A két Foscari a képzőművészetben

Már egy ideje tudjuk, hogy megvan a jegyünk Plácido Domingo egy újabb előadására, Verdi: A két Foscari című operájára Bécsbe, január 20-ra. Tavasszal, amikor még csak szépreményű jegyigénylő voltam/voltunk, elkezdtem egy kis sorozatot az operáról, hogy jól felkészüljünk az előadásra.

Ha valaki szeretne velem tartani az opera felfedezésében, érdemes újra átfutni ezeket a régebbi posztokat, innét könnyen meg lehet tenni:

1. rész: Bevezető egy ismeretlen Verdi-operához

2. rész: A két Foscari a történelemben

3. rész: A két Foscari az irodalomban

A történelem és az irodalom után nézzük meg azt a témát is, hogy "A két Foscari a képzőművészetben", bár az eddigi posztoknak itt-ott már voltak ilyen vonatkozásai.

Időben az első alkotások, amelyekre ráakadtam, kortárs - mármint Foscari-kortárs - kódex-illusztrációk. Íme egy iniciálé Francesco Foscari doge profiljával. A festő neve is ismert, Leonardo Bellininek hívták. A 15. századi kódex a velencei Biblioteca Nazionale Marziana tulajdona:

Szobrászati alkotások következnek, a velencei Bartolomeo Bon művei. Úgy tűnik, ő volt a Foscari-palota építésze is (az épületet A két Foscari a történelemben című posztban mutattam meg). Így személyesen ismerhette Francesco Foscarit és nagyon érdekes, hogy két egészen különböző felfogásban örökítette meg. Az egyik egy fejszobor, olyan szinten realista, hogy szinte karkiatúrának is mondható (készült 1438-42 között):

A másik pedig egy hivatalos portré, méghozzá egy egész jelenet. A Velencében sétálgatók gyakran láthatják: ahol a Doge-palota mintegy összeér a Szent Márk- székesegyházzal, egy csodás késő gótikus kapuzat áll, a Porta della Carta. Ennek domborművén térdel a doge a szárnyas oroszlán, Velence védőszentjének allegóriája előtt:

Az első szoborról is azt írja a szakirodalom, hogy a Porta della Carta számára készült, talán előtanulmánynak - hát, el tudom képzelni, hogy a megrendelők úgy látták, nem sugározza azt a méltóságot, ami egy dogétól elvárható lenne, és akkor a szobrász, némileg megalkudva, elkészítette a "hivatalos" ábrázolást. Jó lenne tudni, hogy tényleg így volt-e...

Még a kortárs időkben maradva, a nagy Donatello is készített egy bronz domborművet Francesco Foscari profiljával. Ennek képére nem akadtam rá, viszont ez a relief szolgált Lazzaro Bastiani (1429-1512) festményének alapjául. Az évszámok alapján Bastiani éppen ismerhette volna az 1457-ben elhunyt dogét, de a Padovában született művész a források szerint csak néhány évvel Foscari halála után, 1460 körül költözött Velencébe.

A téma további ábrázolásai már évszázadokkal későbbiek és a romantika korába vezetnek el bennünket. 

A két Foscari a történelemben című posztban már megmutattam Francesco Hayez 1842-ben készült festményét, amint a Doge-palotában fia, Jacopo térdenállva bizonygatja ártatlanságát agg apja - és egyben uralkodója - előtt, akinek másik oldalán felesége, Lucrezia áll két kisgyermekükkel.

Hayez, spanyolos neve ellenére olasz festő volt. 1791-ben Velencében született. Ott is tanult, majd kis kitérővel egész hosszú életén át Milánóban működött. Sokoldalú művész volt, művelte a portréfestést, kitűnt az irodalmi szereplők, történelmi, bibliai és mitológiai alakok és jelenetek megjelenítésében. Nem volt egy újító, forradalmi egyéniség, de nagy mesterségbeli tudással rendelkezett. A két Foscari tragikus történetét több képen is megörökítette, sőt, ugyanazt a jelenetet is többször megfestette.

Itt a múltkor megmutatott képnek egy másik változata:

ezen talán hangsúlyosabb a térdelő fiú mögött vörös köpenyben álló Loredano jellemzése, aki Byron darabjában és ennek nyomán Verdi operájában is a Foscarik kérlelhetetlen ellensége. A kortárs kritika különösen kiemelte az agg doge megjelenítését, akit tragikus csapdába zárt az állama iránti felelősségérzet és a fia iránti szeretet. Külön érdemes megnézegetni a Doge-palotából feltáruló kilátást, amit egy született velencei természetesen a legteljesebb hűséggel ábrázolt.

Hayez megfestette a doge lemondatásának jelenetét is, íme:

Végül egy francia romantikus festmény. Eugène Delacroix 1855-ben fejezte be 93x132 cm-es olajképét, mely szintén A két Foscari címet viseli (Les deux Foscari). Ha jól megnézzük a képet, kevéssé autentikus a környezet, viszont a kompozíció és a festésmód sokkal drámaibb:

Ennyi képzőművészeti ábrázolásra bukkantam a téma kapcsán. Végül nézzünk meg egy egészen röpke összefoglalót a Verdi-opera Los Angeles-i előadásából. Francesco Foscari - Plácido Domingo:

A két Foscari - az irodalomban

Ismerkedjünk tovább a Velence középkori történelme által inspirált Verdi operával. A két Foscari sorsa a történtek után hosszú évszázadokkal rendkívüli népszerűségre tett szert. Mint a későbbi kutatások kiderítették, némi romantikus mázt is kapott. Ez a népszerűség a nagy angol költőnek, Byronnak köszönhető.

Richard Westall: Byron

Byron, azaz George Gordon Noel Byron, Lord of Newstead (1788-1824) az európai irodalom-, kultúr- és eszmetörténet egyik rendkívüli alakja, maga volt a megtestesült romantika. Szerb Antal úgy jellemezte őt, hogy mint író nem futotta ki teljes formáját, inkább csak trónörökös volt, akiből nem lett király. Alakja mégis messze kimagaslik az irodalom kereteiből és mint byroni jelenség él és hat tovább az emberiség belső történelmében. Byron olyan életet élt, ecsetelte Szerb Antal, hogy mellette korának írói csak sápadt szobaemberek. Az élet ormain járt: előkelő, gazdag, szép és csodálatosan okos volt, minden lépését országos felháborodás és világraszóló mániákus rajongás kísérte, hölgyek elájultak, amikor belépett egy terembe, maga a pápa foglalkozott szerelmi bonyodalmaival, palotát tartott, hadjáratot vezetett, és amikor meghalt, Goethe a Faustban gyászénekkel siratta el. Nagy pozőr volt, ugyanakkor őszintén és becsületesen fájt a szíve a szenvedőkért és elnyomottakért; a szabadság-eszme nem üres irodalmi téma volt számára, hanem egész lényét átható valóság, amiért meg is tudott halni...

Nos, Byron az 1810-es évek közepétől idejét Itália különböző városaiban töltötte. Abban az Itáliában, amely mindig különös erővel vonzotta a ködös Anglia művészetének nagyjait (is). 1816 novemberében, több közjáték után érkezett meg Velencébe. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az egyik ilyen közjáték, még útban Itália felé az a híres időszak volt, amikor az év nyarán a nagy költőtárssal, Shelley-vel találkozott a Genfi-tó partján. A ma is létező Villa Diodatiban ők ketten és Shelley szerelme, későbbi felesége szórakozásból kezdtek rémtörténeteket írni. Ekkor született meg Mary tollából az azóta kultikussá vált  Frankenstein-regény...

De kövessük Byront Velencébe. Élete itt is, közben-közben más városokkal kombinálva, elképesztő iramban zajlott, különösen a hölgyek terén - ám maradt ideje és energiája Velence "velenceségére", sőt, az itáliai szabadságmozgalmakra is. Később a Childe Harold-ban így rögzítette a várossal való találkozását:

Sóhajok Hídján, Velence! megálltam,

palota s börtön jobb s balkéz fele;

házaid habból emelkedni láttam,

mintha egy bűvös pálca intene:

ezer év felhős szárnya leng vele

s haldokló Dicsőség mosolyg reám:

a márvány szárnyas Oroszlán fele

hány hódolt ország nézett hajdanán,

míg trónt ültél dicsőn száz szigeted hadán!

Több szállás után a Canale Grande egyik nagy palotájában állapodott meg, a Palazzo Mocenigóban:

Forrás: lordbyronpalace-venice.webs.com

Ezt csak azért említem, mert ez a szintén grandiózus és szintén Velence középkori dogéihoz fűződő palota majdnem szemben van a Foscari-palotával, ahol a múltkor kalandoztunk virtuálisan. Valószínű, hogy abban Byron a valóságban is járt, és persze járt a Doge-palotában; megismerte a két Foscari történetét az egyetlen kivégzett doge, Marino Faliero történetével együtt. Az irodalomtörténet említ egy Sismondi nevű történészt is, aki foglalkozott a témával és akivel Byron Itáliában személyesen is találkozott, bizonyosan neki is szerepe van abban, hogy költőnk mindkét velencei témából tragédiát írt. Ugyanebben az időszakban született egy harmadik drámája, a Sardanapalus, melyben ugyan korábbi kedves keleti témáihoz tért vissza, ám e három műve mégis valamiféle triógiát alkot. Mindegyikben hajlott korú uralkodó vergődik a körülmények és a kisszerű környezet csapdájában, akiknek más lehetőségük nem marad, mint egy utolsó kétségbeesett erőfeszítés, majd ennek kudarca után a méltósággal vállalt halál.

Érdekes, hogy Byronnal körülbelül egyszerre egy angol írónő is foglalkozott a két Foscari témájával. Mary Mitfordnak hívták és egyszerűen csak "Foscari" címet viselő színművét nagy sikerrel mutatták be 1826-ban a londoni Covent Garden színházban a kor nagy színészével, Charles Kembe-lel a címszerepben.

Azért most már lassan tényleg eljutunk Verdihez, de szerintem nagyon érdekesek ezek a gyökerek, érdemes felkutatni őket :)

A mai poszt végén csak egy kicsit hallgassunk bele az operába. Az idősebb Foscari, itt a csodálatos Renato Bruson és menye nagy kettősének részlete bevezet minket az opera hangulatába és dallamvilágába:

A két Foscari - a történelemben

Megtettük az első lépést, megrendeltük az operajegyet, hogy 2014 januárjában ott ülhessünk a Theater an der Wien nézőterén, Verdi: A két Foscari című operájának előadásán, amelyben az idősebb Foscarit Plácido Domingo fogja énekelni.

Amíg arra várunk, hogy kiderüljön, tényleg sikerül-e jegyhez jutni (ugye sikerül?), folytassuk tovább az ismerkedést a rendkívül sokfelé vezető és szerintem nagyon érdekes témával.

Még mielőtt megtudtam volna, hogy Verdinek létezik ilyen című operája, a Foscari nevet már hallottam. 1976-ban történt, hogy életemben először Olaszországba mehettem egy társasútra, amelynek első állomása Velence volt. Az ottani látnivalókra készülgetve találtam meg "a két Foscari" igaz történetét.

Francesco Foscari, akit Domingo alakítani fog, Velence dogéja volt. 1423 és 1457 között, tehát rendkívül hosszú ideig ült a Doge-palota tanácstermében, mint "egyenlők között az első". Ez azt jelentette, hogy volt ugyan hatalma a dogénak, de nem teljhatalom. Ha Velencében járva bemegyünk a Doge-palotába, több tanácsteremben, így például a Szenátus termében a bútorzat kialakítása is jelzi ezt: doge helye nem különálló trónszék, csak középponti helye és magasabb támlája különbözteti meg a többiek ülőhelyétől. Cserébe fejedelemként ábrázolták festményeken, fejedelemként fogadta más államok küldöttségeit, reprezentált városi ünnepségeken. Mindez csak körülbelül a XV. századtól volt így. De Velence köztársaság volt és érezték a veszélyét annak, hogy valamelyik doge esetleg monarchiát akar saját személyére alapozni. Körülbelül 100 évvel Foscari előtt Marino Falieri valóban összeesküvést szőtt e célból, ám leleplezték és kivégezték s a későbbiekben igyekeztek minél kevesebb mozgásteret biztosítani a dogéknak.

A Velencei Köztársaság igazi vezető ereje az úgynevezett Aranykönyvbe bevezetett nemesi családok tagjaiból álló Nagytanács (Consigliore Maggiore) volt, amelyből évente választották meg, kik foglaljanak helyet a Tizek Tanácsában (Consiglio dei Dieci). A Tizek-é volt a tényleges végrehajtói a hatalom – de nem mint személyeké, ezért választották őket évente, hanem mint testületé. A Tizek idővel meglehetősen félelmetes hírűekké váltak. Velence ugyanis, mint tengeri, katonai és kereskedelmi nagyhatalom polgárainak meglehetősen jó életszínvonalat és védelmet nyújtott, ám vaskézzel követelt maximális lojalitást. Nemcsak állam- és hadititkaikat őrizték, hanem találmányaikat, specialitásaikat is, például az üvegfúvás technikáját. Emiatt a velenceieknek meglehetősen kockázatos volt

Ide lehetett bedobni a feljelentéseket...

idegen származásúakkal komolyabban barátkozni, tőlük ajándékot elfogadni, mert ez már magával hozta annak gyanúját, hogy az illető összeesküvést sző városa ellen. Mindehhez létezett a "Bocca del Leone", a névtelen feljelentések lehetősége, ami módot adhatott rá, hogy valaki ilyesmivel megrágalmazza haragosát, miközben neki nem esik baja a hamis vád miatt. Ez okozza majd a két Foscari tragédiáját is.

Tehát, 1423-ban Francesco Foscarit választották dogévá. Már korábban két irányzat alakult ki Velence kormányzásának stratégiáját illetően. A városállam addig elsősorban a tenger felé tekintett ki és hozott létre gyarmatbirodalmat, de közben olyan változások történtek, hogy felmerült a szárazföld felőli hátország megerősítésének szükségessége is. Ez utóbbi irányzatnak, az Itália felé való terjeszkedésnek volt vezéregyénisége Francesco Foscari. Hivatali idejének nagy részét háborúskodás töltötte ki, amelynek eredményeképpen nagy szárazföldi területek jutottak Velence birtokába. Ám a városnak mindez sokba került: sok pénzbe és nagy veszteségekbe. Magának a dogénak is három fia vesztette életét a csatatereken. Végre egy Velecének előnyös békeszerződéssel sikerült lezárni ezt a korszakot, amikor a tenger felől is vészhelyzet alakult ki a törökök terjeszkedése miatt. Foscari, megvédendő tengeri területeiket, a török ellen kezdeményezett háborút, ám a velenceieknek már elegük volt a hadakozásból. Ezért 1457-ben a Tizek Tanácsa elmozdította tisztségéből a dogét, aki lemondatása után néhány nappal meghalt, a török szultánnal pedig kereskedelmi szerződést kötött a vérontás elkerülésére. Ám azt csak elodázni sikerült, mert alig pár év múlva megindult Velence első nagy háborúja a törökkel. Zárójel: itt persze az opera-rajongónak egyből eszébe jut Otello...

Francesco Hayez romantikus festménye: A két Foscari (1842)

De térjünk vissza eredeti témánkhoz.

Francesco Foscarit tehát politikája miatt fosztották meg doge-i címétől, holott hadjáratai következtében a szárazföldön is Velence lett a vezető erő Itália területén. Mindehhez magánéleti tragédia is társult. Egyetlen életben maradt fiát, Jacopót, akinek néhány évvel korábbi esküvőjén még nagyszabású lovagi játékokat tartottak a Szent Márk téren, a Tizek Tanácsa letartóztatta és száműzetésre ítélte, mert ajándékot fogadott el a milánói hercegtől. Röviddel ezután meggyilkolva találták a Tizek soros elnökét és mindenki arra gondolt, hogy Jacopo Foscari a gyilkos. Visszahívták a száműzetésből és még kínpadra is vonták a fiatalembert, aki, hogy bizonyítsa ártatlanságát, a milánói herceghez fordult igazolás céljából. Ám elfogták levelét, amit bűnjelként értékeltek, mert a Tizek szemében éppen azt bizonyította (vagy csak akarták, hogy bizonyítsa), miszerint a fiatal Foscari ténylegesen kapcsolatban áll egy idegen herceggel. A 84 éves dogénak a szokások szerint térden állva nyújtották át a fia örökös száműzetését elrendelő ítéletet, aki, mint városának elkötelezett államférfi reszkető kézzel írta alá. Mire a száműzött hajója Krétába ért, kiderült az igazi gyilkos személye, ám Jacopo még utazás közben belehalt a kínvallatások alatt szerzett sérüléseibe. Az utolsó gyermekét is elvesztett agg dogét a Tizek ekkor mondatták le, uralkodásra alkalmatlannak ítélték.

A Ca' Foscari, azaz Foscari-palota

A Canale Grande mentén az egyik legmonumentálisabb épület a Foscari család palotája. A megtört öregember annyi sorscsapás után ide vonult vissza és ennek az épületnek az erkélyén állt (vajon melyiken? az első emeletin-e, vagy a Doge-palota mintája nyomán készült második emeletin?), amikor lemondatása után néhány nappal, 1457. október 30-án a Campanile harangjai hírül adták, hogy megválasztották utódát s holtan esett össze. Fajth Tibor velencei útikönyve szerint a palota sarkán kiugró nagy kovácsoltvas lámpát (jobboldalt látszik) még ő helyeztette el a fia emlékére. Sajnos, ennek megerősítését eddig nem találtam meg a neten, pedig elég szép irodalom van fent erről a palotáról.

Az épületben egyébként a XIX. század második fele óta egyetem működik, udvara és belső terei múzeumként megtekinthetők. Ha még járok Velencében, biztosan elmegyek megnézni! Addig is ebben a blogban egészen remek képeket találhatunk róla.

Velence hamarosan nagy elégtételt adott Foscarinak. A Frari templomban helyezték örök nyugalomra. Monumentális síremlékét már a halála utáni évben elkészítette Antonio és Paolo Bregno. Egy jellemzés szerint benne a gótika és a korai reneszánsz elemei elragadó harmóniában egyesülnek. Felirata: Polgártársak, csodáljátok dogétokat.