Százéves tragédia 2.

Folytassuk a Nagykanizsán 1912 egy szép szeptemberi reggelén agyonlőtt színésznő történetét, akinek gyilkosa a következő pillanatban öngyilkosságot követett el. Mindketten azonnal meghaltak. A holttesteket a Kölcsey utcában annak a háznak az udvarára vitték, ami előtt az eset történt, s amely, mint írtam, valahol ott lehetett, ahol most a könyvtárépület hátsó frontjához vezet le a kis lépcső..

A Zalai Közlöny újságíróját erre a kis lírai szösszenetre ihlette a látvány:

Zalai Közlöny 1912. szept. 19.

Joó István zsebében a rendőrség búcsúlevelet talált, amelyben az egzaltált férfi közös elhatározásnak próbálta beállítani szörnyű tettét.

A színésznő édesanyját, akinek lánya volt egyetlen támasza, rendkívüli módon megtörte a tragédia. Hogy bulvár-kitaláció volt-e vagy sem, akár igaz is lehetett, amit a Zala írt, miszerint az anya egy nap alatt megőszült. Az ő személyét tekintve követett el mindkét kanizsai újság egy kis kegyes csalást, amikor özvegyként, Benes Józsefné néven írtak róla, akinek férje szerintük a nagyváradi színház karmestere volt. A múltkor megmutattam Eszti halálának anyakönyvi bejegyzését, ott pedig az látható, hogy anyja neve Vörös Julianna, s az apa neve kihúzva, azaz Eszti 22 évvel azelőtt úgy tűnik, szerelemgyerekként született... Persze attól még igaz lehet a muzsikus apa, aki a helyi újságok szerint hegedülni tanította lányát. Eszti hamarosan annyira vitte, hogy beülhetett a színházi zenekarba, vágyai azonban a zenekari árokból a színpadra vonzották. Eleinte kisebb társulatoknál tanulta a szakmát, s a tehetséges és szép barna lány nem sokkal a tragédia előtt került először nagyobb színházhoz, Pécsre, amely ebben az időben valóban az egyik legerősebb vidéki színtársulat volt. Ígéretes, szép jövő állt előtte...

Mivel a gyilkosságnak szemtanúja is volt és maga a gyilkos is meghalt, az eset egyértelműsége miatt a rendőrség nem rendelt el boncolást és hamar megtarthatták a temetést itt Nagykanizsán. Joó Istvánt szintén Kanizsán temették el, de pár nappal később, mert, mint szintén a helyi sajtó írta, megvárták özvegye ideutazását. S hogy ez tényleg így volt, igazolja a múltkor megmutatott hivatalos bejegyzés, amelyből látszik, hogy Joó István halálát felesége jelentette be a kanizsai anyakönyvi hivatalban (Eszti halálát pedig Hild László temetkezési vállalkozó).

A színésznő temetésén több ezren voltak, a tolongás életveszélyes formát kezdett ölteni, ki kellett hívni a rendőrséget is, hogy segítsen kordában tartani a tömeget. Esztit a kanizsai evangélikus lelkész búcsúztatta (látszik is a halotti anyakönyvben Eszti vallási hovatartozása) és egy színésztársa mondott emlékező beszédet. A színház ének- és zenekara két gyászdallal járult hozzá a szertartáshoz.

Sikerült kinyomozni, hol van Eszti sírja. Bár azóta már más nyugszik benne, megvan az eredeti sírköve is, amit még édesanyja állíttatott s egy Weiszberger nevű kőfaragó készített fehér márványból:

Veres Eszter, Veres Eszter! Mily drámai a nevének hangzása is! Olyan, mintha valamely népszínmű vagy Arany-ballada hősnője viselte volna. Talán a név e komor eseményeket jósló árnyalata is hozzájárult ahhoz, hogy kegyetlen meggyilkoltatása oly elemi erővel markolt bele a lelkünkbe. Szép leány volt és mély komolyságával megkapó. Sudár volt a termete, dús hajzata barna és nagy, csodálkozó szemei mélytűzűen feketék. Viselkedésében végtelen egyszerű, visszavonult és oly rendíthetetlenül komoly, mint aki hiszi, hogy reá az életben még komoly feladat vár.

A Zalában szeptember 18-án megjelent sorok bennem egy másik tragikus sorsú operettszínésznőt is felidéztek: Erdősy Eugéniát, akinek negyedszázaddal korábban szintén golyó általi halál jutott osztályrészéül és ő is a kanizsai temetőben nyugszik. Érdekes, hogy mindkettőjüket kifejezetten komoly személyiségként jellemezték, ami ellentétben áll azzal, amit az ember egy operettszínésznőről gondolna. De elhiszem ezeket a jellemzéseket. Eugénia esetében ezt éppen a halála hitelesíti. Vörös Eszterről pedig azt gondolom, hogy az akkor már jó néhány hete Kanizsán tartózkodó színtársulat tagjai olyan közelségben éltek a várossal, azok lakóival, hogy – különösen egy újságíró, akinek ott volt a helye szinte minden előadáson és hivatása is a kíváncsiság – valamennyire emberileg is megismerhette őket, így Esztit is.

Veres – vagy Vörös – Eszti annyi időt nem töltött a pályán, hogy szerepeljen színházi vagy helytörténeti lexikonokban, ezért is írtam meg itt tragikus történetét.

A mini-sorozatomat záró zene hangulatában talán nem illik a tragikus történethez, de tematikájában igen. Hallgassuk meg Lehár Ferenc: Víg özvegy című operettjének egy kevéssé ismert részletét, Valencienne és Camille kettősét. Eszti életében utoljára Valencienne szerepében lépett színpadra a kanizsai Arénában 1912. szeptember 15-én.

Százéves tragédia 1.

1912. szeptember 16-án, hétfőn véres tragédia játszódott le Nagykanizsán: gyilkosság és öngyilkosság. Időpont: fényes nappal, délelőtt 9 óra és fél 10 között. Helyszín a Kölcsey utcának körülbelül az a része, ahova most a könyvtár hátsó frontja néz. Akkor ott is kis, földszintes házak voltak, hasonlóak lehettek azokhoz, amelyekből néhányat az utcában sétálva ma is láthatunk.

Erre haladt egy kolléganőjével a Kanizsán akkor vendégszereplő pécsi színtársulat új tagja, a fiatal Vörös Eszti. Az Arénába igyekeztek, próbára. Estére premier volt kitűzve, egy azóta elfeledett, Asszonyfaló című operett (nomen est omen?), amelynek egyik főszerepe Esztié volt.

Az Aréna fából készült színházépület volt. 1907 óta állt a mostani Kálvin téren, a református templom előtti területen, illetve egyik része valószínűleg "belelógott" a könyvtár épületének helyére is.

Az Aréna 1907 körül

Külseje, mint látható, eléggé puritán, környéke pedig, a Kölcsey, a Rozgonyi és a Sugár utcák által határolt terület nem volt túl bizalomgerjesztő. Ne felejtsük el, akkor még nem állt sem a Medgyaszay Ház, sem a református templom. A színkör belseje azonban érdekes módon, különösen 1910-es felújítása után meglepően alkalmas lehetett színielőadások céljára, természetesen csak a fűtésmentes időszakban, amint azt a Zalai Közlöny ecsetelte 1910. január 31-i számában:

Az Aréna most olyan, mint egy egyszerű skatulyában rejlő kincs, belsejére alig lehet ráismerni. Kétoldalt 9–9 páholy húzódik patkó alakban, villanyvilágítású csillár teszi otthonossá. Van zsinórpadlása és süllyesztett orkesztere. Kettős deszkafala megakadályozza az utcai zajok beszűrődését.

Napjainkban a könyvtárépület Rozgonyi utcai oldalán várostörténeti tábla emlékezik a kanizsai színházi élet e jeles helyszínére.

Abban az időben általában egy évben egyszer, évadnyitás előtt egy jó hónapra ide költözött a pécsi színtársulat és szinte minden este tartottak előadásokat. Játszottak prózai darabokat, népszínműveket, operetteket vegyesen, alkalmanként operákat is, aztán tizenegy hónapig csend...

1912. szeptember 16-án már a vége felé járt a pécsiek kanizsai tartózkodása, amikor a tragédia megtörtént.

Íme a Zala tudósítása szeptember 17-i számában:

Kanizsának akkoriban két hírlapja volt: a Zala és a Zalai Közlöny. Mindkettő terjedelmesen foglalkozott a tragédiával. Tényeik közül a legalapvetőbbeket hivatalos dokumentum is alátámasztja, amit mindjárt megmutatok. A kísérő információk is eléggé hasonlóak mindkét lapban, bár van bulváros jelleg bennük, de szerintem nagy tódításokat nem tartalmaznak.

Itt van a kettős tragédia hivatalos bejegyzése. Áldozat és gyilkos egymás alatt a nagykanizsai állami halálozási anyakönyvben (a kép rákattintva kinagyítható):

Innét láthatjuk, hogy a színésznő hivatalos neve Vörös Eszter, nem pedig Veres, ahogyan mindkét újság írta. De az elképzelhető, hogy a színházban Veres néven működött.
A lényeg persze nem ez. Halálának oka, módja olyan, mintha egy gyenge amerikai krimit olvasnánk, de ez tényleg megtörtént...

A korábban egy kisebb társulatnál működő fiatal énekes-színésznőt  még Dunaalmáson látta meg a nős, két gyermekes gazdatiszt és pusztító szenvedéllyel "beleszeretett". Követte, zaklatta a lányt, aki ekkor állítólag már menyasszony volt. Esztit elborzasztotta erőszakos széptevője és nagyrészt azért szerződött másik társulathoz, hogy megszabaduljon tőle. Így került Pécsre, s a pécsi színészekkel Kanizsára. Megkönnyebbült, hogy vége a rémálomnak, ám Joó István valahogy kiderítette tartózkodási helyét és a gyilkosság előtt egy héttel megjelent Kanizsán. A Koronában szállt meg (ma Fő út 7.) és ez alatt az egy hét alatt ismert alakja lett az éjszakai életnek, ugyanis masszívan végigitta a kanizsai éttermeket, kocsmákat. Esztit édesanyja kísérte különböző állomáshelyeire, Kanizsára is eljött vele. Anya és lánya nagy riadalomban éltek Joó felbukkanása óta. A Zala szerint olyan is előfordult, hogy Eszti, a színészekkel együtt vacsorázva – nyilvános étteremben – kénytelen volt elviselni Joó ismételt közeledéseit, amelyeket rendre visszautasított. Naiv és jóindulatú lányka lehetett, mert remélte, hogy sikerül leszerelnie. Még pénzt is adott az összes pénzét eldorbézolt férfinak, hogy utazzon el. Ám nem így történt. Szintén a Zala szerint egyik éjjel például Joó a színészek szállása előtt, revolverével kétszer a levegőbe lőve részegen üvöltötte: Megállj Eszti, véged lesz! (Hogy ezek tényleg így történtek, persze nem biztos, lehet, hogy ez a pár mondat bulváros túlzás – de mivel, mint írtam, a cikkekben lévő több tény alátámasztható, előfordulhat, hogy ezek az események is így estek meg).
Vasárnap este a színház műsorán Lehár Víg özvegye szerepelt, melyben Valencienne kisebb, de jelentős szerepét Eszti játszotta-énekelte. Az éjszakát édesanyjával rettegésben töltötte az Ipartestületi vendéglőben levő szállásukon. Ez, hogy rekonstruáljuk Eszti másnapi  mozgását, éppen a Fő út és Kölcsey utca sarkán álló, azóta lebontott épületben volt, a Muskátli cukrászda mellett, ahol ma az üres helyet autóparkolónak használják. A végzetes hétfő reggelen Eszti és kolléganője innét igyekezett a színházba a Kölcsey utcán át. Már majdnem odaértek, amikor az Aréna felől, mindkét kezét zsebében tartva felbukkant a férfi. Eszti kolléganője, a baritonista felesége – diszkréten, vagy megijedve? – hátramaradt. A Zala szerint Eszti annyit mondott, hagyjon engem békén, próbára kell mennem, mire Joó előkapta zsebéből jobb kezét, melyben revolvere volt, s mielőtt bárki megakadályozhatta volna benne, szívenlőtte Veres Esztert. A következő pillanatban pedig önmagát lőtte halántékon. Veres Eszti a járda melletti kerítésnek esett neki, gyilkosa pedig a kocsiút sarában vágódott hanyatt.

A Zalai Közlöny tudósításából más részleteket is megtudhatunk:

Ma reggel egy másik színésznővel együtt épp a próbára mentek a Kölcsey-utcában, mikor eléjük állított egy elegáns fiatalember, aki szürke ruhát, sárga cipőt viselt. Nyájasan üdvözölte a nőket, mire Veres Eszti társa magára hagyta őket, hogy diszkréten beszélgessenek. Ekkor hirtelen előrántott a fiatalember egy 9 mm. bulldogrevolvert s evvel először Veres Esztire lőtt. A lövés a primadonnát a balkeblén érte, melyet összeroncsolt. Behatolt a szívébe, rögtön megölte. Azután saját magát lőtte főbe, a halántékán. Rögtön meghalt. Az előhívott orvos rögtöni halált konstatált. Mindkettőjüket egy ház udvarán terítették ki, ahol színész társai könnyezve állották körül a halott primadonnát s onnét vitték a hidegházba.

A ház, amely előtt ez a szörnyűség történt, mint az először megmutatott cikkben is olvasható volt, akkor egy Zapletál Simon nevű borbélymester tulajdonában állt és nagyjából ott lehetett, ahol most a könyvtár hátsó bejáratához vezető kis lépcsőn kell lemenni. Ennek klinkertéglás udvarára a színház díszletmestere húzta be a két holttestet – úgy látszik, akkor még nem nagyon adtak a bűntény helyszínének biztosítására... Ott állták körül a bámészkodók, köztük a színészek és persze legalább egy újságíró is. Hogy ő mit írt a másnapi Zalai Közlönybe, legközelebb megmutatom, és elmesélem a további fejleményeket is.