A Zöldfa szálló 4.

2019. augusztus 15., csütörtök

0 megjegyzés
Már volt szó róla, hogy a mai Bolyai Iskola épülete a 19. század derekán városunk közismert szállodája volt. Emeleti karzatos nagyterme adott otthont a Kanizsán rendezett báloknak és különféle előadásoknak, rendezvényeknek.



Az előző részeket itt olvashatjuk vissza:

1. rész: A Zöldfa mint a városi társas-élet színhelye

2. rész: A Kanizsai Dalárda a Zöldfában

3. rész: Színházi előadások a Zöldfában

Sorozatom mostani részében a régi Zöldfa szállóban egykor megrendezett hangversenyeket fogjuk áttekinteni.

1862. december 27-én a bajai származású, Franciaországban élő, akkor tizennégy éves Henri Ketten (Ketten Henrik) gordonkaművész adott koncertet zsúfolt nézőtér előtt. A sajtó így emlékezett meg fellépéséről:

Ritka élvezet volt ez azért is, mert míg más alkalmakkor a műbarát gyönyörét nem kevéssé zavarta a padok üressége, Ketten neve megtöltötte a termet, s ily számos közönséget mostanában nem láttunk hangversenyen. Mit szóljunk játékáról? Nem érezzük magunkat hivatva a bírálatra, oly hatást gyakorolt az reánk, mint elröppenő tündéries álom, mely ha megszűnt, a tőle való megválás, a veszteség mély érzetét hagyja hátra a kebelben. A közönség türelmetlenül várta a kezdetet, s amikor a már szép külsejével is elragadó ifjú megjelent, a várakozás tetőpontra hágott. Megzendültek az élettelen hangszer húrjai s míg a halk ömlengéssel folyó bájos hangok a Mohamedán képzelt tündérvilágába helyezték a figyelőt, majd ismét a hangok viharjai ráztak fel ábrándszerű állapotunkbóls lelkesülést ébresztettek kebleinkben, mely főfokát érte, midőn a hangversenyző közkívánatra a Rákóczy indulót játszotta el. Tapsvihar s a lelkesült keblek harsogó éljenei jutalmazták a jelest. (Zala-Somogyi Közlöny 1863. jan. 1.)

1863. május 16-án és 17-én két hangversenyt is adott a Zöldfa nagytermében Erkel Bánk bánjának első Melindája, a magyar operajátszás egyik legnagyobb alakja, Hollósy Kornélia.



A magyar csalogánynak nevezett énekesnő 1862-ben kezdte meg végleges búcsúját az operaénekesi pályától. Ekkoriban már majdnem egy évtizede férjnél volt, gyermekei születtek, s családjának kívánt élni. Búcsúzóul két éves, csak kis megszakításokkal könnyített országjáró körutat tett, s ennek során jutott el Kanizsára, ahol majdnem egy hetet töltött el. Szállása is a Zöldfában lehetett. Itteni hangversenyeinek műsora nem maradt fenn, de gyanítható, hogy körülbelül ugyanazokat énekelte, mint néhány nappal korábban Kaposváron, amit rögzített a Zala-Somogyi Közlöny. Így például Linda cavatináját Donizetti: Linda di Chamounix és Rosina cavatináját Rossini: A sevillai borbély című operáiból. Az izzó hazaszeretetéről is ismert művésznő repertoárján mindig tartott magyar dalokat, bizonyára Kanizsán sem hagyta ki ezeket. Idézzük ismét Kanizsa hírlapját:

A nagy művésznő megérkeztének híre a körülfekvő megyék távol vidékeiről is összegyűjté a közönséget, s habár a helybeli lakosság nem volt is kellőleg lelkesülve, az izraelita közönséget pedig alig képviselte néhány család, a terem mégis zsufolásig tömve volt. Tapsvihar s koszorukkal lőn üdvözölve a lángoló honszerelmű hölgy, ki megvetve a külföld kinálkozó dicsfényét, nem követé a hulló meteorként csak néha néha nagy zajjal hazatekintő magyar eredetű művészek példáját, hanem megmaradva nemzete szerény körében; bájos hangja kedves nyelvünkön zengedezé örömünket, búnkat. (Zala-Somogyi Közlöny 1863. máj. 10.)

Első estjén korabeli szokás szerint helyi kötődésű közreműködő is fellépett, mégpedig az akkor már veterán muzsikusnak számító keszthelyi Svastics János, a verbunkos stílus jeles hegedűse és zeneszerzője. Hollósy második hangversenye után nagy táncmulatságot rendeztek a Zöldfában, ahol a helyi Grünbaum József zenekara mellett vendégként a nemzetközileg is ismert Patikárus testvérek cigányzenekara működött közre.

1863. június 28-án újra a magyar zenei élet élvonalába tartozó művészek koncerteztek a nagyteremben: Doppler Ferenc és öccse, Doppler Károly, a kiváló fuvolaművészek, valamint Siposs Antal zongoraművész. 

A Doppler-fivérek


A Zala-Somogyi Közlöny a korban szokásos romantikus szóvirágok mellett így méltatta Doppleréket, akik minden bizonnyal saját társulásuk számára két fuvolára írott műveiket adták elő:

… sok idő kívántatik ahoz, míg az ily elbájoló és lelket idéző bűvszerű hangok, emlékeinkből elmosódnak. (Zala-Somogyi Közlöny 1862. júl. 10.)

Siposs Antal néhány évvel korábban még Liszt Ferenc egyik legkiválóbb növendéke volt Weimarban. Világosi cimbalom című, ismert magyar dalokra írott saját zongoraparafrázisa olyannyira elbűvölte a közönséget, hogy még tapsolni is elfelejtett; csak akkor tört ki a viharos tetszésnyilvánítás, amikor a művész távozni készült a pódiumról.

1867-ben és 1870-ben zongoraestet adott a Zöldfában Bakody Lajos győri születésű zongoraművész. Szintén többször lépett ezen a helyszínen pódiumra a Kletzer Feri néven szerte a világban koncertező csellista feleségével, a szavalóművész Valériával. 

Visszatérve a zongoristákhoz, 1869-ben két estén is fellépett Bánfi Rezső, a sajtó szerint hét, valójában nyolc éves gyermek-zongoraművész. A helyi lap tudósítója a csodagyermekekkel szembeni ellenérzéssel ment el a hangversenyre, de lelkesen távozott:

... e geniális ifjú a szó szoros értelmében meglepett bennünket zongora-játékával, kitörő lelkesedéssel hívtuk is ki minden egyes darab után. (Zala-Somogyi Közlöny 1869. ápr. 17.)

1871-ben két alkalommal is hallhatta a kanizsai közönség a magyar zenei élet egy érdekes figuráját, a hét évig tartó külföldi útjáról éppen hazatért Nagy Jakab tilinkóművészt, akiről Jókai Mór is megemlékezett Szép Mikhál című regényében (a 11. fejezetben). A jeles muzsikus előszeretettel játszott ritka, magyar, román és tót népzenészek által használt hangszereken koncertpódiumon is, muzsikájában népi dallamokat feldolgozva. Kanizsai koncertjén közreműködött a Zöldfa „házi” zenekara, Grünbaum József vezetésével.

Néhány kiváló külföldi előadónak is tapsolhatott a közönség a Zöldfában. Louis Eller, az osztrák születésű, Párizsban élő, akkor harmincnégy éves hegedűvirtuóz két koncertjéről csak a Thúry György Múzeumban őrzött szórólapot ismerjük.



Biztosan több komolyzenei esemény is volt a Zöldfában ezekben az időkben, ám helyi hírlap hiányában ezek nagyrészt felderíthetetlenek. Pontosabb értesülésekkel 1862, a Zala-Somogyi Közlöny megindulása után rendelkezünk.

Így Paulina Castri, a párizsi nagyopera tagjának hangversenyéről, aki 1868. december 1-jén zsúfolt ház előtt Donizetti- és Bellini-áriákban hallatá bűbájos énekét. (Zala-Somogyi Közlöny 1868. dec. 5.)

1875. november 21-én kevesebb, ám műértő közönség hallgatta meg Európa akkori egyik legjobbnak számító kamarazenei társaságát, a Firenzei vonós­négyest, amely a műfaj mesterművei közé tartozó egy-egy Haydn-, Mozart- és Beethoven-kvartettet adott elő.

A többszörösen megújuló tapsvihar élénken tanusítá, hogy a remek játékot a műértő közönség átérezé (Zalai Közlöny 1875. 11. 25.)

Hát ilyen hangversenyélet volt Kanizsán a 19. század derekán...

Ami a "Liszt és Nagykanizsa" könyvemből kimaradt 1.

2019. május 25., szombat

0 megjegyzés
2011-ben, Liszt Ferenc születésének bicentenáriuma alkalmából kis könyvecskében foglaltam össze mindazt, amit addig városom, Nagykanizsa és Liszt nyilvánvalóan közvetett kapcsolatairól sikerült kiderítenem. Azóta előkerült néhány dolog. Szívem szerint a könyvből kellene egy "jav. bőv." kiadást csinálni, csak hát az nem olyan egyszerű. Blogban nyilvánosságra hozni viszont szerencsére az ☺ 

Fussunk neki az első kiegészítésnek, ami arról szól, hogy egy jeles alkalommal a kanizsai kötődésű Királyi Pál nyújthatott át Lisztnek arany babérkoszorút.

 
Ez a nevezetes koszorú...

 
... mely a középső oszlopban lentről a második


1873. november 9-én a pesti Vigadóban került sor a Liszt Ferenc ötven éves művészi jubileumát országos szinten megünneplő rendezvénysorozat egyik legfontosabbjára. Gobbi Henrik ünnepi kantátájának elhangzása után Királyi Pál lépett a zongorák elé és a központi helyen ülő Liszt Ferenchez fordult. A közönség soraiban ott voltak a főpolgármesterrel az élen Budapest főváros legfőbb képviselői, a magyar és külföldi zeneegyletek küldöttei, Liszt barátai köztük Haynald Lajos bíboros, Apponyi Albert politikus , és a tisztelők, a közönség sokasága. Amikor Királyi Pál előlépett, mindenki érezte, hogy az ünnepély fő mozzanatához érkezett. És valóban, szép beszéd kíséretében nyújtotta át az ünnepeltnek a nemzet háláját jelképező arany babérkoszorút. Az egész nemzet hálája úgy nyilvánult meg az értékes elismerésben, hogy biztosan nem csekély árát az egész országra kiterjedő közadakozás eredményéből fedezték. Kanizsaiak is hozzájárultak, köztük Bátorfi Lajos újságíró, akinek Emma lánya öt év múlva Liszt zeneakadémiáján fog tanulni:

Zala-Somogyi Közlöny 1873. 09. 28.

Az ünneplés egyébként már előző este megkezdődött, amikor Liszt lakása előtt három fúvószenekar adott térzenét, majd estély következett a Hungáriában. Oda is Királyi Pál,s vele Ráth Károly főpolgármester vezették be Lisztet, majd a pohárköszöntők sorát is Királyi nyitotta meg.

Királyi Pál


Miért éppen neki jutott ez a magasztos szerep? Ki volt ő akkor, 1873-ban? Milyen kapcsolatban állt a muzsikával és Liszt Ferenccel? Ennek érdemes kicsit hosszabban nekifutnunk:


1818-ban Szepetnek községben született, apja számadó juhász volt.  Tudásvágya és a gazdag nagykanizsai Bentzik család támogatása révén a kanizsai piarista gimnázium diákja lehetett. Ott szerezte meg zenei műveltségének is az alapját és igényét, ami aztán egész életében végigkísérte.
Királyi Pál tehát gyerekkorából hozta magával a zene szeretetét. De nemcsak a zenéét, rendkívül fogékony volt a kultúra más ágaira; ez a fogékonyság későbbi újságírói és közéleti tevékenységében is erősen visszatükröződött.
Kanizsa után a kecskeméti, majd a máramarosszigeti piaristáknál tanult mint novícius (szegény fiatalemberként nem igazán volt más választása, ha tanulni akart, mint az egyház), de nem tett szerzetesi fogadalmat, hanem később Pesten elvégezte a jogtudományi egyetemet. Újságíró lett, ám jogi végzettségének később, országgyűlési követként kiváló hasznát vette.
Éppen megvetette a lábát Pesten, amikor elérkezett 1848. Törékeny testalkata ellenére fegyverrel küzdött a szabadságharcban, mellette kiváló szervezőnek, tudósítónak és eredményes toborzónak bizonyult. A bukás után be is sorozták büntetésből az osztrák hadseregbe... 
Miután letöltötte egy évtizedre nyúlt büntetését, visszatért Budapestre és ott folytatta pályáját, ahol abbahagyta: az újságírás és a közélet területén. Eddigre már nagy tekintélyt vívott ki 48-as múltja és lapszerkesztői tevékenysége eredményeképpen. A közéletben hosszú éveken keresztül Zala megye országgyűlési követe volt mint elkötelezett, Deák-párti politikus, aki ifjan Széchenyi eszméin nevelkedett. Széchenyit azért is említem meg külön, hiszen az ő reformeszméinek volt sarkalatos pontja a "kiművelt emberfők sokaságának" kinevelése. Királyi sokat tett Zaláért, de sokat lakóhelyéért, Budapestért is, s tevékenységének egyik legfontosabb vezérgondolata éppen az
"emberfők kiművelése" volt. Tagja lett a Pest, Buda és Óbuda egyesítését előkészítő bizottságnak, ahol az európai szintű főváros megteremtésének érdekében sok kulturális javaslattal is előállt. Később Pest egyik kerületének lett országgyűlési követe.

Most már közeledünk kiindulópontunkhoz, hogy miért ő üdvözölhette a jeles alkalomból Lisztet:

A Kiegyezés körüli enyhült légkörben megalakulhatott az Országos Magyar Daláregyesület azaz az egész országban működő énekkarok tevékenységét összefogó központi szervezet. Királyi már a megalakuláskor fontos szerepet játszott benne, s hamarosan, az első elnök lemondása után őt választották meg a Daláregyesület vezető pozíciójára, amelyet egy évtizeden át kiváló érzékkel és példás szorgalommal látott el olyannyira, hogy aztán tiszteletbeli elnöke maradt haláláig. 
A Daláregyesület hátteréül érdemes elmondani, hogy 1849 után az önkényuralom minden fajta magyar csoportosulást, egyesületet betiltott. Különösen szigorúak voltak az énekkarokkal szemben, amelyekben a rebellió melegágyát látták. Így csak az elnyomás némi mérséklődésével jöhettek létre hazánkban énekkarok. 1867-re országszerte számos kórus létezett, s ezek bizonyos összefogására volt szükség, erre a célra alakult meg ez a központi egyesület. Országos dalosversenyeket rendeztek, pályázatokat tűztek ki az addig szegényes magyar kórus-irodalom bővítésére, új művek komponálására; Királyi Pál törődött ezek kinyomtatásával, terjesztésével, törődött a magyar zenei sajtóval, újságírással, hogy csak a legfontosabb területeket emeljük ki. Sokszor volt kénytelen használni közismerten kiváló diplomáciai érzékét, hiszen, mivel az egy nagy érdeken belül az egyes kórusok érdekei bizony nem mindig estek egybe, sokszor kellett békét szerezni, kisebb-nagyobb konfliktusokat elsimítani.

Daláregyesületi elnöksége idejére esett 1873-ban Liszt Ferenc ötven éves zeneszerzői jubileumának országos méretű megünneplése, így játszott benne Királyi Pál fontos szerepet. A szervezés háttérmunkája mellett számára is igazi, reprezentatív pillanat lehetett, amikor a hivatalos fővárosi jubileumi ünnepségen ő mondhatta az üdvözlő-beszédet és ő adhatta át Lisztnek az arany babérkoszorút. Szerepe nem merült ki ebben: még a szervezés időszakában ő nyújtotta be azt a meg is valósult javaslatot, miszerint Budapest vezetése magas díjazású Liszt-ösztöndíjat alapított, s Lisztre ruházta, hogy ezt minden évben ő maga ítélje oda három tehetséges, anyagilag rászoruló ifjú muzsikusnak. Ezt is Királyi Pál közölhette Liszttel a babérkoszorú átnyújtásakor.

Ezen a ponton érdemes rátérnünk a budapesti Zeneakadémia megalapításának eszméjére, mert Királyi abban is fontos szerepet játszott. Budapesten nem volt legfelsőbb fokú zenei képzés: addig a magyar tehetségek nagyrészt a bécsi zeneakadémián tanultak. Már a reformkorban felmerült az igény, de akkor még csak a középfokú Nemzeti Zenedét sikerült létrehozni az is nagy eredmény volt. A kiegyezés után, az európai színvonalú magyar főváros fokozatos kialakítása újra előtérbe állította ezt az óhajtást. Ez szerencsésen egybeesett Liszt Ferenc személyes életének alakulásával, azzal, hogy egyre több időt töltött Pesten. Beleegyezett, ha sikerül megalapítani a Zeneakadémiát, akkor elfogadja az elnöki tisztséget és tanítani is fog. Ebben, a szervezésben végzett Királyi Pál másokkal, például Apponyi Alberttal, Csengery Antallal együtt nagy háttérmunkát, ismét mint az Országos Daláregyesület elnöke. Ő fogalmazta például magát az országgyűlés elé benyújtott indítványt. Voltak honatyák, akiknek az ügy fontossága mellett még Liszt személye sem jelentett garanciát, sőt, ellenségesek voltak vele szemben, így a Zeneakadémia alapításával szemben is. Bizony sok lobbizásra volt szükség, hogy az intézmény felállításának megszavazása mellé a kormányzat költségvetést is biztosítson... Így nyílhatott meg 1875-ben Budapesten a Zeneakadémia, amely mára az egyik legelismertebb és legtekintélyesebb ilyen intézmény a világon.

Ha Királyi Pál zenei kötődéseiről szólunk, nem csak Liszt Ferenc személyét kell emlegetnünk. 1888-ban Királyi javaslata és kitartó szervezőmunkája eredményeképpen valósult meg Erkel Ferenc ötven éves művészi jubileumának méltó megünneplése. Akkor is ő mondta az üdvözlő beszédet.

További kulturális-közéleti tevékenységéről még szinte órákig lehetne mesélni. Azt hiszem, napjainkban is nemcsak egyszerűen köztiszteletnek örvendő, hanem kifejezetten népszerű ember lenne. Csak egy apró példa: nagy állatbarát volt. Gondoskodott például a madarak téli etetéséről, kalitkákat helyeztetett ki a pesti utcákra, terekre...

Térjünk vissza még az arany babérkoszorúra. Szalagcsokrán a következő felirat látható: Liszt Ferencz 50 éves művészi pályája emlékéül tisztelői. Buda-pest 1873. A leveleket összefogó szalagra Liszt fontos műveinek címét vésték fel.  

Lisztet rendkívül meghatotta az elismerés. Rögtön meg is ígérte, hogy a babérkoszorút a Nemzeti Múzeumnak fogja ajándékozni és úgy is tett. De nem csak ezt az tárgyat hagyományozta a múzeumon keresztül a nemzetre, hanem többek között Beethoven híres Broadwood-zongoráját, ami már jó ideje az ő tulajdonában volt, és a nevezetes díszkardot, amelyet alig harminc éves korában, 1840-ben Pesten kapott. Mindezek ma megtekinthetők a Nemzeti Múzeum állandó kiállításán. Egy külön vitrinben, amelynek fő helyén a Királyi Pál által átnyújtott arany babérkoszorú látható (képet fent mutattam róla), valóságos koszorú-erdőt szemlélhetünk: ebből összesen hét darab volt Liszt Ferenc; a többi más nagyságoké, Jókai Móré például.

Beethoven zongorája, a díszkard és Barabás Miklós festménye




A Zöldfa szálló 3.

2019. május 4., szombat

0 megjegyzés
Folytatom az Erzsébet tér 9. számú, minden kanizsai által ismert épület kultúrtörténetének áttekintését.  

Az előző részeket itt olvashatjuk vissza:

1. rész

2. rész



A fenti régi képeslapon a Zöldfától balra az 1906-ban épült dohányraktár lovagvár-szerű, a 2. világháború legvégén leégett épülete látható.

A Zöldfa szálló emeleti nagyterme volt a helyszíne a Kanizsára vetődő színtársulatok előadásainak is. Amikor pedig az időjárás megengedte, a szálloda kertjében játszottak.

A reformkortól az 1880-as évek elejéig német és magyar társulatok egyaránt felléptek itt, bár a korabeli leírások szerint a kicsi színpad meglehetősen próbára tette a játszókat. A német társulatok általában jobb anyagi helyzetben voltak, gazdagabb kiállítású előadásokat tudtak produkálni, köztük operetteket, sőt, előfordult, hogy operát is. 1871-ben például Joseph Ludwig német társulata előadta Bellini Normáját, a Trubadúrt és az Ernanit. Bár e két utóbbi előadás esetében a Zala-Somogyi Közlöny híradásából nem derül ki egyértelműen, valószínűleg Verdi operáiról van szó, mivel mindkét címet olasz változatban említi. 

Zala-Somogyi Közlöny 1871. 04. 15.

A magyar nyelvű színjátszás lassabban hódított tért. 1846 július elején minden bizonnyal a Zöldfában került sor Havi Mihály és Szabó József  társulatának vendégszereplésére. Mindketten énekesként működtek, majd 1846-ban dal- és tánctársaságot szerveztek, mellyel rögtön külföldre indultak. Céljuk az volt, hogy 

műsorukban oly jelenetek fognak a magyar életből föltüntetni, dallamok, tánczok s prózai előadások kíséretében, mellyekből a külföld a magyar zene és dallam természete, nemzeti sajátságaink, szokásaink, öltözködésünk, szóval kül s beléletünk felöl, a legtisztább s legelferdítés­nélkülibb fogalmakat szerezhet magának. (Pesti Divatlap 1847. júl. 29.)

Repertoárjukon részletek szerepeltek többek között Erkel Ferenc akkor újdonságnak számító Hunyadi László, valamint Thern Károly: Tihany ostroma című operáiból. Játszották Szigligeti Ede: Csikós című népszínművét is. Kanizsán, amely Ausztria és Itália előtti utolsó magyarországi megállóhelyük volt, valószínűleg külföldre szánt műsorukkal, vagy annak részleteivel léptek fel. Amint egy korabeli újságban olvasható, az itteni előadások után

a magyar vándor karaván mégegyszer és utójára gyékényes szekerekbe bújt, és Julius 6-án bátortalan, kétkedő szívvel léptük át hazánk határát […] A határnál megállítánk kocsinkat, s Kölcsei hymnusával vettünk búcsút a ránk mosolygó hazai vidékektől… (Pesti Divatlap 1847. júl. 29.)

1852-ben rövid szezont tartott a Zöldfában Latabár Endre társulata.

Latabár Endre (1811-1873) szobra Miskolcon

A Latabár-dinasztia alapítója színigazgató, operaénekes és színházi karnagy is volt. Kanizsára még a győri színészek élén érkezett, itteni szereplése után hamarosan a miskolci színház igazgatója lett. Déryné Széppataki Róza nevezetes visszaemlékezéseiben olyan színházi embernek festi, aki sokat tett a magyar operajátszás fejlődése érdekében. Kanizsán zenés népszínműveket játszottak, köztük a Házassági három parancs címűt. E mára már elfeledett színdarab dalaiból Latabár néhánynak a szövegét közölte előadásainak népszerűsítésére Kanizsán kiadott, Játékszíni emlény című kis könyvecskéjében. Benne a kanizsai közönségtől versben búcsúzott. Kedves gesztus volt, bár valószínűleg minden szereplési helyen megcsinálta ugyanezt, csak a város nevét kellett aktualizálnia.

A korabeli színházi élet másik jeles egyénisége, Szuper Károly egy
Szuper Károly (1821-1892)
hónapon át vendégszerepelt társulatával a Zöldfában. Két-három naponta tartottak előadásokat, amelyek a helyi Markbreiter nyomdában készíttetett, nagyrészt fennmaradt színlapok segítségével rekonstruálhatók. A Nagykanizsa színházi életét feldolgozó Dobó László szerint műsoruk kiemelkedő értéke, hogy a kor divatos francia szalonvígjátékai mellett sok eredeti magyar művet játszottak, például Szigligeti Ede énekes-zenés népszínműveit. 1862-ben Szuper és társulata újra ellátogatott Kanizsára, s nekik köszönhető, hogy az akkori színházkedvelők a Zöldfa színpadán négy előadáson is láthatták-hallhatták a magyar színművészet egyik legnagyobb egyéniségét, Egressy Gábort. 

1864 farsangjának végén érkezett Kanizsára a Balogh Alajos-féle színtársulat. Ők mutatták be március 9-én a kanizsai közönségnek az első operettet, Offenbach: Varázshegedű című művét. A Zala-Somogyi Közlöny így értékelte a produkciót március 20-i számában:

Az előadás várakozáson fölüli volt, Szigetköziné éneke s játéka kitűnő, Komáromi ügyesen játszott s jól énekelt. Makfai Nina jó, ámbár hangja gyenge. Ki kell emelnünk Dankó Gábor szorgalmas s ügyes zenekarát — mely az operettet 36 óra alatt betanulva, az énekkel összevágólag játszotta.

E néhány sorból azt olvashatjuk ki, hogy a Zöldfa akkori helyi zenekara, Dankó Gábor prímással az élén látta el az előadás kíséretét. Ez valószínűleg nem egyedi eset volt. Néhány nap múlva a társulat Marcsa, az ezred leánya címmel minden bizonnyal Donizetti vígoperáját adta elő, magyarosított szerepnevekkel. A korabeli tudósító ebben az előadásban is kiemelte a címszereplő Szigetköziné – akit a magyar színháztörténet Hetényi Antónia néven tart számon – vidor játékát és szép énekét.

Az 1870-es években még több színtársulat lépett fel a Zöldfában, többnyire a kora tavaszi, illetve őszi időszakban, s legtöbbjük műsorán közönségcsalogató operettek, népszínművek szerepeltek; klasszikusok és nemzeti drámák előadásain jóval kisebb volt a látogatottság. 1869-ben Károlyi Lajos színigazgató már bérleteket is kibocsátott.
A Zöldfa utolsó sikeres színi szezonjai 1871-ben, illetve 1873-ban Bokody Antal nevéhez fűződtek. A korabeli sajtóban a következő pillanatkép és értékelés volt olvasható (idézi Dobó László, forrás megjelölése nélkül):

Lehangolt közönnyel haladtunk a színház felé, de a Zöldfa vendéglő körül szokatlan járás-kelést, csoportosulásokat láttunk. Aztán benyitottunk a színházba […] zsúfolt nézőteret találtunk. És ez nem csak egy est tapasztalata. Zsúfolt házak előtt játszik Bokody úr magyar színtársulata, mióta Kanizsán van. Pedig az utcák komorak és sötétek, rossz a kövezés és nagy a sár… Ezen kellemes tapasztalás után elmondhatjuk, hogy Kanizsa város polgársága a magyar eszmékért lelkesül. A város polgárainak többsége magyar szellemben él és gondolkodik.

Helyi műkedvelő színielőadások is zajlottak a Zöldfában. Ezen a színlapon ott látjuk Biba Ferenc nevét. A fiatal jogász Erdősy Eugénia bátyja volt; az 1872-es előadás után már nem sokáig élt, egy év múlva tüdőbajban elhunyt.



Az 1870-es évek után, amikor az épület megszűnt szálloda lenni, a színházi előadások az akkoriban megnyílt Arany Szarvasban folytatódtak.
Legközelebb a Zöldfában tartott hangversenyekről számolok be.


A Zöldfa szálló 2.

2019. április 24., szerda

0 megjegyzés
Folytassuk a Zöldfa szálló patinás épületének történetét. Első alkalommal mint a régi kanizsai társasélet helyszínét mutattam be. 





Ma témánk a Kanizsai Dalárda, amely sok szálon kötődött a Zöldfa szállóhoz.

1862. szeptember 14-én a szálloda egyik helyiségében, melyet a tulajdonos e célra előzékenyen rendelkezésre bocsátott, tartották az előkészítő megbeszélések egyikét, aminek eredményeként 1863-ban megalakult a város első felnőtt énekkara.

Zala-Somogyi Közlöny 1862. szeptember 10.


A későbbiekben ugyanitt tartották választmányi üléseiket is.

Az 1863 és 1885 között fennálló társaság a tényleges éneklőkből, illetve a pártoló és tiszteletbeli tagokból állott. Névsoruk részben olvasható az énekkar fennmaradt bőrkötéses, aranyozott díszítésű, a Kanizsai Dalárda Anyakönyve címet viselő alapító könyvében, amelyet a Thúry György Múzeum őriz.





Első karmestere Goldstein József, az izraelita hitközség kántora volt, aki nem vezethette sokáig az együttest, mert még 1863 decemberében váratlanul elhunyt. Későbbi jeles karnagya Pyllemann Ferenc, aki zongoraművészként is fellépett a Zöldfában. Franz Pyllemann fiatal német muzsikus volt, aki kanizsai lányt vett feleségül, s ennek következtében néhány évig városunkban élt. 1869-ben családjával Bécsbe távozott, ahol 1873-ban váratlanul bekövetkezett haláláig tanárként és zenekritikusként tevékenykedett.

1869-1879 között Jeiteles József vezette a Dalárdát. Utóda az egészen kiváló muzsikus és tanár, Berecz Imre lett, de ő is csak rövid időt töltött a kórus élén: 1880-ban Győrbe hívták, az evangélikusok zenei vezetőjének. Dalárdánknál másodkarnagyként jónéhány évig működött Rózsavölgyi Antal tanító.

A Kanizsai Dalárda eredetileg férfikar volt, de 1871 végétől leánykar is alakult, s a két kórus ettől kezdve vegyeskarként és külön-külön is fellépett. A hölgyeket a zsinagóga kiváló főkántora, Kartschmaroff Leó tanította be.

Zala-Somogyi Közlöny 1872. január 1.

A fenti híradásból láthatjuk, hogy a korabeli sajtó megőrizte a leányok névsorát: köztük volt Erdősy Eugénia (akkor még Biba Eugénia), a később Európa-szerte híres énekesnő.

A Kanizsai Dalárda fennállása során általában tánccal egybekötött estélyeket tartott; az első évtizedben elsősorban itt, a Zöldfában. Így a kórus működése nem csak városunk zenei életének történetében töltött be fontos szerepet, hanem a társas életben is. Itt volt szerepe a pártoló tagságnak, akik éves tagdíjjal járultak hozzá a kórus fenntartásához, mert ők és gyakran családtagjaik is a rendezvényeket ingyenesen látogathatták. Hogy fogalmunk legyen e rendezvények méretéről, említsük meg, hogy például az 1864 szeptemberében megrendezett, szintén tánccal egybekötött estjükön mintegy 400 főnyi közönség vett részt.

Lássuk a korabeli kanizsai hírlapból 1871-es szilveszteri estjük műsorát, amelyet a Zöldfa emeleti, karzatos nagytermében rendeztek meg. Közreműködött a Grünbaum-zenekar, akikről még lesz szó témánk egy későbbi folytatásában.

 

A Dalárda mintegy két évtizedes működés után megszűnt, ám még ugyanabban az évben, 1885-ben megalakult az Irodalmi és Művészeti Kör kórusa. Benne sok régi dalárdista tovább énekelhetett. Ez a kórus aztán egészen 1944-ig létezett.

Legközelebb a Zöldfában zajló színházi élettel fogunk ismerkedni.



A Zöldfa szálló Nagykanizsa kultúrtörténetében 1.

2019. április 2., kedd

0 megjegyzés
A mai Bolyai iskola Nagykanizsa főterének egyik meghatározó épülete.






A hagyomány szerint a felrobbantott kanizsai vár köveiből kvártélyháznak, azaz uradalmi vendégfogadónak épült valamikor a 18. században. Szállodai múltja után az 1870-es évektől néhány évig a katonaság, majd 1937-ig a város igazságügyi hivatalai használták: törvényszék, járásbíróság, ügyészség működött benne. 1943–1945 között itt alakították ki az internálótábort. 1952 óta általános iskola, amely 1991 óta viseli Bolyai János nevét.


A kvártélyház az 1840-es években Zöldfa néven a Dunántúl egyik legnagyobb szállodája és vendéglője lett, de rendezvényeket, bálokat már a korábbi években is tartottak benne. Fénykora három évtizeden át tartott. 1844-től gyakran volt lakója Csány László, aki 1848 nyarán kormánybiztosként innét irányította a Dráva-vonal védelmét. Deák Ferenc kanizsai tartózkodásai idején szintén a Zöldfában szokott megszállni. Az épület szépen boltozott, oszlopokkal tagolt földszinti csarnoka, emeleti oszlopos, karzatos nagyterme (amely Tarnóczky Attila kutatásai szerint a délre néző szárny nyugati részét foglalta el), valamint a mai városháza területére is kiterjedő kerthelyisége, a Zöldfa-kert sok mulatságnak és rendezvénynek adott helyet.

1843 elején a szálló és étterem akkori bérlője így hirdette farsangi mulatságait (a reklám szövegét Villányi Henrik helytörténész jegyezte fel és közölte a Zalai Közlöny 1929. április 28-i számában):

Minthogy ez a terem az előkelő s kényelmes beosztása s pompás díszítése folytán az ország legszebb termeihez sorozható s minthogy jó s gyors kiszolgálásról s választékos ételekről s italokról gondoskodva van, a vendégfogadóban pedig kellő számú lakószoba áll a t. vendégeknek rendelkezésére, a fogatok istállókban s tágas kocsiszínben elhelyezhetők, élénk látogatásokért esedez mély tisztelettel Reindl Károly.

Talán már ezt a bált is itt tartották 1839-ben. De ha mégsem, akkor is érdemes elolvasni, képet kaphatunk az akkori mulatságok légköréről. A beszámoló, amelyet egy nem-kanizsai levelező írt, a Honművész folyóirat 1839. szeptember 5-I 71. számában jelent meg:




Egy 1873-ban megtartott fényes bálról a következő hangulatképet rögzítette a korabeli tudósító:

… a tűzlángban úszó Zöldfa épülethez érve, a folyosón zöldágak árnyékában, mint ligetek közt, susogó uszályok által lassú haladásra intve haladhattunk a gyönyörűen díszített nemzeti lobogók s koszorúk zöme, az ezernyi láng fénytengerében úszó terembe, hol az idegen szinte gondolkodóvá lett, valjon Nagy-Kanizsán van-e, vagy a főváros legfényesebb csarnokában? Hölgyeinknek az az ízlésteljes s nagy választékú öltözéke, de főleg a vidék szépeinek ily nagyszámbani megjelenése valóban emlékezetessé, bámulatossá, s egész összességében imposanssá tette. (Zala-Somogyi Közlöny 1873. jan. 9.)

Báli kellékek a Thúry György Múzeum korábbi nagy sikerű divattörténeti kiállításán


Az 1860-as években Kanizsára rendszeresen visszajárva a Zöldfában tartotta tánciskoláját s rendezte tánckoszorúcskáit Lakatos Sándor táncművész, tánctanár. Róla már írtam részletesen ITT, de talán nem haszontalan röviden itt is összefoglalni, amit érdemes tudni róla.





Az önmagát „magyar Noverre”-nek tartó autodidakta Lakatos tizenhét évesen lépett erre az életpályára, eredetileg színésznek indult. Miután részt vett a szabadságharcban, valószínűleg betegség miatt nem tért vissza a színpadra, hanem a vándorló tánctanár-sorsot választotta. Saját koreográfiákat is készített, s bár egész életét a magyar tánc méltó művelésének és terjesztésének szentelte, a helyi sajtó értékelése szerint nemcsak a magyar, de más nép táncában is hív utánzója a természetnek, s teremteni tud. Tánctanári pályája során többezer tanítványa volt szerte az országban, számos család több nemzedékének tagjait tanította. 1869-ben Kanizsán jelent meg tánckönyve, amely 1871-es új kiadásában a Rajta párok, táncoljunk! Tánckedvelők könyve címet kapta. A Wajdits József nyomdájában készült 135 oldalas kis kötetet az első magyar táncmester-könyvként tartják számon a tánctörténészek. 






Rendszeresen muzsikált a Zöldfában Grünbaum József és zenekara. Róla is írtam már RÉSZLETESEBBEN, így most csak röviden idézem fel őt és zenekarát.

A Zala-Somogyi Közlöny 1866. március 1-jei számában a következő méltatás olvasható az akkor egy év híján negyedszázada működő együttesről:

Ritkaság az, hogy a zenekar szervezete óta kevés változással áll fönn, s nemcsak hangszereiken fejtenek ki jó harmoniát; hanem maguk közt is a lehető legjobb harmoniában élnek.



Halálakor így parentálta el az öreg prímást 1900. jan. 20-i számában a Zalai Közlöny.:


A zsidó származású Grünbaum 1850 körül szakadt ide bandájával Rohoncról. Ha emlékiratokat hagyott volna hátra, bizonyára ő írta volna meg legjobban Nagy-Kanizsa társadalmi életének fejlődését az utolsó 50 évben. A vonót tartó keze soha el nem fáradt és a hol az emberek vigadtak, a hol zeneszó mellett temettek, ott volt Grünbaum József, a zsidó muzsikus.


Folytatása következik! Legközelebb a Zöldfa szállóról mint hangversenyek helyszínéről lesz szó.


.