A Blumenschein-palota és a frankfurti nagybácsi

A nagykanizsai Blumenschein palotáról és zongorista úrnőjéről írt posztom a kataliszt-blog egyik legnépszerűbb bejegyzése lett. Blumenschein Vilmosné születésének 150. évfordulójára írtam, de halála dátuma kapcsán, sőt, időnként "csak úgy" is szoktam ajánlani a facebook-on. A legutóbbi ilyen ajánlás egymagában is rekord látogatottságot hozott. Ekkor jutott eszembe, hogy akartam én még valami nagyon érdekeset mesélni erről a házról, amit csak a poszt megírása után tudtam meg, és ezt most meg is teszem.
Előtte egy csokor fénykép: az első három saját felvételem, az utolsó forrása a már többször említett Hol-mi - nagykanizsai házak és lakói. Ott további felvételeket is lehet látni erről a csodás kályháról, ami azért egymagában is mutatja az építtetők életmódjának minőségét...

Mint Tarnóczky Attila megírta a Hol-mi oldalán, a városi palotát 1897-ben építtette Kohn Emil és testvére, Blumenschein Vilmosné Kohn Hedvig. Családi vonatkozásaikról annyit tudtam, hogy a testvérpár apja, Kohn Henrik magán-zongoratanár volt Kanizsán; a vő, Blumenschein Vilmos pedig Zalaszentbalázsról származó jómódú gabonakereskedő. Amikor a ház megépült, Hedvig már majdnem egy évtizede férjes asszony volt - és mégsem férje neve szerepel építtetőként, hanem az övé és fivéréé. Ebből azt lehet gondolni, hogy a ház nyilván nagyrészt a Kohn család pénzéből épülhetett fel - a férj persze beszállhatott, de nem ő volt a "főnök" (emiatt voltaképpen nem is Blumenschein-, hanem Kohn-palotának kellene hívni). Sok fejtörést okozott számomra, hogy egy magán-zongoratanár - igaz, már felnőtt - gyermekei hogyan lehettek ennyire vagyonosak? Hiszen ez a ház tömegre, nagyságra is az egyik legnagyobb ház Kanizsán, a belváros frekventált helyén. Tudjuk, hogy például a gelsei Gutmann családnak is igazán volt mit tejbe aprítani, volt is egy szép városi palotájuk, de nem ekkora épület, mint ez - és még több ilyesmi példát lehetne hozni. Hogy a Kohn-testvérek vajon miből finanszírozták az építkezést, ezzel a kérdéssel még nem találkoztam, hogy várostörténeti munka foglalkozott volna, magától értetődőnek tekintették a tényt. Én bizony tűnődtem rajta többször is. Néhány hónapja, amikor már sokadszor futottam végig a régi kanizsai újságokat, különös figyelmet fordítva az 1900 előtt megjelent évfolyamokra, és már magától ráállt a szemem bizonyos nevekre, szavakra, egyszer csak belefutottam egy hírbe, ami mindent megmagyarázott.

Igen, a Kohn testvérek valóban finanszírozhatták egy ekkora ház építését, ugyanis örököltek. Hogy pontosan mennyit, nem derült ki, de hatalmas summa lehetett, amiből ekkora házat tudtak építeni...

1896. július elején Frankfurtban meghalt egy Albert Gansl nevű úriember. Nem volt családja, így - mint nemcsak a kanizsai sajtó, hanem például a Pesti Hírlap is megírta - nagykanizsai rokonok örökölték hatalmas vagyonát. Albert Kohn Emil és Hedvig nagybátyja volt, anyjuk, Kohn Henrikné Gansl Regina testvére. Regina asszony ekkor már nem élt, mint ahogy nem élt férje, a derék kanizsai zongoratanár sem - alig néhány éve, 1889-ben, illetve 1891-ben hunytak el, így gyermekeik örököltek. Korabeli források szerint viszont Kanizsán ekkor még élt az örökhagyónak egy Adolf nevű testvére, aki kárpitos volt, illetve a rokonságba tartozott Alfréd, szintén unokaöccs, Hedvig és Emil testvére, aki zongorista volt Bécsben; gyaníthatóan nekik is jutott az örökségből :) Tarnóczky Attila a Hol-mi-ben még egy ingatlan kapcsán említi Kohn Emilt: a 19. század utolsó éveiben ő építtette a Szent Imre utca 7. szám alatt ma is álló házat - az új infó fényében valószínűsíthetjük, hogy abban is  a nagybácsi pénze van.

Nagykanizsa, Szent Imre utca 7. Forrás: Hol-mi

És vajon ki volt, mit csinált Gansl Albert, hogy nagy vagyon maradt utána? Hát ez is igazi szenzáció: az akkori szóhasználat szerint halálakor "prokurátora" (azaz "helytartója", első számú adminisztratív vezetője) volt a frankfurti Rothschild-bankháznak, de előtte is hosszú ideig az ő szolgálatukban állt. Ifjú éveiben San Francisco-ban képviselte a bank ügyeit, majd 1882-ben Nathaniel Rothschild őt küldte Dél-Afrikába, Kimberley-be, a gyémántbánya körüli üzleti ügyek elindítására... Aztán hazatért (valószínűleg helyezték) Európába, Amszterdamba, majd - a Pesti Hírlap információja szerint - 1889-ben Willy Rothschild Frankfurtba hívta, ahol mint "prokurista" a cég teljes bizalmát élvezte. De olvassuk el a teljes cikkecskét a Pesti Hírlap 1896. július 11-i számából:

"Albert bácsi" pályafutásáról több külföldön kiadott könyvben és más forrásban is lehet olvasni, igaz, nem túl sokat, de a lényeg az, hogy az interneten előhívható infók alátámasztják azt, amit a magyar sajtó írt életének fő állomásairól. Ilyen információk vannak például John Cooper: The unexpected story of Nathaniel Rotschild című könyvében (London, Bloomsbury, 2015), vagy Niall Ferguson: The house of Rothschild 2. kötetében (Penguin Books, 1998). Albert üzleti ügyekben írt leveleire pedig utal a Rothschild-archívum.

Hát ilyen nagybátyja volt Kohn Hedvignek :)

A netről még az az információ is előjött, hogy Albert bácsi a frankfurti régi zsidó temetőben nyugszik. Némi dollár befizetése mellett hozzájuthattam volna halotti anyakönyvi kivonatához... De a Zalai Közlönynek is elhisszük a történetet és a rokonságot :) Lapozzuk fel az 1896. július 12-i számot:

Mint a korábbi posztban megírtam, a Blumenschein-palotában kellemes élet folyt jó két évtizeden át: mindennapos volt a zeneszó: Blumenscheinné Kohn Hedvig zongorista tudása nagyjából megfelelt egy profi zongoraművész tudásának. Rendszeresen fellépett jótékonysági koncerteken, többször kísérte magyar, sőt nemzetközi ismert énekes vagy hangszeres szólista kanizsai koncertjeit. Ilyen alkalmakkor többnyire ők látták vendégül az illető művészt, és itt próbáltak a koncertre, vagy csak a zene öröméért muzsikáltak.
Közben felnőtt a Blumenschein-házaspár három gyermeke (Henrik, Klári és Rezső - érdekes módon szüleik még gyerekkorukban az ő vezetéknevüket Bodó-ra magyarosították, míg maguknak megtartották a Blumenschein-t), akik közül a kislány, Klári az  énekművészet terén tette ugyanazt, mint édesanyja: Budapesten ügyvédfeleségként is adott rendszeresen koncerteket - sőt, alkalmanként lánykora városában, Kanizsán is, olyankor édesanyja zongorakíséretével.
A család és a palota aranykorának a nagy gazdasági válság körül lett vége: 1932-ben a házaspár kénytelen volt eladni gyönyörű házukat és Klári leányukhoz költöztek Óbudára. De gyökereiktől elszakadva nem bírták sokáig - ezt is megírtam az első posztban, ahol idéztem a Zalai Közlöny nekrológját is, és összefoglaltam röviden az épület Blumenscheinék utáni történetét.

Ma befejezésül "Blumi néni" gyászjelentését mutatom meg, amit nemrég találtam a Pesti Napló 1933. június 8-i számában:

Talán egyszer sikerül kikutatni, hogy megvan-e még a sírja... 

150 éve született a Blumenschein-palota úrnője

Nagykanizsa egyik legimpozánsabb épülete a Blumenschein-palota.

Nagykanizsa, Sugár út 12.

Ez volt az otthona a 20. század első három évtizedében Blumenschein Vilmosné Kohn Hedvignek, aki tulajdonképpen koncertképes zongoraművésze volt Nagykanizsának. A "tulajdonképpen" azt jelenti, hogy gazdag úriasszonyként műkedvelőnek számított, ám muzsikált olyan szinten, mint a hivatásos zongoristák.

Ha elmegyünk az igazán frekventált és forgalmas helyen álló palota előtt, áldozzunk egy gondolattal úrnőjének, aki 150 éve, 1864. január 7-én született Nagy-Kanizsán.

Ezt a dátumot a zalaegerszegi Megyei Levéltárban őrzött izraelita felekezeti anyakönyv őrizte meg a késői utókor számára - szerencsére. Sajnos, sok alapvető információ hiányzik személyéről, ám amit sikerült előásni, azt most megpróbálom összefoglalni, mert, mint kiderül a későbbiekben, igazán megérdemli...

Tehát 1864. január 7-én világra jött a kis Hedvig. Édesapja Kohn Henrik, az 1821 körül született, Trencsénből Kanizsára került zongoratanár, az akkori Kanizsa ismert magán-zenetanára. Édesanyja neve nagyon nehezen olvasható a hivatalos iratokban: Jausel vagy Gauschel Regina (de az is lehet, hogy a név közepén nem "u", hanem "n" van).

Nem tudjuk, hogy Hedviget csak az édesapja tanította-e zongorázni, vagy esetleg Bécsben is továbbképezte magát. Mindenesetre a végeredmény az lett, amit már írtam: Hedvig profi muzsikusként is helytállt volna. Egyébként volt egy Alfréd nevű testvére, aki Bécsben élt; ő is remekül zongorázott, amit onnét tudhatunk, hogy egy kanizsai látogatása során egy alkalommal játszott nyilvánosan és azt megírta a helyi újság. Úgyhogy a Kohn család gyermekei mindenképpen "von Haus aus" hozták a muzsikát és esetleg valahol még "ráfejeltek".

Hedvig neve 1878. szeptember 29-én, nem egészen 15 éves korában tűnt fel először Kanizsa egyik hírlapjában, a Zalai Közlönyben. A hír a Kanizsai Dalárda következő koncertjét hirdette (Kanizsa első felnőtt énekkarának akkoriban Hedvig apja volt az egyik karnagya), s ezen a koncerten a fiatal lány egy Alfredo Jaell nevű szerző akkoriban népszerű átiratát játszotta Bellini: Norma című operájából. Nagy valószínűséggel pontosan ezt:

Hedvignek kellemes hangja is lehetett és énekelni is tanulhatott, mert ekkoriban, az 1880-as évek elején többször énekelt szólókat.

Férjhezmenetele után inkább már csak zongoristaként lépett pódiumra - ebben a minőségében viszont kifejezetten gyakran és változatos alkalmakkor: egyszerű kaszinói teadélutántól komoly hangversenyig. Így nagyon sokat emlegette a helyi sajtó - ennek ellenére, érdekes módon sehol nem találtam még csak utalást sem arra, hogy kinél, hol tanult, hogy fejlődött igazi zongoraművésszé, mindig csak az éppen aktuális fellépéséről írtak a tudósítók és nem gondoltak az utókorra... Mert ha végigfutunk  ezen alkalmak listáján, az általa előadott műveken s a koncertekről szóló, többször tényleg hozzáértő által írt recenziókon, akkor valóban el kell hinnünk, hogy Hedvig igazi művésszé fejlődött. Ezt a tényt bizonyítják azok az alkalmak is, amikor Kanizsára érkezett híres hangszeres vagy énekes előadóművészeket ő kísért zongorán.

Helyhiány miatt csak egyetlen cikkből idézek. A következő mondatot a kanizsai Gürtler István írta aki maga is nagyon muzikális volt; később jeles hírlapíró lett a fővárosban, így ítéletében megbízhatunk:

Külön kell szólnunk Blumenschein Vilmosné zongorakíséretéről, melynél méltóbbat és tökéletesebbet a fiatal művész játékához nem tudunk képzelni.

[A fiatal művész az akkor 16 éves Szigeti József volt, akiről még szólok.]

Számtalan ilyen mondatot lehet találni a kanizsai sajtóban, legyen a partner zeneakadémiai tanár gordonkaművész, a berlini opera tenoristája - vagy a saját lánya. Olyan is volt, hogy vészhelyzet állt elő és hirtelen kellett beugrania, azt is remekül megcsinálta.

Hedvig egyébként huszonhárom éves korában,  1887-ben ment férjhez a zalaszentbalázsi származású Blumenschein Vilmos gazdag gabonakereskedőhöz. Két gyermekéről szólnak a források: leánya, Klára 1889 tavaszán, fia, Rezső 1892 augusztusában született. Közülük Klára volt az, aki követte édesanyját a zene szeretetében. Klára nagyjából hasonló életutat járt be, mint édesanyja: egy fővárosi ügyvédhez ment feleségül, és szintén műkedvelőként, ám még Budapesten is számon tartották, mint koncert-énekesnőt; Kanizsára is többször hazajött koncertet adni - természetesen édesanyja zongorakíséretével. Neve a helyi sajtóban mint Orováné Bodó Klára fordul elő. Érdekes módon, szülei egészen korán magyarosíttatták gyermekeik nevét, a sajátjukat viszont megtartották Blumenscheinnek. Ezért jó darabig nem is tudtam, hogy az elég sokszor olvasott Bodó Klára név az ő lányukat jelenti...

1897 körül épült fel a már megmutatott palota, amelyet egyébként a források szerint inkább Kohn-palotának kellene hívni, mert Hedvig és Emil nevű fivére építtették. Ettől kezdve élénk és színvonalas zenei élet töltötte be. A ház úrnője nemcsak különböző hangversenyeken, nyilvánosan lépett fel gyakran a kaszinóban vagy a Polgári Egyletben, hanem otthona a házimuzsikálás fontos kanizsai színhelye lett. Úgy tűnik, férje nem gátolta zenei ambícióit, sőt, nyilván támogatta, mert a házaspár sokszor látta vendégül a Kanizsára látogató muzsikusokat, velük is, vagy csak maguk között, illetve kanizsai barátaikkal zártkörű hangversenyeket, házimuzsikálásokat tartottak.

Blumi néni nyomában

Nemrég járhattam a palota falai között, különleges élmény volt... Csak azt az emeleti fertályt nem láthattam, amelyet kívülről az erkélyek díszítenek, pedig valahol ott lehetett a zeneszalon.Talán egyszer azt is megláthatom...

A Blumenschein-palota legszebb órái közé tartozhattak azok az alkalmak, amikor a ház vendége a már említett Szigeti József volt, minden idők egyik legnagyobb hegedűművésze. Szigeti többször is járt Kanizsán, az első néhány alkalommal még csodagyermek-korában, amikor édesapjával együtt itt, Blumenscheinéknél lakott és hangversenyein Hedvig kísérte zongorán. Egyik látogatása után nem sokkal Londonba ment vendégszerepelni, és erre készülve a ház úrnője néhány angol nyelvleckét adott neki, amit az ekkor nem egészen 13 éves csodagyerek kedves levélben köszönt meg az "Édes Hedvig néni"-nek...

Három évtizednyi "művészélet" után áldozott le a Blumenschein-palota zenei csillaga. 1932-ben a házaspár eladta az épületet és elköltöztek. E történet mögött egyrészt az állhatott, hogy talán egészségük (vagy valamelyikük egészsége) hanyatlott, de minden bizonnyal része volt benne annak is, hogy a vagyonuk megcsappant. Mint később a Zalai Közlöny írta, ők sosem gondoltak magukra, viszont sokat jótékonykodtak; úgy látszik, a férj sem lehetett ügyes kereskedő, vagy a világválság tett rosszat az üzletnek... Mindenesetre 1932-ben az akkor már hatvanas éveinek végén járó, s a városban kedvesen csak "Blumi néni"-nek szólított Blumenschein Vilmosné és férje összecsomagoltak és leányukhoz, Klárához költöztek Óbudára. Innét már nem sokáig váratott magára a vég. Először a férj hunyt el, alig három hónappal Nagykanizsáról való kiszakadásuk után. Hamarosan, 1933. június 4-én Blumi néni is követte. A Zalai Közlönyben a házaspárt jól ismerő Villányi Henrik írt róla nekrológot - búcsúzzunk ezzel az írással a régi Kanizsa egyik jelentős hölgyétől:

Zalai Közlöny 1933. június 8.

Az épület további története szinte a magyar történelem tükre: a békeidőkben egy orvos tulajdona volt, majd az 1950-es években az Államvédelmi Hatóság székhelyeként félelmetes hírnevet szerzett. Aztán 1956. november 1. és 4. között itt működött a nemzetőrség. Ma újra nyugalmas lakóház; méreteihez és a lehetőségekhez képest egészen jó állapotban van - sőt, kifejezetten dicséretesnek mondható, ahogyan lakói igyekeznek megóvni és karbantartani. Jó lenne, ha minél többen megismernék történetét s vele Nagykanizsa zenetörténetének egyik kis darabját is.