Egy téli álmot alvó épület szép napjai Nagykanizsán

2020. május 8., péntek

0 megjegyzés

Van egy téli álmot alvó épület Nagykanizsán. Illetve van több is, de ez, ahova most megyünk, különösen fájó pont. A bloggernek mindenképpen, mert itt kezdte könyvtárosi pályáját. A gyönyörű karzatos nagyterem legutolsó aktív pillanataiban, 1974/75-ben még lehettem ott hangversenyen. Miután a művelődési ház kiköltözött belőle, kiderült, hogy a terem szabályosan életveszélyes. Alá is dúcolták valóságos oszlop-erdővel, a könyvtár csak raktárnak tudta használni. Telente cudar hideg volt benne...
Pedig az épületnek, és benne a nagyteremnek igazán szép múltja van: előkelő bálok, színházi előadások, koncertek szórakoztatták a kanizsaiakat több, mint fél évszázadon át...  Mai, meglehetősen hosszú posztomban ezt a szép múltat próbálom összefoglalni. Szokásomhoz híven elsősorban zenei szempontból, de azért igyekszem képet adni az épület teljes történetéről.


Nagykanizsa, Sugár út 3.


 Kezdjük Kunics Zsuzsa történész-muzeológus leírásával:

A Polgári Egylet fennállásának ötvenedik évfordulójára, 1885-ben új díszes, eklektikus stílusú székházat emeltetett a Sugár úton. A homlokzattervet Geiszl Mór, az épülettervet Hencz Antal ismert helyi építészek készítették. 1888-ban karzatos, színpados nagyteremmel bővítették az épületet, ahol fényes táncmulatságokat, hangversenyeket, előadásokat, műsoros esteket rendeztek. Az Egylet tulajdona volt a keleti oldalon téglafallal, a Sugár úti oldalon 1890-től téglaoszlopos, díszes vaskerítéssel körülvett, Egylet-kertnek nevezett szomszédos park is.
A székház emeletén kapott helyet az olvasó-, biliárd-, kártya- és társalgó terem. A földszinten működött a vendéglő, melyhez "mulatókert és kényelmesen berendezett nyári casino helyiség" tartozott. Az árnyas kerthelyiséget nyáron sörözőként hasznosították, a városi társas élet kedvelt színtere volt, juniálisok, hangversenyek színhelye.

Az Egylet-kert a boldog békeidőkben (Forrás: Hol-mi)


... és ma

A Polgári Egylet, amely eredetileg nagyrészt német származású iparosokat tömörített, 1836-ban jött létre. 1845-ig német, majd 1848-ig magyar és német nyelven vezette jegyzőkönyveit, 1848-ig nevét is német változatában – Bürger Verein – használta.
Saját rendezvényein kívül az épület, elsősorban nagyterme, évtizedeken keresztül adott helyet színházi előadásoknak, hangversenyeknek, műsoros esteknek, fényes báloknak. A következőkben ezeket fogjuk áttekinteni.

Színházi előadás a Polgári Egylet  nagytermében, 1924 (Színházi Élet 1924/46)


Az 1890-es évektől szinte minden évadban voltak a nagyteremben színházi előadások. Gyakran játszottak operettet, népszínművet, sőt ebben az évtizedben operát is, bár különböző színvonalon. Vedress Gyula székesfehérvári társulata 1890-ben például Ibsen Nórája mellett a Hoffmann meséit, Offenbach nagyigényű operáját is előadta. 1891-ben e társulat előadásain lépett fel vendégként Blaha Lujza az Ingyenélők, a Náni és a Suhanc című zenés darabokban. Utolsó estéjén a rendőrségnek kellett közbeavatkozni, hogy a tömeg ne lepje el túlságosan a karzatot, nehogy a terheléstől leszakadjon.
1895 tavaszán – ínséges idők után – a szegedi Somogyi Károly színtársulata szórakoztatta a kanizsai közönséget. A nagyteremben tágas, magas színpadot állíttatott fel. Kellemes előadásaik voltak többek között Zeller Madarásza és a magyar operett hőskorának egy jeles, azóta elfeledett alkotása, Verő György: Szultán című darabja. Májusban a Cigánybáró után bemutatták a kanizsaiaknak Mascagni: Parasztbecsület című operáját is. Később akadtak olyan évek, amikor a közönségnek jóval gyengébb társulatokkal kellett beérnie. Hamarosan azonban mintegy két évtizedre abbamaradtak a Polgári Egyletben a színházi előadások, mert új helyszínként belépett a közelben felépített nyári színkör, az Aréna. Csak lebontása és az új színház (a mai Medgyaszay Ház) felépítése közti néhány évben, 1920 és 1927 tavasza között jártak újra a Polgári Egylet nagytermébe a színházkedvelő kanizsaiak. Ekkorra már a színikerületi rendszer bevezetése következtében a város megismerte a pécsi színtársulatot, amellyel aztán egészen az 1950-es évek elejéig szoros kapcsolatot tartott. 1924-ben Asszonyi László igazgató vezetésével játszottak a Polgári Egyletben. A kitűnő bariton hanggal rendelkező Asszonyi egyúttal énekes színészként is társulata erőssége volt. Nagyoperettek, mint például a Luxemburg grófja, a Pompadour és Csajkovszkij Diadalmas asszonya mellett előadták a Pillangókisasszonyt is. A pécsi társulat táncos-komikusa ebben az időben egy Páger Antal nevű fiatalember volt, aki fényes sikerrel mutatkozott be Kanizsán is, táncszámai hatalmas tapsra ragadtatták a közönséget.

Színházi Élet 1924/46

A hivatásos színjátszás mellett a Polgári Egylet nagyterme gyakran adott helyet a különböző helyi egyesületek, társaságok által megvalósított műkedvelő előadásoknak.
1911-ben a Fűtőházi Kézművesek itt mutatták be a sajtó szerint szépen sikerült előadásban Planquette: Rip van Winkle című operettjét. 1920 májusában a Szociális Misszió keretében Mutschenbacher Edvin törvényszéki bíró, kiváló műkedvelő színházi ember rendezte meg az Aranyvirág című Huszka-operettet a város népszerű, szintén amatőr énekes-színésznője, Kenedi Aura címszereplésével. A kísérő alkalmi zenekarban ott hegedült Peschek Ignác, akit hamarosan letartóztattak pénzhamisításért... Mutschenbacher rendezésében és Ketting Ferenc zenei vezetésével került színre a Kereskedelmi Alkalmazottak vállalkozásában betanult Debrecenbe kéne menni, a Nagykanizsai Magántisztviselők által előadott Hazudik a muzsikaszó, vagy az Irodalmi Kör betanulásában A hollandi menyecske.



A kanizsai előadás főszereplői a Színházi Élet 1924/21. számában


Előadásaik hozzájárultak Kanizsa általános kulturális színvonalának és társaséletének gazdagításához, Mutschenbacher és Ketting személye pedig a megvalósítás terén jelentett minőségi garanciát. Legkiválóbb előadásuk 1922-ben Huszka Lili bárónője volt.

A Polgári Egyletben zajló hangversenyéletet áttekintve szintén ketté kell bontanunk az eseményeket a vendégművészek, illetve a helyi muzsikusok, együttesek koncertjeire.

1891. március 14-én a legendás, de fénykorán már túl levő Reményi Ede adott koncertet állandó kísérőjével, Bodó Alajossal.
Reményi mellett több nagy hegedűs játékát is hallották a Polgári Egylet nagytermének falai. 1900 áprilisában tartotta meg hangversenyét a fiatal, filmsztárkülsejű Jan Kubelik.





Sajnálhatják az akkori zenekedvelők, hogy nem voltak többen 1911. október 15-én, amikor a Felsőtemplom átépítését szorgalmazó bizottság meghívására helyi közreműködők mellett felléptek a hegedűművész Arányi-nővérek, Arányi Adila és Arányi Jelly. Zenei kvalitásaikat érzékelteti, hogy egy évtized múlva Bartók Béla számukra írja két hegedű-zongora szonátáját, Ravel pedig Arányi Jellynek fogja ajánlani Tzigane című művét.

Zongoraművészekkel folytatva a sort, három kanizsai hangversenye közül az egyiket a Polgári Egylet nagytermében adta Dohnányi Ernő 1922. november 9-én. Sajnos, a Zalai Közlöny recenzense olyan szinten csak általánosságokat írt a koncertről, hogy az is elképzelhető, személyesen ott sem volt…Szintén nem állt hivatása magaslatán az újság Thomán István zongoraművész 1923. október 6-i koncertjén sem. Liszt Ferenc egyik utolsó növendéke, előadóművészetének és pedagógiájának továbbörökítője, Dohnányi, Bartók – és a Kanizsán működő Pásztor Irma – tanára leányával, Thomán Mária hegedűművésszel adott koncertet. A rövid híradás sajnos még műsorukat sem rögzítette.

A nagy zongoristák sora a háború után folytatódott. 1946. októberében Szegedi Ernő és felesége, Vásárhelyi Magda léptek pódiumra, programjukon Liszt Patetikus koncertje is szerepelt. A letűnt idők utolsó nagy zongoristája ebben a teremben Cziffra György volt, aki 1948-ban kényszerhelyzetben, hozzá méltatlan esztrádműsorban, egy nagy farsangi kacagó estély szereplői között birkózott a rossz állapotban lévő zongorával…

A hosszú évtizedek alatt néhány nagy énekes is fellépett itt. Ábrányiné Wein Margit, az Operaház magánénekese 1894. december 15-i hangversenyét azt is emlékezetessé tette, hogy ezen az estén gyulladt ki először a villany a Polgári Egylet épületében. Ezen a rendezvényen mutatkozott be a helyi publikumnak a fiatal Hofrichter Emma hegedűművész, aki aztán fél évszázadon keresztül volt Nagykanizsa keresett hegedűtanára. 


Bérleti hangverseny keretében énekelt itt 1933-ban Báthy Anna és 1934-ben Németh Mária. S még lehetnek, akik emlékeznek a fiatal Simándy József, majd Sárdy János 1948-as fellépéseire.

Térjünk rá a helyi muzsikusok és együttesek itt megtartott hangversenyeire.
Elsőként az Irodalmi és Művészeti Kör rendezvényeiről kell szólni. Érdekes módon az 1895-ben megalakult és a második világháború végéig fennálló Körnek soha nem volt önálló székháza, ezért nagyobb szabású hangversenyeiket 1927, a Városi Színház (a mai Medgyaszay Ház) felépülése előtt általában a Polgári Egylet nagytermében tartották. 1895. március  23-án a nagyterem adott helyet az új egyesület bemutatkozó estélyének, bár már a március 15-i városi megemlékezést is nagyrészt a Kör szervezte meg. A bemutatkozó estre fel is állt és Sterneck Zsigmond vezetésével énekelt is a Kör dalárdája, amely ekkor még – igazodva az általános divathoz és
Sterneck Zsigmond
gyakorlathoz – férfikar volt. A leendő szimfonikus zenekar első csírájaként szintén Sterneck Zsigmond, a kiváló gordonkaművész és zenetanár szervezett növendékeiből és más műkedvelőkből egy kisebb zenekart. Sterneck egy saját művével szólistaként is fellépett s zongorázott Blumenschein Vilmosné, aki a századforduló körül szintén jeles szerepet játszott Kanizsa koncertéletében.

A Kör zenei életének első fénykorát 1897 és 1912 között Böhm Emil, a fiatal pécsi kereskedő hozta el. Az addigra hullámvölgybe került énekkart újjászervezte, s olyan szintre fejlesztette, hogy
1904-ben a pécsi dalosversenyen első díjat nyertek. Ezt az eredményt elismerve a Dunántúli Dalosszövetség következő versenye helyszínéül Kanizsát jelölte ki. A kórus 1908-ban a székesfehérvári dalosversenyen is diadalt aratott, onnét a nehéz műdal-csoport első díjával tért haza. Böhm Emil – a népszerű Bemil – számos jeles és szórakoztató zenei esemény kezdeményezésével és megrendezésével is beírta nevét Nagykanizsának nemcsak zenei-, hanem társaséletébe is. A Dalárda ezekben az években számtalan „dalestélyt” rendezett az Egylet nagytermében, voltak köztük vidám szilveszteri és farsangi álarcos összejövetelek is zenei tréfákkal, paródiákkal. Böhm Emil 1912-es távozása és a világháborús évek, valamint az azt követő zűrzavaros és tragikus történelmi események után néhány évig Gürtler Ferenc, a korábbi másodkarnagy, Rácz János kántor, majd rövidebb ideig dr. Kerkay József gimnáziumi tanár irányította a kórust. Hamarosan azonban beköszöntött Ketting Ferenc karnagyságának korszaka, amely alatt a kórus a legmagasabb szintre fejlődött.

Színházi Élet 1924/47


Ketting alig vette át az énekkart az akkor már létező, s szintén több hullámvölgyet átvészelt zenekarral együtt, rögtön hatalmas, szinte teljesíthetetlen feladatot tűzött ki a két zenei együttes elé: betanulták Haydn: Teremtés című oratóriumát. Első lépésben nem a teljes művet mutatták be, hanem több szemelvényt az oratórium első részéből. Erre a hangversenyre 1924. november 9-én került sor a Polgári Egylet nagytermében. A százhúsz tagú nagy vegyeskar gerincét a Kör kórusa alkotta, amelyet a többi kanizsai kórus és a zalaegerszegi egyházi énekkar tagjai egészítettek ki. A szólókat is helyi erőkkel oldották meg. Köztük a legismertebb név a Gábrielt Domány Sári zeneakadémiai növendék (apja a kereskedelmi iskola nyelvtanára volt). Közreműködött a Kör szimfonikus zenekara.

Hogy ennyi munka gyümölcsét a közönség máskor is élvezhesse, érdekes kísérlet részese lett az együttes: 1925 augusztusában az Uránia moziban az akkori csúcstechnikával készült, s az Ószövetség részleteit megelevenítő Tízparancsolat című amerikai némafilm vetítésekor a megfelelő jelenetek aláfestéseként részleteket adtak elő Haydn oratóriumából.
Ketting hamarosan újra elővette a művet, s most már teljes terjedelmében betanította együttesének. A teljes oratóriumot 1927. január 22-én este vezényelte szintén a Polgári Egylet nagytermében. A Zalai Közlöny négyrészes zenetörténeti cikksorozatban készítette elő a hangversenyt. A művet nyolcvan tagú énekkar, negyven tagú zenekar és ugyanúgy, mint először, kizárólag kanizsai kötődésű szólisták adták elő. Uriel szerepében újra Domány Sárit hallhatta a közönség, aki időközben pályakezdő operaénekessé lépett elő s nem sokkal később német színpadokon aratott sikereket. Évát az osztrák színpadokon Elisabeth Forini néven karriert csinált szintén kanizsai Fischer Böske énekelte, Rafael és Ádám kettős szólamát pedig Abramovics Márk, a zsinagóga fiatal főkántora interpretálta.
1932-ben, Haydn születésének kétszázadik évfordulója alkalmából az együttes Az évszakok című oratórium részleteit is műsorára tűzte.
Az alábbi fénykép ebből az alkalomból készült a kórusról:




Ilyen erős indulás után, bár több hasonlóan monumentális vállalkozásba nem fogott, Ketting Ferenc az 1930-as évek közepére Magyarország egyik legjobb amatőr énekkarává tette kórusát, amelynek későbbi kanizsai fellépései már nagyrészt az új színházépületben zajlottak.

Az 1895-ben megalakult Irodalmi Kör több kísérletet tett szimfonikus zenekar létrehozására, az együttes létrejötte nagyrészt mégis egyesületen kívüli fiatalok érdeme. 1920-ban az akkoriban néhány évig Nagykanizsán működő katonai főreáliskola egyik hallgatója, Mathea Károly, a város ismert fényképészének fia diáktársaiból zenekart szervezett. Sikeres bemutatkozásuk után a Kör vezetősége felismerte a lehetőséget: tárgyalásokat kezdett a fiatalokkal, amelynek eredményeként a katonaiskolások ők hajlandóak voltak a muzsikálást a Kör keretében folytatni, ahol további tagok csatlakoztak hozzájuk. 1920. április 10-én még mint főiskolai zenekar lépett fel az együttes Mathea Károly vezetésével a Polgári Egylet nagytermében az Irodalmi Kör által rendezett művészestély keretében. Történetük első előadott darabja Bizet: Carmen című operájának előjátéka volt. Miután Mathea Károly Budapesten folytatta tovább tanulmányait, s zenekara beleolvadt a Kör szervezetébe, vezetését Ketting Ferenc vette át. A zenekar koncertjei közül kimagaslik egy 1925-ös, szintén a Polgári Egylet nagytermében megtartott hangversenyük, amikor többek között Erkel: Hunyadi László nyitányát, Beethoven: Egmont nyitányát és egy Haydn-szimfóniát játszottak, illetve egy kevésbé ismert szerző Johann Strauss Kék Duna keringője dallamaira zongorára és zenekarra írt virtuóz parafrázisában lehetőséget adtak a kiváló Fábiánné Pásztor Irmának, a Kanizsán élő zongoraművésznek tehetsége megcsillogtatására. Ez az időszak a már említett Teremtés oratórium-előadások korszaka is.
Szerencsére az zenekart is megörökítették egy nagy csoportképen:



Gyakran tartott hangversenyt a nagyteremben az Ipartestületi Dalárda. A Kanizsa zenei életében fontos szerepet betöltő, nívós férfikart 1913 márciusában alapította Samu József ipartestületi elnök. 1927-ig az agilis Büchler Mór vezette. Parti Lajos rövid karnagysága után 1927 és 1930 között Vannay János, a zeneiskola igazgatója vette át; Vannay azonban inkább a zenekarhoz értett, s hamarosan ez a kórus is Ketting Ferenc keze alá került. Több megyei és országos dalosversenyen szerepeltek szép eredményekkel. Miután a Polgári Egylet épületét 1933-ban megvette az Ipartestület, hivatalosan is ez az épület lett a kórus otthona, ahol a versenyeken elnyert relikviáikat is őrizték. Legérdekesebb díjuk hatszáz liter sör és kétszáz üveg pezsgő volt, amikor 1933-ban megnyerték a Dreher Sörgyár által meghirdetett országos sördalversenyt. Ez utóbbiakat biztos nem a vitrinbe tették… Az érdemes kórus 1938-ban megszűnt az Országos Dalosszövetségben uralkodó anomáliák, személyi ellentétek és a Trianon utáni általános hangulat, kilátástalanság következtében.

Az Ipartestületi Dalárda sikerei felkeltették az iparostársadalom érdeklődését egy zenekar létesítése iránt. Ennek legkönnyebb módja az volt, hogy átvették a már működő Öregcserkész Mandolinzenekart karnagyával, ArnbergerRudolffal együtt. Ez a megoldás mindkét fél számára szerencsés volt: az öregcserkészek zenekara amúgy is nagyrészt iparosokból és munkásokból állt, s az átvétel anyagilag is rendbehozta valamennyire az együttest, mert az Ipartestület tiszteletdíjat is tudott fizetni a karnagynak; viszonzásul a zenekar fellépéseivel színesítette az iparosok rendezvényeit. Így tulajdonképpen ugyanazok a muzsikusok két szervezet égisze alatt működtek. A rutinos Arnberger számos feldolgozást készített egyedi összeállítású zenekara számára. A zenekar legemlékezetesebb szereplése a Városi Moziban zajlott, amikor közreműködött a karnagyuk által írt operett, A szép Lizaveta előadásán. Tagságoukat aztán nagyon megtépázta a második világháború, s már nem alakultak újjá.

1920–1922 között a Polgári Egylet nagytermében tartotta hangversenyeit a Nagykanizsai Közművelődési Társulat által fenntartott ún. Fenyves-zeneiskola. Tanárai közül Venetianer Margit játszott valószínűleg először Kanizsán Bartók-zongoradarabokat. Itt lépett először közönség elé az iskola növendékeként a csodagyermek Dános Lili, akiből nemzetközi rangú zongoraművész és pedagógus vált.

Dános Lili


Szórakoztató rendezvények, fényes bálok is zajlottak a nagyteremben. Tartott itt előadóestet Küry Klára primadonna 1905-ben, valamint Balázs Árpád, Fráter Loránd és Murgács Kálmán ismert nótaszerzők. 1890 és 1896 között több alkalommal is szerepelt Szlavianszkij Nadina annak idején nagy hírnévnek örvendő, egész Európát bejáró, orosz népi kultúrára épülő, táncosokkal kiegészített daltársulata. A két világháború között általában itt szokták megtartani a Szanatórium piknik elnevezésű rendezvényt, amely nevével ellentétben bállal megkoronázott, nagyon előkelő és nívós műsoros estet jelentett meghívott vendégművészek és a legjobb helyi erők szereplésével a József Főherceg Szanatóriumi Egyesület szervezésében.

A Polgári Egylet a spontán szórakozás és társasélet helyszíne is volt. Vendéglőjében és kerthelyiségében cigányzenekarok játszottak. Muzsikált itt 1885-ben Kanizsa egyik legjobb prímása, Horváth Laci, miután Pécsről visszatérve új zenekart alapított. 1895-ben, amikor új bérlők vették át az étterem üzemeltetését, a nyitó esten alaposan kitettek magukért a híres Simplicissimus zenekarának meghívásával. Az időközben anyagilag nehéz helyzetbe került Polgári Egylet kénytelen volt eladni székházát, amelyet az Ipartestület vásárolt meg s 1933. november 26-án fényes külsőségek közepette vett birtokba.

1945 után, amikor a koalíciós idők városi pártszervezeteinek székházra lett szükségük, a Sugár út 3. számú palotát a szociáldemokraták kapták meg, a nagyterem az ő politikai beszédekkel súlyosbított kultúrestélyeinek és báljainak helyszíne lett. Az új időkre jellemzően felkérték a hölgyeket, hogy ezután a bálokra ne öltsenek estélyi ruhát…

Az épület 1956 után az újonnan alapított Városi Művelődési Központnak és a Városi-Járási Könyvtárnak adott helyet. 

A lépcsőház az 1980-as években az egyik velencei tükörrel


Nagytermében ettől kezdve a kultúrotthon rendezvényei zajlottak. 1965. december 14-én, hatvanadik születésnapja apropóján színpadán zongorázott és vezényelt a szülővárosába több, mint fél évszázad után visszalátogató Farkas Ferenc zeneszerző, aki aznap lett a város díszpolgára.

Jazzkoncertek is voltak itt a kanizsai jazzélet hőskorában.

Rendezvény a zenei könyvtárban, 1980-as évek eleje


1979 tavaszán a Városi Könyvtárban zenei részleg nyílt zenehallgatási lehetőséggel és zenei szaktájékoztatással, tanácsadással, alkalmanként kamarakoncertekkel, előadóestekkel.

Amikor a nagytermet már csak raktárnak lehetett használni...


A Hevesi Sándor nevét felvett művelődési központ 1976-ban mai épületébe költözött, a könyvtár pedig 1988-ban átmenetileg az egykori ferences rendházba, majd onnét új, Kálvin téri otthonába.

A Polgári Egylet, illetve az Ipartestület egykori székháza két évtizede nagyrészt üresen áll; kívülről ugyan lefestették, de belső állapota egyre romlik. Oly szép időket látott nagytermét életveszélyessége miatt aládúcolták, míves csillárjait, falikarjait ellopták. Egyik hatalmas velencei tükre az új könyvtárépület helyismereti olvasótermébe átmentve érzékeltet valamit a régi dicsőségből.
A helyi jelentőségűként számontartott épület homlokzatát 2007-ben a várostörténeti sorozatba tartozó emléktáblával jelölték meg. Nem teljesen üres, földszintjén étterem és utazási iroda van. De többi része pusztul, pedig nem ezt érdemelné...

A kanizsai zsinagóga zenéje

2020. február 13., csütörtök

0 megjegyzés
Mostanában újra sok szó esik Nagykanizsa egyik legértékesebb műemlékéről, a zsinagógáról. Az épület a város közepén, de elrejtve áll, és még mintha rejtegetnék is a városlakók elől. Pedig milyen jó lenne, ha újra a város életének része lehetne valamiféle kulturális/közösségi térként és Kanizsát, a belvárost szebbé és értékesebbé tevő történelmi épületként.

A rejtőzködő zsinagóga (köszönet Németh Ákosnak a képért!)

Engem mindig nagyon érdekelt a története, és amikor elkezdtem kutatni Nagykanizsa zenei életének múltját, hatalmas meglepetéssel tapasztaltam azt a fokozatosan feltáruló gazdagságot, amit ezen a téren is rejt. Itt a blogban néhány személyiséggel kapcsolatban már érintettem az épületet (a megfelelő helyeknél megadom a linkeket), de most megpróbálok összegzést adni róla, elsősorban zenei vonatkozásban.

Fő utca 6. (Tarnóczky Attila: Hol-mi)

A zsinagóga a Fő utca 6. szám alatti egyemeletes, klasszicista stílusú ház belső udvarán áll. 1807-ben Kanizsa kegyura, Batthyány Lajos herceg támogatásával kezdtek építeni az uradalmi építész, Woyta Ferenc tervei szerint.
Az alapozás után félbemaradt munkát 1817-től két bécsi műépítész irányításával folytatták, s a nagyméretű, klasszicista épületet 1821-ben avatták fel. Emeleti karzata és orgonája 1844-ben, alsó karzata 1890-ben készült.



A puritán külsejű zsinagógát kupolaboltozat fedi. Bejárat felőli oldalán magas pilléreken nyugvó női karzat, előtte az alacsonyabb orgonakarzat helyezkedik el.


Löw Lipót ifjúkori képe
Főrabbiként itt működött kiemelkedő pályája korai szakaszában, 1841 és 1846 között Löw Lipót, akinek nagy érdemei voltak a hitközség megszervezésében. Mint az egyik legelső tudományosan képzett rabbi hamar felismerte, hogy a hazai zsidóság számára elengedhetetlen a magyarosodás, s 1844-től magyarul tartotta szónoklatait.  
Löw Lipót zenei tehetség is volt: gyermekkorában zongorázni, hegedülni és fuvolázni tanult. Itteni működése a zene terén is forradalmi változással járt: az ő idejében Nagykanizsán szólalt meg először magyarországi zsinagógában orgona.
A hangszeres istentisztelet az 1840-es években merész újításnak számított, bevezetéséhez Löw főrabbi tekintélyére és bátorságára volt szükség. Az orgonát 1844-ben Strasser Lázár nagykereskedő adományából a pécsi Focht Ferenc készítette. Strasser ezzel egyidőben a Felsőtemplom számára is adományozott egy hangszerre való összeget a testvériesség szellemében...



A következő évtizedek folyamán, egészen 1944-ig a zsinagógában rendkívül magas színvonalú zenei élet folyt, mivel a hitközség mindig nagy gondot fordított istentiszteletei ünnepélyeségére. Már 1829-ben a bécsi zsinagóga imarendjét honosították meg: a kanizsaiakat Sulzer Salamon bécsi főkántor, a modern zsidó egyházzene megteremtője látta el erre vonatkozó útmutatással.

A szertartások zenei részét a főkántor irányította, mellette másodkántor működött. Volt állandó orgonista, s a helyi sajtóban gyakran megemlékeztek a zsinagóga kitűnő kórusáról, amelynek vezetésére külön karnagyot szerződtettek. A hitközség, amely egy-egy zenei állás megüresedésekor pályázat útján szerződtette az új muzsikust, akit általában egy próbaév után véglegesített, mindig jó érzékkel választott: több kiváló kántor, orgonista és karmester hosszú évtizedekig működött s szerzett hírnevet nemcsak a hitközségnek, hanem a városnak. Közülük a legtöbben bekapcsolódtak Kanizsa világi zenei életébe is.

Lássuk őket egyenként:

A forrásokból az következtethető ki, hogy 1830 előtt csak előimádkozót alkalmazott a hitközség (1821-ben, a zsinagóga felavatásakor például vendég kántort kellett hívni). Az első kanizsai kántor Goldstein Farkas volt, aki 1830 és 1860 között töltötte be ezt a funkciót. Villányi Henrik az 1929-ben kiadott Nagykanizsa monográfiában úgy jellemzi őt, hogy szép tenorhangjáról és megkapó előadásáról legendákat meséltek nagyapáink

Utóda fia, Goldstein József lett, aki a világi zene terén is eredményesen működött, mint a város első énekkarának, a Kanizsai Dalárdának alapító karnagya. Főkántori posztját csak rövid ideig tölthette be, mert 1863 decemberében szívroham következtében váratlanul elhunyt.

1864-ben kezdte meg több, mint fél évszázados működését Kartschmaroff Leó főkántor s hozta el a hitközség zenei életének első aranykorát.
 
Kartschmaroff Leó 1911-ben
Az 1842-ben Herszonban született Kartschmeroff előbb Aradon, majd Szegeden működött, onnét pályázta meg a Goldstein József halálával megürült állást. Megválasztásakor magasra csaptak az indulatok, mert volt másik jelölt is, s a városlakók két pártra szakadtak. Az első sajtóközlemények szerint a hívek többsége a másik jelöltet szerette volna e poszton látni. Kartschmaroff működése azonban igazolta azokat, akik őrá szavaztak, mert a hitközség – és Nagykanizsa – egyik legkiemelkedőbb zenei személyisége kezdte meg ekkor pályáját. Villányi szerint Kartschmaroff a zsidó egyházi zenének egyik leghivatottabb művelője és művésze volt, aki művészetének méltóságát jellemének tisztaságával is érvényre juttatta
Ifjabb éveiben aktívan bekapcsolódott a világi zenei életbe: ő is buzgólkodott a Kanizsai Dalárda körül, a férfikórus mellé alakult női kart vezette. Előfordult, hogy hangversenyen operaáriát énekelt. Mellette egész életében keresett magántanár volt:


Tudvalevő, hogy Kartschmaroff városunkban mint zene és énektanár évtizedeken keresztül mint a legkitűnőbb mester működött akinek zenei ízlése alapját rakta le annak a zenei műveltségnek, mely Nagykanizsát annyira föléje emeli a provincvárosoknak. (Zalai Közlöny 1911. márc. 16.)

S hogy főkántornak milyen főkántor lehetett? Olvassuk el ezt a jellemző fél mondatot a Zalai Közlöny 1899. augusztus 16-i számából:

... Kartschmaroff Leó helybeli főkántor gyönyörű éneke, mely, majd fülbemászón, finom árnyalattal hangzott, majd hatalmas erővel szárnyalta túl az orgona és énekkar fortéját, hullámzó harsogással töltve be a templom legkisebb zugát...

A Kanizsára látogató idegenek, magyar és külföldi kereskedők messze földre elvitték csodálatos hangjának és szuggesztív előadásmódjának hírét. Ennek eredményeképpen gyakran kapott külföldi ajánlatokat: Bécsbe, Kijevbe és New Yorkba is hívták, de Kartschmaroff szerette Kanizsát és maradt.
1904 novemberében a hitközség és a város fényes külsőségek közepette ünnepelte meg itteni működésének negyven éves jubileumát. Aktívan töltötte ötvenedik évfordulóját is 1914-ben, de a háború miatt akkor nem ünnepeltek...
Időközben összegyűjtötte az általa szerzett és énekelt egyházi darabokat, s 1911-ben egy bécsi kiadónál megjelentette Schire bes jausef – Nagykanizsaer gottesdienstliche Gesange für das ganze Jahr, azaz egész évre szóló nagykanizsai istentiszteleti énekek címmel. A nemzetközi és hazai sajtó által melegen üdvözölt kötetben szólóénekre és kórusra alkalmazva két változatban közölte a liturgikus énekeket: orgonakísérettel és kíséret nélkül. Milyen jó lenne egyszer hallani belőlük itt, a legautentikusabb helyen...
A neves főkántor rövid betegség után egy bécsi szanatóriumban hunyt el 1915. december 31-én. Ott élő leányai kívánságára a Zentralfriedhofban, Bécs központi temetőjében helyezték örök nyugalomra, a bécsi izraelita hitközség által adományozott díszsírhelyen.

Amúgy személyéről ennél részletesebben is írtam, a tanulmány a Kanizsai antológia 2016-os kötetében jelent meg, a könyvtárban elérhető.

Kartschmaroff másodkántora, a közkedvelt Goldmann Samu is hosszú évtizedeken át, 1862 és 1915 között szolgált. A zene mellett olyan izmos héber tudománya volt, hogy akármelyik rabbinak is becsületére vált volna. Írt magyar, német és héber költeményeket és sír-iratokat, melyekben mély érzés és józan bölcselet nyilatkozott meg – emlékezett meg róla halálakor a Zala 1917. február 26-i számában.

Goldmann Samu és felesége nyughelye a kanizsai izraelita temetőben


Abramovics Márk
Kartschmaroff és Goldmann Samu rövid időn belül bekövetkezett halála után, 1917 márciusában lett kántor a Szlatináról pályázó Abramovics Márk. Eredetileg a szokásos próbaévre szerződtették, de már novemberben közfelkiáltással főkántorrá választották. Egyházi tevékenysége mellett ő is aktívan részt vett a város zenei életében. Tagja volt a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör vegyeskarának, s Ketting karnagy közvetlen segítségeként dolgozott a szólamok betanításában. Szólistaként közreműködött több világi hangversenyen. Énekelte például Rafael és Ádám szólamát Haydn: Teremtés című oratóriumában, amelyet 1927-ben az Irodalmi és Művészeti Kör szimfonikus zenekara és énekkara adott elő a kanizsai közönségnek. A pályája teljében álló énekművész feleségével és szintén remekül éneklő László fiával a holokauszt áldozata lett. Ő volt itt az utolsó kántor...

A zsinagóga nagyszerű orgonistájaként szintén hosszú ideig, negyvenöt éven át működött a kanizsai kereskedőcsaládból származó Pásztor Miksa (eredeti nevén Pollák Miksa). Az 1880-as években Kanizsa keresett magán zongoratanára volt, a hitközség 1890-ben választotta orgonistájává. Mint a zsinagógai működésének ötvenedik évfordulóját köszöntő cikkben olvasható, soha egyetlen napot sem mulasztott a szolgálatból. 1937-ben ment nyugdíjba, s 1938. május 27-én, hetvenhét éves korában hunyt el. 
Villányi Henrik tanár, újságíró így érzékeltette játékát:

Aki csak egyszer is megfordult az izraelita templomban tartott istentiszteleten, vagy ünnepélyen, felfigyelt Pásztor Miksa művészi játékára és kísérőzenéjére, amely szinte drámai erővel harsogott végig a magas, kupolás templom három hajóján. Hogy a kísérő zene mellett a fungáló kántornak jutott a főszerep, az az izraelita rituálé előírásainál fogva magától értetődik. De ez a körülmény nem von le semmit Pásztor érdemeiből, amelyeket még egy későbbi kor is méltányol majd, noha ezt a művészetet csak szájhagyományból ismerheti meg. (Zalai Közlöny 1937. márc. 20.) 

Ez utóbbiban Villányinak sajnos nem lett igaza…

1944 áprilisában a zsinagógában, illetve az azt körülvevő épületekben hozták létre a gettót. Itt gyűjtötték össze a város és környéke háromezer zsidó lakosát (a megfelelő korú férfiakat már korábban munkaszolgálatra kényszerítették), innét hurcolták őket koncentrációs táborokba. Közülük alig háromszázan tértek haza.

Az áldozatok neve a zsinagóga udvarán 2004-ben felavatott, Rétfalvi Sándor és Fáskerti Miklós által készített emlékművön olvasható.

Ez csak kis szelete a névsornak...

Nagykanizsa zsidó származású kitűnő muzsikusai közül erre a sorsra jutott Büchler Mór és felesége, Büchlerné Krausz Gizella énekes (a zsinagóga kórusának szólistája) Margit lányukkal együtt. Büchler Mór hosszú évtizedeken át volt a város agilis és közkedvelt karnagya. Pályafutása során több kórus élén is állt, közülük jónéhányat ő maga szervezett meg, s az Ipartestületi Dalárda és a Kisdalárda vezetésével aratta legnagyobb sikereit.

Ugyancsak nem tért vissza a férjével, lányával és özvegy édesanyjával elhurcolt Fábiánné Pásztor Irma zongoraművész-tanár
Fábiánné Pásztor Irma
sem. Pásztor Miksa orgonista leánya Liszt egykori kiváló tanítvényának, Thomán Istvánnak a növendéke volt és az 1910-es évek elejétől pályakezdőként jeles koncertsikereket ért el. A fiatal lány szülővárosában telepedett le s magántanárként működött. 1921-ben alapított családot, férje Fábián Miksa, a hitközség titkára volt. 1926-ban a frissen felállított zeneiskola tanára lett. Pedagógiai tevékenysége mellett kimagasló színvonalú koncertélményekben részesítette a kanizsai közönséget. 1943-ban nyugdíjba kényszerítették, majd haláltáborba hurcolták.


Szerepel az emlékművön Hirschel Hermin magán zongoratanár, Loránt Ödönné Rosenfeld Berta, a Városi Zeneiskola egyik legtehetségesebb növendéke, dr. Strém Sándor, a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör Vegyeskarának tagja, zenei tárgyú újságcikkek írója és Villányi István zeneszerző, zongoratanár neve is.

A kevés hazatérő egyike az elhurcolásakor harminchárom éves Pauk Anna, a későbbi nagyhírű énektanár volt, aki külföldi működés után a háború kitörésekor hazaköltözött szülővárosába és zenetanításal foglalkozott. A 12539-es fogoly címmel már csak halála után, 2001-ben megjelent emlékezéseiben hiteles és szívszorító képet festett a zsinagógában 1944 tavaszán-koranyarán hosszú hetekre összezsúfolt emberekről:

Éjjel, néhányszor lenéztem a kis éjjeli lámpa fényénél a földszintre, szívbe vágó kép volt, emberek feküdtek végig a kövön, a padok között, és fent az oltár szőnyegén, ami páholynak számított. Ott két kisgyermekes család telepedett le, a pici gyerekek megóvása érdekében. Mindenütt feldúlt hátizsákok és batyuk, itt-ott pár beburkolt ülő alak, akiknek már nem jutott kinyújtózni való hely. Hogy a gyerekek számára könnyebbé tegyem a helyzet elviselését, naponta összehívtam őket az udvaron énekelni. Tekintettel arra, hogy én négy évig tanítottam a zsidó elemi iskolában, és ott vezettem 104 tagú énekkart, a gyerekek nagy része ott volt velünk. […] Hogy valahogy segítsek rajtuk, ezért gyűjtöttem össze őket a templom udvarában délelőtt egy órára és délután egy órára, és együtt kórusoztunk. Ilyenkor az egyik német katona mindig ott állt a hátam mögött, és hallgatta a kórust…




Először a háromezer ember nagyobb hányadát hurcolták el, elsősorban a fiatalokat és a gyerekeket. Közülük csak körülbelül huszonöten tértek haza. Pauk Annát szüleivel a második csoportban vitték el. Auschwitzban Mengele válogatta szét csoportjukat, az időseket rögtön a gázkamrába vitték. Az akkori kétszáz kiválogatottból hetvenen tértek haza, köztük Pauk Anna, aki hamarosan Budapesten kezdett új életet, s lett világhírű operaénekesek énekmestere. Életének kilencvenedik évében, 2000 tavaszán hunyt el, szinte utolsó pillanatáig dolgozott.

1946. április 27-én, a gettóba hurcolás második évfordulóján megrázó gyászünnepélyt tartottak a zsinagógában, ekkor állították fel az épület bejáratánál a két szimbolikus sírkövet.

A szimbolikus sírkövek (Tarnóczky Attila: Hol-mi)


Az esemény kapcsán így írt Pauk Anna a városi napilapban:

Milyen jó még annak is, akinek van valahol egy sír, ahol néha elhelyezheti a kegyelet koszorúját. Hol keressem én az anyám sírját? Kérdezzem az auschwitzi széltől, merre vitte a krematórium füstjét? Vagy tíz körmömmel vájjam ki Mauthausen tömegsírjait, hogy megleljem apámat? A sok gyászoló anya hol keresse gyermekét? Két éve már, hogy a gyűlölet vihara kicsavarta életünk törzsét. Gyökértelenül, ezer sebtől vérezve próbálunk a romokon új életet kezdeni. (Zala 1946. ápr. 28.)

Az egykor díszes berendezésű zsinagóga állaga ma rendkívül aggasztó. Hasznosítására 1995-ben megalakult a Kanizsai Zsinagógáért Alapítvány, amely színvonalas művészeti események itteni megrendezésével igyekezett a felújításra pénzt előteremteni. 

Budapest Klezmer Band

Még 1 Mozdulatszínház (Fenyves Márk)

Moyzer Quartet
 
A nagykanizsai Strém Kálmán Vonószenekar A fenti 4 képet köszönöm Halász Gyulának!


A kezdeményezés révén számos jeles magyar és külföldi – klasszikus és jazz – muzsikus lépett fel az épület kiváló akusztikájú terében, a felújítási költségek azonban sokszorosan meghaladják a hangversenyek bevételeit. Napjainkban mintha a közbeszédbe és a közéletbe visszatért volna a téma, talán felcsillan majd némi remény, hogy egyszer akár ilyen is lehetne az épület és környéke, mint ezeken a látványterveken, amelyeket készítője, Német Ákos a facebook-on bocsátott az általam szerkesztett Nagykanizsa anno oldal rendelkezésére: 




Emléktábla került a kanizsai Erdősi-házra

2020. január 23., csütörtök

0 megjegyzés
Az idén harminc éves kanizsai Könyvtárpártoló Alapítvány ajándékaként a Csengery út 24. számú, úgynevezett Erdősi házra is emléktábla került, amely egy várostörténeti sorozat sokadik darabja.




Mivel jómagam sokat foglalkoztam a házhoz kapcsolódó énekesnő, Erdősy Eugénia életével, sorsával, megtisztelő meghívást kaptam, hogy a tábla felavatásán beszéljek a családról. Most a kataliszt-blogban is közreadom minimális szerkesztéssel , amit a Kultúra Napján megrendezett táblaavatáson elmondtam. Róla megjelent könyvecskémet pedig ITT találhatja meg az érdeklődő.

Erdősy Eugénia (Bécs, Theatermuseum)
 

Erdősy Eugénia neve most kerül először emléktáblára, aminek nagyon örülök, mert ő maga mindig, Bécsből és Berlinből is visszavágyott Kanizsára. Ugyan ebben a házban ő maga már nem járhatott, de szerintem mégis erős köze lehet hozzá, és nemcsak testvérei révén, hanem azért is, mert ez a ház 1887-ben tragikus halála után  nagy valószínűséggel éppen az ő vagyonából épülhetett.

Nézzünk bele kicsit a család történetébe, aminek eredeti neve BIBA volt, s majd, miután Eugénia énekesnő lett, s felvette az Erdősy nevet, példáját két kanizsai testvére is követte (csak ők Erdősi alakban írták).

Biba Ferenc herzsenyicai vadász és a kanizsai Klein Magdolna házasságából 1843 és 1862 között 12 gyermek született. Sokan elhunytak kisgyermekként, majd egy testvér, ifj. Biba Ferenc húszas évei elején. Róla érdemes tudni, hogy jogásznak készült és Nagykanizsa város címzetes aljegyzője volt. Ebben a minőségében ő volt az egyik aláírója annak a fontos utcanév-rendeletnek, amely 1873-ban új alapokra helyezte Nagykanizsa teljes utcaelnevezési és házszámozási rendszerét.

E ház építésének idejében már csak hárman éltek a testvérek közül: Ferdinánd megtartotta a Biba nevet, Bécsben volt kereskedő, valamint Kornélia és Bálint, akik Erdősire változtattak, ők halálukig Nagykanizsán éltek.

Testvérük, Eugénia  – rövidre szabott pályáján belül – leghosszabb ideig Berlinben működött: 1877/78-ban a királyi operaház tagjaként operaszerepeket énekelt, majd pesti és bécsi időszak után 1881-től a berlini Walhalla operettszínház rendkívül népszerű és sikeres szubrettje volt. Sikerei csúcsán, 1886 őszén érezte úgy, hogy női becsületét csak halálával tudja megváltani. Kívánságának megfelelően testvérei szeretett városában, Kanizsán helyezték örök nyugalomra. Komoly vagyon maradt utána és azt gondolom, hogy nagy valószínűséggel abból épülhetett ez a Csengery úti szép ház. 

A család ugyanis soha nem volt vagyonos. Apjuk a Batthyány-uradalom fővadászaként talán nem keresett rosszul, de viszonylag korán meghalt, amikor Kornélia, a legidősebb gyermek, e ház építtetője még csak húsz éves volt és Bálint, a legfiatalabb, aki szintén kötődik a házhoz, mert később borkereskedése volt itt, még csak egy éves. Eugéniát is baráti szívességből adott kölcsönből tudta anyja Bécsben énekelni taníttatni.
Apja halálakor Kornélia már tanítónőként dolgozott, mint egész életében, és később Bálint is pedagógus lett. Kornéliáról érdemes megjegyezni, hogy sokat foglalkozott a kicsik olvasástanításának módszereivel, amiről egy könyvet is kiadott – a Thúry György Múzeumban létezik belőle példány. Bálint később, biztos fizetéskiegészítésként borkereskedéssel is foglalkozott, de nem tartom valószínűnek, hogy Eugénia nélkül lett volna bármelyiküknek, vagy kettejüknek együtt pénze egy ekkora ház építésére, amelyet kiváló, a Kaszinó épületét éppen befejező Morandini Bálint tervezett, építésvezetője pedig testvére, Morandini Román volt.
Eugénia halálakor a berlini sajtó többször is megemlékezett arról, hogy milyen szép vagyon maradt utána, mert, bár nagyon jól keresett, viszonylag egyszerűen élt: az akkori Berlin egyik legismertebb és körülrajongott hölgyeként a magánéletében megmaradt annak az egyszerű polgárlánynak, aminek anyja nevelte. Azt is tudjuk, hogy nagyon összetartó család voltak, amit az is bizonyít, hogy Berlinben elkövetett öngyilkossága után testvérei valóban eleget tettek utolsó kívánságának és hazaszállíttatták holttestét, hogy kanizsai földben nyugodhasson.
Így azt hiszem, nem elrugaszkodott a feltételezés, hogy mindenképpen testvérei örökölhették meg a vagyonát – más hozzátartozója nem is volt –, és aztán abból épült fel ez a szép ház. 

S hogy zajlott a két kanizsai testvér élete Eugénia halála és e ház felépítése után?

Bár majdnem húsz év korkülönbség volt közöttük, nagyjából egyszerre alapítottak családot, méghozzá nem sokkal testvérük halála után.  A 25 éves Bálint még 1886-ban, alig két hónappal a tragédia után vette feleségül Novák Lujza tanítónőt. Gondolom, előre elrendezett esemény volt és nem változtattak Eugénia halála miatt. A 44 éves Kornélia pedig a következő év őszén ment férjhez a 45 éves Trojkó Lajos ügyvédhez, talán ekkorra készülhetett el a ház. 
Bálintéknál született két gyermek, Kornélia házassága gyermektelen maradt. Mindkettejüknek hosszú élet adatott, amelynek aktív részében pedagógusként keresték kenyerüket. Ma ők is a kanizsai temetőben, a nemrég példásan helyreállított családi sírboltban nyugszanak, Eugéniával és édesanyjukkal együtt. Ha kisétálunk a temetőbe, ott is emlékezhetünk rájuk, és most, a Könyvtárpártoló Alapítvány jóvoltából itt, e ház előtt elhaladva is. 

Az emléktábla avatása 2020. január 22.

Babatündértől - Babatündérig

2019. december 19., csütörtök

0 megjegyzés

Mayersberg Frida Nagykanizsán

Egy fejezet Kanizsa tánctörténetéből



Mayersberg Frida 1905-ben

Bevezetés

1902. január 11-én Nagykanizsán a Keresztény Jótékony Nőegylet rendezvényeként bemutatták a Babatündér című balettet, teljesen amatőr gyermekek, fiatalok, fiatal felnőttek szereplésével. A koreográfus-betanító az erre az alkalomra szerződtetett pályakezdő pápai tánctanárnő, Mayersberg Frida volt, aki azon az estén szinte huszárvágással vette be Kanizsát és az elkövetkező több, mint két évtizedre meghatározta a város táncéletét. Békés aranykor és nehéz világháborús évek, történelmi és magánéleti sorsfordulók után 1925. június 6-án, ismét csak a Keresztény Nőegylet szervezésében újra előadták a Babatündért, az azóta felnőtt kanizsai ifjú generáció legügyesebb, de változatlanul amatőr táncosainak szereplésével, Adorjánné Mayersberg Frida betanításában és rendezésében. Talán a boldog békeidőket kívánták visszahozni… De a világ megváltozott. És megváltoztak Frida körülményei is: mint nevéből látszik, időközben férjhez ment, s ez a második Babatündér egyúttal búcsúját is jelentette Kanizsától.

Ki volt ez a hölgy pontosan és mit jelentett nagykanizsai működése neki magának és a városnak? Miután erre válaszoltunk, hogy teljes legyen a kép, végigkísérjük hősnőnk további, Kanizsa utáni életét.


1898


Gyökerei

Az izraelita származású Mayersberg Frida 1880. június 21-én Pápán született. Családja Pápa kiváló és közismert iparos dinasztiája volt, szakmájukra nézve bádogosok és vízvezetékszerelők. Nagy műhellyel rendelkeztek Pápán, sok alkalmazottal. Frida apja Mayersberg Jakab (1840 k. – 1915) is ezt a szakmát művelte, amely egyik fia tevékenységében jutott a csúcsra. Mayersberg Samu (1865 k. – 1934), Frida fivére kvalitásait mutatja, hogy olyan nagy városi munkák kivitelezését kapta meg és végezte el, mint  1905-ben a pápai katolikus Nagytemplom tornyának a bádogozása, az 1920-as évek második felében pedig a városi vízvezetékrendszer jelentős kibővítése.
Szülei idős korukban
Népes volt a család, Fridának sok testvére volt – ezt gondolhatjuk a két testvér meglehetősen nagy korkülönbségéből is. Sajnos, a pápai izraelita anyakönyvek közül éppen a kettőjük születése közötti évek hiányoznak, amikor bizonyosan több testvérük is világra jött, így a családot nem rekonstruálhatjuk pontosan, csak későbbi említésekből ismerjük néhány testvér nevét. De annyi bizonyos, hogy Mayersbergéknél a családi szakma iránti affinitás mellett erősen jelen volt a tánc iránti érzék: Frida mellett József nevű öccse is a tánctanári hivatást választotta (ő vezetéknevét 1912-ben Mérő-re magyarosította). A következő nemzedékből is került ki táncos: Frida egyik fivérének lánya, Olga – az ő családja Molnár-ra magyarosított – New Yorkban működött táncosként.

Frida és Olga az Egyesült Államokban, 1928



Vidéki kislány az Operában

Mayersberg Frida gyermekkoráról szinte semmit nem tudunk, de sejthető, hogy polgári jómódban nőhetett fel Pápán. Tíz éves korától Budapesten, az Operaház balettiskolájában tanult.

 
Nyolc évesen


Ez minden bizonnyal csak úgy volt lehetséges, hogy szülei tolerálták a tánc iránti vágyát, tehetségét. Öccse, József is vele mehetett, esetleg valamivel később csatlakozhatott hozzá a fővárosban, ahol ő is hivatásos táncos lett. Sőt, egy 1898-ban készült fénykép tanúsága szerint Frida egy másik testvére, Franciska is tanulhatott a fővárosban táncot. A kép mint orosz táncegyütest örökíti meg őket: balról testvérei, József és Franciska, Frida pedig középen, férfi-jelmezben, az orosz táncok jellegzetes pózában:



Talán élt Pesten egy rokon, akire rábízhatták őket, de így is rendkívül elismerésre méltó lépés volt a szülők részéről, hogy lehetővé tették Frida életét és tanulmányait a színpad világában. Ez még közvetlenül a 20. század beköszönte előtt is szokatlanul modern hozzáállás volt, különösen egy vidéki leánygyermek esetében. Egy 1918-as rövid portrécikk szerint (Színházi Élet 1918/13) Frida azelőtt húsz évvel mint rövidszoknyás kislány, kezében a tánctanári diplomával indult el a fővárosból, ahol hat éven át volt az Opera növendéke. Ebből visszaszámolva rekonstruálhatjuk, hogy körülbelül tíz éves korában, azaz 1890/91 körül kerülhetett a fővárosba táncot tanulni, ahol hat év után a tánctanári diplomát is megszerezte (József öccse ugyanezt 1909-ben). Frida későbbi hirdetéseiben többnyire röviden megemlítette szakmai múltját. Második nagykanizsai tanfolyama előtt, a Zala 1902. szeptember 11-i számában (22 éves korában) például így fogalmazott:

Szabadjon megemlítenem, hogy Budapesten több éven át a Magyar kir. Operában voltam alkalmazva, azonkívül Mazzantini L. elsőrangú tánctanárnak voltam növendéke, oklevelemet pedig M. o. t. t. egyesületből nyertem.

Eszerint az akkori legjobb mester, Mazzantini Lajos (1857–1921) képezte profi táncossá. Tanára olasz származású volt, eredeti neve Luigi Mazzantini. A bécsi opera szólótáncosaként nagy népszerűségnek örvendett, majd 1887-től az akkori igazgató, a fiatal Gustav Mahler hívására lett Operaházunk balettmestere és koreográfusa. Később saját tánciskolát nyitott. Egy évtized múlva hősnőnkkel Zala megyében rivális tánctanárok lettek… De erről majd később.

1894

Frida a tanulás mellett táncolt is az Operaház színpadán, nagy valószínűséggel a balettkarban. Mégsem balerina lett, hanem a tánctanári pályát választotta valószínűleg azért, mert, bár nagyon tehetségesnek bizonyult, testalkata, alacsony termete nem volt ideális a klasszikus baletthez.
Ennek belátása egy még tinédzser lány komoly, felelősségteljes döntése volt, ami máris elárul valamit Frida emberi oldaláról. Így színpadi karrier építése helyett tánctanári diplomát szerzett a Magyar Tánctanítók Országos Egyesületénél (ezt jelenti fenti hirdetésében a rövidítés). Az egyesületet a tánctanárok érdekvédelme és a tanítás színvonalának megőrzése, emelése céljából 1891-ben alapították, nagyjából akkoriban, amikor Frida már a fővárosban tanult. Egyik alapító tagja éppen tanára, Mazzantini volt. Az egyesület hamarosan megkapta az államtól a jogot tánctanárok képzésére és hivatásos tánctanári diplomák kiadására. A későbbiekben – különösen 1906-tól, amikor szigorították a tánciskolák működésének jogi kereteit – bárhol az országban társastánc- és egyéb tánctanfolyamot csak ennek a diplomának a birtokában lehetett tartani. Érdekes megjegyezni, hogy a tánciskolákat belügyminiszteri ellenőrzés alá helyezték. Ez azt jelenti, hogy az állam a tánctanítást elsősorban nem művészeti és/vagy pedagógiai, hanem erkölcsrendészeti kérdésnek tekintette; azt tartotta legfontosabbnak, hogy a tanárok maguk is feddhetetlenek legyenek és a tánciskolában a növendékek se kerülhessenek semmilyen erkölcstelenség közelébe. Ez az elvárás aztán a tengerentúli modern táncok, különösen a tangó térhódításakor rengeteg vaskalaposságot is eredményezett országszerte… Mindenesetre Frida 1902 előtt – a pontos évszám egyelőre nem került elő, de körülbelül tizennyolc-húsz évesen – elnyerte a nyilvános tánckurzusok tartására engedélyt adó diplomát.


Első lépései fiatal tánctanárként


Ettől kezdve az utazó tánctanárok életét élte. Első támaszpontja szülővárosa, Pápa volt, hamarosan onnét kiindulva hirdetett meg tánckurzusokat a Dunántúl több városában.

Egyik zalaegerszegi hirdetése (Zalamegye 1905. szept. 24.)
Keszthelyi tanfolyamának hirdetése (Balatonvidék 1906. jan. 14.)

Egy-egy tanfolyama általában hat hétig tartott. Arra az időre, sőt, már valamivel előtte Frida az illető városba költözött és ott élt, hiszen a tanítás napi szintű elfoglaltságot jelentett számára. Legtöbbször volt külön gyermek, és külön felnőtt csoportja. Később a felnőtt általános kurzus mellett külön is tartott foglalkozásokat az akkori legdivatosabb táncokból. Egy-egy tanfolyam végén csoportjai nyilvános rendezvényen mutatták be, mit tanultak – növendékeivel együtt természetesen a tánctanár is vizsgázott a város színe előtt. Ezek az úgynevezett tánckoszorúcskák jeles társadalmi események is voltak, számottevő közönséggel, hiszen minden növendéknek ott voltak a rokonai, barátai. Ilyenkor általában megajándékozták a tanárnőt, s a bemutató vége általános táncolásba, báli vigalomba torkollott.

Frida működése egy-egy városban azonban nem csak saját tánctanfolyamaira korlátozódott: gyakran kérték fel különböző bálok, jótékony rendezvények nyitótáncainak, táncbemutatóinak koreografálására, betanítására, vagy műkedvelő zenés színielőadások táncos részének megalkotására, a táncpróbák vezetésére.
Leglátványosabb és legtöbb munkát igénylő vállalkozásai azok voltak, amikor önálló baletteket, táncesteket állított színpadra amatőrökkel. Akkor már talán könnyebb dolga volt, amikor több évi tánckurzusának résztvevőiből válogathatta ki a legügyesebbeket, de Nagykanizsát minden előzmény nélkül éppen egy ilyen nagyszabású balett-előadással hódította meg, és csak utána, éppen e siker hatására kezdett el rendszeres tanfolyamokat tartani a városban.

Pápai Közlöny 1898. január 8.
De térjünk vissza a kronológiához, tánctanári pályakezdéséhez:  
Tanulóideje után, 1898 januárjában – nem egészen tizennyolc éves korában – szülővárosában, Pápán tánciskolát rendezett be, gyaníthatóan még szülei anyagi segítségével. Bizonyára büszkén írta hirdetésének végére: Mayersberg Frida táncztanítónő. Ezzel mintegy hivatalosan is belépett az „emancipált” nők világába. Akkoriban bizony még szokatlan volt, hogy nők tanuljanak és dolgozzanak, ahogy Frida tette szinte egész életében; ráadásul ő egy nagyon egyedi területen.

Rögtön ki is mozdult székhelyéről: 1898 nyarán Devecserben tartott sikeres tanfolyamot. Záró koszorúcskáján, ahogy június 5-i számában a Pápai Közlöny tudósított, Devecser város intelligentiája teljes számban vett részt, miért is a tánczpróba várakozáson felül fényesen és impozánsan sikerült — Tanítványaitól a szeretet és hála elismerés jeléül egy remek csokrot kapott. 

1901

Ez a visszhang fogja jellemezni mindvégig a jelentősebb városokban később tartott nagyobb szabású tanfolyamait is, s végső soron egész, jó négy évtizedes működését. Korai pápai hirdetésében öntudattal írta (Pápai Közlöny 1898. 09. 04.): Szabadjon felemlítenem, hogy mint Mazzantini elsőrangú táncmester tanítványa, valamint a budapesti m. kir. Operában több éven át szerzett bő tapasztalataim által azon kellemes helyzetben vagyok, hogy a n. é. közönség igényeit, a táncztanítás terén minden tekintetben kielégíthetem. 


Az első kanizsai Babatündér


Hamarosan bővítette hatókörét: 1900 őszén Zalaegerszegen hirdetett többhetes tánctanfolyamot, s attól kezdve rendszeres támaszpontja lett a zalai megyeszékhely. 1901-ben vetette meg a lábát Pécsen, 1902-ben pedig Nagykanizsán. Mindkét utóbbi helyen azzal kezdte, hogy – gyakorlatilag minden előzmény, azaz a helyi fiatalok kvalitásainak ismerete nélkül – színpadra állította a Babatündér című balettet: Nagykanizsán a Keresztény Jótékony Nőegylet felkérésére 1902. január 11-én zajlott le a bemutató. Mind a pécsi, mind a kanizsai előadásnak hatalmas volt a sikere, ezzel Frida mindkét városban megalapozta rendszeres tánctanfolyamainak sikerét.

Mi is volt ez a Babatündér balett?
Profi változatában az Operaház egyik legsikeresebb darabja. 1888 decemberében mutatták be és hat év alatt több, mint háromszázszor játszották. Abban az időben is műsoron szerepelt, amikor Frida az Operaházhoz kötődött, bizonnyal táncolt is benne, így jól ismerhette az eredeti koreográfiát. Története egy játékboltban játszódott, ahol az eladók sürgése forgása közepette különféle vevők érkeznek, majd, miután bezár a bolt, éjszaka a Babatündér varázspálcájának intésére a babák életre kelnek. Ez a libretto lehetőséget adott a legkülönbözőbb típusú, öltözetű babák táncainak megjelenítésére, a végén egy nagy össztánccal.
Amikor Frida állította színpadra, amatőrökkel, nagyrészt gyerekekkel, fiatalokkal, nyilvánvalóan egy leegyszerűsített változatot alkotott az eredetiből. De a történet teljesen megmaradt és a szereplők is, ahogyan az operaházi és a kanizsai előadásról szóló sajtóvisszhangok összehasonlításából egyértelműen megítélhető. Nyilván ez is nagy kihívást jelentett egy addig számára ismeretlen közegben, és ugyanígy nagy feladatot a szereplőknek. A kanizsai előadás helyszíne a Polgári Egylet nagyterme volt (ma Sugár út 3.). Érdemes teljes terjedelmében idézni a Zalai Közlöny recenzióját (1902. január 18.), mert képet kaphatunk a vállalkozás nagyságáról, s közben ismerős kanizsai családnevekkel is találkozunk:

Már magában véve annyi viruló szépségnek bájos csoportja oly látvány, mely biztosítja a hatást, de hatványozott az elragadtatás ott, hol a szépség művészettel párosul. Már pedig úgy a solo-táncosok, mint a kar, művészettel oldották meg feladatukat úgy, hogy minden jelenés után méltán hangzott fel az elragadtatás tapsa a közönség részéről.
A magán szerepeket a következő hölgyek táncolták: Horváth Irma (törött baba), Latacher Aranka és Horváth Böske (tiroli baba), Perkó Vlada és Sallér Ilona (rococó baba), Segerc Berta (spanyol baba), Sebestény Kata (beszélő baba) Tuboly Ida (dobos), Bogenrieder Stefi, Kilik Margit, Blau Margit, Czeuger Teréz (japán), Berényi Vanda (pulcinella), Török Gizi és Ferike (jokey), Miltényi Mariska, Krátky Margit (magyar), Kovács Erzsi (bebe), Segerc Kata (babatündér). A parasztcsaládot Krippel Paula. Kovács Iluska, Unger Ullman Elek adták és igazi kabinet alakítást nyújtottak. A boltos Fesselhefer József István, az elárusítónő pedig Bartos Szidi kisasszonynál volt jó kézben. A gigerliket Fiálovits Kálmán és Bogenrieder Károly urak adták jó humorral. A bevásárló angol családot Tripammer Jenő, Griesbach Emma, Vicenti Lujza és Keller Ella úrhölgyek személyesítették. A karban résztvett hölgyek névsora a következő: Gleim Ella és Aranka, Pflinczer Jolán. Mikos Annuska, Matolay Etelka. Szigethy Edith, Benczik [Bentzik] Ella, Pelz Ibolyka, Oszeszly Mártha, Pálfy Etelka, Oszeszly Elza, Neglics-Rothmann Mici, Horváth Zseni, Fiálovits Manci, Keller Gizella, Varga Irma, Pelz Ida, Wittmann Ella, Laipzig Joli, Unger Ullmann Ella, Pálfy Ella és Szigethi Sárika.

A nevek kapcsán érdemes egy pillanatra megállnunk: az izraelita származású Mayersberg Frida hosszú éveken át a kanizsai izraeliták fellegvárában, a Kaszinóban tartotta tanfolyamait, de mint a felsorolt nevekből látszik, táncóráit a város ifjúsága felekezeti hovatartozás nélkül látogatta. Ezt a Kaszinó alapszabálya is alátámasztotta, hiszen külön törekedtek arra, hogy nyilvános rendezvényeiket a város teljes lakossága számára rendezzék. Tanfolyamai mellett Frida mint koreográfus és betanító balettmester egyaránt kapott felkéréseket Nagykanizsa két reprezentatív egylete, a Keresztény Jótékony Nőegylet és az Izraelita Jótékony Nőegylet részéről, s ez így maradt a további években is. Megkülönböztetést csak annyit lehetett tapasztalni, hogy produkcióinak, tanfolyamainak értékelésében az izraeliták kanizsai lapja, a Zala lelkesebb volt, míg a Zalai Közlöny kissé visszafogottabb, de mindenkor elismerő hangú. 
A balett zenéjét egy bizonyos Joseph Bayer komponálta. Kanizsán persze nem zenekar játszotta, hanem két kitűnő zongorista: Bischitzky Miksa jeles magán-zenetanár és az akkor húszas évei elején járó Blau János, aki majd Balla János néven lesz orvos és Nagykanizsa „házi” zongoraművésze. Úgy látszik, karmester fogta össze játékukat: Böhm Emil, a Kanizsai Dalárda kitűnő – ám szintén műkedvelő – karnagya, amúgy iparcikk-kereskedő… A balettet hamarosan közkívánatra meg kellett ismételni.

Zala 1902. szeptember 11.


Első kanizsai tánctanfolyamai

Ezzel Mayersberg Frida egycsapásra meghódította Kanizsát és a nevezetes előadás után két hónappal már el is indult első tánctanfolyama a Kaszinóban. Közben még betanította a Kanizsai Izraelita Nőegylet fényes farsangi báljának nyitótáncaként a Palotást, ahol ezért is nagy ünneplésben részesült. Legelső kanizsai tánctanfolyamának záró koszorúcskájáról így tudósított a Zala 1902. április 10-i számában: 

Koszorúcska. Mayersberg Frida k. a. tánctanítónő szombaton este befejezte városunkban való sikerekben gazdag működését. – Ezen este a Polgári Egylet nagytermében összegyűjté nagyszámú híveit, hogy megmutassa, miszerint növendékei a legkisebbtől a legnagyobbig úgy elsajátították a táncművészetet, hogy bármikor a legnagyobb biztonsággal kiléphetnek a sima parkettre. Sok szép és új táncot láttunk a növendékektől, mindmegannyit úgy lejtve, hogy csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk Mayersberg Frida szakavatottságáról, kitűnő rendszeréről és lelkiismeretes oktatásáról. A tánckoszorúcska formájában rendezett vizsgában ép úgy öröme telt a tanítványoknak, mint a szülőknek és egyéb érdeklődőknek. 
Ilyen eredmény után csak magától értetődik, hogy a rendkívül kedvelt és népszerű táncmesternő úgy a tanítványok, mint egyik-másik szülők részéről a búcsúestély alkalmából sok szép ajándékban részesült. Szívesen halljuk, hogy Mayersberg Frida k. a. ősszel ismét eljön hozzánk.

Valóban, még az év októberében újabb több hetes kurzust hirdetett meg több csoportban. S hogy milyen táncok szerepeltek akkoriban egy tánciskola programjában, megtudhatjuk kanizsai hirdetéséből:

Műsorom az összes új táncokat magába foglalja u. m. Pas de pateneur (korcsolyatánc), Gavotte Mignon, melyhez zenét Albrecht porosz herceg írt, Gratiana Trotzköpchen (dacos fej), Pas de Quater Boston stb., valamint az összes társas- és körtáncokat is.
A délutáni órákban külön gyermek táncztanfolyamot is nyitok, a hol 5-6 évesek is részt vehetnek és fősúlyt fektetek különösen a szép és helyes testtartásra és gratios mozdulatokra.

A hirdetésbe becsúszott pár betűhiba, itt javítom ki őket: Pas de patineur, Trotzköpfchen, Pas de Quatre Boston. Számunkra a Trotzköpfchen teljesen ismeretlen: annyi bizonyos, hogy ezzel a címmel jelent meg az 1890-es évektől egy német lányregény-sorozat; címszereplőjét talán Dacoska névre lehetne lefordítani, s valószínűleg az ihlette a társastáncot.


Újabb balett Kanizsán: A piros cipő


1903 farsangjára Frida újabb erőpróbát vállalt be: a Nagykanizsai Általános Munkásképző Egyesület felkérésére állított színpadra egy másik táncjátékot. A piros cipő is a korszak egyik népszerű balettje volt, zenéjét Máder Rezső karnagy, az Operaház későbbi igazgatója szerezte. Ez a darab cselekményét tekintve bonyolultabb volt, mint a Babatündér: egy súlytalanabb és romantikusabb Peer Gynt-sztori, csak női főszereplővel a középpontban. Darinka ellopja a búcsújáróhelyen kifüggesztett csodatévő piros cipőt, sokféle kalandba keveredik velük a királyi udvartól a pokolig, míg végre megérti, hogy az önzés nem tesz boldoggá. Bár Frida a koreográfiát biztosan itt is egyszerűsítette, de ugyanúgy, ahogy a Babatündér esetében, a kanizsai színpadon is megvalósult valamennyi eredeti jelenet. Szerencsére a Zala Hírlap pontosan rögzítette ezek címét és a benne közreműködőket. Hogy ennek a balettnek a természetéről is legyen némi fogalmunk, legalább a jelenet-címeket érdemes felsorolnunk: Búcsújáró hely; Udvari bál; Találkozás az ördögökkel; A rózsák ligete; Csillag-tánc az égben. Az előadás vonzó érdekessége volt, hogy Frida maga is táncolt. Sajnos, a korabeli sajtó nem írta meg, hogy melyik szerepet, de nagy valószínűséggel ő lehetett Darinka. Ez a karakter olyan súlyú a balettben, hogy egy bármennyire is ügyes helyi amatőr valószínűleg még egyszerűsített formában sem tudta volna eltáncolni. De a sokféle helyszínen játszódó történetben bőven volt táncolni valója a sok-sok kisebb szereplőnek és a karnak is: a helyi lap szerint hatvan táncos működött még közre, s ők valóban kanizsai műkedvelők voltak. Ezt az előadást is zongorakíséret festette alá, melyet a már említett Bischitzky Miksa magán-zenetanár látott el.

Néhány lényeges mondat a Zala 1903. február 5-i számában közölt hosszú beszámolójából:

Kisebb nagyobb csoportokra osztva, több mint 60 közreműködőt láttunk, kiknek halvány fogalma sem volt eddig a ritmikus táncról avagy zenéről, harmonikusan lejtve azt a táncot, melyre csak hivatásos egyének szoktak vállalkozni. – Ennyit a táncmese betanításáról, melynek látványosságot kölcsönzött az egyes csoportok részt vevőinek és a jelmezek választékossága. […] Valóban nehéz lenne megmondani, melyik kép tetszett legjobban. Mert szép, gyönyörű szép volt mind. A közreműködők mindegyike bátran kiveheti részét az elért sikerből, melynek alapját a szakszerű betanítás, betetőzését pedig Mayersberg Frida személyes közreműködése képezte. El is halmozták az elismerés minden jelével. A Munkásképző Egyesület éremmel tüntette ki, a résztvevők értékes ezüstajándékkal, a közönség pedig valóságos tapsvihar és lelkes éljenzés közepette sok virággal.


Kanizsai fénykora

Ez a balett, két év alatt a második, még inkább megerősítette pozícióját a városban. Ettől kezdve tíz éven át, 1913-ig minden évben menetrendszerűen megjelent Kanizsán, s többnyire a Kaszinóban rendezte meg hat hetes, minimum két korcsoportból álló tánctanfolyamait. Már 1903-ban nagy volt a város közönségének érdeklődése a tánctanulás iránt:

Mayersberg Frida tánciskolájának jó neve az idén is megtette vonzó hatását, aminek élénk bizonyítéka az, hogy tanítványainak száma már eddig is 160-170 főre tehető. A tanítványok szokás szerint két osztályba lettek osztva (I. és II. csoportba). Különösen nagy élénkség van a közösgyakorlatokkor, a midőn gyöngyöző jókedv élénken párosul a szalonok finom társalgási modorával.
(Zala 1903. november 5.)

Az egyes csoportok számára egy héten öt-öt foglalkozást tartott, közben alkalmanként úgynevezett „közös gyakorlatot”, azaz össztáncot is meghirdetett. A sima táncórákon zongora, a közös gyakorlatokon zenekar, legtöbbször cigányzenekar szolgáltatta a zenét (a cigányzenekarok akkoriban nem csak magyaros zenét játszottak, hanem tánc- és szalonzenét is).

Frida, mint felső fokon képzett táncpedagógus jól látta, hogy bár volt igény kiemelkedő balett-bemutatókra, legfontosabb céljának és feladatának azt tartotta, hogy tanfolyamain növendékeit a művelt társas életben való biztonságos részvételre készítse fel. Akkoriban, az első világháború előtt, és még a két háború közti korszakban is a tánctudás és az illendő viselkedés beletartozott a társadalmi érvényesüléshez, előmenetelhez, sőt, a párválasztáshoz  szükséges alapkövetelmények közé (kicsit tovább is tekintve, a kor polgári miliőjében ilyen volt a hangszeren játszani tudás vagy éneklés is). Mindezt maga Frida néhány évvel később így fogalmazta meg, amikor Budapesten állandó tánciskolát nyitott – de pályakezdő kora óta ennek szellemében dolgozott:

Tanításom keretében nem öncél a tánc. Nemcsak az a törekvésem, hogy növendékeim tökéletesen megtanulják a divatos és azokat a nagyobb művészi igényeket támasztó táncokat is, melyeket oly szívesen látnak társaságban, hanem első sorban azt a célt tűzöm magam elé, hogy a tánc a gyakorlati életben szükséges ügyességeket is kifejlessze. Arra törekedtem eddig is s arra fogok törekedni intézetemben is, hogy a szép testtartás és járás, a mozgás és megjelenés harmóniája legyen végső eredménye tanításomnak. A mozgás szépsége fontosabb az arc szépségénél, mert jobban leköti a figyelmet és ritkább is mint az előbbi; s aki helyesen jár, aki szépen tartja testét, az egészsége szempontjából is nagy előnyöket szerez és az egészség viszont a testi szépségnek legfontosabb fejlesztője. És itt szépségen nem a múló és hiú külsőségeket értjük első sorban, hanem azt a kellemet, azt a vonzó és lebilincselő valamit, ami a jól fejlett és szépen mozgó nőt vagy férfiút jellemzi s ami a társaságban és gyakorlati életben való boldogulásnak egyik legelső feltétele. A jó megjelenés félsiker az életben. És a jó megjelenés nem egyéb tulajdonképen, mint a mozgás ügyessége. Egy ügyetlen mozdulat ellenszenvet kelt, egy kedves fejbillentés vagy esztétikus gesztus bizalmat ébreszt. A tánctanítás keretében éppen az ilyen természetes, de amellett kecses, közvetlen, de amellett vonzó mozgásmód elsajátítására fordítom a legnagyobb gondot.
(Zala 1910. szeptember 14.)

Tanfolyamai így pedagógiailag és módszereiben biztosan nem változtak sokat az idők folyamán; tanításának anyaga viszont bővült, hiszen évről évre új társastáncok jelentek meg és váltak divatossá. Amikor elkezdte a tanítást Kanizsán, a bálokban még francia négyest is táncoltak, de éppen az ő színre lépésének kezdetétől egyre inkább hódítottak az új, modern, az Egyesült Államokból és Dél-Amerikából származó páros táncok. Mellettük azért a négyes és a hozzá hasonló, úgynevezett füzértáncok is a bálok repertoárján, így tanfolyamának anyagában maradtak.
Az első modernnek számító tánc a boston volt már 1903-ban, és jónéhány évig tartotta magát. 

 


Mint a Zala fenti, 1904. november 13-i számában megjelent humoros-ironikus cikkéből is érzékelhetjük, rendkívül divatos lett. Ezért Frida ezekben az években külön „boston-kurzus”-t rendezett azoknak, akik nem akarták végigjárni a teljes tanfolyamot, mert például a közelmúltban már megtették, csak ezt az új táncot akarták megtanulni. 1912-ben belépett a two step, 1913-ban pedig a szinte forradalminak számító tangó, amelynek elsajátítására szintén rendezett a tanárnő különórákat:

Tango – egy óra alatt. Attól az általános népszerűségtől indíttatva, mellyel a tangó Nagykanizsán találkozott,  Mayersberg Frida asszony elhatározta, hogy egy órás tango-kurzusokat rendez, melyeken egy óra alatt perfekt tango táncosokká képezi ki a jelentkezőket. Egy ilyen órát már adott is a múlt hét csütörtökén s az eredmény váratlanul kielégítő volt. Az összes résztvevők kifogástalanul lejtették a tangót egy óra leforgása alatt. A kurzusokat már ezen a héten rendszeresítik s mihelyt kellő számú jelentkező lesz, meg is kezdik.
(Zala 1913. október 21.)

Már előtte, október 15-én tangó-lázról számolt be a lap:

Tangóláz Nagykanizsán. Van tangóláz, az bizonyos. Utcán, magánházakban, mindenütt lehet látni lányokat és fiatalembereket, akik tangólépésben lejtenek. Az új tánc, amely méltó partnere a bostonnak és a two stepnek, mindenütt hódít. Közkívánatnak engedve, Mayersberg Frida asszony is rendszeresíti tánckurzusán az új tánc tanítását. Minden csütörtökön és vasárnap two step, boston és tango-estélyt tart cigány zene és egy korona belépődíj mellett. Az első ilyen estélyt csütörtökön, e hó 16-án tartják meg a Kaszinó tánctermében.

Frida vajon hol tanulta az új táncokat?

Erre kiváló fórumot jelentett a már említett Tánctanárok Országos Egyesülete, amely minden évben továbbképző akadémiákat rendezett. Később Frida maga is az Egyesület oktatója lett. Tudjuk, hogy öccse, aki még Mayersberg József néven kezdte a pályát, de 1912-ben Mérő-re magyarosított, Frida után szintén tánctanári képesítést szerzett és egy ideig az egyik legdivatosabb fővárosi tánctanár, Róka Gyula magániskolájában működött. Később a testvérek közösen is dolgoztak szülővárosukban, Pápán, minden bizonnyal átadták egymásnak a megismert újdonságokat és egyéb tapasztalatokat. Józsefről már 1910-ben megemlítették, hogy „hosszú tapasztalatokat” szerzett Amerikában, talán Frida is járt ott akkoriban. Az 1920-as évekből pedig két direkt nyom származik Frida külföldi útjairól. 1924/40. számában ezt írta a Színházi Élet (eszerint már korábban is járt Párizsban):

Adorjánné M. Frida, a kiváló tánctanárnő újabb párizsi tanulmányútjáról most érkezett vissza a magyar fővárosba. Párizsban természetesen igen sok táncújdonságot látott és tanult, amelyeknek tanítását az október elsején kezdődő tánckurzus növendékeinek fogja megkezdeni, Erzsébet-körút 26. szám alatt levő exkluzív táncintézetében.

Szintén a Színházi Élet számolt be a következőkről 1928/40. számában:

Adorjánné M. Frida, az ismert budapesti táncpedagógus most tért haza amerikai tanulmányútjáról. Newyorkban meglátogatta a világ legelső tánciskoláját, a Ned Wagburn Studios-t, ahol többek közt azt tapasztalta, hogy a gyerekeket már nem tornagyakorlatokkal erősítik és fejlesztik, hanem táncolni tanítják, mivel a modern tánc a legjobb és leghatásosabb eszköze a testkultúrának. Adorjánné M. Frida október elején nyitja meg tánciskoláját Erzsébet-körút 26 szám alatt és amerikai tapasztalatait fel fogja használni gyermek és felnőtt növendékei oktatásánál.

Férjével New Yorkban, 1928
 
Férjével New Yorkban, 1928


Ekkoriban Kanizsára már nem jött tanítani, de valószínűleg korábban, kanizsai éveiben  is járhatott tapasztalatszerzés céljából külföldön – Párizsban biztosan. Az Egyesült Államokba minden bizonnyal úgy jutott, hogy New Yorkban éppen táncosként működött közeli rokona, Molnár Olga, aki a Színházi Élet szerint Frida húga, a valóságban unokahúga, egyik fivérének lánya volt. Együtt láthatjuk őket egy 1928-ban Atlantic Cityben készült csoportképen is, amelyet a Színházi Élet közölt 1928/33. számában:




Frida és a konkurencia

Valamennyi városban, ahol rendszeresen szokott tánctanfolyamokat tartani, Frida megítélése rendkívül pozitív volt: elismerték, szerették, s erről számtalan újsághír, tudósítás beszél. Ám erős volt a konkurencia: a divatos társastáncok sokaságának feltűnése következtében Budapesttől a kisebb településekig egyre nagyobb volt az igény ezek gyors megtanulására. Ezt a konjunktúrát táncmesterek sokasága igyekezett kihasználni, betörni a divatos tanárok közé, akiknek igyekezniük kellett, hogy megőrizzék régi pozícióikat. Frida éppen csak pályára lépett, amikor saját városában, Pápán a veterán tánctanár, a már hatvanas éveiben járó Kemény Gyula meg nem engedett eszközökhöz folyamodott vele szemben. Úgy látszik, nehezen tűrte a fiatal, városából származó hölgy, aki talán nála tette első tánclépéseit,  betörését a területére… A Pápai Lapok 1903. október 18-i számában a következőket olvashatták a helyiek:

Nyilatkozat.
Én, Kemény Gyula tánctanító bocsánatot kérek Mayersberg Frida kisasszony, helybeli tánctanítónőtől a helybeli ev. ref. főgimnázium igazgatóságához benyújtott folyamodványban ellene használt sértő kifejezésekért és mindazon sértésekért, melyeket ellene bárhol elkövettem, kötelezem magamat, hogy a Budapesti Naplóban és a Pápai Lapokban közzéteendő ezen nyilatkozat költségét Mayersberg Frida tánctanitónőnek megtérítem.
Pápa. 1903 október hó 5-én. Kemény Gyula.

Frida hamarosan volt tanárával, Mazzantini Lajossal került szembe Nagykanizsán és Zalaegerszegen egyaránt. Ebben a két városban akkor ő már „otthon” volt, közismertségnek, közszeretetnek örvendett. Mindkét városban hagyományosan az őszi hónapokban szokta megtartani hat hetes tanfolyamait, Kanizsán általában október-novemberben. 1905-ben, meghirdetett tanfolyama előtt alig pár héttel korábban feltűntek Mazzantini Lajos hirdetései. Az eredetileg balett-táncos, majd koreográfus és balettmester otthagyta a színpadot és társastánc tanítással kezdett foglalkozni. Budapesten állandó tánciskolát nyitott s vidéki tanfolyamokkal is próbálkozott.
A zalai városokba azonban beletörött a bicskája: Frida nem hagyta magát, harcba szállt, hogy megvédje nagy és színvonalas munkával megszerzett pozícióját. Ismerős lévén az országos berkekben, megtudta, hogy tanfolyamához Mazzantini a hatósági engedélyt a korábbi kanizsai tánctanárral, Rechnitz Józseffel közösen kérte. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a tanfolyamot valószínűleg Rechnitz tartaná, a híres Mazzantini csak a nevét adná hozzá. Ezt az olasz maestro ugyan cáfolta, de a sajtóbeli pengeváltás után a kanizsai, később az egerszegi közönség is „Frida kisasszony” mellett döntött, mindenki hozzá iratkozott be, Mazzantini érdeklődés hiányában nem tudta megnyitni kurzusát. Nagykanizsa mértékadó lapja, a Zalai Közlöny azért Frida szemére vetette, hogy hályogot varázsol a kanizsai közönség szemére, hogy Mazzantiniban az európai hírű művészt meg ne lássa. Nos, a klasszikus balettben Mazzantini valóban európai hírű volt, ám kérdés, hogy egy egészen más műfajban, a társastáncok területén mit nyújtott és milyen módszerekkel és légkörben oktatott volna, amennyiben igaz, hogy személyesen akarta vezetni tanfolyamait. Mayersberg Frida ezen a téren már bizonyított: szakmailag is kiváló volt, emberileg is ismerték, megbíztak benne, szerették, nála a szülők mindenen szempontból jó kezekben érezték csemetéiket, így mellette döntött a helyi közönség.
Olvassuk el a Zalamegye 1905. november 5-én megjelent kis cikkét arról, hogy a zalaegerszegiek is hasonlóan vélekedtek („táncpróba” alatt a cikk a tanfolyam záró koszorúcskáját érti):

Táncpróba. Mayersberg Frida tánctanító iskolájában a múlt héten tartották a táncpróbát, amely ezidén is fényesen sikerült. Mayersberg Fridát éveken keresztül annyira megszerette a közönség, hogy tanfolyamai mindig látogatottak s a szülők is szívesen látogatják a tánctermét. A táncpróbán is nagy közönség vett részt s a tánctanító sok elismerést kapott. A tanítványok egy szép csokorral és értékes ajándékkal lepték meg a kisasszonyt. Mayersberg Frida legközelebb Nagykanizsán rendez tanfolyamot. A tánctanító kisasszony egyébként nagy konkurrenciával volt kénytelen az idén megküzdeni. Mazzantini balletmester vezetése alatt három táncmester vonult be Zalaegerszegre, de nem sikerült nekik tanfolyamot összetoborozni, míg Frida kisasszony kurzusa túl volt zsúfolva.

Frida népszerűsége a következő évtizedben is töretlen:

A fiatalságot évről-évre meghódítja Adorjánné Mayersberg Frida a tánc nemes művészetének. Amidőn búcsút vesz városunktól nem mulaszthatjuk el, hogy meg ne emlékezzünk kulturális munkájának teljes sikeréről, arról az eredményről, melyet elérnie sikerült, arról a magas tónusról, amely az ő tánctermeiben uralkodik, hiszen nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy a „Frida néni” táncestéi egy nagyvilági sugarat vetítenek a kis városi társadalmi életbe.
(Zalai Hírlap 1913. november 8.)


Családi élete   

Férjével és fiaival 1910-ben


”Frida néni” ekkor 33 éves és férjes asszony. 26 éves korában, 1906. december 2-án szülővárosában, Pápán kötött házasságot a budapesti Adorján Sándor könyvkereskedővel és kiadóval. Két fia született 1907-ben és 1909-ben. Ebben az időszakban természetesen kihagyott egy-egy kanizsai tanfolyamot, amit rivális tánctanárok igyekeztek kihasználni, de az ő óráikat gyéren látogatták. 1908 októberében a kanizsai előkelő világ felkérésére, rábeszélésére, újra eljött hat hétre, pedig pici gyermeke volt. A Zalai Közlöny, amely Kanizsa két hírlapja közül vele szemben mindig semlegesebb hangot ütött meg mint a Zala, ezt írta november 23-án:

Adorjánné meglehet [sic] elégedve azzal a pártolással, melyen legelőkelőbb köreink őt mint évekkel ezelőtt, úgy most is részesítették. Igaz, hogy ezt a felkarolást nemcsak kitűnő tanítói metódusával, hanem azzal is kiérdemelte, hogy tánciskolájának szigorúan iskolai jelleget tud kölcsönözni, ami a szülőknek és iskolai tantestületeknek elsőrendű kívánalma. Ha összehasonlítjuk a múlt évi gyéren látogatott tánckurzussal, melyet Adorjánné távolmaradása miatt egy táncmester nyitott, akkor Adorjánné Mayersberg Frida táncművészete és tánctanítói tehetsége iránti elismerésünk csak fokozódik.

Két kisfiával 1913-ban


A harmadik nagy balett Kanizsán:
Virágok összeesküvése

Második kisfia születése után annyi változás történt a régi rendhez képest, hogy bejelentette, ezentúl csak minden második évben tartja meg őszi, hat hetes nagykanizsai tanfolyamait. Viszont 1910 februárjában – talán kárpótlásul? – ismét egy teljes balettet állított színpadra. Ez volt a Virágok összeesküvése.

Bourgault-Ducudray, a párizsi Conservatoire tanárának ifjúkori darabja 1909-ben a szerző engedélyével jutott el Budapestre, ahol főúri hölgyek adták elő jótékony célra. Valószínűleg így szerezhetett róla tudomást Frida, és Nagykanizsán, némi átdolgozással, ő is színpadra állította. A prózai párbeszédekkel és énekszámokkal bővített táncjáték arról szól, hogy a virágok királynőt akarnak maguk közül választani. A történet alkalmat ad különböző virágokat megjelenítő szereplők szóló- és csoportos táncaira, mutatós jelmezekben. Ez az előadás is, mint Frida legelső balettje, a helyi Keresztény Jótékony Nőegylet rendezésében került színre, és ők nem sajnálták a pénzt a külsőségekre. A zenei aláfestést most is zongora biztosította.
Olvassunk bele mindkét kanizsai napilapba, mit írtak az előadásról.

Zalai Közlöny 1910. február 3. csütörtök:
… ezen az estélyen a nőegylet erkölcsi erejének mintegy ditirambusa zengett a siker láttára felzúgó tapsviharból. Csendben, alig hallhatóan készülve produkált rövid idő alatt olyant, mi a mesék birodalmából ide varázsolva elkápráztatott fényével, színpompájával, ötletes változatosságával s mindennek csodás kivitelével mindenkit. […] A virágok összeesküvése, mert ez volt a mese címe, egy finom zenei poézis, összeszőve megható jelenetekből.

Zala 1910. február 4. péntek (a cikket Lukács József, a piarista gimnázium tanára írta):
Fél tíz felé nyitott szét a hófehér kortina, melynek nyomában a csodálkozás „ah” szava morajlott végig a terem sokadalmán. A virágok összeesküvésének fantasztikus meséjét illusztrálta a mozdulatok és színek káprázatos vegyületében kerek számmal ötven szépséges leány és asszony a színpadon. Adorjánné Mayersberg Frida zsenialitását dicséri az egész produkció, ki azt a párisi operától megszerezte és az ott produkált énekszámok helyett általkomponált táncillusztrációkkal az eredeti művészi értékének csökkenése nélkül átalakította. […]Mindenik virágcsoportnak megvan a maga jelöltje, aki képességeit egy-egy szóló-táncban mutatja meg. Elsőnek a bájos és csodálatra méltó színpadi rutint eláruló pipacs (Fischer Irén) produkálja magát frenetikus hatástól kísérve. Majd kápráztató összevisszaságban jönnek graciózus táncaikkal a többi virágok. 

Mint szintén a Zala hasábjairól kiderül, az est szokás szerint bállal folytatódott:
A pazar előadást, melyet látni kellett, leírni azonban alig lehet, reggelig tartó tánc követte, mely kolosszális méreteivel teszi soká emlékezetessé a tegnapi mulatságot. Az elsős négyest négy kolónban táncolták, az utolsó táncos pedig reggel fél 9-kor hagyta el a báltermet.

Férjhezmenetelével Frida állandó budapesti lakos lett. Férjének az Erzsébet körút 26. alatt működött a könyvesboltja, ő maga pedig – két pici gyerek mellett – 1910 novemberében megnyitotta állandó budapesti tánciskoláját. De továbbra is lejárt Nagykanizsára, sőt Zalaegerszegre is egészen 1914-ig.


A történelem árnyékában

1914 nyarán kitört „a nagy háború”, ahogy akkor az első világháborút nevezték. Ősszel, szokásos tanfolyama helyett Frida a következő értesítést tette közzé állandó kanizsai fórumán, a Zala című hírlapban, 1914. október 7-én:

Mélyen tisztelt Szerkesztő Úr!Engedje meg, hogy a régi barátságra hivatkozva, mely a k. „Zalá”-hoz fűz, egy tiszteletteljes kéréssel terheljem. Azzal, hogy adjon helyet az alábbi soraimnak.Nagy ideje annak, hogy évente megszoktam jelenni Kanizsa k. meghitt meleg körében. Ma már túlnyomóan boldog asszonyok és meglett férfiak azok, akik első évfolyamaimon még mint rövid szoknyás leánykák és piruló diákfiak jártak hozzám és azóta egy évben sem maradtam el. Az idén, sajnos, meg kell történnie és ezt a „Zala” útján óhajtom közölni mindazokkal, akik kérdéssel fordultak hozzám. Talán mondanom sem kell, hogy ez az elhatározás engem tölt el a legnagyobb fájdalommal, aki a hivatásomat oly nagyon szerettem. – Nem, ez az idő valóban nem a szórakozásé! Nincs körülöttünk senki, akit valakinek veszedelemben forgó élete aggódással ne töltene el és aki ne visszafojtott lélekzettel várná a mai helyzetnek a megoldását. Ilyen lelki állapotban valóban lehetetlen volna azzal törődni, hogy tökéletesek-e tánclépéseink. Én képtelen volnék rá! Kanizsa közönsége, mely mint a „Zalá”-ban olvasom, oly gyönyörű jelét adja lelkes és gyöngéd szívének, bizonyára osztja nézetemet. De én is, mint minden igaz magyar nő, rendíthetetlenül hiszem, hogy lesz még ünnep ebben az országban. És majd ha elérkezik ennek az ideje, annál nagyobb lesz a vígság, táncos és dalos kedv. Akkor óhajtok ismét találkozni az én k. kanizsai közönségemmel. Adja a jó Isten, hogy mielőbb megtörténhessék! Fogadja igen tisztelt Szerkesztő úr hálás köszönetemet soraim szíves közreadásáért és legszívesebb üdvözletemet, mellyel maradok kész híve: A. Mayersberg Frida.

Ezzel Frida kanizsai jelenléte majdnem teljesen lecsengett. Visszatért még egy-egy hathetes tanfolyamra 1918 őszén, majd 1921-ben és 1922-ben, ám ezekben az években mind több akadállyal kellett megküzdenie, ugyanis teremgondjai támadtak. Megszokott helyéről, a Kaszinóból először kénytelen volt a Polgári Egyletbe költözni, ami még nem volt nagy baj, ám az első szezon után tanfolyama ütközött a pécsi színház szokásos vendégszereplésével. Ekkor a Rozgonyi Iskolába kellett átvonulnia, amit sok félreértés, sőt rágalom előzött meg: lehet, hogy itt már bejátszott némi antiszemitizmus, mert azzal vádolták meg, hogy külön pénzt kért a színháztól, hogy átadja számukra a terepet. Ezt kategorikusan cáfolta a Zala hasábjain 1921. augusztus 26-án közzétett nyílt levelében:

Kérem-kérem szíveskedjék a b. lapja legközelebbi számában a napi hírek között jó feltűnő helyen megcáfolni, mintha én a terem esti órákra való átengedésére pénzt kértem volna vagy fogadtam volna el. Nem szeretném, ha 20 éves tiszta múltamat így bemocskolnák lelketlen emberek. Magamat szíves jóindulatába ajánlva vagyok hálás híve: Adorjánné.

Megrágalmazták, pedig tanfolyamain kívül, amivel a kenyerét kereste, Kanizsán továbbra is besegített báli nyitótáncok betanításába, sőt, ő koreografálta Huszka Jenő: Aranyvirág című operettjének rendkívül színvonalasra sikerült műkedvelő előadását, miközben működtette fővárosi tánciskoláját is. Valószínű, hogy e gondokba belefáradva fejezte be Kanizsán a tanítást negyedszázadnyi működés után.


Búcsúajándéka Kanizsának: 
A Babatündér felújítása, 1925


De még előbb újra színpadra állította a Babatündér balettet, amellyel annak idején, 1902-ben meghódította a kanizsai közönséget. A kanizsai amatőrök mellé egy budapesti saját tanítványát hozta el, a profi táncosnő Webel Margitot. Az előkészületekről a Zalai Közlöny „lux” aláírással kissé csapongó tárcacikket írt május 30-án. Olvassunk bele:

Ajtónak háttal keleplővel a kezében ül Mayersberg Frida balettmesternő. Ne úgy méltóztassanak képzelni, hogy állandóan ott trónol egyszerű Thonet-székén, mert többet jár-kel, mutatja a mozdulatokat, igazítja a testtartást szóval „cselekszik”, mint ül. A közreműködők nagyon próbára teszik a türelmét, de ő bámulatos nyugodtsággal viseltetik egyeseknek bőbeszédűsségével [sic] és csapongó jókedvükkel szemben. Rendkívüli önfegyelmezettséggel rendelkezik; acél-idegei vannak és kitűnő rendezői kvalitásai magukban hordják az előadás legteljesebb sikerét. […]
Gondolják meg kérem, 64-en vannak foglalkoztatva ebben a tündéri darabban, melyet Prológ vezet be s utána 5 pár fog magyar palotást táncolni. […] Nagy szorgalommal, nagy igyekezettel és bámulatraméltó precizitással folynak ezek a próbák, melyek szigorúan zártkörűek és a szoros értelemben vett kísérőkön kívül másoknak tilos is a belépés a terembe.

Ez a Babatündér előadás is a helyi Keresztény Jótékony Nőegylet rendezvényeként valósult meg akkora sikerrel, amelyre Kanizsán emberöltő óta nem emlékeztek. Négyszer egymás után színre kellett hozni, olyan nagy volt az érdeklődés. Hatását mutatja, hogy a kor jelentős és népszerű színházi hetilapja, a Színházi Élet a résztvevők névsorával ellátott egészoldalas fényképet közölt róla 1925. évi 31. számában Fridát megjelöltem rajta:


A Zalai Közlöny két alkalommal is adott részletes értékelést az előadásról a főszerkesztő, Kempelen Béla tollából, aki zenei-művészeti téren kifejezetten szakértőnek számított. Hosszú első cikkéből, melyben profi mércét állított a műkedvelő előadás elé, két bekezdést idézünk:

A balletnek különösen magánszámai ragadták meg figyelmünket. Ezek közül első helyen kell felemlítenem Webel Mancinak (Ballet-baba), Bakos Melindának (Törött-baba), Pléh Mancinak (Spanyol-baba), Horváth Virinek (Babatündér), Holczer Ellinek (Dobos-baba) és Bród Mancinak (Beszélő-baba) szóló táncait. Valamennyinek minden mozdulata csupa hullámzó vonal volt, a zene általánosságához lágyan hozzásimuló stilizáltságával, graciőz mozdulatokkal és csodaszép lendületekkel. Amennyi bájt ezek a kis táncművésznők szólótáncaikba belevittek, az szemeinknek már valóságos tánc-symphonia volt.
Az ensemble egyébként csak néhol zökkent ki a maga szabatosságából. Főleg egyes tömegmozgásoknál és tömegtáncoknál lehet kifogást emelni a precizitás ellen. De hiszen igen nagy számmal voltak a szereplők között apró kis leányok is, kiknek még sokat kell tanulniok, míg méltó utódai lesznek a tegnapi est vezető „star”-jainak. Általában véve a rendezés jó volt; ami kilengések történtek, azok elkerülhetetlen folyományai műkedvelő előadásoknak.
A táncok betanítását Adorjánné M. Frida budapesti balettmesternő végezte nagy felkészültséggel, bámulatra méltó türelemmel, le nem kicsinyelhető becsvággyal és első rendű szakértelemmel. Kár, hogy a táncokat kísérő zene mindössze csak egy zongorára szorítkozott s így bizony nemcsak annak szépsége szenvedett, hanem a táncoknak dinamikai hatása is veszített erejéből.

Ez volt tehát Mayersberg Frida búcsúajándéka kedves városának, Nagykanizsának. Többé nem jött tánctanfolyamot tartani – talán nemcsak azért, mert otthon, Budapesten várta családja, két gyermeke és sikeres tánciskolája. De az utolsó években felmerült nehézségek mellett biztosan látta, hogy a szokásos konkurencián belül, amellyel mindvégig meg kellett küzdenie, most megjelentek a helyi, Kanizsán kinevelődött tánctanárok. Ha ugyanis megnézzük a nagykanizsai táncoktatás történetét, azt láthatjuk, hogy a kezdetektől egészen az 1920-as évekig a város ezen a téren importra szorult. A városunkban több-kevesebb rendszerességgel tánctanfolyamokat tartók közül ketten voltak igazán jelentősek: Lakatos Sándor az 1860-as, 1870-es években és Mayersberg Frida 1902 és 1925 között; de a többiek is az utazó táncmesterek közül kerültek ki. Az 1920-as évek elejétől kezdtek jelentkezni a helyi tánctanárok: elsőként Harsay Gizi, a postafőnök lánya és Guttentag (Gábor) Lajos, akik mindketten diplomás tánctanárok lettek. Ettől kezdve táncos téren Kanizsa a saját lábára állt (a teljes kép kedvéért azért említsük meg, hogy jóval később, az 1960-as években működött még Kanizsán két „nem bennszülött” tánctanár: a Magyar Állami Népi Együttes két korábbi tagja, Latabár Katalin és Tarczy Zoltán).

A család 1920-ban


Kanizsa után:
Budapesti fénykora a két háború között

Adorjánné Mayersberg Frida 1925 után Budapesten folytatta sikeres működését – bár 1926-ban még nyitott tanfolyamot
szülővárosában, Pápán, közösen öccsével, Mérő Józseffel. Fővárosi
tánciskolája kezdetben a Városligeti fasor 6. alatt működött, eleinte szintén öccsével közösen, majd átköltözött az Erzsébet körút 26. alá; ugyanebben a házban volt férje könyvesboltja is, ahol praktikusan jelentkezni lehetett a tanfolyamokra.

Színházi Élet 1922/40

Az iskola mindennapi életét jól mutatja ennek a hirdetésének a szövege, mely a Magyarország című hírlap 1923. szeptember 26-i számában jelent meg:

Adorjánné M. Frida táncintézetében (Erzsébet körút 26.) esti tanfolyam hétfőn, október 1-én este 8 órakor, diák (bakfis) kedden, október 2-án d. u. 6 órakor, gyermekeknek (5-12 éves) szerdán, október 3-án kezdődnek. Táncgyakorló volt növendékeink részére minden szerda, szombat és vasárnap este 8 órakor. Beiratások egész nap Adorján könyvkereskedésében, Erzsébet körút 26. (Telefon J. 129-73.)

Évzáró bemutatóit frekventált helyeken, többnyire színházakban rendezte. Többször kibérelte erre a célra a Fővárosi Operettszínházat, az Orfeumot, a Művész Színházat. Mellette alkalmanként év közben is rendezett nyilvános bemutatókat. Ezeken kreativitását is nagyszerűen kiélhette. Egyik rendezvényéről így adott hírt a Pesti Hírlap 1922. április 22-én:

Táncmatiné. Adorjánné és Mérő pedagógiai táncintézetének növendékei április 28-án, vasárnap d. e. fél 11 órakor tartják táncmatinéjukat a Fővárosi Orfeumban. A műsor keretében először kerül színre „A pipacs álma" című balletpantomim, melynek szövegét és koreográfiáját Adorjánné M. Frida írta, zenéjét Bányai Aladár szerzette. A műsor zenéjét az Orfeum teljes zenekara szolgáltatja.

Egy évzáró rendezvényről a 8 Órai Újság adott hírt 1928. május 15-én:

Adorjánné M. Frida ballet- és táncintézete tegnap délután tartotta vizsgaelőadását a Fővárosi Operettszínházban. A növendékek közül Libertiny Évi meglepő ritmikai érzékről tett tanúságot. Valter Bobby, mint konferanszié, Krausz Klári, Löwy Lili és Szabó Boriska mint előadóművésznők arattak sikert. A sok közül még csak Simo Margitot, Dán Olgát, Krupiczki Bauer Sárit, Váradi Katót és Solti Klárit jegyezzük fel. A közönség meleg ünneplésben részesítette Adorjánnét, aki eredményes munkájával ki is érdemelte a teljes elismerést.

Mindez azt jelenti, hogy a társastáncok mellett balettet is oktatott, mint ahogyan Az Újságban 1926. október 2-án közzétett hirdetésből is kiderül:

Klasszikus torna (ballett) Adorjánné M. Frida balletintézetében (Erzsébet-körut 26.), a ballettanfolyamok csakis urigyermekek részére (4-11 éves) október 6-án, szerdán délután fél 4 órakor, haladó és továbbképző gyermekeknek (4-11 éves) 4-én, hétfőn délután fél 4 órakor. Bakfisok részére (12-17 éves) 12-én, kedden délután 6 órakor kezdődik. Beiratások folyamatban. (Telefon: József 129-73.) Ismertető kívánatra díjmentesen.

Időközben öccse önállósult, saját tánciskolát nyitott, ám néhány év múlva a testvérek újra társultak. Frida át is költözött az Erzsébet körút 44. alá, ahol addig öccse egyedül működött. Hirdetéseikből, sajtóvisszhangokból ítélve sikeresek lehettek, amit az is igazol, hogy 1932-ben átalakították, modernizálták iskolájuk helyiségeit.


Öccsével 1928-ban

Ebben az időben Frida már valóban „néni” volt, ötvenes éveiben járt, s növendékei szeretetből a „Tánci néni” nevet ragasztották rá. A háború előtt, a harmincas évek végén elismertségének, népszerűségének zenitjén állt, pedig a fővárosi konkurencia mindig is nagy volt. Az utókor előtt külön fényt ad iskolájának, hogy akkoriban itt tanult táncolni a gyermekszínész Ruttkai Éva és Ferrari Violetta.


A pálya és az élet a háború árnyékában

A szakmai sikerek mellett származásuk miatt a harmincas évek végétől Frida és családja felett is sötét fellegek gyülekeztek. Nyilván rendkívüli nehézségek közepette, de mindannyian túlélték a vészkorszakot. Egyik fia megjárta a koncentrációs tábort, de sikerült hazavergődnie. „Tánci néni”, aki közben nagymama lett, 1946-ban újra tanítani kezdett. Ettől az időtől már csak alig néhány adattal rendelkezünk róla. Férje 1948-ban elhunyt. Még az ő halála után pár hónappal is folytatta a tánctanítást, nyilván kellett a pénz a megélhetéshez. De ez nem tarthatott sokáig, az államosítás után nincs adat a működéséről s ekkor már ő maga is idős volt.

1950-ben

Mint gyászjelentése fogalmazott, hosszú szenvedés után hunyt el 1966. augusztus 15-én, 86 éves korában. A rákoskeresztúri temetőben nyugszik, férjével együtt.




Összegzés

Mayersberg Frida úttörő egyéniség volt: a feminizmus, és általánosabb értelemben véve a modern életforma úttörője.

Színházi Élet 1918/13


Szerencséje volt, hogy szülei lehetővé tették számára otthonától távol a táncos tanulmányokat. Ő maga komoly emberi érettségről tett tanúbizonyságot, amikor lehetőségeit felmérve, szinte még tinédzserként nem a balett-táncos, hanem a tánctanári pályát választotta. Ettől kezdve egész életében, idős koráig önálló vállalkozó, tanár, üzletasszony volt. Mindez az 1900-as évek legelején kezdődött számára, amikor még nagyon kevés nő volt ennyire önálló. Művészi kvalitásai mellett nagyon erős, határozott egyéniségnek kellett lennie, hogy az akkori világban azzal a sikerrel vesse meg lábát a férfiak által meghatározott üzleti életben, mint ami kirajzolódott előttünk életét olvasva. Mellette közszeretetnek is örvendett, tehát nyilván ez is benne volt egyéniségében, nemcsak a határozottság; ezt mutatja kedves beceneve, a Tánci néni is.
Szűkebb szakmájában igyekezett naprakész lenni, ha tehette, külföldi tanulmányutakra járt, amerikai és párizsi tánciskolákat látogatott, s hozott haza új táncokat, tapasztalatokat. Mellette biztosan sok ideje és energiája ment el üzleti teendőkkel: tanfolyamait meg kellett szervezni, helyet biztosítani, a hatósági engedélyeket megszerezni, kurzusait reklámozni. Megküzdött az állandó konkurenciával: ebben eszközei elsősorban saját minőségi munkája s az ennek révén elért elismerés, megbecsülés és népszerűség volt; ám ha kellett, keményebben is a sarkára állt, de mindig korrekt eszközökkel.
A harmincas években budapesti tánciskolája fényes sikernek örvendett: a nagyközönségen kívül sok pályakezdő színész és színésznő, táncos, énekes és zenész járt hozzá nem csak táncot tanulni, hanem általános tartást, viselkedést, etikettet is elsajátítani. Mindezek mellett huszonhat éves kora után feleség és kétgyermekes édesanya is volt: a magánéletet tehát nem áldozta fel a hivatás érdekében, hanem igyekezett harmonikusan egyeztetni a kettőt.
Élete alkonya a megfeszített, több évtizednyi munka után a fenyegetettség, majd a háború jegyében telt, de nagy szerencséjére ő maga és közvetlen családja valamennyien túlélték a nehéz időket. Közvetlenül a háború után, amikor már hatvanas évei közepén járt, még egyszer megpróbálta újrakezdeni a munkát, de ekkor már nem sokáig folytathatta. Nincs róla forrás, de az akkor kibontakozó új világot nyilvánvalóan nem rokonszenvvel szemlélte és élte meg. Halála óta a nagyközönség előtt neve feledésbe merült, de talán ez az írás segít abban, hogy – különös tekintettel nagykanizsai működésére – emléke valamennyire megőrződjön.