Itt lakott Bécsben Práger Hermina

2018. július 14., szombat

0 megjegyzés
Akkor most már tényleg Práger Hermina nyomába eredünk Bécsben. Az előző posztot is ezzel a céllal kezdtem írni, aztán elcsábultam, hogy először sógoráról beszéljek, azt meséljem el, hogy mi volt az eredménye az osztrák nemzeti könyvtárban töltött két napomnak.

Hermine Braga pályakezdő korában

Práger Hermina, azaz művésznevén Hermine Braga operaénekesnő bécsi életének egyik legfontosabb helyszíne természetesen a Staatsoper épülete, amit akkor Hofoper-nak, azaz Udvari Operaháznak hívtak. Hermina 1877. május 1-jétől napra pontosan 11 évig volt a szerződtetett tagja, mint "császári és királyi udvari énekesnő". Búcsúelőadásán, 1888. április 30-án Mignon szerepét énekelte Thomas: Mignon című operájában.

Lábjegyzet: Egyszer, régebben, amikor Katharina Schratt életéről olvastam, találkoztam azzal az infóval, hogy akiket a két udvari színház, a Hofoper és a Burgtheater (a császári prózai színház) szerződtetett, rövid audiencián fogadta maga a császár, Ferenc József, hiszen végső soron ő volt a munkáltatójuk. Ez Herminánál így direktben nem jött elő, de ha ez igaz, akkor valószínűleg neki is meg kellett jelennie Ferenc József színe előtt.
És akkor már még egy, az udvarhoz kapcsolódó lábjegyzet: amikor Hermina már közismert énekesnő volt, részt vett a bécsi társasélet legfontosabb összejövetelén, a Concordia-bálon, ahol egyike volt azoknak, akiket Rudolf trónörökös megszólításával kitüntetett...  

Amikor szerződtették, a bécsi opera mindenki által jól ismert épülete még nagyon új volt, alig egy évtizede nyitották meg. Ez a kép nagyjából Hermina korában mutatja:



Operaházi tagságának nagy részében Hermina a szomszédban lakott, az Opernring 7. alatti hatalmas bérpalota negyedik emeletén.




Ha ott vagyunk az Operaház előtt, mint a régi kép napernyős hölgyei, akkor kicsit tovább kell mennünk és derékszögben befordulni a Ház bal sarkánál. Az Operának ezzel az oldalával szemben fut az Opernring, a bécsi nagykörútnak az operaházról elnevezett szakasza, amelynek rögtön az első szemben lévő nagy palotája viseli a 7. számot. Ma földszintjén az Aida cukrászda van, a sarki feliratról hamar felismerhetjük az épületet.




Két régebbi bécsi látogatásomkor többször elmentem előtte, csak akkor még nem tudtam, hogy ebben lakott Hermina. Az Aida cukrászdánál kell ugyanis ráfordulni az Operngasséra. Arrafelé van a Hotel Beethoven, ahol kétszer is megszálltam, amikor nem volt hely kedvenc szállodámban. Azzal szemben van a Theater an der Wien, ahol Erdősy Eugéniára lehet gondolni...

Most már azzal a szemmel néztem az Opernring nagy bérpalotáját, hogy akkor itt lakott könyvem hősnője... Kicsit sétálgattam előtte, próbáltam elképzelni Herminát :) Ha kilépett a főbejáraton, ilyen szögből látta, és ennyire közelről az operaházat:


Hamar odaért, ha próbára vagy előadásra ment. A képet közvetlenül az Opernring 7. ajtajában állva, innét készítettem:


Bemenni sajnos nem tudtam, pedig a lépcsőházat szívesen megszemléltem volna. Vajon létezett már benne lift Hermina idejében, vagy rendszeresen gyalog kellett megmásznia annyi lépcsőt a negyedik emeletig? És nem csak neki, mert férjhezmeneteléig, 1888 novemberéig együtt lakott szüleivel.
Egy Hermináról szóló kései cikkben (Neues Wiener Journal 1926. dec. 16.) van erről egy utalás: egy mondat édesanyjáról, akit a cikk jó humorérzékkel megáldott, de eléggé konzervatív hölgynek jellemzett és azt meséli róla, hogy nem mindig engedte be lánya hódolóit, hiába kapaszkodtak fel a negyedik emeletig... 

S hogy mikortól lakott itt Hermina? A kutatások során feltárult, hogy tanuló éveiben bizony nagyon szűkösen élt Bécsben a Práger család. Hermina a bécsi opera tagjaként kezdetben csak egy ösztöndíj-szerű nagyon szerény gázsit kapott, ami aztán akkor lett jóval több, amikor már főszerepekben bizonyíthatta tehetségét. Így 1880 októberére lehetett annyi jövedelme, hogy ide, munkahelye közvetlen közelébe, s egyúttal Bécs egyik legelőkelőbb környékére költözhetett szüleivel. Talán még néhány "szingli" testvére is velük lakott, Prágerék ugyanis rendkívül összetartó család voltak.
Maga a lakcím Hermina házasságkötésének hivatalos ügyei kapcsán derült ki: akkor be kellett nyújtania egy igazolást arról, hogy van Bécsben állandó lakása; ez más fontos dokumentumokkal együtt hozzáférhető a családfakutatók előtt jól ismert Familysearch oldalon.

Itt az igazolás - már a könyvben is közöltem, de ott elég kicsiben látható, itt jobban megszemlélhetjük:





Igaz, nekünk így is elég nehezen olvasható, pedig akkor ez biztosan szép írásnak számított... A lényeget azért ki tudtam böngészni, miszerint a Magyarországon, Nagykanizsán született Hermine Prager, cs. és kir. operaénekesnő 1880 októbere óta lakik az I. kerület Opernring 7. alatt.  Írta mindezt a Paul Weinberger nevű derék Haus-Administrator 1886. október 25-én. Ha valaki el tudja olvasni az utolsó másfél sort, nagyon örülnék neki, az nekem nem sikerült...

Legközelebb megmutatom, hol volt Hermina esküvője.




Práger Hermina sógora nyomában az osztrák nemzeti könyvtárban

2018. július 7., szombat

0 megjegyzés
Az elmúlt egy év legalább felét, ha nem többet virtuálisan Práger Herminával töltöttem. Nagyon megszerettem az egykori kanizsai kislányt, aki Hermine Braga néven az 1870-es évek második felétől egy jó évtizeden át nagy sikereket aratott mint magánénekes a bécsi operaházban.

Egyik legsikeresebb szerepében: Margit (Gounod: Faust)


Sok mindent megtudtam élete folyásáról, családjáról, szüleiről, testvéreiről és tragikus sorsú sógoráról, aki még halála után is tudott segíteni a tehetséges lánynak karrierje kibontakoztatásában: megnyerő egyéniségének emlékével és korábbi kapcsolataival.



Könyvhétre jelent meg Hermináról szóló könyvecském, de tudtam, hogy tovább szeretném kutatni a témát sógora, Franz Pyllemann személyére összpontosítva, aki néhány évig Kanizsa zenei életében is szerepet játszott.

Zala-Somogyi Közlöny 1867. december 7.

Amikor kiderült, hogy Pyllemann hagyatéka hozzáférhető az osztrák nemzeti könyvtár zenei gyűjteményében, rögtön tudtam, hogy amint lehet, elutazom Bécsbe, hogy tanulmányozhassam.  Még egy kicsit azon is gondolkodtam, hogy elhalasztom a könyv megjelenését, hátha lesznek a hagyatékban olyan információk, amelyeknek feltétlenül bele kellene kerülniük. De aztán úgy találtam, hogy felesleges, mert Hermina nővére és férje, Pyllemann történetéről tudok annyit, amennyi főhősnőm életének hátteréhez kell. Most, hogy megjöttem Bécsből, ahol sikerült nemcsak átnézni, hanem végigfényképezni az anyagot, kiderült, hogy igazam volt, jól tettem, hogy nem vártam a könyvvel: a Pyllemann-hagyaték Hermina történetéhez semmi érdemit nem tett hozzá. Annál többet hozzátett viszont a sógor saját történetéhez, ez már a felületes átnézés során is látszik (igaz, minden kérdésemre azért e hagyatékból sem kaptam választ). Mivel volt lehetőség e fontos dokumentumok: Pyllemann naplórészletei, jegyzetfüzetei, valamint feleségéhez és néhány barátjához írott levelei végig-fényképezésének, itthon tovább tudok foglalkozni a rendkívül érdekes anyaggal. Amúgy pedig élményként sem volt elhanyagolható, hogy azokat az eredeti papírlapokat, leveleket, füzeteket tarthattam a kezemben, amiket Hermina sógora írt az 1860-as, 1870-es években. Igaz, az ingyenes fényképezésnek első körben az az ára, hogy magukat a képeket nem hozhatom nyilvánosságra, csak a bennük lévő információkat használhatom, mintha jegyzeteltem volna. Az is igaz, hogy bár az oldalak lefényképezve szépen olvashatók, azért a képek mégsem olyan minőségűek, hogy közvetlenül könyvillusztráció legyen belőlük. Ha odáig eljutnék, akkor a néhány kiválasztott részekről profi szkennelés kell és a könyvtár engedélye, hogy fel is használhatom őket.

Azért nem bírok ellenállni, hogy itt a blogban valamit meg ne mutassak a hagyatékból, ennyiért talán nem kapok fejmosást :)

Ez itt Franz Pyllemann, az ifjú férj levele feleségének, még haza, Kanizsára, 1869. augusztusában:




Érdekes, hogy többi levelét vékonyabb papírra írta, azokat nyilván borítékban adta postára; ez viszont egy vastag papírra írt levél, amelyet összehajtogatott és megcímezve, lepecsételve egyúttal borítéknak is használt. Utca-házszám nincs rajta, csak annyi, hogy Gr. Kanizsa - nyilván mindenki tudta, hol lakik a Kanizsán nagy port felvert házasságot kötött Práger, ekkor már Pyllemann Eugénia. Férje a stájerországi Bad Sauerbrunn fürdőhelyről küldte, ahol már ekkoriban kénytelen volt gyógyulást keresni. Gyakorlatilag naponta írt haza leveleket, annyira szerelmes volt az ő Jenny-jébe, ahogy szólította... Felesége ezeket nyilvánvalóan eltette, gyanítom, kincsként őrizte a jegyzetfüzetekkel, férje érettségi bizonyítványával és más dokumentumokkal együtt; így megmaradtak a család birtokában, majd évtizedekkel később egyik unokája, a Kanizsán született Agnes Pyllemann lánya az osztrák nemzeti könyvtárnak adományozta őket. Meglehetős részletességgel feldolgozva bekerültek az osztrák nemzeti könyvtár, az ÖNB katalógusába, amelyben ma már a világhálón keresztül simán lehet kutatni, s így bukkantam rájuk.

Ez pedig Pyllemann egyik jegyzetfüzete, amelybe cikkfogalmazványait írta.



Egy bécsi, egy gráci és egy különösen fontos lipcsei zenei folyóiratnak volt ugyanis munkatársa, miután sikeresen rávette Jenny-jét, hogy számára Bécsben van a perspektíva, nem Kanizsán. Így jó két évnyi kanizsai tartózkodás után feleségével és közben megszületett kislányával visszaköltözhetett Bécsbe - de csak úgy, hogy az ifjú feleség teljes családja, apja, anyja és négy (!) testvére is ment velük... Ezzel viszont évek múlva a kis sógornő, Hermina számára a legjobb helyen nyílt meg a lehetőség, hogy kibontakoztathassa különleges tehetségét.

Pyllemann bécsi pályája aztán tragikusan rövid lett - az alapvető tényeket addig is, amíg életét valamilyen formában nem írom meg, akit érdekel, elolvashatja Hermináról szóló könyvemben.

 


Örvendetes fejlemény Erdősy Eugénia sírja körül

2018. május 27., vasárnap

0 megjegyzés
A legutóbbi poszt óta pozitív lépések történtek Erdősy Eugénia síremléke ügyében. Mielőtt rátérek, örülök, hogy mutathatok egy frissen megtalált csodaszép képet Eugéniáról. Szerintem 1880 őszén készülhetett, A királyné csipkekendője című Johann Strauss-operett bemutatójának időszakában.

Forrás: theatermuseum.at

Íme a Zalai Hírlap szép, terjedelmes cikke (2018. május 19. szombat) Eugénia és családja kanizsai síremlékéről, Benedek Bálint tollából, Szakony Attila képeivel. Nagyon örülök neki! Reméljük, tényleg megvalósulnak a benne  írtak.






A cikkben van egy pontosításra szoruló évszám: nem 1963-ban, hanem 1943-ban temették ide Eugénia legfiatalabb testvérét, Erdősi Bálintot. De a lényeg, hogy remélhetőleg még az idén tényleg megvalósulhat a helyreállítás! Köszönet mindenkinek, a cikkben nem említett (pedig én mondtam a nevét!) Knausz Líviának is :)

Emlékeztetőül: a primadonna életéről 2016-ban megjelent könyvem ITT elérhető pdf formátumban.

Így néz ki Erdősy Eugénia sírja...

2018. április 4., szerda

0 megjegyzés
Mint róla szóló kis könyvemben is megírtam, Erdősy Eugéniáról, a Nagykanizsáról elszármazott, a maga korában rendkívül sikeres, de azóta elfelejtett énekesnőről úgy szereztem tudomást, hogy egyszer nagyon régen, még mint ifjú könyvtáros, és ifjú kanizsai lakos megláttam sírját a temetőben. Személye és sorsa azóta izgatott, és több évtizedes, hol lassú, hol igencsak intenzív anyaggyűjtés után eljutottam odáig, hogy kis könyvet írtam az életéről.




Ez a könyv ma már egyszerűen, ingyenesen az interneten is hozzáférhető; remélem, sikerült vele kicsit felhívnom a kanizsai lokálpatrióták figyelmét "a szép Jenny" személyére.

Sírját azóta is gyakran látom, így a sírkő állapotát több évtizede figyelemmel kísérem.

Régen ilyen volt:

Eugénia édesanyjának neve a sírkövön

Eugénia neve a sírkövön

Később elkezdte benőni a borostyán...


... amely aztán egy idő után teljesen befonta (később már az a pici "ablak" is benőtt):


Emlékszem, egyszer el is mentem előtte, nem ismertem rá, úgy kellett visszamennem és keresgélni, hogy hova lett Eugénia sírja.

Tavaly nyáron aztán nagy kár érte: egy vihar, amire bizonyára sokan emlékeznek, mert a környéken máshol is okozott károkat, ledöntötte a sírkő felső részét. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy hátra, a puha földre esett és nem előre, a kőre, mert akkor biztosan széttört volna.

Eugénia sírja most így néz ki, a fényképeket tegnap készítettem:



Szerencsére kaptam egy ígéretet, hogy a város erre az évre rendelkezésre álló temető-felújítási keretéből ezt a sírt bizonyosan fel fogják újítani. Nemcsak azért kellene ezt megtenni, mert Eugénia olyan híres egyénisége városunknak, akivel méltán és még többet is lehetne büszkélkedni, mint eddig, hanem azért is, mert a sír nagyon frekventált helyen van; körülötte szintén régi és jelentős személyek nyughelyei találhatók, amelyek közül az elmúlt néhány évben gyönyörűen rendbe hoztak néhányat, mint például a közvetlen szomszéd Wlassics-család nagyon hasonló jellegű síremlékét.
Ilyen szép lett:


Remélem, hamarosan Erdősy Eugénia sírja is ilyen állapotban lesz!

Itt köszönöm meg Knausz Lívia, és rajta keresztül a Nagykanizsai Szakképzési Centrum eddigi fáradozásait: egy Eugéniáról szóló előadásom után, amelyet ők szerveztek, nagy aktivitással kezdtek mozgolódni ebben az ügyben. Remélem, nem hiába!

A nagykanizsai Postapalota zenei emlékei

2018. március 16., péntek

0 megjegyzés
Az Ady utca egyik meghatározó épülete az 1921 és 1924 között Goll Elemér és Gyenes Lajos neves fővárosi műépítészek tervei szerint emelt monumentális postapalota. Berendezését és felszereltségét tekintve megnyitásakor az ország legkorszerűbb postahivatala volt.

Új korában
Napjainkban


Berendezését és felszereltségét tekintve megnyitásakor az ország legkorszerűbb postahivatala volt.

Forrás: postamuzeum.hu

Általános történetéről sok érdekeset olvashatunk és számos képet láthatunk Tarnóczky Attila várostörténeti munkájában


Az épület és a hivatal az 1940-es évek előtt szerepet játszott a város zenei életében is.
A kanizsai postások még 1921-ben alapították meg a POSTÁS DALÁRDÁT, karnagyuk az agilis BÜCHLER MÓR volt. 1926-ban új tagokkal bővülve, szintén Büchler vezetésével KISDALÁRDA néven működött tovább. Próbáit is a Postapalota egyik földszinti termében tartotta. Az énekkar 1931 májusában oszlott fel.

A hivatali és kiszolgáló helyiségek mellett ebben az épületben, a második emeleten volt a postafőnök szolgálati lakása. Itt lakott nyugdíjba vonulásáig, 1938-ig dr. THOLWAY ZSIGMOND, "m. kir. posta- és távirdai hivataligazgató", aki 1923-tól irányította a kanizsai posta munkáját.

Dr. Tholway Zsigmond (Zala aranykönyve 1938)

Tholway Zsigmond 1879-ben Kolozsváron született. Érdekesség, hogy a zilahi Wesselényi gimnáziumban iskolatársa volt a nála két osztállyal feljebb járó Ady Endre... Tholway állam- és jogtudományi doktorátust szerzett Budapesten, s 1898-ban állt a posta szolgálatába. Részt vett a világháborúban és hősies magatartásáért több kitüntetésben részesült. Trianon után kiutasították Kolozsvárról. Rövid budapesti, majd bonyhádi működés után nevezték ki a kanizsai 1. számú posta- és távirdahivatal vezetőjének. Ő maga nem volt muzsikus, de meghatározó személyiségévé vált a kóruskultúra területén nemcsak Nagykanizsa, hanem a megye zenei életének. Miközben számos elismerés bizonyította kitűnő hivatali működését, hatalmas önzetlen kulturális munkát végzett. Az 1924-ben nagykanizsai székhellyel megalapított ZALAVÁRMEGYEI DALOSSZÖVETSÉG elnöke lett, amely már a következő évben belépett az Országos Dalosszövetségbe. Ügyszeretetének és szervezőmunkájának köszönhetően 1928-ban negyven fölé emelkedett a megyében működő énekkarok száma. Fénykorában ötvenkét kórus tartozott a zalai daloskerülethez, körülbelül másfélezer taggal. Csak Nagykanizsán ebben az időben több, mint tíz énekkar működött. 

Az 1928-ban Nagykanizsán megtartott V. dalosverseny plakátja

Tholway elnöksége alatt a daloskerület több megyei dalosversenyt rendezett váltott helyszíneken, így Kanizsa mellett Zalaegerszegen, Keszthelyen és Badacsonyban. 1934-ben ők szervezték meg az első zalai falusi dalosversenyt is. Ennek plakátját láthatjuk (sajnos, amatőr a fotó, mint az előző is; én csináltam, de azért valami csak látható rajtuk... A plakátok a Thúry György Múzeumban találhatók.)



E seregszemlék lebonyolításakor akadtak problémák, néhány kórus nem értett egyet a zsüri értékelésével, kisebb-nagyobb "dalosháborúk" dúltak. A nagy probléma azonban akkor következett el a megye virágzó kóruséletében, amikor az újjászerveződött országos dalosszövetség a zalai kerület központját el akarták venni Nagykanizsától. Felmerült, hogy a megyéknél nagyobb régiókba tömörítik a vidéki dalárdákat, így Kanizsa tartozhatna Kaposvárhoz vagy Pécshez, de ez más nagy hagyományú, ám kisebb városoknak sem tetszett. 1930-ban Tholway és Kanizsa meghatározó karnagyai, Ketting Ferenc és Vannay János még sikeresen megakadályozták ezt. Kanizsa mindenképpen alkalmas daloskerületi székhely volt kóruséletének nagy hagyományai, már létező zeneiskolája és földrajzi fekvése, közlekedési lehetőségei miatt is. 1936-ban azonban végleg Zalaegerszeget nevezték ki a megyei daloskerület székhelyének, pedig még zeneiskolája sem volt. Tholway Zsigmondot - talán kárpótlásul? - még májusban beválasztották az egyesület országos választmányába, ám a döntést nem tudta megakadályozni. Így vesztett el Nagykanizsa a megyeszékhely ellenében egy addig sikeres bástyát, amiért úgy igazán ő dolgozott meg...

Íme, egy egészen rövid sajtószemle:

Zalai Közlöny 1936. április 17.

Zalai Közlöny 1936. április 17.

Zalai Közlöny 1936. október 9.


Tholway később, Muraköz visszacsatolása után is megpróbálta a lehetetlent: mozgósította korábbi kapcsolatait, s harcba szállt a zalai daloskerületen belül önálló kanizsai fiók-daloskerületért. Ezt a tervét a háború akadályozta meg.

1935-ig ő volt a ZRÍNYI MIKLÓS IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÖR ügyvezető elnöke is. Ebben a minőségében is hatalmas szervezőmunkát végzett. Munkatársaival, elsősorban Ketting Ferenc karnaggyal és Vannay János zeneiskolai igazgatóval új életre keltették a Kör vegyeskarát és szimfonikus zenekarát.

Dr. Tholway Zsigmond 1938-ban nyugdíjba ment s miután a hivatalok packázásai elvették kedvét a dalosélettől, a politikában tevékenykedett tovább. Hivatali lakásából a Sugár út 44-be költözött. Háború utáni sorsáról gyakorlatilag semmilyen adat nincs. Annyi bizonyos csupán, hogy túlélte, mert 1945 késő tavaszán megjelent ő is az igazolóbizottság előtt. Mint a Zala Megyei Levéltárban őrzött dokumentumok között megtaláltam, 1945. május 29-én igazoltnak mondták ki. Felesége 1948-ban Kanizsán hunyt el, itt temették el; az akkor megjelent köszönetnyilvánítás, amelyet ő adott fel a helyi hírlapba, az utolsó nyoma Kanizsán és az utolsó nyoma úgy egyáltalán. Elképzelhető, hogy visszament ifjúsága városába, Kolozsvárra. Még a Postamúzeum sem tud róla semmit...

Zalai Közlöny 1929. május 4.

Tholway Zsigmond Kanizsa egyik legnépszerűbb személyisége volt. Névnapján mindig tisztelők serege kereste fel, s a város énekkarai lakásán szerenáddal üdvözölték. 

Zalai Közlöny 1931. május 3.

Mára nevét, személyét tökéletesen elfelejtettük. Remélem, emlékhelyes könyvem és ez a poszt kicsit hozzájárul, hogy legalább visszakereshető nyoma maradjon kanizsai tevékenységének.  

Búcsúzóul egy reprezentatív kép róla: ilyen lehetett, amikor Kanizsára került...

Postamúzeum 24.213.0
 

Bátorfi Emma lánya nyomában

2018. január 17., szerda

0 megjegyzés
Valószínűleg utoljára térek vissza Bátorfi Emmához, illetve családja történetéhez. De legnagyobb elképedésemre és örömömre alapvető dokumentumokat találtam arról a szívszorító drámáról, ami Emma másodszülött lánya sorsa lett. Novák Emilné Filipovics Emíliáról azért is érdemes megemlékezni, mert Emma többi lányához hasonlóan ő is kiváló zongorista volt.

A puszta tényeket már tudtam, meg is írtam ITT, de azért volt néhány homályos pont, például az, hogy Brazília vagy Uruguay volt-e a történet  helyszíne. Számomra kérdés volt még úgy összességében, hogy mennyire szavahihető a korabeli sajtó. Most ezzel a két nagy találattal nagyjából tényleg kitisztult a dolog, egyúttal hivatalos igazolást is nyert, hogy tényleg úgy zajlottak az események, ahogyan azt annak idején a magyar sajtó az országos és a pécsi megírta.

Bátorfi Emma másodszülött lánya, Emília 1909. április 24-én Pécsen házasságot kötött dr. Novák Emil állatorvossal. Az esküvő fényes körülményeit a belinkelt posztban megírtam. Akkor az újságok hírül adták, hogy a fiatal férjet Brazíliában (egy másik cikk szerint Uruguayban) várja állás. Miután egy év után a gyermeket váró fiatalasszonytól nem érkeztek haza az addig boldogságot sugárzó levelek, a család itthon aggodalmasan érdeklődött, hogy mi a helyzet. Több hét után derült ki, hogy a fiatalasszony belehalt a szülésbe és meghalt a kisbaba is. A férj beleőrült a kettős csapásba és ő is hamarosan meghalt.

Nos, mindebből hivatalos dokumentummal igazolni tudom a fiatalasszony és kisbabája halálát. Sikerült ugyanis előásni először a budapesti korabeli lapokból azt az adatot, amit az először megtalált pécsi újságok kihagytak: hogy a házaspár egy Novo Hamburgo nevű helyen telepedett le. A hely Rio Grande do Sul tartományban van, az uruguay-i határhoz közel (innét adódhatott a félrehallás).




A ma több mint kétszázezres város 1910 körül úgy tűnik, jóval szerényebb település volt. Ezek a képeslapok éppen 1910-ből származnak:

http://memoriadopovoalemao.blogspot.hu

http://memoriadopovoalemao.blogspot.hu


Hogy keveredhetett ide Novák Emil... Talán volt már kint valaki rokona vagy barátja, sokan keresték arrafelé a megélhetést egész Európából.

Tehát tudtam a település nevét és egy merész ötlettel elkezdtem keresni a FamilySearch oldalon, vannak-e onnét fent anyakönyvek.
És vannak! Csak éppen sokáig szinte lehetetlennek tűnt kiigazodni közöttük. A hivatalos nyelv ott ugye a portugál, és ezeket az anyakönyveket, bár már nem egyházi, hanem állami anyakönyvek, nagyon kezdetlegesen vezették. Nem volt rá formanyomtatványuk, csak egy füzetet fektettek fel. Benne mint egy mesét, úgy írták le a halálesetet: a számokat, dátumokat mindent szavakkal, kiemelések nélküli folyamatos írással; maximum a nevet húzták alá... Úgyhogy még a számok látványára vagy valamilyen rubrikára sem támaszkodhatott az ember egy több, mint 2000 oldalt tartalmazó fájlban való keresés közben. Régi kevés francia és olasz előtanulmányaimat mozgósítva egy idő után azért kezdtem rájönni az évszámokra és a hónapok neveire. Így is sokáig tartott, de már túl az 1500. oldalon egyszercsak előjött az 1910-es év!!!!  Onnét már gyerekjáték volt :)

Ez itt az Emília haláláról szóló bejegyzés. Két oldalas, a füzet alján kezdődik.
Az első oldalon a dátum van: 1910. március 14. (valószínű ez a bejegyzés napja, a születés és az anya halála előző nap történt) és egy név, akit nem tudok ki, talán egy tanú; majd az oldal a Dr. rövidítéssel végződik, ami már az állatorvos férj titulusa:


... a második oldalon pedig a nevével folytatódik (a neveket én húztam alá):





Tehát "Emilio Novak" egy bizonyos dr. Kessler társaságában (aki biztos a szülészorvos volt) jelent meg az anyakönyvvezető előtt, hogy bejelentsék a halálesetet. Emilia Novak neve a hetedik-nyolcadik sorban látszik, aki "vinte e cinco annos" azaz huszonöt éves, "natural Ungria" magyarországi származású, lakik Novo Hamburgo-ban, mint dr. Emilio Novak felesége. Aki meghalt, miután világra hozott egy fiút, akinek neve Paulo Novak. Az elhunyt apja pici elírással és portugálosított keresztnévvel "José Felipovics", azaz Filipovics József, anyja pedig "Emma Batorfy". A halottat Novo Hamburgo köztemetőjében temetik el. Aláírás: Pedro Luiz da Silva anyakönyvvezető, és alatta ott a szegény férj aláírása is: "Emil Novak".

Tehát, bár semmi hivatalos kinézete nincs ennek az iratnak, de ez a hivatalos állami anyakönyvi bejegyzés. Teljes a bizonyosság, hogy Bátorfi Emma lányának haláláról van szó, mert szülei nevét is beleírták.

Hát mit mondjak, amikor ezt megtaláltam, majdnem leestem a székről!!!!!!!

Akkor már vérszemet kaptam és tovább keresgéltem a kisbaba és a férj halálát. A kisbabáét találtam meg, azt is mutatom a szintén kétoldalas bejegyzésből csak az érdemi második oldalt. Az elsőn csak a dátum van: 1910. április 7., tehát a kisbaba még körülbelül három hétig élt.

Itt a második oldal:



Az első sorban látszik, hogy "morte natural", természetes halál. A név Paulo Novak, élt 24 napot. Emilio Novak és Emilia Novak törvényes fia volt, katolikus. Őt is a Novo Hamburg-i köztemetőben temetik el. Utána még van szöveg, nekem formaságnak tűnik, valami ilyesmi lehet, hogy ezt bejegyezte Pedro Luis da Silva anyakönyvvezető (aki a fiatalasszony halálát is) és három tanú aláírta. Itt már nincs az apa aláírása, valószínűleg már nem volt abban az állapotban, hogy bemenjen az anyakönyvi hivatalba...

Hogy a történet teljesen kerek legyen, még az apa, Novák Emil halálának bejegyzése is kellene, de bármennyit kerestem, ebben az anyakönyvben nincs. Viszont az egyik nemrég megtalált magyar újságcikk, amiben több részlet volt, azt írta, hogy a férjet kórházba vitték és ott halt meg. Azt feltételezem, hogy ez egy másik településen lehetett, talán Novo Hamburgo-ban nem volt kórház. A gyermek nyilván otthon született, ő és az édesanyja is otthon, lakásukban hunyhattak el, így őket lakóhelyükön anyakönyvezték, a férjet pedig ezek szerint máshol, ha halála ebből az anyakönyvből hiányzik. Rio Grande do Sul tartományból más települések anyakönyvei pedig nincsenek fent a FamilySearch-ön, csak az egyetlen Novo Hamburgo-é (ez is mutatja, milyen szerencsém volt, hogy ez megvan!) úgyhogy Novák Emil halálának bejegyzése nem fog mostanában előkerülni.

Mindenesetre annyit meg lehet állapítani, és örömmel, hogy a magyar újságok korrekten írták le a történteket; egyik több, másik kevesebb részlettel, ami az anya és a kisbaba halálát illeti. Így azt gondolom, hogy a férj megőrülésének és halálának híre sem lehet légből kapott. Hiszen Pécsen még éltek a szülők, Bátorfi Emma és a férje, akik egyrészt információt is tudtak adni, másrészt volt akkora társadalmi súlyuk, hogy a sajtó ne terjesszen családjukról bulváros valótlanságokat.

Végül megmutatom a legrészletesebb cikket, ami hozzásegített az anyakönyv megtalálásához. Megjelent a Budapesti Hírlap 1910. június 2-i számában. Kibontakozik belőle a kerek történet.






Még mindig Bátorfi Emma nyomában

2017. december 28., csütörtök

0 megjegyzés
Még egy (két ?) bejegyzés erejéig maradjunk Bátorfi Emma nyomában. Igaz, amiről most szó lesz, már megírtam, de azóta újabb dokumentumok kerültek elő és mindenképpen szeretném megosztani, megmutatni őket. Gyökeres újdonságot nem hoztak, viszont alátámasztották és pontosították az addig felderített tényeket. De egy fénykép nagyon hiányzik továbbra is magáról Emmáról...

Emma 1881-ben, abbahagyva addig fényes sikerrel végzett zeneakadémiai tanulmányait, férjhez ment Filipovics József posta- és távirda tiszthez. Közös életüket Budapesten kezdték, majd 1884-ben a férjet Zágrábba helyezték. 1889-ben visszatértek Budapestre, de hamarosan újra költöztek immár utoljára, Pécsre. A Postaigazgatóság ugyanis a ranglétrán közben fokozatosan feljebb kerülő Filipovics Józsefet 1891-ben a pécsi távirdahivatalba helyezte.

Pécs, Jókai utca 10. Postapalota. Ez lehetett a férj munkahelye

1883 és 1890 között a házaspárnak négy lánya született: Irén, Emília, Antónia és Rozália.

Emma Pécsett, családja mellett is folytatta zenei tevékenységét: karbantartotta zongorista tudását, gyakran közreműködött különböző, általában jótékony célú estélyeken, rendezvényeken és elég komoly magántanári prakszisa is volt.

Néhány újsághír ezek alátámasztására, amelyekre mostanában sikerült ráakadnom:

A Pécsi Katholikus Kör 1913. november 30-án tartotta első adventi felolvasását a megyéspüspök jelenlétében, nagy látogatottság mellett. A Kör vegyeskara után Bátorfi Emma lépett a pódiumra. Ezt írta róla a Dunántúl című pécsi lap december 2-án:
Utána Filipovicsné Bátorffy Emilia zongorajátéka következett, ki Liszt Ferencnek volt kitűnő tanítványa. Előadta Schubert: Impromtu II. sz. és Liszt: Rossignol cimü klasszikus darabokat óriási teknikával, remek szép kidolgozással. Ráadásul Gaál Ferenc egy Rapsodiáját adta elő a közönség kitörő lelkesedése mellett. 

Szintén a Dunántúl című lap írta 1914. február 10-én:

A pécsi jótékony nőegylet teauzsonnája fényesen sikerült. A hirdetett pompás műsor akkora közönséget vonzott, hogy több hallgatóság már nem is fért volna el. A kiváló programmot Filipovicsné Bátorfi Emília művészi zongorajátéka vezette be. Filipovics Józsefné zenei kiválóságáról többször volt alkalmunk megemlékezni s tegnapi szereplése is egy kiforrott művészlélek bélyegét viseli magán.

Emma zenetanári tevékenységéről egyetlen cikket találtam eddig, mely 1917 júniusában növendékeinek hangversenyéről adott hírt. Ám belőle kiderül, hogy már régóta foglalkozott zongoratanítással, mert ez egy "szokásos" növendékhangverseny volt. Ebben az évben meglepően sok tanítványa volt: a cikkből 28 név számolható össze. Nehéz is elképzelni, egymaga hogyan taníthatott ennyit - és ha ebben az évben ennyi növendéke volt, akkor gyaníthatóan a környező években sem lehetett nagyon kevés. A cikk utal is rá, hogy a növendékek jó része már huzamos ideje tanul Filipovicsnétól.
Olvassunk bele a cikkbe, mely szintén a Dunántúl hasábjain jelent meg 1917. június 24-én:

Zeneiskolai záróvizsga. Június 21-én én délután tartotta meg Filipovicsné az évi szokásos zongoravizsgálatát saját házában, több mint 150 tagú előkelő hallgatóság jelenlétében. A 28 pontból álló műsort a legnagyobb érdeklődés mellett bonyolította le. Minden egyes pont előadása fényes bizonyítéka volt annak, hogy a növendékek szorgalommal, szeretettel és öntudattal tanultak a mesternőtől. A növendékek jó része már huzamosabb idő óta tanítványai Filipovicsnének, akiben már határozottan észlelhető a művésznő szelleme, de az újabb, illetőleg a kezdő tanulókon is rajta van már azon bélyeg kerete, amelyet a tanító pedagógus keze lesz hivatott idővel kellő, az előbbiekhez hasonló tartalommal kitölteni.

Ezek a híradások már mind a nagy családi tragédia utáni időkről számolnak be. Úgy látszik, Emma azért legalább annyira túltette magát másodszülött lánya halálán, hogy képes volt visszatérni a normális életbe. Ez bizonyára segített is neki a csapás elviselésében.

Hogy mi volt ez a nagy családi tragédia, már megírtam. De hamarosan újra foglalkozom a történtekkel, mert egészen meglepő dokumentumokat sikerült erről felkutatnom.

Addig is hallgassuk meg Liszt Ferenc: Le Rossignol (A csalogány) című zongoradarabját, mely Aljabjev dalának átirata. Érzékelhetjük belőle, hogy Emma, aki ezt a darabot 1914-ben egészen biztosan műsorán tartotta (szerintem zeneakadémista kora óta tudhatta), valóban kiváló zongorista lehetett...