Ki volt Honti Ilona?

2025 nyarán, miközben a nagykanizsai zeneiskola már javában készül alapításának centenáriumára, Honti Ilona zongoratanár szimbolikusan visszatért régi iskolájába kotta-hagyatéka révén, amelyet unokahúga adományozott az intézménynek.

 

 

A többládányi kotta között még régi, Ilona szülei által használt példányok is vannak, s kézzel lejegyzett zenék. Gáláns ajándékként a Zeneiskola megkapta Honti Ilona 1942-ben, a kanizsai Sándor Mátyás festőművész által készített szép olaj-portréját is, amiről gyönyörű fiatalasszonyként tekint ránk.

 

Korábban már több régi kanizsai zeneiskolai tanár életével, tevékenységével foglalkoztam itt a blogban és kiadványokban is, most eljött az ideje, hogy Ilona életét is megpróbáljam rekonstruálni, amennyire a korabeli források engedik. Szerencsére ezeket eleven emlékezet is kiegészíti és pontosítja: már említett unokahúga, aki fontos információkat osztott meg velem, s az itt mutatott családi fotók is tőle származnak. Nagy köszönet mindezekért!

 

HONTI ILONA

(1903-1998) 

 

Zongoraművész, tanár, a nagykanizsai Városi Zeneiskola első nagy tanári nemzedékének tagja. 

 

Magyar asszonyok lexikona (1931)

 

A negyedik tanévben lett a kanizsai zeneiskola tanára. Addigra annyi zongorista növendék jelentkezett az 1926 szeptemberében megnyílt intézménybe, hogy a város engedélyezett egy új, harmadik zongoratanári státuszt. Ezzel Ilona 1930. novemberében csatlakozhatott az akkor még kis létszámú, ám igazán nívós, zeneakadémiai végzettséggel rendelkező tanárok együtteséhez. Két zongorista kolléganője Fábiánné Pásztor Irma és Kerekes Irén voltak. 

 

A magyar muzsika könyve (1936)

Kerekes Irénhez hasonlóan, aki Miskolcról került Nagykanizsára, Honti Ilona is idegenként, gyökértelenül költözött ide, s aztán teljes pályáját itt töltötte.

 

Hogyan vezetett az útja Nagykanizsáig?

 

1903. július 9-én Losoncon született (ma Lućenec, Szlovákia). Édesapja dr. Honti Rezső losonci ügyvéd, édesanyja a szintén losonci családból származó Stolmann Ilona (az ő apja a Nógrádmegyei Népbank egyik vezető tisztviselője volt). A házaspár öt gyermeke közül a negyedik Ilona volt az egyetlen lány. 

 

A Honti család Losoncon, 1918/19 körül

 

Érdekes elmondani, hogy legidősebb bátyja, az 1896-os születésű Honti József is zongoraművész lett: ő a nagynevű párizsi mestertől,  Isodor Philipp-től és az olasz Ferruccio Busonitól tanult. Az 1930-as évektől az Egyesült Államokban élt, a világcég NBC rádiójának volt zenei vezetője, zenekarának karmestere, mellette koncertező zongoraművész.

1900-ban született Ferenc bátyja diplomata, író és szerkesztő volt Párizsban. Rudolf katona, legfiatalabb testvére, György fiatalon öttusázó élsportoló volt.

 

Egy interjúban Ilona úgy mesélte, hogy édesanyja már öt évesen a zongorához ültette.

 

A kislány Ilona édesanyjával

 

Elemi, majd polgári iskolába Losoncon járt, az ottani iskolai értesítőkben felfedezhető, hogy zongoristaként fellépett iskolai ünnepségeken.

 

Hamarosan nagy törés következett be a család életében, hiszen a történelem Losoncot az 1918-ban frissen megalakított Csehszlovákiához sodorta. Áttelepülésük története nem ismert, de nem lehetett könnyű a helyzetük, bizonyosan ott kellett hagyni szinte mindenüket. Budapesten kezdtek új életet a IX. kerületi Ferenc körút 5. alatt; az apát 1921-ben mint menekült ügyvédet vette névjegyzékbe a Magyar Ügyvédi Kamara, ekkortól dolgozhatott. 

A legközelebbi dátum, amit az áttelepüléskor 17-18 éves fiatal lányról tudunk, az az, hogy 1922-ben a Liszt Ferenc Zeneakadémia növendéke (úgy látszik, szülővárosának elhagyása zenei fejlődésében nem hagyott nyomot): 1922/23-ban Hegyi Emánuel növendéke a zongora előkészítő 3. évfolyamán, majd a következő négy tanév során szintén Hegyi-növendékként elvégzi a zongora négy akadémiai évfolyamát; 1927/28-ban és 1928/29-ben pedig a zongora tanárképzőt is, ott Székely Arnold a tanára.

Nem tudjuk, diplomájának megszerzése után milyen úton-módon került kapcsolatba a kanizsai zeneiskolával, akart volna-e Budapesten maradni, vagy szívesen jött egy olyan városba, ahol talán még soha nem járt. Ismerve az akkori gazdasági, elhelyezkedési nehézségeket, ha megfelelő állást akart, valószínűleg nem volt, nem lehetett más választása, el kellett fogadni, ami egyáltalán adódott. Így 1930. november 8-án ezt adta hírül a Zalai Közlöny:

 

Új zeneiskolai tanárnő Honti Ilona, aki péntek délelőtt a polgármester kezébe letette a hivatali esküt.

 

Amúgy ez a polgármester Krátky István volt, „civilben” kitűnő hegedűs, később gyakran muzsikál együtt Ilonával – aki számára ezzel megkezdődtek a dolgos hétköznapok. 

 

Az 1930 őszén negyedik tanévét megkezdő zeneiskola kezdettől Vannay János szigorú, szakmailag maximalista vezetése alatt áll. A legnépesebb a zongorát tanuló növendékek csoportja: az első tanévben 55-en voltak, míg 1930/31-ben már 105-en iratkoztak be csak zongorára (éppen a felét teszik ki a teljes növendéklétszámnak). Őket ettől kezdve három zeneakadémiai végzettségű tanárnő oktathatja. Ebben az első korszakban a zeneiskolának hegedű, fúvós, valamint magánének főtanszaka létezik még; a gordonka helyzete bizonytalan, néhány év után megszüntetik. A növendékek a Zeneakadémia által jóváhagyott tanterv alapján kiegészítésként tanulnak szolfézst, zenetörténetet, kamarazenét, néhányan zeneszerzést is az igazgatótól.

Az 1944/45-ig terjedő időszakban Honti Ilonának évente átlagosan 20-24 növendéke van, kivéve az utolsó két tanévet, amikor ez a szám erősen megugrik, majdhogynem megduplázódik. Akkoriban ugyanis sok növendék érkezik a visszacsatolt Muraköz területéről, ugyanakkor még 1940-ben kiejtenek, nyugdíjba parancsolnak egy kiváló, a zeneiskola legelső napjai óta működő zongoratanárt, Fábiánné Pásztor Irmát (ő hamarosan egész családjával a holokauszt áldozata lesz). Növendékek mellett egyik iskolai funkcióját Honti Ilona örökli meg, 1940. januárjától ő vezeti a tantestületi jegyzőkönyveket.

 

Zongoraórái mellett Ilona feladata volt még a rendszeres nyilvános szereplés: saját, iskolai rendezvényeken, de más egyesületek, testületek meghívására is.  Szóló fellépésein kizárólag remekművekkel állt közönség elé, s méltó kritikai és közönségsikereket aratott. Legelső ilyen fellépése alig három hónappal Kanizsára költözése után, 1931. februárjában zajlott az ún. Szanatóriumi pikniken - mely nevével ellentétben egy kifejezetten reprezentatív est volt koncerttel, vacsorával és bállal, minden év farsangi időszakában, ahol mindenki megjelent, aki számított... 

 

Honti az elsőrangú interpretátor erényeivel mutatkozott be. Dohnányi víziószerű elmélyedéseiben, az erős melódia-vonal gazdag dekorációiban, Chopin keringőjének csipke-finoman örvénylő hang-bravúrjában, Brahms nehezebben járható útjain egyaránt biztos kézzel és biztos lélekkel jár. Játéka egyenletes, egész dologbeli tudást és nem kevesebb belső muzikalitást árul el. Technikája nyugodt, szép, frázismentes. A bemutatkozás – kitűnően sikerült.

(Zalai Közlöny 1931. febr. 6.).

 

Koncert-repertoárjának minőségére példa, hogy egy 1941-es zeneiskolai hangversenyen Chopin g-moll balladáját és Liszt La Campanelláját játszotta. Produkcióját így értékelte március 3-án Kanizsa hírlapja, a Zalai Közlöny:

 

… tökéletesen elragadta a közönséget. Előadókészsége, technikája, s a közönség lelkét magával vivő tökéletes játéka minden várakozást felülmúlt. 

 

Mellette hivatali kötelessége volt a zongorakíséret is. Míg létezett, ő szokta kísérni a Zeneiskola női karát, de különböző szólóhangszeres kollégáival is kamarázott. A szimfonikus zenekar számára ő, mint zongorista kiesett, de ebben az időszakban tagja volt az Irodalmi Kör messze földön híres, Ketting Ferenc által vezetett vegyeskarának, sőt az Irodalmi Kör vezetőségébe is beválasztották.

 

Az 1930 őszén Kanizsára került fiatal Ilona 1938-ban kötött házasságot Baksa Géza helybeli postatiszttel. 

 

Nagykanizsa állami anyakönyve

Értékes és érdekes családba került: férje édesanyja az a Baksa Jánosné Szabó Mária volt, aki akkoriban Baróti Ria néven publikáló finomtollú írónőként volt közismert. Róla nemrég írtam, ott egy szép fényképet is mutattam, ami Ilonát új családja körében örökítette meg, a következő képet abból vágtam ki:

 

Honti Ilona és férje, Baksa Géza

 

Ám személyes sorsába hamarosan beleszólt a történelem: férje (aki időközben jogi doktorátust szerzett és a kanizsai postahivatal főnökhelyettese lett) a második világháború áldozatául esett. Ilona 1949-ben kötött újra házasságot: férje Baján György műszerész.

 

1945 tavaszán, amikor az élet kezdett normalizálódni a városban és a zeneiskola is beindult, Ilona újra ott volt a tanári karban, ettől az időtől már Ivánkovits Ferenc igazgatása alatt. Előadóművészként ebben az időben teljesedett ki igazán, azért is, mert végre volt módja zenekarral klasszikus versenyművet játszani. 1946 júniusában történt, hogy az újraindult városi szimfonikus zenekar nagy koncertet adott, amelynek egyik műsorszáma Beethoven „nagy” C-dúr zongoraversenye volt, Honti Ilona szólójával.

 

A nagy zongoraversenyben dr. Baksa Gézáné oly zongorajátékot produkált, amely ámulatba ejtett minden hallgatót, mert a legkitűnőbb virtuózokra emlékeztetett. Technikája tüneményesen briliáns volt és ahogy számát lejátszotta, az a legnagyobb muzikalitásról tett tanúságot. (Zala 1946. jún. 28.)

 

Tanári hangversenyeken való közreműködés mellett még az 1950-es években is adott önálló zongoraestet. Utolsó nagy koncertjére 1958-ban került sor, amikor Lukács Ervin vezénylete alatt a MÁV Szimfonikus Zenekarral játszott bérleti hangversenyen.

 

Elkötelezett pedagógus volt, pályája vége felé hangszeroktatási tapasztalatai alapján egy saját zongoraiskolát állított össze növendékei minél eredményesebb haladásának érdekében, mely kéziratban maradt (ezt is tartalmazza kottahagyatéka).

 

1966 nyarán vonult nyugdíjba. Első házassága előtt a Csengery út 18-ban, majd a zeneiskolai iratok tanúsága szerint a Szentgyörgyvári utca 1. alatt lakott, ami a Baksa család otthona volt (ez ma a Katona József utca). Unokahúga emlékezete szerint a Széchenyi tér 6. volt a címe, ami valószínűleg ugyanazt az épületet jelöli, csak a háború után történtek utca-átnevezések. A házat a Hevesi Sándor Művelődési Központ építése miatt lebontották, s Ilona a helyette felajánlott új lakótelepi lakást nem fogadta el, hanem az árán Balatonfenyvesen vásárolt nyaralót, s nyugdíjazása után ott élt. Ott is minden nap gyakorolt, még kilencven éves kora után is. 

 

 

Tolna megyei Népújság 1988. dec. 17.

 

Balatonfenyvesen hunyt el 1998. december 2-án, élete 96. évében.

 

Zalai Hírlap 1998. dec. 9.

 

A városi köztemetőben nyugszik (XXIV. tömb 1. sor 8. sír), a Baján család sírboltjában, de sajnos neve nincs feltüntetve a sírkövön. 

 

 

Ki volt Baróti Ria?

Neve, amely számos variációban olvasható nyomtatásban - mint például Baróti Rya, Baróthy Ria, B. Baróti Ria - ismerősen csengett számomra, bár csak egy kicsit: annyit tudtam, hogy személye Nagykanizsa irodalmi életéhez kötődik. Először menye, Honti Ilona zongoraművész-tanár miatt kezdtem nézegetni, akivel mostanában foglalkoztam, aztán hamarosan saját jogán is.

 

Baróti Ria

 

Szerepel a  Kanizsai enciklopédiában és a Nagykanizsa monográfia harmadik kötetében, de csak nagyon röviden, miszerint valódi neve feltehetően Baksa Jánosné Szabó Mária, és 1928-ban Zalaegerszegen jelent meg Álomasszony című novelláskötete. Az 1928-as évszámon túl semmi közelebbit nem tud róla egyik kézikönyv sem, alapvető életrajzi adatait sem. 

 

1928-ban megjelent novelláskötete

Így nekiálltam a kutatásnak Kanizsa korabeli hírlapja, a Zalai Közlöny, az Arcanum adatbázis, a családfakutató Familysearch és más netes források segítségével, és egész sok mindent sikerült kideríteni. 

 

Nos, a feltételezett név valóban igaz, ő Baksa Jánosné Szabó Mária. 1886. március 3-án a Fejér megyei Polgárdi községben született; apja, Szabó István a község római katolikus tanítója, anyja Kaiser Franciska. 

 

Születésének bejegyzése Polgárdi r.k. anyakönyvében

 

Szülei korábban Tótfalun laktak (ma Tahitótfalu), ott született ugyanis 1874-ben István fiuk, Mária bátyja, aki később jeles irodalmár lett Baróti Szabó István néven (az ő unokája Baróti Géza író, publicista, többek között a Szabó család társszerzője).

A Baróti név a családdal kapcsolatban hivatalosan, anyakönyvi bejegyzésekkel igazolhatóan sehol nem szerepel, de látjuk, hogy később több családtag is használta, így nemesi előnév lehetett - bár Mária apja bizonyosan kántortanító volt, és a fellelt anyakönyvekben sehol nem szerepel nemesi származása, pedig azt általában be szokták jegyezni. 

Mariska, ahogyan a lányt beírta az anyakönyvvezető, 1908. augusztus 6-án szülőfalujában kötött házasságot a dévai születésű Baksa János postatiszttel. 

 

Házasságkötése Baksa Jánossal, Polgárdi

A fiatal házaspár Déván kezdte meg közös életét, ott született két gyermekük: 1909-ben Géza, 1912-ben Márta. Sőt: mivel a poszt elején említett unokaöccs, Baróti Géza is Déván született 1914-ben, úgy tűnik, hogy nem csak a fiatalasszony költözött Fejér megyéből Erdélybe, hanem bátyja is oda települt - talán, mert mint Mária házassági bejegyzéséből látható, szüleik akkor már nem éltek.

Sőt, még jobban megnézve Baróti Ria házassági bejegyzését, utólag tűnt fel számomra, hogy a menyasszony tanúja egy bizonyos Szabó István, aki Déván lakik. Bár a Szabó vezetéknév nagyon gyakori, de az is lehet, hogy ő a bátyja, vagy apai nagybátyja, tehát a családnak már korábban is lehetett dévai kötődése. Ezt egy részletesebb családfakutatás bizonyíthatná.

Déváról a családot egy jó évtized után a történelem sodorta Zala megyébe, Nagykanizsára (bátyja családját pedig Székesfehérvárra). 

 

Az 1920-as évek közepén kezdtek feltűnni "Baróti Rya" aláírással tárcanovellák a Zalai Közlönyben, majd 1928-ban magánkiadásban Zalaegerszegen jelentette meg már említett Álomasszony című novelláskötetét, mely egyetlen kötete maradt. 

Rendkívül ritka könyv, sehol nem kapható, de az Országos Széchényi Könyvtár mellett az Országgyűlési Könyvtár szerencsére őriz belőle egy-egy példányt. 

Gyaníthatóan az újságban megjelent novellák is szerepelnek benne, azokat onnét elolvashatjuk a nagykar honlap segítségével. Ria egyik folytatásos írása Polgárdiba vezet el: egy édesanyáról szól, aki egyszerű, tudatlan asszonyként vette nyakába a nagyvilágot, hogy hazahozassa a nagy háború során Itáliában elesett fia földi maradványait. A többi írás is nagyon emberi, finom hangvételű. Mint a kötetéről megjelent kritika írta:

 

Baróti Ria Álomasszony című könyve jóval túlemelkedik azokon a kereteken, amelyek között a vidéki széplelkek szoktak mozogni. Egész sereg novella tarkítja e könyvet. Egyik sem hosszú lélegzetű és súlyosabb problémát nem vet föl, de kedves, meleg tónusú és úgy hat az emberre, mint valami akvarell- kiállítás. Egészséges, megnyugodott és kiforrott lélek tükre látszik ezekben a novellákban. Apró szerelmek, asszonyi problémák, válságok és örömek, amiket az írónő megszólaltat. A mai lármás, fárasztó és idegölő világban üdítőek ezek az írások, amelyek között főleg a bibliai tárgyúak megkapóak és maradandó értékűek. Az írónőt - és ez nagy dolog - jó ízlés jellemzi. Kerüli a kényes és az olvasóközönség elé nem való témákat s kifejezésmódjában az úri hang jellemzi. Nem mondjuk, hogy mint művész mindent elér már ezzel a könyvével, de az biztos, hogy jó úton halad. (R. K.) Magyar Kultúra (Társadalmi és tudományos szemle) 15. évf. 1928, 149. oldal. 

 

E kritika tükrében is kár, hogy férje halála után nem folytatta az írást. Igaz, ekkor már sajnálatosan kevés ideje maradt: súlyos betegség, méhrák támadta meg, s meghalt mindössze 52 évesen 1939. január 18-án.

 

Halálának bejegyzése a nagykanizsai állami anyakönyvbe

 

Lapja, a Zalai Közlöny két nap múlva igazán szép nekrológgal búcsúztatta. Mivel eddig olyan keveset tudtunk személyéről, ide másolom teljes terjedelmében:

 

Ez a gyász nem csak azoké, akik őt a végtelenségig szerették, mint meleg kis családi fészek fejét. Ez a gyász a Zalai Közlönyé is, amelynek Baróthy Ria éveken át volt finom tollú szépírója. A "Baróthy Ria” írói név fogalom volt Nagykanizsán és sokfelé azon túl is. Csupa lélek áradt ezekből az írásokból, aminthogy írójuk egész lényéből, fiatalon ezüstkoszorús fejéből is a lélek csillogott, mosolygott mindenkire, aki a közvetlen érintkezés közelségéből ismerhette.

Férje, Baksa János postatiszt volt Nagykanizsán s annak korai halála után Baróthy Ria kezéből is kiesett a toll, a nyilvánosság előtt nem találkoztunk többé meleg, színes, belülről, egy nemes emberi egyéniség mélyéről fűtött leírásaival. Azóta még inkább és kizárólag családjának élt.

Igazi Ember volt, jóságos, józan ítéletű, mélyen érző; a durvaöklöző, új élet-stílussal mindig kicsit ijedten szembenálló. Az a fajta ember volt, akiből ma már egyre kevesebb marad. Akiben volt még valami a magyar nagyasszonyok asszonyi erényeiből, nemes ízléséből, fölényes, de szerény okosságából. Aki tudott meleglelkű asszony maradni akkor is, amikor sorsa nehéz próbákra hívta el korai özvegységével s ő azokban is megállta a helyét. Aki mélyen belülről volt vallásos és hűséges honleány s ezt az örökséget át tudta plántálni övéibe is a legszebb hagyatékként. Aki tudta szeretni az embert, az életet, a világot hibáikkal együtt, mert mindent átszűrt és megszépített önmaga poéta-lelkén.

Gyermekei iránt őszinte, meleg részvét nyilvánul meg édesanyjuk elhunytával a város egész társadalmában. 

 

Gyászjelentése szerint a nagykanizsai köztemetőben helyezték örök nyugalomra.

 

Jó lenne tudni, megvan-e még a sírja. Eddig arcvonásait se ismertük, de nemrég, amikor kapcsolatba kerültem menye, Honti Ilona unokahúgával, tőle nagy örömömre kaptam több családi képet, s ezek egyikén Baróti Ria is szerepel. Ebből vágtam ki portréját és tettem a poszt elejére, és most itt a poszt végén a teljes képet is megmutatom, amelyen Ria szerepel fiával, lányával és az ő párjaikkal.

Balról jobbra:

Honti Ilona és Baksa Géza, középen Baróti Ria (azaz Baksa Jánosné Szabó Mária), jobbra Kézdi József és felesége, Baksa Márta. 

 

 

 

A fotó 1938-ban készülhetett, ugyanis Baksa Géza 1938. júliusában házasodott össze Honti Ilonával, 1939 januárjában pedig Ria meghalt; helyszíne pedig minden bizonnyal a Szentgyörgyvári utca elején egykor létezett ház volt, amelyben korabeli források szerint a Baksa család lakott (a házat a Hevesi Sándor Művelődési Központ felépítése kapcsán bontották le).

Itt köszönöm meg Farkasné Merényi Katalinnak, hogy más képek társaságában ezt a fotót is megkaptam tőle, a nyilvánosságra hozás engedélyével együtt. A fotó azért is nagyon értékes, mert tudomásom szerint Baróti Riáról eddig semmilyen fénykép nem volt ismert.  

 

 

Egy (részben) nagykanizsai regény: Adria Csillaga

Igazi meglepetés volt számomra a 2024-ben megjelent regény, ugyanis főhősnője a sztori szerint nagykanizsai, s a történet egy komoly, ha nem is túlnyomó része városunkban játszódik.

 

 

 

Szerzője Huszti Gergely, könyves szakember, szerkesztő, könyvkiadók munkatársa. Szépírói múltja a Mesteralvók ciklus két ifjúsági regénye, az egyikkel jeles díjat is nyert, illetve a Villa Abbázia című regény. Csak zárójelben jegyzem meg, mert nem ez a fontos, de a teljes képhez hozzátartozik, hogy az író a jeles színészházaspár, Piros Ildikó és Huszti Péter fia, s az Adria Csillagát fiuk nekik ajánlotta. 

 

Úgy látszik, Huszti Gergely vonzódik a ciklusokhoz, mert az Adria Csillaga is egy ciklus, az Úrilányok az Adrián második regénye; a nyitó kötet az említett Villa Abbázia volt. Jó hír, hogy készül a harmadik!

 

Ezek a regények a boldog békeidők szinte utolsó pillanatában játszódnak. Mint az Adria Csillaga fülszövege is írja, a könyv az utolsó békeév, 1913 hangulatát minden ízében megidéző regény, mely a letűnt aranykor napsütötte díszletei között azoknak is emléket állít, akik az árnyékos oldalon éltek.  

 

A regény rendkívül érdekes, fordulatos olvasmány, egyfajta 21. századi pikareszk regény remekül megírt figurákkal, kiválóan jellemzett nőalakokkal. Mint a sorozatcím is mutatja, mindkettőnek nő a központi figurája: az akkori kötöttségekből kimenekülni akaró, sorsát, az Adria Csillaga esetében családja sorsát is nem kis bátorsággal saját kezébe vevő nő. Így eleve nagyon jó olvasni, amihez hozzájárul a remek láttató erővel megírt adriai környezet, s egyáltalán az egész könyv "levegője", ahogyan megidézi, minden ízében feltámasztja a rég letűnt korszakot. De helyi vonatkozásai révén számomra plusz izgalmakat is hordoz, hiszen már régóta foglalkozom Nagykanizsa kultúrtörténetével. 

 

Kíváncsi vagyok, Huszti Gergely miért éppen Kanizsát választotta kiindulási helyszínnek. Amennyire tudom, családi szál nem fűzi őt ide, hogy esetleg itteni látogatások ihlették volna meg. Így magamban azt tippelem, hogy azért, mert akkoriban, elsősorban a Délivasút révén, amely összekötötte Kanizsát az Adriával, másik irányba pedig Budapesttel és Béccsel, valóban Kanizsa volt a Monarchia számára az Adria kapuja; így logikusnak tűnhetett, hogy innét induljon a történet.

 

Forrás: holmi.nagykar.hu

 

A szerző nem csak általánosságban vagy felszínesen emlegeti Kanizsát, hanem eleven és konkrét képet rajzol róla, igazán érződik, hogy mélyen tanulmányozta városunk történetét. Első olvasáskor egyik meglepetés a másik után ért, mert azon kívül, hogy főhősnőjét egy létező kanizsai családba helyezte, más akkori valós kanizsai figurák is az olvasó elé kerülnek, ha nem is mindig személyükben, de az emlegetés szintjén. Nekem a csúcs az volt, amikor a főhősnő, Dalma azon tűnődik, mennyi könyvet hordott haza beteg nagybátyjának Wajditséktól. Ugye ők valóban könyv- és lapkiadó voltak akkor, kölcsönkönyvtárat is üzemeltettek; éppen az ő családjuk hosszú történetéről írtam a legutóbbi Kanizsai antológiába tanulmányt.

 

Wajditsék könyvesboltja a Deák téren, 1887 (hirdetésük a Zalai Közlönyben)

De a regény szereplőinek galériájában ott van Bún Samu, a felsőkereskedelmi iskola igazgatója, a gépgyáras Weiser család, vagy a gazdag kereskedő Rosenfeldék; a helyszínek között a Zöldfa és a Katonarét, s nem hiányzik a kiskanizsai sáskák emlegetése sem. Szóval, ha valaki ezeket, és még több mindent, amit most nem is említettem, tudja Kanizsáról, akkor eléggé bele kellett ásnia magát a város történetébe.

A Sörgyárat még külön is meg kell említeni, mint a történet egyik nagy tragédiájának a színhelyét, ahova valóban a Csengery úton lehetett eljutni, ahogy a regény is mondja. Kíváncsi lennék, honnét tudta Huszti Gergely, hogy tényleg voltak ún. katakombái? 

 

A Sörgyár távlati képe, 1906 (Thúry György Múzeum)

 

 

Namost, az Adria Csillaga természetesen nem dokumentumregény, sőt, nagyon nem az, kanizsai szempontból sem. Így teljesen természetes, hogy ennyi hiteles tény mellett jócskán belép az írói képzelet, sőt, igazából nagyon is érdekes, ahogyan ezek összeérnek.

 

Dalma, a főhősnő a történet szerint a Gutmann család lánya. A Gutmannok valóban meghatározó szerepet játszottak Nagykanizsa történetében. A regényben ez a keret és társadalmi rang megmaradt, de a család felépítésében, tagjainak személyes történetében már az írói öntörvényűség lép előtérbe: a családfő neve nem Vilmos, nemesi előnevük a regényben nem gelsei. Felesleges tovább mondani és hasonlítgatni, hiszen ettől kezdve nem is szabad hitelességet keresni, csak élvezni kell a regényt, mert annyira gazdag az írói fantázia!

 

Igazából nekem egyetlen helyszínnél jelenik meg lelki szemeim előtt egy másik utca, s ott egy konkrét ház. Dalma családi otthona, a Gutmann-palota a valóságban az Erzsébet téren van, a mai 11. házszám alatt, és volt már nagyon régóta, a képzelt történet idejében is, nem a Kazinczy utcában (ami ma az Ady utca). De ezt tényleg csak Nagykanizsával régóta foglalkozó könyvtáros énem tudja, a regény hatása szempontjából nem játszik szerepet. 

 

És ha már ezt megemlítettem, még egy dolgot szeretnék: meg kell védenem a kanizsai hölgyek öltözködését! A regény egy pontján Dalma összehasonlítja az adriai előkelő fürdőhely divatját a kanizsaival, a kanizsai asszonyságok szerinte vásárian hivalkodó darabjaival - igaz, ezt egy valóban luxus ruhaköltemény láttán gondolja. De mégis meg szeretném védeni a kanizsai nőket, legalábbis a jómódú, sőt gazdag körülmények között élőket. 

Az alábbi fotót a Thúry György Múzeum egy divattörténeti kiállításán készítettem. Kicsit életlen, bocs, de mégis megmutatom, mert akár Dalmának is képzelhetjük valamelyik kisasszonyt - esetleg a sötét hajút inkább Krisztinának??? 

 

Kanizsai barátnők 1910 körül

A fennmaradt korabeli fényképek, visszaemlékezések, tárgyi emlékek szerint a hölgyeknek ez a rétege, akik közé a regénybeli Dalma is tartozik, ízlésesen, divatosan öltözködött. Kanizsán is voltak kitűnő divatszalonok, kalaposok, akik haladtak a divatirányzatokkal; sőt, a vagyonosabb rétegnek módjában állt akár Bécsben vagy más külföldi nagyvárosban beszerezni a ruháit. 

 

De ez itt csak két igazán apróság, ami kanizsaiként feltűnt, s egyáltalán nem befolyásolja a regény érdekességét, olvasmányosságát, értékeit. 

Nagyon várom a jövő heti könyvbemutatót, biztosan sok mindent meg fogok tudni arról, hogy Huszti Gergely hogy álmodta meg az egész történetet, miért és hogyan választotta Kanizsát, milyen forrásokat használt, és biztosan előkerülnek más érdekességek is. 

 

Mindenesetre igazán nagyon jó, hogy született egy olyan regény, amiben hangsúlyosan szerepel Nagykanizsa! Ráadásul egy izgalmas, remekül megírt, s megjelenésekor rögtön nagy népszerűséget elért regény, ami kicsit beemeli városunkat az irodalomtörténetbe...