75 éve, 1940. november 14-én bombázta szinte porrá a német légierő az angliai Coventry (West Midlands) városát. A háborús tragédiának másfél évtized múlva a kor nagy angol zeneszerzője hangzó mementót állított, mely vádirat minden háború, vérontás és pusztítás ellen.
Tarján M. Tamás történész remekül foglalta össze - ismeretterjesztő jelleggel - a történelmi tényeket, ebből idézek. Aki mélyebben érdeklődik, érdemes elolvasni a teljes cikket, mert beágyazza az eseményt a világháború folyamatába, előzményeivel, következményeivel együtt.
November 13-án este hét óra után jelent meg az első kötelék Coventry fölött, mely gyújtóbombákkal és más eszközökkel láthatóvá tette a következő gépek számára a várost. A további kötelékek már jóval nagyobb hatásfokú bombákkal érkeztek. A város központjában hamarosan valóságos tűzvihar keletkezett, mely szénné égette az épületek nagy részét. S ez a bombázás egész éjszaka, tizenegy órán át tartott... Több, mint 500 halálos áldozatot követelt, a sebesültek száma körülbelül 900 volt. Nyilván sok embernek még volt ideje elmenekülni. Elpusztult a város ipari létesítményeinek háromnegyede, leégett több, mint 4000 lakóépület, megsemmisült a történelmi belváros és a Szent Mihályról elnevezett, 14. századi gótikus katedrális épületének jó része is.
Mivel egy zenei blogban vagyunk, nem hagyhatom ki azt az információt, hogy a Luftwaffe a világ egyik legszebb, leglíraibb zenéjének, a Holdfényszonátának címét adta fedőnévként e borzalmas akciójának... Erre az ellentétpárra alapozott az alábbi klip készítője is, mely a pusztulás képei alá Beethoven művét másolta. Érdemes legalább az első másfél-két percét megnézni:
Coventry és katedrálisa a békés lakosságot is sújtó háborús könyörtelenség és borzalom, a háborúban elszabadult gonoszság egyik szimbólumává vált.
A háború után, hosszas építészeti megfontolások után úgy döntöttek, hogy új katedrálist építenek, melyet Basil Spence skót építész tervezett olyan módon, hogy szervesen kapcsolódik a régi templom romjaihoz. Alapkövét a királynő rakta le 1956-ban, felszentelésére 1962. május 25-én került sor.
 |
| A régi és az új katedrális csatlakozása (forrás: wikipedia) |
Erre az alkalomra, Coventry város felkérésének eleget téve írta a kortárs angol zeneszerzők legnagyobbika, Benjamin Britten Háborús requiem (War Requiem) című művét, mely az ünnepségsorozat egy másik napján, május 30-án hangzott fel először az új katedrálisban. Britten a szopránszólót az orosz Galina Visnyevszkaja, a tenort honfitársa, Peter Pears, a baritont pedig a német Dietrich Fischer-Dieskau számára szánta, így már ez a szereposztás is az ő szimbolikus állásfoglalása volt a megbékélés mellett. Ám a Szovjetunió nem engedte Visnyevszkaját énekelni (aki amúgy a nagy csellista és karmester, a szintén nagy humanista Msztiszlav Rosztropovics felesége volt), s ezzel máris csorbát szenvedett Britten elgondolása... Így az angol Heather Harper ugrott be helyette. Hanglemez 1963-ban szerencsére készülhetett Britten eredeti szándéka szerint.
A majdnem másfél órás oratorikus alkotás azóta elfoglalta helyét a klasszikus zene remekművei között. Szoprán-, tenor- és baritonszólóra, gyermek- és vegyeskarra, kamarazenekarra és nagyzenekarra, valamint orgonára készült. Britten művei között a 66-os opus-számot viseli.
A műről szóló következő kis áttekintésemben Eősze László nagyszerű elemzését, ismertetését használtam fel, mely Oratóriumok könyve című kötetében található. Újra csak azt tudom mondani, hogy aki mélyebben szeretne foglalkozni a művel, vegye elő ezt a könyvet és úgy hallgassa végig. Legfelső fokon pedig az sem árt, ha egy partitúra van a zenehallgató keze ügyében... De mi maradjunk most az ismerkedő, ismeretterjesztő szintnél :)
Britten nem egy szabályos gyászmisét írt. Művében használja az eredeti latin liturgikus szöveget, ám azt Wilfred Owen, az első világháborúban elesett fiatal angol költő angol nyelvű verssorai szakítják meg, illetve értelmezik és aktualizálják. Ezek a versek pedig a háború borzalmairól szólnak, amit a költő maga is végigélt és aminek végül áldozatául esett.
A leírt nagy létszámú előadói apparátus három részre oszlik - írja Eősze László, és hozzáteszi, hogy Britten valószínűleg felhasználta a székesegyház hangzó terét úgy, hogy a különböző előadócsoportok az épület különböző pontjain szólaltak meg. A mű kompozícióját úgy lehet röviden összefoglalni, hogy a latin hagyományos szöveget a vegyeskar és a szopránszóló énekli a nagyzenekar kíséretével, illetve a gyermekkórus az orgonával, míg az Owen-verseket a két férfi szólista a kamarazenekarral. Ebből adódik, hogy az ősbemutatón, sőt, hangversenytermi előadásokon is két karmester vezényel: az egyik a nagy-, a másik a kamaraegyüttest.
A mű alaphangja Britten modern, ám nem szélsőséges, hanem mértéktartó zenei nyelve. A zenetörténészek kimutattak benne tematikus összefüggéseket, utalásokat Mozart és Verdi Rekviemjeivel, ugyanakkor kortársaihoz szól és a közelmúlt nagy háborúját átélt, békére vágyó ember lelkiállapotát fejezi ki, irtózását minden háborútól és vérontástól.
Központi, leghosszabb tétele a Dies Irae, a "Harag napja". Alaptémáját, mely több ízben felbukkan a tétel folyamán, rézfúvós fanfárok alkotják, a vegyeskar éneke pedig az utolsó ítélettől való félelmet fejezi ki.
Akinek csak egy gyors kis ízelítőre van ideje, ezt az "egyperces" részletet hallgassa meg: két éve Salzburgban nagy sikert aratoptt a mű Anna Netrebko szólójával. A Dies irae-tétel zárórésze, a Lacrimosa szól:
Végül pedig itt van a műnek 1963-ban készült, legautentikusabb teljes felvétele, Visnyevszkaja, Peter Pears és Dietrich Fischer-Dieskau szólójával, a szerző vezényletével:
