Hollósy Kornélia Nagykanizsán

Mielőtt tovább ismerkednénk a "két Foscari"-témával, szeretnék megemlékezni egy – illetve igazából kettő – százötven évvel ezelőtti

nagykanizsai koncertről. Már nagyon vártam, hogy ezt a posztot megírhassam, mert számomra különösen rokonszenves az a hajdani operaénekesnő, akiről szól.

Mint a címből is látszik, ő Hollósy Kornélia. Nem tudom, ma mennyire hangzik ismerősen a neve, vagy hogy egyáltalán ismerősen hangzik-e. Nos, ő volt az, akit először illettek "a magyar csalogány", illetve "a nemzet csalogánya" névvel, ezt Blaha Lujza később tőle örökölte meg.

Képzeljük el, hogy harmincadik születésnapjára a magyar irodalom és kulturális közélet színe-java, összesen 51 fő! összeállt és megajándékozták egy albummal, amelybe saját kezűleg jegyezték be a hozzá szóló, többnyire erre az alkalomra, frissen írt verseiket, gondolataikat. Hollósy Kornéliának már ilyen fiatalon ekkora nimbusza volt. Impozáns a névsor: Arany János, Egressy Gábor, Eötvös József, Gyulai Pál, Jókai Mór, Jósika Miklós, Szigligeti Ede, Tompa Mihály, Vajda János – hogy csak a legnagyobbakat említsem.

Arany János verse különösen sokat mond, de ehhez ide kell írnom a dátumot: 1857, még jócskán a szabadságharc utáni elnyomás időszaka. A vers annyira gyönyörű, hogy muszáj ide másolnom – Arany maga is teljes jogu költeményének tekintette, nem alkalmi soroknak:

Egy nép lakik, túl tengeren,

Hol délre lejt az Alpok alja,

Hol füszeres völgy, rónaság

az erdős Appenint uralja;

Hajdan dicső nemzet, ma rab,

S hogy lánca csörgésit ne hallja

Énekkel űzi bús neszét

S az ércigát enyhiti dalja.

Oh! hát dalolj nekünk.....

Minderről azért is szóltam, hogy lássuk Hollósy Kornélia "nagyságrendjét" a magyar kultúrtörténetben. Ez a csodálatos énekesnő és csodálatos ember jutott el Nagykanizsára 150 éve, 1863-ban. Május 16-án és 17-én két hangversenyt adott a Zöldfa szálló nagytermében – a mai Bolyai Iskola épületében. Nagy valószínűséggel szállása is ugyanitt volt.

Hosszú, mintegy két évig elhúzódó hangversenykörútja során jutott el a mi kis városunkba. Így, az országot szinte teljesen bejárva búcsúzott el ugyanis az énekesi pályától s vonult vissza a magánéletbe.

Előtte ő a Nemzeti Színházban fontos főszerepeket énekelt lírai szopránként az olasz és francia romantikus opera-repertoárból, nagyrészt Erkel Ferenc vezényletével. Mellette rendkívül fontos szerepet töltött be mint a kor új magyar operáinak női főszereplője. Köztük volt nemzeti operánk, a Bánk bán is, amelynek ősbemutatóján, 1861-ben ő énekelte Melindát. Maga Erkel mondta róla, hogy aki nem hatódik meg előadásában az "Ölj meg engem, Bánk" áriánál, annak nincs is szíve...

Most Csavlek Etelka énekli az áriát, szerintem méltón Hollósy Kornéliához:

Nos, Hollósy Kornélia még 1852-ben férjhez ment. Igaz szerelmen alapuló házasságot kötött gróf Lonovics Józseffel, a jogot végzett fiatal földbirtokossal. Két fiuk született, akik közül az egyik kicsi korában meghalt.

Érdekes, hogy nemcsak abban az időben, hanem még jócskán a XX. században is, ha egy énekesnő házasságot kötött, legalábbis ilyen társadalmi környezetben, szinte azonnal visszavonult a nyilvános szerepléstől. Lonovics felvilágosult gondolkodását mutatja, hogy ő ezt nem kívánta meg feleségétől, aki még tizenkét évig folytatta a pályát. A család – praktikusan –  az akkori Nemzeti Színházzal szemben, az Astoria szálló helyén állt ún. Zrínyi-házban élt. Egy későbbi híres orvos, Bókay Árpád meséli el emlékirataiban, hogy gyerekkorában ő is ott lakott és mint Kornélia néni kisfiának barátja sok lekváros kenyeret kapott tőle és sok skálázását hallotta... Hollósy Kornélia híres szalont tartott fenn, erről is rengeteget lehetne mesélni.

De most térjünk rá végre a nagykanizsai koncertekre.

Szerencsére abban az időben már volt Kanizsának hírlapja, azaz akkor még Kanizsának és Kaposvárnak közösen, az 1862-ben megindult Zala-Somogyi Közlöny, így néhány konkrétumot megismerhetünk, ha kiböngésszük a korabeli számokat. A hangversenyek pontos műsorát sajnos nem írta meg az újság, de: néhány nappal a kanizsai előtt Kaposváron is énekelt Hollósy Kornélia; azt a műsort ismerjük, és erősen gyanítható, hogy  Kanizsán is ugyanazok a darabok hangzottak el. Így például Linda kavatinája Donizetti: Linda di Chamounix című operájából és Rosina kavatinája A sevillai borbélyból. Az izzó hazaszeretetéről is ismert művésznő repertoárján mindig tartott magyar dalokat, bizonyára Kanizsán sem hagyta ki ezeket.

Akkori szokás szerint az első koncerten helybeli közreműködő is fellépett, aki a keszthelyi kötődésű Svastics János volt, az akkor már azért jócskán utókorát élő verbunkos stílus ismert szerzője és hegedűse. Hangverseny után a művésznőt a lelkes közönség fáklyás zenével tisztelte meg, gyaníthatóan az ismert kanizsai Grünbaum-féle zenekar játszott. A második koncert jövedelmének egy részét és a koncert után tartott táncvigalom bevételét Hollósy Kornélia a kanizsai piarista gimnázium javára ajánlotta fel, amely intézményre akkor tényleg nagyon ráfért, annyira mostohák voltak körülményei, de kapott belőle a keszthelyi Georgikon is (gondolom, ez magyarázza Svastics meghívását – vagy fordítva).

Olvassunk bele a Zala-Somogyi Közlöny 1863. május 20-i számába. A következő sorokat maga a főszerkesztő, Roboz István írta. Egyúttal kissé beleélhetjük magunkat az akkori stílusba. Az idézett részlet azt a hódolatot is igazolja, amit az egész nemzet ténylegesen érzett az énekesnő irányában:

Midőn megemlékezünk az ünnepelt művésznőről, nem akarunk egyebet, mint az elismerés és tisztelet zöld leveleit azon koszorúkhoz fűzni, melyek érdemeiért lábaihoz hulltak.

Ha valaki, úgy a nemzet csalogánya érdemli meg a koszorúkat, ki saját nyelvén a hazai dalművészetnek szárnyakat adott a nagy világba, s nemzetének hírnevéhez sugarakat, hogy messze ragyogjon az bércen, tengereken át.

Százezrekre megy a nemzet napszámosainak száma, kik dolgoznak, fáradnak, izzadnak, virrasztanak a közjólét, boldogság, nemzeti nagyság megalapításán; hangyák, hangyaszorgalommal; kis csillagok, melyeknek fénye már félúton elvesz; míg a lángelmék, nagy tehetségek – a föld ez üstökösei – befutják a nagy világot, hagyván maguk után óriás fényét a hír-, dicsőség- s nagyságnak, melyekben maga a nemzet ragyog!...

Nagyok a te érdemeid hírhedt művésznő! Istentől vagy küldve, hogy dalaiddal vigasztald nemzetedet. [...]

Hordozzon vezércsillagod ép oly nagy honleány, mint művésznő, babérkoszorús utadon! Dalolj nemzetednek még sokáig, s mint egyik szónokod mondá: „hozd meg rá mielébb a hőn várt, ohajtott tavaszt!”

A kanizsai első koncertről pedig ugyanebből a lapszámból néhány mondat:

Tapsvihar s koszorúkkal lőn üdvözölve a lángoló honszerelmű hölgy, ki megvetve a külföld kinálkozó dicsfényét, nem követé a hulló meteorként csak néha néha nagy zajjal hazatekintő magyar eredetű művészek példáját, hanem megmaradva nemzete szerény körében; bájos hangja kedves nyelvünkön zengedezé örömünket, búnkat.

Szerintem Kanizsán a Zala-Somogyi Közlöny legkorábbi időszakában még nem volt olyan újságíró vagy tudósító, aki a zene terén otthonosan mozgott volna, ezért Hollósy Kornélia két koncertjéről nem jelentek meg valamennyire is szakszerű mondatok – csak annyi, amely arra utalt, hogy az olasz áriákat magyarul énekelte. A kaposvári koncert tudósítója viszont leírta azt a meglátását, miszerint

kétszeres örömmel tapasztaltuk, hogy a pesti színháztóli távozása óta hangja nem hogy gyengült volna, hanem erősbödött, a régi románc báj- és kellemeket megtartva.

Egy korábbi cikkből kiderül, hogy Kaposvárról milyen útvonalon és milyen közjátékok után érkezett meg az énekesnő Kanizsára: a kaposvári két koncert után, május 11-én reggel 7 órakor (korán kelt...) négyesfogaton indult Nagybajomba. Onnét Somssich Lőrinc kísérte Inkére majd ebéddel Iharosberényben gróf Inkey József várta. (Létezik, hogy ilyen közlekedési eszközzel ennyi idő alatt meg lehet tenni a Kaposvár – Iharosberény távolságot?)

Estére pedig meg is érkezett Kanizsára. Ha a tudósító nem keverte össze a dátumokat, akkor Hollósy Kornélia a fennmaradó napokat is városunkban kellett, hogy töltse. Az akkor még csak 10 naponta megjelenő Zala-Somogyi Közlöny nem írta meg, de szerintem, mint mindenhol e körútja során,  Kanizsán is üdvözölték hivatalosan és ennyi idő alatt biztosan tett látogatásokat a helyi társadalom egy-két prominens személyéhez, családjához. És itt nem állom meg, hogy ne másoljak ide még egy korabeli újság-idézetet kaposvári ünneplése kapcsán:

[...] megjelent a nagy nevű művésznő [a] főispán úrnál is egy estélyen, melyre hivatalos volt. Minden pártszínezet nélkül kész szívvel, nemes hevüléssel lett megtéve, mi csak óráit élvezetessé teheté; hiszen a művészet terén nincsen helye a politikai elkülönzöttségnek; itt a közszeretet gyújtsa meg tömjénét, s tegye le mindenki egyformán áldozatát azon oltárra, melyet az istenek kijeleltek; karolja fel egész szellemével, jó akaratával azt, ki hivatva, megáldva van pályáján ragyogni, lelkesítni, s népének választottja lenni. 

Kanizsai látogatása és jótékonysága emlékét amennyire tudom, egyetlen dolog őrzi: a Batthyány gimnáziumban láttam egy iskolatörténeti falat, amolyan állandó kiállítást, ahol az ő képe is látható rövid megokolással együtt. Nem tudom, a mai gimnazisták megnézik-e néha, de most, a 150. évforduló kapcsán jó lenne, ha megismernék a történetet és egyúttal Hollósy Kornélia személyét is.

További életét és utókorát majd egyszer megírom itt, mert a témához jó néhány évvel ezelőtt különösen közel kerültem...

A két Foscari - a történelemben

Megtettük az első lépést, megrendeltük az operajegyet, hogy 2014 januárjában ott ülhessünk a Theater an der Wien nézőterén, Verdi: A két Foscari című operájának előadásán, amelyben az idősebb Foscarit Plácido Domingo fogja énekelni.

Amíg arra várunk, hogy kiderüljön, tényleg sikerül-e jegyhez jutni (ugye sikerül?), folytassuk tovább az ismerkedést a rendkívül sokfelé vezető és szerintem nagyon érdekes témával.

Még mielőtt megtudtam volna, hogy Verdinek létezik ilyen című operája, a Foscari nevet már hallottam. 1976-ban történt, hogy életemben először Olaszországba mehettem egy társasútra, amelynek első állomása Velence volt. Az ottani látnivalókra készülgetve találtam meg "a két Foscari" igaz történetét.

Francesco Foscari, akit Domingo alakítani fog, Velence dogéja volt. 1423 és 1457 között, tehát rendkívül hosszú ideig ült a Doge-palota tanácstermében, mint "egyenlők között az első". Ez azt jelentette, hogy volt ugyan hatalma a dogénak, de nem teljhatalom. Ha Velencében járva bemegyünk a Doge-palotába, több tanácsteremben, így például a Szenátus termében a bútorzat kialakítása is jelzi ezt: doge helye nem különálló trónszék, csak középponti helye és magasabb támlája különbözteti meg a többiek ülőhelyétől. Cserébe fejedelemként ábrázolták festményeken, fejedelemként fogadta más államok küldöttségeit, reprezentált városi ünnepségeken. Mindez csak körülbelül a XV. századtól volt így. De Velence köztársaság volt és érezték a veszélyét annak, hogy valamelyik doge esetleg monarchiát akar saját személyére alapozni. Körülbelül 100 évvel Foscari előtt Marino Falieri valóban összeesküvést szőtt e célból, ám leleplezték és kivégezték s a későbbiekben igyekeztek minél kevesebb mozgásteret biztosítani a dogéknak.

A Velencei Köztársaság igazi vezető ereje az úgynevezett Aranykönyvbe bevezetett nemesi családok tagjaiból álló Nagytanács (Consigliore Maggiore) volt, amelyből évente választották meg, kik foglaljanak helyet a Tizek Tanácsában (Consiglio dei Dieci). A Tizek-é volt a tényleges végrehajtói a hatalom – de nem mint személyeké, ezért választották őket évente, hanem mint testületé. A Tizek idővel meglehetősen félelmetes hírűekké váltak. Velence ugyanis, mint tengeri, katonai és kereskedelmi nagyhatalom polgárainak meglehetősen jó életszínvonalat és védelmet nyújtott, ám vaskézzel követelt maximális lojalitást. Nemcsak állam- és hadititkaikat őrizték, hanem találmányaikat, specialitásaikat is, például az üvegfúvás technikáját. Emiatt a velenceieknek meglehetősen kockázatos volt

Ide lehetett bedobni a feljelentéseket...

idegen származásúakkal komolyabban barátkozni, tőlük ajándékot elfogadni, mert ez már magával hozta annak gyanúját, hogy az illető összeesküvést sző városa ellen. Mindehhez létezett a "Bocca del Leone", a névtelen feljelentések lehetősége, ami módot adhatott rá, hogy valaki ilyesmivel megrágalmazza haragosát, miközben neki nem esik baja a hamis vád miatt. Ez okozza majd a két Foscari tragédiáját is.

Tehát, 1423-ban Francesco Foscarit választották dogévá. Már korábban két irányzat alakult ki Velence kormányzásának stratégiáját illetően. A városállam addig elsősorban a tenger felé tekintett ki és hozott létre gyarmatbirodalmat, de közben olyan változások történtek, hogy felmerült a szárazföld felőli hátország megerősítésének szükségessége is. Ez utóbbi irányzatnak, az Itália felé való terjeszkedésnek volt vezéregyénisége Francesco Foscari. Hivatali idejének nagy részét háborúskodás töltötte ki, amelynek eredményeképpen nagy szárazföldi területek jutottak Velence birtokába. Ám a városnak mindez sokba került: sok pénzbe és nagy veszteségekbe. Magának a dogénak is három fia vesztette életét a csatatereken. Végre egy Velecének előnyös békeszerződéssel sikerült lezárni ezt a korszakot, amikor a tenger felől is vészhelyzet alakult ki a törökök terjeszkedése miatt. Foscari, megvédendő tengeri területeiket, a török ellen kezdeményezett háborút, ám a velenceieknek már elegük volt a hadakozásból. Ezért 1457-ben a Tizek Tanácsa elmozdította tisztségéből a dogét, aki lemondatása után néhány nappal meghalt, a török szultánnal pedig kereskedelmi szerződést kötött a vérontás elkerülésére. Ám azt csak elodázni sikerült, mert alig pár év múlva megindult Velence első nagy háborúja a törökkel. Zárójel: itt persze az opera-rajongónak egyből eszébe jut Otello...

Francesco Hayez romantikus festménye: A két Foscari (1842)

De térjünk vissza eredeti témánkhoz.

Francesco Foscarit tehát politikája miatt fosztották meg doge-i címétől, holott hadjáratai következtében a szárazföldön is Velence lett a vezető erő Itália területén. Mindehhez magánéleti tragédia is társult. Egyetlen életben maradt fiát, Jacopót, akinek néhány évvel korábbi esküvőjén még nagyszabású lovagi játékokat tartottak a Szent Márk téren, a Tizek Tanácsa letartóztatta és száműzetésre ítélte, mert ajándékot fogadott el a milánói hercegtől. Röviddel ezután meggyilkolva találták a Tizek soros elnökét és mindenki arra gondolt, hogy Jacopo Foscari a gyilkos. Visszahívták a száműzetésből és még kínpadra is vonták a fiatalembert, aki, hogy bizonyítsa ártatlanságát, a milánói herceghez fordult igazolás céljából. Ám elfogták levelét, amit bűnjelként értékeltek, mert a Tizek szemében éppen azt bizonyította (vagy csak akarták, hogy bizonyítsa), miszerint a fiatal Foscari ténylegesen kapcsolatban áll egy idegen herceggel. A 84 éves dogénak a szokások szerint térden állva nyújtották át a fia örökös száműzetését elrendelő ítéletet, aki, mint városának elkötelezett államférfi reszkető kézzel írta alá. Mire a száműzött hajója Krétába ért, kiderült az igazi gyilkos személye, ám Jacopo még utazás közben belehalt a kínvallatások alatt szerzett sérüléseibe. Az utolsó gyermekét is elvesztett agg dogét a Tizek ekkor mondatták le, uralkodásra alkalmatlannak ítélték.

A Ca' Foscari, azaz Foscari-palota

A Canale Grande mentén az egyik legmonumentálisabb épület a Foscari család palotája. A megtört öregember annyi sorscsapás után ide vonult vissza és ennek az épületnek az erkélyén állt (vajon melyiken? az első emeletin-e, vagy a Doge-palota mintája nyomán készült második emeletin?), amikor lemondatása után néhány nappal, 1457. október 30-án a Campanile harangjai hírül adták, hogy megválasztották utódát s holtan esett össze. Fajth Tibor velencei útikönyve szerint a palota sarkán kiugró nagy kovácsoltvas lámpát (jobboldalt látszik) még ő helyeztette el a fia emlékére. Sajnos, ennek megerősítését eddig nem találtam meg a neten, pedig elég szép irodalom van fent erről a palotáról.

Az épületben egyébként a XIX. század második fele óta egyetem működik, udvara és belső terei múzeumként megtekinthetők. Ha még járok Velencében, biztosan elmegyek megnézni! Addig is ebben a blogban egészen remek képeket találhatunk róla.

Velence hamarosan nagy elégtételt adott Foscarinak. A Frari templomban helyezték örök nyugalomra. Monumentális síremlékét már a halála utáni évben elkészítette Antonio és Paolo Bregno. Egy jellemzés szerint benne a gótika és a korai reneszánsz elemei elragadó harmóniában egyesülnek. Felirata: Polgártársak, csodáljátok dogétokat.

Tánc Tagore előtt

Mielőtt folytatnám Verdi: A két Foscari című operájával való foglalkozást, szeretnék megemlékezni a Tánc világnapjáról egy rendkívüli  történettel. Szereplői: egy fiatal lány, akiből később híres festőművész lesz és egy nagy költő-filozófus. Történik az 1930-as évek elején. Helyszín: a messzi India, erős nagykanizsai vonatkozással. Gondolom, a kanizsaiak közül sokan már sejtik, hogy kihez, kikhez fog vezetni a sztori, de kezdjük az elején.

1908 novemberében Nagykanizsán festőiskolát nyitott egy Sass Ferenc – eredeti nevén Brunner Ferenc – festőművész. Legelső növendéke a városi rendőrkapitány lánya, Farkas Böske volt. Szerelem szövődött közöttük és alig fél év múlva összeházasodtak. Egyetlen leányuk 1910. július 1-jén született Nagykanizsán, a Hunyadi utca 18. alatt. A  kislány is az Erzsébet lett, ezért először is tisztázzuk a későbbi névhasználatot, nehogy megkeveredjünk. A szakirodalomban az édesanya neve Sass Brunner Erzsébet, vagy Elizabeth; szintén festőművésszé vált leányáé pedig Brunner Erzsébet / Elizabeth Brunner.. A korabeli kanizsai sajtó névhasználata más, családias: az anyát még sokáig Sass Böske-ként, lányát pedig "Sass Baba"-ként emlegetik.

A következő eseményeket az Elizabeth Brunner című, 2011-ben Nagykanizsán kiadott kötetből, Kőfalvi Csilla kutatásai alapján foglaltam össze.

1918/20 történelmi eseményei is közrejátszottak abban, hogy a kezdetben kifejezetten sikeres házasság, amelyet közös kiállítások is fémjeleztek, s általuk a feleség is keresett művész lett, válságba került. Ezzel együtt válságba került Sass Brunner Erzsébet művészként is, s ebből sokáig kereste a kiutat. Próbálkozásai az ősi buddhista meditáció felé vezették. Ezen a téren időnként a szélsőségekig jutott, ám művészete megizmosodott, stílusa egységesedett. Egy látomásban hangot hallott: "Amit itt elérhetsz, már megkaptad, amit keresel, Indiában találod." Lánya akkor 18-19 éves volt, szobrászatot tanult Kisfaludi Stróbl Zsigmondtól. Anyja tervéről tudomást szerezve elhatározta, hogy ő is vele tart Indiába. 

Na most, egy ilyen elhatározás kivitelezése abban az időben, két védtelen nő számára gyakorlatilag istenkísértés volt. 1929 május

végén mégis elindultak gyalog, saját maguk által készített ruhákban, minimális csomaggal, amelyből a festőfelszerelés persze nem hiányozhatott. Itália felé mentek, terveik szerint útközben festményeik árából tartották fent magukat, de valahol azt is olvastam, hogy egy ideig jóformán csak paradicsom volt a táplálékuk.... Az anyai látomás után Szicíliában a lány látott álmot: egy ősz, szakállas ember egy mécsest adott neki, mondván: "Vidd el ezt a fényt a világ minden sarkába!" Az álmot úgy értelmezték, hogy a nagy költő, Rabindranath Tagore hívja őket Indiába. Tagore neve akkoriban benne volt a magyar köztudatban, hiszen a már életében legendává vált Nobel-díjas költőt néhány évvel korábban Balatonfüreden gyógykezelték, ami akkor nagy figyelmet keltett hazánkban. Az álom hatására anya és lánya magyar nyelven levelet írtak Indiába, a címzés mindössze ennyi volt: Tagore – India. Germanus Gyula révén, aki akkor éppen Tagore fő-támaszpontján, a santiniketáni egyetemen volt professzor, sikerült lefordítani. Tagore, úgy látszik, tényleg bölcs volt és előrelátó, mert így, teljesen ismeretlenül hívta meg a két Erzsébetet Santiniketánba. Anya és leánya így jutott el Indiába, ahol aztán végleg meg is telepedtek és a későbbi évtizedekben munkásságukkal, személyiségükkel sokszorosan bizonyították, hogy méltóak voltak Tagore bizalmára.

Brunner Erzsébet és Tagore

Még egy elő-információ a lényeghez: Tagore nemcsak költő, hanem zeneművész is volt. Több hangszeren játszott. Kezdetben mások verseit, aztán a sajátjait zenésítette meg. Hegedűs Géza irodalomtörténész szerint ezek a dalok rendkívül népszerűek, Indiában máig éneklik őket. Táncdrámákat is írt.

Nos, most már minden fontosat tudunk, jöhet végre a lényeg.

1933 május legvégén, éppen négy évvel a két hölgy útnak indulása után érdekes filmvetítés színhelye volt a mai Medgyaszay Ház, az akkori Színház-Mozi. Egy Indiában készült hangosfilmet láthattak a kanizsaiak, amelynek képkockái megőrizték a fiatalabbik hölgy, azaz a Kanizsán Sass Baba néven ismert és azóta a húszas évei legelején járó Brunner Erzsébet táncát. Kanizsa hírlapja, a Zalai Közlöny le is írta a tánc keletkezésének történetét. A vetítésen Barbarits Lajos, az Irodalmi és Művészeti Kör elnöke, a máig rongyosra olvasott Nagykanizsa-monográfia szerzője mondott bevezetőt, mesélve a két hölgy indiai élményeiről, közben diaképeken bemutatva festményeiket, ottani tájakat és epizódokat anya és lánya életéből. Az információkat Barbarits első kézből, levélből kaphatta a hölgyektől, esetleg diplomáciai közvetítéssel. De mindenképpen a két Erzsébet maga kellett, hogy legyen a hírek forrása, hiszen Barbarits más módon nem igazán juthatott ilyen információkhoz. Akkor még nem volt facebook... Ennek megfelelően szerintem ugyanígy első kézből származik a tánc megszületésének története is, amelyet Barbarits, aki ekkoriban a Zalai Közlöny felelős szerkesztője is volt, lapjában könnyűszerrel közzétehetett.

Akkor nézzük végre a cikket, illetve annak legfontosabb részletét, amely egy két évvel korábbi történetet beszél el – Sassék akkor körülbelül egy éve éltek Santiniketánban (megjelent: Zalai Közlöny 1933. május 27.):

1931. márc. 3-án nagyszabású bemutató művész estély volt Rabindranath Tagore santiniketáni palotájában, ahol előkelő meghívott művészközönség előtt többek között az ősz hajú filozófus-költő is előadta legutóbbi költeményét, amelyhez a zenét is maga komponálta. Felolvasás után Rabindranath Tagore mosolyogva jegyezte meg, hogy nagyon szeretné, ha valaki táncmozdulatokkal is érzékeltetni tudná a költeményében levő gondolatokat. Erre a kijelentésre felállott Sass Baba és megkérte a költőt, hogy adassa elő mégegyszer a zenekarral a kompozícióját. A következő pillanatban a magyar lány, akit lelke mélyéig átjárt India lelkisége, a pódiumra lépett és rögtönzött táncban annyira formába tudta önteni a rabindranathi gondolatokat, hogy az agg költő könnyek között mondott köszönetet a táncáért. Tagorénak annyira tetszett Sass Baba tánca, hogy néhány nap múlva Kalkuttában is felléptette ugyanezzel a tánccal, amellyel a fiatal művésznő három napig tartotta extázisban az ottani előkelő társaságot.

Érdekes, sőt, mondhatni megható egybeesés, hogy ugyanazon a napon, amikor a táncra először sor került, hunyt el Kanizsán a nagypapa, Farkas Ferenc volt városi rendőrkapitány.

Azért nem lenne nagy baj, ha valamilyen archívum mélyéről előkerülne az a régi film! Nézegettem kedvenc videomegosztó portálunkat, ott archív felvételek is vannak Tagoréról, de még nem sikerült mindegyiket megnézegetni, hogy valami csoda folytán nincs-e köztük az a tánc.
Addig is nézzünk meg egy részletet Tagore egy táncdrámájából. Talán a mi Sass Babánk is hasonlóan táncolt...

   

A két Erzsébet további életútja is nagyon regényes, érdemes utánaolvasni. Az interneten való kutakodás közben vigyázzunk arra, hogy csak megbízható szerzőt vagy forrást válasszunk, hiszen a net természetéből adódóan rengeteg a téves vagy felületes írás, beszámoló, vagy egyszerűen csak ugyanazon információk ismételgetése. Én magam legelőször, még nem kanizsaiként főiskolás éveimben olvastam róluk a Bengáli tűz című könyvben, amiről később kiderült, hogy Hajnóczy Rózsa név alatt voltaképpen férje, a már emlegetett Germanus Gyula írta. Ő kissé lenézve, habókos emberekként ábrázolta a hölgyeket. Germanus mentségére szóljon, hogy ő indiai tartózkodásuknak még nagyon az elején ismerte meg a két Erzsébetet, amikor talán még nem lehetett előre látni igazi tehetségüket és emberségüket.
Itt van egy angol nyelvű elektronikus könyv, sok-sok sztorival a fiatalabbik Elizabeth életéből. Hogy mennyire hiteles, nem tudom, de azért ide linkelem.
Ezen a linken pedig rengeteg képet nézegethetünk!!

1988-ban az idős Brunner Erzsébet még hazalátogathatott Nagykanizsára. Kiállítása nyílt és Nagykanizsa város díszpolgári címével tüntették ki. Gondolom, vagyunk néhányan, akik emlékezünk a Vasemberházban tartott rendezvényre, ahol személyesen is láthattuk őt, icipici idős asszonyt száriban, nagyon előttem van az alakja. S hogy őbenne is egész életében ott élt Nagykanizsa, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy végrendeletében tetemes  mennyiségű, csaknem 700 darab festményt – sajátot és édesanyjáét – és egyéb relikviát, dokumentumot hagyott szülővárosára.

Ezzel Nagykanizsa jelentős hellyé lépett elő a nemzetközi Sass-Brunner kutatásban, mint számos alapvető forrás lelőhelye.

Azért, ha belegondol az ember, két kicsike nő a nagyvilágnak nem az általuk addig megszokott részén: más éghajlat, más szokások, korábban nem ismert veszélyforrások – de egyúttal más szellemiség, más nézőpont, más kulturális hatások... És eljutottak, megkapaszkodtak, sőt, ennél sokkal többet is tettek: India megbecsült, ismert emberei, nagy művészei lettek. Ha csak azt nézzük, hogy kikkel láthatóak közös fényképeken, és nem a mai "celeb"-módon, hanem valóban tartalmas kapcsolatuk illusztrációjaként, az magáért beszél: Tagore mellett Gandhi, Nehru, a Dalai Láma, később Indira Gandhi és még sorolhatnám... Remélem, idővel Kanizsa is jobban megismeri őket és művészetüket, szerintem jó úton járunk ehhez.

Bevezető egy ismeretlen Verdi-operához

Tűnődtem a címadáson, mert azért annyira nem "ismeretlen" az az opera, amiről írni szeretnék, legalább is az operakedvelők előtt nem. Ám az is tény, hogy nem tartozik a nagyközönség által leginkább kedvelt Verdi-darabok közé. Én is most kezdtem el ismerkedem vele, ennek oka és apropója Plácido Domingo. Miután kútba esett kis rajongói csoportunk nyári terve, a salzburgi Giovanna D'Arco, legközelebbi célpontunk ez a ma itt terítékre kerülő opera, amelyet az egyik főszerepben Domingóval fog játszani 2014 januárjában a Theater an der Wien.

Hogy végre nevesítsem, ez a darab A két Foscari (I due Foscari). Nem szeretnék róla szokványos operakalauzt írni, inkább egy (több) kis kalandozásra hívom a téma kapcsán a "nyájas Olvasót". Külön szeretettel ajánlom kis csapatunk tagjainak azzal a jelszóval, hogy BÉCSRE FEL!

Lássunk is neki az alapvető források felmérésével:

Ha hanglemezboltban nem jutunk az operához CD formátumban, kedvenc videomegosztó portálunkon több teljes hangfelvétel is található belőle. Különösen ajánlom azt, amelyben Domingo szerepét, Francesco Foscarit Piero Cappuccilli énekli. Amikor ezeket a sorokat írom, Domingóval csak néhány rövid részlet található ugyanott. Bár, rövid ideig fent volt a Los Angeles-i premier rádióközvetítésének hanganyaga, de valószínűleg nem volt rendben szerzői jogi szempontból, mert hamarosan eltűnt...

Nagy szerencse, hogy az opera magyar nyelvű librettója hozzáférhető az interneten. Két fordítás is létezik belőle. Az egyiket még a 19. század dereka körül készítette Egressy Béni. Az 1850-es dátum áll mellette, az opera magyarországi ősbemutatójának éve. Kérdés, hogy Egressy ezen tényleg akkoriban dolgozott-e, mert 1849 után ő már meglehetősen beteg volt egyrészt a szabadságharcban szerzett sebesülése, másrészt tüdőbaja következtében és 1851 nyarán meg is halt. Lehet, hogy maga a fordítás néhány évvel korábbi. De ez nekünk most csak "mellékvágány", bár a magyar Verdi-kultusz szempontjából érdekes.

Azt a magyarítást pedig, amit én használok,  Csákovics Lajos Zsolt készítette. Szerintem nagyon jó fordítás: közel áll a mai köznyelvhez, könnyen olvasható és értelmezhető, ugyanakkor - amennyire én meg tudom ítélni - maximálisan hű az eredeti szöveghez. Megtalálni pedig ezt is az ő "Én és az operák" című blogjában lehet, számos más operaszövegkönyv és klasszikus dalszöveg hiánypótló közlései sorában.

Mielőtt úgy igazán nekiugranánk a témának, kezdjük, ahogy illik, a nyitánnyal, hogy beleérezzük magunkat az opera hangulatába:

Folyt. köv.!

Domingót újra látni színpadon

Tavaly novemberben valóra vált nagy álmom: színpadon látni Plácido Domingót. Nos, hogy úgy mondjam, akkor "vérszemet kaptam": rájöttem, annyira nem is lehetetlen néha eljutni egy-egy ilyen előadásra. Az internet korában simán megoldható a jegyvásárlás, illetve, bocsánat, a jegyigénylés – mert persze vásárlás már nem biztos, hogy lesz belőle. Mint ahogy a tavalyi sikerélmény után az idén nem lett...

Nyárra több Domingo-rajongó ismerőssel megcéloztuk Salzburgot és ott Verdi: Giovanna D'Arco című operájának koncertszerű előadását. Mondjuk, ez nem igazi színház lett volna, viszont kárpótlásul a címszerepben hallhattuk volna Anna Netrebkót, a bariton főszerepben pedig természetesen Domingót.

Tavaly a Staatsoperba egy  remek pesti utazási irodán keresztül jutottunk el.

A Salzburgi Ünnepi Játékok bármelyik rendezvényére jegyeket a "Festspiele" honlapján keresztül lehet igényelni. Előtte regisztrálni kell, aztán jöhet a jegyrendelés a kiválasztott előadásra.

Nos, mindezen ténykedések közben felfigyeltem két érdekes momentumra. Az egyik az volt, hogy rákérdeztek arra, van-e és milyen tudományos fokozatom... Ha ezt tényleg figyelembe veszik annak megállapításában, hogy az igénylők közül ténylegesen ki kaphasson jegyet, az szerintem diszkrimináció. Ha viszont nem veszik figyelembe, akkor miért kérdezik meg?

A másik pedig az a kérdés volt, hogy a jövőben kívánok-e az Ünnepi Játékok anyagi támogatója lenni. Na, itt álljon meg a gyalogmenet!! A Salzburger Festspiele a világ legismertebb (és legdrágább) rendezvénysorozata a Bayreuthi Ünnepi Játékokkal együtt. Igaz, nem tudom pontosan, hogy a pénzügyeik hogyan állnak: azt hiszem, nemcsak a jegyek bevételéből élnek, hanem támogatja őket az állami költségvetés is. De cserében a város és lakói gazdagon részesülnek a Játékok alatt (is) ott időző turistákból. Úgyhogy már ne nekem és a hozzám hasonló operarajongóknak kelljen támogatni őket... Természetesen a "nem" választ jelöltem itt meg. Lehet, hogy ezért nem kaptam/kaptunk jegyet?

Azért Salzburgba így is elmegyek, már nagyon beleéltem magamat, mert Firenze mellett ez a kedvenc városom. És még történhet csoda, hátha marad kóbor jegy...

Amúgy a Giovanna D'Arco egy kevéssé ismert Verdi-opera. Voltaképpen Szent Johannáról szól, ám a cselekménynek nincs túl sok köze a történelmi tényekhez. Domingo Giovanna apját énekli, aki maga árulja el lányát az angoloknak. Johanna pedig szerelmes a királyba és a végén nem is máglyán hal meg... De attól még igazi Verdi-zene :) Ez a nagy zeneszerzőnek abban a korszakában született, amikor még nem igazán állt módjában jobb librettisták munkájára támaszkodni.

Az operát még 1972-ben Domingo részvételével hanglemezen is rögzítették, aki akkor – természetesen – a tenor főszerepet énekelte. Hallgassuk meg erről a lemezről az opera fináléját. A címszerepben Montserrat Caballé, az apát itt Sherril Milnes énekli pompázatosan, Domingo pedig VII. Károlyt:

Képernyőn a pénzhamisító hegedűs

Körülbelül egy hónapja meséltem el itt a blogon a pénzhamisító hegedűművész nagy port felvert esetét, amely 1920 nyarától több hónapon át borzolta a nagykanizsaiak lelkivilágát.

A történetet a Kanizsa TV K'Arc című műsorában is elmeséltem. Azóta a műsornak ez a része (is) felkerült kedvenc videomegosztó portálunkra, gyorsan és közvetlenül visszanézhető – könnyebben és gyorsabban, mint a TV honlapjáról. Bár én magamat kifejezetten nem szeretem nézni, olyankor van lámpalázam, nem a felvételkor :), de azért ezt most megmutatom, hogy demonstráljam a kapcsolatot városunk televíziója és kis blogom között. Ez egyébként nem az első ilyen eset volt: a blog kanizsai vonatkozású témái közül meséltem már a tv-ben Lakatos Sándorról, a 19. századi táncművészről-tánctanárról, Bemilről, azaz Böhm Emil kereskedő-muzsikusról és – szélesebb körből merítve – Plácido Domingo operaénekesről.

A Kanizsa TV mellett másik jelentős helyi kapcsolatom a kanizsahir.hu, ahol, ha kanizsai téma kerül sorra, a kulturális rovatban mindig ajánlják írásomat. Köszönet mindkét lehetőségért!

Hát akkor most itt van Peschek (vagy Pesek) Ignác, a pénzhamisító hegedűs története:

Kérdőjelek...

Már több, mint két éve blogolok. Első blogomat, ezt a "kataliszteset" 2011 január elején indítottam, a Gábor Miklóssal foglalkozót pedig három hónappal később, vasárnap lesz éppen két éves. Bár mindkettő kultúrával foglalkozik, valamennyire mégis más a célközönsége – persze ezek azért össze is érnek, és egy részük átfedi egymást. Mindkét blog olvasottsága most már tart egy bizonyos szintet. Hogy az sok vagy kevés, ki tudja, de... Szóval úgy érzem, különösen ez a katalisztes blog képtelen átlépni egy bizonyos határt. Őrzi az eddigi látogatottságot, van olyan is, hogy kiemelkedően meghaladja, de az átlag nagyjából marad, amennyi volt, mert más napokban, hetekben gyengébb – nyilván függ a témáktól, de függhet több más dologtól is. Különösen az utóbbi hetekben gondolkodtam el azon, hogy érdemes-e ezt így tovább csinálni...

Szinte a kezdetektől sok nagykanizsai anyaggal is foglalkozom: az egyedi témák mellett volt három nagy sorozatom, az egyikből könyv is született. Egy kanizsai internetes orgánum nagyon kedvesen és előzékenyen állandóan biztosítja, hogy ezeket a helyi témájú posztokat címlapján ajánlja, kis kedvcsinálóval, első egy-két bekezdésével együtt. Sajnos, azt kellett tapasztalnom, hogy ez a lehetőség hozott ugyan olvasókat, vagy legalább is látogatókat – mert a ráklikkelések számából persze nem deríthető ki, hogy az illető el is olvasta-e, amit talált, vagy egy pillantás után másfelé szlalomozott a neten – de csak nagyon szórványosan.

Egyszóval elbizonytalanodtam...

Lehet, hogy az a baj, hogy általánosabb hatókörű és helyi, kanizsai témákkal egyformán foglalkozom? Lehet, hogy ez megosztja még azt a kevés olvasótáboromat is, ami van? Esetleg kellene csinálnom egy csak kanizsai blogot és ezt a kataliszteset megtartani az egyetemesebb írásoknak? Bár a kanizsai témáknak általában vannak szélesebb összefüggéseik, amelyek érdekesek lehetnek olyanoknak is, akiket, mivel nincsenek kanizsai kötődéseik, az én városom története különösebben nem vonz, ezért nem gondoltam korábban erre. Lehet, hogy ez a megoldás? Másik oldalról viszont mégsem biztos, hogy ez, hiszen a helyi témák esetében kanizsaiak részéről sem vettem észre különösebb érdeklődést...

Vagy hagyjam így az egészet, ahogy eddig csináltam? Az a nagy helyzet, hogy sajnos, vagy nem sajnos, más téren nem tudok változtatni. Van egy érdeklődési köröm, a témák megfogalmazása terén van egy kialakult stílusom, ezek most már adottak. Persze fejlődni mindig lehet, de gyökeresen megváltozni, "trendibb" lenni nem tudok – és talán nem is akarok. Menet közben persze próbálkoztam és próbálkozom több mindennel, rendszeres facebook-os ajánlásokkal, blogversenyen való részvétellel, és mégis gyakorlatilag stagnál a dolog. Hogy egy blog esetében, ahova átlag hetente egyszer teszek fel újdonságot, két év elegendő idő-e ilyen, meglehetősen pesszimista következtetések levonására, nem tudom. Vagy valóban csak ennyi van ebben a blogban??? Pedig nemrég még a témák kibővítésén gondolkodtam, akár ebben a blogban, akár más formátumban, esetleg egy önálló weboldalban...

Mai zene illusztrációm Pataky Kálmán operaénekes egy csodálatos felvétele, Nadir románca Bizet: Gyöngyhalászok című operájából.

Azért Patakyt választottam, mert ő is remek példa arra, hogy egy nagykanizsai történet nem csak a helyieket érdekelheti, hanem sok érdekes aprósággal, részlettel hozzá tud járulni egyetemes témákhoz. Az Alsólendván született Pataky Kálmán ugyanis, akit máig a világ egyik legnagyobb tenoristájaként tartanak számon, 1912 előtt Nagykanizsán járt néhány évig gimnáziumba, amikor apja a csáktornyai tanítóképző igazgatója volt. Gimnáziumi ünnepségeken többször szerepelt, s erről említést tettek Nagykanizsa akkori újságjai. Ezek bizony érdekesek lehetnek például nem-kanizsai operakedvelők számára is.