Rácz Alajos - képes ráadás

2013. január 25., péntek

0 megjegyzés
Végigkísértük közösen a 100 éve, 1912. november 26-án született Rácz Alajos kántor, karnagy, zenetanár életútját. A róla szóló négy folytatásban ugyan tettem közzé fényképeket, de nem fért be minden, amit szerettem volna megmutatni.
Így  készítettem egy utolsó bejegyzést e képek, dokumentumok számára.

Először azonban itt van az egyesített tartalomjegyzék a sorozat gyors áttekintéséhez:

1. rész: A Rácz család története, Rácz Alajos viharos pálykezdése
2. rész: Rácz Alajos, mint a Felsőtemplom kántora
3. rész: Rácz Alajos a MAORT kórusa élén, kapcsolata Bárdos Lajossal
4. rész: Rácz Alajos, mint a nagykanizsai Állami zeneiskola tanára  


Rátérve a képekre és dokumentumokra, elsőként itt van Rácz Alajos születésének bejegyzése a nagykanizsai állami anyakönyvben. Az is látszik belőle, hogy a család akkor az Eötvös tér 17. szám alatt lakott.




Még cseperedőfélben voltak gyermekei, így Alajos is, amikor id. Rácz János 1921-ben családjával átköltözött a Hunyadi utca 22. számú házba. Itt elég hosszasan laktak. Ezen a helyen, ami pedig egy nagyon központi, ám kicsit nyugalmasabb része a városnak, már régóta csak egy düledező fakerítés "díszeleg", amely az elvadult üres telket az utcától elválasztja:



Rácz Alajos házassági bejegyzése következik (1940. október 28.), szintén a nagykanizsai állami anyakönyv megfelelő kötetéből:



Házasságkötésekor ő már abban a házban lakott, ahol aztán egész későbbi élete telt és ebben a házban is hunyt el. Ez a Fő utca 15. számú épület:



Megérdemelne egy emléktáblát...


Kántori korszakát illusztrálja itt egy 1941-es cikkecske a Zalai Közlönyből a Szent Imre Kórus megalakulásáról:



A nagykanizsai Állami Zeneiskola tanáraként eltöltött negyedszázadáról az alábbi csoportképpel emlékezzünk meg:



Csak a rend kedvéért írom ide, hogy Rácz Alajos balról a harmadik. Amúgy pedig lehet böngészgetni a fényképet, hogy ki kit ismer fel rajta :)

A negyedik folytatás végén megmutattam az 1986 június közepén két nap különbséggel elhunyt Rácz Alajos és felesége közös gyászjelentését.
Az utolsó fényképpel látogassunk el sírjukhoz a nagykanizsai köztemetőbe (XXVII. parcella 11. sor 7. sír):



Akitől Kanizsa 150 évvel ezelőtt táncolni tanult

2013. január 18., péntek

0 megjegyzés
A Kanizsa TV már régóta futó közkedvelt K'arc című kulturális magazinja a közelmúltban engem is felkért a közreműködésre. Első alkalommal kedvenc operaénekesemet, Plácido Domingót mutattam be. Másodszor kanizsai témát választottam. Aktualitását az adja, hogy farsang időszakában járunk, s akiről ezúttal meséltem, éppen 150 éve jelent meg először városunkban.
A műsor kedden este került adásba, de még a héten többször is megismétlik. Sőt, a tévé honlapján már vissza is nézhető.

Úgy gondoltam, mivel a műsoridőbe sok érdekes információ nem fért bele, itt a blogon is megosztom az érdeklődőkkel a témát, méghozzá jóval részletesebben: egy Lakatos Sándor nevű táncmester életét és 150 évvel ezelőtti kanizsai tánciskolájának történetét.

Amikor elkezdtem Nagykanizsa zenei életével foglalkozni és sorra olvastam a régi újságokat, nevezetesen az először 1862 nyarán megjelent Zala-Somogyi Közlönyt, nagyon hamar belefutottam a nevébe. Mintegy hét-nyolc éven keresztül sűrűn emlegette az újság, hosszabb-rövidebb tudósításokat közölve kanizsai tánctanfolyamairól és az azokat lezáró nyilvános táncbemutatókról, az úgynevezett koszorúcskákról. Megpróbáltam több oldalról is megközelíteni a témát, előkotorgattam tánctörténeti könyveket és dokumentumokat. Nagy meglepetésemre ezekből kirajzolódott, hogy Lakatos Sándor sokkal több volt, mint egy egyszerű országjáró tánctanár. Őt ugyanis a táncos szakma a XIX. századi magyar táncművészet egyik jelentős alakjaként tartja számon.


Ilyennek láthatták a kanizsaiak (1869)


Az 1819-ben született fiatalember eredetileg színésznek készült, ám már tizenhét éves korában táncosként szerepelt a pesti Nemzeti Színház színpadán, ahol több saját koreográfiáját is bemutatta. Ez még az 1848 előtti időkben történt. Kiderült, hogy ismerték egymást Petőfi Sándorral. A költő baráti körben tréfásan "a lábászok lábászá"-nak szólította, abból az apropóból, hogy Lakatos spiccen is tudott táncolni, ahogyan ma már csak a táncosnők teszik a klasszikus balettekben. 1851-ben és 1859-ben Lakatos két koreográfiáját is bemutatta a Nemzeti színpadán. Az egyik egy magyar és lengyel elemeket egyesítő tánc, amellyel a két nemzet barátságát kívánta illusztrálni, másik tánca pedig az "Ősapáink tobor"-ja címet viselte. De már ezekben az években is járta az országot, s kenyere javát tánctanfolyamok tartásával kereste meg. Hogy miért hagyta ott végleg a fővárost, arról csak feltételezéseim vannak. Végigküzdötte az 1848/49-es szabadságharcot (ezt a Színházművészeti lexikon írja róla), s ott szerezhetett olyan kisebb sebesülést, ami gátolhatta a színpadi táncban - illetve, ekkor már életkora is közrejátszhatott.

A műsorban nem volt idő, hogy elmondjam: azokban az időkben, sőt, még néhány évtizeddel később is, aki a társadalmi életben érvényesülni akart, perfekt tánctudással is kellett rendelkeznie. Az akkori táncoknak, például a XIX. század második felében még dívó francia négyesnek, mint úgynevezett formációs táncnak pontos koreográfiája volt; nem lehetett akárhogy ellejteni, alkalmazkodni kellett a többiekhez, s ehhez pontosan kellett ismerni a koreográfiát - nézzünk csak meg azokban az időkben játszódó filmeket vagy a lenti videórészletet. A páros táncok esetében is tudni kellett a pontos tánclépéseket, valamint minden szezon előtt megtanulni az új tánckreációkat, hogy "trendi" legyen az ember lánya - és fia... A tánctudás azért is fontos volt, mert még a két világháború között is nagyon sokszor a táncparketten dőltek el a házasságok. Sok család erején felül áldozott szépreményű fiatal lányai báli ruháira, kiegészítőire, tánciskolai képzésére... Így Kanizsán (is) fontos szerepe volt a tánciskoláknak, amit sokáig ilyen Lakatos Sándor-féle országjáró tánctanárok tartottak. Csak később, a XX. században jött el az az idő, legalább is városunkban, amikor már helyi táncoktatók működtek. Ez egy érdekes folyamat volt, érdekes figurákkal, majd egyszer megírom.

Egyszóval Lakatos Sándor, komoly táncos múlttal a háta mögött 1862 végén, Győrből indulva megjelent Nagy-Kanizsán, és meghirdette első tanfolyamát. Ezt - a Zala-Somogyi Közlöny szerint - jelentős anyagi befektetéssel tette (termet kellett bérelni, jó zenekart szerződtetni ésatöbbi), ám kevés sikerrel, mert városunkban akkor még egy Berkovics nevű tánctanár "mozgatta a lábakat". A második alkalom már nagyobb érdeklődést vonzott, harmadszorra pedig vállalkozása kifejezetten sikeressé vált és Berkovicsról nem esett több szó a helyi sajtóban...
Ettől kezdve Lakatos Sándor 1870-ig legtöbb idejét városunkban töltötte. Itt volt a főhadiszállása (1864-ben az újság már kanizsai lakosnak mondta) és két kanizsai tánctanfolyam között tőlünk rándult el Keszthelyre, Egerszegre, Kaposvárra, Csurgóra, Sümegre is tanítani.

A kanizsai sajtót végigolvasgatva kiderül, hogy gyerekeknek és fiataloknak egyaránt tartott, általában két hónapos tanfolyamokat. A záró koszorúcskákon, növendékei tudásának bemutatása mellett, ő maga, és általa szintén táncossá kinevelt fia, Károly is fellépett, saját művészi koreográfiáival. Másfél évszázada, 1863. január 10-én például ezt írta a Zala-Somogyi Közlöny:

[Lakatos Sándor] ellejtette az általa szerzett "öreg oláh és fia" kaluzser táncot is, mely fényes bizonyságát adta annak, hogy Lakatos nemcsak a magyar, de más nép táncában is hív utánzója a természetnek, s teremteni tud. Ha láttad az erdélyi havasok fiának szökdeléseit sajátos ujjongásaitól kísérve, úgy eszmésítve [eszményesítve] láthatod Lakatosban.

Úgy látszik, Lakatos Sándor később is előszeretettel foglalkozott a magyar mellett a környező népek táncaival. Amúgy ez a "kaluzser", vagy más néven "kalugyer" tánc eredetileg román fegyvertánc volt, botokkal járták Dél-Erdélyben.

1863. február 1-jén koszorúcskájának előzeteseként ezt olvashatták a kanizsaiak szintén a Zala-Somogyi Közlönyben:



Az eseményről készült beszámoló pedig rögzítette:

Lakatos Sándornak múlt számunkban jelentett gyermektáncospróbatéte tényleg megtörtént f. hó 5-én. Szép közönség volt jelen, s azt mondhatjuk, hogy a műértőket bámulatra ragadta azon fényes eredmény, melyet a jeles tánctanító ily rövid idő alatt felmutatott. Mintha egy balletszemélyzet lejtette volna a különböző nemzetek magán- s társas táncait, oly könnyűséggel s minden megerőltetés nélkül lebegtek tova a lánykák. A magyar férfimagánytáncot Rózsavölgyi Antal tanító úr fia kiváló ügyességgel járta el valamint több gyermekei sőt 4-5 éves kis leánya is mindnyájunk bámulatára a lehető legjobb eredményről tanúskodván, méltó örömöt nyújtottak az apának, ki a művészet iránti szeretettől áthatva tágas szobáját iskolának önként ajánlotta fel. [...] Mint halljuk, Lakatos egy új táncot készül kiadni, ilyen cím alatt: "Zala-Somogyi bokázó" a következő részletekben: Látogatás. Kézfogó. Esküvő. Lakodalmas. A derék művész eddigelé kiadott művei kezességet nyújtanak afelől, hogy a mű méltó lesz a két testvérmegyéhez, valamint sokoldalú tehetségű szerzőjének is becsületére fog válni.
F. hó 14-én Lakatos "Utolsó farsangi táncvigalmat" fog tartani, mely közben családja közreműködésével tót, oláh és cigány bohózati táncokat fog eléadni, valamint egy pár színműtöredéket is [...]

Hogy a Zala-somogyi bokázó koreográfiája valóban elkészült, erről is a Zala-Somogyi Közlöny adott hírt az évi április 3-i számában:

Lakatos Sándor april 6-án nagyszerű tánckoszorút rendez, mely közben legjobb tanítványai közül 16-an az általa most szerzett "Zala Somogyi bokázó" című társastáncot fogják ellejteni.

A továbbiakban nem idézem ennyire részletesen ezeknek az éveknek az eseményeit, de, mint írtam, Lakatos egészen 1870-ig, azaz több, mint nyolc évig működött rendszeresen Kanizsán.

Amúgy, mint az egyik tudósításból kiderült, családos ember volt. Lánya fiatalon meghalt, ám Károly fia követte őt az utazó tánctanári pályán.

S hogy milyen helyszínekhez köthetők Lakatos Sándor kanizsai tartózkodásai? 1863 novemberétől a Szeglet utca 20. alatt lakott. Ez ma körülbelül a Kölcsey utca 8. számú telket jelenti, amint Tarnóczky Attila azonosította. A következő évben szemben, a mai 7. szám alatt egykor állott ún. Hajmási-házban lakott. Mint az egyik fenti cikkben olvashattuk, tánctanfolyamát egy időben Rózsavölgyi Antal tanító úr (és remek muzsikus) otthonában tartotta, aminek helye még nem derült ki, 1865-ben pedig egy bizonyos Blümlein úr házában, ami lehetséges, hogy a mai Eötvös tér 27.

Erzsébet tér 9. Az egykori Zöldfa szálló
Báljainak, majd később maguknak a tanfolyamoknak is a Zöldfa szálló adott otthont. A mai Bolyai Iskola eredetileg kvártélyháznak, urasági fogadónak épült a XVIII. században. Az 1840-es évek elejétől mintegy négy évtizedig benne működött a Dunántúl egyik legelegánsabb szállodája. Lakott benne például Deák Ferenc is. Emeleti nagyterme fontos szerepet töltött be Nagykanizsa kulturális- és társas-életében, hiszen ekkoriban itt zajlottak a bálok, színházi előadások, hangversenyek.

Így és ezeken a helyszíneken (is) folyt tehát a táncmester élete 1862 és 1870 között, kanizsai támaszpontjáról elkalandozva más településekre is. 
S hogy mi lett Lakatos Sándor sorsa a későbbiekben? Ez sem fért a műsorba, itt mesélem el.

1870 márciusában mondott búcsút Nagy-Kanizsának. Sopronba költözött, ahol színházi táncmester lett, ám rövidesen az ország másik oldalán találjuk: Szegeden, Aradon, Hódmezővásárhelyen. Ez utóbbi városban ülte meg 1883-ban pályájának félévszázados jubileumát, amint a Zala-Somogyi Közlöny tudósított december 12-i számában (ezek szerint aktív pályáját 14 éves kora óta számította). Élete során mintegy 8000 növendéke volt. Mivel több településre rendszeresen visszajárt, sok olyan család létezett, amelyeknek több nemzedékét is oktatta. Így országszerte szeretetnek, elismerésnek örvendett.
Még 1883 áprilisában azt is írta az újság, hogy Lakatos szeretne visszatelepülni Kanizsára. Ez nagy valószínűséggel nem valósult meg, mert az év decembere óta nem bukkant fel neve a helyi sajtóban. Elképzelhető, hogy szándékában halála akadályozta meg (a színházi lexikon 1880 körülre teszi elhunytát, pontos dátumot és helyet nem tud - de mi már annyival többet igen, hogy 1883 decemberében még életben volt).  
Van még egy kis hír, ami bizonyítja, hogy szerette Kanizsát. Még 1872-ben történt, hogy fia, Károly, Szeged környékén vadászva lelőtt egy hatalmas parlagi sast, mely hír akkoriban az egész magyar sajtót bejárta. Lakatos Sándor a kanizsai piarista gimnázium természetrajzi szertárának szerette volna ajándékozni a ritka példányt, ám a szándék megbukott azon, hogy az óriási madarat nem sikerült kitömetni... Ezt is a Zala-Somogyi Közlöny írta meg 1872. július 14-i számában.

Ami miatt Lakatos Sándort még jobban számon kellene tartanunk Nagykanizsán, az az, hogy ő írta meg az első magyar táncos szakkönyvet, amely a mi városunkban látott napvilágot.

A Zala-Somogyi Közlöny már 1864-ben említette, hogy Lakatos Sándor könyvet írt. A Wajdits-nyomdából először 1869-ben kikerült szép kis kötetnek volt még két kanizsai közreműködője. Az egyik Tersánczky József, jeles orvos. Ő egy tanulmánnyal járult hozzá Lakatos munkájához, amelyben egészségügyi szempontból értekezett a táncról, méghozzá figyelemre méltóan korszerű elvek alapján. Síkra szállt például a bálokban résztvevő, s a partnereiknek tulajdonképpen kiszolgáltatott hölgyek azon jogáért, hogy ha fáradtak, vagy más okból nem volna kedvük éppen táncolni, akkor rosszallás nélkül visszautasíthassák a felkérést.
A másik helybeli közreműködő Bátorfi Lajos költő, újságíró, helytörténész volt, aki egyrészt összeszerkesztette a kötetet, másrészt pedig valószínűleg maga írta hozzá az illemtani fejezeteket, köztük például ma már megmosolyogtató minta-párbeszédeket hölgyek és urak között...


Azért ennek kapcsán megemlítem, hogy kiváló művelődéstörténeti kutató is követhet el nagy baklövést. Kaposi Edit egy tanulmányában annak a véleményének adott hangot, hogy Bátorfi Lajos nem valós személy: szerinte valószínűleg egy olyan ismert publicista rejtőzött e romantikus hangzású, nagyon álnévnek tűnő név mögé, aki anonim kívánt maradni, mert "hazánkban [1869-ben] még bátornak kellett lenni egy gyakorlati tánckönyv szerzőjeként szerepelni". Nos, 1985-ben, a tanulmány megjelenésekor ugyan még nem lehetett a google-ban keresni, de elég lett volna, ha az egyébként kitűnő néprajzkutató felüti mondjuk Szinyei József alapműnek számító Magyar írók élete és munkái című lexikonát, vagy felemeli a telefont és megkérdezi a kanizsai múzeumot. Akkor megtudhatta volna, hogy Bátorfi Lajos nagyon is létező és ráadásul igazán jeles személyiség volt... (Emma nevű lánya kapcsán, aki Liszt Ferenc elnöksége idején volt a Zeneakadémia növendéke, Bátorfiról is megemlékeztem már itt a blogban, arcképét is megmutattam.)
Érdemes még megjegyezni, hogy 1872-ben a Zalai Közlöny főszerkesztője éppen Bátorfi lett, így kettejük jó kapcsolata révén a Lakatosról a lapban megjelent későbbi információk nyilvánvalóan első kézből, magától a veterán táncostól származtak.

De térjünk vissza a könyvre, melynek érdemi részében Lakatos Sándor a kor különböző típusú táncainak részletes leírását adja magyarázattal, illetve ábrákkal és térrajzokkal. Ezek a táncok: az eredetileg a XIX. század egy másik jeles táncosához, Szöllősy Lajoshoz fűződő, Lakatos által átdolgozott és egyszerűbbé tett  Körtánc, ami kora legnépszerűbb társastánca volt, saját koreográfiái közül pedig a Magyar füzértánc (cotillon), a Magyar magántánc (talán ezt mutatta be az egyik koszorúcskán Rózsavölgyi tanító úr fia), a Lengyel tánc (mazur) és a Francia négyes.

A könyv, úgy tűnik, két év múlva változatlan formában újra megjelent, mert a Thúry György Múzeumban egy 1871-es kiadású példánya található. Aki járt tavalyi rendkívüli sikerű divattörténeti kiállításukon, ott  láthatta is. Mint az eddigi képek is bizonyítják, rendkívül szép könyv, jó minőségű papíron, elegáns szedéssel, kiváló ábrákkal.
Külön értéke Lakatos Sándor 1869-es keltezésű szép portréja, amit fentebb már megmutattam; így ma ismerhetjük a táncmester arcvonásait, ami sok más fontos egykori kanizsairól sajnos nem mondható el.
Érdekes módon a könyv 1871-ben Lakatos Sándor fiának átdolgozásában is megjelent szintén Wajditsék kiadásában.

Az jutott eszembe, hogy nálunk, Nagykanizsán annyi remek tánccsoport és különböző táncos formáció létezik: nem lenne kedve valamelyiknek, hogy megpróbálja rekonstruálni a könyv - és más korabeli táncok - alapján Lakatos Sándor valamelyik koreográfiáját? Nagy durranás lenne :)







Hasonlóan táncolhattak Lakatos Sándor növendékei is, mint ebben az angol nyelvű kisfilmben - bár ők többen voltak. Egyébként is, egy-egy fényes bált a Zöldfa nagytermében úgy kell elképzelnünk, hogy a tudósítások szerint "az első négyest" nemegyszer nyolcvan-száz-százhúsz táncospár lejtette, de a kevésbé fontos bálokban is legalább negyven-ötven...

Felhasznált irodalom:

Elekesné Weber Edit: Magyar táncok: vezérkönyv a magyar tánc tanításához. Bp. szerzői kiadás, 1935
Kaposi Edit: A magyar társastánc-szakirodalom forráskritikai vizsgálata 1. = Tánctudományi tanulmányok 1984-1985. Bp. Magyar Táncművészek Szövetsége, 1985
Magyar színházművészeti lexikon. Bp. Akadémiai Kiadó, 1994
Tarnóczky Attila: Hol, mi? Nagykanizsai házak és lakóik
Zala-Somogyi Közlöny 1862-1872. évfolyamok
Zala 1883. évfolyam


100 éve született Rácz Alajos 4.

2013. január 13., vasárnap

0 megjegyzés
A mai, utolsó folytatásban Rácz Alajos zeneiskolai korszakát szeretném bemutatni.
Ehhez kicsit kanyarodjunk vissza az időben. Rácz Alajos már a háború előtt óraadóként több iskolában is tanított, bár nem mindenhol éneket - a tanonciskolában például közismereti tárgyakat, de hát nyilvánvalóan kellett a pénz... Ám a 30-as évek második felében már iskolai énekkart is vezetett, az akkori II. körzeti elemi iskolában - ez a mai Rozgonyi Iskola. Velük vett részt a Ketting Ferenc által 1937-ben megszervezett legelső nagykanizsai Éneklő Ifjúság hangversenyen. Ott Kodály Karácsonyi pásztortáncát énekelték, azt a gyönyörű kis darabot, amit éppen a 2. folytatás végére tettem fel hallgatni valónak :)
Az elmúlt alkalommal írtam, hogy mint kántor 1948-ig működhetett. Az akkori politikai változások idején zaklatták, megfélemlítették, a Szent Imre Kórust kormányhatározattal feloszlatták. Szerencsére maradt számára kivezető út, hiszen zeneakadémiai végzettséggel rendelkezett. Rövid ideig a Zrínyi iskolában tanított éneket, majd kezdetben óraadó, 1950-től pedig rendes tanára lett a nagykanizsai Állami Zeneiskolának. Innét ment nyugdíjba 1975-ben.
Ebben az intézményben ugyanazt a "vonalat" folytatta, mint egyházkarnagyként, a kodályi zeneoktatási koncepció gyakorlatban való bevezetését. Ennek módszereit a szolfézs tanáraként Kanizsán ő vezette be, próbálta ki a gyakorlatban és terjesztette. Nyugdíjba vonulásakor elmondhatta, hogy mintegy 5000 növendéke volt, köztük a zeneiskola akkori tanári karának háromnegyed része...

Amikor néhány héttel korábban e sorozat első részét közzétettem, két reagálás is érkezett egykori tanítványaitól. Bár ezeket ott el lehet olvasni a kommentárok rovatban, a lényegüket ide is bemásolom, annyira fontosnak, informatívnak tartom őket, s egyúttal remekül felidézik az akkori légkört és Lojzi bácsi személyiségét:

Én összhangzattant tanultam tőle a Zeneiskolában, neki köszönhetem, hogy belelátok a harmóniák világába. [...] Minden óra után rohantam haza, hogy az otthoni pianínón a frissen tanultakat gyakorolhassam.
A másik kapcsolatom Lojzi bácsival a Vegyipari Technikum Zenekarához (ilyen is volt!!!!) fűződik. Bár csak egyszerűbb vonós darabokat játszottunk, de ez, és azt megelőzően az Úttörőzenekar volt az előszoba a Szimfonikus Zenekarhoz, amelybe bekerülni akkoriban nagy megtiszteltetés volt.

Lojzi bácsi a vegyipari technikum vonószenekara élén

Egy másik volt növendéke így emlékezett:

Szeretett Lojzi bácsitól nagyon sok évig tanultam szolfézst, zenetörténetet, és összhangzattant. [...] Nagyon szigorú, de igazságos tanár volt. A szigorára jellemző, hogy a tábla mögött feleltünk, hogy ne tudjunk súgni egymásnak. [...] A zene szeretetét már általános iskolás korunkban belénk nevelte a régi Művelődési házban tartott vasárnapi matiné-hangversenyeken, Ő szokta ismertetni az adott zeneművek keletkezésének történeti előzményeit.

Újra megköszönöm a véleményeket és az első kommentelőnek az értékes és ritka fényképet külön is. A kép, a lányok szoknyahosszából és egyéb jelekből ítélve szerintem 1969/70 körül készült :)

A két emlékezés felidézi, hogy a szolfézstanítás mellett Lojzi bácsi vezette a zeneiskola úttörőzenekarát, az akkori vegyipari technikum vonószenekarát és foglalkozott zenei ismeretterjesztéssel. Mindezek mellett még a 60-as évek elején tagja volt egy országos munkacsoportnak, amely az alsó fokú zeneoktatás reformján dolgozott. Később általános iskolai megyei szakfelügyelő is lett és vezette a kanizsai zeneiskola mellett működő zeneoktatói munkaközösséget. S ha jól emlékszünk az előző folytatásra, másfél évtizeden át, 1967-ig még az országos hírű olajbányász vegyeskarnak is ő volt a karmestere! Szívügye volt a népzene, a népzenei ismeretterjesztés. Még nyugdíjas éveiben is sokat járt a környező falvakba, segíteni az ottani pávaköröket, kórusokat.

Lojzi bácsi élete hetvennegyedik évében, 1986. június 17-én hunyt el, két nappal szeretett felesége halála után. Philemon és Baucis... 









A sorozathoz felhasznált források:
 

Csizmadia Ferenc nyugdíjas nagykanizsai tanár szóbeli közlései, 2009
Csizmadia Ferenc: A nagykanizsai "Jézus Szíve" plébánia templomban működő Szent Imre Kórus története. Kézirat,1988
Gábor Jenő: Szemelvények Nagykanizsa amatőr zenei- és énekkari életéről. Kézirat, 1970 körül
Jubileumi évkönyv. 50 éves a nagykanizsai zeneiskola. Zalaegerszeg, 1976
Horváth Ildikó: Szolfézzsal, népdal-mentéssel, mű-ismertetéssel. 40 év a zenekultúra terjesztésének szolgálatában. = Zalai Hírlap 1971. június 28.

Kocsis Katalin: Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye. Nagykanizsa, 2009
N. V. Sz. É. forgatókönyvek 1907-1957. Összeáll. a nagykanizsai Vasutas Kulturotthon vezetősége, 1957
A nagykanizsai Szent Imre Kórus évkönyve. Kézirat, 1946
T. A.: Emberek, dalok, évtizedek. = Zalai Hírlap 1975. április 13. 
 

Blogszületésnap

2013. január 8., kedd

0 megjegyzés
Ma két éves a blogom!

Ebből az alkalomból evezzünk kicsit könnyedebb vizekre, de mégis maradjunk a legnagyobbaknál: elsősorban fő kedvencemnél, Plácido Domingónál, akihez a csodálatos hegedűművész, Itzak Perlman társul. A most megtalált videoklip bónuszként még Nagykanizsához is kapcsolódik. Ennek külön örülök, hiszem városom zenei életének történetével már elég sokat foglalkoztam itt a blogban. Többek között egy hosszú sorozatot szenteltem Sigmund Romberg apjának, Rosenberg Ádámnak, s rajta keresztül persze világhírűvé vált fiáról is írtam.

A következő dal az ő Diákherceg (The Student Prince) című operettjének szerenádja. Ezt hangszerelték át Domingo és Perlman számára, de maga a dallam teljesen eredeti Romberg :)

Íme:



100 éve született Rácz Alajos 3.

2013. január 4., péntek

0 megjegyzés
A Nagykanizsán 1912. november 26-án született Rácz Alajos kántor, karnagy, zenetanár életét eddig két részben követtük nyomon itt a blogon. Először családjáról és viharos pályakezdéséről írtam, majd kántori munkásságáról szóltam. A kanizsai felsőtemplomban működve több jelentős újítást vezetett be, alkalmazva a Zeneakadémián megismert "új időknek új dalait", Kodály Zoltánnak és körének eszmeisége alapján. Rácz Alajos a felsőtemplom keretében 1941-től kiváló kórust is vezetett.
A háborús évek nehézségei után e kórus - s egyúttal a templom zenei élete még fellobbanhatott egy rövid időre. Kanizsa 1944-ben megszűnt legjobb énekkarának, a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör kórusának számos tagja "átigazolt" a templom Szent Imréről elnevezett, a háború következtében megcsappant létszámú kórusába.
Bár az, hogy a Felsőtemplom keretei között működött az énekkar, nem jelenti azt, hogy költségvetési keretet is kaptak volna. Gyakorlatilag önfenntartók voltak, csak a helyszínt kapták ingyen, egyéb költségeiket koncertjeik bevételeiből fedezték. A kántornak pedig nem járt külön díjazás ezért, az istentiszteleteken való zenei közreműködés mellett munkaköri kötelessége volt kórust is vezetni. Mindezt jól mutatja 1946-ban stencilezési eljárással kibocsátott évkönyvük... 
Olvassunk bele Rácz Alajos előszavába, amelyben elmeséli a kórus megalakulásának történetét: 


Már írtam, hogy Rácz Alajos zeneakadémiai tanulmányai során meleg kapcsolatot alakított ki mesterével, Bárdos Lajos zeneszerző-karnaggyal, akinek tiszteletére aztán Bárdos-napot rendezett Kanizsán, a zeneszerző személyes részvételével. Délelőtt valamennyi kanizsai - iskolai és felnőtt - kórus részvételével nagyszabású hangversenyt tartottak a gimnáziumban, ahol világi kórusművek hangzottak fel, majd délután ugyanezek az énekkarok egyházzenei hangversenyt adtak; természetesen mindkét alkalommal több Bárdos-mű is felhangzott a szerző vezényletével. A templomi koncert végén ötszáz dalos énekelte a zárókórust.
Mint a Zala (ami még ekkor is nagykanizsai hírlap volt!) megjegyezte, a nagykanizsai Bárdos-nap megrendezéséért Rácz Alajos kiváló karnagyunkat illeti elismerés és dicséret.
Mindez történt 1948. április 25-én, vasárnap, alig két héttel a "fordulat" előtt...

A Szent Imre Kórusnak ez lett utolsó nagyszabású fellépése. A hatalomátvétel után hamarosan kormányintézkedés szüntette meg az énekkart. Rácz Alajost is megfélemlítették, abbahagyta a kántori tevékenységet és pályafutását 1950-től az Állami Zeneiskolában folytatta. Csak zárójelben jegyzem meg, a nagyszerű kántor igazán otthonról hozta a munkásemberekkel való szolidaritást: apja, az első részben említett id. Rácz János a század első évtizedétől hosszú időn keresztül a vasutas kórus karnagya is volt és annak idején neki azért volt sok támadásban része, mert 1919-ben a munkásgyűléseken lelkesen vezényelte énekkara élén saját "Világszabadság" című kórusművét. Rácz Alajos templomi kórusának háború előtti légköréről pedig - saját szavai alapján - ezt írta egy újságíró (Zalai Hírlap 1975. április 13.): Ami másutt, más érintkezési formák közt e régi világban elképzelhetetlennek tűnt, náluk természetessé vált: borbélysegéd, ügyvéd, tanárember, üzemi munkás, cselédlány együtt énekelt Rácz Alajos első, hírneves kórusában. Ez a kis közösség száműzte a „nagyságozást” és az emberek közé sorompót emelő egyéb hivatalos hajbókolást.

Az 1945 utáni időkben, párhuzamosan a Szent Imre Kórus rövid utolsó fellobbanásával Rácz Alajos egy másik kórusnak, a MAORT énekkararának is a karnagya lett mintegy másfél évtizedre.
Külön fejezetet jelentenek Nagykanizsa zenei életének történetében az olajbányászathoz kapcsolódó művészeti csoportok. Szimfonikus zenekaruk 1946-ban alakult meg, 120 tagból álló vegyeskaruk is ekkoriban jött létre, mindkét csoport első karnagya Enge János, a leánygimnázium tanára volt. Miután ő elköltözött a városból, az üzem új karvezetőt keresett. Levélben fordultak Bárdos Lajoshoz, hogy ajánljon nekik valakit - ő pedig csodálkozva válaszolt, hogy nincs szükség az ő közbenjárására, hiszen egykori kedves növendéke, Rácz Alajos ott él Kanizsán, miért nem kérik fel őt? Így lett Rácz Alajos 1950-ben a MAORT Jó Szerencsét Munkás Dalkör karnagya. A kórus 1952-től Erkel Ferenc Kórus néven az olajipari művelődési házban működött. Rácz Alajos jó másfél évtizedig vezette az együttest, amelyet a bányász szakszervezet országosan legjobb kórusává tett. Kanizsai és megyei szerepléseik mellett több országos dalosfesztiválon szerepeltek kiemelkedő sikerrel, rádiófelvétel is készült velük. Bárdos továbbra is rajta tartotta szemét Rácz Alajos karnagyi tevékenységén, többször eljött új kórusához Kanizsára, vezette próbáikat - sőt, komponált is számukra.

Fejezzük be itt a mai részt. Legközelebb Rácz Alajos zeneiskolai éveit idézem fel.

Mai zenénk Bárdos Lajos egy népszerű feldolgozása, a Tábortűznél. Eredetileg cserkész-dal volt, de én úttörő-változatára is emlékszem :)