellette operákat kezdett komponálni. A sikerre jócskán várnia kellett, ám valószínűleg megérte: 1859-ben mutatták be Faust című operáját, amivel egycsapásra beírta magát nemcsak a francia, hanem az egyetemes zene történetébe is. Igaz, későbbi műveivel, bár nagy mesterségbeli tudással és igazi francia dallamgazdagsággal komponálta őket, a Faust sikerét nem tudta sem elérni. Ám nagy tekintélyű szereplője maradt hazája zenei életének, s a Faustot bemutatása óta egyik fontos nemzeti operájukként tartják számon a franciák, s az egész világon az operarepertoár törzsanyagába tartozik.

De térjünk rá végre az Ave Mariára. Születését maga Gounod mesélte el Munkácsy Mihálynak, s a tanú Bloch Józsefnek. Bloch, a kitűnő magyar hegedűművész és pedagógus a történetet szerencsére továbbadta, s az megjelent a Zenei Szemle című folyóirat 1918. évi 5. számában.

Előzményként Bloch elbeszélte, hogy ifjú korában Párizsban, ahol zenei tanulmányait végezte, rendszeres látogatója volt Munkácsy Mihály fényes palotájának abból a célból, hogy házimuzsikáljon a festőművész feleségével (nyilván így keresett némi zsebpénzt a megélhetéséhez). Egy alkalommal Munkácsyné megkérte, hogy muzsikálás helyett inkább menjen be férjéhez a műterembe, aki nem érzi jól magát, és egy honfitárs, akivel tudna magyarul beszélgetni, bizonyosan felvidítaná. Így is történt. Néhány percnyi beszélgetés után megjelent az inas és jelentette: "Monsieur Gounod". Bloch Józsefet lenyűgözte az idős Gounod egyénisége, szelídsége, szeretetreméltósága és különösen megmaradtak emlékezetében azok a szavak, amelyekkel Gounod elmesélte Ave Mariájának születését:

– Mint fiatal muzsikus a rajongásig szerettem Bachot; ma is szeretem és bámulom, de akkor különösen imádtam és istenítettem, főleg a preludiumait és fúgáit. Ahogy így gyakran az első számú Preludiumba elmélyedtem, olykor egy különös érzés vett rajtam erőt úgy éreztem, mintha ott hiányoznék valami, mintha egy burkolt, elrejtett dallam lakoznék benne, melyet csak ki kell hámozni, mely napvilágra kívánkozik. De hosszú ideig visszaszorítottam ezt a gondolatot, mert végre is Bachot javítani vagy kiegészíteni csak nem lehet! És mit szólna ehhez a világ? Sokáig magamba fojtottam a dolgot, míg egyszer csak mégis fölülkerekedett, erősebbnek bizonyult – és kitört. Én hamarosan leírtam, de a hangjegyeket gondosan elrejtettem, csak néha-néha vettem elő és danolgattam el magamnak. Egyszer azonban Vieuxtemps, ki akkoriban még fiatal művészjelölt, de már kitűnő hegedűs volt és kivel gyakran együtt zenéltem, valahogyan meglátta nálam és felkért, hogy játsszam el vele. Eleinte vonakodtam, de később mégis engedtem, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy ő mit szól hozzá? Vieuxtemps-nak roppantul tetszett a Preludium fölé rakott dallam és bár hevesen tiltakoztam a nyilvánosság elé való hozatala ellen, utóbb mégis rábeszéltettem magam és kiadásába beleegyeztem. Így jött létre az Ave Maria.

Gounod 1859-ben

A szakirodalom szerint 1853-ban született meg Gounod-ban a dallam Bach C-dúr prelúdiuma fölé, majd 1859-ben lett belőle az az Ave Maria, ahogy mára ismerjük. Arról sajnos nem szólt Bloch, vagy nem mesélte el Gounod, hogy az Ave Maria latin szövege véletlenszerűen illett-e rá Gounod dallamára, vagy már eredetileg erre a szövegre gondolva szólalt meg benne ez a dallam.

Bach és Gounod közös műve azóta világkarriert futott be. Rengeteg változatban létezik, énekelve és különböző hangszeregyüttesekre alkalmazva, néha bizony elég giccsesre hangszerelve... Nekem leginkább azok az előadásai tetszenek, ahol nem nyúltak Bach eredeti prelúdiumához, mint például itt:

Ezzel a szép zenével kívánok minden kedves Olvasómnak boldog karácsonyi ünnepeket!

Hangszerek = gyógyszerek?

2011-12-17T19:00:00.000+01:00

Régóta közismert, hogy a zene gyógyító hatással is rendelkezik. Jó száz évvel ezelőtt egy dr. Gordon nevű havannai orvos közzé is tette megfigyeléseit, miszerint egyes hangszerek hangja más és más betegségre van jó hatással.

Itt van néhány szemelvény a derék orvos receptkönyvéből, melyet 1911-ben A Zene című folyóirat osztott meg olvasóival, ebből idézek. Alkalmazásukkal próbálkozni már csak azért is érdemes, mert ha az adott betegségre nem is használ a zene, káros mellékhatása sincs :)

HEGEDŰ: jótékonyan hat a melankóliára és a hipochondriára.

MÉLYHEGEDŰ: csodás hatása van idegbetegekre, kimerültekre és miszticizmusra hajló egyénekre.

HÁRFA: sikerrel gyógyítja a hisztériát.

FUVOLA: kezdődő tuberkulózist és szerelemben csalódott kedélybetegeket egyaránt gyorsan meggyógyít.

OBOA: sorscsapás vagy szerencsétlenség folytán kizökkent kedélyeket állít helyre és rendbe hozza a kezdődő agybántalmakat.

KLARINÉT: felvidítja a lehangolt kedélyű embereket.

TROMBITA: üldözési mániában szenvedőknek ajánlható.

ANGOLKÜRT: csillapítja a hirtelen haragot és nagyszerű elzsírosodás ellen is.

És akkor most milyen hangszert hallgassunk, mivel illusztráljam az előzőeket? Talán nem árt meg egy kis hárfaszó, hogy ne legyünk hisztériásak:

Majd egy kis angolkürt, amit szólóban amúgy is ritkán hallhatunk; a jó Gordon doktor úr szerint fogyókúrás hatása is van :)

Befejezésül pedig a halhatatlan trombitaművész, Maurice André minden olvasómat megszabadítja üldözési mániájától :)

Lehet tovább próbálkozni és tapasztalatokat gyűjteni a nem említett hangszerek gyógyhatásairól is!

A legközelebbi alkalomra visszakomolyodom és újra Erdősy Eugénia következik, még mindig van róla mondanivalóm...

A szűz primadonna 16.

2011-12-11T19:51:00.013+01:00

Legutóbb ott hagytam abba az események ismertetését, hogy a berlini búcsúztató után Eugénia koporsója vasúton érkezett meg Nagykanizsára. Mint a Zala című újságban olvasható volt:

A szerencsétlen véget ért kedves művésznő Berlinből hazaszállított tetemeit szept. 16-ikán a reggeli órákban hozták be a déli vasúttársaság indóházából. [Azaz a mai nagykanizsai vasútállomásról. Mindez történt 1886 szeptemberében, hogy képben legyünk.]

Lássuk először a család által kiadott gyászjelentést:

Erdősy-Biba Nándor és neje, valamint Erdősy-Biba Kornélia, Erdősy-Biba Bálint ugy az összes rokonság nevében szomorodott szívvel jelentik felejthetetlen testvérük, illetve sógornője és rokonuk Erdősy-Biba Eugeniának, opera- és operette ének-művésznőnek folyó évi szeptember hó 9-én életének 27-ik évében Berlinben történt gyászos kimultát. A boldogultnak hült tetemei f. évi szeptember hó 16-án délután 4 órakor fognak (Battyány utca 2-ik számú házból) Hild S. I. nagy-kanizsai temetkezési vállalata által a helybeli r. kath. sírkertben a családi sírboltban örök nyugalomra tétetni. Az engesztelő szent-miseáldozat f. évi szeptember hó 17-én d. e. 10 órakor fog a Szt.-Ferencz rendiek plebánia templomában az Urnak bemutattatni. Kelt Nagy-Kanizsán, 1886. szeptember hó 14-én. Áldás és béke hamvai felett!

E gyászjelentéséből tudjuk, hogy a gyászház, ahol a búcsúztatás zajlott, a Batthyány utca 2. számú épület volt, amely egyébként ma is létezik:

Itt gyülekezett szinte egész Kanizsa 1886. szeptember 16-án...

A klasszicista lakóházat dr. Tersánczky József járási tisztiorvos a XIX. század közepén építtette s évtizedeken át lakta 1888-ban bekövetkezett haláláig. Valószínűleg itt béreltek lakást Erdősy Eugénia kanizsai családtagjai, három élő testvére, Nándor, Bálint és Kornélia közül legalább egyikük. Szerintem édesanyjuknak is itt lehetett az állandó lakása, amikor egyáltalán Kanizsán volt és Eugénia ide látogathatott haza a színházi szünetekben, legalábbis a halála előtti három-négy évben. Ezt abból gondolom, hogy a Zala című hírlap 1883. szeptember 15-i számában megjelent egy bizonyos Virághegyi József verse Erdősy Eugéniához. Ez a titokzatos költő szerintem azonos Tersánczky doktor József nevű fiával. Hogy miből gondolom ezt, hamarosan megokolom, de előbb lássuk a verset:

Virághegyi József: E-y E-a művésznő emlékkönyvébe

Távol a Hontól övedzi neved’ dicsfénye a hírnek,

Mert űzi itt ármány s érdek a Múzsa fiát.

Mégis e dicsfényből koszorút fűztél a Hazádnak:

Fény az, amit Te sötét fondorokért fizetél.

Szerintem a Batthyány utcai házban barátkozhatott össze ifjabb Tersánczky a szép énekesnővel; biztosan beszélgettek, Eugénia mesélhetett neki a pálya, az érvényesülés nehézségeiről, a színházi intrikákról és ez ihlette a verset.

S azért gondolom még, hogy Virághegyi azonos ifj. Tersánczkyval, mert Eugénia halálakor szintén jelent meg egy rövid vers, de ez már ifj. Tersánczky József neve alatt, amely stílusban nagyon hasonlít a korábbi vershez. Rímelnek a verscímek is: az első Eugénia emlékkönyvébe, a második emlékkövére.

Szerintem ez a kétsoros az egyik legszebb megemlékezés Eugéniáról. Ifjabb Tersánczky egy kicsit (vagy nagyon?) szerelmes is lehetett Eugéniába...

Olvassuk el most együtt ezt a második verset a Zalai Közlöny 1886. szeptember 25-i számának címlapjáról:

Ide is gépelem, ha valaki nehezen olvasná:

Csillag voltál... Csillag az égboltról ha lehullott:
Egy szaladó fényív messze utána ragyog...

A Zala című kanizsai hírlap így tudósított Eugénia búcsúztatásáról és a temetésről:

A temetés délután 4 órára volt kitűzve. Már ezt megelőzően roppant néptömeg állta el a közeli utcákat s a halottas ház udvarát, hol különösen a hölgy közönség volt igen nagy számban képviselve. A részvét a legőszintébb módon nyilatkozott a felejthetetlen bájos művésznő szülővárosa részeről.[...]

A beszentelés és egy megható gyászdal eléneklése után megindult a beláthatatlan közönség a temető felé. A sírnál a berlini „Magyar Egyesület” koszorúját Bátorfi Lajos helyezte el a következő beszéd kíséretében: „Tisztelt gyászoló közönség! Még egy percet. A berlini „Magyar Egyesület” felkért, hogy e gyász szertartáson képviseljem, és nevében felejthetetlen színművésznőnk Erdősy Eugénia sírjára koszorút helyezzek. Midőn e szomorú megbizatásnak eleget teszek, szívem égető fájdalma között reszkető ajkamra a szót azon tudat adja, hogy a dicsőült szívének erényes érzelme örökcsillagként fog tündökölni a színművészet egén s a lelkének erején diadalmaskodott nagy szívérzelem tisztaságából pályatársai részére a kegyelet hervadhatatlan virágai fakadnak. Íme a berlini Magyar Egyesület sírodnál megjelenik, hogy a sokszor nyújtott művészi élvezetért tiszteletérzésének fájdalmas kifejezést adva, honleányi erényekben is gazdag szívedet elfedő sírhalomra koszorút helyezzen. Béke hamvaidon! Isten veled!”

És néhány részlet a Zalai Közlöny cikkéből:

A felejthetetlen művésznő hamvai f. hó 16-án érkeztek meg, temetése ugyanezen nap délután 4 órakor ment végbe, óriási néptömeg részvéte mellett. A koporsószállító halottas kocsi el volt árasztva a Berlinből hozott s a helyből küldött koszorúk özönével. [...]

A temetőben Bátorfi Lajos író tett egy szép koszorút a „berlini magyar egyesület” távirati megbízása folytán a tragikus sorsú művésznő sírjára. [...] Alig maradt ott szem könnytelenül. Az Erdősy-Biba család sírboltja a drága hamvakkal az általános részvét és kegyelet színhelye lett; fölötte virrasztani fog az emlékezet, mely soha nem múlóvá teszi a gyászt a korán elvesztett, erényekben gazdag és szinte páratlan művésznő sírhalma felett. Fényeskedjék neki ott túlnan az őt valóban megillető örök világosság!

Hát, az a jóslat nem teljesedett be, hogy Eugénia sírja felett soha el nem múlóan virrasztani fog az emlékezet, de erről majd máskor.

A sírról, amelyben Eugénia családtagjaival együtt nyugszik, e sorozat első részében mutattam fényképeket, ITT megtekinthetők.

Mai zenénk a francia Adolphe Adam: Giselle című klasszikus balettjének részlete. Története szerint egy fiatal gróf szerelmet hazudik Giselle-nek, aki belehal az igazság által okozott megrázkódtatásba. Ám megjelenik a lelkifurdalástól gyötört fiatalembernek éjjel a temetőben, mint kísértet-menyasszony...

A szűz primadonna 15.

2011-12-05T08:27:00.000+01:00

Már Eugénia halálának estéjén és éjszakáján is terjedtek a hírek, reggelre jóformán egész Berlin tudomást szerzett a történtekről és nem sokkal később az okról is. Szabályos zarándokhely lett a kórház környéke, az emberek vitték a megemlékezés virágait. Közben Nagykanizsára is jutottak el kósza hírek, de Eugénia itt élő testvérei jónéhány óráig teljes bizonytalanságban voltak, hogy rémhír-e vagy valóság, amit hallottak. Visszakövetve az eseményeket, legalább az egyik testvér, aki valószínűleg Bálint volt, amikor kiderült, hogy igaz a halálhír, kiutazott Berlinbe az ügyek intézésére.

Eugénia berlini gyászszertartását szeptember 12-én, vasárnap tartották a Charité kórház kápolnájában. De előtte még megejtették a rendőrorvosi boncolást, amely ártatlannak találta Eugéniát.

Nyári Sándor, akiről már sok szó esett e sorozatban, így tudósította a kanizsaiakat a búcsúztatásról, ahol nyilván személyesen is ott volt:

Ma délután 4 órakor szentelték be a tetemet a Charité házi kápolnájában. A beszentelést – miután a kath. papok azt megtagadták, egy lutheránus lelkész teljesítette. Ezernyi és ezernyi néptömeg gyűlt össze, – a koszorúk, pálmaágak és babérlombok vagy négy kocsit töltöttek meg, – de mind még sem lehetett elvinni, nem volt hely – tehát ott maradt egy része. Este 7 órakor pedig a vonattal Nagy-Kanizsára utazott a tetem.

(Ma mi inkább "holttest"-et mondanánk...)

Felix Schweighofer

Arról, hogy a katolikus pap nem volt hajlandó a holttestet beszentelni, mert az áldozat maga dobta el magától az életet és luteránus lelkészt kellett hívni, az Eugéniáról 1932-ben megjelent német nyelvű könyv is írt. E könyv szerint a búcsúztatáson ott volt és gyászzenét játszott a Walhalla színház zenekara, énekelt a kórusa, és ott voltak az énekes-kollégák is. A könyv írója szerint egyik neves kollégája, Felix Schweighofer, akivel sokat szerepelt együtt, koszorúját Eugénia iránti tiszteletből magyar nemzeti színű szalaggal ékesítette. Szintén e könyv szerint szerint a lelkész arról beszélt: Eugénia azért dobta el magától az életet, mert úgy érezte, hogy a rágalmazással minden tiszteletet és szeretetet elvesztett a többi ember szemében. Ez ugyan nem így volt – mondotta –, de a fiatal, forróvérű magyar nő gyorsan, szinte gondolkodás, mérlegelés nélkül döntött.
A búcsúztató idején többezer ember állt a kápolna körül és végig a vasútállomás felé vezető Luisenstrassén. A gyászmenetet az elhunyt bátyja vezette, ezt szintén az ötven évvel később megjelent német könyvben olvashatjuk. De, mint már kinyomoztam, Erdmann Graeser, a könyv írója Eugénia halálakor tizenhat éves volt és Berlinben élt, nagyon valószínű, hogy ő maga is látta a gyászmenetet. A bizonytalanság azért van bennem, mert, mint már írtam Graeser könyve igazából regényes feldolgozása Eugénia élete utolsó hónapjainak és sok esetben nem lehet tudni, hogy az események tényleg úgy estek-e meg, ahogy abban áll.

Eugénia testvére, Bálint évtizedekkel később romantikus részletet mesélt el húga temetésével kapcsolatban:

Báró Hammerstein, egyik kikosarazott kérője, de azután is egyik legnagyobb tisztelője, hófehér atlasz menyasszonyi ruhába öltöztette, a koporsójába drága, csiszolt ezüst tükröt helyezett, amelynek ovális hátlapjára búcsúzó sorokat vésetett. (Zalai Közlöny 1932. július 3.)

E részlet kapcsán emlékeztetnék a 12. részben írtakra, miszerint még Bécsben megkérte Eugénia kezét ez az úr, de akkor Eugénia édesanyja nem egyezett bele a házasságba azzal az indoklással, hogy "mi egyszerű polgári család vagyunk, nem kell arisztokrata körökbe házasodni" – és milyen igaza volt... Talán szerencse is, hogy lánya halálát már nem érte meg. Másrészről az is lehet, ha az anya még ezen események közben is ott lehetett volna Eugénia mellett, talán nem menekül a halálba...

A berlini búcsúztató után néhány órával Eugénia koporsóját feltették egy vasúti kocsiba. Mint az újság írta, olyan rengeteg virággal halmozták el, hogy annak csak egy része fért be a koporsón kívül a vagonba, Eugénia így is egy egész virág-erdőben tette meg a hosszú utat Berlinből haza, Nagy-Kanizsára. Ott koporsóját szeptember 16-án a reggeli órákban vitték a vasútállomásról a gyász-házba.

Legközelebb innét folytatom.

Mai zenénk Dido búcsúja Purcell: Dido és Aeneas című operájából. Az opera szerint Dido is egy férfi miatt dobta el életét s így búcsúzik barátnőjétől: Emlékezz rám, de felejtsd el sorsomat...
Most szimfonikus zenekarra hangszerelve halljuk:

Pavarotti Lady Dianának énekel

2011-11-29T16:39:00.000+01:00

A közelmúltban egy hír kapcsán közzétettem itt Katalin hercegnő és Lady Diana néhány klasszikus zenei kötődését. Többek között szót ejtettem arról a kedves epizódról, amikor 1991. július 30-án Luciano Pavarotti a Hyde parkban adott koncertet és az egyik áriát az akkor még férjével jelen lévő Dianának ajánlotta. A történet bája, hogy az ária Puccini: Manon Lescaut című operájának első felvonásából a következőképpen kezdődik:

Donna non vidi mai, simile a questa...

azaz

Ily földöntúli szép nőt még sohasem láttam...

Akkor csak hangban tudtam a koncertnek ezt a pontját prezentálni, azóta megvan látványban is. Gondoltam, mivel annak a kis bejegyzésnek elsöprő sikere volt, talán néhányan örülni fognak, ha visszatérek a témára és megmutatom – amúgy én tettem fel a részletet kedvenc videomegosztó portálunkra, miután megtaláltam számos DVD-lemezem között :-)

Íme:

Az eső ellenére hatalmas volt a tömeg. A korabeli sajtó azt írta, hogy a Rolling Stones 1969-es koncertje óta ez volt a legnagyobb tömeget mozgató szabadtéri rendezvény Londonban. Lady Diana és Károly herceg a felvétel legvégén látszanak. Diana láthatóan örült az ajánlásnak – hogy férje mit gondolt, ki tudja... Elgondolkodtam, hogy egy ilyen gesztus a középkorban lehet, hogy felségsértésnek számított volna :)
Jól látom, hogy Lady Diana másik oldalán az ősz hajú szemüveges úr – aki szintén törülközővel védekezik a még nyár közepén is alkalmatlankodó londoni eső ellen – nem más, mint az akkori miniszterelnök, John Major?

Diana nem vigyázott a frizurájára – az alábbi fénykép ekkor, a koncert után készülhetett a színfalak mögött:

A szűz primadonna 14.

2011-11-23T22:07:00.000+01:00

Miután fény derült főhősnőnk, Erdősy Eugénia öngyilkosságának okára, egy kicsit elkalandoztam itt a blogban más témák felé. De halálával még nincs vége a történetnek, érdemes a további eseményeket is áttekinteni.

Akkor fogjunk is neki. Annak, aki szeretné újraolvasni a sorozatot, hogy felfrissítse emlékezetét, azt ajánlom, hogy itt, a blog jobb oldalán, a Címkék felirat alatt keresse meg az E betűs tárgyszavak között Erdősy Eugénia nevét és kattintson rá, ott előjön valamennyi rész. Sőt, mivel ilyen sokáig hallgattam ebben a témában, ennek a cikknek a legvégén, a zene után csinálok egy külön tartalomjegyzéket, onnét még egyszerűbb lesz az egyes részeket visszaolvasni.

Eugénia tehát 1886. szeptember 9-én a késő este, több órával öngyilkossági kísérlete után nagy szenvedések közepette elhunyt a berlini Charité kórházban. Megpróbáltam utánanézegetni: ez a kórház ma az egyik legnagyobb egyetemi kórházkomplexum Európában. Még 1709-ben I. Frigyes porosz király alapította. Hogy az az épülete megvan-e, ahova akkor Eugéniát szállíthatták, csak komolyabb helyszíni kutatásokkal lenne kideríthető, hiszen az intézmény azóta rengeteg változást, bővülést, illetve háborús kárt és újjáépítést ért meg.

Próbáltam berlini, de legalábbis német nyelvterületen megjelent korabeli újságokat előkotorgatni az internetről, miként számoltak be Eugénia haláláról, hogy ne csak Nyári Sándor tudósításaira hagyatkozzunk, ám mindössze egyetlen egyet sikerült találnom. Ez a ratzeburgi hercegség hetilapjának (Wöchentliche Anzeigen für das Fürstenthum Ratzeburg) 1886. szeptember 14-i száma, amely a következőket írta:

Eine der beliebtesten Berliner Sängerinnen, die erst 26jährige Eugenie Erdösy, hat sich Donnerstag abend in einer Droschke im Tiergarten erschossen. Die Revolverkugel drang durch das Auge in's Gehirn und trat der Tod nach einigen Stunden ein. Die Ursache des Selbstmordes ist Liebesgram. Die Künstlerin, eine geborene Ungarin, lebte in den besten Verhältnissen.

Ami körülbelül ezt jelenti:

A berliniek egyik legkedveltebb énekesnője, a 26 éves Erdősy Eugénia csütörtökön este a Tiergartenban egy kocsiban agyonlőtte magát. A revolvergolyó a szemén keresztül az agyba fúródott és a halál néhány óra múlva bekövetkezett. Az öngyilkosság oka szerelmi bánat. A magyar születésű művésznő a legjobb anyagi körülmények között élt.

Összevetve ezt a kis tudósítást az eddig megismert forrásokkal, annyi különbséget látok, hogy korábban úgy olvastam, hogy Eugénia kiszállt a bérkocsiból, amellyel a parkba vitette magát és ott egy bokor takarásában követte el tettét.

Eugénia halálhíre bejárta gyakorlatilag az egész világot. Két hónappal később például ez jelent meg a Melbourne-ban kiadott The Argus című lap november 13-i számában.

Sajnos, nagyon rafináltan tették fel a képet a netre: kimásolni csak úgy lehetett, hogy lemaradt a hasáb eleje. Azért ide illesztem, mert jórészt olvasható, de előtte megadom a fordítást:

A népszerű fiatal színésznő, Biba Eugénia, aki Erdősy név alatt játszott és énekelt a berlini királyi operában, szeptember 9-én öngyilkos lett a mondott város állatkertjében, revolvergolyót röpített a fejébe. A golyó elvágta az egyik szeme mögötti látóideget és az agyban állt meg. Néhány óra múlva váltotta meg szörnyű szenvedéseitől a halál. Több levelet találtak nála, amelyek megmagyarázták tettének okát, a szerelmi csalódást. Az elhunyt a berlini közönség nagy kedvence volt.

Ez a híradás csak berlini első állomáshelyét említette, magyarosított vezetéknevét pedig eltorzította, de honnét is tudhatták volna angolul beszélő újságírók, hogy mi a helyes névalak...

Magyarországról egy országos lapból is hozzunk egy példát, ez pedig a Vasárnapi Újság tudósítása 1886. október 24-i számában:

Egy öngyilkos magyar művésznő.

A szinmüvészi pályán szépen indult tehetséges fiatal magyar nő szomoru végéről hoztak nemrég jelentést a berlini hirlapok. Erdőssy Eugéniát, ki müvészetével meghóditotta a berlini szinházlátogató közönség kegyét gyilkos golyótól szétzuzott fejjel találták meg holtan az ottani állatkertben. A méltatlanul megsértett női méltóság fölötti elkeseredés adta kezébe a fegyvert, mely ifju életének véget vetett. Attól jött a bántalom, a kitől a legkevésbé várhatta s a kitől az leginkábbb fájhatott: vőlegényétől. Ezzel egy év óta jegyben járt s ez bizonyára csak a viszony fölbontásának ürügyeül illette oly alávaló váddal, melyet szüzi szemérme el nem viselhetett. Azzal az agyába röpitett golyóval vágta rágalmazója arczába a megdönthetetlen czáfolatot.

Ezután a lap ismertette röviden Eugénia pályáját, de azt most nem idézem, mert több helytelen adat is van benne. Mint ahogy az idézett részben sem stimmel az, hogy Eugéniát holtan találták volna tette elkövetésének helyén. Bár úgy találták volna, kevesebb szenvedésben lett volna része...

Legközelebb búcsúztatásáról és temetéséről számolok be.

Mai zenénk az Intermezzo Puccini: Manon Lescaut című operájából. Szerintem nagyon ideillik:

A sorozat eddigi tartalomjegyzéke:

1. rész: Bevezetés

2. rész: Eugénia családja

3. rész: Eugénia gyermek- és tanulóévei

4. rész: Eugénia pályakezdése

5. rész: Első berlini szerződése, majd a pesti Népszínházban

6. rész: A királyné csipkekendője Bécsben

7. rész: 1881 nyara

8. rész: Ismét Berlinben, 1881/83

9. rész: A Walhalla színházban + szerepeinek jegyzéke

10. rész: Eugénia földije, Nyári Sándor Berlinben

11. rész: Eugénia öngyilkosságának híre

12. rész: Előzmények

13. rész: Az öngyilkosság oka

14. rész: ez a mai írás :)

És egy sorozaton kívüli, de kapcsolódó írás: Német nyelvű könyv Eugéniáról

Királyi fenségek a királyi operaházban

2011-11-18T13:22:00.000+01:00

Még április végén a nagy királyi esküvő, Kate Middleton és Vilmos herceg egybekelése ürügyén ejtettem itt néhány szót a Westminster székesegyház zenei életéről, különös tekintettel Händelre. Most örömmel olvasom, hogy Katalin hercegnő – férjhez menetele után így, magyar formában illik nálunk említeni – apósával, Károly herceggel gyakran látogatja a londoni Királyi Operaház, azaz a Covent Garden előadásait. Hát, ebből a szempontból szívesen lennék a helyében, de tényleg csak ebből a szempontból :)

A cikk megjegyzi, hogy Károly herceg nagy operarajongó és emlékszem is több olyan zenei esemény televíziós felvételére, ahol együtt voltak láthatók Dianával. Ott voltak például Pavarotti koncertjén a Hyde parkban, méghozzá zuhogó esőben, ahol Pavarotti Dianának ajánlotta Des Grieux áriáját Puccini: Manon Lescaut című operájának első felvonásából: "Ily földöntúli szép nőt még sosem láttam..." Sajnos, erről csak hangfelvétel van, de kárpótolhatnak a képek:

Diana maga – legalábbis a források alapján úgy tűnik – inkább a könnyedebb zenéért rajongott, bár korábban balettozni tanult, de azért éppen Pavarottival jó barátságban is voltak. Nyilván ennek a barátságnak volt köszönhető, hogy a nagy tenorista szülővárosában, Modenában jótékonysági koncertet adott a boszniai gyerekek javára. A következő kis felvétel a hangverseny előtt készült:

De vissza a Covent Garden operaházhoz: a következő videorészlet, amely 1992-ből származik, Verdi Otellójának előadása után a színfalak mögött készült. A sokadalomban először Jago, azaz Szergej Leiferkusz tűnik fel, akinek Károly herceg gratulál, majd Lady Diana a címszereplő Plácido Domingonak. Domingo mellett a szőke hosszú hajú hölgy Desdemona alakítója, Kiri Te Kanawa, őmellette pedig a karmester, Solti György, azaz Sir Georg Solti látszik. A bejátszás végén Károly herceg Emilia alakítójával beszélget.

Hát, ez az Otello tényleg egészen pazar előadás volt, szerencsére létezik belőle video-, illetve DVD-felvétel, és persze nekem meg is van :))

Katalin hercegnőről azt is írja az említett cikk, hogy valószínűleg a "nagykövete" lesz néhány olyan intézménynek, amelyek már most királyi kapcsolatokkal bírnak, mint például maga a Királyi Operaház, vagy a londoni Viktória és Albert Múzeum. Amúgy nem teljesen amatőr legalábbis a művészettörténetben, mert Firenzében végzett ilyen irányú stúdiumokat.

Kívánjunk neki sok sikert ezen a téren (is)!
Én magam pedig azért írtam Katalinról, mert rokonszenves fiatal nő, és ebben a mai "celeborientált" világban inkább rá és a hozzá hasonló értelmes, értékes emberekre figyeljünk!

Kínai koncerten

2011-11-15T12:04:00.000+01:00

Tegnap este érdekes élményben volt részem. A filharmóniai hangversenysorozat nyitó előadásán a Nanjingi Tradicionális Zenekar lépett fel.

Mint a Fidelióból megtudható volt, Nanjing városa a Kelet-Kínai térségben, a Jangce deltavidékénél található. A négy történelmi császárváros egyikeként történelmi és kulturális szerepe évezredek óta kiemelkedő. Szintén az előzetes szerint a koncert programján hagyományos kínai hangszerekre írott művek szólalnak meg, melyek a több ezer éves kínai zenekultúrából adnak ízelítőt.

Magyar műsorvezetéssel, a legfontosabb információk rövid közlésével és az egyes hangszerek bemutatásával és megszólaltatásával kezdődött az est. A nyolc tagú zenekar szép látványt is nyújtott, s az est folyamán igazán harmonikus és nagyszerű együtt-muzsikálásról tett tanúbizonyságot. A különböző darabokban a zenekar tagjai külön-külön is megmutathatták virtuozitásukat, kicsit úgy, mint mondjuk egy jazz-együttesben, amikor az összjáték közben epizódonként előtérbe kerül egy, vagy egy-két hangszer. Amennyire anélkül megítélhető, hogy az ember ismerné e hangszerek megszólaltatásának nehézségeit, azt hiszem, az együttes minden tagja igazán virtuóza instrumentumának. Ezt legjobban talán a két vonós hangszeres hölgy mutathatta meg egy olyan darabban, amely valamennyire emlékeztetett Dinicu nevezetes Pacsirtájára. Összejátékuk is egészen szenzációs és mellette nagyon fegyelmezett volt. Egyébként ez a fegyelmezettség volt a jellemző a zenekar egészére, még a ki- és bevonulásukra is. Ráadásul kotta nélkül játszottak...

Közben próbálgattam fényképezni, hát, változó eredménnyel. Azért a zenekart valamennyire meg tudom mutatni:

Hanem amiket az együttes produkciói között kaptunk!!! Ezek zenei aláfestése már nagyon elütött az ő tradicionális repertoárjuktól és kifejezetten a slágerzene felé közelített, illetve volt, amelyik nemcsak közelített... Ennek ellenére azért a táncok tetszettek, különösen az utolsó. Végül is profi kínai táncot látni élőben ritka lehetőség.

Ám mindezek között még megjelent egy énekesnő, igaz, nagyon dekoratív volt vízesés-szerű ruhájában, és vízcsobogás által megtámogatott, azért cseppet kínais, ám inkább sláger-szerű dalával. Hát mit mondjak, produkciójának olyan X-faktoros íze volt... Utána szerencsére ismét beleélhettük magunkat a klasszikus kínai zene világába. Ezután viszont megjelent az előbbi hölgy párja, egy egész jó tenor hanggal rendelkező énekes személyében. De a dal!!! És az egész előadásmód!!! Aki elmúlt annyi, talán emlékszik még Joszif Kobzon "szovjet" táncdalénekesre. Hát, ez az egyébként jobb sorsra érdemes fiatalember is valami hasonló jelenség volt a mosolyával és egész gesztusrendszerével, megtestesítője egy személyi kultuszos, a felszínen hurrá-optimizmusos korszaknak, amely mögött kegyetlen elnyomás van. És aztán el lehet képzelni, milyen volt, amikor a zuhatagruhás hölgy és ő együtt énekeltek...

Nem tudom, ki gondolta azt, hogy ezt a kiváló színvonalú zenekart fel kell ilyesmikkel dobni, ha Európába jönnek. Egyébként előző este Budapesten az Uránia Moziban léptek fel, ma pedig a székesfehérvári színházban adnak koncertet. Kíváncsi lennék az ottani véleményekre.

Amúgy a zenekar nagyon nagy sikert aratott, teljesen megérdemelten, ráadásokat is kaptunk. Jobban jártunk volna a többi produkció nélkül: a táncosok nélkül a zenekar előbbre is ülhetett volna, így eléggé eldugták őket a színpad hátsó fertályára – bár érdekes tapasztalatokkal lettünk gazdagabbak...

Liszt Koronázási miséje

2011-11-08T21:07:00.018+01:00

A közelmúltban sokszoros képzettársítás eredményeképpen, amelynek legfőbb csomópontjai Gábor Miklós és Szomory Dezső voltak, s köze volt hozzá másik blogomnak is, kilyukadtam Liszt Koronázási miséjének két előadásánál, amelyek 1869 tavaszán zajlottak a szerző vezényletével a pesti Vigadóban.
Erről ITT ÍRTAM.

Az események jobb megértéséhez érdemes visszamennünk legalább 1867. június 8-ig: akkor zajlott le ugyanis a kiegyezés folyományaként Ferenc József magyar királlyá koronázása a budavári Mátyás-templomban. A történelmi eseményre Liszt Ferenc írta meg az ünnepi misét, amelyet azóta "Koronázási mise", vagy "Magyar koronázási mise" címen emlegetünk.

Erzsébet, koronázási díszruhájában

Azt, hogy Liszt műve csendülhessen fel ez alkalommal, komoly intrikák akadályozták. Lisztet korábban Scitovszky hercegprímás kérte fel a komponálásra, aki eddigre már elhunyt. A mű nagyrészt elkészült, amikor Liszt azt kezdte tapasztalni, hogy a hivatalos körök agyonhallgatják a további teendőket, mert az ő elvárásuk az volt, hogy az ünnepi muzsikát a bécsi udvari karmester írja meg. A már ebben a blogban néhányszor említett Augusz Antal, Liszt leghívebb magyar barátja volt az, aki nagyon komolyan sorompóba lépett az ügy érdekében. Amikor egy jó darabig ő is falakba ütközött, az újságok arról kezdtek cikkezni, hogy szép kis kiegyezés született, hiszen már az első pillanatban háttérbe akarják szorítani a magyarokat... A Budai Zeneegylet Eötvös József kultuszminisztert kereste meg, míg Augusz és szövetségesei, köztük Erkel Ferenc, Reményi Ede, Mosonyi Mihály és mások, a magyar zenei élet vezető személyiségei –– Falk Miksa, Erzsébet magyar nyelvtanára útján –– magához a királynéhoz fordultak. Hosszú diplomáciai tárgyalások után, eléggé fogcsikorgatva született meg a legfelsőbb hivatalos rendelet: felhangozhat Liszt miséje, ám csak a bécsi udvari zenekar és énekkar előadásában, az udvari karmester vezényletével. Ennél többet maga Erzsébet sem ért el a közbenjárásával...

Liszt még hivatalos meghívót sem kapott a történelmi eseményre, bár a Ferenc József-renddel azért kitüntette az udvar. Jóformán elrejtve, a Mátyás-templom karzatáról hallgathatta csak végig saját művének első megszólalását. Azonban ami utána következett, az az egyik legszebb Liszt-történet és legigazabb kárpótlás volt számára. Ábrányi Emil így írta le az esetet:

Liszt, nem várva be a megkoronázott király s fényes kíséretének megindulását [...] jóval előbb megindult egymaga, minden kíséret nélkül, gyalog visszatérendő lakására, a belvárosi plébánia-épületbe. A budavári Mátyás-templomtól kezdve [...] a nép százezrei képeztek sorfalat a számtalan tribünök díszes közönségétől szegélyezve. Mindenki várta a gellérthegyi ágyúk dörgését, mely jelzendő volt a királyi menet elindulását. De ezt egyszerre egy elementáris erővel kitört éljen-dörgés előzte meg az egész hosszú vonalon. Mindenki azt hitte, hogy a dörgő éljenek a közelgő díszmenetet illetik, pedig csak a nagy művész ünnepélyes alakja volt látható, ki a nép hosszú, kétfelé osztott sorfalai közepén haladt meghatottan egymaga, ünnepi fekete talárban, hajadonfővel, oroszlánsörényű haját lobogtatta a nyári szellő...

Nos, az előbb leírt események voltak az előzményei annak, hogy két év múlva, 1869 tavaszán Erkel Ferenc hatalmas szervező- és betanító munkával megrendezte azt a két hangversenyt, amelyeken – és ez nagyon fontos – a szerző, Liszt Ferenc vezényletével csendült fel a Koronázási mise az uralkodópár és a hangversenylátogatók előtt. Ekkor a nevezetes hegedűszólót is az a művész játszotta, akinek Liszt eredetileg szánta, s akire gondolva komponálta: Reményi Ede. (A misének ezt a részletét egy korábbi blogbejegyzésem végén, ITT meg lehet hallgatni.)

Erkel, aki egy kis kurucos virtusért sosem ment a szomszédba, ez úton akart egyrészt Lisztnek elégtételt adni, másrészt az udvari köröknek bebizonyítani, hogy a koronázáson a magyar muzsikusok is eljátszották volna legalább olyan jól, sőt, jobban Liszt miséjét, mint a bécsi udvari kórus és zenekar...

Liszt Ferenc Pest-Budán, 1869

2011-11-03T13:57:00.000+01:00

A közelmúltban, többszörös képzettársítással, másik blogom főhősének, Gábor Miklósnak egyik legremekebb színészi alakításából kiindulva a drámaíró Szomory Dezsőn keresztül eljutottam Liszt Ferencig.

Szomory – meglehetősen nagy költői szabadsággal – úgy írta meg saját születését, ami 1869. június 2-án történt, mintha Liszt Ferenc éppen a pesti Király utcában sétált volna, s az újszülöttel az utcára kirohanó dajka kezében megpillantotta és megsimogatta volna a rózsaszínű csecsemőt :) Amúgy a dajka azért rohant volna ki, hogy a gangos bérház lakóinak felmutassa a legújabb lakótársat...

Ha megpróbáljuk komolyan venni a történetet és utánanyomozni, Liszt életrajzából kideríthető, hogy a zeneszerző akkoriban éppen Rómában tartózkodott. Viszont alig egy hónappal Szomory nevezetes világrajövetele előtt egy jó hetet Pesten töltött.

Lisztnek ezt a magyarországi látogatását érdemes egy kicsit közelebbről megnézni, mert nagyon fontos láncszeme lett annak a folyamatnak, amelynek végeredményeként Liszt egyértelműen elkötelezte magát a magyar zenei életnek.

1869. április 8-án Liszt levelet kapott Erkel Ferenc és más vezető egyéniségek aláírásával, amelyben arra kérték, hogy szerencséltesse hazánk fővárosát is nagybecsű megjelenésével, hogy legőszintébb honfiúi tisztelet és hódolat lángjával áldozhassunk ama oltáron, melyet Önnek minden magyar kiolthatatlanul emelt szívében.

E szíves meghívásnak Liszt eleget is tett és alig két hét múlva, április 21-én Bécsből hajóval megérkezett Pestre kiváló növendéke, Sophie Menter kíséretében. Itthon felkérték, hogy koncerten is kerüljön műsorra Koronázási miséje és vállalja el a vezénylést.

Ehhez vissza kell tekintenünk 1867. június 8-ig, akkor zajlott le ugyanis a kiegyezés folyományaként Ferenc József magyar királlyá koronázása a budavári Mátyás-templomban. A történelmi eseményre Liszt Ferenc írta meg az ünnepi misét. El már nem dirigálhatta, mert – de ezt a történetet majd legközelebb elmesélem. Érdemes lesz elolvasni, mert jobban megmagyarázza az itt elmesélt eseményeket.

Most újra előre 1869-be:

Miután április 23-án megtartották a főpróbát, Liszt udvari ebédre volt hivatalos – szerintem így próbálták kárpótolni a két évvel azelőtti méltatlan helyzetért. Asztalszomszédja maga Erzsébet királyné volt, aki nagy érdeklődéssel kérdezgette életének eseményei felől, asztalbontás után pedig megkérte az ősz művészt (Liszt 58 éves volt akkor), játssza el néhány művét. Így Ferenc József, Erzsébet és két leányuk Liszttel átvonultak a zeneterembe, ahol Liszt egy órán át játszott az uralkodói családnak.

A következő képen is a királyi család jelenlétében látható Liszt. A színezett metszet egy nyilvános hangversenyen készült a pesti Vigadóban 1872 márciusában. Kinagyítva jobban azonosíthatóak a felséges személyek, itt a gyermek Rudolf trónörökös is jelen van:

1869. április 26-án, majd 30-án került sor a két hatalmas sikerű Liszt-koncertre a Vigadóban. A Koronázási mise mellett, amelyet mindkét alkalommal valóban Liszt vezényelt, nagy hegedűszólóját pedig barátja, Reményi Ede szólaltatta meg, más művek is műsorra kerültek: az első koncerten például a Dante szimfónia, a másodikon pedig a Hungaria szimfonikus költemény és a 137. zsoltár, ezeket Erkel Ferenc vezényelte. Egyébként Erkel volt az egész vállalkozásnak spiritus rektora, ő tanította be Liszt keze alá a misét is. Ennek remek előadásával a magyar muzsikusok bebizonyították, hogy a magyar király koronázására írott művet a magyar muzsikusok legalább olyan jól, ha nem jobban el tudják játszani, mint a koronázás aktusára idehozatott bécsi udvari zenekar. E két koncertre összefogott Pest-Buda szinte minden zenésze: Erkel Filharmonikus zenekara, az 1840-ben éppen nagyrészt Liszt kezdőtőkéjéből alapított Nemzeti Zenede, a Zenekedvelők Egylete, a Budai Zeneakadémia, a Budai Dalárda. Neves muzsikusok – demonstrálva az ügy és Liszt iránti elkötelezettségüket – beültek a zenekarba játszani: Mosonyi Mihály például, aki akkor már jó nevű zeneszerző volt, nagybőgőzött...

A Zenészeti Lapok így írt az első hangversenyről:

Elkábító volt a lelkesedés, mely mindjárt a Dante-szimfónia első része után nyilatkozott, midőn a Mester megjelent a teremben és helyet foglalt a közönség közt. Midőn pedig a Budai Dalárda által nagy szabatossággal előadott Harci dalai után a karnagyi emelvényre lépett, hogy a Koronázási misét személyesen vezényelje [...] olyan fokra hágott az, minő egy nemzetnél csak annak legnagyobb fiai s a világnak legkiválóbb géniuszai iránt szokott megnyilvánulni. A Koronázási mise oly fényes diadalt aratott, aminőre csak egy ily geniális mű van feljogosítva.

Hát, ha lenne időgép, szívesen ott lettem volna...

A Pester Lloyd kritikájából:

Ki más tudta volna ezt véghezvinni, mint Liszt s az a merész gondolat tolul elénk, mily jelentőségre emelkednék az itteni zenei élet, Lisztnek gyakoribb, ha már nem lehet állandó, jelenléte által.

Ez a "merész gondolat" hat év múlva valóra vált: 1875 őszén – nagyrészt Lisztnek köszönhetően – megnyílhatott a pesti Zeneakadémia, mert Liszt elvállalta az elnöki posztot és a rendszeres részvételt a legtehetségesebb zongoristák tanításában. Ekkortól kezdődött a maga által is háromszögletűnek nevezett életmódja, amikor az évet weimari, római és pesti szakaszokra osztotta; Pestet azonban kiemelten kezelte, mert nálunk a kulturális évad szempontjából legfontosabb hónapokat töltötte.

Végül ma nem Liszt, hanem Mozart Koronázási miséjéből hallgatunk részletet. Az előbb elmesélt két Vigadó-beli koncert után ugyanis a muzsikusok hálából megörvendeztették Lisztet azzal, hogy tiszteletére a Mátyás-templomban előadták ez a művet. Következzen belőle a Gloria:

Szomory Dezső és Liszt Ferenc

2011-10-29T23:10:00.000+02:00

Talán ismert a hozzám ellátogatók számára, hogy van egy másik blogom is, amely Gábor Miklós színész, rendező, író személyének, életművének emlékét próbálja meg a maga szerény eszközeivel őrizni és némiképpen szétsugározni. Ott nem is olyan régen egyik nagy sikerű színpadi alakításáról kerestem elő korabeli sajtóvisszhangokat. Ez a szerep Pálfi Tibor volt Szomory Dezső: Hermelin című darabjából. Pálfi Tibor alakjában Szomory voltaképpen önmagát írta meg, ezért felkészülésként előkotortam hozzá a Szomoryról megjelent, sok képet is tartalmazó monográfiát, Réz Pál 1971-ben megjelent kitűnő kötetét az "Arcok és vallomások" sorozatban.

Mindjárt az első fejezet elején megakadt a szemem Liszt Ferenc nevén, s fokozott érdeklődéssel olvastam az idézetet Szomory önéletrajzából. Minthogy a napokban ünnepeltük Liszt Ferenc születésének 200. évfordulóját, most olvassuk el, hogy Szomory hogyan vetette papírra saját születését, s hogy jön ide Liszt Ferenc:

Mindenki roppant örült, amikor megszülettem, és egészen rózsaszínű voltam, mint egy kövér barack az élet fájáról, amikor a dajkám kirohant velem a nagy udvarra és felmutatott, mint a dauphint volt szokás Versailles-ban vagy mint a kis malacot falun karácsonykor, és drága öreg Podmaniczky Frigyes épp akkor jött arra Liszt Ferenccel, aki megpaskolt és megszagolt, s azt mondta: "Ejnye, be jó szaga van!" A leányok rögtön szaladtak a friss pelenkáért, miközben réveteg kék tekintetem a Liszt fehér sörényén pihent, s gondoltam: zenész leszek, mint ő!"

Szomory születésének helye egyébként Budapesten a Király utca 37. szám alatti három emeletes, gangos bérház, ideje pedig 1869. június 2.

Már korábbról megismerve valamennyire az írót, úgy találtam, hogy "önéletrajzában" is hozta a formáját :) Gyanítottam, hogy Liszt jelenlétéből semmi nem igaz, de akár meg is történhetett volna...

A biztonság kedvéért azért utánanéztem a tényeknek. Íme az illúziótlan valóság:

Liszt Ferenc 1869. május elejétől több, mint egy évig Rómában élt. Ha utazott is közben, messzire biztosan nem, így semmiképpen nem lehetett alig egy hónap múlva, június 2-án Pesten. Még azt is érdemes megemlíteni, hogy Podmaniczky Frigyes akkor még csak 45 éves volt, nem az a "drága öreg", akinek az utókor emlékezetében megmaradt. Sőt, ők Liszttel ebben az időben szerintem valószínűleg még nem is ismerték egymást. 1884-ben viszont nagy afférjuk támadt, amikor Podmaniczky – némi túlbuzgóságból (à la pécsi Fölszállott a páva-ügy) – mint intendáns nem engedélyezte, hogy Liszt ünnepi kórusműve, Ferenc Józsefet dicsérő szöveggel, ám egy régi kuruc nóta dallamára, elhangozhasson a Magyar Királyi Operaház épületének ünnepélyes megnyitásán, nevezett uralkodó jelenlétében.

Csak zárójelben: ez a dal, a Hej Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi később szocialista karriert is befutott. Aki elmúlt annyi, Új dalt zeng most a mező és a rét, új ritmusra zakatol, szalad a gép szöveggel énekelte...

Egyébként az író születése előtt egy hónappal Liszt Ferenc két hetet Magyarországon töltött. Fontos és érdekes látogatás volt, erről majd később írok.

De térjünk vissza Szomory Dezsőhöz és "önéletrajzá"-hoz. Saját maga azt állítja, hogy egy ideig járt a zeneakadémiára is, mégpedig Liszt elnöksége idején, tehát mindenképpen 1886 előtt. Ha újra belelapozunk Réz Pál által írt életrajzba, akkor azt olvashatjuk, hogy – az író saját elmondása szerint – zeneakadémiai felvételi vizsgáján ott ült Liszt, aki közben teleírta a fiatalember nevével az előtte fekvő Pester Lloyd margóját. Nyilván, hogy el ne felejtse – fűzte hozzá Szomory. Egy másik önéletrajzában pedig a következőket írta:

A Zeneakadémiára beiratkozván, vad és szőke sörényem sok zongora, sőt orgona fölött lobogott, mert énekhangomon kívül, mely a legszebb szopránok egyike volt, harmóniát [azaz összhangzattant] és fúgát kultiváltam. [...] Írtam egy operát, két operát saját szöveggel, és ifjúi képzeletem titánhegységek, mélységek és patakzások fantasztikus szcenáriumát építgette a wagneri tradíciókban, amikor hirtelen inkább a szöveg vonzott, mint a zene, azaz a zene a szövegben.

A legelső önéletrajz-részlet fényében némi fenntartással fogadtam ezeket a mondatokat is, különösen az után, hogy átnézve a Zeneakadémia évkönyveit, Liszt Ferenc haláláig , az 1885/86-os tanév végéig nem találtam nevét a növendékek között – sem Weisz Mór, sem Szomory Dezső alakban. Kissé kétséges annak felemlegetése, hogy amikor a Zeneakadémiára járt, még szoprán hangja volt, mert akkor nagyon korán, mutálása előtt kellett odajárnia. Úgyhogy lehet, hogy ez a részlet is erős túlzás... Az azonban nem, hogy Szomorynak tényleg sok köze volt a zenéhez fiatalon, ha nem is pontosan így, ahogy leírta. Tényleg jól zongorázott és kellemesen énekelt. Valóban elkezdett komponálni, de életrajzírója, Réz Pál szerint az általa említett operákhoz valószínűleg csak hozzákezdett. Szerinte azért hagyta abba a zenei stúdiumokat, mert azok rendszeres és rengeteg munkával jártak, a leendő író pedig ennél lezserebb volt. Ám Szomory egész pályáját mégis szinte rendkívüli módon meghatározta ez a zene felőli indulás. Ő maga is jól látta: Írói csillagfutásom e zenékből fakadt, ezért olyan fényes és melodikus – jellemezte saját stílusát kissé fellengzősen, de találóan.

Zene helyett most hallgassunk meg egy zenei fogantatású monológot Gábor Miklós kongeniális előadásában Szomory Dezső sokat emlegetett Hermelin című darabjából:

Ma 200 éve született Liszt Ferenc

2011-10-22T18:58:00.000+02:00

Mint Alan Walker három kötetes, nagyszerű monográfiájából is tudható, Lisztnek gyengéje volt a születésnapja, s enyhén szólva nem vette rossz néven, ha ezen a napon úgy igazán megemlékeztek róla.

Első weimari korszakában, az 1850-es években élettársával, Carolyne Wittgenstein hercegnével az Altenburg nevű épületben lakott. Ebben az időszakban az udvari színház zeneigazgatója, karmestere volt, mellette intenzív pedagógiai tevékenységet fejtett ki, csak úgy nyüzsögtek körülötte a zongorista növendékek, akikkel rendszeresen – ingyenesen! – foglalkozott. Mindemellett ebben a jó egy évtizedben megalkotta hatalmas életműve fontos és terjedelemben is jelentékeny részét, megteremtette a szimfonikus költemény műfaját, s együttes tevékenységével vezéralakjává vált a zenei romantika radikálisabb irányzatának.

Ez itt a weimari Altenburg. Régi nagy vágyam, hogy egyszer ott lehessek azokban a helyiségekben, például a legendás kék szalonban, vagy Liszt dolgozószobájában, ahol annyi nagy mű született és Liszten kívül is annyi jeles muzsikus járt... Félreértések elkerülése végett Liszt és Carolyne nem az egész házat lakták.

Alan Walker említett könyvében elmeséli Liszt néhány születésnapját ebből az időszakból – a negyvennegyedikbe pillantsunk mi is bele!

1855. október 22-én Liszt tanítványai és tisztelői ünnepi színdarabot adtak elő, amely életképek sorozatából állt, s amelyek természetesen Liszt pályafutásának egy-egy jelentősebb pillanatát ábrázolták. A színváltozások alatt a weimari színház zenekari muzsikusai Liszt által nagyra tartott és pártfogolt szerzők – mint például természetesen Wagner és Berlioz – műveiből játszottak. A fényeffektusokat szintén színházi szakember, méghozzá maga a weimari színház igazgatója, Eduard Genast tervezte. A darab a lángész dicsőítésével végződött: Marie hercegnő (Carolyne hercegné lánya) babérkoszorút helyezett el Liszt mellszobrán. Mindez az Altenburgban zajlott mintegy száz vendég jelenlétében. A születésnapi pohárköszöntők közül a legfrappánsabbakat Peter Cornelius találta ki – akinek A bagdadi borbély című remek operáját majd néhány év múlva kifütyüli a weimari közönség, ami Lisztnek az utolsó cseppet jelenti majd, és távozik Weimarból...

Cornelius ezen a születésnapon akrosztichonokat költött Liszt nevére; a szavak első betűi összeolvasva Liszt nevét adják ki. Lássunk közülük néhányat:

Liszt Ist Sporn zu Tatentfaltung! Liszt tettekre sarkall!

Liszt Ist Seichten Zopftums Töter! Liszt, a lapos pedantéria halála!

Liszt Ist Seiner Zeiten Träger! Liszt a korszellem hordozója!

Liszt Ist Seines Zeichens Titan! Liszt mestersége titánja!

és így tovább :)

Mai zenénk egy bűbájos variációsorozat a Happy birthday dallamára különböző klasszikus zeneszerzők modorában meghangszerelve egy bizonyos Johan Dokter által. Kis blogomban köszöntsük ma ezzel Liszt Ferencet, mert természetesen ő is szerepel a megidézett zeneszerzők között:

Milyen előzékeny a rendszer, hogy borítóképnek éppen Lisztet tette meg :)

Szent-Györgyi Albert átutazott Nagykanizsán

2011-10-21T11:01:00.000+02:00

Huszonöt éve, 1986. október 22-én halt meg Szent-Györgyi Albert orvos, biokémikus, a C-vitamin felfedezője, az első és máig az egyetlen olyan magyar tudós, aki a világ legnagyobb tudományos elismerését, a Nobel-díjat Magyarországon dolgozva, hazai eredményeiért nyerte el.

Nemcsak azért emlékezem meg róla itt, egy elsősorban klasszikus zenei kötődésekkel foglalkozó blogban, mert nagyon nagy tudós és nagyon nagy ember volt, hanem mert ő is rendelkezett erős zenei kötődésekkel, s ez elég kevéssé köztudott.

Pátriájának, Szegednek könyvtára viszont feltárta zenei kapcsolatait, és egy informatív, ugyanakkor olvasmányos és számos illusztrációval ellátott virtuális kiállítás keretében be is mutatta. amely ITT TEKINTHETŐ MEG. Már az alcíme is az, hogy "Életút zenei kitérőkkel". Nagyon-nagyon érdekes, s mellette nagyszerű munka, készítették Bori Katalin és Sósné Karácsonyi Mária.

Én pedig azt szeretném itt elmesélni, hogy Szent-Györgyi Albert is átutazott Nagykanizsán, nemcsak Liszt Ferenc:

Íme egy cikk a – ne feledjük, hogy Nagykanizsán szerkesztett és kiadott! – Zalai Közlöny 1938. január 8-i számából:

Szent-Györgyi professzor és felesége átutazott Nagykanizsán

Tegnap délután a trieszti gyorsvonat ellenőrző rendőrtisztje, dr. Gánlay Béla fogalmazó rendes útlevél vizsgálatát végezte a vonaton. Az egyik házaspár is felmutatta útlevelét, amikor a személyi adatokból kitűnt, hogy Szent-Györgyi professzor, a Nobel-díj világhírű magyar nyertese és felesége utaznak át Nagykanizsán, svájci útjukról hazatérőben. Leányuk már korábban búcsúzott el tőlük, mert Cambridgeba utazott.

Csakhamar híre terjedt a perronon, hogy a világhírű magyar professzor hazautaztában ott van a vonaton. Harsány éljenzés hangzott fel a perronról, amely mindjobban erősödött, úgy, hogy Szent-Györgyi az ablakhoz lépett és megköszönte a kanizsaiak váratlan ovációját. Csakhamar nagyobb közönség jött össze Szent-Györgyiék kocsija előtt és mindaddig lelkesen éljeneztek, amíg a gyors nem folytatta útját Budapest felé.

Budapesten a Déli pályaudvaron már a riporterek tömege várta és ostromolta a Szent-Györgyi párt, akikről felvételek tömegét készítették.

Mai zenei illusztrációnk egy bűbájos és virtuóz szoprán-ária Thomas: Mignon című operájából, énekli Miklósa Erika.

Mint a korábban ajánlott virtuális kiállítás anyagából kiderült, 1938. január 12-én, azaz alig néhány nappal nagykanizsai átutazása után a szegedi Nemzeti Színházban díszelőadást rendeztek a friss Nobel-díjas tudós tiszteletére, s ez az opera került műsorra. Ezt az áriát akkor Szabó Ilonka, az Operaház kitűnő művésznője énekelte vendégként, akit aztán 1945 januárjában kifejezetten barbár módon gyilkoltak le a nyilasok, mert férje a katonai ellenállás tagja volt. De ez már egy másik történet, majd megírom egyszer...

Most hallgassuk Miklósa Erikát:

Lezajlott kis könyvem bemutatója :)

2011-10-19T18:33:00.000+02:00

Tegnap késő délután, alig néhány nappal Liszt Ferenc október 22-i születésnapja előtt sikerült megrendezni a kétszázadik évforduló jegyében íródott könyvecském bemutatóját, melynek címe: Liszt Ferenc és Nagykanizsa.

Mivel már nem vagyok aktív könyvtáros, személyes agitációt kevesebbet tudtam kifejteni, hogy legyen közönség, ezért kicsit tartottam tőle, hogy kevesen leszünk. Ez a félelmem szerencsére nem igazolódott be – a képen nem is látszik az egész terem:

A könyv a Czupi Kiadó – volt főnököm magánkiadója – és a Nagykanizsai Városvédő Egyesület közös kiadásában látott napvilágot, egyelőre meglehetősen korlátozott példányszámban, de igény szerint bármikor újra lehet nyomni, és ez jó hír. Hogy máshol kapható lesz-e, azt nem tudom, a könyvtárban biztosan meg lehet vásárolni.

Kis munkám az itt a blogon közzétett azonos című sorozatom alapján készült; azért könyv formában is érdemes megnézni, mert abban a blog időnkénti bőbeszédűségét egy kicsit megnyesegettem, ezzel sokkal egységesebb stílusú lett, ugyanakkor később megszerzett információkat is beépítettem. A felhasznált forrásokat is pontosabban meg tudtam adni benne. A könyv persze azt nem tudja, mint amit a blog tudott, ahol rögtön meg is lehetett hallgatni a témához kapcsolódó zenéket, és több benne az illusztráció is. (bár az igazán fontosak mind belefértek a könyvbe is, nagy örömömre) . Így ideálisnak azt tartanám, hogy akit tényleg érdekel a téma, nézze meg, olvasgassa el könyvként, és egészítse ki a blog plusz-lehetőségeivel.

Aki időnként benéz ide hozzám, tapasztalhatja, hogy most Erdősy Eugénia operett-primadonna életével és tragikus halálával foglalkozom – hátha egyszer ebből is lesz egy kis könyv!

Itt van még néhány kép a könyvbemutatóról, számomra nagyon boldogító este volt és remélem, a közönség sem unatkozott...

A két felső képen Czupi Gyulával, az est moderátorával

Dedikálni jó! (csak a hajam bomlott ki hátul...)

Mai zenénk Liszt egyik legromantikusabb műve, a Mazeppa. Most a Transzcendens etűdök-beli megfogalmazását halljuk zongorán, előadja Borisz Berezovszkij:

A szűz primadonna 13.

2011-10-16T10:30:00.000+02:00

Eugénia öngyilkossága után alig egy-két nappal már ki is derült borzasztó tettének oka, ami valóban összefüggött grófi vőlegényével. A sebesült primadonnánál ugyanis búcsúlevelet találtak, amelyet Berlin rendőrfőnökéhez intézett. Ebben a levélben az a kérése állt, hogy holttestét vessék alá rendőrorvosi vizsgálatnak és konstatálják női becsületét. S ahogy később a nagykanizsai Villányi Henrik fogalmazott: És megállapították erényességét ott, hol gonosz rágalmazók becstelenségét keresték.

A rejtély egy része tehát megoldódott: abban a világban – 1886-ot írtak! – Eugénia semmilyen más módot nem látott szüzességének igazolására.

Nyilvánvalóan vőlegénye kételkedett benne ebből a szempontból. Nyári Sándor alig egy-két nappal Eugénia halála után a következőket tudta meg az énekesnő házvezetőnőjétől:

... csütörtökön, szeptember 9-én ama famosas gróf, ki már egy év óta jegyese volt, meglátogatta; neve gróf Strachwitz Adalbert ...

A látogatás délután történt meg, s nagyon izgatott párbeszéd folyt le félóra alatt a gróf és a művésznő között, s mikor a gróf távozott, nagy levertség volt észlelhető a művésznőn, mit azonban az palástolni igyekezett. Ezután elégette a gróf leveleit; íróasztalához ült s három levelet írt: egyet házi asszonyának, egyet a királyi rendőrigazgatóságnak, egyet – valószínűleg a grófnak. Elegáns fekete selyemruhába öltözött s szokása ellenére egyedül távozott hazulról.

... bérkocsiba ült s a kocsisnak megparancsolta, hogy az állatkertbe hajtson: itt a művésznő elhagyta a kocsit, egy oldali bokorba rejtette magát s a következő pillanatban már egy pisztolylövés detonatiója hallatszott a bokorból.

(Zalai Közlöny 1886. szeptember 18.)

Amit viszont valószínűleg már soha nem fogunk pontosan megtudni, az vőlegényének indítéka.

Lehet, hogy tényleg szívből szerette a lányt, ám környezete meg akarta akadályozni, hogy színésznővel kössön házasságot. Ezért gonosz pletykákat keltettek Eugénia körül, ami felkeltette a gróf féltékenységét s kételkedését menyasszonya tisztaságában. Hiszen, ne feledjük, az operettszínpadon éppen az volt Eugénia dolga, hogy meghódítsa az éppen aktuális darab bonvivánját! A primadonna halála után fél évszázaddal megjelent életrajzi regény, Erdmann Graeser könyve ezt a változatot valószínűsíti.

Egy másik forgatókönyv szerint, amit viszont éppen Eugéniához közel állók erősítenek meg, a gróf megbánta, hogy eljegyezte az énekesnőt, akit így sem tudott az ágyába csábítani. Állítólag amúgy is csapodár férfi volt, s amíg Eugénia testvéreinél Kanizsán időzött, sokat forgolódott a színházi táncosnők körül. Amikor Eugénia visszatért Berlinbe, ezt rögtön besúgták neki. Ekkor került sor indulatos beszélgetésére vőlegényével, aki – legjobb védekezés a támadás alapon – menyasszonyát vádolta csapodársággal. Nyári Sándor ezt a változatot támasztja alá. Több, mint négy évtized elmúltával Eugénia öccse, a már nagyon idős Erdősi Bálint, Nagykanizsán köztiszteletben álló nyugdíjas tanár és iskolaigazgató is erről számolt be a város hírlapjában (egy hibáktól hemzsegő cikkre válaszolva):

Nővérem minden évben hazajött Kanizsára, innét szokott pihenni menni Balatonberénybe, ahol akkoriban még csak 10-12 család nyaralgatott. A szomorúvégű 1886. szeptember 1-én is innen utazott vissza Berlinbe. Ott nyomban besúgták neki, hogy távolléte alatt a vőlegénye kis kóristalányoknak udvarolgatott. Ezen történt köztük az összetűzés. Szegény nővérem lakásadó háziasszonya elmondta nekünk, hogy a gróf a vita hevében csak ennyit kiáltott Eugénia felé: „Te sem vagy jobb a többinél!”

Ezen sértődött meg olyan halálosan az én érzékeny lelkű nővérem.

Ezután elváltak. Eugénia minden holmiját, útitáskáiba csomagolva, még a kulcsokat is külön kemény lapra felvarrva, levél kíséretében hazaküldte Kanizsára. Még két levelet írt. Egyet gróf Wedl-nek és egyet a rendőrségnek, melyben kérte, boncolják fel, hogy tisztaságáról meggyőződjenek.

Ezután a berlini állatkertbe ment, ahol később a bokrok között átlőtt fejjel találtak reá.

(Zalai Közlöny, 1932. július 3.)

Még egy megjegyzés a tragikus tett színhelyéről: a "Tiergarten" jelentése valóban állatkert. Ám e kifejezés alatt a berliniek mást értenek: egy, a belvárosban ma is meglevő, hatalmas kiterjedésű parkot. Állatok nincsenek ott, azokat a Zoo-ban lehet megtekinteni, ám mivel a terület évszázadokkal korábban királyi vadászterület volt, így maradt rajta ez a név. Eugénia jól ismerte a helyet, sokat lovagolt itt korábban:

A következőkben búcsúztatásáról és temetéséről fogok beszámolni.

Mai zenénk, bár közvetlenül nem kötődik Eugéniához, hangulatilag mégis nagyon ideillik. Hallgassuk meg a Meditation című zenekari részletet Massenet: Thais című operájából:

A szűz primadonna 12.

2011-10-10T23:35:00.000+02:00

Erdősy Eugénia 1886. szeptember 9-én elkövetett öngyilkosságának hírére egész Berlin felbolydult s megindultak a találgatások. A lehetséges előzmények közül annyit tudni lehetett, hogy "a szép Jenny" egy év óta egy fiatal gróf menyasszonya volt.

Eugéniának már Bécsben is voltak arisztokrata hódolói, közülük az egyik feleségül is kérte. Anyja, Magdolna asszony, aki híressé vált leányával élt Eugénia külföldi állomáshelyein, józan tanácsot adott: mi egyszerű polgári család vagyunk, nem kell olyan körökbe beházasodni, ahol lenéznék a származásodat. Eugénia akkor hallgatott anyjára és kikosarazta kérőjét. Évekkel később azonban, úgy tűnik, komolyan beleszeretett gróf Adalbert von Strachwitz-ba, a berlini dragonyosok délceg főhadnagyába. Mint Eugénia öccse, Bálint e tényeket sok-sok év múlva nyilvánosságra hozta, 1885 nyarán édesanyjuk halálos betegen csak azért egyezett bele az eljegyzésbe, mert a grófnak már nem éltek a szülei, nem voltak testvérei s így remélte, hogy lánya elkerülheti a közvetlen családi lenézést.

Azon a nyáron Biba Magdolna meg is halt, Eugénia egyedül maradt a nagyvilágban. Utolsó nyarán, 1886-ban régi szokása szerint hazalátogatott, ekkor már csak testvéreihez. Kanizsán felkereste őt az Irodalom- és Művészetpártolók Körének vezetősége hogy üdvözöljék s egyúttal felkérjék, adjon most is koncertet. Eugénia kitért a kérés elől, mert még gyászt viselt édesanyja halála miatt. Megígérte azonban – amint Nyári Sándor is elmesélte az elmúlt alkalommal idézett cikkben –, hogy októberben újra hazalátogat: szeretne Kanizsán lenni szüretkor és akkor a hangversenyt is bepótolja. Ám erre már nem kerülhetett sor, hiszen szeptember 9-én meghalt.

Eugénia e legutolsó nagykanizsai látogatásának több epizódjára is visszaemlékezett egy idősebb férfirokona. Néhányat idézek belőle, bár nehéz megállapítani, hogy a mesélőt befolyásolta-e Eugénia halálának tragikus ténye és módja vagy sem, hogy esetleg nem színezett-e ki utólag dolgokat. Érzelmileg mindenképpen erősen érintett volt az illető, de azért reméljük, hogy tényeket nem ferdített el. Ez a cikk Kanizsa másik hírlapjában, a Zala címűben jelent meg 1886. szeptember 19-én.

Íme néhány részlete:

Alig magyarázható meg, hogy ez a fenséges nőiességében mintalány, mindig forgópisztolyt hordott magánál.

Egy ízben kérdeztem az okát.

„Nézze csak, kis komámasszony; hogyan hogy ez a rút fegyver mindig vele van, nem illik ez a félelmetes portéka a Kegyed gyengéd kezébe.”

„Hohó, maga azt nem tudja – szólt enyelegve – én gazdag vagyok ám, nekem nagy kincsem van. Ez – s rámutatott a pisztolyra – ez a leghívebb barátom, ez megvéd engem.”

… És ez a barátja hű maradt. Megszabadította oly hitványan, méltatlanul megsebzett szívének a fájdalmaitól…

Egy ízben túláradó jókedvében találtam.

„No – szólt tréfás fontossággal – most megmutatom a vőlegényem arcképét.”

És elővette gróf Strachwitz berlini aristokratának fotografiáját.

„Már tudja aranyos kis komámasszony, én mégis haragszom magára.”

„No no – aztán miért.”

„Hát bizony, miért választotta azt a németet.”

„Huh nini a Lenkey! nem élünk most 48-ban.”

„Igaz, de azért mégis csak áll az az igazmondás a németről, hogy „mégis [huncut]"

– "Hát az én németemet csak szeresse egy kicsit, az én kedvemért…"

Most már a halál az ő vőlegénye, és az a közmondás még igazabb.

Legemlékezetesebb az a valóban ominosus kis eset, a minek utolsó búcsúzásakor voltam tanúja.

Válni kellett, a kötelesség hívta vissza a színpadra – Berlinbe.

A búcsúzáskor feltűzte óráját a lánccal együtt, mely jegyesének volt ajándéka. A mint keblére tűzi az órát, a lánc valahogy hirtelen kettészakadt.

Erdősy Eugenia élénkpiros arca szinte halott halaványra vált.

„Jaj istenem”, – szólt megdöbbenve – nézze, ketté szakadt a lánc.”

„Eh, ne legyen olyan babonás” – iparkodtam őt megnyugtatni.

„Ah, mi művésznép igen babonásak vagyunk; én igen babonás vagyok, sokat hiszek benne! A lánc elszakadt, ez rossz jel."

Hiába volt minden igyekezetünk, hogy figyelmét a tárgyról eltereljük, még azután is egyre mondogatta mélabús mosollyal:

„A lánc elszakadt… elszakadt. Ez rossz jel.”

Folyt. köv.!

Most sem maradunk zene nélkül. Mióta Eugéniával foglalkozom, igencsak feltámadt bennem a vágy, hogy el kellene menni Berlinbe... Hát ebből most annyi lehetséges, hogy találtam egy szép foto-összeállítást Berlin nevezetességeiről, s alatta nagy kedvencem, Plácido Domingo énekli Kálmán Imre: Marica grófnő-jéből a "Hej, cigány" részletet. 1'11"-nél röviden látjuk a berlini operaházat (ahol a fényképek készítésekor éppen Domingo vendégszerepelt), amelynek rövid ideig, amikor még királyi operaháznak hívták, Eugénia is tagja volt. Aki készítette ezt a szép klipet, sajnos nem engedte meg, hogy a szokásos módon tegyem ki ide, de azért túl lehet járni az eszén: egyszerűen idemásolom a linket, CSAK RÁ KELL KATTINTANI A NAGYBETŰS RÉSZRE.

Funérailles - október 6.

2011-10-06T16:03:00.000+02:00

Funérailles = temetés. Ez a címe Liszt Ferenc egyik legmegrendítőbb zenéjének. A zongoradarab az "Harmonies poétiques et religieuses", azaz a "Költői és vallásos harmóniák" címen – lazábban – kapcsolódó, tíz műből álló ciklus hetedik darabja. Alcíme: "October 1849", s kétségen kívül az elbukott magyar szabadságharcot és áldozatait siratja. 2011. október 6-án – a Liszt-évben és az Aradi vértanúk emléknapján – kétszeresen is indokolt a felidézése.

Meghallgatása előtt érdemes végiggondolni, hogy kiket is ismert Liszt személyesen a magyar politikai és közélet akkori nagyjai közül. Mindenekelőtt Batthyány Lajost és Széchenyi Istvánt. Mindkettejükkel 1839 decemberében, Pozsonyban ismerkedett meg. Liszt, mint a világ legnagyobb és leghíresebb, de gyermekkora óta külföldön élő zongoraművésze felnőttként ekkor látogatott először haza, Magyarországra. December 18. és 22. között Pozsonyban adott több hangversenyt. Akkoriban éppen ülésezett az országgyűlés, ahol Liszt már első nap tiszteletét tette s ekkor került kapcsolatba Batthyányival és Széchenyivel. Pozsonyi vendéglátója egyébként maga Batthyányi Lajos volt. De ha folytatjuk a sort, Liszt jól ismerte Teleki Lászlót és ifjúkori jó barátja volt Teleki Sándor, "a vad gróf", akit elsősorban az irodalomtörténethez kötünk, mint Petőfi barátját, a koltói kastély urát. Jóval később, az 1870-es években került Liszt kapcsolatba Andrássy Gyulával, Deák Ferenccel, Türr Istvánnal – és valószínűleg még lehetne sorolni a neveket.

Mindenesetre a szabadságharc utáni közvetlen megtorlás áldozatai közül Liszt Batthyány Lajossal állt ismeretségben, a Funérailles őt is siratja.

A műről kitűnő elemzést írt Hamburger Klára; én annak idején, amikor másfél évtizede részt vettem egy Liszt-vetélkedőn, ezt a darabot is az ő leírása alapján ismertem meg, s most újra az ő gondolatmenetét használom fel, hogy itt bemutassam.

A zongora legmélyebb regiszteréből gyászharang súlyos kongása bontakozik ki. Ebből a sötétségből kúszik lassan egyre feljebb a tragikus sirató-téma, amely egy fájdalmas dobszóban éri el tetőpontját (1' 24"-nél), majd fájdalmasan visszaroskad.

Szünet után (1' 57"-nél) magyaros színezetű, tragikus pátoszú gyászdallam szólal meg, amely a későbbiekben többfajta arcát is megmutatja. 4' 02"-nél ugyanez a dallam "lagrimoso", azaz "könnyezve" előírással szólal meg. A jól megismert dallam aztán variált megismétlések után egyre szenvedélyesebb lesz, s ez a szenvedélyesség a csúcspontig fokozódik (6' 14" és 6' 50" között).

A következőben Liszt érdekes dramaturgiával él: a siratás után visszapillant a harcra: pillanatnyi lélegzetvétel után (6' 58"-nél ) először egész halkan elindul egy harci "lovasroham", amely hatalmas fokozással pillanatokon belül ellenállhatatlan lendületűvé válik, de tragikusan félbemarad (ez a rész 8' 25"-ig tart).

Pillanatnyi szünet után a kóda következik (8' 27"-től), amelyben először a tragikus, majd (9' 43"-től) a könnyező siratás kap hangot. A befejezés előtt Liszt még egy gondolat erejéig felidézi a hősies csatát (10' 27"-nél), amely aztán megfojtva, eltiporva ér véget.

Nagyon nagy zene...

A szűz primadonna 11.

2011-09-30T13:00:00.000+02:00

Lassan, de biztosan haladunk Erdősy Eugénia élete utolsó napja felé... s ez a nap 1886. szeptember 9., csütörtök.

10-én először csak kósza hírként, majd megerősített bizonyosságként járta be a várost a hír: a berliniek kedvence, "die schöne Jenny", a szép Jenny 9-én, csütörtökön este 7 óra körül a berlini állatkert hatalmas parkjának egy néptelen helyén egy – sajnos rosszul irányzott – revolverlövéssel próbált véget vetni életének. A lövés félresikerült, de azért annyira nem, hogy ne okozzon súlyos szenvedéseket Eugéniának, aki néhány óra múlva meghalt a közeli Charité nevű kórházban. Több forrás is egybehangzóan írja le, hogy a primadonna jobb kezében volt a fegyver, a golyó a halántékon át lefelé haladt, szétroncsolva a jobb szeme mögötti izmokat, majd az orr alatt a bal arccsontban állt meg.

A lövés zaját lovasrendőrök hallották meg, ők vitték be a kórházba, ahol egy ideig – éppen az arcsebe miatt – fel sem ismerték, hogy kiről van szó. Közben Eugénia pillanatokra magához tért, s amikor megértette, hol van, azt mondta az orvosnak: "Jaj, az Istenért, meg ne mentsen!" (Ez két forrásból is tudható: így mesélték el másnap a tragédia után tudakozódó Nyári Sándornak és ugyanez olvasható az Eugéniáról 50 évvel később megjelent könyvben is.) Az orvos annyit tehetett, hogy a golyót eltávolította, ám Eugénia nagy szenvedések után néhány óra múlva belehalt súlyos sebébe.

A külvilág számára a hír vétele után az első órák a megrendülés mellett a teljes értetlenségé voltak. Ahogyan földije, Nyári Sándor is megfogalmazta a Zalai Közlöny számára küldött első tudósításában:

A szeptember 9 és 10-iki közti éjjel megdöbbentő hír terjedt el a német birodalmi fővárosban, melyet a 10-iki reggeli lapok megerősítettek. A távirda drót aztán elvitte a hírt a szélrózsa minden irányában, hogy a Walhalla-színház első rangú primadonnája kiszenvedett, megszűnt élni. Az az édes ajak már nem nyílik meg, hogy bájos énekével felvillanyozza hallgatóit, nem mosolyog már az üde szép arca, hogy környezetét a legédesebb varázs hatalma alatt fogva tartsa, ama pajzán társalgási modor, az örökös kedélye-enyelgés megszűnt, felváltotta a halál, mely örökké merev karjába zárta…

Az első pillanatban talány volt az a rettenetes cselekedet, senki sem találta meg kulcsát: mi lehetett annak oka, hogy Erdősy Eugenia, a vetélytársai által méltán irigyelt művésznő, kinek lábaihoz rakta le a közönség hódolatát, hogy ez az ünnepelt leányka pisztolylövéssel vessen véget életének? – Ifjúsága, művészi ereje és tündöklő szépsége teljében, dicsősége és művészi pályája fénypontján, tisztelve mindenkitől, kedvező anyagi körülmények között, vajjon mi vihette a szerencsétlen művésznőt a halálba, mely gondolat nyomhatta kezébe a pisztolyt, melylyel viruló életének oly gyorsan vetett véget?

Ugyanebben a cikkben Nyári Sándor elmeséli, hogy éppen a tragédiát megelőző napon járt Eugéniánál. Nyáriról már írtam, hogy zalai származású, akkor éppen a berlini egyetemen tanuló fiatalember volt, s ilyen minőségében a kanizsai Zalai Közlöny című hírlap önkéntes tudósítója. Az ő révén sok részletet ismerünk Eugénia tragédiájáról.

Még múlt szerdán, szeptember 8-án, e sorok írója a délutánt a művésznő lakásán töltötte, s csak esti 1/2 7 órakor távozott; víg volt mint mindenkor, beszélt közeli vendég szerepléséről, s a szüretről, melyen Nagy-Kanizsán óhajtott lenni. Ekkor akart ott jótékony célra énekelni, beváltandó az „Irodalom és Művészetpártoló egyesületnek” tett ígéretét; a nyáron otthon létekor nem tehette meg, mert elhalt anyja után gyászban volt. – Este a színházba ment, hogy a „Dubarry grófnő” premierjén jelen legyen s ott is jól mulatott. – Ki hitte volna, hogy 24 órával később e nemes, jótékony művésznő már a halállal fog vívódni?

(Az idézet forrása a Zalai Közlöny 1886. szeptember 18-i száma; a cikket Nyári Sándor 12-én írta.)

Az első pillanatban rejtélyes tett okára aztán Eugénia búcsúlevelei révén hamarosan fény derült ...

Innét folytatjuk!

Mai bejegyzésem végére sikerült egy igazi ritkaságot találni, amely felidézheti bennünk az Eugénia-korabeli színházi előadások légkörét. Szabó István Oscar-díjas Mephisto című filmjéből nézzük meg azt a részt, amely Millöcker: Dubarry című operettjének előadásán játszódik. Igaz, néhány évtizeddel később, mint az e sorozatban felidézett korszak, de szerintem annyira nem lehetett más a hangulat!

A szűz primadonna 10.

2011-09-25T10:45:00.000+02:00

Legutóbb Erdősy Eugéniát Berlinben hagytuk magára. Ide, a Walhalla Operettszínházba szerződött 1884 őszén. Életéből ekkor már alig két esztendő volt hátra.

Erről a rövid időszakról szerencsére több mindent tudunk, köszönhető ez Nyári Sándor "hazánkfiá"-nak, akiről már e sorozat elején írtam. Nyári (eredetileg Sommer) Sándor zalaegerszegi születésű fiatalember rövid ideig a nagykanizsai szerkesztésű Zalai Közlöny című hírlap munkatársa volt, majd a bécsi egyetemre ment művészettörténetet tanulni. 1885 tavaszán tanulmányait a berlini egyetemen folytatta. Alig érkezett meg, máris igyekezett tiszteletét tenni Erdősy Eugéniánál mint "földi"-je, s ettől kezdve haláláig baráti kapcsolatban álltak. Az utókor nagy szerencséjére Nyári nem tartotta meg magának benyomásait, információit, hanem régi lapját, a Zalai Közlönyt rendszeresen tudósította.

Első látogatása előtt természetesen megnézte Berlin kedvencét a színházban, Carl Millöcker: Der Feldprediger (A tábori lelkész) című operettjében:

... tegnap voltam a „Feldprediger” című operette 79-ik előadásán szem és fültanúja a lelkes ovatióknak, melyben őt „Minna” szerepében a berlini közönség részesíté. Többek között egy ritka szép és óriási virág kosarat nyújtottak fel neki a színpadra, egy virágkosarat, mely minden hasonlóval kibírja a pompa versenyét. Minők lehettek most már az első előadások, ha a művésznő játékának varázsával még a 79. előadásnál is fogva tartja hallgatóit?!

A fiatalember fenntartásokkal lépte át Eugénia otthonának küszöbét, mert korábban Bécsben több rossz tapasztalatot szerzett ott élő magyarok részéről, akik bizony megfeledkeztek anyanyelvükről és hazájukról. Eugéniánál azonban más benyomások érték:

A lépcsőkön menve magyar dal ütötte meg fülemet. Az első magyar dal, melyet művésznő ajkáról bécsi távollétem óta a külföldön hallottam. No, de a művésznő sokat énekel magyarul, mint velem közlé. A terem, melyben fogadott, nem is terem, hanem valóságos virágos kert, s ez a kellemes illat rögtön eszembe juttatá, hogy a művészet minő polcára jutott fel a kisasszony. Az ajtó felett lógnak a hervadhatatlan babérkoszorúk, melyeket az a phlegmaticus fanyar porosz nép adott át neki tisztelete jeléül; s melyet ő ismert s megkapó játékával oly könnyen felvillanyoz. Szinte panaszkodott, hogy olyan sok virágot kap! Istenem! Hát miért játszik oly remekül? A nép pedig, melyet ő az ő genialis játékával rohamosan és olyan könnyen hódított meg, hálás tud lenni irányába és elhalmozza kitüntetéseivel; mert hisz Erdősy kisasszony mint igazi művésznő játszik, akit a múzsák homlokon csókoltak, aki a vele született természetességgel, könnyen és mégis megkapóan játsza el szerepeit, mint Thália fennkölt papnője, aki bizony meg tud bízni a saját erejében. ...

Hogy szívélyesen fogadott a nagy művésznő, azt úgy hiszem nem is kell hangoztatnom. Hisz ősi fényes erénye a magyarnak, hogy még idegen vendégeit is szívesen látja, hátha még magyar ember jön hozzá. Pedig ő nem mindenkit fogadhat, mert tanulásával nagyon el van foglalva. S ha valahol, akkor e pontban van kifogásunk a művésznő ellen. Ő ugyanis sokat tanul, mert sokat játszik; természetesen az a német igazgató jól tudja, hogy Erdősy kisasszony telt házat csinál, igen sokszor lépteti fel s kihasználja erejét. Persze az általános ünnepeltetés, a folytonos kitüntetések, a zajos ovatiók hízelegnek minden művésznőnek, mert hisz ez a tulajdonképpeni erkölcsi jutalom. Ezen esetben senkisem féltékeny erejére, tűzzel játszik, ott is felpezsdíti az ereket, ahol ezek már a satnyulás veszélyének vannak kitéve; pedig nagyon szeretnők, ha a kisasszony kissé féltékeny lenne az erejére és nem hagyná oly nagyrészt kiaknázni a német által.

Nyári Sándortól tudjuk azt is, hogy Eugéniával külföldön ott volt édesanyja is. Magánemberként pedig a fiatalember ilyennek látta a huszonöt esztendős ünnepelt primadonnát:

Hogy minő az ünnepelt művésznő privát társaságban, azt a két kis szócskával szeretném leginkább kifejezni, hogy „nagyon egyszerű”. És e két szócskában nagyon sok rejlik: ha valaki beszélgetett már az ünnepelt művésznővel, az szavaim igazságát nem fogja kétségbe vonni, s szívesen beismeri, hogy sok poezis is rejlik benne. Finom modora, kelleme, társalgása és kiváló szelleme azon művésznők közé sorolja, akiket nem a sok szerep szorgalmas tanulása tesz egyoldalúlag műveltekké, hanem akiket az Istenek a szív és lélek nemességével ajándékoztak meg és akik e szó legnemesebb értelmében gyakoroltak vendégeikre feledhetlen emlékű benyomást. Kedvesen cseveg és ezáltal feltétlenül köti le hallgatója figyelmét és ha társalgása otthonias s megnyerő is, nagyon is érti finom módon kidomborítani a szív és jellem szilárdságát, mi által absolute tiszteletet gerjeszt maga irányában.

Erdősy kisasszony egy szóval művésznő a színpadon éppúgy, mint a társaságban és ez a legfényesebb jele annak, hogy olyan egyénnel állunk szemben, akivel veleszületett a művészi ihlet, aki a múzsák semmi tekintetben sem félreérthető, forró csókját hordja nyílt, nemes homlokán. Aki egyszer látta játszani, aki csak egyszer beszélt vele, az meg van számára nyerve; ő egyaránt hódít, a színpadon éppúgy, mint a társaságban. (Az idézetek forrása a Zalai Közlöny 1885. április 11-i száma.)


A berlini Hedvig-templom 1886-ban (Forrás: Wikipedia)

Nyári beszámolt Eugénia privát kedvteléseiről is. A művésznő nagy jövedelméhez képest mérsékelten él. Ha egyáltalán ráér, otthonról keveset mozdul ki; szeret és szépen tud kézimunkázni. Korábban színházi cikkeket írt a Harmonia című lapnak. Egyetlen költséges szenvedélye a lovaglás, ami testedzésnek is kiváló a nagy állóképességet követelő színpadi jelenléthez. Ezt az információt alátámasztja egy halála utáni újságcikk, amelyben egy idősebb férfirokona mondta el emlékeit:
A jó berliniek nem egyszer gyönyörködtek a délceg magyar lovasnő látásán, a ki szökellő paripán mint egy tünemény robogott végig a német főváros utcáin. (Zala, 1886. szept. 19.)
Misére a Szent Hedvig-templomba jár s anyagilag szívesen segít a Berlinben élő szegényebb sorsú magyarokon. Ezt utolsó hónapjaiban éppen Nyári Sándor segítségével tehette, aki titkára lett a berlini magyarok egyletének s ezen téren "összedolgozott" Eugéniával.

Folyt. köv.!

Végül egy Millöcker-részlet. Nem tudom, Eugénia énekelte-e, de címe alapján illik ide: Ó, mi szegény primadonnák...

Ismét Katarzyna Dondalska következik képben és hangban, akit egyszer már ajánlottam. A szép szőke lengyel énekesnő akár Eugénia reinkarnációja is lehetne :)

A szűz primadonna 9.

2011-09-17T18:54:00.000+02:00

Az elmúlt alkalommal ott fejeztük be, hogy Erdősy Eugénia 1884 őszén Hannoverből visszaszerződött Berlinbe, most a Walhalla színházba. Ennek a színháznak maradt aztán tagja haláláig.

Egy kicsit utánanéztem a színháznak. Berlin Kreuzberg városrészében a Charlottenstrasse 90–92. szám alatt állt. 1850-ben a Renz cirkusz számára épült, aztán több átalakítás következett, és színházként funkcionált tovább. Eugénia idejében kizárólag operetteket játszott, majd általános színház lett. Ma már nem létezik, 1935-ben lebontották – nyilván büntetésből, ugyanis az épület 1933-tól a berlini zsidó kulturális egyesület színházának adott otthont.

Egy régi képeslapon mi is láthatjuk Eugénia utolsó színházát:


Forrás: www.andreas-praefcke.de

Mielőtt tovább folytatnám a történetet, megpróbáltam összeszedni Eugénia színpadi szerepeit.

A listában az adatok sorrendje: zeneszerző, az operett címe, ahol kiderült, ott az Eugénia által alakított szerep neve (ahol még nem sikerült azonosítani, kérdőjellel jelölöm), évszám, a város és a színház neve.

Egyelőre ezeket találtam:

WEBER, Carl Maria: A bűvös vadász (Annuska) 1878 Berlin, Operaház

LECOCQ, Charles: Camargo (címszerep) 1879 Budapest, Népszínház

LECOCQ, Charles: Kis nagysám (Kaméroni grófnő) 1879 Budapest, Népszínház

CSEPREGHY Ferenc: Sárga csikó – népszínmű Erkel Elek zenéjével (Bakaj Erzsike) 1879/80 k. Budapest, Népszínház

ERKEL Elek: Székely Katalin (címszerep) 1880 Budapest, Népszínház

HERVÉ: Útszéli grófkisasszony (?) 1880 Budapest, Népszínház

STRAUSS, Johann: A királynő csipkekendője (a portugál király) 1880. 10. 01. Bécs, Theater an den Wien

STRAUSS, Johann: Furcsa háború (?) 1882 Berlin, Friedrich-Wilhelmstädter Theater

SUPPÉ, Franz von: A gascogne-i nemes (?) 1882 Berlin, Friedrich-Wilhelmstädter Theater

GENÉE, Richard: Nanon (címszerep) 1884 Hannover, Residenztheater

MILLÖCKER, Karl: A tábori lelkész (Minna) 1885 Berlin, Walhalla Theater

CZIBULKA Alphons: Der Jagdjunker der Kaiserin (?) 1885 Berlin, Walhalla Theater

DELLINGER, Rudolf: Don Cesar (Maritana) 1885/86 k. Berlin, Walhalla Theater

Eddig szokásom volt, hogy egy-egy rész végén Eugéniához kapcsolódó opera- vagy operett-részletet hallgattunk meg együtt. Ez ügyben már a múltkor is bajban voltam, s ez a baj csak fokozódott, mert egyszerűen nem találok kedvenc videomegosztó portálunkon több ideillő részletet. De hogy mégse zene nélkül fejezzük be az olvasást, ezentúl kénytelen leszek olyan részleteket keresni, amelyek csak lazábban kötődnek Eugéniához.

Így most hallgassuk meg Alphonse Czibulka: Szerelmi álom bál után című darabját. Egyik utolsó szerepét Eugénia az ő operettjében játszotta.

Armida és Roxána napján

2011-09-14T17:33:00.000+02:00

Bocsánat, mostanában eléggé elhanyagoltam kis blogomat, de fogorvoshoz járok és ez kissé igénybe veszi a lelkierőmet és energiáimat...

Ezért ma gyorsabb megoldáshoz folyamodom. Mivel egyszer régen már ajánlottam zenét aznapi névnaphoz, ma is ezt teszem. Ez most egyszerűbb lesz, mint megírni egy újabb részt Erdősy Eugénia történetéből. Azért hamarosan azt is folytatom :)

Szóval, ma kettő operai névnap is van, bár ezek a hölgyek nem hozhatók egymással úgy kapcsolatba, mint a múltkori Leonóra és Inez. A két mai név közül Armidáé a pálma, ő egy egész sor operában szerepel: Lully (1636), Händel (1711), Jommelli (1770), Gluck (1777), Haydn (1784), Rossini (1817) és Jean-Luc Godard (1987!) operáiban. Persze, könnyű neki, mert ő egyébként is egy varázslónő, ráadásul valamennyi mű Tasso: A megszabadított Jeruzsálem (1575) című eposza alapján készült.

Roxánát csak egyet találtam, pedig eredetileg ő is irodalmi hősnő, Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac című drámájának női főszereplője.

Hát akkor a sok Armida közül ismerkedjünk meg néhánnyal. Mint mondtam, Armida egy szerelmes varázslónő, ráadásul királynő abban az időben, amikor a keresztesek Jeruzsálem ostromára készülődnek.

Händel operájában Rinaldo, a hős kereszteslovag a címszereplő. Őt szereti Armida. A lovag azonban hű marad jegyeséhez, s a varázslónő éppen a földöntúli hatalmakat szólítja fel, hogy ezen változtasson:

Gluck 1777-ben bemutatott operájában Armidának éppen sikeres volt a bűbája, mert arról énekel, hogy "végre a hatalmamban vagy" :)

Haydn Armidájának fináléját azért is nézzük-hallgassuk meg, mert egy bűbájos klipet is kapunk a lemezfelvételéről, nem akármilyen közreműködőkkel:

Rossini pedig így öntötte zenébe az éppen szerelmi bűbáját gyakorló Armidát és az általa kiszemelt férfiút:

Végül ne hanyagoljuk el Roxánát sem. Franco Alfano neve elsősorban arról ismert, hogy ő fejezte be Puccini halála után Turandot című operáját. Mostanában fedezték fel a Rostand-dráma alapján 1936-ban bemutatott Cyrano-operáját, melynek sikeréért különösen sokat tett Plácido Domingo, amikor a címszerepben a világ több operaszínpadán is nagy sikert aratott. De énekelte Cyranót például Roberto Alagna is.

Most az egyik Domingo-féle előadásból lássunk egy kis részletet: a Roxane-ba halálosan szerelmes nagyorrú lovag, költő, katona és párbajhős kétségbeesetten látja, amint a lány a csinos, de üresfejű, fantáziátlan Christiant tünteti ki kegyeivel:

Most látom, hogy főleg a sok Armida miatt ugyanezzel az erővel megírhattam volna Eugénia történetének következő részét is... De talán nem baj, hogy mégis ezzel a témával foglalkoztam, hiszen a változatosság is gyönyörködtet...

A szűz primadonna 8.

2011-09-06T11:03:00.000+02:00

Erdősy Eugénia történetét legutóbb az 1881-es évvel hagytuk félbe, amikor huszonkét évesen másodszor is Berlinbe költözött, mint a Friedrich-Wilhelmstädtler Theater frissen szerződtetett primadonnája. Néhány évvel korábban rövid ideig már működött ott, akkor az udvari operaház tagja volt, de aztán az operáról operett-szerepkörre váltott.

Közben nyáron mindig hazajött Kanizsára. Igaz, édesanyja vele volt külföldön, de Eugénia nagyon szerette testvéreit és hiányzott neki gyerekkora városa is. A halála körüli időkben megjelent cikkek és visszaemlékezések, valamint testvére, Bálint évtizedekkel későbbi közlései szerint Eugénia a lelke mélyén egyszerű, családszerető lány volt, aki gyakran érezte terhesnek a primadonna nagyvilági életmódját.

Szerencsére Nagykanizsa hírlapjai, mind a Zalai Közlöny, mind a Zala továbbra is hűségesen figyelemmel kísérték pályáját, és többször idéztek cikkrészleteket berlini újságokból. Így valamennyire mi, a kései utókor is tisztában lehetünk pályájának legfontosabb állomásaival.

Itt van például egy cikk a Zalai Közlöny 1882. június 22-i számából:

A következő évben azonban Berlinből Hannoverbe távozott. Az okokat nem ismerjük. Ebben az időben jelent meg egy róla – vagy inkább hozzá – írt rövid vers Virághegyi József név alatt Kanizsa másik hírlapja, a Zala 1883. szeptember 15-i számában (ekkoriban a primadonna néhány hét szabadságon Nagykanizsán tartózkodott). Eugénia nevének csak első és utolsó betűit adja meg a cím, de minden bizonnyal róla van szó, s homályosan némi ármánykodásról ír.

Íme:

Virághegyi József: E-y E-a művésznő emlékkönyvébe

Távol a Hontól övedzi neved’ dicsfénye a hírnek,

Mert űzi itt ármány s érdek a Múzsa fiát.

Mégis e dicsfényből koszorút fűztél a Hazádnak:

Fény az, amit Te sötét fondorokért fizetél.

Közben eszembe jutott, hogy mivel Virághegyi József nevével Nagykanizsa történetének tanulmányozása közben még nem találkoztam, elképzelhető, hogy a kis vers költője azonos ifj. Tersánczky Józseffel. A népszerű kanizsai orvos fia éppen három évvel később, Eugénia halálakor egy ennél jóval sikerültebb kétsoros verset publikált szintén a Zala című újságban, amit majd, ha odaérünk a történetben, idézni fogok. Mivel Eugénia gyászjelentése 1886 szeptemberében azt a házat jelölte meg gyászházként, ahol Tersánczkyék is laktak, valószínű, hogy ugyanaz a ház volt az Erdősy-család, vagy legalábbis valamelyik testvére otthona is (mai címe Batthyány utca 2.); s ha tényleg ifj. Tersánczky volt az alanyi költő, akkor személyesen jegyezhette be ezt a pár sort Eugénia emlékkönyvébe, s ebben az esetben magától a primadonnától hallhatott a közelebbről nem ecsetelt ármánykodásokról. Különösen a második vers olvasata után még az is megfordult a fejemben, hogy talán ifj. Tersánczky szerelmes volt a szép primadonnába...

A Zalai Közlöny tudni vélte, hogy Hannoveren kívül Eugénia más szerződtetési ajánlatokat is kapott:

Erdőssy Eugeniáról az európa-hírű jeles színművésznőről igen szépen írnak a berlini lapok; és sajnálattal registrálják a hírt, hogy a közönséget meghódítő művésznő Hannoverbe távozik. Városunk e szépnevű szülöttje Krakauba is kapott meghívást a koronázási ünnepély alkalmára; azon kívül Pétervárról szerződési ajánlatot tettek neki; de a muszka klímát művésznőnk most egy kissé „erősnek” tartja; – csendesebb időt vár. (1883. március 29.)

A hazai tudósítások szerint Hannoverben is sikert sikerre halmozott:

Erdősy Eugenia, városunk jeles szülöttje Hannoverben aratja diadalait. Legközelebb Genée-nek egy új operettejét („Nanon”) adták; ez alkalommal valóságos virág és babér-özönbe temették az ünnepelt művésznőt – mint egy ottani lap írja – s mikor az előadásnak vége lőn, a lelkes publikum a művésznő kocsijából kiakarta fogni a lovakat, hogy úgy vigyék haza diadallal. Ez újabb diadalhoz mi is őszinte örömünket fűzzük s kívánjuk, hogy még tengernyi babért arasson magának s ez által nemzetünknek és szülővárosának. (Zalai Közlöny 1884. február 21.)

Bár a "városunk szülöttje" titulus nem igaz, mert, mint már írtam, Eugénia a ma Horvátországhoz tartozó Ludgreb városkában született. Ám kiskora óta Kanizsán nevelkedett, s ragaszkodott is városához, így teljes joggal "a mi lányunk".

Azonban alig melegedett meg Eugénia a hannoveri Residenz színházban, máris felkereste Berlin egy másik színházának a vezetése, hogy menjen már vissza, hiányzik a berlinieknek...

Mint szintén a Zalai Közlönyből megtudhatjuk, amely az akkori berlini újságok, és valószínűleg Eugénia Kanizsán élő testvérei révén lehetett jól értesült, először vendégszerepelni tért vissza Berlinbe a Walhalla színházba, majd 1884 őszétől állandó szerződést írt alá:

Erdősy Eugenia k. a. városunk jeles szülötte, ki elé jelenleg a hannoveri „Residenz” színház deszkáin hullanak a diadal és elismerés koszorúi, s ki ezáltal nemcsak egyéni, hanem a magyar hírnév ténykörét is szélesbíti külföldön, mint a berlini lapokban olvassuk múlt hónapban a berlini „Walhalla” színházban szerepelt. 12-szeri fellépésével, mely alkalommal az összes berlini lapok kritikája egyhangúlag az elragadtatás dicsözönével mint határozott művészi tehetséget emeli ki őt. Erdősy k. a. – mint tudjuk – egy ízben már volt szerződtetve Berlinben, de onnét Hannoverbe hivatott, s most Berlinben vendégszerepelvén, ennek a műigényekben a pedanságig kényes, túlkövetelő közönséget annyira meghódította énekművészetének varázsával, kitűnő drámai alakító erejével s annyira elbájolta a lebilincselő és szavaival [sic], magasztalt színpadi megjelenésével, hogy a „Walhalla”-színházigazgatósága f. é. szeptember 1-től állandóan szerződtette a nevezett színházhoz. Szívünkből fakadt örömmel fűzzük mi is az elismerés babér leveleit azon koszorúkba, mikkel a külföld hódol művészetének, s melyek egyszersmind a magyarnak külföldön még mindig meglehetős elfogult idegenkedéssel fogadott nevét is ékesítik. Fogadja tőlünk a távolból örömteljes elismerésünk lelkesült tapsait. Örülünk és gratulálunk a kiváló művésznőnek, városunk büszkeségének e fényes sikeréhez, méltó kitüntetéséhez. Reméljük, hogy nemsokára részesítend bennünket művészetének élvezésében. Szomorú végzetszerű rendeltetése hazánkban azon kiválasztottaknak, kiket a művészet múzsája fölkentjévé avatott, hogy csak akkor akarjuk elismerni művészi hivatottságukat, mikor már a külföldön – hová a fásult közöny, torzsalkodó féltékenység, kicsinyeskedő irigység, áskálódó hiúság, önző részrehajlás, személyes ellenszenv és bosszú agyarkodásai száműzik őket, az osztatlan elismerés nimbusza övedzi nevüket és aztán még nem röstelkedünk ócsárolni őket azért, hogy idegen művészet szentegyházaihoz szegődtek. Az már nálunk úgy szokás, hogy mindig idegen égbolt csillagáért rajongunk, az itthon tündöklőket nem akarjuk észrevenni. Vajh Erdősy kisasszonyt a művészet geniusza mielőbb hozzánk vezérelné, hogy művészetének dicssugarait nemcsak a külföldről lövelje reánk, művészetének nemcsak visszfényében gyönyörködhessünk, hanem mienk, a magyar művészeté legyen egészen! (Zalai Közlöny 1884. május 4.)

Legközelebb innét folytatjuk.

Viszont a zenei illusztrációk terén kezdek nehézségbe ütközni: Eugénia ebben az időben mára jórészt elfelejtett operettekben lépett fel. Hogy valamennyire aktuális maradjak, most be kell érnünk egy szintetizátoron feljátszott dallammal, az Anna-keringővel Richard Genée: Nanon című operettjéből. Ennek címszerepe Eugénia egyik nagy diadala volt, de sajnos csak ezt a hangzó példát találtam belőle:

Német könyv Erdősy Eugéniáról!

2011-08-30T19:45:00.000+02:00

Mielőtt folytatom "a szűz primadonna" élettörténetét, el kell mesélnem, hogy a nyár nagy felfedezéseként találtam egy Erdősy Eugéniáról szóló német könyvet. Ez azért döbbenetes felfedezés, mert, mint az Eugéniáról szóló sorozatom első részében meséltem, különösen a kutatás elején volt nagyon nehéz információkra találni a primadonnáról. Ez a könyv először 1936-ban jelent meg Berlinben. Szerzője egy Erdmann Graeser nevű író, akiről azt mondja a Wikipedia, hogy 1870 és 1937 között élt, méghozzá Berlinben, s regényeiben és elbeszéléseiben a korabeli Berlin életét örökítette meg. Művei közül később többet átdolgoztak rádióra, illetve televízióra.

Hát, igencsak tűzbe jöttem, amikor kiderült, hogy viszonylag könnyen hozzájuthatok a könyvhöz, amelynek címe egyszerűen: "Eugenie Erdösy". Magyarországi könyvtárakban nem találtam, de több német antikvárium is kínálta. Nem kellett mást tennem, mint az egyiket kiválasztani, regisztrálni, megrendelni, majd elvonulni a bankba és átutaltatni a megfelelő mennyiségű eurót. A könyv ára igazi meglepetés volt: 2 és 18 euro között kínálták – a 18 eurós bőrkötésű volt. Én egy 5 eurós példányt választottam, hátha a legolcsóbb hiányos vagy saláta. 3 euro körül kellett a csomagolásra és a szállításra ráfizetni, ám a legnagyobb költség nem is a könyvvel volt kapcsolatos, hanem ennek a pénznek az átutalásával. Mindegy, így is túl boldog voltam, hogy egyáltalán hozzájuthatok. Összesen nem került többe kb. 3800 forintnál – és ebben bent van a szállítás és az átutalás költsége is. Nem beszélve arról, hogy a könyv felfedezése után egy héttel már csengetett is a postás. Azért jó dolog a globalizáció :)

Az illető antikvárium honlapján fénykép is volt a könyvről, többféle kötéstáblával. Választásomban az is közrejátszott, hogy az én könyvem borítóján normál betűkkel látszik az író és a cím:

Ezért reménykedtem, hogy a könyv belseje sem lesz gót betűs, bár rémlett, mintha az 1930-as években Németországban még ezt a betűkészletet használták volna. Hát, amint gyorsan kicsomagoltam és belelapoztam, ez a reményem sajnos nem igazolódott be: bizony mind a 320 oldala gót betűs...

Itt a címlapja:

Míg vártam a könyvre, elgondolkodtam, hogy vajon mennyire lesz hiteles olvasmány Eugénia életéről, haláláról. A dátumokból annyi világos, hogy az író 16 éves volt Eugénia halálakor, úgyhogy akár személyesen is láthatta őt színházban; vagy ha azt nem is, biztosan figyelemmel kísérte a primadonna tragikus halálával kapcsolatos híradásokat. Eugénia akkoriban rendkívül népszerű volt Berlinben, halála egy Zámbó Jimmyéhez hasonló méretű bulvár-szenzációt okozott Berlinben, illetve német földön. Egy kamasz fiúra biztosan erős hatást gyakorolt öngyilkossága, különösen annak oka. Érdekes, Graeser csak idős korában vetette papírra, talán meg akarta vele várni Eugénia halálának ötvenedik évfordulóját.

Néhány hete van a könyv a birtokomban, de elég nehezen olvasható a gót betűk miatt. Annyi azonban látszik, hogy – sajnos – regényes feldolgozása Eugénia élete utolsó hónapjainak. Ő a saját nevén szerepel, de vőlegénye, aki miatt öngyilkos lett, már költött, bár hasonló hangzású néven. A könyv végén Eugénia két búcsúlevele olvasható – ám, hogy ezek szó szerintiek-e vagy az író fogalmazása hiteles tények alapján, egyelőre nem tudtam kideríteni. Ugyanez a helyzet néhány újságcikk szövegével is, amit idéz az utolsó fejezetben. Megpróbáltam korabeli német, különösen berlini újságokra rákeresni az interneten, egyelőre sajnos nem túl sok sikerrel. Annyit azért látok, hogy az öngyilkosság színhelye, a kórház neve és még néhány alapvető tény egyezik azzal, amit a korabeli nagykanizsai újságok írtak helyszíni tudósító alapján. A könyv Nagy-Kanizsát is említi, mint Eugénia lakhelyét, és azt, hogy ott fogják eltemetni, ami szintén igaz információ. Úgyhogy azért így első ránézésre úgy tűnik, hogy ha a könyv nem is úgy hiteles, mint egy jegyzőkönyv vagy dokumentum-regény, de nem is teljesen kitalált, és már ez is valami.

Most akkor neki kellene veselkednem, hogy átrágjam magamat rajta valamilyen szinten. Hát, nem lesz könnyű, itt van mutatóban két oldal a 320-ból...

... és németül sem tudok annyira, mint ehhez kellene, de azért próbálkozom és majd jelentem a részeredményeket.

Végül a szokásos zenénk: Johann Strauss: Tavaszi hangok (Frühlingstimmen) című keringőjének énekelt változata, amely A furcsa háború című operett betétdala volt. Így Eugénia is biztosan énekelte, mert ez a Strauss-operett is a repertoárjába tartozott. Most egy fiatal lengyel énekesnő adja elő, Katarzyna Dondalska:

Mérlegen a blogom/k

2011-08-23T14:27:00.000+02:00

Véget ért életem első blogversenye. Leges-legelőször nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki rám szavazott! 70-en voltak ilyenek, úgyhogy azért nem csak a családtól kaptam szavazatokat :) és ez nagyon jól esett!

Ugyanakkor az egész verseny tanulságait nézve a nevető szemem mellett a másik azért kicsit szomorú...

Kezdjük a nevetéssel: ha jól számoltam, a Kult-szórakozás kategóriában 217 blog indult, akik közül a közönségszavazás eredményeként ezzel a 70 szavazattal a 34. helyezett lettem. Ez egy kifejezetten klasszikus zenei rétegblog esetében szerintem egyáltalán nem megvetendő eredmény – újra köszönöm mindenkinek! Még a tényleg jól bevezetett és népszerű Mindennapi klasszikusok is csak 28. lett...

A másik szemem pedig azért sír, mert, ha egymás mellett megnézem a közönség és a zsűri által kiválasztott 10–10 blogot, abban klasszikus zenei egyáltalán nincs. De van más baj is. Több olyan blog is az élmezőnyben végzett, amelyek tartalma úgy van összelopkodva innét–onnét. Jó, azt értem: ahhoz is kell ötlet és kreativitás, hogy valamilyen szempont szerint miket kotorgatok össze máshonnét; ám ez nem írhatja felül a témákról való önálló gondolkodást, kutatást, s ezek eredményeinek saját megfogalmazását és látható formába öntését. Hogy mi abban a szellemi munka, amikor valaki például a legkülönbözőbb témájú illusztrációkat szkennelget be XIX. századi újságokból és azokat rakja fel egymás után úgy, hogy 1 illusztráció = 1 poszt, jóformán mindenféle magyarázat nélkül, legfeljebb tárgyszavazva, azt egyszerűen nem értem. Ez utóbbi blogot pedig nem a közönség, hanem a zsűri értékelte úgy, hogy a legjobb 10 blogban van a helye.

Én magam ebben a kategóriában a Caruso című blogra szavaztam. A Goldenblog kapcsán találtam rá, és azóta rendszeresen olvasom, egészen nagyszerű írások találhatók benne. Gazdája nem bennfentes módon, hanem kifejezetten nagyon érdekesen írja posztjait és igényesek kép- és hang-illusztrációi is. Nagyon tudom ajánlani mindenkinek! Kedvcsinálóként itt van aranyos mottója: Senkit sem ölnek meg annyira, hogy a halála előtt ne tudjon még tíz percet énekelni!

S ha már a társ-blogoknál tartunk: nem vett részt a versenyben, de szintén remek olvasnivaló ezen a téren az Operazóna, nagy szeretettel és elismeréssel ajánlom.

E két blogot a saját bloglistámba is felvettem, úgyhogy a kataliszt-es oldalról is könnyedén megnyithatók.

Hát, egy tapasztalattal gazdagabb lettem ugyan, de azt máris leszögezem, hogy ezt a tapasztalatot alapvetően nem fogom beépíteni egyik blogomba sem a jövőben. Mi erről a véleményetek? Maradjak ilyen, amilyen eddig is voltam? Vagy próbáljak meg egy kicsit könnyedebb, oldottabb, esetleg humorosabb lenni? Bár ez valószínűleg csak költői kérdés volt. Nem biztos, hogy meg tudnék változni, mert – hogy egy kissé nagyképű idézettel zárjam ezt a szösszenetet –, attól tartok: "Nem adhatok mást, csak mi lényegem"...

Szokás szerint egy kedvenc zenémet ajánlom itt a végén. A Facebook-on már megosztottam, de megmutatom itt is. Egyrészt igazi nyári szabadtéri élmény bűbájos és teljesen egyedi humorral , másrészt az éneklés csúcsa. Hölgyeim és Uraim, Natalie Dessay mint Olympia a Hoffmann meséiben!!!!!!!

A szűz primadonna 7.

2011-08-18T19:32:00.000+02:00

1881 őszén – előző évi bécsi sikerét, A királynő csipkekendője című operett egyik főszerepét követően – Erdősy Eugénia ismét Berlinbe költözött, mint a Friedrich-Wilhelmstädtler Theater frissen szerződtetett primadonnája.

Szokása szerint a nyarat most is itthon, Nagykanizsán töltötte, illetve öccse, Bálint jóval későbbi közlése szerint sokat időzött Balatonberényben: Nővérem minden évben hazajött Kanizsára, innét szokott pihenni menni Balatonberénybe, ahol akkoriban még csak 10-12 család nyaralgatott. (Zalai Közlöny 1932. július 3.)

Rendes szokása szerint azért Eugénia hangversenyt is adott Kanizsán.

Itt van az egyik sajtóvisszhang a Zalai Közlöny 1881. szeptember 4-i számából:

Kanizsa másik hírlapja, a Zala is megemlékezett a koncertről szeptember 7-i számában. Innét is tudható, hogy akkori szokás szerint helyi művészek, illetve profi színvonalú műkedvelők is felléptek Eugénia oldalán. Érdekes adalék, hogy a cikkekben említett Rosenfeld Ádám kitűnő zongorista egy jó évtized múlva Nagykanizsán megszülető fia Sigmund Romberg néven mint operett- és musicalszerző világkarriert fog csinálni az Egyesült Államokban. De ez csak lábjegyzet volt :)
Eugénia teljesítményéből azt emelte ki a második cikk, hogy színészi képességei határozott fejlődést mutatnak.

A t. művésznő kedves és szép jelenség, a mi a világot jelentő deszkákon ép oly múlhatatlan kellék, mint az a szép hang, a melyben gyönyörködnünk alkalmunk volt, s melyet a hangversenyen jelenvolt közönség érdemszerint megtapsolt. A művésznő rokonszenves és kedves jelenségét emeli a kifejezés teljes arcjáték, s ha már azóta, mióta a művésznőt nem láttuk és hallottuk a hang erejében és nagyobb hajlékonyságában határozott és szép haladást kell constatálnunk, a haladás még szembeötlőbb mindazokban, mik a színésznőre vonatkoznak, az eleven taglejtésben, az arc- és szemjátékban. – Mind az opera, mind az operette részekben alkalma volt a szép művésznőnek hangjának még a magasabb futamokban is simaságát és hajlékonyságát demonstrálni; ép oly kedvesen énekelte magyar népdalainkat, melyeket lelkesült tapssal és éljenkiáltásokkal fogadott a közönség.

Úgy látszik, kezd beérni az énekesnő színészi szempontból is, amely téren eddig nehézségei voltak, de hát még csak huszonkét éves... Ugyanakkor a Zala részletesebb cikke is megrótta az énekesnőt, hogy a magyar dalok kivételével a többi darabot németül énekelte:

A hangverseny-műsorozatok ilyetén összeállítása ellen legyen szabad tiszteletteljesen felszólalnunk; ennél ne csak a művészi cél, hanem a nemzeti eszme is legyen irányadó. Idegen művésztől, ha véletlenül városunkba téved, nem kívánhatjuk meg, hogy magyarul énekeljen, de hazai művésznő, úgy hisszük, az ildomosság ellen is vét, ha idegen nyelven szóllal meg; mert lehetnek körülmények, hogy a hazai művésznő a külföldre kénytelen szerződtetni, de igazi lelkesülést itthon csak a hazai nyelvvel érhet el. Ez műkedvelőinknek is szól, kik máskor legyenek szívesek tekintetbe venni azt is, hogy – habár művész hazája a nagy világ – mi mégis Magyarországban élünk.

A maguk szempontjából és abban a történelmi helyzetben valószínűleg igazuk volt a tudósítóknak, ám az érem másik oldala, hogy Eugénia a bécsi zeneakadémián tanult és eddigi rövid pályája is nagyrészt német színpadokhoz kötődött. Nem lett volna egyszerű számára "áttanulni" magyarra mondjuk egy Lortzing-operaáriát, amiből nem is biztos, hogy létezett magyar fordítás.

Az 1945-ben elpusztult kanizsai városháza kétszintes, karzatos nagyterme, Eugénia fellépésének színhelye, középen a királyi párról készült monumentális táblaképek

Ezen a koncerten egyébként áriát énekelt a Lammermoori Lucia-ból (Donizetti); hogy az első felvonásbelit vagy az őrülési jelenetet, nem lehet tudni, bár én inkább az első felvonás áriájára tippelek. Részletet adott elő Lortzing: A fegyverkovács című operájából és a helybeli Ollop Imrével, aki rövid ideig maga is német színpadokon működött, kettőst énekeltek egy bizonyos Ap-june (?) című operettből. Sajnos, sehogysem bírok rájönni, hogy ez mi a csuda lehetett, elírás, sajtóhiba, vagy tényleg volt egy ilyen című darab...

Azért Eugénia műsorválasztásaiból látszik, hogy – még ha át is "nyergelt" az operett műfajára –, az opera a szíve csücske maradt, mert koncertjein mindig énekelt egészen komoly kihívást jelentő operaáriákat is, s ez így maradt haláláig.

Mai befejező zenénk Lucia első felvonásbeli áriája a Lammermoori Lucia című operából. A kanizsai közönség Eugéniától persze zongorakísérettel hallhatta.

Ismét csak Anna Netrebko énekel – több pályatársával is meghallgattam a részletet, de tényleg ő a legjobb!

Ráadásként még egy kis Puccinit is kaptunk Netrebkótól ezen a felvételen, Musette keringőjét a Bohéméletből. Eugénia ezt nem énekelhette, hiszen a mű körülbelül egy évtizeddel az ő halála után született.

Viszont a kanizsai primadonna történetét hamarosan folytatom!

A szűz primadonna 6.

2011-08-13T19:08:00.000+02:00

Az elmúlt alkalommal ott hagytuk abba, hogy az operett-műfajban való első próbálkozásai után 1880-ban Eugénia fantasztikus ajánlatot kapott Bécsből, a Theater an den Wienből: játssza el Johann Strauss új operettjének egyik főszerepét.

A Theater an den Wien belső tere (Forrás: Fidelio.hu)

Ez az operett A királynő csipkekendője (Das Spitzentuch der Königin).
Ekkoriban Johann Strauss már a Keringőkirály volt, sikereinek csúcsán, hat évvel A denevér bemutatója után. Az ő új operettjének ősbemutatóján főszerepet játszani mindenképpen nagyon nagy dolognak számított. Villányi Henrik nagykanizsai tanár és helytörténész, aki még ismerte személyesen a primadonnát, 1911-ben azt írta a Zalai Közlönyben, hogy ennek ellenére Eugénia nehezen fogadta el a szerepet, mert férfit, a portugál királyt kellett megszemélyesítenie, s nem tartotta erkölcsös dolognak, hogy nadrágban jelenjen meg a színpadon (abban az időben még divat volt, hogy fiatal fiú, férfi szólamát női hangra komponálta meg a szerző; Mozarttól Verdiig, sőt, Richard Straussig sok példa van erre). Aztán a rábeszélésekre mégis elfogadta a szerepet, pedig nem csak egyszerűen nadrág volt a jelmeze, hanem bizony a harisnyás lábait is jócskán kellett mutogatnia...

Íme egy műtermi felvétel Erdősy Eugéniáról a portugál király kosztümjében. Forrása Marcel Prawy nagy Johann Strauss-monográfiája:

Alexander Girardi

Eugénia egyik fontos partnere a kalapnak is nevet adó legendás énekes-színész, Alexander Girardi volt, mint a fiatal király nevelője. A nagy sikert aratott ősbemutatót 1880. október 1-jén maga Johann Strauss vezényelte.

A téma szakértője, az említett Marcel Prawy a darabról úgy vélekedett, hogy ez az egyik legszebb és legötletesebb operettje Straussnak, annak ellenére, hogy a libretto nem sikerült túl jól. A történet 1580 körül a portugál királyi udvarban játszódik, egyfajta "tévedések vígjátéka". Benne operett-hősként lép színre Cervantes, a nagy spanyol író (akkoriban divatosak voltak az irodalmi témák, nem sokkal korábban Boccaccióról is készült sikeres operett). Ráadásul jócskán voltak benne "áthallások" az osztrák császári családra, Ferenc Józsefre, Erzsébet királynéra és Rudolf trónörökösre, akire bizonyos szempontokból erősen hasonlított a darabbeli fiatal király. Úgyhogy érdekes lehetett, hogy az ősbemutatót éppen Ferenc József névnapja alkalmából tartották...

Ma viszonylag ritkán kerül színre, valószínűleg a szövegkönyv miatt. De dallamai közül többet ismerünk, csak nem tudjuk, hogy onnét származnak, ugyanis Strauss hamarosan ennek az operettnek a zenéjéből állította össze Déli rózsák című keringőjét.

A bécsi sikerrel Eugénia ismét az európai színházak látókörébe került és 1881 őszétől újra Berlinbe szerződtették mint a Friedrich-Wilhelmstädter Theater primadonnáját.

Legközelebb innét folytatjuk.

A mai rész befejezéséül hallgassuk meg a Déli rózsák-keringőt:

Egy kis buzdítás szavazásra

2011-08-09T12:11:00.000+02:00

Kedves olvasóim, a mai napon egy új ikon jelent meg a blogom tetején, egy kék színű téglalap és felette a buzdítás, hogy "augusztus 21-ig szavazhatsz rám".

Nos igen, beneveztem a Goldenblog nevű blogversenybe és örülnék neki, ha állandó olvasóim, és az alkalmilag nálam kikötők közül is azok, akiknek tényleg tetszik ez a blog, áldoznának arra fél percet, hogy ezt szavazatukkal is megerősítsék.

Magáról a blogversenyről itt olvashattok, ez a főoldal, de ugyanide eljuthattok, ha a goldenblogos logo felső részére kattintatok.

Innét is meg lehet közelíteni a szavazás helyét a jobb oldalon a "Szavazz most kedvenc blogjaidra" linken keresztül, de azért kiírom a közvetlen elérhetőséget is:

http://goldenblog.hu/szavazas.aspx

Ezután meg kell keresni a "Kult-szórakozás" kategóriát, ami felülről a második. Majd ott a "Válogass kedvedre" felszólítás alatt a legördülő menüben a "K" betűsök között egyszercsak ott lesz Kataliszt blogja. Egy kis figyelmeztetés, hogy a szavazás a facebook-on keresztül zajlik, úgyhogy csak az tud szavazni, aki tagja ennek a közösségnek. De amennyire érzékelem, a facebook-tagság kezd tényleg általánossá válni.

S hogy miért neveztem be a versenybe? Különösebb eredményre nem számítok, szerintem ahhoz én nem vagyok elég "trendi". Elsősorban új olvasókat szeretnék szerezni, mert a statisztikáimat nézegetve, elemezgetve úgy látom, hogy – bár szép számmal vannak állandó látogatóim – nem ártana egy kis frissítés. Az sem lesz baj, ha egy szakmai zsűri is megnézi a blogomat, ugyanis kétfajta verseny van egymástól függetlenül: a közönségszavazásos és a szakmai értékelés. Igaz, tavaly elég ellentmondásos véleményeket olvastam erről az egész versenyről, és azt sem tudom megítélni, hogy az én kategóriámban felsorolt zsűritagok mennyire kompetensek. Hát, majd meglátjuk.
Másik blogomat, az In memoriam GÁBOR MIKLÓS-t sajnos nem tudtam benevezni, még nem volt elég "öreg" hozzá. Majd jövőre!

És hogy ne maradjunk zene nélkül, itt van egyik kedvenc felvételem – Anna Netrebko Lehár Ferencet énekel! Teljesen ujjai köré csavarja a közönséget, a zenekart, a koncertmesterről nem is beszélve...

A szűz primadonna 5.

2011-08-01T20:14:00.000+02:00

Erdősy Eugénia tehát, frissen elvégezve a bécsi zeneakadémiát 1877 őszén a berlini udvari operaházba szerződött, három évre. Első igazi szerepe Annuska volt Weber: A bűvös vadász című operájában.

1878. január 16-i számában a Zala a berlini Theater Moniteur című lapot idézte, magyar fordításban:

A „Bűvös vadász” utolsó előadásából különös elismeréssel kell kiemelnünk Biba kisasszony játékát „Aennchen” szerepében. A fiatal művésznő most már előbbeni félénkségét leküzdötte, s szerepe fölött teljes szabadsággal uralkodott, úgy annyira hogy nem kevésbé tetszett szép, üde hangja mint jó előadása és kecses alakítása. Biba kisasszony a közönség általános részvétele mellett hivatott. (mármint tapsra a függöny elé, ezt én teszem hozzá, meg kell szokni a korabeli nyelvezetet...)

Bár három évre szerződött a színházhoz, a következő hazaérkezett hírek arról szólnak, hogy Eugénia 1878 tavaszán hangversenykörutat tett: több német városban lépett fel, főleg Mozart és Donizetti áriáival, s az udvari színházba nem tért vissza. Az okokat nem ismerjük, de a következő események arra engednek következtetni, ekkoriban ismerhette fel, némi gyakorlattal a háta mögött, hogy a hangja nem elég intenzív az operaműfajhoz. Nyárra szokás szerint hazajött Kanizsára. Újra fellépett Keszthelyen, majd 1879 már a budapesti Népszínház társulatában találja.

A Népszínház egykori épülete a Blaha Lujza téren

Itt – a színház profiljából is adódóan – operettekben és zenés népszínművekben kapott szerepet. Bizony, az elején nem volt elsöprő sikere. Énektechnikáját teljességgel elismerték, de alakítókészségét nem. A Vasárnapi Újság (országszerte kedvelt hetilap) például ezt írta a "Kis nagysám" című Lecocq-operett előadásáról:

Erdősi Eugenia k. a., ki a címszerepet játsza, jól énekelt, de az ábrázolásban gyönge. [...] Énekes darabokban pedig a primadonnák döntik el az előadás sikerét. „A kis nagysám” nem tud eddig dacolni ama vonzerővel, melyet most Renz cirkusza gyakorol a fővárosi közönségre.

Hír szerint a Népszínházban kissé szárnyai alá vette Blaha Lujza, tőle sok mindent eltanult a más színpadi magatartást követelő műfajból, mert később aztán, komoly alaptermészete és szigorú erkölcsi elvei dacára, elismert operettprimadonna lett.

A rossz hírek úgy látszik, nem jutottak el Bécsbe, mert 1880-ban egy egészen rendkívüli ajánlatot kapott. De erről legközelebb!

Most nézzük és hallgassuk meg Annuska áriáját Weber: A bűvös vadász című operájából. Ez volt Eugénia első szerepe Berlinben:

A szűz primadonna 4.

2011-07-26T11:42:00.000+02:00

Meglehetősen régen, február elején kezdtem el egyik kedvenc témámat, Erdősy Eugénia életét és halálát blogbejegyzések alakjában feldolgozni. Három részt sikerült megírnom. Az elsőben Eugénia családjáról, a másodikban gyermekkoráról, a harmadikban zenei tanulmányairól írtam.

Aztán közbejött a Liszt Ferenc és Nagykanizsa-sorozat, mert a Liszt-év kapcsán úgy gondoltam, hogy aktuálisabb, így viszont Eugéniát hónapok óta hanyagoltam. De hogy a Liszt-téma végére értem, itt az idő, hogy folytassam a Nagykanizsán nevelkedett Erdősy Eugénia történetét, aki 1877-től korai haláláig – mint operettprimadonna – a berlini közönség nagy kedvence volt.

Akit érdekel a téma, szeretném ajánlani, hogy olvassa vissza az első három részt, ezt a fenti linkek segítségével könnyedén megteheti.

Mielőtt ott folytatnám, ahol abbahagytam, egy fontos dolgot helyesbítenem kell, mert új információk merültek fel. Korábban azt írtam, mert a régi újságokból az volt kiolvasható, hogy az eredetileg Biba vezetéknevet viselő család az apa korai halála után, az 1860-as évek elején költözött Nagykanizsára.

A Zala Megyei Levéltárban időközben módomban volt tanulmányozni mikrofilmen régi kanizsai anyakönyveket. Így jutottam ahhoz az értesüléshez, hogy Eugénia legfiatalabb öccse, Bálint – teljes nevén Ferenc Bálint – nem 1861-ben, hanem 1862-ben született Nagykanizsán, s születésekor még élt az apja, Biba Ferenc. Tehát az édesanya nem özvegyként költözött városunkba gyermekeivel, hanem még a teljes család települt át. Sőt, ebből az anyakönyvi bejegyzésből kiderül, hogy az apa foglalkozása "Fő Vadász"; egy eltérő kézírású későbbi kiegészítésből pedig az is látható, hogy a család hivatalosan 1886-ban változtatta a nevét Erdősi-re (bár a nevet már korábban is használták):

Mint már volt róla szó az előző részekben, a család korábbi lakóhelye a ma Horvátországhoz tartozó Ludbreg volt – Eugénia ott született 1859-ben –, ami Nagykanizsához hasonlóan a Batthyány-uradalomhoz tartozott; Biba Ferenc nyilván a Battyhányiak szolgálatában állott mint fővadász. Az még sajnos nem derült ki, hogy mikor halt meg, mindenesetre 1885-ben, felesége halálakor már ő sem élt. De talán egyszer előjön ez az adat is.

Most már tényleg folytassuk Eugénia – vagy Zseni, ahogy a családban nevezték – történetét. Ott hagytuk abba, hogy 1877-ben a nagy Mathilde Marchesi énekes növendékeként elvégezte a bécsi zeneakadémiát. A Zalai Közlöny úgy tudta, hogy több szerződési ajánlattal is megkeresték: Berlinből, Grazból, Darmstadból és a bécsi Komische Oper-ből. Ő Berlint választotta. 1877. július 3-án már fel is lépett az udvari operaházban (Hofoper) – hogy milyen szerepben, azt nem tudjuk. Mindenesetre a Közlöny augusztus 9-én idézte a Berliner Fremdeblatt június 5-i számát:

Biba kisasszony, a bájos kis "Magyarin" tegnap életében először lépett színpadra. A színház annyira elégedett volt vele, hogy rögtön szerződtették három évre. A művésznő hamarosan Berlin kedvence lesz.

Mielőtt megkezdte volna az évadot, Eugénia Nagykanizsán töltötte a nyarat, de nem csak pihenéssel. Sikeres hangversenyt adott Keszthelyen, ahol még teljesen ismeretlenként bűvölte el a közönséget:

A megjelent keszthelyi intelligens közönség, nemkülönben a fürdővendégek nagy része el volt ragadtatva a bájos énekesnő ezüstcsengésű hangjától. Különben is bájos modora, szeretetreméltó egész külsője nagy hatást gyakorolt a közönségre, és nem csodáltuk, hogy a közönség, melynek Biba Cornelia [sic] kisasszony kellemes estét szerzett szűnni nem akaró éljenzésekkel és tapsviharral érdemlőleg kitüntette. (Zala, 1877. augusztus 8.)

A Zalában megjelent tudósításban elírták a keresztnevét, de a cikk elején, amit nem idéztem, helyesen szerepelt.

Néhány nap múlva itthon is fellépett, nagyjából ugyanazzal a műsorral, mint Keszthelyen. Néhány operai bravúr-ária (Hugenották, A sevillai borbély) mellett az akkori szopránok divatos siker-darabjával, Luigi Arditti: L'Estasi (Extázis) című dalával és magyar népies műdalokkal.

Biba Eugenia kisasszonyban minden kellék meg van, ami őt a dal múzsájának kedvencévé avatja. Hangja bár nem nagy terjedelmű, a magasabb és a mélyebb futamokban egyaránt tiszta csengésű, érzelmes, a legfinomabb árnyalatokat kitüntető, amely tulajdonok egybevetve szép termetével és bájos arca kellemeivel kiváló coloratur énekesnővé képesítik őt és a legszebb jövővel kecsegtetik. (Zala, 1877. augusztus 22.)

Ne tévesszen meg bennünket a "hangja, bár nem nagy terjedelmű" kitétel. Ebben az esetben nem a hangterjedelmére vonatkozik, hiszen Eugénia koloratúrszoprán volt, hanem hangja intenzitására. Mint későbbi pályája igazolja, énekhangja valóban nem volt egészen olyan vivőerejű, hogy hosszabb távon alkalmassá tette volna a nagy operaszerepekre, később ezért is váltott műfajt és lett operettprimadonna.

Zárásként hallgassuk meg Luigi Arditti egy bravúr-darabját – sajnos, kedvenc videomegosztó portálunkon nem találtam meg a L'Estasi-t, de majdnem biztos, hogy ez a dal, az Il Bacio (A csók) is szerepelt Eugénia repertoárjában. Most Anna Netrebko énekli:

Petrovics Emil Nagykanizsán, 2010 október 31.

2011-07-20T16:42:00.001+02:00

Petrovics Emil halála feletti megrendülésemben szükségét éreztem, hogy megírjam a hozzá fűződő emlékeimet. Szóltam két nagykanizsai látogatásáról, amely alkalmakból a második egykori mestere és atyai barátja, Farkas Ferenc jegyében zajlott. Fényképeket is mutattam a koncertről és az utána következő baráti találkozóról. De van itt még egy fénykép, ami ezen a kedves összejövetelen készült a Tanár Úrról:

Most viszont meg tudom mutatni videón is Farkas Ferencről szóló megemlékezését (Nagykanizsa, Jézus Szíve-templom, 2010. október 31.) :

A napokban a Népszabadságban olvastam, hogy utolsó budapesti megszólalása 2011. június 8-án, alig három héttel halála előtt történt a Pallas Páholyban, a XXI. Század Társaság összejövetelén. Amennyire tudom, tavaly őszi nagykanizsai megemlékezése pedig az utolsó vidéki nyilvános megjelenése lehetett. Ezért is találtam fontosnak, hogy megosszam az érdeklődőkkel ezt a különleges videofelvételt; egyúttal köszönetet mondok a Farkas Ferenc Énekegyüttesnek és a nagykanizsai zeneiskolának, hogy ezt megtehetem.

Ha Kanizsán a Deák téren, a könyvesbolt oldalán járok a Felsőtemplom irányába, szinte mindig eszembe jut, amikor tavaly ősszel a Tanár Úrral sétáltunk itt a koncertre tartva...

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 15.

2011-07-14T20:25:00.000+02:00

A sorozat legvégén tekintsük át, hogy Nagykanizsa város sajtójában hogyan jelent meg Liszt Ferenc még életében, illetve utókorában. A határt önkényesen az 1940-es évek közepén húzom meg, idáig néztem át ebből a helyi újságokat.

Nagykanizsán 1862-ben indult el az első hírlap, akkor még Kaposvárral közösen Zala-Somogyi Közlöny néven, majd 1874-től már városi lapként Zalai Közlöny címen 1944-ig jelent meg. Kanizsa másik hírlapja, a Zala című 1876 és 1922 között élt .

Liszt életében, a Liszt-növendék zongoraművészek kanizsai koncertjein kívül – amelyek visszhangjaiból bőséges példákat hoztam a megfelelő folytatásokban – még számos kisebb és nagyobb hírt, cikket olvashattunk Lisztről, főleg a Közlönyben. A Zala kevesebbet foglalkozott kultúrával, ott inkább csak a hangversenyek előzeteseivel és beszámolóival találkoztam.
A Zala-Somogyi, majd Zalai Közlöny hírrovata rendszeresen beszámolt arról, ha Liszt Pestre érkezett, vagy onnét Rómába, illetve Weimarba távozott, alkalmanként egyéb programjairól is hírt adott. 1870. október 1-jei számában például röviden említést tett (mecsek)nádasdi látogatásáról, ahol a pécsi püspök nyaralókastélyában a szintén jelenlévő Horváth Boldizsár belügyminiszter Liszt tiszteletére maga szavalta el Vörösmarty: Liszt Ferenchez című versét:

Pécsi m. püspök úr ő mgánál [méltóságánál] a kies Nádasdon Liszt Ferencz is ott volt s az igazságügyi minister felköszöntésében Liszthez Vörösmarty által írt költeményét is elmondá, mi méltó elragadtatást szült.

A helyi sajtóban Liszt legtöbb említése 1873 őszén található, amikor az egész zenei világ pályára lépésének ötvenedik évfordulóját ünnepelte. Ezekben a hetekben több fővárosi cikket átvéve a lap részletesen megemlékezett a fővárosi jubileumi ünnepségek programjairól.

Előzőleg a Zala-Somogyi Közlöny a Liszt Emlékbizottság felhívása kapcsán a következőt közölte:

Később pedig jelentette, hogy több kanizsai polgár is adakozott az arany babérkoszorúra. Köztük jó példával járt elöl Bátorfi Lajos lapszerkesztő, akinek Emma leánya mint hallgató hamarosan kapcsolatba kerül a két év múlva megnyíló Zeneakadémián az elnök-tanár Liszttel.

Liszt Ferenc 1886. július 31-én bekövetkezett haláláról így értesítette olvasóit az akkor még hetilap Zalai Közlöny 1886. augusztus 7-i számában:

1912 nyarán Lukács József, a kanizsai nagy múltú piarista gimnázium ének-zene tanára Bayreuthban járt. Két dolog vonzotta oda: az ünnepi játékok és Liszt Ferenc sírja. Tapasztalatairól cikksorozatban számolt be a Zalai Közlöny hasábjain. Liszt nyughelyét ilyennek látta:

Zalai Közlöny 1912. október 3.

Bayreuth: Liszt sírja ma

Az 1930-as évek közepén, születésének közelgő 125. és halálának 50. évfordulója kapcsán országszerte felerősödött a törekvés, hogy Hozzuk haza Liszt Ferencet! Ezzel a címmel írt vezércikket a Zalai Közlöny 1934. július 31-i számába Vannay János zeneiskolai igazgató. Néhány fontosabb gondolatát idézem:

Hirtelen halála, szerencsétlen körülmények még szerencsétlenebb összejátszása folytán ma német földben pihen. Nem méltatlan helyen: az általa is megtermékenyített Bayreuth kies temetőjében. ... Sírja sem gondozatlan: Wagner Richard apósát nem feledhették el az unokák, hisz Liszt-vér csörgedez ereikben. Mégis, ha valakinek, úgy Liszt Ferencnek még hamvadó poraiban is magyar földben a helye! Annak a Liszt Ferencnek, aki alkotásaival és alkotásaiban világmegbecsülést és világpiacot biztosított a magyar föld muzsikájának... jó két emberöltővel ezelőtt aki fejedelmi vagyont áldozott a sorscsapások magyar sújtottjaira, aki törhetetlen és áldozatkész munkásként szolgált minden magyar kultúrügyet, aki a magyar föld szellemóriásai között is az élen haladt és halad ma is, oly sok évtizeddel halála után.

Liszt Ferenc az egész világé, de legelső sorban a mienk!

Vannay igazgató az 1936-os Liszt-év alkalmából ismét vezércikket publikált, de ennél fontosabb Gráf Ernő írása a lap 1936. szeptember 19-i számában. Ebben egy friss német és egy angol cikket állít szembe Liszt magyarsága kapcsán. A német cikk a nagy múltú Zeitschrift für Musik-ban jelent meg Der Deutsche Franz Liszt (A német Liszt Ferenc) címmel, s a Liszt magyarságát igazoló adatokat és magának Lisztnek ezzel kapcsolatos megnyilatkozásait hamisítottaknak mondja, illetve enyhébb esetben Liszt udvariasságának tulajdonítja. Gráf e cikket állítja szembe a World Radio című angol lap cikkével e szavak kíséretében: A vad hazugságokra nem válaszolunk, azokat az igazság erején alulinak tartjuk, a cikkben felhalmozott pángermán agitáció és fajimádat-tobzódás ellen pedig álljon itt minden további nélkül egy józan, illetve az igazságot kedvelő angol lap cikke.

Az angol helytálló érvek ismertetése után Gráf e szavakkal zárta cikkét: A tények és bizonyítékok ellen harcolni kár, alantas és rágalmazó eszközökkel pedig, mint azt a német lap teszi ünneprontó ízléstelenségével, egyenesen nevetséges.

Mivel ekkor már 1936-ot írtak, azt hiszem, karakánnak lehet mondani Gráfot, hogy ezt megírta és a Zalai Közlönyt, hogy leközölte. Az eredeti cikk egyúttal szomorúan illusztrálja az akkori német korszellemet, hogy hova jutott az egykor Robert Schumann által alapított zenei folyóirat is...

Ugyancsak 1936-ban olvashatták a kanizsaiak a helybeli Barbarits Lajos tanár, újságíró, helytörténész négyrészes életrajzi cikksorozatát Lisztről. Benne egyéni hangon, kissé patetikusan, de meglepően jó összefoglalását és jellemzését adta Liszt egyéniségének és pályafutásának, bár a gyermekkor és a pályakezdés éveire több terjedelmet fordított, mint érett zeneszerzői korszakára. Életrajzi szempontból az egyetlen hamisság az, amit Liszt családjának eredetéről ír, rokonságba hozván őt Listius János kancellárral. Mentségére szóljon, hogy Liszt "hivatalos" életrajzírója, Lina Ramann is ezt a nemesi származást próbálta bizonygatni – Barbarits nyilván az ő könyvéből, vagy az ő könyve nyomán született írásokból vette ezt a téves információt. Mellette cikksorozatában egy kissé nagy hangsúlyt helyezett a Liszt életében szerepet kapott hölgyekre...

Olvassunk bele kicsit az első részbe, ahol Barbarits az életút ismertetése előtt általános képet kíván adni Lisztről:

Liszt Ferenc, a zene világtörténelmének magyar óriása, egész életével tanúbizonyságot tett a gondolkodás nagyjainak igazságáról. Liszt Ferenc egész élete, halhatatlan alkotásainak minden ihlete, rapszodikusan sorakozó, nagy szenvedélyeknek mindig lobogva égő oltártüze volt. A zongora szeretete éppen olyan perzselő, korlátokat nem ismerő szenvedély volt nála már egészen apró gyermek korában, mint ahogyan a virágról virágra szálló méh ösztönös és folytonos szenvedélyével vetette magát életén át a szerelem örömei és szenvedései közé. Szinte makacs szenvedélyességgel szerette a barátait és az extázis önfeledt erejével tudott elismerni és elismertetni művész-kortársakat akkor is, ha a hivatalos felfogás közönyével vagy ellenkezésével, akár saját érdekeivel is kellett megküzdenie. A mindent legyűrő szenvedély erejével volt Istenhívő és szíve legmélyéig vallásos lélek úgy, hogy ennek a szenvedélyének kedvéért majdnem a művészetéről is hajlandó lett volna lemondani. Liszt Ferenc jósága, könnyen nyíló szíve sem volt egyszerű jóság, hanem áradó bőség. A fájdalma, a bánata sem a mindennapi ember érzéseinek erejével élt, hanem rátört, mint gátat nem ismerő lavina, amely akárhányszor a lelki, sőt testi életét is pusztulással fenyegette. (Zalai Közlöny 1936. március 13.)

Közben természetesen megírta mindkét helyi újság, ha bármilyen koncerten Liszt-művet játszottak – az ilyen jellegű cikkekből bőségesen idéztem e sorozat előző részeiben.

Fejezzük be egy anekdotával, amit 1942. október 9-én olvashattak az akkori kanizsaiak. Az újság nem említi a történet forrását, ki tudja, igaz-e vagy sem, máshol nem találkoztam vele, de aranyos:

Zalai Közlöny 1942. október 9.

Bár, ha meg is történt e kis eset, nem valószínű, hogy Bécsben, ott idős korában kevés időt töltött.

S hogy manapság hogy őrzi Liszt emlékét Nagykanizsa? Tartok tőle, hogy sokkal lagymatagabb módon, mint azokban az időkben, amiről e sorozat nagyobb része szól. A keleti városrészben utcát neveztek el róla valamikor a hetvenes évek körül, Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal egyszerre; tréfás kedvű kanizsaiak ezt a környéket úgy emlegetik, hogy "zene-negyed". Az utóbbi jó harminc évből emlékszem néhány nagyszerű Liszt-interpretációra, például Kocsis Zoltán 1979-es koncertjére, amiről előző alkalommal írtam, s a városi szimfonikus zenekarnak is volt néhány szép produkciója. Helyi művészek, zenetanárok, kiemelkedő növendékek nem tűzik műsorra zongoradarabjait, mert ezek technikailag és zeneileg egyaránt iszonyú nehezek. A 2011-es Liszt-évben sem történt sok minden, igaz, még csak júliust írunk. Mindössze egy Liszt-vetélkedő zajlott, amelyet az érdi általános iskola hirdetett meg, s kanizsai fordulóiban szép számmal vettek részt helyi és környékbeli gyerekek, hogy kivívják az országos megmérettetésben való részvételt. Remélem, lesz köztük, akinek maradandó élményt jelent Liszt zenéje és személyisége; én is egy vetélkedő kapcsán szerettem bele...
S egy új hír: ősszel Prunyi Ilona nagykanizsai koncertje egész biztosan méltó megemlékezés lesz, de azért történülhetne még más is. Talán egy kicsit én is hozzájárulhatok az évfordulós eseményekhez, ha ebből a sorozatból tényleg lehetne könyvet csinálni – de ha nem, az anyag itt blog formájában akkor is olvasható marad.

Elérkeztem hosszú sorozatom végéhez, amelyben megpróbáltam a városom és Liszt Ferenc közötti kapcsolatokat feltérképezni. Bár e kapcsolatok legnagyobbrészt közvetettek, remélem, hogy valami pici adalékot szolgáltattam a Liszt-kutatás számára, s ezzel a sugárral megvilágítva ennél több minden feltárult Nagykanizsa zenei életének történetéből is.

Végül egy tartalomjegyzékben összefoglalom a teljes sorozatot, ellátva a megfelelő linkekkel, hogy az érdeklődő könnyebben visszaolvashassa:

1. Liszt átutazik Nagy-Kanizsán

Liszt-növendékek kanizsai koncertjei:

2. Siposs Antal

3. Vera Timanova

4. Sophie Menter

5. Joseffy Rafael

6. Gosztonyi Béla és Rausch Károly

7. Emil Sauer

8. Thomán István

9. Reményi Ede

Nagykanizsai hölgyek, akik tanítványi kapcsolatba kerültek/kerülhettek Liszttel:

10. Rózsavölgyi Szidónia

11. Bátorfi Emma

12. Gulyás Gizella

12.1 Gulyás Gizella (kiegészítés)

Pásztor Irma, a Nagykanizsán felnőtt és működött "Liszt-unoka":

13.1 Családja és gyermekkora

13.2 Felsőfokú zenei tanulmányai

13.3 Fiatal évei Nagykanizsán

13.4 Zeneiskolai tanári korszaka

13.5 A holokauszt áldozata

14. További Liszt-hangversenyek Nagykanizsán

15. Liszt Ferenc a nagykanizsai sajtóban – ez a mai rész

Nagyon sokat gondolkodtam és keresgéltem, hogy mi legyen a sorozatot lezáró zene. Végül ezt választottam:
Liszt Ferenc: Dante szimfónia zárótétele: Magnificat