Ami a "Liszt és Nagykanizsa" könyvemből kimaradt 1.

2019. május 25., szombat

0 megjegyzés
2011-ben, Liszt Ferenc születésének bicentenáriuma alkalmából kis könyvecskében foglaltam össze mindazt, amit addig városom, Nagykanizsa és Liszt nyilvánvalóan közvetett kapcsolatairól sikerült kiderítenem. Azóta előkerült néhány dolog. Szívem szerint a könyvből kellene egy "jav. bőv." kiadást csinálni, csak hát az nem olyan egyszerű. Blogban nyilvánosságra hozni viszont szerencsére az ☺ 

Fussunk neki az első kiegészítésnek, ami arról szól, hogy egy jeles alkalommal a kanizsai kötődésű Királyi Pál nyújthatott át Lisztnek arany babérkoszorút.

 
Ez a nevezetes koszorú...

 
... mely a középső oszlopban lentről a második


1873. november 9-én a pesti Vigadóban került sor a Liszt Ferenc ötven éves művészi jubileumát országos szinten megünneplő rendezvénysorozat egyik legfontosabbjára. Gobbi Henrik ünnepi kantátájának elhangzása után Királyi Pál lépett a zongorák elé és a központi helyen ülő Liszt Ferenchez fordult. A közönség soraiban ott voltak a főpolgármesterrel az élen Budapest főváros legfőbb képviselői, a magyar és külföldi zeneegyletek küldöttei, Liszt barátai köztük Haynald Lajos bíboros, Apponyi Albert politikus , és a tisztelők, a közönség sokasága. Amikor Királyi Pál előlépett, mindenki érezte, hogy az ünnepély fő mozzanatához érkezett. És valóban, szép beszéd kíséretében nyújtotta át az ünnepeltnek a nemzet háláját jelképező arany babérkoszorút. Az egész nemzet hálája úgy nyilvánult meg az értékes elismerésben, hogy biztosan nem csekély árát az egész országra kiterjedő közadakozás eredményéből fedezték. Kanizsaiak is hozzájárultak, köztük Bátorfi Lajos újságíró, akinek Emma lánya öt év múlva Liszt zeneakadémiáján fog tanulni:

Zala-Somogyi Közlöny 1873. 09. 28.

Az ünneplés egyébként már előző este megkezdődött, amikor Liszt lakása előtt három fúvószenekar adott térzenét, majd estély következett a Hungáriában. Oda is Királyi Pál,s vele Ráth Károly főpolgármester vezették be Lisztet, majd a pohárköszöntők sorát is Királyi nyitotta meg.

Királyi Pál


Miért éppen neki jutott ez a magasztos szerep? Ki volt ő akkor, 1873-ban? Milyen kapcsolatban állt a muzsikával és Liszt Ferenccel? Ennek érdemes kicsit hosszabban nekifutnunk:


1818-ban Szepetnek községben született, apja számadó juhász volt.  Tudásvágya és a gazdag nagykanizsai Bentzik család támogatása révén a kanizsai piarista gimnázium diákja lehetett. Ott szerezte meg zenei műveltségének is az alapját és igényét, ami aztán egész életében végigkísérte.
Királyi Pál tehát gyerekkorából hozta magával a zene szeretetét. De nemcsak a zenéét, rendkívül fogékony volt a kultúra más ágaira; ez a fogékonyság későbbi újságírói és közéleti tevékenységében is erősen visszatükröződött.
Kanizsa után a kecskeméti, majd a máramarosszigeti piaristáknál tanult mint novícius (szegény fiatalemberként nem igazán volt más választása, ha tanulni akart, mint az egyház), de nem tett szerzetesi fogadalmat, hanem később Pesten elvégezte a jogtudományi egyetemet. Újságíró lett, ám jogi végzettségének később, országgyűlési követként kiváló hasznát vette.
Éppen megvetette a lábát Pesten, amikor elérkezett 1848. Törékeny testalkata ellenére fegyverrel küzdött a szabadságharcban, mellette kiváló szervezőnek, tudósítónak és eredményes toborzónak bizonyult. A bukás után be is sorozták büntetésből az osztrák hadseregbe... 
Miután letöltötte egy évtizedre nyúlt büntetését, visszatért Budapestre és ott folytatta pályáját, ahol abbahagyta: az újságírás és a közélet területén. Eddigre már nagy tekintélyt vívott ki 48-as múltja és lapszerkesztői tevékenysége eredményeképpen. A közéletben hosszú éveken keresztül Zala megye országgyűlési követe volt mint elkötelezett, Deák-párti politikus, aki ifjan Széchenyi eszméin nevelkedett. Széchenyit azért is említem meg külön, hiszen az ő reformeszméinek volt sarkalatos pontja a "kiművelt emberfők sokaságának" kinevelése. Királyi sokat tett Zaláért, de sokat lakóhelyéért, Budapestért is, s tevékenységének egyik legfontosabb vezérgondolata éppen az
"emberfők kiművelése" volt. Tagja lett a Pest, Buda és Óbuda egyesítését előkészítő bizottságnak, ahol az európai szintű főváros megteremtésének érdekében sok kulturális javaslattal is előállt. Később Pest egyik kerületének lett országgyűlési követe.

Most már közeledünk kiindulópontunkhoz, hogy miért ő üdvözölhette a jeles alkalomból Lisztet:

A Kiegyezés körüli enyhült légkörben megalakulhatott az Országos Magyar Daláregyesület azaz az egész országban működő énekkarok tevékenységét összefogó központi szervezet. Királyi már a megalakuláskor fontos szerepet játszott benne, s hamarosan, az első elnök lemondása után őt választották meg a Daláregyesület vezető pozíciójára, amelyet egy évtizeden át kiváló érzékkel és példás szorgalommal látott el olyannyira, hogy aztán tiszteletbeli elnöke maradt haláláig. 
A Daláregyesület hátteréül érdemes elmondani, hogy 1849 után az önkényuralom minden fajta magyar csoportosulást, egyesületet betiltott. Különösen szigorúak voltak az énekkarokkal szemben, amelyekben a rebellió melegágyát látták. Így csak az elnyomás némi mérséklődésével jöhettek létre hazánkban énekkarok. 1867-re országszerte számos kórus létezett, s ezek bizonyos összefogására volt szükség, erre a célra alakult meg ez a központi egyesület. Országos dalosversenyeket rendeztek, pályázatokat tűztek ki az addig szegényes magyar kórus-irodalom bővítésére, új művek komponálására; Királyi Pál törődött ezek kinyomtatásával, terjesztésével, törődött a magyar zenei sajtóval, újságírással, hogy csak a legfontosabb területeket emeljük ki. Sokszor volt kénytelen használni közismerten kiváló diplomáciai érzékét, hiszen, mivel az egy nagy érdeken belül az egyes kórusok érdekei bizony nem mindig estek egybe, sokszor kellett békét szerezni, kisebb-nagyobb konfliktusokat elsimítani.

Daláregyesületi elnöksége idejére esett 1873-ban Liszt Ferenc ötven éves zeneszerzői jubileumának országos méretű megünneplése, így játszott benne Királyi Pál fontos szerepet. A szervezés háttérmunkája mellett számára is igazi, reprezentatív pillanat lehetett, amikor a hivatalos fővárosi jubileumi ünnepségen ő mondhatta az üdvözlő-beszédet és ő adhatta át Lisztnek az arany babérkoszorút. Szerepe nem merült ki ebben: még a szervezés időszakában ő nyújtotta be azt a meg is valósult javaslatot, miszerint Budapest vezetése magas díjazású Liszt-ösztöndíjat alapított, s Lisztre ruházta, hogy ezt minden évben ő maga ítélje oda három tehetséges, anyagilag rászoruló ifjú muzsikusnak. Ezt is Királyi Pál közölhette Liszttel a babérkoszorú átnyújtásakor.

Ezen a ponton érdemes rátérnünk a budapesti Zeneakadémia megalapításának eszméjére, mert Királyi abban is fontos szerepet játszott. Budapesten nem volt legfelsőbb fokú zenei képzés: addig a magyar tehetségek nagyrészt a bécsi zeneakadémián tanultak. Már a reformkorban felmerült az igény, de akkor még csak a középfokú Nemzeti Zenedét sikerült létrehozni az is nagy eredmény volt. A kiegyezés után, az európai színvonalú magyar főváros fokozatos kialakítása újra előtérbe állította ezt az óhajtást. Ez szerencsésen egybeesett Liszt Ferenc személyes életének alakulásával, azzal, hogy egyre több időt töltött Pesten. Beleegyezett, ha sikerül megalapítani a Zeneakadémiát, akkor elfogadja az elnöki tisztséget és tanítani is fog. Ebben, a szervezésben végzett Királyi Pál másokkal, például Apponyi Alberttal, Csengery Antallal együtt nagy háttérmunkát, ismét mint az Országos Daláregyesület elnöke. Ő fogalmazta például magát az országgyűlés elé benyújtott indítványt. Voltak honatyák, akiknek az ügy fontossága mellett még Liszt személye sem jelentett garanciát, sőt, ellenségesek voltak vele szemben, így a Zeneakadémia alapításával szemben is. Bizony sok lobbizásra volt szükség, hogy az intézmény felállításának megszavazása mellé a kormányzat költségvetést is biztosítson... Így nyílhatott meg 1875-ben Budapesten a Zeneakadémia, amely mára az egyik legelismertebb és legtekintélyesebb ilyen intézmény a világon.

Ha Királyi Pál zenei kötődéseiről szólunk, nem csak Liszt Ferenc személyét kell emlegetnünk. 1888-ban Királyi javaslata és kitartó szervezőmunkája eredményeképpen valósult meg Erkel Ferenc ötven éves művészi jubileumának méltó megünneplése. Akkor is ő mondta az üdvözlő beszédet.

További kulturális-közéleti tevékenységéről még szinte órákig lehetne mesélni. Azt hiszem, napjainkban is nemcsak egyszerűen köztiszteletnek örvendő, hanem kifejezetten népszerű ember lenne. Csak egy apró példa: nagy állatbarát volt. Gondoskodott például a madarak téli etetéséről, kalitkákat helyeztetett ki a pesti utcákra, terekre...

Térjünk vissza még az arany babérkoszorúra. Szalagcsokrán a következő felirat látható: Liszt Ferencz 50 éves művészi pályája emlékéül tisztelői. Buda-pest 1873. A leveleket összefogó szalagra Liszt fontos műveinek címét vésték fel.  

Lisztet rendkívül meghatotta az elismerés. Rögtön meg is ígérte, hogy a babérkoszorút a Nemzeti Múzeumnak fogja ajándékozni és úgy is tett. De nem csak ezt az tárgyat hagyományozta a múzeumon keresztül a nemzetre, hanem többek között Beethoven híres Broadwood-zongoráját, ami már jó ideje az ő tulajdonában volt, és a nevezetes díszkardot, amelyet alig harminc éves korában, 1840-ben Pesten kapott. Mindezek ma megtekinthetők a Nemzeti Múzeum állandó kiállításán. Egy külön vitrinben, amelynek fő helyén a Királyi Pál által átnyújtott arany babérkoszorú látható (képet fent mutattam róla), valóságos koszorú-erdőt szemlélhetünk: ebből összesen hét darab volt Liszt Ferenc; a többi más nagyságoké, Jókai Móré például.

Beethoven zongorája, a díszkard és Barabás Miklós festménye




A Zöldfa szálló 3.

2019. május 4., szombat

0 megjegyzés
Folytatom az Erzsébet tér 9. számú, minden kanizsai által ismert épület kultúrtörténetének áttekintését.  

Az előző részeket itt olvashatjuk vissza:

1. rész

2. rész


A fenti régi képeslapon a Zöldfától balra az 1906-ban épült dohányraktár lovagvár-szerű, a 2. világháború legvégén leégett épülete látható.

A Zöldfa szálló emeleti nagyterme volt a helyszíne a Kanizsára vetődő színtársulatok előadásainak is. Amikor pedig az időjárás megengedte, a szálloda kertjében játszottak.

A reformkortól az 1880-as évek elejéig német és magyar társulatok egyaránt felléptek itt, bár a korabeli leírások szerint a kicsi színpad meglehetősen próbára tette a játszókat. A német társulatok általában jobb anyagi helyzetben voltak, gazdagabb kiállítású előadásokat tudtak produkálni, köztük operetteket, sőt, előfordult, hogy operát is. 1871-ben például Joseph Ludwig német társulata előadta Bellini Normáját, a Trubadúrt és az Ernanit. Bár e két utóbbi előadás esetében a Zala-Somogyi Közlöny híradásából nem derül ki egyértelműen, valószínűleg Verdi operáiról van szó, mivel mindkét címet olasz változatban említi. 

Zala-Somogyi Közlöny 1871. 04. 15.

A magyar nyelvű színjátszás lassabban hódított tért. 1846 július elején minden bizonnyal a Zöldfában került sor Havi Mihály és Szabó József  társulatának vendégszereplésére. Mindketten énekesként működtek, majd 1846-ban dal- és tánctársaságot szerveztek, mellyel rögtön külföldre indultak. Céljuk az volt, hogy 

műsorukban oly jelenetek fognak a magyar életből föltüntetni, dallamok, tánczok s prózai előadások kíséretében, mellyekből a külföld a magyar zene és dallam természete, nemzeti sajátságaink, szokásaink, öltözködésünk, szóval kül s beléletünk felöl, a legtisztább s legelferdítés­nélkülibb fogalmakat szerezhet magának. (Pesti Divatlap 1847. júl. 29.)

Repertoárjukon részletek szerepeltek többek között Erkel Ferenc akkor újdonságnak számító Hunyadi László, valamint Thern Károly: Tihany ostroma című operáiból. Játszották Szigligeti Ede: Csikós című népszínművét is. Kanizsán, amely Ausztria és Itália előtti utolsó magyarországi megállóhelyük volt, valószínűleg külföldre szánt műsorukkal, vagy annak részleteivel léptek fel. Amint egy korabeli újságban olvasható, az itteni előadások után

a magyar vándor karaván mégegyszer és utójára gyékényes szekerekbe bújt, és Julius 6-án bátortalan, kétkedő szívvel léptük át hazánk határát […] A határnál megállítánk kocsinkat, s Kölcsei hymnusával vettünk búcsút a ránk mosolygó hazai vidékektől… (Pesti Divatlap 1847. júl. 29.)

1852-ben rövid szezont tartott a Zöldfában Latabár Endre társulata.

Latabár Endre (1811-1873) szobra Miskolcon

A Latabár-dinasztia alapítója színigazgató, operaénekes és színházi karnagy is volt. Kanizsára még a győri színészek élén érkezett, itteni szereplése után hamarosan a miskolci színház igazgatója lett. Déryné Széppataki Róza nevezetes visszaemlékezéseiben olyan színházi embernek festi, aki sokat tett a magyar operajátszás fejlődése érdekében. Kanizsán zenés népszínműveket játszottak, köztük a Házassági három parancs címűt. E mára már elfeledett színdarab dalaiból Latabár néhánynak a szövegét közölte előadásainak népszerűsítésére Kanizsán kiadott, Játékszíni emlény című kis könyvecskéjében. Benne a kanizsai közönségtől versben búcsúzott. Kedves gesztus volt, bár valószínűleg minden szereplési helyen megcsinálta ugyanezt, csak a város nevét kellett aktualizálnia.

A korabeli színházi élet másik jeles egyénisége, Szuper Károly egy
Szuper Károly (1821-1892)
hónapon át vendégszerepelt társulatával a Zöldfában. Két-három naponta tartottak előadásokat, amelyek a helyi Markbreiter nyomdában készíttetett, nagyrészt fennmaradt színlapok segítségével rekonstruálhatók. A Nagykanizsa színházi életét feldolgozó Dobó László szerint műsoruk kiemelkedő értéke, hogy a kor divatos francia szalonvígjátékai mellett sok eredeti magyar művet játszottak, például Szigligeti Ede énekes-zenés népszínműveit. 1862-ben Szuper és társulata újra ellátogatott Kanizsára, s nekik köszönhető, hogy az akkori színházkedvelők a Zöldfa színpadán négy előadáson is láthatták-hallhatták a magyar színművészet egyik legnagyobb egyéniségét, Egressy Gábort. 

1864 farsangjának végén érkezett Kanizsára a Balogh Alajos-féle színtársulat. Ők mutatták be március 9-én a kanizsai közönségnek az első operettet, Offenbach: Varázshegedű című művét. A Zala-Somogyi Közlöny így értékelte a produkciót március 20-i számában:

Az előadás várakozáson fölüli volt, Szigetköziné éneke s játéka kitűnő, Komáromi ügyesen játszott s jól énekelt. Makfai Nina jó, ámbár hangja gyenge. Ki kell emelnünk Dankó Gábor szorgalmas s ügyes zenekarát — mely az operettet 36 óra alatt betanulva, az énekkel összevágólag játszotta.

E néhány sorból azt olvashatjuk ki, hogy a Zöldfa akkori helyi zenekara, Dankó Gábor prímással az élén látta el az előadás kíséretét. Ez valószínűleg nem egyedi eset volt. Néhány nap múlva a társulat Marcsa, az ezred leánya címmel minden bizonnyal Donizetti vígoperáját adta elő, magyarosított szerepnevekkel. A korabeli tudósító ebben az előadásban is kiemelte a címszereplő Szigetköziné – akit a magyar színháztörténet Hetényi Antónia néven tart számon – vidor játékát és szép énekét.

Az 1870-es években még több színtársulat lépett fel a Zöldfában, többnyire a kora tavaszi, illetve őszi időszakban, s legtöbbjük műsorán közönségcsalogató operettek, népszínművek szerepeltek; klasszikusok és nemzeti drámák előadásain jóval kisebb volt a látogatottság. 1869-ben Károlyi Lajos színigazgató már bérleteket is kibocsátott.
A Zöldfa utolsó sikeres színi szezonjai 1871-ben, illetve 1873-ban Bokody Antal nevéhez fűződtek. A korabeli sajtóban a következő pillanatkép és értékelés volt olvasható (idézi Dobó László, forrás megjelölése nélkül):

Lehangolt közönnyel haladtunk a színház felé, de a Zöldfa vendéglő körül szokatlan járás-kelést, csoportosulásokat láttunk. Aztán benyitottunk a színházba […] zsúfolt nézőteret találtunk. És ez nem csak egy est tapasztalata. Zsúfolt házak előtt játszik Bokody úr magyar színtársulata, mióta Kanizsán van. Pedig az utcák komorak és sötétek, rossz a kövezés és nagy a sár… Ezen kellemes tapasztalás után elmondhatjuk, hogy Kanizsa város polgársága a magyar eszmékért lelkesül. A város polgárainak többsége magyar szellemben él és gondolkodik.

Helyi műkedvelő színielőadások is zajlottak a Zöldfában. Ezen a színlapon ott látjuk Biba Ferenc nevét. A fiatal jogász Erdősy Eugénia bátyja volt; az 1872-es előadás után már nem sokáig élt, egy év múlva tüdőbajban elhunyt.

 

Az 1870-es évek után, amikor az épület megszűnt szálloda lenni, a színházi előadások az akkoriban megnyílt Arany Szarvasban folytatódtak.
Legközelebb a Zöldfában tartott hangversenyekről számolok be.


A Zöldfa szálló 2.

2019. április 24., szerda

0 megjegyzés
Folytassuk a Zöldfa szálló patinás épületének történetét. Első alkalommal mint a régi kanizsai társasélet helyszínét mutattam be. 





Ma témánk a Kanizsai Dalárda, amely sok szálon kötődött a Zöldfa szállóhoz.

1862. szeptember 14-én a szálloda egyik helyiségében, melyet a tulajdonos e célra előzékenyen rendelkezésre bocsátott, tartották az előkészítő megbeszélések egyikét, aminek eredményeként 1863-ban megalakult a város első felnőtt énekkara.

Zala-Somogyi Közlöny 1862. szeptember 10.


A későbbiekben ugyanitt tartották választmányi üléseiket is.

Az 1863 és 1885 között fennálló társaság a tényleges éneklőkből, illetve a pártoló és tiszteletbeli tagokból állott. Névsoruk részben olvasható az énekkar fennmaradt bőrkötéses, aranyozott díszítésű, a Kanizsai Dalárda Anyakönyve címet viselő alapító könyvében, amelyet a Thúry György Múzeum őriz.





Első karmestere Goldstein József, az izraelita hitközség kántora volt, aki nem vezethette sokáig az együttest, mert még 1863 decemberében váratlanul elhunyt. Későbbi jeles karnagya Pyllemann Ferenc, aki zongoraművészként is fellépett a Zöldfában. Franz Pyllemann fiatal német muzsikus volt, aki kanizsai lányt vett feleségül, s ennek következtében néhány évig városunkban élt. 1869-ben családjával Bécsbe távozott, ahol 1873-ban váratlanul bekövetkezett haláláig tanárként és zenekritikusként tevékenykedett.

1869-1879 között Jeiteles József vezette a Dalárdát. Utóda az egészen kiváló muzsikus és tanár, Berecz Imre lett, de ő is csak rövid időt töltött a kórus élén: 1880-ban Győrbe hívták, az evangélikusok zenei vezetőjének. Dalárdánknál másodkarnagyként jónéhány évig működött Rózsavölgyi Antal tanító.

A Kanizsai Dalárda eredetileg férfikar volt, de 1871 végétől leánykar is alakult, s a két kórus ettől kezdve vegyeskarként és külön-külön is fellépett. A hölgyeket a zsinagóga kiváló főkántora, Kartschmaroff Leó tanította be.

Zala-Somogyi Közlöny 1872. január 1.

A fenti híradásból láthatjuk, hogy a korabeli sajtó megőrizte a leányok névsorát: köztük volt Erdősy Eugénia (akkor még Biba Eugénia), a később Európa-szerte híres énekesnő.

A Kanizsai Dalárda fennállása során általában tánccal egybekötött estélyeket tartott; az első évtizedben elsősorban itt, a Zöldfában. Így a kórus működése nem csak városunk zenei életének történetében töltött be fontos szerepet, hanem a társas életben is. Itt volt szerepe a pártoló tagságnak, akik éves tagdíjjal járultak hozzá a kórus fenntartásához, mert ők és gyakran családtagjaik is a rendezvényeket ingyenesen látogathatták. Hogy fogalmunk legyen e rendezvények méretéről, említsük meg, hogy például az 1864 szeptemberében megrendezett, szintén tánccal egybekötött estjükön mintegy 400 főnyi közönség vett részt.

Lássuk a korabeli kanizsai hírlapból 1871-es szilveszteri estjük műsorát, amelyet a Zöldfa emeleti, karzatos nagytermében rendeztek meg. Közreműködött a Grünbaum-zenekar, akikről még lesz szó témánk egy későbbi folytatásában.

 

A Dalárda mintegy két évtizedes működés után megszűnt, ám még ugyanabban az évben, 1885-ben megalakult az Irodalmi és Művészeti Kör kórusa. Benne sok régi dalárdista tovább énekelhetett. Ez a kórus aztán egészen 1944-ig létezett.

Legközelebb a Zöldfában zajló színházi élettel fogunk ismerkedni.



A Zöldfa szálló Nagykanizsa kultúrtörténetében 1.

2019. április 2., kedd

0 megjegyzés
A mai Bolyai iskola Nagykanizsa főterének egyik meghatározó épülete.






A hagyomány szerint a felrobbantott kanizsai vár köveiből kvártélyháznak, azaz uradalmi vendégfogadónak épült valamikor a 18. században. Szállodai múltja után az 1870-es évektől néhány évig a katonaság, majd 1937-ig a város igazságügyi hivatalai használták: törvényszék, járásbíróság, ügyészség működött benne. 1943–1945 között itt alakították ki az internálótábort. 1952 óta általános iskola, amely 1991 óta viseli Bolyai János nevét.


A kvártélyház az 1840-es években Zöldfa néven a Dunántúl egyik legnagyobb szállodája és vendéglője lett, de rendezvényeket, bálokat már a korábbi években is tartottak benne. Fénykora három évtizeden át tartott. 1844-től gyakran volt lakója Csány László, aki 1848 nyarán kormánybiztosként innét irányította a Dráva-vonal védelmét. Deák Ferenc kanizsai tartózkodásai idején szintén a Zöldfában szokott megszállni. Az épület szépen boltozott, oszlopokkal tagolt földszinti csarnoka, emeleti oszlopos, karzatos nagyterme (amely Tarnóczky Attila kutatásai szerint a délre néző szárny nyugati részét foglalta el), valamint a mai városháza területére is kiterjedő kerthelyisége, a Zöldfa-kert sok mulatságnak és rendezvénynek adott helyet.

1843 elején a szálló és étterem akkori bérlője így hirdette farsangi mulatságait (a reklám szövegét Villányi Henrik helytörténész jegyezte fel és közölte a Zalai Közlöny 1929. április 28-i számában):

Minthogy ez a terem az előkelő s kényelmes beosztása s pompás díszítése folytán az ország legszebb termeihez sorozható s minthogy jó s gyors kiszolgálásról s választékos ételekről s italokról gondoskodva van, a vendégfogadóban pedig kellő számú lakószoba áll a t. vendégeknek rendelkezésére, a fogatok istállókban s tágas kocsiszínben elhelyezhetők, élénk látogatásokért esedez mély tisztelettel Reindl Károly.

Talán már ezt a bált is itt tartották 1839-ben. De ha mégsem, akkor is érdemes elolvasni, képet kaphatunk az akkori mulatságok légköréről. A beszámoló, amelyet egy nem-kanizsai levelező írt, a Honművész folyóirat 1839. szeptember 5-I 71. számában jelent meg:




Egy 1873-ban megtartott fényes bálról a következő hangulatképet rögzítette a korabeli tudósító:

… a tűzlángban úszó Zöldfa épülethez érve, a folyosón zöldágak árnyékában, mint ligetek közt, susogó uszályok által lassú haladásra intve haladhattunk a gyönyörűen díszített nemzeti lobogók s koszorúk zöme, az ezernyi láng fénytengerében úszó terembe, hol az idegen szinte gondolkodóvá lett, valjon Nagy-Kanizsán van-e, vagy a főváros legfényesebb csarnokában? Hölgyeinknek az az ízlésteljes s nagy választékú öltözéke, de főleg a vidék szépeinek ily nagyszámbani megjelenése valóban emlékezetessé, bámulatossá, s egész összességében imposanssá tette. (Zala-Somogyi Közlöny 1873. jan. 9.)

Báli kellékek a Thúry György Múzeum korábbi nagy sikerű divattörténeti kiállításán


Az 1860-as években Kanizsára rendszeresen visszajárva a Zöldfában tartotta tánciskoláját s rendezte tánckoszorúcskáit Lakatos Sándor táncművész, tánctanár. Róla már írtam részletesen ITT, de talán nem haszontalan röviden itt is összefoglalni, amit érdemes tudni róla.





Az önmagát „magyar Noverre”-nek tartó autodidakta Lakatos tizenhét évesen lépett erre az életpályára, eredetileg színésznek indult. Miután részt vett a szabadságharcban, valószínűleg betegség miatt nem tért vissza a színpadra, hanem a vándorló tánctanár-sorsot választotta. Saját koreográfiákat is készített, s bár egész életét a magyar tánc méltó művelésének és terjesztésének szentelte, a helyi sajtó értékelése szerint nemcsak a magyar, de más nép táncában is hív utánzója a természetnek, s teremteni tud. Tánctanári pályája során többezer tanítványa volt szerte az országban, számos család több nemzedékének tagjait tanította. 1869-ben Kanizsán jelent meg tánckönyve, amely 1871-es új kiadásában a Rajta párok, táncoljunk! Tánckedvelők könyve címet kapta. A Wajdits József nyomdájában készült 135 oldalas kis kötetet az első magyar táncmester-könyvként tartják számon a tánctörténészek. 






Rendszeresen muzsikált a Zöldfában Grünbaum József és zenekara. Róla is írtam már RÉSZLETESEBBEN, így most csak röviden idézem fel őt és zenekarát.

A Zala-Somogyi Közlöny 1866. március 1-jei számában a következő méltatás olvasható az akkor egy év híján negyedszázada működő együttesről:

Ritkaság az, hogy a zenekar szervezete óta kevés változással áll fönn, s nemcsak hangszereiken fejtenek ki jó harmoniát; hanem maguk közt is a lehető legjobb harmoniában élnek.



Halálakor így parentálta el az öreg prímást 1900. jan. 20-i számában a Zalai Közlöny.:


A zsidó származású Grünbaum 1850 körül szakadt ide bandájával Rohoncról. Ha emlékiratokat hagyott volna hátra, bizonyára ő írta volna meg legjobban Nagy-Kanizsa társadalmi életének fejlődését az utolsó 50 évben. A vonót tartó keze soha el nem fáradt és a hol az emberek vigadtak, a hol zeneszó mellett temettek, ott volt Grünbaum József, a zsidó muzsikus.


Folytatása következik! Legközelebb a Zöldfa szállóról mint hangversenyek helyszínéről lesz szó.


.

Egy év a Papageno oldalon

2018. október 23., kedd

0 megjegyzés
Egy éves lett a Kataliszt-blog a Papagenón!


A legelső, Beköszöntő poszt 2017. október 10-én került ki a világhálóra. Azóta heti rendszerességgel, keddi napokon jelentkezem mindig új poszttal.
Ez azt jelenti, hogy egy év alatt több, mint 50 poszt látott napvilágot. Remélem, ezekből már kezd látszani az a törekvésem, hogy nem csak egyenként érdekesek a posztok, hanem összességükben is, mint gyűjtemény: lassan-lassan kezd összeállni belőlük egy zenei útikönyv.
Az eddigi posztok rövid statisztikája:
36 magyar és 17 külföldi emlékhely. A magyar emlékhelyek közül 7 a budapesti és 29 a vidéki.
Összeállítottam belőlük egy tartalomjegyzéket, amelyben nem megjelenési sorrendben, hanem földrajzi tagolásban szerepelnek, így könnyebb áttekinteni őket. Csak rá kell kattintani az utca-házszámra, a poszt külön ablakban fog megjelenni. 
Az egyes posztokban sok a kép, de néhányat itt is megmutatok a megfelelő helyen - talán jobban felkeltik az érdeklődést, mint egy egyhangú lista :)
Ez pedig én vagyok Bécsben, Schubert szülőházában - azt még meg kell írnom!



MAGYAR EMLÉKHELYEK


BUDAPEST

I. Fő utca 21. 
A Hubay-palota
Privát zeneterem világhírű vendégekkel


I. Fő utca 21. 
A Hubay-palota története - ráadás

V. Apácai Csere János utca 4. Grand Hotel Hungária
Liszttől Menuhinig - az első pesti luxushotel zenei emlékei

V. Báthory utca 24. 
Az utolsó német színház Pesten 

V. Dorottya utca 2. Szálloda a Magyar Királyhoz
Kávék, párbajok, mézeshetek és egy ismeretlen Liszt-koncert

V. Hold utca 5. 
Muzsikáló ház a Lipótvárosban [A Grinzweil-ház]
 
V. Irányi utca 1. 
A Zeneakadémia első épületének hűlt helye

V. Kristóf tér 3. 
A régi Rózsavölgyi hűlt helye



BÁCS-KISKUN MEGYE

Kecskemét: Kossuth tér
Mit keres Kacsóh Pongrác alakja a kecskeméti Kossuth-szobornál?

Kecskemét: Kossuth tér 2. Öregtemplom
A kecskeméti Öregtemplom nagyharangja

Kecskemét: Szent Imre utca 9. Vásárhelyi Zoltán szülőháza
Kecskemét legendás karnagya



BARANYA MEGYE

Pécs: Mária utca 35.
Ahol az Angster-orgonák készültek



BÉKÉS MEGYE

Békéscsaba: Erkel Ferenc utca 16.
A ház, ahol az Operaház egykori főzeneigazgatója élt

Gyula: Kossuth Lajos utca 30. Erkel Rudolf háza
Orvosi rendelő és Jókai búvóhelye - a gyulai Erkel-ház 





CSONGRÁD MEGYE

Hódmezővásárhely: Kossuth tér 3.
Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál...


GYŐR-MOSON-SOPRON MEGYE

Győr: Apáca utca 41–45. Az orsolyiták kolostora és temploma
II. József csembalójától a kislány Blaha Lujzáig

Győr: Káptalandomb: Püspöki székesegyház
Egy székesegyház kincsei: a Szent László-herma és a zenei emlékek



KOMÁROM-ESZTERGOM MEGYE 

Komárom: Jazerna (Tó) utca - Rákóczi utca sarok
Ahol a Klapka-induló született

Komáromnak ez a része ma már közigazgatásilag Szlovákiához tartozik, de én inkább ide sorolom a tartalomjegyzékben...



SOMOGY MEGYE

Csurgó: Csokonai utca 24/A  
Réti József, a csurgói kisgimnazista 

Csurgó: Széchenyi tér 9. Református Gimnázium
A somogyi "első oskola" zenei emlékei

Fonyód: Bartók Béla utca 3. Fonyódi Múzeum
A fonyódi villa panorámája Szinyei Merse Pált is megihlette

Fonyód: Bartók Béla utca 36.
Ádám Jenő fonyódi pihenője [A Csorba-villa]

Fonyód: Báthori utca 5.
Az utolsó magyar polihisztor villája

Fonyód: Bartók Béla utca 60. 
Az elfelejtett primadonna (Péchy Erzsi) nyaralója



Kaposvár: Ady Endre utca 10.
A hegedűversenyt alapító kaposvári fotográfus (Juan Gyenes)

Kaposvár: Ezredév utca 15.
A legidősebb magyar zenetanár (Gyenes Izsó)

Karád: Gárdonyi Géza út 2.
Gárdonyi és Kodály emlékét őrzi a régi iskola

Siófok: Kálmán Imre sétány 5. 
Itt született Kálmán Imre 





TOLNA MEGYE

Andocs: Szabadság tér 1. 
Ebben a faluban volt kisgyermek Sárdy János 

Dombóvár: Bajcsy-Zsilinszky utca 5.
Kodályék menedéke

Dunaföldvár: Templom utca 23.
Sárdy János, az ifjú tanító



VAS MEGYE

Körmend: Mátyás király utca 10.
A magyar operacsillag, aki sosem feledte szűkebb hazáját(Németh Mária)

Kőszeg: Schneller utca 2-4. Bálház
A kőszegi Bálház, ahol Liszt Ferenc jótékonysági koncertet adott



VESZPRÉM MEGYE

Balatonfüred: Gyógy tér 1. Anna Grand Hotel
Az első dunántúli kőszínháztól az Anna-bálig

Dáka: Dózsa György utca 80. 
Kastély zenei és történelmi sorsfordulókkal



ZALA MEGYE

Nagykanizsa: Erzsébet tér 11.
Egy nagypolgári palota Nagykanizsán



Nagykanizsa: Király utca 21.
Csodagyerek zongorista Nagykanizsán (Dános Lili)




KÜLFÖLDI EMLÉKHELYEK


AUSZTRIA


Altmünster: Ebenzweier-kastély
Schubert derűs órái

Arnsdorf: Stille Nacht Múzeum
Itt született a Csendes éj dallama

Bad Ischl: Esplanade 10. Városi Múzeum, korábban Hotel Austria
A császári love story helyszíne 

Bad Ischl: Grazer Strasse: Temető
Lehár, Straus és egy ál-Tauber sírja

Bad Ischl: Kaiser-Franz-Josef-Strasse 8. Café Ramsauer
A kávéház, ahol Strauss, Kálmán és Lehár is törzsvendég volt 



Bad Ischl: Kaltenbachstrasse 36.
Johann Strauss vidéki villájának hűlt helye

Bad Ischl: Kreuzplatz 16. Lehár Filmtheater
Bad Ischl gyógyhatású színháza

Bad Ischl: Steinfeldstrasse 8.
Girardi villája

Bécs: Hackhofergasse 18. 
Schikaneder és Lehár kastélya

Bécs: Josef Gall-Gasse 5.
Goldmark Károly bécsi otthona

Bécs: Kettenbrückengasse 6. 
Itt halt meg Schubert



Bécs: Linke Wienzeile 6.
Papageno színháza [A Theater an der Wien]

Bécs: Stadtpark
Bécs a Stadtparkban is zeneszerzőinek hódol

Salzburg: Universitätsplatz 19.
Egy nő Mozart árnyékában (Nannerl Mozart)



FRANCIAORSZÁG


Égreville: Temető (Cimetière communal)
Itt nyugszik Massenet

Párizs. 48, rue de Vaugirard
Massenet utolsó otthona



OLASZORSZÁG

Busseto, Via Roma 119. 
A ház, ahol Verdi sorsa eldőlt 




Itt volt Práger Hermina esküvője

2018. július 20., péntek

0 megjegyzés
Legutóbb azt mutattam meg, operaházi működése idején hol lakott könyvem főhőse, Hermine Braga - azaz a Kanizsáról elszármazott kedves kis Práger Hermina. Most látogassunk el esküvőjének helyszínére.

Hermina 1886. november 14-én ment férjhez. Ez a fényképe ebből az évből származik:

www.theatermuseum.at/de/object/9ce99bfb86/


Nem kapkodta el: már elmúlt huszonkilenc éves és majdnem egy évtizednyi - rendkívül sűrű és sikeres - operaházi működés állt a háta mögött. Vőlegénye Julius Jaff, bécsi kereskedőcsalád sarja, öt évvel volt idősebb nála. Mindketten izraelita vallásúak lévén, esküvőjüket Bécs akkori izraelita főtemplomában, az úgynevezett Stadttempelben tartották.

Mai címe Seitenstettengasse 4. Az 1. kerületben található, talán még 10 perc sétára sincs a Stephansplatztól. A Duna-csatorna felé vezető Rotenturmstrassén kell elindulnunk, itt az útvonal:



A helyszínre érve kívülről egyszerű, harmonikus homlokzatú, ötemeletes városi bérházat találunk egy rövid, csendes utcában. 



Maga a zsinagóga a ház mögött található: nem különálló udvari épület mint például a nagykanizsai, hanem az utcai szárny belső oldalához csatlakozik és a bérházon át közelíthető meg.

Von Josef Kornhäusel - Genée, Pierre: Wiener Synagogen 1826-1938. Wien 1987, Gemeinfrei, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=3538795

Építésének idejében a nem-katolikus istentiszteleti helyek nem kerülhettek utcafrontra, hogy direkt módon ne juttassák a járókelők eszébe létezésüket...

A Stadttempel Bécs legrégebbi működő zsinagógája, mely művészettörténeti szempontból is jelentős. 1825/26-ban épült; a bécsi biedermeier kimagasló építésze, Josef Kornhäusel tervezte. Az ovális alaprajzú imaterem befogadó képessége mintegy 700 fő (ekkoriban még jóval kisebb volt Bécsben a zsidó vallásúak aránya mint majd akár ötven év múlva). Tizenkét jón oszlop koszorúzza, melyek a kupolát tartják. Az oszlopokhoz csatlakozik a nők galériája (a férfiak az alsó szinten ülnek). 


Régi metszet a templombelsőről:
 
http://lifeofthesynagogue.library.cofc.edu/?page_id=220



Itt volt tehát Hermina és Julius Bernhard Jaff esküvője 1886. november 14-én.




Minthogy a menyasszony Bécs népszerű énekesnője volt, szinte minden újság hírként közölte esküvőjének előzetesét, majd az esemény után röviden tudósítottak is. 

A Wiener Salonblatt számolt be a legrészletesebben:

Vasárnap déli 12 órakor tartotta Hermine Braga kisasszony, az Udvari Operaház énekesnője esküvőjét Julius Jaff nagykereskedővel. Már fél 12-kor szép számú közönség gyülekezett a templom külső termében. A jegyespár rokonsága mellett ott volt az operaház főintendánsának képviseletében dr. Blassack kormánytanácsos, valamint számos operaénekes és operaénekesnő. 



Hogy ki volt a kántor Hermina esküvőjén, nem tudjuk. Már biztosan nem Salomon Sulzer, aki a Stadttempel megnyitása óta, 1826-től egészen 1881-ig működött Bécs főkántoraként. Mégis érdemes róla szólnunk témánk kapcsán, személyének ugyanis több direkt nagykanizsai vonatkozása van. Ő volt a modern zsidó egyházzene megteremtője: olyan hatással reformálta meg az istentiszteletek zenei rendjét, hogy a kanizsai zsinagóga már 1829-ben azt vette át, méghozzá a források szerint Sulzer személyes útmutatásai alapján. S ha Kanizsára alig három év alatt eljutottak reformjai, akkor hosszú működési idejében minden bizonnyal más helyekre is, széles kisugárzással. Később, az 1860-as évek eleje körül egy ideig Sulzernél tanult Kartschmaroff Leó, aki 1867-ben a kanizsai zsinagóga főkántora lett és 50 évig az is maradt. 

Sulzer emléktáblája az előcsarnokban:



Két másik emléktábla és egy emlékmű a vészkorszak áldozataira emlékezik:


A fenti képek kapcsán érdemes felidézni, hogy Bécs régi zsinagógái közül egyedül ez a régi főtemplom élte túl a náci időket; a többit 1938. november 9-ről 10-re virradó éjszaka felgyújtották. A Stadttempelt csak azért nem pusztították el, mert félő volt, hogy vele együtt az egész lakótömb leég. A feldúlást azért nem kerülte el...

1938-ban Hermina még életben volt: elmúlt 80 éves és a közelben, a Sterngasséban lakott. Vajon milyen félelmek között tölthette utolsó hónapjait magányosan, régóta özvegyi sorban (férje még 1916-ban elhunyt) 1940. szeptember 10-én bekövetkezett haláláig? 

A félelem, vagy ha nem is direkt félelem, mindenesetre elővigyázat ma is jelen van a Stadttempel életében. Hétköznapokon vezetéssel megtekinthető, nyáron napi két alkalommal is, én is így láthattam. Ám nagyon körültekintő biztonsági intézkedések után lehet csak bemenni, ugyanis nem az 1938-as tragikus éjszaka volt az utolsó merénylet a zsinagóga történetében. 1979. április 22-én az udvaron robbantottak palesztin szélsőségesek. Nem sérült meg senki, de az épületben jelentős károk keletkeztek. 1981 augusztus 29-én viszont két emberéletet és több, mint húsz súlyos sebesülést is követelt egy terrorista akció, amikor a szombati istentiszteleten két terrorista kézigránátokat robbantott és a résztvevők közé is lőtt. 

Ezzel a kettős élménnyel: az örömmel, hogy láttam egy Bécs történetében fontos épületet, ami Hermina esküvőjének helyszíne is volt, és a "jobb félni, mint megijedni"-érzés  megtapasztalásával hagytam el az épületet...