Hevesi Sándor és a zene 4.

Ígértem még egy zenei történetet Hevesi Sándorról. Ehhez emlékeztetek a kis sorozatom első részében olvasható életrajzi tényre: Hevesi már gyermekkorától tanult zongorázni, kanizsai gimnazista éveiben különösen erősen, hiszen eredetileg a Zeneakadémián akart továbbtanulni. Erről a részleteket érdemes onnét felidézni.

Fiatal rendező volt a Nemzeti Színházban, amikor az alábbi eset történt a már akkor legenda Jászai Mari és közte.

Jászai Mari mint Gertrudis a Bánk bánban

Innét átadom a szót László Annának, lapozzunk bele az általa írt Hevesi Sándor-monográfiába (Bp. 1960, Gondolat Kiadó, 46-47. oldal):

[Hevesi] a Nemzeti Színházban eleinte nem egészen érzi otthon magát. Alig kezdte el lobogó lelkesedéssel, nagyratörő tervekkel a munkáját, máris magára haragította éppen azt, akit talán az egész élő európai színházkultúrában a legtöbbre becsül: Jászai Marit. A Lucrezia Borgia [Victor Hugo drámája] egyik - éjszaka játszódó képében Jászai az előírt holdfény helyett nappali fényárt követel. Hevesi igen sokat megtenne a nagy tragika kedvéért, de arra nem hajlandó, hogy vétsen a drámai szituáció ellen. Élénken vitáznak, szó szót követ, Jászai - nem csupán színésznőnek, de embernek is kimagasló, csak épp ha mérges, nem nézi, hogy hova sújt - vastag sértéseket, majd egy vastag szerepköteget hajít Hevesi felé. Mindenki azt hiszi a színháznál, hogy a kellemetlen incidenst életreszóló harag követi majd. De Jászai nem azért nagy és igaz jellem, hogy ne merné belátni tévedését. Hamarosan meggyőződik arról, hogy ha Hevesi valamiért vagy valami ellen harcol, soha sincsenek személyi okai, egyedül művészi elvei vezetik. Megbékél a fiatal rendezővel, sőt egy este egyenesen a szívébe zárja. A Nemzeti Színház aznap a Várszínház épületében játszik. Hevesi mint ügyeletes rendező a szabályok szerint az előadás megkezdése előtt másfél órával érkezik. Dolga nincs, de nem szereti a semmittevést. Körülnéz, mindent rendben talál. Észreveszi a mély színpad hátsó zugában, a női öltözőkhöz közel álló zongorát. Úgy érzi, ebben a számára nem egészen barátságos, feladatot sem adó környezetben szükség van valamire, amibe beleviheti a lelkét. A zongorához ül, fejből játszani kezd, szinte önkéntelenül a legszeretettebbet: Mozartot. Az A-dúr variációk betöltik a színpadot. Amikor befejezi és felnéz, látja, hogy Jászai Mari öltöztetőnője áll mellette.

- A művésznő kérdezteti, mit játszott a rendező úr?

Hevesi megmondja. Alighogy az első felvonás után lemegy a függöny, Jászai kéri, játssza el ismét. Ettől fogva gyakran faggatja Mozartról Hevesit, és újból és újból hallani akarja a műveit. Az vonzza a zeneköltőhöz, ami a maga tragikai zsenijéből hiányzik: a lebegő könnyedség. Úgy megszereti Mozartot, hogy életének három legnagyobb bálványa: Shakespeare, Petőfi, Széchenyi mellé állítja negyedik társul. És úgy megszereti tolmácsolóját, Hevesit, hogy barátjának vallja, pedig ritka és drága nála az efféle kitüntető címzés.

Hogy Hevesi mit is játszott akkor pontosan, szerintem kétesélyes. Játszhatta ezt a tényleg simán A-dur variációknak nevezett kis művet, ami voltaképpen átirata a híres klarinétötös zárótételének:

Valamint játszhatta a K. 331-es A-dur szonáta 1. tételét, amely variációs stílusban íródott és alcíme is az, hogy "Téma variációkkal".

Egyébként éppen ez az a szonáta, amiről mostanában sok szó esik, mert Mozart kézírásával 3. tételének egy részét találták meg a közelmúltban az Országos Széchényi Könyvtárban - de mi azért Hevesi Sándor és Jászai Mari kedvéért az első tételét hallgassuk meg: 

Ádám, Sigmund Romberg édesapja 3.

Az elmúlt alkalommal azzal fejeztem be Sigmund Romberg apja, Rosenberg Ádám életének ismertetését, hogy 1881 körül véglegesen hazatért, és ezzel elkezdődött szülővárosa zenei életében való részvételének gyümölcsöző korszaka.

Hazatérésében szerepet játszhatott, hogy a "vándorévek" után állandóságra vágyott. Harmincnyolc éves volt, a családalapítás is megfordulhatott a fejében, bár választottja ekkor még nem volt.

Tény, hogy hazajött és belevetette magát szülővárosa zenei életébe.

Azt gondolom, nekünk ettől kezdve lesz igazán érdekes az ő élete. Nagykanizsának ebben az időben már két hírlapja is volt, a Zalai Közlöny és a Zala, s mindkettőben bőséges forrásanyagot találunk itthon eltöltött egy évtizedéről. Csak az a kár, hogy néhány fontos konkrétumot, például azt, hogy egyáltalán hol, a város melyik részén élt, nem írtak meg egyik lapban sem. Akkoriban ezt nyilván mindenki tudta, magától értetődő volt, az utókorra pedig nem gondoltak. A felkutatott anyakönyvi bejegyzésekben sem szerepelt ilyen adat, sajnos. Azt is tudni kell, hogy abban az időben még nem létezett a maihoz hasonló utca-házszám rendszer: az utcáknak volt ugyan nevük, de az egyes házakat a tulajdonosok nevén tartották számon és emlegették.

Egy halovány nyom van, ez pedig Rosenberg Ádám hangszerkereskedésének hirdetése a Zalai Közlöny 1884. évi május 4-i számában:

Elképzelhető, hogy Tóth Lajos ügyvéd úr háza a mai Bajza utca 5. szám alatti épület volt; vagy ha nem pontosan az, akkor is valahol azon a környéken kellett, hogy legyen, mert ott egy nagyobb terület és több ingatlan a város egyik leggazdagabb emberének számító ügyvéd tulajdonában volt (amiket ő egyébként kereskedő apósától örökölt meg). A Thúry György Múzeumban még Kanizsa kataszteri térképét is előkotorták, de nem lehetett egyértelműen megállapítani az egyezést. Ami miatt azt gondolom, hogy esetleg ez, a régi kanizsaiak által "Szögletház"-nak nevezett épület lehetett, azt egy későbbi kanizsai muzsikushoz fűződő adat sejteti.

Nagykanizsa, Bajza utca 5.

1896-tól ugyanis egy Hofrichter Emma nevű hegedűtanár hosszú évtizedeken át működött Kanizsán és 1898-as, majd 1899-es hirdetésében ő is úgy jelölte meg lakhelyét, hogy az a Tóth Lajos-féle ház – illetve, egy évtizeddel később, amikor már volt utca-házszámozás, akkor neve alatt Bajza utca 5. szerepelt a városi címjegyzékben. Ha nem költözött közben máshova, akkor ez az a ház, ahol Rosenberg üzlete volt korábban.
Hát, egyelőre ennyit tudunk ebben az ügyben.

Akkor végre kezdjük el a böngészgetést a korabeli kanizsai hírlapokban, s e hírek, cikkek nyomán ki fog előttünk bontakozni Rosenberg Ádám kanizsai működése, képet kaphatunk a város akkori életéről, hangulatáról s valamennyire Ádám emberi egyéniségéről is.

Az első esemény, amiről mindkét lap hírt adott, érdekes módon Erdősy Eugéniához kapcsolódik. A tragikus sorsú Eugéniának tavaly hosszabb sorozatot szenteltem itt a blogban. 1881. szeptember elején, mielőtt elfoglalta volna berlini állását, mint a Frigyes-Vilmos színház primadonnája, jótékonysági koncertet adott gyerekkora városában. Ezen, több kanizsai muzsikus mellett szerepelt a frissen hazatért Rosenberg Ádám is, mint az egyik zongorakísérő. Íme, a rá vonatkozó néhány mondat a Zala 1881. szeptember 7-i számából:

Meleg elismerést érdemelnek Rosenberg Ádám és Grünhut Henrik urak, kik a zongora kíséretet vállalták magukra. [...] Rosenberg Ádám úrról örömmel említhetjük, hogy az idén nem megy vissza Glasgowba, hol kitűnő zongoraművész hírében áll, hanem városunkban marad, a hol hallomásunk szerint zeneiskolát fog nyitni. Ennek városunk művészetkedvelő közönsége csak örülhet.

A részletben említett Grünhut Henrik gazdag gabonakereskedő, és jó amatőr zongorista volt, nősülése előtt sokszor fel is lépett nyilvánosan. Ő a szintén amatőr fuvolistát kísérte, a profi Ádám pedig a koncert főszereplőjét, Eugéniát.

Legközelebb innét folytatom!

Mai klipünk tulajdonképpen két klip: egy érdekes kétrészes összeállítás a billentyűs hangszerek történetéről. Jakub Zahradnik zeneszerző, zongoraművész játszik egy egész sorozat hangszeren.  Ő ma Prágában foglalkozik ugyanazzal, mint amivel  Rosenberg Ádám az 1880-as években Nagykanizsán...