Epizódok a nagykanizsai piarista gimnázium zenei életéből 4.

2015. december 27., vasárnap

0 megjegyzés
A piarista gimnáziumi oktatás Nagykanizsán 250 éves. A kimagasló évforduló kapcsán megpróbálok képet adni az iskola zenei életének történetéről.
Még az első épület időszakában tartunk, az Eötvös téren, ahol az alapítástól, 1765-től 1904-ig működött az iskola.


A legkorábbi korszakból név szerint ismert tanárokról már szóltam, róluk, a források szűkössége miatt nagyon keveset tudunk. Több információnk az 1860-as évektől van, a kanizsai hírlapkiadás megindulásától, illetve még jobban 1870 után, ekkortól már rendelkezésre állnak a gimnázium évkönyvei is.

BERECZ IMRE mint rendkívüli világi tanár az 1870-es években tanított zenét a gimnáziumban. Egészen kiemelkedő muzsikus volt, jó zongorista, orgonista és hegedűs; remek tanár és karmester. Életéről és tevékenységéről szeretnék majd egy külön, részletesebb írást készíteni. 1872-ben került Kanizsára. Először a polgári iskolában tanított, 1874-ben már a gimnáziumban találjuk. Érdemes kiböngésznünk az alábbi tudósítást a Zalai Közlöny 1875. április 18-i számából. Megtudhatjuk belőle, hogy Berecz Imre felesége kitűnően szavalt és ketten előadták Liszt Ferencnek Jókai versére írt A holt költő szerelme című melodrámáját (a melodráma olyan mű, melyben prózai szavalást fest alá zene, ebben az esetben zongorajáték). Lábjegyzet: a cikkben diákként említett Weiszmayer Henrik Villányi Henrik néven mint tanár, újságíró, helytörténész közismert név lesz városunk történetében; még Halis István is gimnazista volt és Arany Jánost szavalt...




Berecz Imre bekapcsolódott a város zenei életébe is, ő lett a Kanizsai Dalárda karmestere. Mellette több hangversenyen hegedűsként és zongoristaként is fellépett. 
Aztán 1880-ban Győrben kántorrá választotta az evangélikus gyülekezet, így elköltözött Kanizsáról. Győrben is nagyon hamar közismertséget és tekintélyt vívott ki, ám 1887. december 19-én - súlyos betegségben - fiatalon, 44 éves korában elhunyt. 

GROSZMANN IGNÁC fiatal piarista szerzetes-tanár az 1870-es évek végétől működött a gimnáziumban. Az évkönyvek szerint mennyiségtant, latint és németet tanított, de bekapcsolódott az alsóbb évfolyamosok műének tanításába és 1880 körül már ő vezette a teljes énekkart. Sajnos neki is rövid élet adatott: pár napnyi súlyos betegség után 37 éves korában, 1882. december 31-én elhunyt. Nekrológjában többek között ezt írta a Zalai Közlöny 1883. január 4-én:
Amíg közöttünk élt, nemcsak nemesszívű rendtárs, nemcsak ügybuzgó tanár s az ifjúság őre, hanem városunknak egy szép tehetségű, szép műveltségű, minden szép s nemes irányú törekvésben résztvevő kiváló tagja volt.
Sírját meglátogathatjuk a kanizsai temető központi helyén: ő volt az első, akit az akkor létesített piarista sírboltba temettek (C tömb 1. parcella 1. sor 1/B sír):



VENCZEL REZSŐ világi tanár az 1870-es évek végétől több, mint két évtizedig volt a gimnázium zenetanára. Róla már írtam egy önálló portrét.

PERÉNYI JÓZSEF kegyesrendi tanár magyar-német szakon végzett a kolozsvári egyetemen, s a bölcsészdoktori címet is megszerezte. Sátoraljaújhelyi működés után 1898-ban helyezték Nagykanizsára. Bár elsősorban irodalomtörténettel, azon belül drámatörténettel foglalkozott, s e téren sokat publikált, értett a zenéhez is: ebben az időben ő tanította a műéneket, azaz vezette az iskola kórusát. Több zenei tárgyú előadást tartott az Irodalmi és Művészeti Kör liceális sorozatában.

Az 1900-as évek elejétől a kitűnő világi tanár, SAUERMANN MIHÁLY vezette az ifjúsági zenekart. Ő, majd később fiai rendszeres résztvevői voltak Kanizsa hangversenyéletének is.

És ezzel a tanárok terén eljutottunk 1904-ig, a gimnázium új épületbe költözéséig. 
Legközelebb az 1904-ig tartó korszak híressé vált diákjaival fogok foglalkozni.

Epizódok a nagykanizsai piarista gimnázium zenei életéből 3.

2015. december 19., szombat

0 megjegyzés
Legutóbb kicsit hosszasan elidőztem 1865 novemberében, a 100. évforduló megünneplésén. Ma folytassuk nagyobb léptékben.

A gimnázium jelentős szerepet töltött be Nagykanizsa színháztörténetében is, amely összefonódik a zenei élet történetével is, hiszen az előadásokon többnyire zenések voltak. A piarista rend a nevelés fontos eszközének tartotta a színházat. Az előadások többnyire valamely erkölcsi tanulságot jelenítettek meg, de ez nem zárja ki a szórakoztató jelleget. Városunk színházi életét feldolgozó könyvében Dobó László beszámol például egy 1781. július 31-én Egerváry Ignác tanár tiszteletére bemutatott pásztorjátékról. Az előadás érdekessége volt, hogy magyarul hangzott el, holott ebben az időben általában még a latin volt a színjátszás nyelve.

Egy korai forrás, a Magyar Hírmondó egy 1781-es száma beszámol arról, hogy Kanizsán a szerzetesházban felnevelendő nemes ifjak elöljárója, Keszthelyi László piarista tanár a nála lakó hat ifjú részére táncmestert szerződtetett. Miután tánctanfolyamuk befejeződött, e hat fiú előadta a francia eredetiből németre fordított Két vadászok című mesejátékot, amelynek végén a megtanult mesterséges táncokkal kedveskedtek a nézőknek. Dobó László említ egy 1817-es előadást, amikor a gimnáziumi ifjúság magyarul mutatta be a Brühl: Talált gyermek című színművét. Ez az előadás arról is nevezetes, hogy szerepelt benne az akkor tizennégy éves Deák Ferenc, sőt, a darab előtti prológust is ő mondta el (valószínűleg ő is írta); a korabeli Hazai és Külföldi Tudósítások szerint társaival együtt oly készséggel játszott, hogy köztapsolásra méltónak találtaték.
1835-ben a városbíró kérésére, az épülő közkórház javára a gimnázium diákjai a Kanizsai Hangászegyesület társaságában nagyszámú közönség előtt az iskola épületében egy magyar vígjátékot adtak elő Brátkay Lajos tanár rendezésében. Az előadás azért is érdekes, mert ha az információ helytálló, ez a legkorábbi említése, hogy Kanizsán 1835-ben létezett már egy városi zenekar.



A gimnázium történetének szintén zenei vonatkozású adata, hogy 1865-ben Hollósy Kornélia, a kiváló, Erkel Ferenc által is nagyra tartott operaénekesnő kanizsai fellépte részben jótékony céllal történt, s a jövedelemből a gimnáziumnak 109 forint 53 krajcár jutott...


Az iskola legrégebbi évkönyvei az 1870-es évektől maradtak fenn, így ettől az időszaktól vannak pontosabb ismereteink a zenei életről is. A műéneket és a zenét rendkívüli tárgyként tanították, hasonlóan a francia nyelvhez és a gyorsíráshoz, a tanárokat a külön erre a célra befizetett tandíjakból dotálták. A "műének" tárgy valójában énekkari próbákat jelentett, a "zene" pedig zenekari próbákat, ahol azért némi elméleti képzést is kaptak a résztvevők. Év végén a diákokat ugyanúgy osztályozták, mint a rendes tárgyak esetében.
Az énekkari létszám 50-80 fő, a zenekari 12-20 körül mozgott. Volt olyan tanév, amikor külön kórust szerveztek az alsóbb osztályosokból, akik kétszólamú egyneműkarként, s külön a felső évesekből, akik négyszólamú férfikarként énekeltek. Előfordultak olyan tanévek, amikor egyetlen vegyeskart alakítottak, melyben a szoprán és alt szólamot a kicsik énekelték.
A zenekar felállása aszerint változott, hogy az adott tanévben éppen milyen és mennyi, már némi hangszeres tudással rendelkező növendék járt éppen a gimnáziumba. Ne felejtsük el, hogy ekkor még nem volt városi zeneiskola (csak 1926-ban lesz) és ugyan sokan tanultak hangszerjátékot magántanároknál, de a legtöbben zongorát. Ezt ellensúlyozni az 1870-es években volt is az iskolának egy törekvése, hogy alsóbb éveseknek külön hegedűtanfolyamot nyitott.

Az 1876/77-es tanév évkönyvéből, más érdekes információk mellett megismerhetjük a zenekar akkori összetételét:


A két zeneegyüttest külön-külön, illetve közös produkciókban a szülők, városlakók évnyitókon, évzárókon hallhatták. Jeles hagyomány volt a gimnáziumban a minden év farsangi időszakában megrendezett nagy diákhangverseny, melyen az ének- és zenekar mellett tehetséges tanulók hangszerszólói, kamarazenei produkciói és szavalatai is elhangzottak.

Ezt illusztrálandó, idézzünk a gimnázium 1888/89-es évkönyvéből. Az ebben leírt gyakorlat évtizedeken át hasonlóan működött:

Az énekkar, mely 74 tagból állott négyes, vegyes és gyermekkarra volt osztva. A heti 4 órából 1 a kezdőkre esett, kiknek száma 45 volt. Az ének órák egyházi és világi darabok betanulására fordíttattak. A világi énekek és dalok egy része az énekvizsgálaton volt bemutatva: folytonos haladásának a vasár- és ünnepnapi isteni tiszteleteken adta bizonyságát az ifjúság. Halottak napja előestéjén a temetőben nyilvános föllépésével és jeles alkalmi énekek előadásával aratott dicséretet a tanuló ifjúság énekkara. Az ének és zenetanár díjazására a beiratások alkalmával az igazgató egy-egy frtot szedett énekdíj címén minden tanulótól - a szegények kivételével. A zenekar ez évben is megalakult 14 működő taggal. Hetenkint 3 óra fordíttatott világi zenedarabok begyakorlására.

Legközelebb a kimagasló zenetanárok, majd a zenében is kimagasló diákok következnek :)

Epizódok a nagykanizsai piarista gimnázium zenei életéből 2.

2015. december 12., szombat

0 megjegyzés
Elmúlt alkalommal ígértem, hogy beszámolok arról, hogyan ünnepelte meg az iskola fennállásának 100. évfordulóját 1865. november 5-én.

Az ünnepi események leírásában városunk hírlapja, a Zala-Somogyi Közlöny szolgál segítségemre, melynek november 10-i száma "Könyves József" aláírással közölt részletes beszámolót.



Ebből megtudhatjuk, hogy reggel a polgárok az Egylet helyiségében gyülekeztek ünnepélyesen. Ez az "Egylet" minden bizonnyal a Polgári Egylet volt. Akkor még nem létezett Sugár út 3. alatti épülete, hanem a Deák téren, a Muskátli és a mostani OTP-ház közti parkolóban egykor állott, ún. Czenek-házban volt a székhelye.

Innét a résztvevők közösen vonultak a városi - azaz a felsőtemplomba, miközben magának a gimnáziumnak múltkor megmutatott, az Eötvös téren álló épületének ablakai lobogókkal voltak feldíszítve. A tanulóifjúság ott gyülekezett és három zászlóval az élen ők onnét vonultak át a templomba.


A szentmise kezdete előtt főtisztelendő Berzay Elek piarista házfőnök - Könyves József értékelése szerint - megható és az alkalomhoz illő nagyszabású beszédet mondott. A misén, magasztos énekekkel közreműködött a gimnázium ifjúsági énekkara a múltkor már említett és dicsért énektanár, Letlinger tisztelendő úr vezetésével. A mise végén Farkas K. esperes a püspök áldáshozó levelét olvasta fel.
Innét az ifjúság, kísérve a helybeli és vidékről érkezett vendégektől, a gimnázium igazgatójának, Könnye Alajosnak a vezetésével a Zöldfába vonult. 

A mostani Bolyai Iskola épülete egykor szálloda és vendéglő volt, emeletén díszes nagyteremmel, ott folytatódott tovább az ünnepség. A termet zöld gallyakkal és "temérdek" képpel, valamint Magyarország címerével díszítették. Itt következett az igazgató úr beszéde, aki lelkes szavakkal üdvözölte a nagy számban összegyűlt vendégeket, és - szintén Könyves Józseffel szólva - "kitűnően fejté ki e ritka és szép ünnepély magasztosságát". Elmondotta, hogy a száz év alatt húszezer diák fordult meg az iskolában; kiemelte közülük a legkiválóbbakat. Deák Ferenc és Királyi Pál nevének elhangzásakor a jelenlévő közönség dörgő éljenekben tört ki. Ezután az ifjúságnak adta át a szót. A tanulók nevében Wlassics Gyula 4. osztályos diák "élénk és pompás" beszédet tartott - úgy tűnik, remekül választották ki az ifjúsági vezérszónokot, hiszen mi már tudjuk, hogy az akkor 13 éves fiúból később jogtudós, egyetemi tanár, majd kultuszminiszter lett... Beszédét hatalmasan megéljenezte a közönség. Ezután ismét dobogóra sorakozott a gimnázium énekkara, s szavalatokkal felváltva most már világi dalokat adott elő az énekkari kultúra fejlesztéséért oly sokat tevő Letlinger Károly vezetésével, kit szintén többszörös éljenekkel és tapsokkal üdvözölt a közönség.

Délben ugyancsak a Zöldfában 200 terítékes ünnepi ebédet tartottak a helybeli notabilitások és jeles vendégek részvételével. Köztük volt például Kanizsa követjelöltje, a veszprémi és a keszthelyi gimnázium igazgatója, a kerületi esperes. De ott volt Fassel, a kanizsai zsidó hitközség tudós főrabbija is, hiszen sok zsidó származású fiatal is tanult a piarista gimnáziumban. Szép számmal hangzottak el pohárköszöntők - a legnagyobb
Királyi Pál
lelkesedéssel Királyi Pál szónoklatát üdvözölték. Ő ekkor már országosan ismert, nagy tekintélyű férfiú volt, mint egykori 1848/49-es résztvevő, majd újságíró és a Pesti Napló szerkesztője, és ekkor már országgyűlési képviselő. Mint Könyves József írta: "... azon férfi, ki itt tette első tanulmányait és szép szónoki tehetsége és hazafias jelleme által az egész hazában hírneves, a ki távolról jött ide, hogy ezen ünnepélyen részt vehessen. Felköszöntését még ritkán hallható hangos éljen fejezte be."
Könnye igazgató úr még kiosztotta a saját maga által írt "Emlékfüzér" című ünnepi versezetet. Csak a korszellem és hangulat illusztrálására idézek belőle néhány versszakot:

Dicsfényben áll tancsarnokunk;
          Szerény polgárzata
Létszázadának ünnepén
          Szent lángra lobbana.


Feléd merengünk, óriás
          Család-törzs Batthyán,
Nemes virág, nemes gyümölcs
          Jelez e szép hazán.

...

Szebb díszletű polgár-babér 
          Csak ott virul, ahol
Tanügy körül a nép szívén
          Lángbuzgalom honol.

...

Virulj, s növeld tancsarnokunk,
          E nemzet ifjait,
Hogy elme és erény szilárd
          Jellemmé forrjon itt!
 
Ebéd alatt Grünbaum zenekara és az ifjúsági énekkar felváltva mulattatta a résztvevőket - s ezzel az ünnepi ebéddel be is fejeződött a gimnázium megalapítása 100. évfordulójának megünneplése - abban a reményben, hogy az ekkor még csak "algimnázium" hamarosan eléri a főgimnáziumi rangot. Ezt a törekvést hamarosan siker koronázta, mert, ahogy a múltkor már említettem, a felsőbb osztályok folyamatos bevezetésével 1871-re sikerült elérni, hogy 8 osztályos legyen az iskola, s ettől kezdve lehetett nyilvános rangú főgimnázium.

A következő részekben gyorsabb léptekkel fogok haladni, de úgy gondoltam, hogy idén, a gimnázium fennállásának 250. évében érdekes lehet, hogy a 100. évfordulót hogyan ünnepelték meg...

Epizódok a nagykanizsai piarista gimnázium zenei életéből 1.

2015. december 6., vasárnap

0 megjegyzés
A 2015-ös év Nagykanizsán a piarista gimnázium megalapítása 250. évfordulójának ünnepe. A számtalan program mellett nemrég egy igazán nagyszerű kis kiállítás is megnyílt e tárgykörben, érdemes megnézni! Bocsánat a "kis" jelzőért, de szerintem ennél sokkal több megmutatásra érdemes dokumentum és tárgy van csak a Thúry György Múzeumban, de úgy tűnik, a terem méretéhez kellett alkalmazkodni. Azért így is teljes képet és igazi hangulatot kap, aki elmegy a Kiskastélyba :) Ezt egy saját fényképemmel próbálom érzékeltetni:



Én úgy szeretnék az évfordulóhoz hozzájárulni, hogy megpróbálok epizódokat, történeteket, személyeket megidézni a gimnázium zenei életének történetéből.

1765 júniusában történt, hogy gróf Batthyány Lajos nádorispán (fiával, Batthyány József kalocsai érsekkel) alapítólevelet adott ki, mely szerint Kanizsán nyilvános iskolát létesít és az oktatást a kegyes iskolák, azaz a piarista rend szerzeteseire bízza. A dokumentumot Tapolcsányi Gergely piarista tartományfőnök is aláírta, Mária Terézia pedig ünnepélyes kiváltságlevélben erősítette meg.

Talán fel sem mérjük, hogy milyen nagy jelentőségű dolog volt ez akkor. Kanizsa lakossága a Rákóczi szabadságharcot követő hatvan évben nyolcszorosára (!) növekedett. A polgárok többsége földműveléssel foglalkozott, de egyre nagyobb szerep jutott a kézműiparnak és a kereskedelemnek. A fejlődés megkívánta egy középiskola felállítását, azzal a ténnyel összefüggésben különösen, hogy Somogy, Vas és Zala megyékben nem volt ilyen jellegű oktatási intézmény.

A tanítás 1765-ben 400 diákkal meg is indult, helyszínként az Eötvös tér keleti felén álló volt laktanyát hasznosították. Az egykori tiszti szállásokra mint rendházba költöztek be a szerzetestanárok, az osztálytermeket pedig a tényleges laktanyaépületben rendezték be. Közben próbálták toldozni-foldozni az épületegyüttest, amely alapjában véve szinte teljesen alkalmatlan volt oktatásra - ám nem volt más... Mégis, egészen 1904-ig itt működött az iskola!

A gimnázium 1900 körül


Hosszasan nem szeretnék írni a gimnázium általános történetéről, melynek során bizony voltak válságos időszakok is politikai események illetve kormányzati rendelkezések miatt. 1786-ban például, amikor II. József a német nyelvű oktatást tette kötelezővé és elrendelte a tandíj bevezetését, a diákok száma 33 főre olvadt...  A megszűnés veszélye fenyegette 1848/49 után is. A város akkor karakán módon kiállt iskolája mellett, és lassan-lassan a fejlődés is megindult. Az 1860-as évektől kezdték fokozatosan nyolc osztályossá alakítani. A 8. osztályt 1871-ben sikerült beindítani, s ezzel az iskola nyilvánossági jogot nyert főgimnázium lett.
Összefoglalóan feltétlenül meg kell állapítani, hogy egyházi jellege mellett mindig hazafiúi és polgári szellemben nevelte diákjait. Toleráns szellemét mutatja, hogy a tanulók között nemcsak katolikusok, hanem más felekezetűek is voltak - erről máshol szintén lehet bővebben olvasni.

A zenei élet kezdeteire nehéz ráakadni. Annyi bizonyos, hogy már az iskola alapítólevele is felsorolta a tantárgyak között a zenét. Barbarits Lajos a következőket írta ma is közkézen forgó Kanizsa monográfiájában:
... sokszor kellett koplalniuk az amúgy is roppant szegényesen elhelyezett szerzeteseknek, mígnem Matkovics István alszolgabíró el nem látta őket élelmiszerekkel, a tanári házat bútorral, az iskolát pedig zeneinstrumentumokkal.

A legelső zeneoktató egy Brandeiszky nevű tanár volt, akit egy tartományfőnöki látogatás után helyeztek oda 1769-ben, bár hamarosan máshova rendelték... 
A következő név, akiről meg kell emlékeznünk, Iby György volt, aki 1823-tól zenekart szervezett. Sóstainé Márfi Ibolya írja a kanizsai gimnáziumba az 1830-as évek első felében járt Királyi Pálról szóló könyvében, hogy a későbbi parlamenti képviselő minden bizonnyal itt kapta meg a zenei alapokat és a műveltség, illetve művészetek iránti igényt, hogy későbbi pozíciójában sokat tegyen például a Zeneakadémia létrehozásáért és támogatásáért.

A gimnázium zenei életében 1859 fontos és jelképes dátum: egy iskolai ünnepélyen ebben az évben kísérlék meg először a gymnasium növendékei a négyes hangú éneklést - valószínűleg kórus már régebb óta létezett, de ekkoriban kezdhették elsajátítani a többszólamú éneklést. Az adatot harminc év múlva az akkori igazgató, Papp János tette közzé az iskola 1879/80-as évkönyvében.

1862 nyarától végre Kanizsának is lett állandó hírlapja (Zala-Somogyi Közlöny, később Zalai Közlöny), s ettől kezdve sokkal jobban nyomon követhető a gimnázium zenei élete is. A lap többnyire beszámolt az iskolai ünnepségekről, kiemelten a tanévnyitóról és a tanévzáróról - ezt "zárünnepély"-nek mondták akkoriban...

Lássunk néhány pontos idézetet:

1864, évzáró:
A közönség meghatottan állott a jól szervezett ünnepélyen, melyet az igazgató lelkes búcsúbeszéde az ifjúsághoz s a tanári karhoz nyita meg s melyet a pápai hymnus s egyéb énekek s dalok elzengése fölváltva több sikerült latin, német, magyar s francia nyelvű szavalmányokkal követett.

1865-ben Letlinger Károly énektanár buzgólkodásából a gimnáziumi kórus többször énekelt - négy szólamban - szentmisén, mellette szólók is voltak, mint a Zala-Somogyi Közlöny 1865. április 1-jei számából megtudhatjuk:
Volt alkalmunk hallani a helybeli gymnasiumi ifjúságot négyesekben úgy mint magán dallammal kísérni a szent misét, valóban dicséretet érdemelnek; de tapasztaljuk, hogy mióta tisztelendő Letlinger úr köztünk van, a magasztos dal az ifjúság között emelkedett.

Az 1865-ös zárünnepélyen mintegy 400 főnyi közönség előtt hangzottak fel felváltva versek és a kórus négyszólamú énekei. A Zala-Somogyi Közlöny a műsorszámokat is felsorolta: Néphimnusz, Pápai himnusz, Járjatok be minden földet, Ne menj rózsám a tarlóra, Kis kertemben kivirult a rózsafa, Ezerszer légy üdvöz erdők kies hazája, Tied vagyok tied hazám, Igyunk, az ember egyszer él, Mi füstölög ott a síkon, majd megjegyzi a lap:
Ezen élvezetet t. Letlinger Károly buzgalma nyújtá a vendégkoszorúnak ki fáradságot nem ismerő szorgalommal iparkodott az ifjúságot a művészet ezen ágában is kiképezni. - Fogadja legmélyebb hála- s elismeréssel párosult köszönetünket.

A gimnázium 1865. november 5-én megünnepelte fennállásának centenáriumát. Itt olvashatjuk az ünnepségsorozat előzetes programját, mely külön is kitér az ifjúság "négy hangú", azaz négyszólamú éneklésére:




Legközelebb elmesélem, hogyan is zajlott le a centenárium.



Coventry és a Háborús requiem

2015. november 14., szombat

0 megjegyzés
75 éve, 1940. november 14-én bombázta szinte porrá a német légierő az angliai Coventry (West Midlands) városát. A háborús tragédiának másfél évtized múlva a kor nagy angol zeneszerzője hangzó mementót állított, mely vádirat minden háború, vérontás és pusztítás ellen.

Tarján M. Tamás történész remekül foglalta össze - ismeretterjesztő jelleggel - a történelmi tényeket, ebből idézek. Aki mélyebben érdeklődik, érdemes elolvasni a teljes cikket, mert beágyazza az eseményt a világháború folyamatába, előzményeivel, következményeivel együtt.

November 13-án este hét óra után jelent meg az első kötelék Coventry fölött, mely gyújtóbombákkal és más eszközökkel láthatóvá tette a következő gépek számára a várost. A további kötelékek már jóval nagyobb hatásfokú bombákkal érkeztek. A város központjában hamarosan valóságos tűzvihar keletkezett, mely szénné égette az épületek nagy részét. S ez a bombázás egész éjszaka, tizenegy órán át tartott... Több, mint 500 halálos áldozatot követelt, a sebesültek száma körülbelül 900 volt. Nyilván sok embernek még volt ideje elmenekülni. Elpusztult a város ipari létesítményeinek háromnegyede, leégett több, mint 4000 lakóépület, megsemmisült a történelmi belváros és a Szent Mihályról elnevezett, 14. századi gótikus katedrális épületének jó része is. 


Mivel egy zenei blogban vagyunk, nem hagyhatom ki azt az információt, hogy a Luftwaffe a világ egyik legszebb, leglíraibb zenéjének, a Holdfényszonátának címét adta fedőnévként e borzalmas akciójának...  Erre az ellentétpárra alapozott az alábbi klip készítője is, mely a pusztulás képei alá Beethoven művét másolta. Érdemes legalább az első másfél-két percét megnézni:




Coventry és katedrálisa a békés lakosságot is sújtó háborús könyörtelenség és borzalom, a háborúban elszabadult gonoszság egyik szimbólumává vált.

A háború után, hosszas építészeti megfontolások után úgy döntöttek, hogy új katedrálist építenek, melyet Basil Spence skót építész tervezett olyan módon, hogy szervesen kapcsolódik a régi templom romjaihoz. Alapkövét a királynő rakta le 1956-ban, felszentelésére 1962. május 25-én került sor.

A régi és az új katedrális csatlakozása (forrás: wikipedia)


Erre az alkalomra, Coventry város felkérésének eleget téve írta a kortárs angol zeneszerzők legnagyobbika, Benjamin Britten Háborús requiem (War Requiem) című művét, mely az ünnepségsorozat egy másik napján, május 30-án hangzott fel először az új katedrálisban. Britten a szopránszólót az orosz Galina Visnyevszkaja, a tenort honfitársa, Peter Pears, a baritont pedig a német Dietrich Fischer-Dieskau számára szánta, így már ez a szereposztás is az ő szimbolikus állásfoglalása volt a megbékélés mellett. Ám a Szovjetunió nem engedte Visnyevszkaját énekelni (aki amúgy a nagy csellista és karmester, a szintén nagy humanista Msztiszlav Rosztropovics felesége volt), s ezzel máris csorbát szenvedett Britten elgondolása... Így az angol Heather Harper ugrott be helyette. Hanglemez 1963-ban szerencsére készülhetett Britten eredeti szándéka szerint.

A majdnem másfél órás oratorikus alkotás azóta elfoglalta helyét a klasszikus zene remekművei között. Szoprán-, tenor- és baritonszólóra, gyermek- és vegyeskarra, kamarazenekarra és nagyzenekarra, valamint orgonára készült. Britten művei között a 66-os opus-számot viseli.

A műről szóló következő kis áttekintésemben Eősze László nagyszerű elemzését, ismertetését használtam fel, mely Oratóriumok könyve című kötetében található. Újra csak azt tudom mondani, hogy aki mélyebben szeretne foglalkozni a művel, vegye elő ezt a könyvet és úgy hallgassa végig. Legfelső fokon pedig az sem árt, ha egy partitúra van a zenehallgató keze ügyében... De mi maradjunk most az ismerkedő, ismeretterjesztő szintnél :)

Britten nem egy szabályos gyászmisét írt. Művében használja az eredeti latin liturgikus szöveget, ám azt Wilfred Owen, az első világháborúban elesett fiatal angol költő angol nyelvű verssorai szakítják meg, illetve értelmezik és aktualizálják. Ezek a versek pedig a háború borzalmairól szólnak, amit a költő maga is végigélt és aminek végül áldozatául esett. 

A leírt nagy létszámú előadói apparátus három részre oszlik - írja Eősze László, és hozzáteszi, hogy Britten valószínűleg felhasználta a székesegyház hangzó terét úgy, hogy a különböző előadócsoportok az épület különböző pontjain szólaltak meg. A mű kompozícióját úgy lehet röviden összefoglalni, hogy a latin hagyományos szöveget a vegyeskar és a szopránszóló énekli a nagyzenekar kíséretével, illetve a gyermekkórus az orgonával, míg az Owen-verseket a két férfi szólista a kamarazenekarral. Ebből adódik, hogy az ősbemutatón, sőt, hangversenytermi előadásokon is két karmester vezényel: az egyik a nagy-, a másik a kamaraegyüttest.

A mű alaphangja Britten modern, ám nem szélsőséges, hanem mértéktartó zenei nyelve. A zenetörténészek kimutattak benne tematikus összefüggéseket, utalásokat Mozart és Verdi Rekviemjeivel, ugyanakkor kortársaihoz szól és a közelmúlt nagy háborúját átélt, békére vágyó ember lelkiállapotát fejezi ki, irtózását minden háborútól és vérontástól.

Központi, leghosszabb tétele a Dies Irae, a "Harag napja". Alaptémáját, mely több ízben felbukkan a tétel folyamán, rézfúvós fanfárok alkotják, a vegyeskar éneke pedig az utolsó ítélettől való félelmet fejezi ki.




Akinek csak egy gyors kis ízelítőre van ideje, ezt az "egyperces" részletet hallgassa meg: két éve Salzburgban nagy sikert aratoptt a mű Anna Netrebko szólójával. A Dies irae-tétel zárórésze, a Lacrimosa szól:




Végül pedig itt van a műnek 1963-ban készült, legautentikusabb teljes felvétele, Visnyevszkaja, Peter Pears és Dietrich Fischer-Dieskau szólójával, a szerző vezényletével:

 

Réti József Nagykanizsán, 1969

2015. november 7., szombat

0 megjegyzés
Szóltam már arról, hogy Réti József, a korán elhunyt csodálatos tenorista néhány évig Nagykanizsán élt, ugyanis olajmérnök apja vezető beosztásban volt a MAORT-nál. Ám nem városunkban, hanem Csurgón járt gimnáziumba.


Jóval később, pályája során filharmóniai hangversenyek keretében többször is eljutott Kanizsára. Egy ilyen alkalommal, amikor Zalaegerszegen is volt koncertje, hosszabb riport jelent meg vele a Zalai Hírlapban. Benne röviden érintette Nagykanizsát is - lehet, hogy hosszabban is mesélt róla az újságírónak, és csak ennyi került be a cikkbe. Abban az időben, bár a Zalai Hírlapot a megye Nagykanizsa városától "nyúlta le", megyei lappá válva bizony nagyon hanyagolta Kanizsát... Erre sok példát találok csak a zenei életről írt híreket, cikkeket figyelemmel kísérve. Alighanem ez a riport sem készült volna el, ha a művész akkor csak Kanizsán lép fel...

Az lesz a legjobb és a leghitelesebb, ha egyszerűen képként idemásolom a cikket. Megjelent a Zalai Hírlap 1969. február 28-i, pénteki számában, az 5. oldalon. A kanizsai koncertre február 24-én került sor. Műsora valószínűleg ugyanaz volt, mint az egerszegié, amiről a cikkben is olvashatunk. De jó lett volna ott lenni...


Végül hallgassuk meg mi is Réti Józseftől a Schumann-dalciklus egy dalát, a legelsőt - a felvételen a zongorakísérő is ugyanaz, mint Nagykanizsán: Varasdy Emmi:

Régi temetések Nagykanizsán 2.

2015. október 30., péntek

0 megjegyzés
Folytassuk sétánkat a nagykanizsai temetőben. Ma lássunk néhány olyan muzsikust, akiket itt temettek el, ám sírjuk már nem lelhető fel.

SZALÓKI MÁRTON cigányprímás:
Elhunyt 1897. január 17-én. A Zalai Közlöny január 23-án így tudósított haláláról és temetéséről:
Egy tehetséges cigány prímás halála. Kedden délután fekete halottas kocsit kísért Torma Antal bandája. Panaszos nóták sírtak le szépen a húrokról. Egy régi társukat, Szalóki Mártont kísérték ki a temetőbe. Szalóki egykor Torma Antal zenekarában működött mint másod prímás, majd meghívták Pápay bandájához első prímásnak. És ekkor beutazta egész Európát, játszott fejedelmeknek, egyszerű dzsentriknek. Volt Londonban, Párisban, Nápolyban, Szent-Pétervárott, Odesszában, Konstantinápolyban és Athénben. Mikor legutóbb ismét Londonban járt, sorvasztó betegség ágyba döntötte a 38 esztendős elismert prímást és ekkor ő haza kívánkozott arra a földre, hol született. Kedden délután temetésén az összes kanizsai cigányok megjelentek és volt társai, kikkel együtt működött, zeneszóval kísérték utolsó útjára.

HÜBNER JÓZSEF zenekari muzsikus:
A Nagykanizsán rendszeres nyári színi szezont tartó pécsi színtársulat zenekarának klarinétosa volt. Az 1903. augusztus 23-án megtartott Rákóczi-ünnepélyen még bravúrosan adta elő Rákóczi kesergőjének dallamát, egy hét múlva már halott volt. A Bob herceg vasárnap délutáni előadása alatt lett rosszul... Haláláról és temetéséről szeptember 5-én írt a Zalai Közlöny:



KNOBLOCH FRIGYES, a kanizsai tűzoltózenekar alapító karmestere hat évi súlyos betegség után 1909. április 3-án hunyt el. Személyével tavaly, halála 105. évfordulóján részletesen foglalkoztam itt a blogban.

HORVÁTH JOZSÓ cigányprímás, elhunyt 1934. január 27-én:



A Zalai Közlöny január 28-i számában így parentálta el a közkedvelt ötvenöt éves muzsikust:

Eltörött a hegedűje Horváth Jozsónak, aki annyi kedves estén át szórakoztatott, mulattatott szárazfájával és egyik tipikus alakja volt Nagykanizsának. Horváth Jozsó nem fog többé muzsikálni, szegénynek elhúzták örökre a nótáját, elcsendesült a húr, elnémult a mosoly, Horváth Jozsó kiterítve fekszik a ravatalon. Horváth Jozsó, az öreg prímás, meghalt. Hétfő délután 3 órakor temetik Magyar utca 123. [az anyakönyv szerint 127.] sz. alatti gyászházból, ahonnan kívánsága szerint muzsikus társai zeneszóval kísérik utolsó útjára.

A temetői nyilvántartások szerint a XXIII. parcella 4. sorának 9. sírhelyére temették, de fejfája, vagy sírköve már nincsen ott.

Emlékükre is szóljon ez a szép zene és égjen a gyertya:

Régi temetések Nagykanizsán 1.

2015. október 26., hétfő

0 megjegyzés
A közelgő Mindenszentek és Halottak Napja jegyében látogassunk el a kanizsai köztemetőbe. 
Megmutattam már a blogban, két részben a temető legfontosabb muzsikus-sírjait, itt visszanézhetők:



De van még sok érdekes zenei vonatkozás a téma kapcsán, ami megérdemel egy - sőt kettő - újabb látogatást.
Egyúttal tekintsünk kicsit vissza a temető történetére.




A 18. században, a török kiűzése után Kanizsa temetkezőhelye előbb az Alsótemplom körül, majd a mai Széchenyi téren, a Felsőtemplom mögött alakult ki. Mária Terézia rendelete értelmében azonban a temetőket mindenütt a települések szélére kellett költöztetni. Ekkor vásárolta meg a város a mai terület magját, mely temetőként 1769-ben nyílt meg.

A későbbi időkben többször is bővítették, nagyobbították. Kápolnája 1847-ben épült fel Tárnok Alajos uradalmi tiszttartó adományából. A terület keleti oldalán 1891-től kezdtek feltűnni a tehetős családok sírboltjai.



Az Eperjesy-család sírboltja - a régi Kanizsa egyik meghatározó famíliája volt


Mai formájában 1928-ra rendezték az 1100 első világháborús áldozat temetőjét. A közepén álló homokkő obeliszket 1940-ben állították fel.

A temetőben második világháborús áldozatok is nyugszanak a frontvonal mindkét oldaláról.

Még 1933-ban átfogó rendezés keretében a kápolna körül álló elhagyott régi síremlékeket, szám szerint 157 darabot árverésre bocsátottak. A 25 éve gondozatlan sírok ugyanis egy rendelet értelmében a város tulajdonába kerültek. A magánszemélyek, családok által megvásárolt köveket más sírokon, átfaragva állították fel. Ezen a módon sajnos zenei kötődésű személyek nyughelyei is eltűnhettek. Az el nem kelt sírkövek a szépen parkosított rész díszítőelemeiként a helyükön maradtak.

Köztük Rózsavölgyi Antal tanító és családja síremléke


A régi temetésekről érzékletes képet festett egy írásában Erdősi Bálint tanító, kiemelve Grünbaum József 1850-es évektől sok évtizeden át működő zenekarának szerepét:  

Gyerekkoromban a halottak temetése nagyobb fénnyel és pompával ment végbe, mint manapság - írta a Zalai Közlöny 1933. szeptember 16-i számában. - Tehetősebb családok halottjait a háztól kísérve vitték a temetőbe, a halottaskocsi két oldalán a fáklyavivő jóbarátok és jóismerősök haladtak. A halottaskocsi előtt gyászindulót játszó zenészek mentek. Előttük a párokban haladó sok férfi, ajándék-gyertyával kezükben. A halottaskocsi után hintók sokasága. Megemlítésre érdemes, hogy temetések alkalmával a gyászindulót a Grünbaum-féle fúvós- és vonóshangszeren, művészies tudással és előadással játszó zsidó zenészek muzsikálták. Sok idő múlt el azóta, de sohasem hallottam többé azt a megható gyászindulót, melyet ők oly szívhez szólóan játszottak, hogy szinte sírt, zokogott muzsikájuk a gyászoló családdal.

Legközelebb azokat a muzsikusokat veszem számba, akiket a helyi sajtó híradásai alapján itt temettek el, ám sírjuk ma már nem lelhető fel.

Löw Lipót és a nagykanizsai zsinagóga zenéje

2015. október 12., hétfő

0 megjegyzés
140 éve, 1875. október 13-án hunyt el Löw Lipót szegedi főrabbi. Ő volt az első igazi modern, tudományosan képzett rabbi a magyar zsidóság történetében, s így jelentős alakja az egyetemes magyar szellemiségnek is.

Pályáját Nagykanizsán kezdte, majd néhány évre Pápa következett. Miután az 1848-as forradalmi honvédség első tábori  rabbijaként a szabadságharcban való részvétele miatt börtönbüntetést szenvedett, élete további - legnagyobb - részét Szegeden töltötte. Nyilván ott tudta igazán megvalósítani elképzeléseit. De mindazon tevékenységek, törekvések, amelyeket ottani munkásságában látunk, már jelen voltak Nagykanizsán is, ahol 1841 és 1846 augusztusa között volt az izraelita hitközség főrabbija. Itteni legfontosabb eredményei közé tartozott egy elemi fiú- és lányiskola létrehozása, majd szintén az ő kezdeményezésére 1842-ben városunkban nyílhatott meg az ország első kereskedelmi iskolája. Szívügyének tekintette az iparos tanonc-oktatást és a leányok magasabb fokú iskoláztatását.


A fiatal Löw Lipót (Forrás: wikipedia)


Bár ő maga német-cseh születésű volt és csak felnőttként tanult meg magyarul, a polgárosodás mellett egész életének vezérfonala a magyar zsidóság asszimilációja lett s ennek érdekében a nemzeti nyelv használatának terjesztése. Éppen Nagykanizsán történt, hogy magyar földön, zsinagógában ő szónokolt először magyar nyelven, s ezt rendszeressé is tette. Hamarosan nyomtatásban is kiadta magyar nyelvű beszédeit, az előszóban ezzel a később sokat idézett mondatával: Bátran tehát, barátim! honosítsa a zsinagóga a magyart, s reméljük, hogy a magyar honosítandja a zsinagógát.

Löw Lipót a zsinagóga zenei életében is - mondhatni - forradalmi újdonságot hozott: kezdeményezésére Magyarországon először, 1844-ben Kanizsán hangzott fel orgonaszó. A pécsi Focht Ferenc által épített hangszert Strasser Lázár nagykereskedő adományozta a hitközségnek (aki ugyanekkor a testvériesség jegyében a Jézus Szíve-templomnak is juttatott egy orgonára való összeget). Korábban az énekes istentisztelet volt általánosan elfogadott, a hangszeres kifejezetten merész újításnak tűnt. Így kanizsai, országosan úttörő bevezetéséhez a fiatal főrabbi bátorságára és már kivívott tekintélyére egyaránt szükség volt. 

A nagykanizsai zsinagóga orgonakarzata


Nem csoda, hogy Löw Lipót szívügyének tekintette a zenei életet, ugyanis a források tanúsága szerint ő maga gyerekkorától kifejezett zenei tehetségnek számított: hegedülni, zongorázni és fuvolázni tanult.
Szegeden kiadott első részletesebb életrajzában, melynek fia, Immánuel volt az egyik szerzője, a következőket olvashatjuk:

... melyre [a zenére] nagy hajlamot mutatott, úgy,  hogy a zongorát s hegedűt, később egy ideig a fuvolát is jelesen kezelte s még utolsó éveiben is nagy öröm volt az iskolás gyermekek között, ha a tanító kezéből kivéve a hegedűt, kísérte a gyermekek énekét. A zene és ének iránt finom érzéke volt és ennek követelményeit úgy az isteni tisztelet rendezésénél, mint az iskolai énektanításnál érvényesítette s mindkét irányban már 1839-ben hangsúlyozta a zene és ének fontosságát.

Később, Bécsben végzett felsőbb tanulmányai idején baráti viszonyba került Salamon Sulzer neves bécsi főkántorral. Sulzer volt az egyházi zene megújítója, egy új, modernebb imarend kidolgozója. A kanizsaiak már Löw előtt, 1829-től ezt az új, Sulzer által fémjelzett imarendet honosították meg, a bécsi főkántor személyes intenciói alapján.
Löw Lipót kanizsai korszakában a kántor Goldstein Farkas volt, aki 1830 és 1860 között töltötte be ezt a funkciót. Kettejüknek szorosan együtt kellett működniük, úgyhogy a kántor is megérdemli, hogy röviden megemlékezzünk róla. Villányi Henrik 1929-ben megjelent tanulmányában úgy jellemezte Goldsteint, hogy szép tenorhangjáról és megkapó előadásáról legendákat meséltek nagyapáink.

A kanizsai működése idején családot alapított Löw Lipót végül mégsem maradt sokáig a városban. A leírások szerint ugyanis szerény körülmények között élt családjával, lakása nem volt alkalmas arra, hogy elmélyült munkát végezhessen benne. Másrészt, bár ennyi idő alatt is nagy tekintélynek örvendett, de azért voltak nehézségei, különösen fensőbb hatóságaival, újító eszméi miatt. Így fogadta el a pápai hitközség ajánlatát és költözött el Kanizsáról. Igaz, ott még elkeseredettebb harcot kellett vívnia az ortodox nézetek és gyakorlat ellen...

Jó másfél évtized múlva, amikor már Szegeden volt főrabbi, két fiatal, az ukrajnai Herszonból elszármazott kántorral dolgozott együtt, akik testvérek voltak. Történt, hogy Kanizsán 1863 végén rövid működés után meghalt az említett Goldstein Farkas után őt a kántorságban követő fia, Goldstein József. Ekkor a kanizsai hitközség pályázatot írt ki a főkántori állásra. A két szegedi fiatal kántor közül az ifjabbik megpályázta és el is nyerte az állást. Azt gondolom, hogy Löw Lipót erről nyilván már menet közben tudott, sőt, az is lehet, hogy mint korábbi kanizsai főrabbi ő javasolta a fiatalembernek, hogy pályázza meg a posztot. Az ifjú kántort Kartschmaroff Leónak hívták és élete végéig, 51 éven át működött főkántorként Kanizsán, közszeretetnek és közmegbecsülésnek örvendve.

Az idős Löw Lipót (Forrás: Wikipedia)


Löw Lipót - rövid betegség után - 1875. október 13-án Szegeden hunyt el. Fiai közül többen is kiemelkedő pályát futottak be. Utóda a főrabbi székében szintén magas képzettségű Immánuel nevű fia lett, aki aztán apja életművéhez méltó pálya után a holokauszt áldozataként végezte életét...

Felhasznált irodalom: 

Löw Lipót beszédei. Bp. 1999, Múlt és Jövő Kiadó. Hidvégi Máté utószavával
Gábor Anna: A nagykanizsai zsinagóga. Bp. 2010, Tudomány Kiadó
Löw Immánuel - Kulinyi Zsigmond: A Szegedi zsidók 1785-től 1885-ig. Szeged, 1885
Villányi Henrik: Az izraelita hitközség története. = Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Bp. 1929



Zenés epizódok a kanizsai Arany Szarvas szálló életéből 3.

2015. október 9., péntek

0 megjegyzés
Kanizsa saját korában legfényűzőbb, 1875 őszére felépült szállodájában hamarosan, a következő év január 31-én felavatták a karzatos dísztermet. A Kaszinó (ma Ady utca 7.) felépültéig, 1886-ig ez volt a város reprezentatív nagyterme, bálok, színházi előadások és hangversenyek helyszíne.

A Szarvas régen kimagaslott az Erzsébet tér épületei közül


Legutóbb a Szarvas éttermének és kávéházának saját zenéjéről írtam. Ma vessünk egy pillantást a szálloda nagytermében tartott hangversenyekre. Ezeket nagyjából két fő csoportba oszthatjuk: a helyi, kanizsai fellépőkre és a vendégművészekre, akik között egészen nagy nevek is jócskán előfordultak. E két csoportot mintegy összeköti képzeletben egy harmadik, a Nagykanizsáról elszármazott és azóta országosan, sőt nemzetközileg is híressé vált fellépők sora.

A helyben élő és működő muzsikusok közül jó példa STERNECK ZSIGMOND.



A kiváló, all-round zenész magánzenetanárként hosszú ideig, az 1880-as évek elejétől 1927-ben bekövetkezett haláláig működött Kanizsán. Legendás figura volt, mert fő hangszere, a gordonka mellett gyakorlatilag a legtöbb hangszeren remekül tudott játszani és ezeket tanítani is. Mellette rendkívül népszerűvé tette fütty-tudománya: saját zongorakíséretével fütyülte a legnehezebb bravúr-áriákat. Rendszeresen a Szarvas nagytermében tartotta növendékeinek hangversenyét.

De sok, zenével, saját ének- és zenekarának fellépésével fűszerezett ünnepséget tartott benne a piarista gimnázium is.

Térjünk rá a Kanizsáról elszármazott és a fővárosban, illetve külföldön híressé vált művészek itteni fellépéseire.

Az 1870-es években rokonlátogatásra hazatérve többször is adott ária- és dalestet a nagyteremben az 1859-ben Kanizsán született PRÁGER HERMINA, aki később olaszos csengésű művésznéven, mint Hermine Braga, még később pedig férje nevét is felvéve, Hermine Jaff-Braga néven működött a bécsi udvari operaházban, majd más európai nagyvárosokban, köztük a párizsi nagyoperában is vállalt fellépéseket.
Nézzük a kezdő korában adott kanizsai koncert sajtóvisszhangját a Zalai Közlöny 1876. április 27-i számából:

Vasárnap este valódi műélvezetben részesültünk: szép és válogatott műértő közönséggel zsúfolásig megtelt a "Szarvas" terme. Itt először mutatá be magát városunk szülöttje a kedves kis Práger Hermina k. a., ki jelenleg Bécsben énekesnő, alakja megnyerő, hangja tiszta, erős mezzo-sopran, énekében sok érzelmet és tanulmányt fejtett ki, előmenetele haladó. Különösen magyar dalai szívünk belsejébe hatoltak. Neki a művészi pályán nagy jövőt jósolunk, szép és gyönyörű énekjét közönségünk kebelből eredő éljenek kitörésével, viharos tapsokkal és virágcsokrokkal jutalmazá; nekünk különösen jól esik tapasztalnunk, hogy városunk szülöttjei közt a művészek szaporodnak; úgy ezen ifjú művésznőnek e pályára szívből szerencsét kívánunk.

"A kedves kis Práger Hermina"


Többször énekelt a Szarvasban ERDŐSY EUGÉNIA, főleg még Bécsben végzett énektanulmányainak  időszakában. Róla egészen hosszú életrajzi sorozatot írtam már a blogban.

Ugyancsak Kanizsáról származott el GULYÁS GIZELLA zongoraművész, Gulyás Jenő törvényszéki bíró leánya. Szintén még a bécsi zeneakadémián tanult, amikor 1882 novemberében egy érett művésznek is becsületére váló koncerttel lépett a Szarvas nagytermének pódiumára.



Róla többször írtam már itt a blogban: életútját a Liszt Ferenc és Nagykanizsa című sorozatban foglaltam össze, s abban kitértem a Szarvasban adott koncertjére is. (Három évvel később, tanulmányai befejezésekor bécsi tanára elvitte Liszt Ferenchez meghallgatásra, így került be a Liszt-sorozatomba, ezt is el lehet olvasni az idelinkelt írásban.) ITT pedig egy kiegészítést tettem közzé az életéről, sok új adattal.

1879 júniusában dalestet adott a Szarvasban LÁNG FÜLÖP, az 1838-ban Kanizsán született operaénekes, aki ebben az időben már a Nemzeti Színház (akkor még nem volt Operaház!) első baritonistája volt.

Láng Fülöp mint Petur bán, 1870


Következő számában, 1879. június 15-én ezt írta a Zalai Közlöny:

Dalestély. Láng Fülöp, a magyar nemzeti színház első baritonistája sokoldalú kívánatra és különösen számos rokonai és barátai iránti előzékenységből f. hó 11-én a "Szarvas" dísztermében - úgyszólván - rögtönzött "dalestélyt" rendezett. Kitűnő szép és kellemdús hangja, mint művészi tökélye bámulatra késztette hallgatóit. Kár, hogy a nagy hőség miatt a részvétel a kívánt mértéket nem üthette meg. A különben fényes közönség elragadtatásának viharos tapssal adott kifejezést.

Legközelebb a nem-kanizsai híres művészek Szarvasban megrendezett koncertjeivel folytatom a sort.

 

Zenés epizódok a kanizsai Arany Szarvas szálló életéből 2.

2015. október 3., szombat

0 megjegyzés
Legutóbb megismerkedtünk az Erzsébet téren ma is álló, bár egy emelettel megcsonkított épület történetével, melyet Knortzer Frigyes építtetett saját szállodájának. Hozzá étterem, kávéház, majd sörcsarnok csatlakozott. Ezek már nem fértek el a ma Erzsébet tér 18. házszámot viselő épületben, bérbe kellett hozzá venni a két szomszéd ház földszintjét is.

A még kétemeletes Szarvas és szomszédai


Volt a Szarvasnak egy nagyterme is - érdekes módon ennek a helye máig nem tudható pontosan, pedig nem kis helyiségről van szó. Ott tartott különböző rendezvényeinek hirdetéseiből, illetve némelyik rendezvény sajtóvisszhangjából tudható, hogy ez egy tényleg kifejezetten "nagy" terem volt, nemcsak alapterület, hanem belmagasság szempontjából is, ugyanis karzattal is rendelkezett.

1883. február 11-én például ezt írta a Zalai Közlöny:

A kereskedelmi ifjak önképző egyletének könyvtára javára műkedvelőkből alakult f. február hó 10-én a "Szarvas" dísztermében tartott hangverseny kitűnően sikerült. A zsúfolásig megtelt teremben - hol ülő és állóhely s karzati hely egyetlen egy sem maradt üresen - a magasb zene és ének művészet élveiben gyönyörködött a viharos taps, éljenekben kitört hallgatóság.

Ez a nagyterem, míg megvolt, rendkívül fontos és összetett szerepet játszott az egész város életében. Itt tartották a legfényesebb bálokat, de betöltötte a hangversenyterem, sőt, a színházterem funkcióját is. Ezekből az eseményekből majd később fogok csemegézni, ma nézzük a Szarvas, mint vendéglátóhely saját zenéjét.

Éttermében, kávéházában az 1880-as években Darázs Miska és Horváth Laci cigányzenekara muzsikált. Mindkét prímás a fővárost és külföldet megjárt kitűnő zenész volt, más kanizsai szórakozóhelyeken is működtek. Darázs Miskát különösen szerette hallgatni Alfred Grünfeld bécsi zongoraművész, aki akkoriban európai hírű művésznek számított és sokat megfordult városunkban, mert ifjúkori jóbarátja volt a kanizsai jeles patikus, Práger Béla. Ha egy ilyen nagyságrendű művész szívesen hallgatta a mi prímásunkat és zenekarát, akkor tényleg jól muzsikálhattak. Grünfeld sok nótát megtanult a kanizsai muzsikusoktól, amelyekre később hangversenyein improvizált.

Horváth Laci zenekaráról ezt adta hírül a Zalai Közlöny:

... a derék zenekar ... fáradhatatlanul tanulja az új darabokat, s játéka praecisitás tekintetében valóban figyelmet érdemel. Szép, összevágó játékuk onnan ered, hogy a zenekar tagjai egykettőnek kivételével mind hangjegyről tanulja meg a darabokat, mely cigányzenészeinknél nagy és följegyzésre méltó ritkaság.

Horváth Laci és zenekara a századvégen Magyarország legjobb zenekarai közé tartozott, melyet bizonyít, hogy fényképük és egy róluk szóló részletes anyag helyet kapott a Markó Miklós által a Millenniumra szerkesztett Cigányzenészek albuma című kötetben.:



Ugyancsak jó együttes volt a 19. század fordulóján Darázs Miska zenekara. Egy szüreti mulatság kapcsán a Zalai Közlöny így jellemezte a prímást 1897. október 16-i számában:

Az édes magyar nótának füstösebb, de édesebb apostola sem mászkált az emberi kedély létráján olyan biztonsággal és otthoniasan, mint Zsolnay.

Időnkét hívtak meg vendég-prímásokat és vendég-zenekarokat is a Szarvasba, 1905 augusztusában például Rigó Jancsit. Ezt az eseményt majd külön elmesélem :)

Az 1900-as évek elejétől műfajváltás tanúi vagyunk a Szarvas zenei mindennapjait figyelve. Ez a folyamat persze nem csak Kanizsán ment végbe. Eleinte a régi jó cigányzenével párhuzamosan, hogy az ő közönségük se pártoljon el, megjelentek a kuplék, sanzonok, revüműsorok, amelyeket akkoriban egységesen "jazz"-nek neveztek. Ez a műfaj nem tiszta jazz volt, inkább egyfajta esztrád szórakoztatózene, jazz elemekkel. Lassan-lassan ez az irányzat kerekedett felül, bealkonyult a cigányzenészeknek.
1924-ben szerződtette a Szarvas akkori vezetése az első "jazz" zenekart, a Vidám Fiúkat. Ebben az időben mutatkozott be Hahn Barnabás, az első kanizsai jazz-muzsikus is Mistery Jazz Band nevű együttesével.

A Zalai Közlöny így hirdette őket 1924. április 8-án:

Művészi produkciójuk oly nívóra emelte a Szarvas kávéházat, hogy városunk intelligenciájának színe-java családostól mindennapos vendége ezeknek a tartalmas hangversenyeknek. Eheti programjuk keretében bemutatásra kerülnek Hahn Barna és Ilniczky László szenzációs sikerű simmije, a Pávián, továbbá Hahn legújabb alkotású magyar dala.

Legközelebb a Szarvas nagytermében zajlott hangversenyek, színházi előadások között tallózunk.

Zenés epizódok a kanizsai Arany Szarvas szálló életéből 1.

2015. szeptember 27., vasárnap

0 megjegyzés
Ez a régi képeslap a nagykanizsai fő tér keleti oldalának részletét ábrázolja, de van valami furcsaság rajta. A magas épület ma is létezik, ám a házat, miután túlélt egy egész évszázadot, az 1980-as évek elején megkurtították, lenyisszantották második emeletét...





Ez az épület volt városunk nevezetes szállodája, az Arany Szarvas - ma ilyen formában ismerjük:



Knortzer Frigyes eredetileg szerényebb fogadója korábban az Erzsébet tér 4. alatti házban volt. Úgy látszik, jól ment az üzlet, mert Knortzer saját telkén új szállodát építtetett. Ez lett a mai Erzsébet tér 18. alatti ház, melyet a régi Szarvas 1875. szeptember 30-án történt bezárása után rövid idővel meg is nyitott:

A Szarvas új épületének első hirdetése a Zalai Közlöny 1875. okt. 3-i számában


A Szarvast a korabeli városi sajtó kis Hungária névvel aposztrofálta, amivel némileg összezavarta a téma későbbi kutatóit, hogy akkor most mi is volt Knortzer szállodájának a neve... Én azt gondolom erről, hogy a "kis Hungária" egy költői hasonlat, mellyel azt próbálta a korabeli újságíró kifejezni, hogy Kanizsán olyan színvonalat jelent ez a szálloda, mint a fővárosban nem sokkal korábban átadott, s addig soha nem látott fényűzéssel és gazdagsággal berendezett dunaparti Hungária szálló.

Knortzer szállodája is nagy sikerrel működött, melyet előmozdított városunk vendéglátóiparának akkori helyezte is. Nem sokkal korábban ugyanis megszűnt a Zöldfa szálló, mely az 1840-es évek eleje óta szolgálta a Kanizsára látogató idegenek kényelmét, étterme és nagyterme pedig a szórakozni vágyó helybeliekét is. A Fő utcában megvolt ugyan a közkedvelt Korona szálló, ám az Arany Szarvas kényelemben és fényűzésben sokszorosan túltett rajta.

A Szarvas harminckét, európai ízléssel berendezett szobájában főhercegek, miniszterek, gazdag külföldi kereskedők, Kanizsán vendégszereplő vagy átutazó művészek szálltak meg, s a város is itt helyezte el hivatalos vendégeit.

Itt szállt meg például Jókai Mór balul sikerült választási körútján, amikor 1880 augusztus elején mint a kormányzó Szabadelvű Párt képviselőjelöltje a Csengery Antal halála miatt tartott időközi választáson kortesbeszédét is a Szarvas erkélyéről mondta el. Este díszvacsorát rendeztek tiszteletére, majd fáklyászenével köszöntötték. Mindez azonban nem segített kampányán, mert legyőzte őt Unger Alajos fővárosi ügyvéd, akinek apja egykor Kanizsán volt cipészmester... Másnap a suszterinasok városszerte fújták az alkalmi nótát:


Jókai Mórnak volt nagy pártja,
Azt is a kormány táplálta.
Meg is jött, el is ment Jókai;
Nem akarta az abcugot hallani.


Hát ilyen lokálpatrióták voltak akkoriban a kanizsaiak, még Jókait is leszavazták...

Azért ha elsétálunk a ház előtt, néha jusson eszünkbe Jókai...

De eszünkbe juthat Blaha Lujza is. Ugyanis a Szarvas, karzatos nagyterme révén jó két évtizeden keresztül a kanizsai színházi és zenei élet egyik legfőbb helyszíneként is funkcionált, valamint fényes báloknak is helyet adott. A következő folytatásokban ezekből az eseményekből fogok szemezgetni.

Zádori Máriáról

2015. szeptember 4., péntek

0 megjegyzés
Ma ünnepli születésnapját Zádori Mária világhírű magyar hangversenyénekesnő, a reneszánsz és barokk stílus tökéletes megszólaltatója.
Nagykanizsáról származott el, eredeti neve Horváth Mária, később édesanyjának családi nevét vette fel. Marika a kanizsai zeneiskolában tanult énekelni. Rendkívüli szerencséje volt tanárnőjével, Ivánkovits Ferencnével, azaz Duci nénivel, aki tökéletes, stabil, természetes énektechnikát oktatott, amire aztán rá tudta építeni a régi korok muzsikájának stílusos interpretálását. És Duci néninek is szerencséje volt kiemelkedő képességű növendékével...



Ma az ünnep alkalmából csak gyorsan megmutatok egy régi újságcikket, megjelent a Zalai Hírlap 1969. augusztus 10-i számában. Nem sokkal azután íródott, hogy a nagykanizsai vegyipari technikumban (!) abszolvált érettségi után Marika elkezdte megvetni a lábát Budapesten. Sok nehézséggel kellett megküzdenie, sokat tanulni és dolgozni, még a Ki Mit Tud győzelem mellett is, mire elkezdett kibontakozni karrierje. De mi már tudjuk, hogy HORVÁTH MARIKA RÉVBE JUTOTT :)


Ezzel a kis poszttal kívánjunk innét is boldog születésnapot és füleljünk bele egyik csodálatos lemezébe!