Kustár Zsuzsa emlékére

2014. június 26., csütörtök

0 megjegyzés
Néhány nappal ezelőtt elhunyt Kustár Zsuzsa nagykanizsai iparművész. Mint már a Facebook-os Kataliszt oldalon is írtam, nem közelről, de nagyon régóta ismerhettem.

Történt még valamikor 1972/73 körül, amikor könyvtár szakos főiskolás voltam Szombathelyen és szinte naponta előfordultam a megyei könyvtárban, hogy egy alkalommal, elhaladva a kiállítóterem nyitott ajtaja előtt, a földbe gyökerezett a lábam: mesevilágot pillantottam meg odabent grafikákban. Egy részük a barna, más részük a zöld és kék árnyalataiban pompázott. Olvasom a nevet, hogy egy Kustár Zsuzsa nevű alkotó képei. Attól kezdve, amíg ez a kiállítás tartott, minden egyes alkalommal betértem és gyönyörködtem a képekben.


Egy a barna grafikák közül


Tanév végén számomra egy hónapos könyvtári gyakorlat következett. Helyszínként Nagykanizsát választottam (egyébként balatonfenyvesi voltam még abban az időben), így 1973 nyarán tettem be először a lábamat a Sugár út 3. alatt működő Városi Könyvtárba. Ez alatt a szakmai gyakorlat alatt ért az a meglepetés, hogy megismerkedhettem egy szép fiatalasszonnyal, akiről kiderült, hogy azonos Kustár Zsuzsával és nagykanizsai...

Utolsó évemet elvégezve Szombathelyen, dolgozni is Nagykanizsára kerültem azzal, hogy a könyvtárban hamarosan zenei részleget nyitnak és akkor majd én fogom azt csinálni. Ez a reményem nem egészen öt év múlva, 1979 tavaszán vált valóra, amikor a Sugár úti épületben, a mozikertre nyíló földszinti, úgynevezett "oszlopos" teremben létrejöhetett a zenei részleg. Gyönyörű, formatervezett bútorok készültek kifejezetten a terem adottságaihoz és funkciójához alakítva. Szinte minden készen állt a megnyitóra és tényleg gyönyörű volt, az egyik falat azonban beázás után nem sikerült rendbe hozni, s ez meglehetősen elütött a helyiség egészétől. Emlékeim szerint Kustár Zsuzsa maga ajánlotta fel egyik nagyméretű selyembatikját, a Szombathelyen látott grafikák egy testvérdarabját, hogy azzal takarjuk el a ronda falat... Lehet, hogy nem pontosan ezt, amit itt látunk, de egy nagyon hasonlót:

Forrás: kustarzsuzsa.hu


Sőt, Kustár Zsuzsának nemcsak ez az egy műve került a zenei részlegbe, hanem a lehallgatóhelyek fölé (ahol a hanglemezeket lehetett hallgatni) még felakaszthattunk minden oszlopközbe egyet a Szombathelyen megcsodált grafikák közül.  Így az 1979-es megnyitás után egészen 1988 nyaráig, amikor az egész könyvtárat "kilakoltatták" a ferences kolostorba, naponta ezek között az alkotások között dolgozhattam. Kustár Zsuzsa abban az időben mint olvasó is gyakran járt a zenei részlegbe, emlékszem például, hogy sokszor hallgatott Bartók-zenét. A zenei részlegben helyeztük el könyvtárunk már akkor is gazdag képzőművészeti gyűjteményét, amiatt is sokszor jött.
Akkoriban el is meséltem neki, hogyan "szerettem bele" Szombathelyen az alkotásaiba és milyen remek, hogy most naponta láthatom őket és az alkotót is megismerhettem...
Aztán egy jó évtizednyi kolostori lét után felépült mostani könyvtárunk a Kálvin téren. Nem a nyitásra, de nagyon hamar elkészültek Kustár Zsuzsa üvegablakai, így ott is az ő alkotásai vettek körül.

Forrás: kustarzsuzsa.hu


Kustár Zsuzsa emlékére következzen Bartók Béla első rapszódiája hegedűre és zongorára, a lehető legautentikusabb előadásban - úgy emlékszem, ezt a művet is hallgatta még bakelit lemezről a régi zenei könyvtárban:


Macskazene a primadonnának

2014. június 22., vasárnap

0 megjegyzés
125 éve, 1889. június 27-én hunyt el egy olasz csoda-énekesnő, Carlotta Patti. 1879. április 9-én Nagykanizsára is eljutott hangversenykörútja során, ezért próbálom kissé feltámasztani az emlékét.
Abban az időben városunkban egészen kiváló, sőt, mondhatni világhírű művészek is adtak koncerteket. Ezeknek egyik elősegítője, szervezője, önzetlen mecénása Práger Béla gyógyszerész volt, akiről már bőven megemlékeztem a közelmúltban. Ő és barátai, az Ollop-fivérek és Rosenberg Ádám hozták el Kanizsára ezeket a nagynevű művészeket, köztük Carlotta Pattit is.
Ez a koncert azonban nem egészen úgy sikerült, ahogyan mindenki várta...
A hangverseny színhelye egyébként az akkori Szarvas szálló nagyterme volt, annyi nagy zenei esemény helyszíne - ma Erzsébet tér 18.

Mielőtt a konkrét eseményekre rátérnék, némi tudnivaló Carlotta Pattiról:

Carlotta Patti 1884-ben. Forrás: www.npg.org.uk
Az 1840-es évek környékén született énekesnő (születési évét még ma sem tudják pontosan, vérbeli primadonnaként jól eltitkolta...) neve igazán jól csengett egész Európában, azzal együtt, hogy a Patti névről elsősorban testvére, Adelina jutott az emberek eszébe: ő volt a legnagyobb név a családban - Rossini és Verdi egyaránt rendkívüli elismeréssel nyilatkozott róla. És ha már családjáról beszélünk, testvérük, Amelia is énekesnő lett, fivérük, Carlo pedig jó nevű hegedűművész. Úgy tűnik, valamennyien örökölték szüleik adottságait, tehetségét: apjuk tenorista volt, édesanyjuk szoprán énekesnő.

Bár a testvérek közül Adelina lett a leghíresebb, Carlotta is lenyűgöző hangi adottságokkal született, amelyeket  - a hazai és a külföldi sajtóra támaszkodva - nagykanizsai hangversenye előzeteseként így festett le a Zalai Közlöny:

Milyen hang ez! Ott veszi kezdetét, hol más már végződik s rendkívüliségét bizonyítja ama körülmény, hogy piccolo fuvolához hasonlítják. A csengettyű tiszta előadás, gyöngyszerű coloratúra s fényes felülmúlhatatlan staccato felvillanyozza, elbűvöli hallgatóit; de még ennél is inkább elragad, elbájol szikrázó humora. 

Mint a helyi sajtó beharangozta, de szerintem ez általánosan tudott is lehetett zeneértő körökben, Carlotta Patti legnagyobb száma az úgynevezett "kacagó ária" volt Daniel Auber: Manon Lescaut című operájából (csak zárójelben, igen, bizony Auber is komponált a Manon-témából operát, nemcsak Massenet, majd Puccini...) 

Meg is hallgathatjuk ezt az azóta elfelejtett kacagódalt, így lehet némi fogalmunk Carlotta hangjának típusáról, terjedelméről - fénykorából:




Nos, egész Kanizsa a nagy énekesnő iránti vágyakozásban égett, amikor jött a hidegzuhany. Először is, nem Carlotta énekelte végig a teljes hangversenyt: mindössze háromszor lépett színpadra a következő műsorszámokkal:

Karl Anton Eckert: Svájci visszhang-dal
Verdi: A szicíliai vecsernye - Elena bolerója
Gounod: Viens, mon coeur - dal, zongora és cselló kísérettel

Teljes műsora tisztán így nem volt több, mint körülbelül 15 perc, és akkor még elég bőven számoltam...
A hangverseny további részét egy gordonka-zongora duó játszotta. Szép darabokat hoztak, meg is tapsolta őket a közönség rendesen, de mégis csak az énekesnőre vártak a legjobban, akinek a műsorán nem is szerepelt a kacagóária... Persze lehet, hogy a ráadásra tartogatta, azonban ezen a hangversenyen nem került sor ráadásra. Hogy pontosan mi történt, hárman is leírták. A híresen igényes kanizsai közönség, aki, ha oka volt rá, nagyon tudott ünnepelni, most fagyos maradt. Egyrészt az énekesnő bizony erősen túl volt fénykorán. Másrészt Carlotta is megérezhetett valamit a hangulatból: második áriája után, pedig akkor még a leírások szerint nagyon szépen tapsoltak a jelenlévők, nem jött ki meghajolni. És ez aztán végleg, hogy úgy mondjam, "betett" a közönségnek.

De átadom a szót a korabeli tudósítóknak.

A Zalai Közlönyben többek között ez jelent meg 1879. április 13-án:

A Patti hangverseny megtartatott múlt szerdán igen díszes közönség jelenlétében; a gordonkajáték kitűnő volt, zajos tapsra ragadta több ízben a közönséget, a zongorajáték is kielégítően hatott, de nem Patti nagysám éneke s illetőleg magaviselete. Tagadhatatlanul szép és iskolázott hangja van, elbűvöli a hallgatót, azonban a második darab után kitört a percekig tartó frenetikus taps és kihívására csakugyan hozzá nem méltó gyengédtelenséggel viseltetett a hálás közönség iránt, nemcsak hogy nem énekelte el a "nevető dalt", mely nélkül Patti Sarolta tulajdonképpen nem is Patti, hanem még meg sem alázta magát, hogy kijövés által megköszönje a figyelmet. A közönség méltán zúgolódott is, a harmadik darab után pisszegést és füttyögést aratott ...

Ugyanebben az újságban egy másik tudósító szigorúbb volt:

... hangja, ha jól szorítja, erőteljes, de nem gyújt - minden hanglejtése elárulja énekesnőnk előrehaladott korát; oly sajátságos benyomást tesz, mintha gazdag létére minden áron mégis énekelni és pénzt szerezni akarna. Emellett nagy hiúságot tanusít, ellenállhatatlannak tartja magát és mindazon jogokra szeret igényt tenni, melyek a "Patti" névhez fűződnek. [...] A szomorú igazságtól áthatva közönségünk a matrónát pillanatig sem tudta oly nagyra becsülni, mint amennyire ínyére lett volna. - Kisasszonyunk valódi művészi ösztönével ugyancsak hamar tájékozta magát az általános hangulat minőségéről és sértett hiúságát lenézéssel akarta megbosszulni.

Ennél még egy fokkal keményebb volt városunk akkori másik lapjának, a Zalának a kritikája. A folytatást, a slusszpoént onnét idézem (1879. április 16-i szám):

No de amilyen ad adjon isten, olyan rendesen a fogadj isten is. A kövér úrhölgyet megmacskazenészték.
[Azaz szállásának ablakai alatt összegyűlt a koncertközönségből verbuválódott társaság és mindenféle zajkeltő szerszámmal meg kiabálással "szerenádot" adtak a művésznőnek.]
Akárkitől jött a gondolat - folytatja a Zala cikkírója - egészséges gondolat volt, s ha nem is vagyunk barátjai a helytelen demonstratióknak, az indokolatlan hencegés és egy műértő közönségnek sérelmes lenézése, teljes okot adott a kemény megtorlásra. Egy áldozatkész közönséggel szemben packázni a Pattinak még akkor sem szabad, ha Adelina a neve. - Ha kereste a botrányt, nagyon illő, hogy azt meg is találta legyen.

Befejezésül a korabeli hangverseny két számát meg is hallgathatjuk. Ez itt egy mára szintén elfelejtett dal, de lehet benne villogni a jó énektechnikával - Karl Anton Eckert: Svájci visszhang-dal:

 

Végül pedig a Bolero Verdi: A szicíliai vecsernye című operájából, bár mi most zenekarral halljuk:

 

Arnberger vagy Stefán?

2014. június 15., vasárnap

2 megjegyzés
Segítség, kedves nagykanizsaiak, vagy azok, akik valaha nagykanizsaiak voltak!! Van egy muzsikus, aki pedig nem is annyira régen élt és működött városunkban, mégis olyannyira titokzatos, hogy még a nevével sem vagyok pontosan tisztában...

Több tényt ismerek róla, működési helyeit, főbb zenei tevékenységeit, sőt, fényképeit is - és mégis, állandóan kicsúszik a kezemből. Két néven ismert ugyanis: egyszer mint ARNBERGER Rudolf, életének első, hosszabb, háború előtti korszakában, másodszor pedig, a háború utáni években mint STEFÁN (Stephan) Rudolf. Jó ideig azt hittem, hogy ők két különböző ember, bár azért egy kissé gyanús lett, hogy nagyon hasonló portré kezdett kibontakozni mindkettőről a tények és évszámok tükrében - és egyszercsak kiderült, hogy ugyanazok... Tudom, hogy abban az időben is bőven lehetett nevet magyarosítani, de itt nem erről van szó, mert születésekor és halálakor is STEPHAN a hivatalos vezetékneve. Hogy az Arnbergert honnét vette és miért... Amúgy pedig éppen most 120 éve született, 1894. június 16-án.

Születési dátuma két forrásból is ismert: házasságkötésének, majd halálának anyakönyvi bejegyzéséből. Mint írtam, mindkét helyen Stephan Rudolf néven szerepel: anyja neve Stephan Ilona, született Bécsben, 1894. június 16-án.







Közben, nem is túl sokkal esküvője után, 1922-ben egy másik esküvőn mint tanú szerepel, ám ott mint Arnberger Rudolf Rezső... Pedig gondolom, egy ilyen hivatalos aktus során nemcsak a jegyespárnak kellett hitelt érdemlően igazolni magukat, hanem a tanúknak is.




Ekkor még gondolhatnánk, hogy ő egy másik ember, de ha mindezt összevetjük a régi kanizsai újságokból kimazsolázott hírekkel, cikkecskékkel és főképpen a fennmaradt fényképekkel, bizony egyértelmű lesz, hogy ők ketten egy ember...

ARNBERGER Rudolfot először 1920-ban említi a Zalai Közlöny, mint a kanizsai Uránia mozgó (azaz mozi) régi kitűnő zongoristáját  (legalább is én ezt találtam neve legkorábbi előfordulásának). Ez a "régi" jelző akkor nyolc évnél nem nagyon lehetett több: maga az Uránia mozi 1912-ben nyílt meg. Rudolfunk 1917-ben nősült és esküvői tanúja a mozi tulajdonosa, Armuth Náthán volt, tehát akkor már kapcsolatban álltak, gondolom, mint munkaadó és alkalmazott.
Közben megjegyzem, hogy ugye milyen érdekes dolgokra lehet következtetni néhány anyakönyvi bejegyzésből?

Ez még a némafimes korszak volt, amikor bizony sok múlt egy-egy film hatása szempontjából azon, hogy milyen zenét alkalmaztak hozzá élőben az egyes mozik. Egy késői tanítványa, dr. Beke Árpád - maga is kitűnő jazz-zenész - emlékezése szerint Rudolf kiváló ragtime-interpretátor volt, tőle hallotta először Scott Joplin híres számát, a The Entertainer-t. Később aztán egy kisebb zenekara is lett a mozinak, ahol Rudolf először csak tag volt, mint zongorista, de hamarosan ő lett az együttes vezetője és az is maradt. Ez a zenekar aztán mint a kanizsai Transdanubia Egyesült Gőzmalmok Rt. sportegyesülete zenekara is működött és a mozin kívül sok városi rendezvényen, ünnepségen szerepelt.

A 30-as évektől Rudolfunk nyilván bajba jutott, hiszen egyre jobban kezdett tért hódítani a hangosfilm. Hogy megéljen, erősen kibővítette magán zeneoktatói prakszisát. Ekkoriban egyébként a körülbelül négy éve lebontott Báthory utca 20. alatt lakott. Mellette még több zenei együttest vezetett, így például a Katolikus Legényegylet Szalonzenekarát. Ez egy 17 főből álló, vegyes összetételű zenekar volt, nyilván annak megfelelően, hogy egyáltalán milyen hangszereken játszó tagokat tudott verbuválni. Számukra sok saját hangszerelést készített. A zenekar összetételét is remekül megszemlélhetük az alábbi fényképen:



Hasonló együttes volt az 1929 és 1937 között működő Szent Ilona Leányklub Női Zenekara - ez a kanizsai együttes megyénk történetében az egyetlen női zenekar volt. Vasárnap délutánonként ingyenes hangversenyeket szoktak tartani Rozgonyi utcai székházukban. Róluk is tudok képet mutatni:



Aztán ott volt még az Ipartestület Mandolinzenekara is, amelyet szintén Arnberger Rudolf vezetett.

Gábor Jenő, valaha maga is a nagykanizsai zenei élet résztvevője, később dokumentálója szerint Rudolf a 30-as évek vége felé átköltözött Bázakerettyére és az ottani MAORT-zenekar vezetését vette át. De közben azért vissza is járhatott Kanizsára, hiszen 1940-ben rövid ideig a vasutas kórus karnagya lett - bár ezen a téren nem emlegették tevékenységét sikeresnek: állítólag hibásan beszélt magyarul, és ez is oka volt.

Rudolf, Arnberger néven zeneszerzéssel is foglalkozott. A hangszerelésben már eleve nagy rutinja volt zenekarai műsorának összeállításában, de néhány önálló kompozíciójáról is tudunk. 1941. szeptemberében indulót szerzett dr. Krátky István polgármesternek ajánlva, melyet sikerrel adott elő a helyi katonazenekar.
Ennél jelentősebb lehetett viszont Lizaveta című operettje. Erről eddig nem találtam sajtóhírt, Gábor Jenő említi, csak sajnos évszám nélkül. Ezt az operettet szerinte az akkor rendszeres színi szezont tartó profi színtársulat (valószínűleg a pécsiek) műsorukra is tűzték, és a darab fő slágerének előadásában a Rudolf által vezetett mandolinzenekar is részt vett.
Eddig, nagyjából a második világháború időszakáig tartott Rudolf pályafutása Arnberger néven. Bár, hogy újabb kacskaringóról is beszámoljak, Gábor Jenő többször ARANY Rudolf néven is említi őt...

Aztán 1945 után Nagykanizsán, a vasutas kulturális ügyek körül találunk egy bizonyos STEFÁN Rudolfot. Amikor ezt a korszakot olvasgattam, sokáig úgy tűnt számomra, mintha ő egy másik muzsikus volna... Egy fénykép is segített eldönteni, hogy a két név azonos embert takar.... Itt van, Rudolfunkat láthatjuk a zongora mellett 1955-ből:



A vasutasok művelődési otthonában közvetlenül 1945 után méltán híres amatőr színjátszócsoport alakult Altai József vezetésével, szinte együtt magával a művelődési házzal. Profi szintű előadásokat produkáltak, úgy a hatvanas évek közepéig. Zenés darabjaikat a vasutas esztrádzenekar kísérte - Stefán Rudolf vezetésével. Sokat jártak vidékre is tájolni; egy alkalommal autóbaleset érte őket és Rudolfnak eltörött a lába...

Ugyanebben az időszakban néhány évig óraadó tanár is volt a Zeneiskolában.

Ezek voltak munkásságának utolsó nyomai.
1957. május 18-án a városi kórházban halt meg, 63 éves korában. Betegségét leolvashatjuk a fentebb közölt anyakönyvi kivágásban.

Egyelőre nagyjából ennyit tudtam kideríteni Stefán/Arnberger Rudolfról - csak éppen az Arnberger név rejtélyére nem derült fény...

Végül pedig megköszönöm a legényegyleti zenekar és a leány-zenekar fényképeit a Thúry György Múzeumnak; még a zenei emlékhelyes könyvem számára kaphattam meg őket - talán nem bánják, ha itt is felhasználom illusztrációként :)

Legvégül pedig maga Scott Joplin játssza említett híres szerzeményét:


Carmina burana

2014. június 8., vasárnap

3 megjegyzés
1937-ben ezen a napon, június 8-án volt az ősbemutatója Carl Orff szcenikus kantátájának, ami aztán azóta a világ zeneirodalmának egyik legnépszerűbb, legtöbbet hallgatott művévé vált.

Orff 1942-ben
Nem mindennapi népszerűségének egyik - vagy legfőbb? - oka szerintem a ritmus felfokozott szerepe a műben. Ami természetesen nem véletlen. Az 1895-ben született Carl Orff ugyanis zenei pályáját egy balettiskola zenetanáraként kezdte el, s a balettben, táncban alapvető fontosságú a ritmus. Ez a pályakezdés, mint Várnai Péter is írja az Oratóriumok könyvében, a zeneszerző egész munkásságára rányomta bélyegét. Talán nem közismert, hogy Orff - mint nálunk Kodály - szintén létrehozott egy világszerte elismert zenei nevelési rendszert, amely a ritmusra, a ritmikai improvizációra helyezi a fő hangsúlyt. Az Orff-Schulwerk során kezdetben a gyerekek saját testüket használják hangszerként: tapssal, csettintéssel és más, változatosabb módon keltett zajokból hoznak létre saját kompozíciókat. Ehhez dallamok és beszéd is társulnak - mindezekből egyfajta összművészeti rendszer keletkezik, amely a gyerekeket nyitottságra is neveli.

Itt belepillanthatunk, milyen is az Orff-Schulwerk:




Pedagógiai rendszerében maga a zene a legegyszerűbb dallamoktól, a népi gyerekdaloktól indul, elgondolásai ennyiben rokonok Kodállyal. Orffnál is nagy szerepet játszik a pentatónia, hiszen öt hangból egyszerűbb dallamok hozhatók létre... Mindezt azért mondtam el, mert ugyanezek az elvek figyelhetők meg a zeneszerző Orff alkotásaiban. A ritmikusság mellett a Carmina burana fő jellemzője az egyszerű, könnyen megjegyezhető dallamvilág, sok ismétléssel, hogy minél könnyebben belemenjen az ember fülébe... Benne Orff tudatosan törekedett primitívségre és trivialitásra - legalábbis ezen a téren. Zenéjének harmóniavilága is egyszerű. Amiben viszont tobzódik ez a zene, az a hangszerelés változatossága: Orff a modern nagyzenekar szinte minden eszközét felhasználja; a ritmikus fogantatás következményeként ráadásul igen nagyméretű ütőhangszer-csoportot alkalmaz. Az orgonával, cselesztával és zongorával kiegészített nagyzenekarhoz nagy vegyeskar és gyermekkar, illetve szoprán-, tenor- és baritonszóló járul. Ezt az előadóapparátust pedig rendkívül változatosan használja fel Orff, a kamarahangzástól a teljes együttes tobzódásáig számtalan variációban.

Carmina burana eredetileg egy középkori versgyűjtemény általánosan használt latin neve. 11-12. századi európai vándordiákok, vándormuzsikusok repertoárjából elsősorban latin, valamint ónémet és ófrancia nyelven a 13. században lejegyzett verseket tartalmazó kódexet 1803-ban fedezték fel a bajorországi Benediktbeuren kolostorban. Feltalálási helyének latin névalakja szerepel a címben, hozzátéve az "ének", azaz carmina szót. Maga a felbecsülhetetlen értékű kódex azóta a Bajor Állami Könyvtár kincse. Mi viszont az internet csodájaként itthoni karosszékünkből fel is lapozhatjuk ITT!
Elképesztő, nem?

Orffnak 1934-ben került a kezébe ez az először nyomtatásban 1847-ben kiadott gyűjtemény s aztán hamarosan neki is látott a válogatásnak és a komponálásnak. Művét 1937. június 8-án szcenírozott formában, díszletekben, jelmezekben, mozgásokkal mutatták be Frankfurtban. Ez volt az akkor negyvenes évei legelején járó szerzőjének első igazi nagy sikere. Később írt még két hasonló hangvételű művet, s ezek így együtt mintegy trilógiát alkotnak, amit Orff Trionfi-nak nevezett el - talán nem követünk el nagy hibát, ha ezt a címet diadal-ként értelmezzük. Az utókor ítélete szerint közülük a legelső darab a legjobb...  Azért a másik kettőt is érdemes meghallgatni: közülük időben első a Catulli Carmina (kantáta Catullus verseire) a második pedig a Trionfo di Afrodite (Afrodite diadala - ez voltaképpen egy görög-római lakodalom zenei ábrázolása).

Hosszasan lehetne mesélni, miről is szól a Carmina burana - én egy szóban tudnám összefoglalni: az Életről.
Szerintem Orff zeneileg tökéletesen "elkapta" benne az emberiség európai történelmének azt a varázslatos pillanatát, amikor a "sötét" középkort felváltja az újjászületés, a reneszánsz...

Erre a gondolatra és érzésre alapozta a zenemű zseniális filmes megelevenítését Jean-Pierre Ponnelle. Szerencsére kedvenc videomegosztó portálunkról meg is nézhetjük. Ahol a későbbiekben konkrét részletet idézek, mellé írom, hogy a videón ez hány perc-másodpercnél található.

De előtte még idelinkelem a mű MAGYAR SZÖVEGÉT:
 




A teljes művet, amely éppen körülbelül egy óra terjedelmű, keretbe foglalja a Szerencse forgandóságáról szóló monumentális hatású kórus: O Fortuna...

A továbbiakban a mű három nagy részre bomlik. Az első rész (5' 40"-nél kezdődik) a Tavasz, a Természet megújulásáról, az Élet megújulásáról szól, változatos karakterű dalokkal és a tételen belül egyre fokozódó intenzitással. Várnai Péter elemzése szerint az első rész közepe felé, az Ecce gratum (Ím a drága nap sugára) kórusban (11' 30"-tól) és a rákövetkező, tisztán zenekari tánctételben (14' 25"-től) találkozhatunk először a műben az igazi orffi ritmus-orgiával.

A második nagy egység A kocsmában címet viseli (28' 27"-től).
Ennek a résznek zseniális darabja a liba (30' 48"-től), amely éppen egy nyárson forog és énekében saját szomorú sorsát siratja, még félig megsülten is hattyúnak minősítve magát... A zene alapritmusa a nyárs lassú forgását jeleníti meg, majd versszakonként a liba panaszát halljuk, megkoronázva a férfikar refrénjével, akik már éhesek: "sülj már, sülj már, árva gúnár!" - éneklik. Ha jól figyelünk, még a zsír fröcsögését is meghallhatjuk :)
A humor azért sokszor keserű és szarkasztikus, mint például az Ego sum abbas tételben (33' 56"-től): Perjel vagyok a kicsapottak rendjében...
A záró dal (35' 42"-től) szövegének egyszeri szegény költője pedig a minden rendű és rangú italozókat karikírozza s levonja a tanulságot: Aki pedig nem lett részeg, nem is nyer majd üdvösséget...

A tavasz és a kocsma után a harmadik rész (38' 50"-től) nem is lehet más, mint a Szerelem, így, nagybetűvel, bemutatva a szerelemnek számtalan arcát a mennyeitől a pajzánig, sőt, még tovább. Ebben a nagy egységben, hallhatjuk az egész mű egyik legszebb és leglendületesebb, kicsattanó örömű tételét (52' 20"-től), melynek címe: Tempus est iocundum (Itt a boldog óra). Ellentétként egy szinte lélegzetelállítóan gyönyörű (és nehéz) szoprán kadencia következik (54' 40"-től): Dulcissime (Én édesem)...
Mindezt megkoronázza a himnusz Vénuszhoz (55' 22"-től): Ave Formosissima (Ave, kedves szép virág), amelyben a középkori világi költészetnek minden öröme és lendülete megszólal.
Végül (57' 06"-től) a már jól ismert O Fortuna-kórus zárja keretbe a művet.