Krizantémok

2012. március 27., kedd

0 megjegyzés
Megtisztelő felkérést kaptam a napokban a budapesti Arco Kamarazenekartól. Március 29-i koncertjükön többek között el fogják játszani Puccini: Krizantémok című vonósnégyesét, ehhez kértek ismertetőt.
 
 
Valóban, ritka és különlegesen érdekes műről van szó, ám ritkasága folytán nagyon kevés a róla szóló irodalom, úgy kell összekapargatni az információkat innét-onnét. Én magam egyszer már szóltam erről a darabról, amikor a kanizsai zeneiskola vonósnégyese tűzte műsorra. Akkori jegyzeteimet sajnos nem találtam meg, így újra nekiveselkedtem...

Mindenek előtt hallgassuk meg a darabot. Puccini vonósnégyesre írta (1. és 2. hegedű, mélyhegedű, gordonka), ám ugyanazt a zenei anyagot vonós kamarazenekar is megszólaltathatja. Szerintem így, a teltebb hangzással még puccinisebb...

 


Puccini és vonósnégyes – ez a két fogalom elég érdekesen hangzik egymás mellett. Ha Puccinire gondolunk, operai énekhang szólal meg fülünkben. A vonósnégyes maga pedig a klasszikus  hangszeres zenének talán legarisztokratikusabb műfaja és a szót hallva elsősorban Haydnra, Beethovenre, aztán Bartókra asszociálunk. Az olasz zene amúgy is elsősorban énekes fogantatású és bizony hosszú idő kellett, hogy Itália földjén az egyházi zene és az opera mellett polgárjogot nyerjen a hangszeres zene. Ezen a téren egyébként a mi Liszt Ferencünk kifejezetten sokat tett...

 
De térjünk vissza Puccinihez, aki ezt a kis művét 1890 januárjában egy éjszaka komponálta meg. Címe, a Krizantémok már mutatja, hogy valószínűleg gyászdarabról lehet szó, és ez így is van. 1890. január 18-án hunyt el Amedeo di Savoia-Aosta, azaz Amedeo, Savoia és Aosta hercege Torinóban, 45 éves korában s az ő emlékezetére készült a darab.

Amedeo mint spanyol király
Az 1845-ben született Amedeo herceg apja  Szardínia királya, majd 1861-től az egyesített Itália első királya volt II. Viktor Emánuel néven. Amedeo herceg aztán maga is trónra került néhány évre, 1870 és 1873 között, de nem Itáliában, hanem Spanyolországban, amit "spanyol kaland"-ként említenek életrajzírói. Hogy ez hogyan, milyen körülmények között történt, bevallom, nem bírtam követni, annyira bonyolult volt akkoriban a spanyol belpolitika és kapcsolata Itáliával...
Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a már újra "csak" herceg Amedeo 1889/90 telén Portugáliában egy rokona temetésén vett részt, onnét hazafelé tartva megfázott és tüdőgyulladásban elhunyt. Negyvenöt éves volt.

Hogy Puccini milyen kapcsolatban állt a herceggel, nem bírtam előásni. Még leveleinek kritikai kiadásában sincsen erről információ, viszont tudom idézni a műre vonatkozó mondatát az egyik testvéréhez, Micheléhez 1890. február 6-án írott leveléből:
Elküldöm neked az Edgart, a Villit és a Crisantemit, egy vonósnégyesemet, amelyet Campanari nagy sikerrel adott elő a Konzervatóriumban és Bresciában. Egy éjszaka írtam, Amedeo di Savoia halálára.
 
Ennyit nyilatkozott maga Puccini. Lehet, hogy udvariassági gesztusból komponálta, vagy mert szimpatikus volt számára a herceg. Esetleg ennél sokkal prózaibb okból, talán némi pénzt remélt a darabért. A 31 éves Puccini ebben az időben bizony nagyon szűkös körülmények között élt; még az is megfordult a fejében, hogy követi imént említett Michele fivérét Dél-Amerikába. Szerencsénkre nem tette, ugyanis olyan állapotok voltak odaát, hogy Michele a következő évben sárgalázban meghalt... Még egy széljegyzet: a Puccini által említett Campanari keresztneve Leandro, később ismert kamaramuzsikus és karmester, ekkor még Puccinivel egyidős ifjú muzsikus.

Az idézett mondatból be tudjuk tájolni magunkat Puccini pályáján: 1890-ben túl van már első két operáján és ebben az időben dolgozik azon a művén, ami annyi nehézség és nélkülözés után majd a beérkezést hozza meg számára – ez a mű pedig a Manon Lescaut.
A mi szempontunkból mindez azért fontos, mert a Krizantémok két témája ott lesz majd a Manon Lescaut-ban is. Ha az ember jól ismeri ezt az operát, akkor különösen nagyon érdekes hallgatni a dallamokat koncertpódiumon, egészen más megjelenítésben – bár igaz, az érzelmi töltet nagyon is hasonló. Fajth Tibor szerint a dallamokat először a vonósnégyesbe írta bele Puccini, onnét kerültek át az operába. Persze nem biztos, hogy a fejében is ebben a sorrendben születtek meg :)
 
A szerző már a Krizantémok-ban is teljes fegyverzetben áll előttünk. Eddigre megszületett Pucciniben az a hang, ami aztán szinte a névjegye lesz: az itáliai hagyományokon alapuló dallamosság, amelyet, ahogyan Pernye András fogalmazta, bevon az emlékezés fátyla, valamiféle könnyes szín és búcsúzó gesztus, amely hangsúlyozza a megismételhetetlen pillanatot. 
 
Akit mélyebben érdekel, ide másolom Julian Budden rövid zenei elemzését a közelmúltban magyarul is megjelent Puccini-monográfiájából, s a megfelelő részeknél kiegészítem, hogy a videofelvételen hol hallható az a rész:
Az egyszerű ABA szerkezetű darab két dallama kellemesen kiegyensúlyozza egymást: az egyik nyughatatlan, "trisztános" kromatikával, hajlításokkal [rögtön a mű elején], a második [2 perc után kezdődik] nyugodt és megfontolt egy tonikai orgonapont fölött, melynek pátoszát az ismétlésben [4 perc körül kezdődik] az első hegedű és cselló oktávkettőzése is fokozza. A szilárd struktúra, vonósnégyesműfajhoz való biztos érzék, a természetesen gördülő imitációkban gazdag, gyakorlott szólamírás a kész mesteremberre vall. 

Miután átismételtük a videofelvételből a Krizantémok két főtémáját, nézzük meg előfordulásait a Manon Lescaut-ban. Természetesen az összes helyet nem tudom megmutatni, de egy jellegzeteset igen, ahol egymás után hallhatjuk a két megismert dallamot. A második téma egyébként ott van már az opera 3. felvonásban, abban a jelenetben, amikor a bebörtönzött Manont szerelme megpróbálja kiszabadítani. Mi hallgassuk a 4. felvonás részletét, ahol, nem sokkal a tragikus végkifejlet előtt egymás után találkozhatunk mindkét témával. Ebben a felvonásban az Amerikába deportált Manon őt oda is követő szerelmével a sivatagban bolyong, s végül a lány belehal a szomjúságba és a kimerültségbe. Az egész felvonás egyetlen hatalmas szerelmi kettős, benne Manon áriájával:


 

A felvétel, amit ide tettem, az opera egyik legragyogóbb előadása a londoni Covent Gardenben 1983-ból. Manon: Kiri Te Kanawa, vezényel Giuseppe Sinopoli.

Érdemes egyébként úgy (is) hallgatni-nézni a Manont, hogy ezekre a jellegzetes témákra figyelünk, mert sokféle arcot mutatnak s mert dramaturgiailag is tanulságos az elhelyezésük.

Van még egy fontos dallama a Manon Lescaut-nak, ami már az első felvonástól, Manon és Des Grieux szerelmének fellobbanásától a fináléig ott van és éppen ennek a szerelemnek az erejét jelképezi. A vonósnégyesben ugyan nem szerepel, de érdemes itt is megemlékezni róla. Erről már egyszer írtam abból a kissé mulatságos apropóból, hogy Plácido Domingo demonstrálta egy műsorban, miszerint ez a téma inspirálta A csillagok háborúja filmzene főtémáját :)

Felhasznált irodalom:
Budden, Julius: Puccini. Bp. Európa, 2011
Fajth Tibor: Giacomo Puccini. Bp. Bibliotheca, 1958
Pernye András: Puccini. Bp. Gondolat, 1959
Puccini, Giacomo: Levelek és dokumentumok 1. kötet. Bp. Zeneműkiadó, 1964

Egy klasszikus giccs

2012. március 19., hétfő

6 megjegyzés
Amikor egy tartalomjegyzékkel lezártam az Erdősy Eugéniáról írt hosszú sorozatot, a végére egy cseppet fricskának szánva Eugénia korának morálja, életérzése, közízlése iránt, és mert címe összecsengett azzal a címmel, amit én adtam sorozatomnak A szűz imája című zenedarabot választottam hallgatni valónak.

Miután kiderült, hogy a kis művet egy hölgy komponálta, aki szintén huszonhét éves korában halt meg, mint a kanizsai primadonna,  úgy gondoltam, ez egy nagyon érdekes egybeesés és megérdemel egy külön írást.




Előtte azonban újra hallgassuk meg, most egy másik változatban, egykori szép hölgyek fényképeivel, hogy jobban beleéljük magunkat a korhangulatba:



Badarzewska
Nos, a szerző neve Tekla Badarzewska. Varsóban született 1834-ben. Feleségül ment egy Jan Baranowski nevű úriemberhez és házasságuk kilenc éve alatt öt gyermeket szült. Amatőr zongoristaként komponálgatott, a források szerint harmincöt darabja maradt fenn. Ezek között bizonyos szempontból tényleg halhatatlan lett A szűz imája. Állítólag tizennyolc éves korában írta... 1856-ban előbb Varsóban nyomtatták ki, majd 1859-ben megjelent a neves párizsi Revue et gazette musicale de Paris című folyóiratban (szerzője ekkor még mindig csak huszonöt éves) s ettől kezdve szédületes karriert futott be: hosszú évtizedeken keresztül gyakorlatilag minden zongorázni tanuló elé odakerült és sztárja lett szalonoknak, házimuzsikálásoknak, növendékhangversenyeknek. Mondhatni, ez volt az első, mai értelemben vett sláger.
Akit bővebben érdekel, részletes zenei elemzése ITT ELOLVASHATÓ, én csak az elemzés summázatát idézem: a darab a szalongiccs klasszikusa...
Az én egyszerű értelmezésemben a darab fő témája ellentétpárra épül: egy előbb felfelé haladó, s a végpontjára egy kis szaladással megérkező, majd onnét visszahanyatló dallam. A lefelé lépkedő témarész végén én egy kis verbunkos-ízt vélek hallani, nem tudom, más hogy van vele. Aztán nem nagyon történik más, mint ennek a felfelé szaladásnak és visszahanyatlásnak a variálgatása, ám éppen ettől vált a darab olyan könnyen megjegyezhetővé. És ha belegondolunk, mindenfajta slágernek ez a titka: az egyszerűség és az ismétlés. Persze lehet tartalmasan egyszerűnek lenni (Mozart), de üresen is, mint A szűz imája.
 
A kis mű általános hatását mutatja, hogy több irodalmi műben előkerül, például Munk Artúr azonos című novellájában a cselekmény fontos elemévé válik. Versében a korszak jelképeként, jellemzőjeként használja fel Dsida Jenő. Emlegeti Gárdonyi és Csáth Géza. Kurt Weill és Brecht parodisztikus értelemben építették be Mahagonny városának felemelkedése és bukása című operájukba, a kispolgári ízlés kifigurázása céljából...

De térjünk vissza Tekla személyéhez. 1861. szeptember 29-én halt meg. Hogy ilyen fiatalon miben, nem bírtam előásni. Elképzelhető, hogy gyermekszülésben vagy annak valamilyen szövődményében, ez akkoriban eléggé gyakori halálozási ok volt. A Powazki-temetőben, Varsó leghíresebb, legrégibb temetőjében nyugszik. Tudta-e, tudhatta-e,  hogy egy kultikussá vált művet alkotott?


Forrás: wikipedia

Rövid földi élete ellensúlyozásaként a halhatatlanság más módon is osztályrészéül jutott: egy krátert is elneveztek róla jellemzően a Vénuszon...

A szűz primadonna - Tartalomjegyzék

2012. március 14., szerda

3 megjegyzés
Több, mint egy éven keresztül, több-kevesebb rendszerességgel tettem közzé ERDŐSY EUGÉNIA (1859-1886), a Nagykanizsáról elszármazott és német nyelvterületen, Bécsben, majd Berlinben hatalmas karriert csinált operettprimadonna élettörténetét és huszonhét évesen bekövetkezett tragikus halálának körülményeit, okait. Bár a blog jobb oldalán elhelyezkedő "Címkék" között az abc-sorrendben a primadonna nevére kattintva előjönnek a folytatások, a könnyebb használhatóság kedvéért csinálok egy hagyományos tartalomjegyzéket is.


Érdemes leszánkázni a végére, mert ott egy érdekes zene vár mindenkit!















  
Német nyelvű könyv Eugéniáról

Záró zenénk a kor egyik nagy giccse, az egészen a XX. század közepéig, sőt, talán tovább is rendkívül népszerű "A szűz imája" című zongoradarab. Szerzőjének egy kicsit utánanézve azt gondolom, megér a téma egy külön írást kis blogomban, hamarosan jelentkezem vele.
Eugénia talán nem sértődne meg választásomon, de egy kis fricskát akartam adni annak a viktoriánus (mármint az angol Viktória királynőről elnevezett, mielőtt még bárki másra gondol) korszellemnek, amely a kezébe adta a revolvert...

Kodály Zoltán és Nagykanizsa

2012. március 6., kedd

0 megjegyzés
Ma 45 éve, 1967. március 6-án hunyt el Kodály Zoltán.
Némi kis kapcsolat Nagykanizsához is fűzte, az évforduló alkalmából ezt szeretném feleleveníteni.

Történt, hogy élt és működött kis városunkban egy rendkívüli tanárember, akit azóta sajnos szinte teljesen elfelejtettek, pedig nem ezt érdemelte... Ketting Ferencnek hívták, egyszer majd írok róla részletesen. De most Kodály kapcsán emlegetem fel, mert ő volt a legfőbb összekötő kapocs.
Ketting Ferenc a polgári iskola tanára, majd igazgatója volt Nagykanizsán, s mellette az Irodalmi és Művészeti Kör vegyeskarának karnagya 1921 és 1945 között. Ezen időszak alatt a kórust az ország egyik legjobb amatőr énekkarává fejlesztette. Több országos kórusversenyen szerepeltek nagy sikerrel, és pályafutásuk koronájaként 1940-ben elnyerték a Király-díjat. Ez volt akkoriban a magyar kórusok "Oscar"-ja. Ezeken a kórusversenyeken természetesen Kodály is ott volt, többször hallotta a kanizsai kórust és előfordult, hogy páholyába hívatta Kettinget és ott gratulált neki. Kodályról lehet tudni, hogy a dicséretet nagyon szűkösen mérte, így a kórus és karnagya tényleg nagyon jó lehetett, ha ezt megtette...
Ketting volt egyébként Kanizsán az 1930-as évek második felétől a kodályi "Éneklő Ifjúság" mozgalom meghonosítója és ő rendezte városunkban az első, csak Kodály műveiből álló hangversenyt is.
1945-ben aztán feloszlatták a Kör pompás kórusát, ám a tagság egy része "beépült" az akkoriban jobban preferált vasutas kórusba és maga Ketting Ferenc is ott folytatta, már nyugdíjas tanárként karnagyi tevékenységét.
A vasutas kórusnak is jeles múltja volt egyébként, már az 1920-as évek óta működtek sikerrel, majd 1945-ben újra szerveződtek. A vasutasok megkaptak egy, a bombázások következtében romossá vált házat azzal a feltétellel, hogy majd ők helyreállítják. Ez lassan-lassan meg is történt, de már a romeltakarítás időszakában a kórus- és színjátszó-próbák is elkezdődtek. Az 1960-as évek közepéig nagyon virágzó kulturális élet folyt azon falak között, amely ma is a vasutasok művelődési háza s ahol újra meglehetősen pezseg az élet ez a Csengery út 67.

Kodály 1952-ben
Hogy kinek jutott eszébe az 1950-es évek elején, hogy a művelődési ház és egyúttal a kórus névadójául Kodály Zoltánt kérjék fel, ma már nem tudható, de én gyanítom, hogy az ötlet a kórusvezető Ketting Ferenctől származhatott. A kanizsai vasutasok levelet írtak ez ügyben a Mesternek. És Kodály 1954 májusában valóban beleegyezett a névfelvételbe! Ez hatalmas dolog volt, ugyanis Kodály ezt igencsak ritkán és indokolt esetben tette meg, mert nem akart maga köré személyi kultuszt kiépíteni. Sajnos, üzenetének nyoma veszett, ám az elképzelhető, hogy valahol, valakinek a szekrénye mélyén lappang,  régi családi papírok között... Kodály leveleinek 1982-ben megjelent gyűjteményéből annyi kiolvasható, hogy 1954 májusában valóban írt Nagykanizsára a kultúrotthon vezetőségének minden bizonnyal ez volt a névfelvételbe beleegyező levél. De úgy látszik, fogalmazványa vagy másolata a zeneszerző hagyatékában sem maradt fenn.

Szerintem Kodály beleegyezését három dolog motiválhatta. Az egyik: a vasutas kórust akkoriban vezető Ketting Ferenc személye. A másik: saját édesapja, aki vasutas volt; Kodály Frigyest egyébként Zoltán fia születése után nem sokkal léptették elő "teherleadási pénztárnok"-ból állomásfőnökké s maga Kodály éppen egy állomásépületben (a kecskemétiben) született... A harmadik: az a kapcsolat, amely Kodályt a Kanizsához közeli Kiskomáromhoz (ma Zalakomár településrésze) és onnét származó kedves növendékéhez, majd barátjához, Péczely Attilához és családjához fűzte gyanítom, ők is eszébe jutottak a felkérés kapcsán.

Elolvasva az akkori lapokat, a híradásokból az rajzolódik ki, miszerint Kodály megígérte, hogy eljön az 1954. szeptember 18-ra meghirdetett névadó ünnepségre. Ez aztán sajnos nem következett be, mert nem sokkal korábban Emma asszony súlyos combnyaktörést szenvedett és Kodály hosszú hónapokon át minden idejét feleségével töltötte a kórházban. Ha ez nem történik, Kodály szerintem minden bizonnyal eljött volna, hiszen arra a néhány településre is elment, akiknek szintén megengedte, hogy kultúrházuk, kórusuk felvegye a nevét mint például Dunapatajra...

A megyei lap részletesen tudósított a jeles alkalom lefolyásáról. A szokásos beszédek mellett Ketting Ferenc vezetésével természetesen Kodály-műveket énekelt a kórus. Felhangzott a Köszöntő (Serkenj fel, kegyes nép...), a Mátrai képek és az Esti dal. A vasutaszenekar egyveleget játszott Verdi Trubadúr című operájából, majd a színjátszók A két kapitány című operettet mutatták be. Az újságíró az ünnepély szünetében több "egyszerű" vasutassal beszélgetett: az ő elmondásuk szerint Kodály azt üzente Nagykanizsára, hogy a népművelési otthon, mely az ő nevét viseli, az igazi művészet otthona legyen, s ha megtudja, hogy benne jampi muzsika hangzik el, vagy jampi táncot járnak, saját kezével kaparja le nevét az épületről...
(Zala, 1954. szept. 24. 3.oldal)
Hogy a "jampi" kitétel tényleg szerepelt volna Kodály levelében, persze nem biztos, előfordulhat, hogy ez már némi "folklorizálódás" :) Ám az üzenet lényege minden bizonnyal igaz, hiszen Kodály máshol is ezt szabta feltételül: méltónak kell maradni ahhoz a szellemiséghez, amit a neve képvisel.
Aki mára nem ismerné a szót: az értelmező szótár szerint  a jampi divatmajomként öltözködő, feltűnősködő léha fiatalember. Azt már én teszem hozzá, hogy ezt a megjelölést kifejezetten az ötvenes években használták, bár mostanában, a "retro" divat idején itt-ott újra hallani.

A vasutas kultúrház hivatalos neve most VOKE Kodály Zoltán Művelődési Ház. Előcsarnokában 2007 decemberében, a névadó születésének 125. évfordulóján avatták fel Kodály Zoltán fából faragott mellszobrát, Csávás Csaba alkotását:



Záró zenénk pedig Kodály Zoltán: Köszöntő című vegyeskara, amit a vasutas kórus is énekelt a névadó ünnepségen:


Simándy József és Nagykanizsa

2012. március 4., vasárnap

0 megjegyzés
Ma 15 éve hunyt el a legendás Bánk és Zsoltáros, Simándy József. Azt gondoltam, úgy tudnék legméltóbban megemlékezni róla, hogy röviden felidézem nagykanizsai megjelenéseit.

Amennyire tudom, pályája során háromszor fordult meg a mi kis városunkban: 1948-ban, 1963-ban és – sajnos, éppen az utolsót nem tudom pontosan, pedig azon már én is ott voltam – valamikor az 1970-es évek végén.

1948. január 24-én voltaképpen a véletlenen múlt, hogy ő jött hozzánk. A koncertet eredetileg Fodor János operaénekes közreműködésével hirdették meg, a kanizsai népkonyha javára.  Hogy a háttérben mi történt, a szintén remek basszbariton megbetegedett-e, vagy más elfoglaltsága támadt, nem tudni. Amúgy érdemes a dátumra figyelni: ez még az úgynevezett szabadművelődési korszak volt, Rákosiék hatalomátvétele előtt körülbelül fél évvel. A koncertet az akkori nagykanizsai polgármester felesége szervezte. Ez a tény még őrizte az előző korszak levegőjét, amikor ráérő, vagy a viszonyok javításáért tényleg felelősséget érző úriasszonyok sok rendezvényt összehoztak különböző jótékony célokkal, és nemcsak Nagykanizsán. Aztán hamarosan az ilyesmi "akciók" eltűntek a kulturális életből is és maradt a párt mindenható keze...
Olvassunk bele a korabeli Zala című hírlap 1948. január 27-i számába:

A komoly művészet is nagy tömegeket vonz Nagykanizsán
Zsúfolt ház előtt zajlott le a népkonyha művész-estje

Varga Józsefnének, a polgármester feleségének, aki fáradhatatlan a népkonyha megszervezésében, sikerült egy olyan fővárosi művészestet összehoznia, ami nagy sikert aratott volna a budapesti Zeneművészeti Főiskola nagytermében is. Bebizonyosodott, hogy nemcsak a silány, művészietlen és a tömeg ízlésre épített előadásoknak van közönsége, hanem a magasabbrendű művészetnek is. Az Ipartestület nagytermét teljesen megtöltő közönség előtt zajlott le az utóbbi idők legnagyobb és legkvalitásosabb művész eseménye, amely hosszú ideig emlékezetében marad mindazoknak, akik olyan szerencsések lehettek, hogy végig hallgathatták azt. Szegediné Vásárhelyi Magda a zongora mellett, Simándy József tenorista az Operaházunk kiváló fiatal művésze, Erdélyi Alice és Gál Andor könnyen érthető népi balettjei, valamint Zayzonné Szentgyörgyi Mária előadásai élményt jelentettek, amit a közönség szűnni nem akaró tapsorkánnal honorált. Szeretnénk, ha minden hónapban legalább egyszer részünk lehetne hasonló előadásban.

A műsor tehát vegyes volt, balettel és valamiféle prózával, vagy versekkel fűszerezve, bár ennél sokkal több konkrétumot az újságcikkből nem tudunk meg. De nekem egyszer régen mesélt erről a koncertről volt főnököm, Mili néni, aki ott volt. Méghozzá éppen abban az épületben, a Sugár út 3-ban, ahol a könyvtár is működött és ahol mi dolgoztunk, az volt ugyanis a régi Ipartestületi székház. Mili nénitől tudom, hogy az akkor harminckét éves Simándy zongorakísérettel szinte minden ismert tenoráriát elénekelt és egészen frenetikus sikere volt. Győzte adni a ráadásokat, s azt is megtette, hogy megkérdezte a közönséget, mit szeretnének hallani, és, ha jól emlékszem Mili néni elbeszélésére, így énekelte el műsoron kívül a kanizsaiaknak a Grál elbeszélést... Hát, elképzelve a fiatal Simándy hangját, megjelenését, pazar élmény lehetett :)

Másodszor 1963. március 18-án énekelt Simándy József Nagykanizsán, Czanik Zsófia szoprán társaságában. Ennek a koncertnek a vendégművészeken kívül az is nagy jelentőséget adott, hogy voltaképpen a Kodályról elnevezett helyi vasutas kórus hangversenye volt a városi szimfonikus zenekar közreműködésével. Jakabos György karvezetőtől igazán nagy haditett volt nemcsak a koncert megszervezése, az akkor már legnépszerűbb operaénekesnek számító Simándy és szintén kitűnő partnernője megnyerése, hanem az egész koncert megvalósításának zenei színvonala is. Ebben persze nagy szerepe volt Ivánkovits Ferencnek, a kanizsai zeneiskola igazgatójának, a szimfonikus zenekar karnagyának is, bár ő csak a kizárólag zenekari számokat vezényelte; az áriákat, illetve a zenekari kíséretes kórusokat Jakabos György dirigálta. A helyszín a vasutas művelődési ház nagyterme volt: Nagykanizsa, Csengery út 67.

Ennek a koncertnek már ismerjük a pontos műsorát.
Az első rész Richard Wagner műveiből állt:
Rienzi – Nyitány (zk), Tannhäuser – A vendégek bevonulása (ék, zk); Csarnokária (Czanik); A bolygó hollandi – Fonókórus (ék, zk); Lohengrin – Elza áriája (Czanik), Grál elbeszélés (Simándy); Nászinduló (ék, zk).
A második részben Verdi-operarészletek csendültek fel:
Traviata – Előzene (zk); Trubadúr – Katonakórus (ék, zk); Manrico f-moll áriája (Simándy); Aida – Radames románca (Simándy); Aida áriája a Nílusparti jelenetből (Czanik); Sírbolt-kettős (Czanik, Simándy); Győzelmi induló (ék, zk).

Simándy József és Jakabos György karnagy a nagykanizsai zenekarral
a vasutas művelődési ház nagytermében
A T. E. aláírású tudósító többek között így referált a koncertről, miután megállapította, hogy a zenekar két év alatt olyan fejlődést ért el, amely komoly művészi feladatok megoldására teszi alkalmassá, valamint, hogy a kórus a nehéz műveket élvezetesen, nagy lelkesedéssel és szeretettel énekelte:
A két vendégművész Wagner és Verdi operákból énekelt közismert áriákat és kettősöket. Czanik Zsófia nagy kultúrájú művészetét érzelmi fűtöttség és mértéktartás jellemzi. Hangja teljes fényében különösen az Aida sírbolt-kettősében érvényesült.
Simándi [sic] utoljára 1947-ben [valójában 1948-ban] szerepelt a városban. Örültünk, hogy oly hosszú idő után most ismét személyesen találkozhattunk vele. Igazolta, hogy művészetének teljében van. Nemes egyszerűség – ami megjelenésére is jellemző – hatja át előadásmódját. Nincs semmi szüksége külsőséges eszközökre, mert hangja minden regiszterben egyforma biztonsággal, színesen és kifejezően szárnyal.
Jakabos György vezényelte a kórus és a magánszámokat – feladatát kitűnően oldotta meg. A zenekarral jól alkalmazkodott a kórushoz és az énekesekhez. Ez utóbbi annál is figyelemre és elismerésre méltó, mert az énekesekkel a zenekar mindössze egy próbát tudott tartani.
(Zalai Hírlap 1963. március 22.)

Mili néni természetesen ezen a koncerten is ott volt és egyszer mutatott is nekem egy fényképet, ahol Simándy József éppen az ő kislányának ad autogramot. Kár, hogy itt nem tudom prezentálni...

Végezetül körülbelül másfél évtizeddel e koncert után járt újra Nagykanizsán a már ősz hajú művész és egy filharmóniai hangversenyen énekelte Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusának tenorszólóját a Hevesi Sándor Művelődési Központban. Én akkor hallottam életemben másodszor és utoljára személyesen. Az első alkalom is a Psalmus volt még Szombathelyen, főiskolás koromban – sajnos, operaszínpadon nem láthattam soha. Bánk és Otello alakítása szerencsére legalább videoszalagon megmaradt...

Befejezésül azt az operarészletet idézem fel, amit egész biztosan kétszer is elénekelt Nagykanizsán: a Grál elbeszélést Wagner: Lohengrin című operájából: