Hevesi Sándor és a zene 1.

Hamarosan egy szép, mondhatni kerek évforduló lesz: háromnegyed évszázada, 1939. szeptember 8-án hunyt el Hevesi Sándor.

Forrás: Hevesi Sándor Színház

Rendkívül erős kötődése volt a zenéhez, ezt próbálom áttekinteni egy minisorozatban.

A nem-kanizsai olvasók kedvéért mondom, annyira talán nem köztudott, hogy Hevesi - eredetileg Hoffmann - Sándor Nagykanizsán született 1873. május 3-án. Apja, Hoffmann Mór Nagykanizsa kultúréletének ismert és megbecsült alakja volt: tanári működése mellett ifjúkora óta folyamatosan publikált, közel negyven (!) önálló kötete jelent meg: tankönyvek, pedagógia, publicisztika, irodalomtörténet, társadalomtörténet. Aktív évtizedeiben összesen hét kanizsai újság, folyóirat szerkesztőjeként vagy társszerkesztőjeként is tevékenykedett. Bennük rendszeresen tudósított a kisváros színházi eseményeiről is.

Négy gyermeke - Hevesi Sándor és három húga - művelt, meleg és toleráns otthonban nőtt fel. Sándor a híres kanizsai piarista gimnáziumba járt, ott érettségizett 1890-ben. Ekkor aztán a fővárosba költözött továbbtanulni és végleg ott is maradt. Családja még sokáig Kanizsán élt, akkor is, amikor az elszármazott fiú már elismert rendező volt. Csak miután apja, aki időközben "sima" tanárból a polgári iskola igazgatója lett, nyugdíjba ment, költözött fel a család a híressé vált fiúhoz.

Hoffmann Mór. Forrás: Hol-mi

Apja révén, aki alapító tagja volt az első kanizsai kulturális társaságnak, diákkorában Sándor rendszeresen tudta látogatni a színházi előadásokat. Akkoriban Kanizsán a színházi életet különböző - hol jobb, hol rosszabb - színtársulatok vendégszereplései jelentették, akik általában több hétre a városba települtek és szinte minden nap tartottak előadást. Utána viszont hónapokig, esetleg egy évig néma csönd, csak a helyi műkedvelők léptek közben színpadra. Ám nemegyszer előfordult, hogy egyik-másik színtársulat országos hírű vendégszereplőt is meg tudott hívni. A hangversenyélet viszont meglehetősen erős volt: a 19. század utolsó két évtizedében gyakran országos és nemzetközi hírű muzsikusok jöttek Kanizsára hangversenyezni és nagyon aktívak voltak a helyi muzsikusok, magán-zenetanárok és a jó színvonalú műkedvelők is.

Röviden összefoglalva a hátteret, ilyen kulturális környezetben nőtt fel a fiú.

Már gyermekkorában elbűvölte a színház és a zene világa. Az alábbi sorokat egy visszaemlékezésében írta a Színházi Élet 1935. évi 43. számában:

Mint a legtöbb gyereknek olyan szenvedélyemmé vált a színház, hogy csináltam egyet magamnak. Színpadot, bábukat, jelmezeket, szöveget, játékot, mindent magam produkáltam. Kisgimnazista koromban Kisfaludy Károly volt a kedvenc íróm. [...] Szegény apám [...] bankigazgatót, szóval gazdag embert akart belőlem nevelni, ami oly kevéssé sikerült neki, hogy elvégeztem a jogot és a filozófiát [...] Némi vigasztalást vont ki abból a "szerencsés",  rám nézve ellenben igen kellemetlen fogyatkozásomból, hogy raccsolok, mert szilárd meggyőződése volt, hogy e raccsolás nélkül megszöktem volna hazulról s beálltam volna egy vándorszínész-truppba, akár színlaphordónak, olyan viharos szenvedélyem volt a színház már ötéves korom óta. Emlékszem, egyszer apám éppen azon kapott rajta, hogy uszályos ruhát varrtam valamelyik bábszínházi primadonnám számára, mire ő anyámhoz fordulva keserűen jegyezte meg: - Nem értem én ezt a gyereket! Mi lesz belőle, szabó? Ez vagy varr, vagy olvas...!

Természetesen tanult zongorázni, mint ahogy akkoriban szinte minden polgári családban szokás volt a gyerekeket zenére taníttatni. Sándor kifejezetten tehetségesnek bizonyult, olyannyira, hogy érettségi után a Zeneakadémiát célozta meg, zongoraművész szeretett volna lenni. Életének erről a korszakáról már röviden megemlékeztem itt a blogban a Liszt Ferenc és Nagykanizsa egyik epizódjában. A Zeneakadémiai felvételi vizsgára őt előkészítő zongoratanárnője ugyanis nagy valószínűséggel korábban Liszt Ferenc tanítványa lehetett - kanizsai származású volt, úgy hívták, hogy Rózsavölgyi Szidónia.

Nos, érettségi után a fiatalember sikeres felvételi vizsgát tett a Zeneakadémián. Megállapították egyébként róla, hogy abszolút hallása van...  Azonban apja bármennyire is aktív volt Kanizsán, nem keresett annyit, hogy finanszírozni tudja fia zeneakadémiai képzését. Így Hevesi - biztosan fájó szívvel - a Kereskedelmi Akadémiára iratkozott be, hogy minél hamarabb kenyérkereső lehessen - és talán, hogy valóra váltsa apja terveit, aki szerette volna, ha fia jövedelmezőbb foglalkozást választ, mint ő. Hevesi nem tudta azonban megtagadni önmagát, s mert a bölcsészettudományok és a színház legalább úgy érdekelték, mint a zene, átiratkozott a bölcsészkarra, amit aztán nagy anyagi nehézségek közepette végzett el. Hogy próbáljon némi pénzt keresni, egyetemistaként színikritikákat kezdett írni. Ezen a téren olyan színvonalat produkált, hogy hamarosan neves fővárosi lapok alkalmazták állandó munkatársnak. Miután kifejtette véleményét, hogy hogyan is kellene Shakespeare-t rendezni, Beöthy László, a Nemzeti Színház akkori igazgatója a szaván fogta és 1902-ben rendezőnek szerződtette.

Így indult el Hevesi Sándor színházcsinálói pályája, ami aztán korszakossá vált a magyar színházi kultúra történetében.

Pályafutása során zenei képzettségének és hangszeres tudásának rendkívül nagy hasznát vette, különösen mint a Népszínház-Vígopera, majd az Operaház főrendezője. De a Thália Társaság művészeti vezetőjeként, majd pályafutásának csúcsán, a Nemzeti Színház igazgatójaként is, amikor a műsorpolitika és a színjáték összes alkotóelemének  - beleértve a zenét is - gyökeres megváltoztatásával, újra-értelmezésével igazi reformot hajtott végre, szintén tudott támaszkodni zenei képességeire és ismereteire.

Zenei szempontból természetesen az  Operaház főrendezőjeként volt a legközvetlenebb a kapcsolata a muzsikával. Ott sem tagadta meg önmagát, az egész légkört megújította, felfrissítette a régi "poros" rendezéseket. 22 operát és balettet állított színpadra vagy rendezett újra az 1902 és 1904 közti években. Ez a korszaka több kifejtést is megérne, hiszen rendkívüli hatása volt a magyar operajátszásra. Azt hiszem, még a mai, jó évszázaddal későbbi operarendezők is nagyrészt az ő köpönyegéből bújtak ki... Ám mivel pályája nagy részében prózai darabokat rendezett, erről az oldaláról kevés szó esik.

Élete utolsó éveiben Hevesi - származása következtében - erőteljes támadásoknak volt kitéve; ürügyként újító szellemét, tevékenységeit használták, túl modernnek minősítve törekvéseit - bár egész biztosan ez a szellem maga is zavarta ellenfeleit. A Színészkönyvtár életrajzi oldalán erről részletesen olvashatunk. Cukorbeteg lett, és a munka hevében sokszor nem figyelt kellőképpen a diétájára... 66 éves korában halt meg.

Legközelebb néhány érdekes történetet mesélek el Hevesi Sándor és a zene kapcsolatáról :)

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 10.

A sorozat 8. részével végére értem egy nagyobb egységnek, amely egykori Liszt-növendék zongoraművészek nagykanizsai koncertjeiről számolt be. "Bónusz"-ként elmeséltem Reményi Ede látogatását és hangversenyét, aki ugyan – hegedűművész lévén – nem volt tanítványa Lisztnek, de szoros baráti és zenei köréhez tartozott.

Nem ebben a sorozatban, de írtam Hubay Jenőről is, aki egészen fiatal hegedűsként egy időben gyakran muzsikált együtt Liszttel, így 1927-es kanizsai látogatása és koncertje, bár lazán, e témához is tartozik.

Ma egy új, izgalmas egységhez jutottunk el: olyan kanizsai zongoristákhoz, akik kapcsolatban álltak Liszttel, s ilyen módon a Mester hatása áttételesen Kanizsa zenei életében is érvényesülhetett.

Hevesi Sándor ifjúkori arcképe

Az első nevünk Rózsavölgyi Szidónia. Azt, hogy Liszt-növendék volt, László Anna említi a kanizsai születésű Hevesi Sándorról szóló monográfiájában. A könyvben azt olvashatjuk, hogy a gimnazista korában zongoraművésznek készülő fiút Rózsavölgyi Szidónia, egykori Liszt-növendék művész-tanár készítette fel a zeneakadémiai felvételi vizsgára. Sajnos, László Anna ezt az adatát, mármint hogy Szidónia Liszt-növendék volt, semmilyen forrással nem támasztotta alá. Elképzelhető, hogy Hevesi Sándor családtagjainak emlékezéseiből merítette.

A Rózavölgyi Szidóniáról eddig előkerült információk meglehetősen hézagosak. Rosenstock Szidónia néven az 1850-es évek második felében születhetett – valószínűleg nem Kanizsán. A korabeli helyi sajtó kanizsai születésűnek mondja, ám a helyi izraelita hitközség anyakönyvében ebben az időszakban nem szerepel. Mindenesetre városunkban nevelkedett és itt kezdett el zongorázni. 

Neve, amelyet valamikor 1869/70-ben magyarosított, először 1867-ben bukkant fel a kanizsai sajtóban, amikor az akkoriban városunkban élő, jó nevű Pyllemann Ferenc zongoratanár (később bécsi zenekritikus és zeneműkiadó) tanítványai között fellépett egy növendékhangversenyen:

Különös tetszésben részesült Pylleman tanítványa Rosenstock Szidi k. a. gyönyörű s korához képest meglepő játéka. (Zala-Somogyi Közlöny 1867. január 20., 2. oldal)

Az elkövetkező három-négy évben több hasonló mondat tűnik fel Kanizsa akkori hírlapjában, a Zala-Somogyi, később Zalai Közlönyben. Pyllemann Bécsbe költözése után egy másik kiváló helybeli magántanár, Bischitzky Miksa tanította Szidóniát. 1876-ban egy hangversenyen már Liszt-Gounod: Faust-keringőjét játszotta, ami mutatja haladását:

Ha már többször volt alkalmunk e kisasszony jeles játékát csodálni, ez alkalommal önmagát múlta felül, s e nem könnyű zenedarabot oly kifejezett technikával, oly művészi felfogással játszta, hogy a riadó tapsokat, melyekkel őt a közönség többszörösen kihívta, teljesen megérdemelte. (Zala 1876. április 26., 3. oldal)

Kanizsa másik hírlapja, a Zalai Közlöny másnap így méltatta Szidóniát:

Rózsavölgyi Sidonia k. a. kitűnőleg szépen játszott. Ujjai alatt a zongora egész zenekarrá alakult, szabatos játéka zajos tapsokat aratott. 
Az újság egy másik, 1875 szeptemberi hangversenytudósításában le is szögezik, hogy a tehetséges kisasszonynak zeneakadémián volna a helye.

A budapesti Zeneakadémia éppen ez év novemberében nyitotta meg kapuit Liszt Ferenc elnökletével és Erkel Ferenc igazgatásával. Az intézményben sajnos csak az 1882/83-as tanév végén adták ki az első évkönyvet, az első hét tanévről csak szórványosan fennmaradt iratanyag vall. Ennek alapján Gulyásné Somogyi Klára készített egy összegzést e tanévek évkönyveinek pótlására. Ebben az 1881/82-es zongorista növendékek között Rózsavölgyi Szidónia neve is olvasható. A Zeneakadémia levéltárának közlése szerint az 1882/83-as tanév iratanyagában Szidónia neve mellett a régi növendék megjelölés szerepel, amit igazol, hogy ott a neve az 1881/82-es névsorban. Ugyanakkor ellentmondás, hogy az ez év végén kiadott évkönyvből hiányzik az említése.

Mindezt összevetve a helyi sajtóból kirajzolódó képpel, miszerint Rózsavölgyi Szidónia 1877 és 1880 között egyáltalán nem lépett fel Kanizsán, pedig ezt előtte évente többször is megtette, s a Zala egy 1880 decemberi kanizsai szereplése alkalmából soká nélkülözött szeretett művésznőnknek titulálta, arra gondolok, hogy Szidónia már korábban, 1878/79 körül megkezdhette zeneakadémiai tanulmányait, csak az intézmény hiányosan fennmaradt iratanyagából ez nem derül ki.

Mint ahogy nem derül ki a helyi sajtóból sem egyértelműen. Kanizsának ekkoriban két hírlapja is volt, de egyik sem gondolt az utókorra, s csak ilyen szórványosan elejtett morzsákból lehet valamiféle halovány és hiányos képet összerakosgatni.

E hiányosságok ellenére az azért teljesen bizonyos, hogy Szidónia a Zeneakadémia növendéke volt abban az időszakban, amikor az intézménynek Liszt volt az elnöke és egyik zongoratanára.

Kérdés viszont, hogy valóban Liszt-növendék volt-e. Az, hogy kit lehet egyáltalán Liszt tanítványának tartani, eléggé képlékeny dolog. Természetesen sok az egyértelmű név csak Budapesten is, akik a Zeneakadémián a Liszt által vezetett "magasabb kiművelési osztályba" jártak. A skála másik végét az a megtörtént eset jelképezi, amikor valahol külföldön egyszer egy hölgy Liszt-növendékeként reklámozta koncertjét, holott még csak nem is ismerte személyesen. Koncert előtt Liszt meglátogatta a láttára halálra rémült hölgyet, eljátszatta vele hangversenyének műsorát, adott neki néhány tanácsot, majd ezzel búcsúzott: Most már jogosan mondhatja, hogy az én növendékem.

Szidónia neve nem szerepel a kifejezetten Liszt osztályába járók között. Azonban az előfordulhatott, s valószínűleg elő is fordult, hogy Liszt, aki Budapesten töltött hónapjaiban rendkívül intenzíven foglalkozott zeneakadémiai munkájával (az intézményben is lakott!), többször hallotta Szidóniát s bizonyosan értékelte, elemezte játékát: saját személyes növendékeit a kezdők közül ugyanis mindig maga választotta ki.

Rózsavölgyi Szidónia a Zeneakadémia után Kanizsán egyetlen egyszer lépett fel: 1887. április 17-én, a Polgári Iskola által rendezett esten. Liszt-művet játszott, a XII. magyar rapszódiát.

A Zala című újság április 24-i számában a következő sorokat olvashatták az akkori kanizsaiak:

Azután Rózsavölgyi Szidónia k. a. játszotta Liszt XII. Rhapsodiáját, a geniális mester e nehéz művét ritka zenei felfogással és mesteri technikával interpretálva. A közönség természetesen nem fukarkodott tapsaival és kihívásaival; kár, hogy a kisasszony művészi játékában oly ritkán gyönyörködhetik közönségünk.

Sajnos, ez volt minden, amit ez az újság akkor Szidóniáról írt, a Zalai Közlöny pedig meg sem emlékezett az eseményről.

Hoffmann Mór

A dolog érdekessége, hogy az est egyik szervezője a Polgári Iskola tanára, Hoffmann Mór volt, Hevesi Sándor édesapja. Fia – ebben az időben még eredeti nevén, Hoffmann Sándorként – a kanizsai piarista gimnázium hatodik osztályába járt. Nyolc éves korától tanult zongorázni, zongoraművésznek készült. Szidónia 1887-ben már a tanára lehetett, s így kerülhetett sor oly hosszú idő után kanizsai szereplésére éppen a Polgári Iskola rendezvényén. De lehet, hogy fordítva történt és kanizsai látogatásának lett az eredménye, hogy Hevesi Sándor a tanítványa lett. Valószínűleg a tanítványnak kellett alkalmanként felutaznia Pestre leckéket venni, mert nincs nyoma, hogy Rózsavölgyi Szidónia ezekben az években Nagykanizsán élt volna. A tanítás egyébként teljes sikerrel végződött: 1890-ben, érettségije után a budapesti Zeneakadémián megállapították  az ifjú Hoffmann abszolút hallását és zongorajátéka, tudása alapján fel is vették. Hevesi azonban anyagi okokból mégsem kezdte meg az akadémiát, s egy vargabetűvel a színház irányába fordult. Pályája során nagy hasznát vette zenei képzettségének, különösen mint a Népszínház-Vígopera, majd az Operaház főrendezője.

Szidónia életének alakulása egyelőre a teljes homályba vész. Csak néhány Kanizsán kívüli szerepléséről tudunk: 1881 nyarán a Budai Dalárda zongorakísérőjeként a kórussal Fiuméban járt, 1883 februárjában pedig közreműködött egy hangversenyen a Ferencvárosi Társaskörben. Harmincas évei közepétől eddig semmilyen adatot nem ismerünk róla, a kanizsai sajtó sem említette többet.  Talán férjhez ment és visszavonult a zenei pályáról, vagy fiatalon meghalt. A kutatást  egyébként is nehezíti, hogy abban az időben élt Kanizsán egy hasonló életkorú névrokona, Rózsavölgyi Antal tanító lánya, akinek a neve szintén felbukkan kanizsai koncerteken, társas rendezvényeken. Szerencsére 1872 körül mindketten tagjai voltak a Kanizsai Dalárda leánykarának, innét tudjuk, hogy két személyről van szó, akik közül a tanító leánya már akkor a Rózsavölgyi nevet viselte, amikor a mi Szidóniánkat még Rosenstocknak hívták.

Végül itt az ideje egy kis muzsikának, amivel egyúttal meg szeretném köszönni Somogyi Klára, a Liszt Ferenc  Kutatókönyvtár vezetője segítségét is. Hallgassuk meg Liszt-Gounod: Faust-keringőjét. 1876. április 23-án ezt játszotta a még zeneakadémiai tanulmányai előtt álló Rózsavölgyi Szidónia a nagykanizsai Arany Szarvas szálloda dísztermében. A felvételen látható fiatal művésznőnél nem volt idősebb, sőt, de az biztos, hogy nem ilyen lenge öltözékben ült le a zongorához...

Felhasznált irodalom:
László Anna: Hevesi Sándor. Bp., 1960
Gulyásné Somogyi Klára: Ábrányi Kornél a Zeneakadémián. = Fejezetek a Zeneakadémia történetéből. Bp.1992