A patikus és a zongoraművész 2.

2014. május 31., szombat

0 megjegyzés
Alfred Grünfeld (1852-1924)
Ennek a résznek azt a címet is adhatnám, hogy "Egy nagy zongorista életének kisvárosi epizódjai". Két írással ezelőtt meséltem Práger Béláról, az egykori zenekedvelő nagykanizsai patikusról, legutóbb pedig leghíresebb vendégéről, Alfred Grünfeld bécsi zongoraművészről. Most ezt folytatom, konkrétabban rátérve Grünfeld nagykanizsai tartózkodásaira.

A korabeli kanizsai sajtó hol azt írta, hogy Práger és ő rokonok voltak, hol azt, hogy jó barátok. Egy biztos: 1878 és 1905 között Grünfeld rendszeresen megfordult városunkban és olyankor Práger Bélánál lakott a múltkor megmutatott Király utcai házban. Nyilván remekül érezte magát, hiszen valóban nagyon sokszor visszajött, volt, hogy hetekre. Éppen abban az időben cseperedtek Práger Béla 1878 és 1885 között született kislányai. Azt sajnos még sehonnét nem tudtam kideríteni, hogy a zongoraművész családos ember volt-e, de úgy tűnik, nem volt ellenére, hogy kisgyerekes családnál töltse az idejét, még ha Prágerék nagy házában nyilván el is tudta szeparálni magát.

Első alkalommal 1878. március 31-én járt Kanizsán az akkor 26 éves Grünfeld, egy azóta a feledésbe merült csellistával adtak hangversenyt a Városháza dísztermében. Könnyen lehet, hogy erre a koncertre már Práger Béla szervezésében került sor, ugyanis az ő patikájába kellett betérni a nagyérdemű közönségnek, hogy megvásárolja belépőjegyét. Ezen a koncerten Grünfeld leginkább a zongorakísérő szerepét töltötte be, de azért játszott néhány önálló darabot is, mint például Chopin f-moll noktürnjét és Liszt zongoraváltozatát Schubert: Margit a rokkánál című dalára.
Még ebben az évben újra visszajött: október elején egy kis zongorázással mintegy rangot adott a Kanizsai Dalárda estjének, de pár nap múlva komolyabb műsort is játszott.

Ettől kezdve szinte minden évben egy-két hetet Kanizsán, Prágeréknél töltött. A korabeli sajtó híradásai alapján úgy számoltam, hogy 1878 és 1905 között 17 alkalommal járt nálunk és 7 alkalommal lépett fel. Ebből 3 közös hangverseny volt helyi muzsikusokkal vagy más művészekkel és 4 alkalommal adott szólóestet komoly programmal. Így bizony jócskán fellendítette városunk koncert-életét, hiszen olyan színvonalú hangversenyeknek tapsolhatott a kanizsai közönség, mintha Európa bármelyik nagy koncerttermében ült volna. Elképzelhető, hogy Grünfeld szívességből játszott, vagy ha nem is teljesen ingyen, de baráti áron - sőt, többször is jótékony céllal.

Fellépései közül érdemes megemlíteni közös hangversenyét Braga Herminával 1879. szeptember 28-án a Szarvas szálló nagytermében (ma Erzsébet tér 18.) A Nagykanizsáról elszármazott, eredetileg Práger Hermina névre hallgató énekesnő olaszos csengésű művésznevével európai karriert csinált, elsősorban német nyelvterületen; egyszer majd összefoglalom, amit eddig sikerült róla kideríteni, mert érdekes :)

Olyan is előfordult, hogy Grünfeld spontán lépett színpadra, mint történt 1882-ben Láng Fülöp, a szintén Kanizsáról elszármazott kiváló baritonista koncertjén. Ott nézőként volt jelen, s a közönség erőteljes biztatására változott át előadóvá - hát, nem tudom, a baritonista mit szólt hozzá...

1881-ben a kanizsaiak családi hangversenyt hallhattak. Alfréd fivére, Henrik ugyanis "szintén zenész", jónevű csellista volt. És ha már a családnál tartunk, még volt egy Grünfeld-testvér, Emma. Őt is többször említi a kanizsai sajtó, mint műkedvelő, de tehetséges énekest - külön kiemelve, hogy a híres bécsi zongoraművész testvére. Csak sajnos a híradásokból az nem derül ki, hogy ő abban az időben Kanizsán élt-e, vagy csak gyakori vendég volt. De ő is énekelt Kanizsán, előkelő családnál rendezett házi hangversenyen, több alkalommal éppen fivérének dalait.

Grünfeld Alfréd önálló hangversenyei közül itt van egyiknek a programja - látható, hogy valóban elsőrangú műsort adott a kanizsaiaknak is:



Zalai Közlöny 1882. október 5.
Akit érdekel a pontos műsor, kiböngészheti az újságkivágásból. Ami még fontos a híradásból, az az, hogy mindig gondoskodott jó zongoráról egy ideszállíttatott Bösendorfer alakjában. Hangversenye jegyeit pedig most is a Práger-gyógyszertárban lehetett megvenni.

Nézzük meg akkor éppen ennek a koncertjének sajtóvisszhangját:


Zalai Közlöny 1882. október 12.


A fellépések mellett bőven fennmaradt többi idejét hogyan tölthette Grünfeld Prágeréknél? És úgy egyáltalán: mi vonzhatta Bécsből, a zene egyik európai fővárosából Nagykanizsára?

Idejének valamennyi részét nyilván gyakorlással töltötte, hiszen a koncertező zongoraművész életformáját élte. Mint már írtam, sokat utazott egész Európában, beleértve Oroszországot és Skandináviát és több körutat tett az Egyesült Államokban, nyilván formában kellett tartania magát és talán repertoárját is bővítenie. Mellette zeneszerzéssel is foglalkozott - a fentebbi újságcikkben láthatjuk, hogy két saját művét is játszotta ezen a koncerten; de nemcsak ezen, hanem valamennyi fellépésén; ezeket a darabokat meg is kellett írnia valamikor - nyugalmasabb időben.
A sajtóból tudjuk, hogy jól hegedülő házigazdájával és Kanizsán szerzett további barátaival nagy házimuzsikálásokat is rendeztek. Mindezek mellett nagyon szeretett eljárni kávéházba, étterembe cigányzenét hallgatni. Ez nemcsak szórakozás volt számára, hanem egyúttal anyagot gyűjtött a koncertjein való improvizáláshoz.

Szerencsére abban az időben családiasabb volt az újságírás, így a Zalai Közlöny több szemléletes kis híradást is közzétett. Ezt írta például 1882. június 15-i számában, amikor Grünfeld, amerikai turnéja előtt három teljes hetet Prágeréknél töltött:

Formaszerint Práger Béla gyógyszerész úr vendége volt, de valósággal a nagy közönségé. Nyilvános hangversenyben nem lépett fel ezúttal, de azért itt időzésének majdnem minden estéje az volt. Azok, kiket a szerencse nem vihetett közelébe, ablakai alá mentek, éjfélig ott álldogáltak, csakhogy remek játékában gyönyörködhessenek. Bennünket magyarokat annyira megszeretett, hogy nem is tartotta zeneestélynek, melyen egy szusz alatt 30-40 magyar népdalt el nem játszott. És hogyan játszotta azokat! Mintha csak a "kecskeméti pusztán" látta volna meg a napvilágot, nem pedig Libusa városában. Ilyenkor a termekből és az utcáról felhangzó éljen és tapsvihar egybeolvadt s szűnni sem akart.

Mindez a Király utca 41.-ben és előtte, ma tényleg nehéz elképzelni...
Zárójelben: "népdal" alatt valójában a kor népszerű magyar nótáit kell értenünk, de az azért lehet, hogy közéjük néhány igazi népdal is belekeveredett.

Ugyancsak ekkoriban írta a Zalai Közlöny (1882. május 25.), hogy Grünfeld

Itteni barátainak társaságában elzarándokol esténként abba a fogadóba, hol a Darázs Miska és bandája valóban remek játékában gyönyörködhetik. A magyar nóták épúgy felvillanyozzák kedélyét, mintha csak született magyar volna; sohse láttak még cseh-németet úgy igazán sírva vigadni!

Az "abba a fogadóba" célzás egész pontosan Kanizsa akkori legfényesebb szállodája, az Arany Szarvas éttermét és kávéházát jelentette, ugyanazt az épületet, amelynek nagytermében Grünfeld koncertet is adott:


Erzsébet tér 18. Ez volt a Szarvas épülete, csak azóta a 2. emeletet lebontották

1900 után megritkultak a zongoraművész kanizsai látogatásai, valószínűleg azért, mert akkor már a bécsi zeneakadémia tanáraként is működött.  Az utolsó hírt 1905. szeptember 30-án olvashatták róla a kanizsaiak a Zalai Közlönyben, miszerint:

Grünfeld Alfréd, cs. és kir. kamaraművész és porosz kir. udvari zongoraművész rokonai látogatására f. hó 29-én Nagykanizsára érkezett.

Aztán Práger Béla megbetegedett és 1909-ben elhunyt, s ezzel mintha városunk zenei aranykora is befejeződött volna...

Grünfeld 1924. január 4-én hunyt el Bécsben, abban a városi palotában, amit már szintén megmutattam. A Központi temetőben (Zentralfriedhof) nyugszik. Nevét azóta utca viseli Bécsben.

Forrás: findagrave.com

Hát ilyesmi zene is kiszűrődhetett a Király utca 41. ablakaiból, mint amit most fogunk hallani Alfred Grünfeld előadásában :) Magyar témákra írt Op. 55-ös Magyar rapszódiáját 1905-ben játszotta lemezre - talán ezeket a dallamokat is Kanizsán ismerte meg...

A patikus és a zongoraművész 1.

2014. május 25., vasárnap

0 megjegyzés
Az elmúlt alkalommal a letűnt Kanizsa egy érdekes figurájáról, Práger Béla gyógyszerészről írtam, aki a 19. század utolsó negyedében mint a zenei élet mecénása írta be nevét városunk történetébe. Felsoroltam koncerteket, amelyeknek létrejötte bizonyíthatóan az ő nevéhez fűződött és megemlítettem, hogy külön fejezet illeti meg a zeneszerető patikus életében Alfred Grünfeld zongoraművész kanizsai tartózkodásait.

A mai alkalommal nézzük meg kicsit pontosabban, ki is volt Alfred Grünfeld, vagy ahogyan a korabeli hazai sajtó írta, akkoriban magyaros névalakban emlegetve minden külföldit, Grünfeld Alfréd?

Az izraelita származású művész 1852-ben Prágában született, apja bőrkereskedő volt. Első zongoraleckéjét négy éves korában kapta, s aztán olyan tehetségesnek bizonyult, hogy elvégezte a prágai konzervatóriumot, majd Berlinben még tovább tanult Theodore Kullak nevezetes magán-zeneakadémiáján. Alig múlt húsz éves, amikor kész művészként 1873-ban Bécsben telepedett le, s ott is élt 1924-ben bekövetkezett haláláig.

Nagynevű zongoraművész és tanár lett, egyik meghatározó személyisége az osztrák főváros zenei életének - és egyúttal szeretett figurája a művelt köröknek. Jó barátja volt például Brahms és Johann Strauss... Zongorajátékáról elismerően emlékezett meg a korszak rettegett kritikusa, Eduard Hanslick.
Ám Grünfeldet nemcsak Bécsben ismerték, hanem koncertkörútjai révén egész Európában - beleértve Oroszországot és Skandináviát -, sőt, az Egyesült Államokban is. Uralkodói elismerésekben is részesült, így például kitüntette III. Sándor orosz cár, Berlinben pedig elnyerte az "udvari zongoraművész" címet. 1897-től a Bécsi Zeneakadémia professzora lett. Zeneszerzéssel is foglalkozott, két operettje mellett kifejezetten előadási célra írt saját magának egyrészt eredeti zongoradarabokat, másrészt pedig, mint az akkoriban - elsősorban Liszt Ferenc révén - divatos volt, ismert műveket dolgozott át zongorára, technikailag jól látványossá téve azokat. Amúgy ez nyilván összefügg azzal, hogy koncertjein rögtönözni is szeretett - ennek majd városunkkal kapcsolatban is jelentősége lesz.
Grünfeld arról is nevezetes a zenetörténetben, hogy a zongoraművészek közül ő volt az első, aki átlátta a hangfelvételek készítésében rejlő hatalmas lehetőségeket - amelyeket annak ellenére megérzett, hogy azért az akkori, gyerekcipőben járó technika még nem nyújtotta azt a hang-élményt, mint egy élő előadás. Ennek ellenére jócskán készített hangfelvételeket, amelyek szerencsére ma is hallgathatók.

Amúgy Grünfeld mintegy másfél évtizeddel Práger Béla után halt meg, 72 éves korában. Síremléke Bécs központi temetőjében található.

Amikor e hónap elején Bécsben jártam, megkerestem azt a címet, ahol Grünfeld 1888-tól élt és ahol 1924. január 4-én meghalt. A Getreidemarkt 10. számról kiderült, hogy egy monumentális és kifejezetten dekoratív bérház Bécs I. kerületében. Nyilván megfordult itt sok muzsikus barátja, de járt nála a mi Práger Bélánk is...




Az épület kapuja felett portrédomborműves emléktábla idézi Grünfeld alakját, úgyhogy egészen biztosan jó helyen jártam:


Nos, korának e tényleg elismert és híres művésze rendszeres vendége volt Nagykanizsának, pontosabban Práger Bélának. 

Legközelebb egy kis áttekintést szeretnék adni kanizsai tartózkodásának történeteiből a régi újságok híradásai, cikkei segítségével. Általuk nemcsak jobban megismerjük a részleteket, hanem városunk korabeli légköréből is megérezhetünk valamit...

Addig is hallgassuk mi is Grünfeld Alfrédot. Kedvenc videomegosztó portálunkon válogathatunk a hangfelvételei között - így a technika segítségével kicsit beleképzelhetjük magunkat a jó egy évszázaddal ezelőtti zenekedvelő kanizsaiak helyébe, miközben egy saját szerzeményű keringője szól :)


A zeneszerető gyógyszerész

2014. május 17., szombat

0 megjegyzés
Práger Béla arcképe. Forrás: Tarnóczky Attila: Holmi
105 éve, 1909. május 19-én hunyt el Práger Béla, köztiszteletben és közmegbecsülésében álló nagykanizsai gyógyszerész. Az, hogy városunk zenei élete a 19. század utolsó negyedében olyan pezsgő volt, neki is köszönhető. Megérdemli, hogy megemlékezzünk róla!

Apja Práger Henrik kanizsai orvos. Ő maga 1844 körül születhetett, nagy valószínűséggel szintén Kanizsán, mert városunk egyik hírlapja, a Zalai Közlöny helyi születésűnek mondja. Bár többször is átnéztem a korszak egyházi anyakönyveit, eddig még nem akadtam születésének bejegyzésére, de a dolog megér egy újabb ellenőrzést...

Pályakezdőként Prágában, majd Bécsben dolgozott (ezek az adatok a Zalai Közlönyben 1909-ben megjelent rövid nekrológjából származnak, s ha helytállóak, akkor feltételezni lehet, hogy egyetemi  tanulmányait is e két város valamelyikében végezte). 1875-ben visszatelepült szülővárosába:

Zalai Közlöny 1875. aug. 19.



További élete bizonyítja, hogy a hírt megfogalmazó újságíró tényleg telibe találta az igazságot: Kanizsa kulturális és társas élete sokat nyert az ő tevékenységével...
Amúgy a Fekete Sas patikát, amelyet Práger meg is vásárolt, eredetileg a kanizsai ferencesek alapították még 1714 körül. Práger idejében először a ma már nem létező Deák tér 15. számú épületben működött, onnét néhány év múlva Práger Béla költöztette át a mostani Fő út 2. helyén álló korábbi épületbe, hogy aztán 1890-től, amikor ott is építkezés kezdődött, a Fő út 6. szám alatt, a földszint utcai részén működjön tovább. Ezeket a helyeket csak azért említem fel, mert sok hangversenyre akkoriban Práger Béla patikája árusította a jegyeket, úgyhogy a koncertlátogató közönség is sűrűn betért oda... A patika gyönyörű berendezése a második világháború után tett vargabetű után szerencsésen hazatért Kanizsára s most a Thúry György Múzeum állandó kiállításán megcsodálható:




Práger Béla, aki 1875-ös kanizsai vissza-telepedésekor harmincas évei legelején járt, hamarosan családot alapított. 1877 nyarán a helyi újság eljegyzéséről, majd október elején Zágrábban megtartott esküvőjéről adott hírt. Felesége Brodjovin Teréz. Négy leányuk született: Sarolta (1878), Ilona (1880), Margit (1882) és Erzsébet (1885). Évtizedekkel később, amikor Práger Béla komolyan megbetegedett, gyógyszertárát Erzsébet férjére, Neumann Aladárra íratta (vejei közül egyedül ő volt gyógyszerész).
Amúgy a lányok természetesen tanultak zenét - érdemes lenne egy külön posztot írni róluk. Itt csak annyit, hogy négyük közül Sarolta és Margit zongorázott, Ilona hegedült, sőt, Sarolta és Ilona kiválóan énekeltek is, mindezt a műkedvelőket jóval meghaladó színvonalon - gondolom, sok örömet szerezve ezzel édesapjuknak.

Práger Béla maga jól hegedült, ifjúsága idején néhányszor előfordult a neve a sajtóban, mint hangversenyen közreműködőé. De ezt a tevékenységét hamarosan felváltotta egy másfajta részvétel a zenei életben, ami úgy tűnik, még fontosabbnak bizonyult: ez pedig a szervező és a mecénás szerepe. Kanizsára való visszatérése után jó barátságban volt az ebben a blogban már jócskán "kitárgyalt" Rosenberg Ádámmal, akihez csatlakozott abban a törekvésben, hogy alapítsanak Kanizsán szimfonikus zenekart és énekkart és lendítsék fel a hangversenyéletet (amúgy, mivel mindkettejük apja orvos volt Kanizsán és nagyjából egyidősek is voltak, könnyen ismerhették egymást gyerekkoruk óta). Voltak ezen a téren részeredményeik, sikereik, de aztán Rosenberg Ádám elköltözött városunkból. Práger Béla viszont folytatta e törekvéseket, ha nem is zenekar létrehozását, hiszen ő nem főfoglalkozású muzsikus volt, hanem a hangversenyek szervezését.
Érdekes lenne megtudni, honnét eredhettek ehhez zenei kapcsolatai, de attól tartok, ez már nem fog kiderülni - annyi elképzelhető, hogy valószínűleg korai bécsi és prágai éveiből. Kanizsán azért volt egy-két társa ebben Rosenberg Ádámon kívül is, mint például az Ollop-fivérek közül a korábban néhány évet a bécsi zeneakadémián tanult Ernő, de Imre is, aki viszont rövid ideig mint operaénekes működött kisebb német színpadokon. Szerintem azoknak a kanizsai koncerteknek a szervezésében, amelyekre a Práger-patikában lehetett jegyet venni, kisebb-nagyobb mértékben benne lehetett Práger Béla keze (a koncertek más részére ugyanis elsősorban a könyvesboltok árulták a jegyeket). Ezt a feltételezést időnként alá is támasztja Kanizsa akkori két hírlapja, a Zala és a Zalai Közlöny, mert szerencsére előfordult, hogy "elkottyantották", kinek köszönhető a művész megszerzése és a hangverseny megrendezése... Az is nyilvánvaló, hogy Práger Béla mint mecénás is megnyilvánult az általa elősegített koncertek esetében. Konkrét leírás nincs erről, szintén csak sajtóbeli célozgatások, de valószínűleg mindannyiszor neki kellett a kockázatot anyagi szempontból vállalni: esetenként megelőlegezni a művész honoráriumát, vagy akár még kipótolni is saját zsebéből, ha a jegyek eladása nem fedezte a honorárium és a terembér, valamint a járulékos költségek, mint például egyéb közreműködők tiszteletdíja, zongorahangolás, ésatöbbi teljes összegét...
Következzen azon nagy koncerteknek a felsorolása, amelyek nagy valószínűséggel Práger Bélának (is) köszönhetően zajlottak le Nagykanizsán. Közülük az első, minden idők egyik legnagyobb hegedűművészének, Joachim Józsefnek kanizsai hangversenye igazolhatóan Práger Bélának és az Ollop-fivéreknek köszönhető, mint az a Zalai Közlöny 1880. február 5-i számában olvasható is volt:




1880. február 1. Joachim József hegedűestje
1882. június 5. Láng Fülöp áriaestje
1890. februárjában a Szlavianszkij orosz daltársulat estje
1890. június: a fonográf, mint új találmány bemutatása
1891. február 21. Vasquez-Molina grófnő áriaestje
1902. január 4. Willy Burmester hegedűművész estje

Még a Joachim-hangverseny előtt hirdették meg Wilt Mária, a híres operaénekesnő koncertjét 1879 novemberére. Már megvolt a pontos műsor, elkeltek a jegyek, amikor le kellett mondani az estet, mert Wilt Mária tüdőgyulladást kapott. A sajtó közhírré tette, hogy a jegyek árát a Práger-patikában lehet visszakapni. Az énekesnő aztán mégis eljött Kanizsára, de kilenc évvel később, 1888-ban sikerült újra megszerezni Rosenberg Ádámnak és Práger Bélának köszönhetően. 

A gyógyszerész Zala-újságbeli nekrológja még említ néhányat, mint általa rendezett, vagy általa is rendezett eseményt: a Firenzei vonósnégyes estjét, aztán egy nem pontosan azonosítható bécsi énekegyüttesét, sőt, a bécsi Burgtheater színművészeinek szavalóestjét.

Práger Béla életében külön fejezet illeti meg  Alfred Grünfeld, Európa egyik legjobb zongoraművészének kanizsai tartózkodásait és itteni hangversenyeit. Azt hiszem, erről a témáról egy külön posztot fogok írni, mert ha most nekiállok számba venni érdekes ittléteit, sosem érek a Práger Béla-téma végére...

Még megmutatom, hogy hol lakott Práger Béla és családja: ez pedig a Király utca 41. alatt ma is álló ház:

Saját felvételem 2009-ből az utca felől...

és udvar felőli képe, forrása: Tarnóczky Attila "Hol-mi"

Amikor ez az információ kiderült, elsőre nagy csalódást éreztem, mert, bár igazán nincs messze a városközponttól, de nagyon lepusztult a ház és az egész környék is... Nehéz elképzelni, pedig igaz, hogy valaha itt egyrészt egy jómódú, zeneszerető család élt, négy kisleány cseperedett fel rendszeres házimuzsikálás közepette, másrészt a családfő az általa Kanizsára hozott művészeket többnyire otthonában is vendégül látta. Közülük Alfred Grünfeld olyan szempontból is kiemelkedik, hogy ő nemcsak egy-egy este erejéig volt itt vendég, hanem mintegy negyedszázadon át rendszeresen, előfordult, hogy több hétig is.

Práger Béla igyekezett megmenteni a kanizsai zenei élet relikviáit. Őrizte például a város első felnőtt kórusa, az 1862-ben megalakult Kanizsai Dalárda anyakönyvét, amely, igaz, megcsonkított állapotban, de az ő halála után, özvegyének révén került a kanizsai múzeumba, ahol ma a gyűjtemény féltett és mutatós kincse. Sajnos, csak egy ócska saját felvételt tudok róla ide másolni:



A zeneszerető gyógyszerész életének 66. évében, 1909. május 19-én hunyt el agyszélhűdésben. Az újságok szerint az addig viruló egészségnek örvendő férfi egy évvel korábban kezdett betegeskedni, akkor gyógyszertárát vejének adta át. Özvegye majdnem három évtizeddel túlélte...

Halálakor a Zala című lap újságírója idősebb embereket kérdezett meg, hogyan emlékeznek a fiatal Práger Bélára. Azt mesélte róla egy barátja, hogy "derék magyar érzésű ember volt. Magyar ruhában, sarkantyús csizmában járt, snájdig ember volt, mindig lóháton járt." Az újságíró felemlegette szerepét Kanizsa évtizedekkel korábbi zenei életében:
Ezek voltak fiatal éveinek külső jellemzői. Egy értékes ember tartalmas lelki életére az a szerep világít rá, melyet Práger Béla mint a művészetek egyik nagykanizsai mecénása vállalt. [...] Eljár az idő. A divatból kimegy a magyar csizma és a társasélet középpontjaiból kiöregszenek az egykori oszlopok. [...] Halálának híre mindenhol, ahova elhatott, mély részvétet keltett.

Práger Béla és családjának sírja az izraelita temetőben

Én pedig azt gondolom, hogy Práger Béla szerencsés ember volt: jó időszakban született, hiszen aktív életének folyamára nem estek világháborúk és más történelmi kataklizmák. Tanulhatott, dolgozhatott - eredménnyel, közmegbecsüléssel és mellette élhetett zeneszeretetének. Ezért anyagi áldozatokat is vállalt, bár nyilván olyan helyzetben volt, hogy gond nélkül megtehette. Volt szép családja; mondjuk azt el tudom képzelni, hogy azért szerette volna, ha egy fia is születik... Nyilván neki is megvoltak a maga nehézségei, és ennek a szerencsés helyzetének úgy nem is lehetett tudatában, mint mi, az utókor, akik már tudjuk, hogy például 1914-ben vagy 1944-ben mi következett...



Nabucco, az ember - Plácido Domingo

2014. május 11., vasárnap

4 megjegyzés
Hát ez is elmúlt... de az élmény megmarad. Nem panaszkodhatom, 2014 eddig remek évem volt, már csak abból a szempontból is, hogy még csak május van és máris két alkalommal láthattam Plácido Domingót színpadon, s mindkétszer Verdi-szerepben. A folytatás már ennyire nem kedvező, mert többedmagammal az idén nyárra sem kaptam/kaptunk jegyet Salzburgba, Domingót és Netrebkót nézni a Trubadúrban. De hát semmi sem tökéletes - sóhajtott fel a Róka... De hálátlannak sem szeretnék tűnni, hiszen a két idei bécsi előadás (és a 2012-es Boccanegra) is hatalmas dolog, hogy megesett velem, hiszen elég sokáig teljesen reménytelennek gondoltam, hogy egyáltalán láthatom élőben Domingót, különösen színpadi nagy szerepben - és ahhoz képest már ott voltam három koncertjén és három operaelőadáson :)

Megelőlegezve azt, amit majd próbálgatok ma itt elmesélni a Nabucco május 1-jei bécsi előadásáról, ami Domingo számára debütálás volt ebben a rendezésben, azt kell, hogy mondjam: Domingo egyrészt egy természeti csoda; másrészt azért ő is emberből van; harmadrészt pedig hatalmas színész.

Nabucco szerepe az, amit Domingo a legkülönfélébb és egymással szemben legellentmondóbb rendezésekben is énekelt: vett részt korhű, pontosabban inkább csak korhűnek gondolt előadásokban és modern, a XX. századba helyezett kétfajta rendezésben is. A hagyományosabb környezetben színre került előadásokból néhány kulcsjelenet a YouTube-on hozzáférhető, és a bécsi út előzményeként szerencsére volt alkalmam látni DVD-n a londoni előadást is, amely a második világháború idejébe helyezte az operát. Ezekhez képest Domingo Bécsben, ami szintén úgy nagyjából a XX. századba gondolt rendezés, bár nem olyan egyértelműen, mint a londoni, mégis egészen mást csinált, szinte egy teljesen új figurát alkotott meg: Nabuccót, az embert.

Nagyon kíváncsi lennék, hogy ennek a figurának a megteremtésében mennyi volt a rendező, Günter Krämer szerepe. Jó lenne, ha láthatnám az eredeti, 2001-es előadásról forgalomba hozott DVD-t; akkor Leo Nucci volt a címszereplő, aki szintén igen kiváló színész is, nagyon szeretném összehasonlítani az ő Nabuccóját Domingóéval.
Ám bárhogyan született is meg Domingo bécsi Nabucco-figurája, úgy érzem, ez az alakítása ott van közvetlenül pályafutása legnagyobb Otellói és mondjuk Caniói mellett.

A londoni modern változatban szerintem a figurát tekintve meglehetősen visszafogott volt, gondolom, beleilleszkedve a rendezői koncepcióba. Ott egy inkább kifinomult, mint barbár erejű uralkodót ábrázolt, pedig a XX. században is voltak/vannak barbár zsarnokok és Verdi zenéjében is erőteljesen ott van ez a szín, gondoljunk például az 1. felvonás fináléjára.

Bécsben szerintem Domingo tudta egyesíteni a XX. századi "feelinget" az ókori értelemben vett barbársággal. 

Persze, ahhoz, hogy magam is jobban belegondoljak alakításába, magát a rendezést is meg kellene próbálnom kielemezni, érdemes volna...
De most koncentráljunk Domingóra, bár közben a rendezés egyik-másik vonulatáról is szót kell ejtenem.

Forrás: wiener-staatsoper.at
 

Első jelenetében, győztesként bevonulva a jeruzsálemi templomba, Domingo egész testtartása, mozgása - hozzá remekül kitalált és nagyvonalúan vállára vetett prémes kabátja - egyértelműen sugározta pozícióját, ellentmondást nem tűrését és valóban a korlátlan hatalom aurájával vonta be. Ugyanez a figura jelent meg a babiloni képben, ahol kinyilatkoztatására, miszerint ő már nem király, hanem maga az isten, a villámcsapás belülről érte egy majdnem halálos rosszullét formájában. Amúgy, tényleg érdekes lenne elmesélni a rendezésből, hogy a szinte teljesen dísztelen színpadon az előtérben volt csak néhány tárgy, illetve díszletelem. Köztük egy múzeumi vitrin-szerűség, benne a koronával és a karddal. Hátulról lépcső volt hozzá csatlakoztatva, így fel lehetett menni a tetejére. Bármikor, amikor hatalomról volt szó, az ennek a vitrinnek a közelében, rá támaszkodva, rajta heverve vagy állva történt. Itt nyújtózott el például Abigél, amikor azt gondolta, megszerezte végre a hatalmat, olyan testtartásban, mint a régi rómaiak a lakomán és korábban Nabucco is ezen állva nyilatkoztatta ki istenségét. Itt kellett összeroskadnia, ami szerintem nem volt egy veszélytelen mutatvány...



Számomra a kulcsjelenet és Domingo emberábrázolásának csúcsa 3. felvonásbeli nagy összecsapása volt lányával, Abigéllel.



A megzavarodott király azért azt tudja magáról, hogy kicsoda, de azt is érzi, hogy beteg. Régi hívének, Abdallónak mondja: Bár gyenge most a testem, de meg ne tudja más. Mindenki higgye, a király még erős!
Ezekre a mondatokra, a látszat őrzésének fontosságára építi fel Domingo a jelenetet, amikor betántorog a színre elegáns zakó és nyakkendő nélkül, félig kilógó ingében. Mesterien egyensúlyozik a tényleges talajvesztettség és a magát magabiztosnak mutatás között. Figuráját itt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy részeg embernek még van annyi ereje, hogy a józanság látszatát akarja kelteni és aztán éppen abból derül ki valós állapota, hogy túlságosan kontrollálja és túljátssza magát. Domingo tökéletesen ábrázolja, ahogy Nabucco is túlzásba viszi az önbizalom mutatását attól való félelmében, hogy kiderül a megzavarodottsága. Egész testbeszéde, ahogyan például a szokásosnál jobban kihúzza magát, vagy éppen fennhéjázva sétálgat, arcjátékával együtt, aminek leírásához nincsenek is szavaim, az első jelenetek zsarnok Nabuccójának szinte már karikatúrája - alóla viszont  minduntalan kibukkan a mentálisan beteg ember. Egyszerűen mestermű. Szerintem zseniális volt, ahogyan Abigél szavaiból felfogja, hogy lánya elvette tőle a hatalmat és ő most tényleg egy rab. Nabucco szájából háromszor hangzik fel a prigioner = rab szó. Domingo először szinte kacagva mondja ki: még hogy ő, a hatalmas és gazdag Asszíria teljhatalmú királya rab? Hát ez teljesen abszurd, ezen csak nevetni lehet! Aztán Abigél megerősítésére másodszor már úgy mondja, megütközve és kételkedve: lehet, hogy mégis igaz? És mire harmadszorra kimondja: prigioner... rájön, hogy ez a legteljesebb igazság, bekövetkezett, amit életében nem gondolt volna, hogy egyszer megtörténik vele... És akkor Domingo-Nabuccóból nem marad más, mint egy megtört ember és apa, akinek már csak a könyörgés maradt meg eszközként másik lánya életéért, ám hiába...



Mestermű... és mestermű a rendezés, az egész operáé "igazi" jeruzsálemi templom, babiloni függőkertek és keleti pompájú és nyomorú jelmezek híján is. Továbbra is ennél a jelenetnél maradva nem elfelejthető belőle például, ahogyan Nabucco korábbi énjének felszikrázásával odacsapja a számára hozatott széket, vagy ahogy ennek a széknek az ülőkéjén próbálja kétségbeesetten összeállítani a papírfecniket, amikké szétszaggatta Abigél az alacsony származását igazoló iratot.
Mondhatni, hogy a jelenetben a kitűnő Anna Szmirnova játékban is partnere volt Domingónak, bár neki színészileg könnyebb feladat jutott (de csak színészileg!), az ő figurája azért egysíkúbb, nem ennyire összetett, mint Domingóé.

Ez a jelenet, elsősorban Domingo színészi játéka által, amit az ötödik sorból igazán nagyon remekül láthattam, igen nagy hatással volt rám és úgy éreztem, most kellene egy kis szünet ezt az egészet megemészteni... De mire felocsúdtam, már szólt a "Va pensiero". És bizony ez is hasonló hatásfokú volt, persze másképpen. A kórus mozgatása Günter Krämer mestermunkája: ahogyan az először néptelennek tűnő színpadon kezdtek megmozdulni, majd felegyenesedni az addig fekvő, heverő rabok, s hogy aztán a Bölcsek lantja részre ott álljanak örök mementóul, ők maguk is áldozatok és kezükben még egy áldozat fényképével... Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár.

Az elején azt írtam, hogy Domingo egy természeti csoda, de azért ember is. Ez arra vonatkozott, hogy a 4. felvonásban a megtérés megrendítő imája, a Dio di Giuda után, amire hatalmas ovációval válaszolt a közönség, bizony a jelenet végére elfáradt. Mondjuk nem csoda, mert ugye itt mindazok után, amiket ebben a részben csinálnia kellett, még a katonák alkotta férfikart is át kell énekelnie. De annyira nagy alakítása volt az egész figura, hogy azt hiszem, ezen nem kell fennakadnunk. Azért megjegyzem, mennyire érzékeny a bécsi közönség: az imára következő ováció után ez a mozgalmas és hatásos jelenetvég kisebb tapsot kapott...

Mindez nem befolyásolta a teljes előadás és Domingo nagy, személyes sikerét. A 25 perces ünneplés elejéről kis mobiltelefonommal én csináltam az alábbi felvételt, ahol sorrendben Fenena, Zakariás, Abigél, majd Nabucco jelenik meg a függöny előtt:




Annyit még meg kell jegyeznem, hogy érthetetlenül gyenge volt Izmael alakítója hangban és figurában egyaránt; nem is értem, Marian Talaba hogy kerülhetett egyáltalán a Staatsoper színpadára. Ha legalább úgy nézett volna ki, mint akibe egyszerre két királylány is halálosan beleszeret...

Meggyőző volt Dmitrij Beloszelszkij, a fiatal orosz basszus Zakariásként, és számomra Fenena is, akit pedig az első kritikák egy szinten emlegettek Izmael alakítójával. Szerintem ez korántsem volt így, Zoryana Kushpler nagyságrendekkel jobb volt a tenornál.

És ne felejtsük el a remek kórust és a csodás zenekart, akik ugye "civilben" a Bécsi Filharmonikusok, azaz a Wiener Philharmoniker, a világ egyik legjobb zenekara. A produkciót Jesús López-Cobos vezényelte megbízhatóan.

Azt gondolom, az előadás örök élményem marad és még sok gondolkodni-valót ad.

Végül tudok mutatni egy átfogó rövid riportot az előadásról, több kulcsjelenetbe is belepillanthatunk:



A végén mi is ott szorongtunk a riportban is látott tömegben és sikerült bejutnunk aláírást kérni magunkkal hozott képeinkre, ami annál is könnyebb volt, mert Domingo még egy ilyen előadás és egy ekkora szerep után is addig nem mozdul, amíg vár rá rajongó, tisztelő :)


Kicsit hosszú lett ez a blogbejegyzés, bocsánat, pedig olvastam olyasmit, hogy felmérések szerint az átlag blogolvasónak meddig terjed a türelme... De remélem, a zene-, opera- és Domingo-szerető blogolvasóknak sokkal tovább :)

Pauk Anna és Nagykanizsa

2014. május 4., vasárnap

0 megjegyzés
Hétfőn (május 5-én, 19 órakor a Medgyaszay Házban) Pauk Anna emlékest lesz: 



(Rákattintva ez és a később következő illusztrációk is kinagyíthatók.)
Ha az előző napokat nem éppen Bécsben töltöm, amiről majd hamarosan beszámolok, már megírtam volna ezt a posztot. Egy kedves olvasóm "gyengéd figyelmeztetésére" úgy érzem, még ma gyorsan meg kell ezt tennem, talán a hátralevő órákban eljuthat néhány érdeklődőhöz - vagy érdekes lehet elolvasni az est után is.

Az emlékesten, mint a plakáton is látható, egészen nagyszerű és autentikus közreműködők lesznek, akik nyilván mint magánének-tanárral kerültek kapcsolatba Pauk Annával. Remélem, ők mesélni is fognak róla amellett, hogy saját éneklésükkel is demonstrálják énektanítási módszerének eredményét.

Itt a blogban én nagykanizsai vonatkozásait szeretném összefoglalni.

Pauk Anna tősgyökeres nagykanizsai volt. Szülei: Pauk Vilmos, varjaskéri születésű mérnök és a Mohácsról származó Hahn Mária 1904. január 6-án Pécsett kötöttek házasságot. Az ifjú férjnek ekkor már mérnöki irodája volt Kanizsán a Sugár út elején:



Három gyermekük született: 1904. november 24-én Miklós, 1907. március 11-én Magda és 1910. december 30-án Anna.


Mint az anyakönyvből is látható, ekkor még a Csengery út 1. alatt élt a család (Szomolányi-sarok, ahogy a kanizsaiak jobban ismerik), egyébként mindhárom gyermek ott született. Az Ady (akkor Kazinczy, később pedig Horthy Miklós) utca 59. szám alatt álló családi házukba valamikor 1922 ősze előtt költöztek, amint Pauk Vilmos későbbi újsághirdetéseiből betájolható. Ez a ház már nem áll. A vasúti sorompótól kicsit beljebb a város irányába annak a területnek egy részén helyezkedett el, ahol ma az egykori bútorgyár üzemépülete látható - annak is inkább a túlsó végén:



Anna kisgyermekkora nem lehetett könnyű, ugyanis édesapja az első világháborúnak még eléggé az elején, Przemyslnél hadifogságba esett. Szibériába vitték, és csak 1920. őszére tudott hazatérni. Legkisebb gyermekként Anna ekkor volt 10 éves.

Pauk Anna zenei tanulmányait illetően szeretnék egy tévedést eloszlatni: az a kevés forrás, amely életével foglalkozik, mind azt állítja, hogy a zeneiskolában kezdett zenét tanulni. Nos, ez nem így van. Nagykanizsán a Városi Zeneiskola ugyanis 1926-ban nyílt meg, de Anna már 1924-ben meglehetősen jól zongorázott. Gyaníthatóan Fábiánné Pásztor Irmához járhatott magántanítványként - ezt abból gondolom, hogy a Zeneiskolában is az ő növendéke lett a három zongoratanár közül. Egyébként is az ekkor már majdnem 16 éves fiatal lányt rögtön a középső korcsoport 3. osztályába vették fel, tehát semmiképpen nem lehetett kezdő. Az ének (magánének) előképzőt a következő tanév elején, 1927 őszén kezdte el, mellette a zongorát is folytatta. A kanizsai zeneiskola legelső éveiben meglehetősen sűrűn jöttek-mentek a magánének-tanárok. Így egyetlen tanév alatt először Nedelkovits Anna, majd Jászay Margit növendéke volt. Pauk Anna ilyen, kissé kaotikus kezdés után lett az egyik legismertebb és tényleg a legjobb módszert kialakító énektanár.

Innét nézve nagyon érdekes, hogy az a tanár, aki majd magánének-tanítás szempontjából teszi elismertté a kanizsai zeneiskolát, s egyúttal máig tartó hatással működik, nagyon hasonló módszerrel tanított, mint majd Pauk Anna Budapesten. Ő Ivánkovits Ferencné Witzenetz Jolán, azaz a közkedvelt "Duci néni", aki 1937 őszén lépett be a Városi Zeneiskola kötelékébe. Így Anna és ő mint növendék és tanár elkerülték egymást, de később bizonyíthatóan találkoztak. Talán ennek a későbbi kapcsolatnak is szerepe lehetett abban, hogy nagyon hasonló alapelveket és módszereket alakítottak ki maguknak mindkettejük fő ideálja, a "bel canto" éneklés elsajátíttatására - erről még majd szólok.

Növendék-évei alatt Anna természetesen rendszeres résztvevője volt az iskola hangversenyeinek.
Így fellépője volt a zeneiskola történetében megrendezett legelső növendékhangversenynek. Ekkor így írt róla városunk hírlapja, a Zalai Közlöny, jellemezve mint zongora-szólistát és mint kísérőt:

... elmélyüléssel, biztos intonálással, a színezés iránt fogékony érzékkel interpretált és kísért zongorán. Beethoven és Vannay egy-egy művével méltán keltett feltűnést. Határozott zenei tehetség.
(Megjegyzés: Vannay János zeneszerző a kanizsai zeneiskola alapító igazgatója volt.)

A következő tanév egyik ilyen estjén Anna Beethoven c-moll zongoraversenyének első tételét játszotta - a zenekari kíséretet zongorán tanára, Pásztor Irma biztosította. Olvassuk, mit írt a Zalai Közlöny 1928. február 17-i számában:

Pauk Anni, ez a technikában és gondolati értékek kivetítésében igen előrehaladott, nehéz muzsikában is meglepően otthonos növendék egy fokkal megint előbbre lépett a Zeneiskola legkomolyabb értékei közt Beethoven remekbe játszott "Zongorahangverseny"-ével, amit kitűnő tanára, Pásztor Irma kísért.

Érdekes módon ezeken a hangversenyeken a második évben is sokkal többször lépett fel szóló-zongoristaként és más énekeseket, hangszerszólókat kísérve, mint énekesként - talán, mert énekelni lényegesen rövidebb ideje tanult. De olyankor a sajtó mindig megdicsérte "bársonyos altját". 

Összesen két tanévig volt a kanizsai Városi Zeneiskola növendéke (1926/27 és 1927/28). Itteni tanulmányai befejezésekor a 18. évében járt.  Mint a zeneiskola következő tanévének évkönyvében olvasható, 1928-ban felvételi vizsgát tett az Országos Magyar Királyi Zeneművészeti Főiskola magánének szakára, ahol mint rendes növendék az év őszén megkezdhette tanulmányait.
Később elvégezte a nagybőgő szakot is s ezzel a hangszertudással hosszabb időszakokat turnézott Skandináviában.

Zeneakadémiai és pályakezdő éveit figyelemmel kísérte a kanizsai sajtó és tudósítottak fővárosi sikereiről. Amikor itthon járt, többször is fellépett különböző rendezvényeken. Szép gesztusként 1934 augusztusában, már mint okleveles énektanárnő közreműködött egykori zeneiskolai igazgatója, Vannay János esküvőjén az alsótemplomban: az Ave Mariát énekelte saját orgonakíséretével.

Paukék lakásán, amikor Anna itthon volt, többször zajlottak házimuzsikálások. Egy alkalomról a Zalai Közlöny is hírt adott 1940. július 27-i számában:

Kamaraest volt a héten Nagykanizsán Pauk mérnökék vendégszerető házában. A szűk, családi körű zenei estén, amelyen mintegy harminc meghívott zenebarát vett részt, remek éneknégyesek, duettek és szólószámok kerültek előadásra. Witzenetz Jolán (szoprán), Pauk Anna (alt), Szánthó István (tenor) és Abramovits László (basszus) alkotta a kis énekesgárdát, amely Ungár Edith zongorakíséretével sok őszinte élvezetet szerzett a meghívottaknak. Az előadók igen nagy tudásról és ambícióról tettek tanúbizonyságot, amikor aránylag rövid idő alatt betanulták a klasszikusok remekműveit. Sőt nemcsak betanulták, de olyan pompásan adták elő, hogy a jelenlevők csak a legnagyobb elragadtatással tudtak nyilatkozni az énekesek hangjáról és felkészültségéről.

E cikk igazolja tehát, hogy Anna és Witzenetz Jolán (aki hamarosan Ivánkovits Ferencné lesz), találkoztak, muzsikáltak-énekeltek együtt, gyaníthatóan nemcsak ez egyszeri alkalommal - s mint korábban írtam, személyes kapcsolatuk közrejátszhatott hasonló énektanítási módszereik kialakításában.
Még egy megjegyzés a cikkhez: Abramovics Laci a csodálatos hangú kanizsai izraelita kántor, Abramovics Márk fia volt - holokauszt-áldozat lett egész családjával...

És elkövetkeztek az 1940-es évek... Mint írtam, Anna sokat tartózkodott nagybőgősként külföldön, ám a háború kitörésekor a vonatkozó rendelkezések értelmében haza kellett térnie. Kanizsán beköltözött újra a családi lakásba és énektanárként dolgozni járt több elemi iskolába. Az izraelita elemi iskolában például száz fősnél nagyobb énekkart szervezett. Voltak magántanítványai is.

Ebből az alaphelyzetből, 1944 tavaszától indította évek múlva megírt visszaemlékezéseit, amely A 12539-es fogoly címmel jelent meg. Elmeséli benne a német megszállás előtti utolsó szabad estéjét, majd alig egy hónap múlva április 23-ának reggelét, amikor otthonából szüleivel először a Zsinagógában kialakított gettóba hurcolták. Beszél az ott átsínylődött néhány hétről majd elmondja, hogyan szállították fel őket a vagonokba:

Ragyogó májusi délben elindult velünk a vonat. [...] Szemem szomjasan itta be utoljára a házunk képét. Legelőször gesztenyefánk virágba borult koronája tűnt elő. Amikor elvittek bennünket hazulról, még alig rügyezett, most teljes virágdíszben állt. Csak néztem, néztem megbűvölten, láttam a házunkat, a szobám ablakát, még a szekrényem nyitott ajtaja is látható volt egy pillanatra. Aztán a sövénykerítés eltakarta szemem elől a házat, csak a gesztenyefa koronája intett búcsút. Nem tudom, mikor tűnt el a szemem elől, mert elvakítottak a könnyek.

Tudjuk, hogy vonatuk Szombathely felé indult el, s az a sínpár éppen a házuk háta mögött vezet, így láthatott be még elhagyott szobájába is.

Ő maga szinte csodával határos módon túlélte, ami ez után következett, Auschwitzot és a többi helyszínt, s hogy hogyan, végigolvashatjuk a könyvben. Kétségtelen, hogy az életben maradásban a zene is segített...

Már itthon, a deportálások megkezdésének második évfordulóján megrendítő cikket írt a Zala 1946. április 28-i számába.

Pauk Anny: Két év múlt el azóta, hogy egy borús áprilisi reggel rendőrök vertek fel álmunkból és a börtönné degradált templomunkba kísértek bennünket. Két éve már, hogy édesanyám szelíd szürke szeme mélységesen szomorú pillantással búcsúzott az otthontól, ahol élete javát leélte. Két éve már, hogy rendőr kísérte utunkat végig az utcákon, ahol minden szögletből kíváncsian lesett utánunk a Gúny. Édesanyám drága ősz feje aznap éjjel a templom kövén pihent. Apám mindig oly biztató tekintete súlyos könnyekkel telt meg. Azon az éjszakán álmatlanul gyötrődtem a kövön: mindez miért? Mit vétett az apám, aki mindig az igaz úton járt, mit vétett az anyám, a jóságos, mindenkin segítő, mit vétettek a kis apró gyerekek és mit vétettek az életük alkonyába csendesülő öregek? Mindez miért? - Aztán Auschwitzba vittek bennünket, és azóta megtanultam, hogy nincs "miért". Vagy van-e a földön olyan ember, aki meg tudná mondani, miért kellett gázzal megfojtani az anyámat, miért kellett az éhhalál kínjával megölni az apámat, miért szaggatta szét a bomba testvéremet, és - miért maradtam életben én? Nincs olyan ember, aki ezekre a "miért"-ekre felelni tudna, vagy ha van, az csak a vak és feneketlen gyűlölet nyelvén szólhatna hozzám, és ezen a nyelven én nem értek. A "miért"-ekre nem tudok felelni, de a tényekkel szembe kell nézni: senki a világon nálunk kitaszítottabb, senki a világon nálunk sebzettebb nem lehet! Ó, hogy irigylem azokat, akiknek él a családja, ó hogy érzem ezerszeresen árvaságomat! Milyen jó még annak is, akinek van valahol egy sír, ahol néha elhelyezheti a kegyelet koszorúját. Hol keressem én az anyám sírját? Kérdezzem az auschwitzi széltől, merre vitte a krematórium füstjét? Vagy tíz körmömmel vájjam ki Mauthausen tömegsírjait, hogy megleljem apámat? A sok gyászoló anya hol keresse gyermekét? - Két éve már, hogy a gyűlölet vihara kicsavarta életünk törzsét. Gyökértelenül, ezer sebtől vérezve próbálunk a romokon új életet kezdeni.

Kanizsára hazatérve tudta meg, hogy szeretett bátyja, Miklós valahol Hegyeshalom környékén lelte halálát, amikor bombatalálat érte a vonatát. Az egész családból nővére, Magda és ő maradtak életben...
Szerencsére vőlegénye is túlélte a munkaszolgálatot, így, amint tudtak, összeházasodtak.




Anna első, újra szülővárosában töltött időszakában rögtön bekapcsolódott a meginduló kulturális életbe s ezt folytatta mintegy két és fél, három évig. Az akkori rendezvényeket, ahol a zene is helyet kaphatott, nagyrészt a koalíciós idők különböző pártjai rendezték, így ezek részben politikai rendezvények is voltak agitációs beszédekkel és egyebekkel - de kétségtelen, hogy egyúttal hangversenyek is... Anna egyformán elfogadta valamennyi párt helyi szervezetének ilyen meghívásait. A legelső időben Nagykanizsán időzött a szovjet hadsereg egy kulturális alakulata. Az ő műsorukban még cirkuszi mutatványok is szerepeltek. Anna lett a zongorakísérője a társaság szoprán énekesnőjének, Nyina Minyevának. Hogy hogyan élte meg ezt a néhány évet, egy Zala megyei kiadvány számára írta meg - az alábbi kép is onnét származik, amelyen a Centrálban próbál a szovjet énekesnővel:

Forrás: Sorsfordító évek Zalában. Zalaegerszeg, 1985

Ezekről az időkről levéltári iratok is mesélnek. Megtudhatjuk belőlük például, hogy 1944-ben a Pauk családtól is elrabolták javaikat, köztük egy Hamburger márkájú zongorát. 1945 nyarán Anna legalább ezt visszakaphatta és mellette többet kottái közül, valamint egy Beethoven-maszkot, ami nyilván szobájának dísze lehetett... Ez utóbbiak visszaszolgáltatásáról külön igazolás készült, amit meg tudok mutatni (lelőhelye a Zala megyei Levéltár):



Pauk Anna és férje, Gottlieb József 1947-ig éltek városunkban. Amint lehetséges volt, a házaspár Budapesten kezdett új életet, mert, mint Anna visszaemlékezéseiben írta, annyi keserű élményt és emléket idézett fel bennem a viszontlátott Nagykanizsa, hogy úgy éreztem, itt nem tudnék élni a fájó emlékek közepette.

A fővárosban nagyhírű énektanár lett, a természetes éneklés "apostola". Számos jeles operaénekest indított el és még többeket gardírozott a pályán, énekgyakorlataival, tanácsaival fejlesztve és  tartva legkiválóbb formában a hangjukat. Sokat dolgozott a Tomkins Énekegyüttes tagjaival is. Úgy hallottam, különösen sikeresen dolgozott olyan énekesekkel, akiket korábban helytelen módszerekkel oktattak, s nagy eredményeket ért el az ő hangjuk, énektechnikájuk helyrehozásában, "meggyógyításában".

Pauk Anna életének kilencvenedik évében, 2000. május 5-én, éppen 14 évvel ezelőtt hunyt el Budapesten. Egyéniségét, emberségét visszaemlékezés-kötetének záró mondata tükrözi:

Lelkem mélyén soha be nem gyógyuló sebekkel, de emelt fővel és tele jó szándékkal, dolgozom, amíg erőmből telik, mindig törekedve arra, hogy hasznos és jó munkát végezzek.

Az azóta szintén elhunyt Polgár László, akit rokoni kapcsolat is fűzött Pauk Annához, s aki szintén a növendéke volt, így emlékezett meg róla a Muzsika című folyóirat 2000. évi 6. számában:


Rád gondolok mindig, parttalan nevetésed és kanizsai tájszólásod cseng a fülemben. Hihetetlenül vidám tudtál lenni. Tele volt veled a szoba. NENONINOHENGHANGHENGHANGNENONINONE - híres skáládon nőttem fel. Ültem egy széken melletted, gyömöszölted a hasam, a mellkasom lazítottad, ejtsd az állad, vetítsd!
A mai napig skáláiddal kezdem a beéneklést. Remekül ki tudom lazítani magamat velük.
A zene által tanítottál. A zene volt a mindened.
A sors nem adott saját gyermeket; növendékeidet tartottad saját gyermekednek. Szereteted, megértésed, segíteni akarásod kiapadhatatlan volt. Nem ismertem embert, aki ne szeretett volna. Szereteteddel mindenkit melegítettél. Utolsó pillanatodig taníthattál. Kell ennél szebb?
Anni néni, nyugodj békében.