... és Domingo ott volt Salzburgban...

Alig egy hónappal tüdőembóliája után Plácido Domingo ott volt Salzburgban, és nemcsak, hogy ott volt, hanem énekelt is, és nemcsak egyszerűen énekelt, hanem egy teljesen új szerepben mutatkozott be, mégpedig a nemzetközi visszhangok szerint csúcs-formában... És ezt nemcsak azért írták, mert mondjuk respektálták eddigi csodás pályáját és úgy gondolták, most már nem illik rosszat írni róla, hanem ez az értékítélet tényleg Domingo valós művészi teljesítményét nyugtázta Verdi: Giovanna D'Arco című operájának 2013. augusztusban Salzburgban lezajlott előadásain. A premiert szerencsésen felvették, legalább hangban és elsőként az osztrák rádió sugározta. Mondanom sem kell, hogy meghallgattam, sőt, talán itt be is vallhatom, le is loptam magamnak, hogy bármikor meghallgathassam...

A három salzburgi előadás közül kettőnek az idején Salzburgban voltam. Mivel már januárban kiderült, hogy nem kaptam jegyet, és nemcsak én, hanem a baráti-rajongói körből egyetlen ismerős sem, sejtettem, hogy míg Domingo bent énekel, én odakint fogok fájó szívvel sétálgatni. Persze, valami halvány remény mindig van, hogy valaki esetleg visszavált egy jegyet, de túl sok igénylő lett volna rá: előadás előtt, sőt, a következő napokon is meglehetősen sok embert láttam "Suche Karte", azaz "Jegyet keresek" táblácskával sétálni a Festspielhaus előtt, megjelölve rajta, hogy pontosan melyik előadásra. Közülük a legtöbben a Giovanna D'Arco-t szerették volna látni, de sokan már a következő héten elkezdődő Don Carlos-előadásokat jelölték meg.

Egyszóval, augusztus 6-án, kedden kora délután megérkeztem Salzburgba. Elfoglaltam a szállást, kicsit felfrissítettem magamat és már indultam is a Festspielhaus, azaz az Ünnepi Játékok legfontosabb helyszíne felé. Három óra után értem oda, közben győztem feldolgozni magamban a tényt, hogy tényleg Salzburgban vagyok... A Giovanna D'Arco premierje délután négy órakor kezdődött, így módomban volt megfigyelni a közönség megérkezését.

A Festspielhaus, a kép bal oldalán a Felsenreitschule bejárata. A teljes épület rá sem fér egy képre...

A Festspielhaus épületegyüttesében tulajdonképpen három színházterem van: a nagy- és kisterem és az ún. Felsenreitschule, a középkori hercegérseki lovardából kialakított színház. Majd megmutatom a helyszínt részletesebben, itt csak annyit, hogy az ember kívülről egy rendkívül hosszan elnyúló, szinte teljesen semleges épületet lát. Ennek, ha szemben állok vele, jobb oldali, hosszabb szárnya rejti a "nagy" Festspielhaus hatalmas színpadát, középen nyílik a kisterem, és balról egy kicsit díszesebb homlokzat mögött a Felsenreitschule található. Az utca másik oldalán egy hasonlóan hosszú épület áll, amely a salzburgi egyetemnek az egyik szárnya. A kettő között parkolnak le az autócsodák, amelyekkel az úri közönség érkezik. Ők aztán nem mennek be a színházi előcsarnokba, hanem jó időben a Festspielhaus előtt várakoznak, beszélgetnek, üdvözlik barátaikat, ismerőseiket, mutogatják toalettjeiket, sőt, ott szervírozzák számukra az előadás előtti pezsgőt... míg a turisták, mint én, őket szemlélik, mint látványosságot... 

Gyülekezik az úri közönség

Aztán amikor már be kell menni, mert lassan kezdődik az előadás, megjelenik egy fiatalember egy békebeli kolomppal a kezében, amit erőteljesen nekiáll rázni - ezt megteszi a bejárat előtt, illetve a Felsenreitschule épületrészénél kint az erkélyen is. És akkor az úri közönség bevonul... Én egy darabig még ácsorogtam, hátha kihallatszik valami, de persze a világon semmit nem lehetett hallani, csak előadás végén a tapsot, mert akkorra már kinyitották az ajtókat.

Úgyhogy, bár fájó szívvel, de elmentem várost nézni, hiszen ki kell használnia az embernek minden pillanatot, amit negyedszázad után újra Salzburgban tölthet. Őszintén meg kell mondanom, hogy, bár azt hiszem, már kiderült itt a blogban, hogy mennyire szeretem Domingót, sőt, partnerét, a csodálatos Anna Netrebkót is, annyira mégsem voltam szomorú, mint gondoltam volna, mert Salzburg csodája azért valamennyire közömbösítette, hogy nem lehetek bent a színházteremben.

És bíztam abban is, hogy legalább egy autogram erejéig láthatom Domingót, akiről tudvalevő, hogy szinte mindig kijön a közönséghez ebből az okból - sőt reméltem, hogy Netrebkót is. Ebben a vonatkozásban készültem is, vittem magammal kinyomtatott képeket dedikálás céljából, köztük egy olyant, ahol ők ketten együtt szerepelnek.

Tudtam, hogy körülbelül két és fél órás az előadás, így a megfelelő időben visszamentem. Nem is kellett sokat ácsorognom, amikor elkezdett kifelé szállingózni a közönség, és észrevettem, hogy jónéhányan a Felsenreitschule legtúlsó bejárata előtt csoportosulnak. Gyorsan arrafelé vettem az irányzékot, és az üvegajtó mögött máris megjelent Domingó! Egyenesen a színpadról, a tapsviharból, s mint utólag kiderült, "standing ovation"-ból érkezett, mellette egyik fia, Alvaro látszott. A biztonságiak beengedtek bennünket az ajtó mögé és jöhetett az autogram-osztás:

Domingo kifejezetten feldobottnak látszott, és ezt meg is erősítette, amikor ismerősei üdvözölték és gratuláltak, nekik mondta, hogy "nagyon boldog vagyok, hogy tudtam énekelni" :) Amikor nyújtottam feléje a Netrebkóval közös fényképet, egy pillanatra megállt az írásban, mert az addigi rajongók mind az esti műsorfüzetre kérték az aláírást, szóval rám nézett, és azt mondta: "Ez három éve volt Bécsben" - de hogy milyen nyelven mondta, arra nem is emlékszem, lehet, hogy németül, de ennyit angolul is megértek. Én meg csak bólogattam mosolyogva...

Aztán egy idősebb hölgy ment már kifelé, ám elejtette a kistáskáját és nem vette észre, mire Domingo lehajolt érte és a hölgy után szólt, hogy "Madame, ezt ön ejtette el" - szóval még ilyeneket is észrevesz. És akkor már idekeverem a második alkalmat, szombaton este, mert ha már énekelni nem hallhattam, a második előadás végére újra odamentem, újabb aláírást kérni :) Akkor már tudtam, hova kell menni és mivel én nem a nézőtérről érkeztem, nagyon előnyös pozícióban voltam, az elsők között kérhettem az újabb aláírást. Így történt, hogy az én zöld filctollamat használta. Először igen örültem, hogy lesz egy tollam, amivel Domingo írt, ám az íróeszköz nála maradt... én közben, mint először is, egyfolytában fényképeztem. Négy-öt aláírás után egyszer csak megállt, ránézett a tollra és felém nyújtotta: ez az öné :) Ez, meg a táska-visszaadás tulajdonképpen kicsike dolgok, de benne van, hogy még ilyenkor is, a tapsviharból kijőve is figyel mindenre és illusztrálja, hogy ő tényleg egy abszolút úriember...

Aztán, mintegy "bónusz"-ként, mindkét alkalommal láthattam Anna Netrebkót is. Első alkalommal - hiszen premier volt - rengeteg profi fotós is gyülekezett a tömegben és amikor kijött, ők szinte teljesen megvadultak, kiabáltak neki, hogy figyeljen rájuk - mire Netrebko, tényleg profi módon, pár másodpercre, de azért beállt egy nekik szánt pózba és látszott, hogy felveszi az arckifejezést is - nekem is sikerült lekapnom, bár hátulról szinte letapostak...

Netrebko pillantása a fotósoknak

Amikor Domingo kiosztotta az autogramokat és pár szót elcsevegett az őt ott üdvözlő ismerőseivel, majd búcsút intett a rajongóknak, a nép elkezdett bravózni, de valahogy olyan módon, hogy szinte tapinthatóan sugárzott belőle a szeretet. Öt perc múlva Netrebkónál nagyobb volt a tömegőrület, de azt jobban bulvár-ízűnek éreztem. Mindenesetre megállapítottam, hogy Anna a valóságban, közelről nézve is tényleg gyönyörű... Persze rendkívül népszerű Salzburgban, hiszen éppen az Ünnepi Játékokon nyújtott Traviata-beli alakításával került a világ élvonalába 2005-ben.

Hát, ez volt az én részvételem a 2013-as Salzburgi Ünnepi Játékokon. Remélem, azért januárban Bécsben újra láthatom-hallhatom Domingót operaszínpadon és egyszer talán Netrebkót is... Mindenesetre utolsó salzburgi napomon megleptem magamat Netrebko frissen megjelent Verdi-árialemezével, amely akkora siker, mintha csak pop-lemez lenne. És tényleg remek :)

Végül egy kis ízelítő a premier utáni ünneplésből (miközben én odakint ácsorogtam...)

Ádám, Sigmund Romberg édesapja 8.

Jó ideje hanyagoltam az idén 125 éve városunkban megszületett Sigmund Romberg édesapját, Rosenberg Ádámot, de még van mondanivalóm róla. Érdemes folytatni, mert 1880-as évekbeli sokoldalú tevékenysége révén egyúttal érdekes bepillantást nyerhetünk a korabeli Kanizsa életébe.

Mai témánk az történet, amikor egy igazi európai nagyság az ő révén jutott el hozzánk és adott két koncertet. Wilt Máriáról, vagy inkább Marie Wilt (1833-1891) osztrák drámai szopránról van szó. Igazi hangcsoda volt, repertoárja a koloratúrszoprán Éj királynőjétől Brünnhildéig terjedt. Goldmark Károly neki írta Sába királynője című operájának szoprán főszerepét, Szulamith-ot.

Marie Wilt a bécsi udvari opera tagja, császári és királyi kamaraénekesnő volt. Gyakran vendégszerepelt Londonban, Berlinben, Lipcsében, és Budapesten is. Magyar vonatkozásairól érdemes elmondani, hogy például több Liszt-dalt is tartott műsorán, amit előadásában a zeneszerző Pesten nagy elismeréssel hallgatott. Arra is volt példa, hogy Erkel Ferenc zongorakíséretével énekelte koncerten a fenomenális képességeket követelő La Grange áriát a Hunyadi László-ból.

Kanizsára már nem fiatalon, de képességei teljében, 1888 kora tavaszán jutott el. A helyi sajtó tudósításaiból egyértelműen kiderül, hogy első koncertjét – mert hamarosan egy másodikra is visszatért – Rosenberg Ádám szervezte meg. Amúgy az első, március 1-jei fellépése már kárpótlás volt egy előző év novemberében elmaradt hangversenyért, amikor az énekesnő tüdőgyulladás miatt nem tudott eljönni. Úgyhogy lehettek gondjai ez ügyben Rosenberg Ádámnak...

Itt van az első koncert előzetese a kanizsai sajtóban:

Zalai Közlöny 1888. február 25.

Mint láthatjuk, akkori szokás szerint helyi muzsikus is közreműködött, név szerint Ollop Ernő. Róla is kellene itt egy kis cikket írni, "mert megérdemli"... Adandó alkalommal meg is teszem :)
Wilt Mária három nagy áriát énekelt Mozart Don Giovanni, Verdi: Ernani és Erkel: Hunyadi László című operáiból.

A Zalai Közlöny így referált az estről március 3-i számában:

Wilt Mária hangversenye a zsúfolásig megtelt casinói teremben tartatott meg márc. 1-én. Wilt a természet különös kegyéből még mindig birtokában van a leírhatatlan varázserejű hangnak, kapott is mindháromszor olyan tapsvihart, minő a casinói teremben nem volt. Babérkoszorú nyújtatott át neki. Hunyady László operából egy részletet ismételnie is kellett. Ollop Ernő zongorajátéka méltán oda illett. A magyar dalokat hasonlóan ismételnie kellett. Köszönet Rosenberg Ádám zenetanár úrnak, ki e ritka élvezetet városunk közönségének megszerezte.

Arra azért kíváncsi lennék, hogy Wilt az egész La Grange-áriát megismételte-e...

Kanizsa másik hírlapjából, a Zalából azt is megtudhatjuk, hogy a művésznő zongorakísérői Rosenberg Ádám és Pollák Miksa voltak.

Wilt Mária szimpatikusnak találhatta városunkat, mert pécsi kötelezettsége után önként felajánlott egy jótékony célú estet, s ígéretét március 10-én be is váltotta, ismét zsúfolt ház előtt lépett fel a Casino (ma Ady Endre utca 7.) nagytermében. Ez alkalommal is három nagyszabású áriával brillírozott Bellini: Norma, Verdi: Trubadur és Thomas: Hamlet című operáiból. Ezt a fellépését jótékony célra ajánlotta fel, mégpedig a kanizsai keresztény, illetve izraelita jótékony nőegylet, valamint a kisdedóvó egylet javára.

Most a másik kanizsai hírlap, a Zala tudósítását idézem az 1888. március 18-i számból:

Még egyszer Wilt Mária asszonyról, a világhírű művésznőről szól a nóta, ki e hó 10-iki második jótékony célra szánt fellépésével bizonyságot tett arról, hogy kiváló művészeti tehetsége mellett nemesen érző szíve is van, mely a szegénység, a nyomor elől nem zárja el magát. Ha tehát első felléptével, a melyről mi bővebben megemlékeztünk, valóban ritka műélvezetet nyújtott műértő közönségünknek, gyönyörködtetve azt elragadó hangja bámulatos trilláival; akkor második felléptével a nyújtott műélvezet mellett, megindító jelét adta nemes lelkének, (s azt nem minden művésznőről lehet mondani) mikor saját nemes elhatározásából megígérte, hogy Pécsről visszajövet a helyi nevesebb egyletek – a keresztény és izr. nőegylet s a kisdednevelő egyesület javára – hangversenyezni fog. A hangverseny e hó 10-én tartatott meg, s a nagy művésznő a nagy áriákat énekelte „Norma”, „Trovatore” és „Hamlet” operákból, nagyon természetesen ez alkalommal is, mint első ízben, lelkesült tetszésnyilatkozatokra ragadva, elbűvölő, bámulatos éneke és művészete által a közönséget, mely másodízben is megtölté a Casino nagytermét; fölösleges mondani, hogy tapsnak, kihívásnak alig akart vége szakadni. A hangversenyen még közreműködtek: Sterneck Zsigmond úr, ki gordonkán adta elő Gounodtól „Faust Meditatio”, Chopin egy „Mazurká”ját s a saját maga „Fantasiáját” a „Jerome király” című románc fölött. Sterneck Zsigmond úr folyton igen szép haladásának jeleit adja, s ez alkalommal is valóban oly művészileg játszott, hogy a közönség sűrű tapsokkal és éljenekkel jutalmazta a valóban törekvő zeneművészt. Ollop Ernő úr kitűnő népdalai sokkal ismertebbek, mintsem külön kellene említenünk, hogy azok ismét megnyerték a közönség tetszését. Pollák Miksa és Rosenberg Ádám urak, a művésznőt kísérték zongorán, közreműködésük által ők is kiérdemelve a közönség köszönetét. Wilt Mária asszony, úgy mint első ittlétekor, most is Gelsei Gutmann Vilmos kir. tanácsos vendégszerető házának szívesen látott vendége volt. A hangverseny anyagilag is szépen sikerült, a mennyiben a három egyletnek együttvéve 395 frt 90 kr. tiszta jövedelmet hozott. A nemeslelkű művésznőt kísérje a jó ég szerencsés útjában.

Kis kiegészítés a cikkhez: Sterneck Zsigmond városunkban élő kitűnő csellóművész és tanár volt, ekkoriban még eléggé ifjú korban. Pollák Miksa, későbbi nevén Pásztor Miksa pedig a kanizsai zsinagóga még szintén nagyon fiatal orgonistája. Az ő pár évvel később megszülető lánya Pásztor Irma, akiről részletesen írtam Liszt Ferenc és Nagykanizsa című sorozatomban.

De térjünk vissza Wilt Máriához.

Az idézett cikkben is olvashattuk, hogy az énekesnő a gelsei Gutmann család vendége volt a ma Erzsébet tér 11.-ként számon tartott városi palotájukban. A befolyásos és művészetkedvelő, mecénás családhoz rokoni kapcsolat fűzte Rosenberg Ádámot, mint már írtam. Az első koncert után a család estélyt adott az énekesnő tiszteletére. Minden bizonnyal ekkor merült fel a jótékony fellépés ötlete, hiszen az izraelita nőegyletet a vendéglátó Gutmann Vilmos édesanyja alapította, ebben az időben pedig elnöknője már Vilmos húga, Vidor Samuné Gutmann Hedvig volt.

Az estéllyel lassacskán átevezünk a következő témára, Rosenberg Ádám részvételére Kanizsa társas életében. Erről majd a következő alkalommal írok, amikor a vacsora menüsorát is végigkóstolhatjuk virtuálisan :)

Wilt Mária hamarosan tragikus sorsra jutott. Amúgy is élete keresztje volt, hogy fenomenális hangi adottságaihoz nem járult harmonikus külső. Idősödve ráadásul beleszeretett egy fiatalemberbe, s e koncert után mintegy három és fél évvel, 1891 szeptemberében kilátástalanságában levetette magát egy bécsi szálloda erkélyéről... 

Befejezésül hallgassuk meg a világ egyik leghíresebb áriáját Bellini: Norma című operájából. Ráadásul nekünk most  (szerintem) minden idők legszebb énekesnője adja elő:

RTV "részletes"???

Természetesen folytatni fogom Rosenberg Ádám, Sigmund Romberg apja életének történetét, de most muszáj kifüstölögnöm magam egy ügyben...

Kedvenc tévéadóm a francia MEZZO csatorna, amely azt hiszem, a világ egyetlen klasszikus zenei (és jazz) televíziója. Műsorát hosszú ideje megtalálhattam az RTV Részletes újságban, nagyrészt ezért ezt a műsorújságot járatom hosszú évek óta. Tegnap, amikor megérkezett a friss szám, a hétfői napnál egyből a Mezzo műsor helyére lapoztam – és nem találtam abban a pár négyzetcentiben, ahol lenni szokott. Tüzetesen átnéztem az egész oldalt, hátha csak máshova helyezték, de hiába.

Tehát kitették az újságból ezt a tv-állomást anélkül, hogy mondjuk egy kis közleményben tájékoztatták volna az olvasókat.

Mondhatná valaki, hogy az internet világában ez már nem téma. Persze, van a Mezzo-nak is weboldala, benne a jóval részletesebb műsorral, de: sajnos, úgy tűnik, a franciáknak nem kenyere a logikus felépítés és könnyű kezelhetőség, mert bizony a Mezzo honlapján, majdnem azt kell, hogy mondjam, ember legyen a talpán, aki kiigazodik – még akkor is, ha ért egy kicsit franciául. Másrészt pedig a műsor a kisasztalon fekvő újság formájában jobban kézre esik, gyorsabban lehet(ne) tájékozódni benne, majd aztán érdeklődés szerint egy-két műsort programját részletesebben meg lehet nézni a honlapon.  

Bár valószínűleg inkább örülnöm kellene, hogy maga a tv-csatorna még egyáltalán nézhető. Gyakran félek attól, hogy egyszer csak eltűnik, mert hát persze, hogy nem a legtöbbet nézett adók közé tartozik. Egyszer már megpróbálta elvenni a szolgáltató, ám akkor országos felzúdulás lett belőle; mert, ha nem is tömegek nézik, de sok embernek fontos. Akkor Földes Imre zenetörténész tett közzé nagy visszhangot kiváltó nyílt levelet. Álláspontjához például még Kocsis Zoltán is csatlakozott, s a csatorna vezetése végül meghátrált és visszatették az adót. Így azóta is nézhetjük – legalább is, akik annál a bizonyos szolgáltatónál fizetünk elő. Mert például e szolgáltató egy újabb konkurense, aki ugyan több olyan csatornát is kínál, amit az enyém nem, és amelyeket nagyon szívesen vennék, a Mezzót nem vette fel a listájába...

Amúgy sem vagyok kibékülve azzal a rendszerrel, ahogy ez ma zajlik. Kismillió gagyi, illetve engem egyáltalán nem érdeklő témájú csatorna között szörfözgethetek: látszólag nagyon remek, hogy legalább 90 tévéadót nézhetek, ám én megelégednék a húsz százalékukkal. Semmi szükségem hat darab sportcsatornára, nem is tudom, hány darab gyerekcsatornára, a szirupos sorozatokra, és így tovább, amikor még a két legismertebb kereskedelmi televíziót is alig nézem, maximum három-négy filmjüket egy hónapban. Ha én választhatnék, akkor a kilencven helyett, még ha nagyon-nagyon bőven számolok, akkor is elég lenne körülbelül húsz-harminc televízióállomás – és nem abban az összeállításban, ahogyan azt a különböző, előre elrendezett csomagokban kínálják. Jó lenne, ha megengednék nekem, és minden előfizetőnek, hogy mi állítsuk össze a saját csomagunkat az érdeklődési körünk szerint... 

Legutóbb a Mezzón a csodálatos Anna Netrebko 2010-es berlini dalestjét néztem. Partnere Daniel Barenboim volt. Íme, az egyik ráadás-szám, Dvorák: E dalra tanított anyám című dala:

Egy éves a blogom!

Tavaly január 8-án léptem ki először mint "blogger" a nyilvánosság elé katalisztes blogommal.

Maga a műfaj elsősorban unokaöcsém felesége, Móni gasztroblogján keresztül fogott meg. Láttam, hogy  egy blog voltaképpen olyan, mintha az embernek lenne egy saját külön folyóirata, ahol nincs nyomdai és terjesztési költség, viszont vannak "bónusz" lehetőségek: mellékelhető hang, kép, film, linkekkel és tárgyszavakkal összehozhatók a rokon témák – a határ a csillagos ég!  Móninál figyeltem a lehetőségeket,  a módszereket, a stílust és sok minden mást, próbáltam elképzelni, hogy ezeket én egy másik témakörben hogyan tudnám felhasználni, és persze olvastam más blogokat is.

Aztán tavaly január legelején látogatást tettem Keszthelyen, és Móni az addigi távoktatás után alig egy óra leforgása alatt beavatott a blogolás rejtelmeibe, mármint számítógépes oldalról: hogyan kell linkelni, képet, hangot, videót beilleszteni, feltenni a megírt piszkozatot és így tovább. Már korábban kiválasztottam blogom hátterének képi megjelenését, ezt is Móni "lőtte be" nekem. Azóta is nagyon meg vagyok elégedve kis blogom külsejével – remélem, a hozzám látogatók is :)

Mielőtt tovább haladunk, köszönetképpen Móninak küldök egy zenét. Amikor ott jártam nála, nagyon tetszett neki Anna Netrebko. Így most is az ő egyik felvételét ajánlom: Plácido Domingóval énekel, méghozzá magyar dalt A víg özvegy című Lehár-operettből – és mint látható, e koncert idején volt várandós a kisfiával:

Így január 8-án nekivágtam a blogolásnak és azóta is írok. Nem teljesen szabályszerű periodicitással, de úgy nagyjából négy-öt naponta azért jelentkezem új témával; ha kevesebb az időm, akkor is legalább hetente, ennél tovább soha nem hallgattam. A statisztika szerint ez a 98. írásom, úgyhogy lassan eljutok a századikig, az is egyfajta jubileum.
Posztjaim, ahogyan egy blogban  ezeket az írásokat mondani kell, általában megmaradnak az úgynevezett "komoly zene" vagy "klasszikus zene" tárgykörében, bár időnként azért kirándulok kicsit. Ám fő témámat is igyekszem több oldalról megközelíteni: hol helyi, nagykanizsai vonatkozásokkal, hol más aktualitásokhoz kapcsolódva, hol pedig egyszerűen "csak úgy" jutnak eszembe témák, zenék, történetek. A zene és a gasztronómia kapcsolatát illusztráló írásaimat természetesen Móni blogja ihlette – tényleg, ezt a témát eléggé hanyagoltam mostanában...

Ebben az első évben írtam még két hosszú sorozatot: az egyik Liszt Ferenc és Nagykanizsa kapcsolatáról szólt, a másik pedig a XIX. századi, Kanizsáról Berlinbe eljutott, majd halálában újra Kanizsára visszatért operettprimadonna életútját járta végig. Liszt-sorozatomat a zeneszerző születésének 200. évfordulója inspirálta, s a blog anyaga, némileg átszerkesztve könyv formájában is megjelent ez év októberében. A szűz primadonna, Erdősy Eugénia sorozatából még lesz néhány folytatás, amelyek Eugénia utókorát mondják el. Jó lenne, ha valamikor ezt is kézbe lehetne venni könyv formájában.

Nyáron zajlott egy blogverseny, ahova én is beneveztem, új olvasókat és szakmai véleményezést remélve. Bár egész jó helyezést értem el, a verseny mégsem teljesítette be a szakmaiság iránti reményeimet, pedig nem egy bóvli orgánum nevéhez fűződött...

Közben annyira belejöttem a műfajba, hogy áprilisban indítottam egy másik blogot: ebben visszatértem ifjúkorom nagy kedvencéhez, Gábor Miklóshoz, és most már érettebben, könyvtáros módszereket alkalmazva próbálok hozzájárulni emlékének ébrentartásához. Erre sajnos, ebben a mai "celeb" világban ő is rászorul sok más nagy egyéniséggel együtt.

S hogy mit szeretnék? Nagyon kedves olvasóim vannak, de jó lenne, ha egy kicsit többen lennének. Ez úton is szeretnék kérni mindenkit, akinek tényleg tetszik ez a blog – és/vagy a Gábor Miklós-os, is – lehetőségeihez képest ajánlja ismerőseinek, barátainak; akár meg is oszthatja egy-egy bejegyzésemet a Facebook-on, vagy más hasonló helyeken, igencsak rám férne!! Mert ha egy ilyen blognál nem is számít a "nézettség", az ember még lelkesebben csinálja, ha gyarapodik a statisztikája :)) Szeretnék egy kicsivel több visszajelzést is: kommenteljetek nyugodtan, ha véleményetek van, hasonló élményetek, vagy bármi hozzáfűzni valótok. Ugye nem kértem túl sokat???

És e hosszú "jubileumi" írás végén egy újabb gyöngyszem: örök kedvencem, Plácido Domingo most egy német énekesnővel adja elő a Bordalt a Traviatából. A hölgy neve Diana Damrau, mostanában fedeztem fel magamnak, érdemes odafigyelni rá!

Örömzene

Kezdem úgy érezni, hogy mostanában túl sok komoly témával foglalkozom kis blogomban. Megfogadva Hofi Géza tanácsát, elhatároztam, hogy én is megpróbálok lazítani. Igaz, a "Zene és gasztronómia" témát is ennek jegyében kezdtem, aztán az is elkezdett önjáró módon egy kicsit alaposabbá válni, mint amilyennek először gondoltam...

Persze az eddigi vonulatot is folytatni fogom. Nem értem még végére Liszt-sorozatomnak és mostanában nagyon hanyagoltam Erdősy Eugéniát is. Ők mind sorra fognak kerülni; a "Liszt és Nagykanizsa" témából például már három további folytatást megírtam, de talán fogyaszthatóbb lesz, ha nem egyszerre akarom őket lenyomni kedves olvasóim torkán, hogy gasztronómiai hasonlattal éljek :)

Ezért kikapcsolódásként közben-közben adjuk át magunkat egyszerűen a zene és az énekhang örömeinek. Nagyon sok kedvenc felvételem van, közülük szeretnék alkalmanként válogatni. Remélem, meg tudom magamat tartóztatni, hogy az összes háttérinformációt ne kotorjam össze róluk, mert akkor oda jutunk, ahonnét elindultunk és kezdhetek egy újabb kikapcsolódási formát kitalálni...

Most már csak egy jó cím hiányzik ehhez az új sorozathoz, ami nem is igazán sorozat, inkább olyan, mint egy rovat egy újságban.

Az a cím jó lesz, hogy "ÖRÖMZENE"? Igaz, hogy ez a kifejezés a jazzben használatos elsősorban, de szerintem illik arra is, amit most én szeretnék. Ha valaki tud jobbat, ossza meg velem! Sőt, szívesen veszek zenei ötleteket, kiket, miket tegyek ebbe a rovatba. Átmehetünk akár kívánságműsorba is, bár azt önkiszolgáló módon is meg lehet oldani otthon. De ha valaki szeretné, hogy mások is megnézzék a kedvenceit, akkor várom a kommenteket, és ha tudom, felteszem ide a javaslatokat.

Elsőként nézzük és hallgassuk Anna Netrebkót. Ő Norina, a fiatal özvegyasszony Donizetti: Don Pasquale című vígoperájában. Éppen arról értekezik, hogy már ismeri a szerelem varázsát, a pillantás erejét, amivel szerelmet lehet kelteni, s bár szereti a tréfát, de ha dühbe gurul, ritkán ismer határt :)

Ugye, nem tengett túl a magyarázat?