Ahogyan a művésztárs látta

2012. május 28., hétfő

0 megjegyzés
Nem sokkal nyolcvanhetedik születésnapja előtt, május 18-án elhunyt a legendás bariton, Dietrich Fischer-Dieskau. A Momus-portálon közzétett nekrológot és a hozzá csatlakozó jegyzetet nagyon tudom elolvasásra ajánlani. Én nem is szeretnék a saját gondolataimból ezekhez hozzátenni, ez a két írás annyira kiválóan összefoglalja mindazt, ami nagy énekessé, nagy muzsikussá, nagy művésszé tette őt. Csak azt a gondolatot emelném ki, hogy Fischer-Dieskau egy igazán tudatos művész, rendkívüli műveltségű ember is volt. Kiváló könyvet írt például Schubertről, olyan szinten, mint egy csak a zenetörténettel foglalkozó elméleti szakember. Biztos vagyok benne, hogy ez visszahatott előadóművészetére is.
És amit a nekrológok nem említettek: első felesége, a csellista Irmgard Poppen 1963-ban belehalt harmadik gyermekük szülésébe. Az énekes második házassága rövid életű lett, majd 1977-ben nősült meg újra. Felesége a magyar származású operaénekesnő, Várady Júlia; néhány napja ő jelentette be a nyilvánosságnak férje halálát.


Én azzal szeretnék Dietrich Fischer-Dieskau-nak a magam módján emléket állítani, hogy felidézem egyik legszeretettebb partnere önéletrajzi kötetének néhány vele kapcsolatos részletét.
Ez a partner minden idők legnagyobb zongorakísérője, Gerald Moore. Közös hangfelvételeik, mindenekelőtt Schubert és Schumann dalai az interpretáció csúcsai.

Moore a Túl hangos vagyok? Egy zongorakísérő emlékiratai címmel jelentette meg derűs, bölcs humorú, és mellette nagyon informatív könyvét, amely szerencsére 1968-ban magyarul is napvilágot látott. Benne egy egész fejezetet szentelt a nála éppen egy nemzedékkel fiatalabb Fischer-Dieskaunak. Fogalommá vált együttműködésük 1951-ben indult.
Olvassunk bele ebbe a kötetbe, amelyet a zongoraművész már aktív pályája lezárulta után, igazán nagy nimbusszal övezetten vetett papírra:

Felemelő élmény Fischer-Dieskauval hangversenyezni, de még izgalmasabbak a próbák. Dieskau a próbákon ideges és olyan transzban van, mint valami régész, amikor régen lappangó kincseket tár fel.
...
Ez a Fischer-Dieskau nevű fiatalember élesebben láttatta meg velem Schubert, Schumann, Wolf, Brahms lényegét, mint előtte bárki.
...
Fischer-Dieskau egyénisége olyan mély benyomást kelt mindenkiben, aki csak találkozik vele, hogy igen gyakran felteszik a kérdést, vajon embernek milyen ez a fenomén?
Ha azt mondanám, hogy Fischer-Dieskau zenét lélegzik, zenében gondolkodik és zenében beszél, igazat mondanék, de ez a megállapítás azt a benyomást kelthetné, hogy Fischer-Dieskau annyira csak a művészetének él, hogy nincs is más gondolata. Pedig ez nincs így. Nem, ez a művész nem afféle "zenebarbár", aki annyira untatja és megviseli környezetét.
Nincs szórakoztatóbb ember Dieternél – olyan sokoldalú a szelleme, az érdeklődése. Angol beszédében nyoma sincs a németes akcentusnak, olvasmányainak skálája pedig Shakespeare-től Somerset Maughamig terjed. Ezenkívül sokat utazgat Angliában, Amerikában, Olaszországban, úgyhogy széles látókörű, igen művelt ember, a humora pedig egyáltalán nem teuton; gyorsan, szellemesen reagál, gyakran nevet, de sosem hangosan, hanem hosszan, halkan; valósággal csörgedezik a nevetése, és ez a csobogásszerű valami aztán hirtelen tör a felszínre.
...
Dieter azt szokta mondani, hogyha újra kezdhetné, színész lenne (aki látta őt az opera színpadán, csöppet sem csodálkozik ezen), vagy pedig festő. Vakáción elfeledkezik a muzsikáról, csak üldögél a kertjében a Lindenalleen, festeget és olvas a festészetről. Szívesen gyönyörködik a szép dolgokban, pompás üveg-, porcelán- és bútorgyűjteménye van. Csinos háza az ő tervei alapján épült újjá.
...
Fischer-Dieskau életének központja azért persze a zene. Hatalmas zenei könyvtára, óriási lemezgyűjteménye van.
...
Sok énekest csak a dal meg az opera érdekli, Fischer-Dieskaut azonban minden: szenvedélyes hallgatója a kamarazenének, a zenekari muzsikának is. Lemezkatalógusa, amelyet maga szerkeszt nagy szakértelemmel, valóságos lexikon.
...
Sokat tanultam ettől a nagy énekestől, ettől a fiatalembertől, aki akkoriban született, amikor én már John Coatest kísértem; pályafutásom őszén hozott vele össze a sors, és csodálatos művészete annyi örömöt szerzett, annyi biztatást adott nekem, hogy csak azt mondhatom: igazán hálás vagyok érte.

Gerald Moore szavai után itt van kettejük előadásában a klasszikus dalok egyik legklasszikusabbja, Schubert Rémkirálya (Erlkönig) Goethe versére. A felvétel 1959-ben készült.

A Hegymászó

2012. május 21., hétfő

0 megjegyzés
A Himalája ismét egy Zala megyei fiatalember életét követelte. A surdi Horváth Tibort, a Magyar Annapurna Expedíció tagját május 5-én nagy valószínűséggel jéglavina sodorta el.

A tragikus eset hallatán rögtön felidéződött bennem nővérem, Kara Kocsis Gabriella verse, amelyet még a tíz éve, 2001 októberében nagyon hasonló módon és szintén a Mount Everesten halálos balesetet szenvedett keszthelyi dr. Gárdos Sándor emlékezetére írt.


Gárdos Sándor emlékköve (Vonyarcvashegy, Szent Mihály-domb)

A verssel egyszerre emlékezem a két zalai fiatalemberre és nővéremre, aki hamarosan három éve lesz, hogy nincs velünk...


KARA KOCSIS GABRIELLA

A Hegymászó

Buroksötét az éjszaka,
panaszkodón a szél szava
sír szempillámra zúzmarát,
didergető hideg mar át.
Lenéznek rám, míg alhatok
dermesztő tűzű csillagok,
a csend hiánya szíven üt,
az éjben immár mindenütt
a félelem, a Félelem
a legnagyobb ellenfelem –
mért voltam én oly ostoba,
mért hagytam könnyelműn oda
barátságos, meleg szobád,
ölelném tested bársonyát,
most gyötröm jégcsap-ujjaim
a fagynak pengő húrjain.
Markomba gyűlnek torz dalok
halálomra ha gondolok –
nagyobb bátorság kellene,
talán megvívok ellene,
az ember úgyis addig él,
amíg van célja és remél –
Gyerünk! Enyém a pirkadat,
acéllalvert bakancsomat
csak fel, csak fel a csúcs felé,
ha testem is szakad belé!
A szél a lelkemig hatol,
szívem torkomban zakatol,
nincs messze már a csúcs, tudom,
a lépteim már számolom,
a fény elönt, a hó vakít,
világ! legyőzök én ma itt
ezer veszélyt, halált, magányt,
s megfejtem még a nagy talányt:
mért képes ember életét
feltenni semmi célokért – 
A csúcsra hogyha érkezem,
kitárom mind a két kezem,
állok a mindenség fölött,
a testem égbe költözött,
felnéznek rám a hegyfokok,
a csúcson, ím, magam vagyok:
Ember, ki száz halálon át 
legyőzni merte önmagát!


Úgy érzem, ez a zene most illik ide:

 

Ádám, Sigmund Romberg édesapja 2.

2012. május 17., csütörtök

0 megjegyzés

Folytassuk ismerkedésünket Sigmund Romberg édesapjával, Rosenberg Ádámmal. Érdemes –– amennyire a források engedik –– részletesen foglalkozni vele, hiszen ő is muzsikus volt, ami nyilván befolyásolta fiát; de azért is, mert Ádám kapcsán bepillantást nyerhetünk az 1880-as évekbeli Nagykanizsa életébe: nemcsak zenei-, hanem társas-életébe is.

Amióta a múltkori első részt nyilvánosságra hoztam, egyértelműen kiderült, hogy Ádám valóban 1843-ban született – a múltkor még "benne volt a kalapban" az 1844-es év is, bár kisebb valószínűséggel. De most már biztos, hogy 1843 a helyes: az adat Horvátországból, Beliscséről érkezett, ahol, ahogy majd látni fogjuk, az 1880-as évek végétől élt a család.
Mint írtam, nem tudjuk, hogy Ádám hol végezte zenei tanulmányait, de egy biztos: zongorázott olyan szinten, hogy muzsikusként hosszabb időt töltött külföldön. Egy várost ismerünk, ahol biztosan élt és működött, ez pedig Glasgow. Ám gazdag nyelvismerete volt: beszélt franciául, olaszul, így gyanítható, hogy ezeken a nyelvterületeken is hosszabb időt töltött; természetesen beszélt angolul, illetve beszélte a Monarchia nyelvei közül a németet, a szerbet és a horvátot.

A későbbi cikkek alapján gyanítható, hogy külföldi időzései között Ádám azért haza- hazatért. Apja halálakor, 1866-ban nem egészen 23 éves volt. Hogy akkoriban itthon élt-e, vagy sikerült hazajönnie a temetésre, nem tudom, mivel a köszönetnyilvánítást csak az özvegy írta alá, amint korábban mutattam is.


1869-ben, 26 évesen Rosenberg Ádám már hirdette magát a Zala-Somogyi Közlönyben, mint kanizsai hangszerkereskedő:

Zongorák eladása. Ezennel értesítem a n. é. közönséget, hogy szerencsés vagyok az elsőbbrendű zongoragyárak bizományát bírni, melyszerint nálam a legjutányosabb gyári árakon lehet vásárolni, úgyszinte használttakat bevásárlok.
Rosenberg A. N.-Kanizsán, bizományos az Ehrbar, Bösendorf, Theidor stb. zongoragyáraknak.
(1869. július 17. 4. oldal)

Egy régi zongora a nagykanizsai Thúry György Múzeumban

Aztán egy évtizedig semmi hír nem volt róla a helyi sajtóban, majd 1881. szeptember 7-én ezt írta a kanizsaiak másik hírlapja:
Rosenberg Ádám úrról örömmel említhetjük, hogy az idén nem megy vissza Glasgowba, hol kitűnő zongoraművész hírében áll, hanem városunkban marad, a hol hallomásunk szerint zeneiskolát fog nyitni. Ennek városunk művészetkedvelő közönsége csak örülhet. (Zala, 1881. szeptember 7.)


Ebből a két mondatból a múltra nézve annyit le lehet szűrni, hogy az utóbbi időszakban Glasgow-ban élt, de közben évente hazalátogatott. Lehet, hogy ebben az időben is működött az 1869-ben hirdetett hangszerkereskedése, talán édesanyja és/vagy testvére(i) dolgoztak benne, de bizonyítékot egyelőre nem találtam rá. Később viszont újra találkozunk ezzel a tevékenységével is.


Mindenesetre tény, hogy 1881 körül, harmincas éveinek végén Rosenberg Ádám véglegesen hazatért, és ezzel elkezdődött szülővárosa zenei életében való részvételének gyümölcsöző korszaka.


Folyt. köv.! 

Mai zenénk Carl Czerny egy etűdje. A XIX. századi zongoristák az ő pedagógiai darabjain nőttek fel –– még Liszt Ferenc is!

Zenei kincsek nemzeti könyvtárunkban

2012. május 11., péntek

2 megjegyzés

Nem túl régen jól kifüstölögtem magamat a Gábor Miklós-blogban, mert budapesti nagykönyvtáraink meglehetősen nagy összeg fejében engednek csak a kikért dokumentumokból jegyzetelés gyanánt, saját fényképezőgéppel cikkeket, cikkrészleteket kifényképezni.
Különösen nagy összeget kér e "szolgáltatásért" az Országos Széchenyi Könyvtár, bár az összeg mellett magán az elven is nagyon ki vagyok akadva...

De most feledkezzünk meg erről, és ismerkedjünk meg egy kicsit részletesebben, hogy egyáltalán mi minden található nemzeti könyvtárunkban, s korlátozódjunk a zenével kapcsolatos dokumentumokra, mert attól tartok, így is maratoni blogbejegyzés lesz ebből :)
Természetesen a legértékesebb anyaghoz csak kutatói olvasójeggyel és szigorú biztonsági előírások betartásával lehet hozzáférni, és ez így van rendjén, hiszen iszonyú felelősség e nemzeti kincsek őrzése. Ám mégis tanulságos ismerni, hogy egyáltalán mi minden található itt, amelyek közül azért időszaki kiállításokon az átlag-olvasó is láthat ezt-azt :)

Kezdjük a kályhától:

Az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) 1985 óta a Budavári Palota F épületében található.



A több, mint két évszázados intézmény megalapítása a hazafias érzésű, felvilágosult arisztokratának, Széchényi Ferenc grófnak (1754–1820) köszönhető, aki 1802. november 25-én nemzetünk pallérozására, anyai nyelvünk virágzására s hazánk történetének igaz ösmertetésére vezető útnak feltalálására nagycenki családi könyvtárát a nemzetnek ajándékozta. A könyvtárat a Helytartótanács már 1804-ben felruházta az úgynevezett kötelespéldány-joggal, amelynek értelmében a magyarországi nyomdák minden termékükből ingyenes példányokat tartoznak beszolgáltatni. A gyarapodást ajándékozás, hagyaték és vásárlás is elősegítette és segíti. Megalapítása óta nyilvános intézmény: anyagát — olvasótermi használattal — rendelkezésre bocsátja mindazoknak, akik művelődés, tanulás, vagy tudományos kutatás céljából keresik fel.
Mint internetes honlapján is olvasható, az OSZK a nemzet emlékezete, minden Magyarország és az országhatárokon kívül élő magyar ember közös kincse, s egyszersmind az európai– és világkultúra szerves, azt színesítő, gazdagító része.

Zenei tárgyú dokumentumai elsősorban a SZÍNHÁZTÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNY ÉS ZENEMŰTÁRban összpontosulnak, amely az épület VI. szintjén, az északi rész nyugati oldalán helyezkedik el. Ha az Oroszlános udvaron keresztül lépünk az épületbe, rögtön az ötödik szinten vagyunk, így csak egy emelettel kell feljebb sétálnunk a fehér márvány díszlépcsőn.
 
A ZENEMŰTÁR az intézmény egyik legrégibb különgyűjteménye. Megalakulásának indítékát az adta, hogy 1904 és 1912 között a nemzeti könyvtárba került az 1893-ban elhunyt Erkel Ferenc hagyatéka. A könyvtár zenei dokumentumaiból 1924-ben Isoz Kálmán főkönyvtáros alakította ki a Zeneműtár különgyűjteményét. Az évtizedek múlásával a tár funkciói, elvégzendő feladatai folyamatosan bővültek, és mára a zeneművek valahai tára összetett feladatokat ellátó osztállyá lett, mely hagyományaira építve a harmadik évezred követelményeinek igyekszik megfelelni.
A törzsállomány zeneművekből, kéziratos és nyomtatott kottákból, illetve zenei tartalmú hangfelvételekből áll. Ezt egészítik ki a prózai hangfelvételek, a fényképek, a zenetörténeti, zeneelméleti tartalmú kéziratok, valamint a szerzői hagyatékok és a 6500 kötetes szakkönyvtár.
A Zeneműtár több, nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő gyűjteményrészt mondhat magáénak. Ezek közül időben az első a Bártfai gyűjtemény. Az észak–magyarországi Bártfa város (ma Bardejov, Szlovák Köztársaság) Szent Egyed–templomának gazdag, kéziratokból és nyomtatványokból álló kottatára az XX. század első évtizedében került az OSZK-ba. A több mint hetven szólamkönyvből álló tár alapján a kutató átfogó képet alkothat a XVI–XVII. századi Magyarország városi zeneéletéről.

A Bártfai Gyűjtemény két lapja


Kiemelkedő jelentőségű a Haydn–gyűjtemény. E dokumentumegyüttes az egyetemes zenetörténet klasszikusa, Joseph Haydn műveinek mintegy 100 eredeti kéziratát, azok korabeli másolatait és első kiadásait tartalmazza. Szorosan kötődik hozzá az Esterházy–archívum, amely a hercegi család levéltárából származó kottákból, iratokból, a Haydn személyéhez fűződő dokumentumokból illetve az Esterházy "Fényes" Miklós herceg által meghozatott XVIII. századi operagyűjteményből áll. E dokumentumok az OSZK Zeneműtárát a világ legértékesebb Haydn–gyűjteményévé emelik.

A XIX. századi magyar zene kutatója is bőséges korabeli forrásra lelhet a Zeneműtárban. Tanulmányozhatók itt Bihari János, Lavotta János, Csermák Antal, Rózsavölgyi Márk, Egressy Béni szerzeményei, többek között a verbunkos-irodalom legfontosabb forrása, a Magyar nóták Veszprém vármegyéből füzetei. Itt őrzik a neves magyar romantikus zeneszerző, Mosonyi Mihály hangjegyes kéziratainak és művei első kiadásainak jelentékeny részét.

A Liszt Ferenc gyűjtemény az európai és a magyar zenetörténetben egyaránt vezető szerepet játszó komponista 47 eredeti kéziratát, mellette számos, a zeneszerző keze vonását megörökítő korrektúrapéldányt, nyomtatványt és levelet őriz. Emellett Liszt–levelek az OSZK Kézirattárában is vannak.
Tanulmányozható a Zeneműtárban Erkel Ferenc valamennyi operakézirata, teljes szerzői életműve. Az Erkel-hagyaték másik része, a levelek és nyomtatványok a Kézirattár állományába tartoznak.

Erkel Himnuszának kézirata, vegyeskari változat


Különösen jelentős az a dokumentum–együttes, mely Goldmark Károly és életművének kutatását teszi lehetővé.
 
Kiemelkedő a XX. századi gyűjtemény is, mert a Tár vezetősége a kezdetektől fontosnak tartotta, hogy kortárs művészek kompozícióival gyarapítsa állományát. Ennek a munkának eredményeként a látogatók ma itt tanulmányozhatják mások mellett Bárdos Lajos, Hubay Jenő, Kacsóh Pongrác, Kósa György, Reinitz Béla, Siklós Albert, Szabó Ferenc kéziratait, Szőke Péter zenei–ornitológiai, valamint Volly István népzenei gyűjteményét.

A Hangarchívum mintegy 100 viaszhengert, 15.300 darab 78-as fordulatszámú hanglemezt, 13.000 mikrobarázdás lemezt, 5.000 db hangkazettát és 6.000 CD-t őriz. Döntő többségük Magyarországon az 1900-as évek óta kereskedelmi forgalomba került zenei felvételeket tartalmaz, illetve valamilyen magyar vonatkozással bír. Lefedi a magyarországi zenei élet csaknem teljes palettáját mind történetiségében, mind az egymás mellett élő zenei stílusok és irányzatok terén. Ugyanakkor tükre a XX század hatalmas technikai–technológiai fejlődésnek az első fonográf viaszhengerektől a digitális hangfelvételekig. Köztük legendás nagy előadóművészek — többek között Hubay Jenő, Dohnányi Ernő, Szigeti József, Földes Andor, Széll György, Reiner Frigyes, Fricsay Ferenc — archív felvételei is hallgathatók.
A Zeneműtár mellett jelentős zenei jellegű dokumentumok találhatók az OSZK más különgyűjteményeiben is.
A KÉZIRATTÁR anyagát elsőnek a zenetörténészként is kiváló Mátray Gábor rendezte még az 1860-as években.
Középkori anyagából kiemelkedik a zenetörténeti jelentőséggel is bíró, bár csak szövegesen leírt Ómagyar Mária–siralom, amelyet a Leuveni–kódex őrzött meg. Itt van a Halotti beszédet is tartalmazó Pray–kódex, amely egyúttal a magyar vonalrendszeres hangjegyírás első megmaradt emléke. A Felvidékről származó ún. Zsigmond–kori töredék a XV. század első felének hazai többszólamúságát dokumentálja.
 
A Mátyás-graduále
Mátyás könyvtárából 35 corvinát őriznek itt. Vitatott, hogy a felbecsülhetetlen értéket képviselő Mátyás–graduále corvinának tekinthető-e, mivel helye valószínűleg nem Mátyás könyvtártermeiben volt, hanem a királyi kápolnában. A többi corvinától eltérően nemcsak címlapján, hanem belsejében is gazdagon illusztrált egyházi énekeskönyv az egyházi év második feléhez — a nagyszombattól a pünkösd utáni 24. vasárnapig terjedő időszakhoz — tartozó misék változó énekeit tartalmazza. Elképzelhető, hogy egy legalább háromkötetes énekeskönyv második kötete lehetett.

A XVI. század végén kibontakozó, a XVII. század végén és a Rákóczi–szabadságharc idején felvirágzó magyar nyelvű énekköltészet dokumentumai közül a Kézirattár őrzi a Balassi–kódexet, a Bölöni–kódexet, az Eperjesigraduált, a Thököly–kódexet, a Mátray–kódexet, a Komáromiénekeskönyvet, a Szentsei–daloskönyvet. A XX. századi magyar zene– és előadó–művészet vonatkozásában Csenki Imre, Dohnányi Ernő, Ferenczy György, Hubay Jenő, Rösler Endre hagyatékai állnak a kutatás rendelkezésére.
A nemzeti értékű forrásanyag mellett a Kézirattár értékes nem magyar kötődésű dokumentumokkal is rendelkezik. Közülük zenei vonatkozású a XIII. század végéről származó ún. Budapesti Dalkézirat három illusztrált kódexlapja a Kürenbergi lovagköltő és más minnesang énekesek illusztrált szövegeivel, a XX. századból pedig Pablo Casals levelei.

A SZÍNHÁZTÖRTÉNETI TÁR az ország legnagyobb magyar színházi forrásgyűjteménye. Gyűjti mindazokat a könyvtári jellegű dokumentumokat, amelyek összefüggnek a magyarországi, illetve a határon kívüli magyar vonatkozású színjátszással. Állománya különböző alcsoportokra oszlik.
A közel 50.000 kötetet számláló Szövegkönyvtárban 40.000 magyar és 10.000 külföldi, illetve idegen nyelvű szövegkönyv található. Itt vannak az Esterházyak könyvtárából származó XVIII–XIX. századi librettók, valamint más színházak mellett a Nemzeti Színház, a Népszínház és az Operaház műsorkönyvtára.
A megközelítőleg 400.000 egységből álló SZÍNLAP– ÉS APRÓNYOMTATVÁNY GYŰJTEMÉNYben a különböző színházak zenés előadásainak plakátjai, színlapjai is megtalálhatók. Itt őrzik például az első magyar énekesjáték, a Pikko hertzeg és Jutka Perzsi 1793-as bemutatójának kétnyelvű színlapját vagy Bartók Béla: A Kékszakállú herceg vára ősbemutatójának plakátját.

A Pikko hertzeg kétnyelvű színlapja

A GRAFIKAI ÉS SZCENIKAI GYŰJTEMÉNY a prózai színjátszás mellett áttekintést nyújt az eszterházi kastélyszínház díszlet– és jelmezterveitől a XX. századi jeles magyar szcenikusok munkásságáig, a Haydn által bemutatott operák díszlet– és jelmezterveitől a közelmúlt jeles opera–szcenikusainak munkásságáig.
A mintegy 180.000 egységből álló FOTÓGYŰJTEMÉNY a fényképezés kezdeteitől tartalmaz színházi fényképeket, köztük az Operaház előadásairól és művészeiről is. Az 1980-as években ide került három világhírű magyar énekes, Závodszky Zoltán (1892–1976), Anday Piroska (1903–1977) és Rösler Endre (1904–1963) gyűjteménye.

Végül pedig érezzük egy kicsit magunkat Mátyás udvarában; a zenék nagy részét nyilván a Széchényi Könyvtár dokumentumaiból sikerült rekonstruálni:



Legközelebb visszatérek a Sigmund Romberg-témához!

Felhasznált irodalom:
www.oszk.hu
Magyar kódex 2. Lovagkor és reneszánsz. Bp. Kossuth, 1999
Magyarország zenetörténete I. Középkor. Bp. Akadémiai Kiadó, 1988
Magyarország zenetörténete II. 1541–1686. Bp. Akadémiai Kiadó, 1990
Képes magyar zenetörténet. Bp. Rózsavölgyi és Társa, 2004


Hajszálon múlt...

2012. május 4., péntek

11 megjegyzés
A mai napon még csak 63 esztendős lenne Nagy Gáspár költő, író, irodalomszervező. 2007 január elején, 57 éves korában hunyt el. Városomhoz, Nagykanizsához erősen kötődött: ennek a kapcsolatnak sok-sok részlete a Halis István Városi Könyvtár "nagykar" honlapján elolvasható.
Rokonai éltek Kanizsán, sok vakáció sok hetét töltötte náluk a városközpontban, a Deák tér 6. számú házban:


Maga a ház is jellegzetesen kanizsai és városunk egyik legegységesebben megmaradt utcaképének része.


Homlokzatán immár emléktábla is rögzíti Nagy Gáspár itt eltöltött nyarait:


Ahogyan a táblán is olvasható, kötődését ő maga is megörökítette irodalmi formában a Kanizsa-vár (vissza) című könyvecskéjében. A kisregényt Nagykanizsa kimagasló pedagógus-egyénisége, Harkány László ösztönzésére írta és Harkány tanár úr kiadásában is látott napvilágot 1999-ben. Amikor ezeket a sorokat írom, éppen egy olyan könyvtári példány van nálam, amelyet Nagy Gáspár 2003-ban ezzel a tréfás megjegyzéssel dedikált: A "tettes" visszatér!!

A könyv 1968 emlékezetes nyarát idézi fel, amikor 19 évesen először lesz igazán szerelmes, s amikor a vakáció végén, útban a főiskolára éppen szembetalálkozik a Prága felé tartó haderővel, amely a szomszédos Csehszlovákia párt- és állami személyiségeinek kérését teljesítve ... segítséget nyújt ... az ellenforradalmi fordulat veszélyének elhárítása céljából ahogyan az akkori hivatalos kommüniké fogalmazott.
Egyszóval a Kanizsa-vár (vissza) a férfivá, felnőtté érésnek a könyve és szépirodalmi értékei mellett sok adalékot szolgáltat Nagy Gáspár személyiségének, gondolkodásának, korábbi tapasztalatainak megértéséhez, például nevezetes rendszerváltó-verseinek hátteréhez is.

Mindemellett egy kanizsainak különösen érdekes olvasmány, mert nagyon pontosan láttatja, milyen volt ez a város az 1960-as évek vége felé. Tökéletesek topográfiai és egyéb ismeretei: benne van, például, hogy egyik nap könyvtárba indult, de csalódnia kellett, mert hétfőn zárva volt és tanúsíthatom, hogy ez akkor, sőt, a 70-es évek közepéig tényleg így volt... Ismerte a Suszterallét és a többi régi utcaelnevezést, a Muskátli-cukrászda múltját, jól tájékozott volt Kanizsa akkori futballcsapatait illetően és még lehetne sorolni a példákat. Az üzletek, a strand, a felső- és alsótemplom rajza, elhelyezése tökéletes, kanizsaiként az olvasó pontosan végig tudja kísérni mozgását a városban.
Több jellegzetes kanizsai figurát is megörökít, különös szeretettel Buzek Dénest, akinek a Sugár út (akkor Vöröshadsereg útja) elején, a páros oldalon volt a fotoműterme, és aki még az 1980-as évek elején is, éppen Harkány tanár úr néhány éves könyvtárigazgatása alatt fáradhatatlanul fényképezte a könyvtár rendezvényeit, így én is ismertem. Nagy Gáspár felidézi a két, '68 nyarán már színművészeti főiskolára járó kanizsai fiút: Márkus Lacit, aki aztán Zala Márk néven futott be rövid és tragikus végű pályát és Balázsovits Lajost.

A könyvnek van egy érdekes zenei motívuma, amely fontos szerepet játszik a cselekményben.

Aki elmúlt annyi, biztosan emlékezik a régi Táncdalfesztiválok hangulatára. 1966-ban rendezték az elsőt, majd jött sorban a többi. Kis hazánk lakóit ezeken a nyarakon olyan szinten hozta lázba ez az eseménysorozat, amihez képest a mostani bulvártévés tehetségkutató műsorok hatása kismiskának mondható. Esténként szabályosan kiürültek az utcák mind városon, mind falun. Ehhez bizonyosan jelentősen hozzájárult, hogy a zsűri bírálata mellett bevezették a közönségszavazás intézményét. Ma már nehezen érthető különösen egy, a rendszerváltás után felcseperedett ifjú embernek, hogy ez miért volt akkora dolog a pártállam idején, de ez volt az első alkalom, amikor az egyszerű emberek valamibe  egyáltalán érdemben beleszólhattak... Másrészt éppen ezekben az években zajlott a beat-mozgalom hazai erősödése és történt meg a staféta-váltás, ennek állomásai nagyszerűen kiolvashatók a táncdalfesztiválok történetéből. Az áttörés éppen az 1968-as fesztiválon következett be, amikor az Illés együttes Amikor én még kis srác voltam-ja vitt el szinte minden lehetséges elismerést, s ezzel "pártunk és kormányunk" mintegy legalizálta a műfajt.

Nos, Nagy Gáspár beleszőtte könyvébe a táncdalfesztivált. Amikor a történet szerint először járt szerelme, a gyönyörű, sudár, hosszú hajú, Koncz Zsuzsára hasonlító lány szüleinél, éppen a táncdalfesztivált nézték:

Most egy szolid, de szépen, tisztán éneklő leányzó énekelt. Nem volt hatalmas hangja, nem volt semmi különös benne, sem a hangszerelésben. A vonósok erőlködtek; a lány tiszta és magas hangokat csalt elő a torkából. De a szöveg hatására közelebb csúsztunk egymáshoz. Klári is érezte, hogy valamit üzent ez a dal, mely nem kapott különösebb pontokat, se nagy tapsot. A nevet sem jegyeztem meg, ki volt. De az őszinte előadás szíven ütött. Arról énekelt, ami megtörténhetett vele is. A dallam a fülemben maradt, s az erősen közhelyszerű szöveget pedig könnyű memoriterként raktároztam el.

A könyv olvasásának ezen a pontján egyből eszembe jutott egy dal, ami akkoriban nekem is nagyon tetszett, mert tisztaságot éreztem benne. Erősen gyanakodni kezdtem, hogy ez lehetett:




És ahogy haladtam előre az olvasásban, kiderült, hogy jó volt a megérzésem.
 
A könyvben nyár végén persze félbeszakad a gyönyörű kapcsolat, hiszen még törékeny a szerelem, mindketten fiatalok a családalapításra. De azért leveleznek s egy napon kislemez érkezik Kláritól, rajta a dallal. A fiú a kollégiumban egy lány szobájába kopogtat be, neki van csak lemezjátszója és együtt hallgatják meg:

Surrogás, kis recsegés is ... S fölcsendült a dal azon az érdekes, kislányos, üde tiszta hangon a vonósok elcsendesülése után. Mintha Klári keze szorította volna a kezem, szinte valóságos fájdalmat éreztem az "Egy hajszálon múlt a mi szerelmünk..." szomorúan ívelő dallamára. Vibrált a levegő, amikor kattant a lemezjátszó.

Hogy ezután mi történik, nem árulom el :)

Az énekesnő neve, amit Nagy Gáspár nem jegyzett meg, Nagy Lívia. Kíváncsi lennék, mi lehet vajon most vele és vajon tudja-e, hogy réges-régi dala irodalmi műben szerepel...

S amikor az író majdnem harminc év után újra Kanizsára látogat, ott áll az éppen most felújítás alatt álló bankpalotával szemben:

Várt. Azt sem tudta, hogy pontos célja volt-e jövetelének. De tudta: itt, ezen a helyen kell állnia. Ennél forgalmasabb pontja nincs a városnak. Itt csaknem mindenki elhalad, s mindjárt, alig egy röpke félóra múlva mindenütt vége a munkaidőnek. Ha él, akkor erre jön Ő is, ha még nem felejtette el a csaknem 300 éve erre portyázó janicsárt... Tele volt kétségekkel.

Akkor azt gondolja, hogy hiszen van még ideje várni. Mi azóta már tudjuk, hogy ebben tévedett, alig egy évtized maradt az életéből.

Érdekes, hogy a Hajszálon múlt-dal nem az 1968-as, hanem az 1969-es fesztiválon hangzott el. Ez a tény azonban nem teszi hiteltelenné a könyvet. Sőt, éppen ennek köszönhetően egy cseppet beleláthatunk az írói módszerbe. Nyilván nem minden esemény történt "hajszálra" úgy, ahogy a könyvben szerepel, hiszen egy szépirodalmi alkotásról van szó. A külső történések egy része minden bizonnyal az írói fantázia terméke, vagy mint ebben az esetben is, későbbi, esetleg korábbi események áthelyezése.  Klári, a hosszú hajú törékeny lány lehetséges, hogy több lányismerős összevonásából (+ képzeletből) öltött testet. De a külső váz, a helyszín, a korhangulat, az életérzés, az író saját gondolatai, korábbi tapasztalatai, majdnem-felnőttkori énjének ábrázolása nyilvánvalóan nem kitaláltak. Sőt, szerintem éppen a művészi hitelességhez volt szüksége például e dal időpontjának megváltoztatására is...

Sajnálom, hogy a könyv megjelenésének és kanizsai bemutatójának idején nem tudtam a dal könyvben betöltött szerepéről. Akkor még lehet, hogy nem is létezett kedvenc videomegosztó portálunk, ahonnét most leloptam a klipet, de nekem megvan az eredeti bakelit kislemez, még 1969 nyarán megvettem, így meglepetésként be lehetett volna játszani. Kíváncsi lettem volna a hatásra...