Ilyen apa volt Plácido Domingo Pécsen

Plácido Domingo négy évvel ezelőtt, 2013 márciusában énekelte először Giorgio Germont, az idősebb Germont bariton szerepét, a Metropolitanben. Akkor írtam is róla – mivel persze nem láthattam az előadást video-formában sem, inkább csak kérdéseim és feltételezéseim voltak arról, hogy "milyen apa Plácido Domingo".

Szombaton (2017. június 24.) este azonban Pécsen élőben is láthattam, hogyan formálta meg a figurát. Harminc év után most lépett fel először Magyarországon teljes operában, szcenírozott előadásban, s több Domingo-rajongó barátommal ott lehettem. Nagyon jó helyen ültem, de kivetítőn is lehetett követni az előadást, ahol az ember tényleg egészen közelről láthatta még az arcrezdüléseket is, úgyhogy most már tudom, milyen apja az egykor általa is megszemélyesített fiatal, halálosan szerelmes Alfredónak. 

Előtte azért érdemes az előadás körülményeiről is szót ejteni. Helyszíne az Expo Center négyezer személyes szabadtéri színpada.

Ennyire elöl ültünk, abban a sorban, ahol a két fiatal a táblát tartja

Violetta kanapéját porszívózzák előadás előtt :)

Ebben a formájában a Traviata összesen egyszer kerülhetett színre, ami nyilván alig leküzdhető nehézségeket és kockázatot jelentett a szervezőknek, az előadás létrehozóinak (rendező, látványtervező ésatöbbi), a technikai lebonyolítást – például a hangosítást, világítást – végző személyzetnek és nem utolsó sorban az előadóknak, beleértve a zenekart, kórust, táncosokat, végül a szereplőket. A szabad tér még az ilyen kaliberű hangok számára is megköveteli a kihangosítást. Bevallom, kellőképpen zavart is, de igyekeztem amennyire lehet, minden idegesítő tényezőt kiiktatni, hogy csak az előadásra figyeljek. Pedig volt belőlük bőven a hangosítás tényén kívül is. Legalább háromszor, és micsoda véletlen, éppen fontos dramaturgiai pontokon (Murphy!!!) szirénázás szűrődött be, elég hosszan, volt, hogy drón röpködött. És röpködött elképesztő mennyiségű rovar a lámpák fényében. Egészen komolyan félteni kellett az énekeseket, nehogy a szájukba repüljenek s a torkukra menjenek...
Ezt a képet úgy csentem, a forrást persze megadom, így talán nem nagy bűn. De ezen látszik a legjobban, hogy rajzottak a bogarak...

Forrás: marcaliportál.hu

Az előadás alapjában véve hagyományos, klasszikus rendezés volt, azon belül ugyan meglehetősen minimalista, de nem illúzióromboló. Nem mindig illettek össze a jelmezek, de ez éppen lehetett rendezői trouvaille is :) A hangsúly a három főszereplő emberi drámájára esett, és ez, köszönhetően a világklasszis művészeknek, tényleg olyan színvonalon tárult a néző elé, amilyent a világ nagy operaházaiban tapasztalhatnánk. Elképesztő volt az a fegyelem és profizmus, ahogyan ki tudták küszöbölni a zavaró tényezőket és csak a csodálatos éneklésre és figurájuk legmélyebben átélt színészi alakítására koncentráltak.

Hármójuk közül legfiatalabb a tenor, az Alfredót megszemélyesítő Joshua Guerrero volt. Egyedül nála tapasztaltam az első felvonásban kis bizonytalanságokat. De ahogyan haladt előre a történet, sűrűsödött a dráma, a széphangú tenorista fokozatosan felnőtt a feladathoz. Még bőven van ideje, sok fejlődési lehetőség áll előtte, s ebben a mai tenor-szegény világban biztosan fogunk még hallani róla. Csak vegyen példát Domingóról és -tól :)

A lett származású Marina Rebeka igazi díva. Kiváló megjelenés, tökéletes énektechnika (micsoda pillanatai voltak, az ember lélegzete elállt!), átélt, megindító alakítás. Hatalmas dolog, hogy egy ennyire világklasszis Violettát láthattunk és hallhattunk.

Ez a felvétel nem a mi előadásunkon készült Violetta nagy áriájáról, de nekünk is ilyen szintű élményben volt részünk:

Mielőtt rátérnék Domingóra, muszáj megemlítenem még egy szereplő, a Violetta félvilági társaságába tartozó d'Obigny márkit éneklő Soloman Howard nevét. Azt hiszem, a közönség nagy része felkapta a fejét első megszólalásakor: páratlanul gyönyörű basszus hangja van és olyan személyiség, akire rögtön figyelni kell. Kár, hogy Verdi ilyen kis szerepet írt erre a hangfajra a Traviatában. Nagy ovációt kapott a végén!

Soloman Howard (etudearts.com)

És hát Plácido Domingo, az apa, Giorgio Germont megtestesítője. Először is, elképesztő formában énekelt, ami egy szabályos természeti csoda, hiszen elmúlt 76 éves, és egyébként is olyan sok fellépése van, aminek teljesítése még egy harmincas éveiben járó énekesnek is becsületére válna. Az éneklése mellett most kaptam igazán választ és igazolást négy évvel ezelőtti kérdéseimre és feltételezéseimre, hogy "milyen apa (ebben az operában) Plácido Domingo". Azt kell, hogy mondjam, pedig azért elég régóta ismerem a Traviatát, szerepformálása számomra teljes reveláció volt. Igaz, nem túl régen Bécsben a Staatsoper előtti kivetítőn már láthattam őt ebben a szerepben (és éppen Marina Rebekával!), de akkor este én annyira fáztam, hogy nem igazán tudtam az élményre figyelni... Most viszont igen :) 

Számomra az idősebb Germont eddig egy megcsontosodott ember volt, a társadalmi szokások és előítéletek rabja, aki családja érdekében szemrebbenés nélkül zsarolja meg érzelmileg Violettát. Igaz, elég hamar konstatálja, hogy Violetta nem az a könnyűvérű nő, akinek gondolta, de ez nem akadályozza meg, hogy megtegye, amit eltervezett. Később ugyan, amikor Alfredo nyilvánosan megalázza szerelmét, elítéli fiát, majd megpróbálja jóvá tenni a történteket. Mindebből a figura korábbi alakítói a hangsúlyt a polgári előítéletekre helyezték – ki jobban, ki kicsit árnyaltabban, de számomra eddig senki nem mutatta meg ilyen egyértelműen, hogy az apa ugyanúgy tragikus hős, mint a fiatalok. Domingo Germontja talán nem is elsősorban a polgári társadalmi elvárások kedvéért teszi, amit tesz, hanem egyértelműen érezhető, hogy őszintén szereti családját, erősen aggódik jövőjéért, sőt, szinte élet-halál kérdése számára, hogy fia kapcsolata egy "tévedt nővel" ne rontsa le famíliájának megítélését s ezzel biztosítsa lánya kedvező házasságát. És itt kerül nemcsak a fiatalokkal, hanem önmagával is tragikus konfliktusba. Violettával való nagyjelenetében még végigviszi eredeti elhatározását, de már erősen küzd magával, hiszen érzi, Violetta mennyire szereti a fiát és mennyire nem anyagi érdekből van vele, sőt. Domingo Germontja tényleg őszinte érzéssel öleli magához Violettát, amikor a lány erre kéri, hogy áldozatának fejében legalább egy pillanatra ő is átélhesse, hogy részese egy családnak. (Lábjegyzet: A salzburgi előadásban, Willy Decker rendezésében ezen a ponton az apát éneklő Thomas Hampson például kézzelfoghatóan idegenkedett Violettától és nem bírta magát rávenni, hogy legalább ennyi elégtételt adjon a lánynak, még megérinteni sem volt képes...) Aztán, amikor Alfredo megérti, hogy szerelme elhagyta és az apa a híres áriában hazahívja fiát, az apa inkább önmagát próbálja meggyőzni ezzel az áriával, hogy ha Violetta életét tönkretette is, mégis, a családja érdekében helyesen cselekedett. Innét már egyenes vonalú és teljesen érthető, hogy Violetta megalázásakor, amikor Alfredo pénzt vág hűtlennek gondolt szerelméhez, akit ezzel nyilvánosan is prostituáltnak bélyegez, miért utasítja ki a fiát. Amúgy ez a gesztusa (és reagálásai végig az egész jelenet során) színészileg is fenomenális, mert azt is érzékeltette egyúttal, hogy pontosan tudja: ő maga, s egyúttal maga a korszellem is bűnös... Csak meg kell nézi például ezt a pillanatképet:

Köszönöm a remek felvételt Gabinak!

Megpróbálja jóvátenni vétkét, megbékél fiával, elfogadja a fiatalok kapcsolatát – pedig nem lehetett neki könnyű! – és Violetta bocsánatát kéri levélben, de akkor már késő: már csak a szerelmesek utolsó, szívszorító találkozásának és Violetta halálának lehet lelkifurdalástól szenvedő és megrendült tanúja.

Hát ilyen apa volt!

Amúgy az előadásról video készült, reméljük, a nem túl távoli jövőben országos csatornán láthatjuk. Addig is amatőr felvételről megnézhetjük Violetta és Giorgio Germont jelenetét. Ez most valóban a pécsi előadás. Aki felvette, gondolom, mobiltelefonnal, elsősorban Domingóra koncentrált :)

Összességében:
Hatalmas haditett volt, és Domingo Magyarország/Pécs iránti szeretetét mutatja, hogy ez az előadás – ráadásul egy Domingo-fesztivál keretében – megvalósulhatott. Mert azért, ha sok mindentől és mindenkitől is függött, ő volt ennek az akaratnak a meghatározó személyisége.  Nagy köszönet érte és várjuk jövőre a folytatást!

Zene és gasztronómia: Rossini

Ha ezt a két szót, hogy "zene" és "gasztronómia" egymás mellé írja az ember, akkor az első, aki az eszébe jut, az Gioacchino Rossini. A bel canto operák mestere ugyanis nagy életművész és nagy ételművész is volt.

Forrás: amazon.com

Hihetetlen életének elmeséléséhez több tucat blogbejegyzésre lenne szükség. Már a világra is különleges időpontban érkezett: 1792. február 29-én született! Kiváló monográfusa, Francis Toye így írt erről:

Mi adhatott volna ennél jellemzőbb hátteret egy olyan ember születéséhez, aki minden más muzsikusnál több kitalált anekdota tárgya lett, számos tréfa valódi vagy vélt atyja; akinek tevékeny pályafutása lényegében véve egy kérdőjellel fejeződött be, mielőtt még elérte volna 38. évét, életútjának felét; akinek igazi dicsősége és sikere a legnagyobb kiábrándultsághoz vezetett, akinek ragyogó szellemessége csak a mély kétségbeesés álarca volt, akinél a látszat teljes és tökéletes ellentéte a valóságnak; s mindez úgy összebonyolódva, hogy a mai napig sem tudja senki biztosan megmondani, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik? Isten kétségkívül kezdettől fogva kedvét leli a tragikomédiában; ezért elhatározta hogy lejátszatja Gioacchino Rossini életét.

Keresztnevét pedig állítólag úgy kapta, hogy Anna Rossini vajúdása alatt férje izgatottan járkált fel és alá pesarói lakásuk szomszédos szobájában. Felesége minden egyes kiáltásánál megfordult és átkokat szórt a szentek szobraira, amiket azért sorakoztattak fel, hogy áldásos hatásukkal megkönnyítsék a szülést. A kiáltások egyre keservesebbek lettek, mire az izgatott apajelölt botot ragadott s elkezdte szétzúzni a hálátlan szobrokat. Kisfia akkor sírt fel, amikor éppen Szent Jakab (Gioacchino) szobra következett volna...

Bolondos és rendszertelen neveltetése ellenére Rossini már egészen ifjan operaszerző lett, első operájának bemutatásakor tizennyolc éves volt. Mesterműve, A sevillai borbély valóságos vígoperába illő premierje idején huszonhat esztendős. Fordulatokban gazdag élete elsősorban Bolognához kötődött, de élt Párizsban és Bécsben is, s felsorolhatatlan, hány helyen töltött még rövidebb-hosszabb időt Nápolytól Londonig. Fantasztikus sikerekben bővelkedő pályafutás után harmincnyolc évesen felhagyott a zeneszerzéssel és életének még hátralevő majdnem négy évtizedében a jó és kellemes életnek, benne a szakácsművészetnek szentelte magát. Sajnos ezt a kényelmes életet aztán hosszú betegségek és idegrendszeri zavarok árnyékolták be. Kisebb darabokat még írt, főleg híres szombat esti összejöveteleire. Műhelyét ezen évtizedek alatt egyetlen nagyszabású alkotás hagyta el, a Petite Messe Solennelle (Kis ünnepi mise).

Elhallgatásának okát számos zenetörténész igyekezett megfejteni. Szerintem a titokhoz legközelebb Pernye András jutott A bel canto tündöklése és bukása című tanulmányában (megjelent a Hét tanulmány a zenéről című kötetében).

Rossini ételek iránti előszeretete még egészen ifjú korában jó ösztönzést kapott, amikor megismerkedett Domenico Barbaja impresszárióval, aki jó szemmel látta meg a tehetségeket és szerződtette az ifjú Rossinit két nápolyi operaháza, a San Carlo és a Teatro del Fondo zenei vezetésére és évi két új opera írására. Házát és konyháját is megnyitotta a fiatal szerző előtt, aki ott vált igazán ínyenccé. Rossini cserében elszerette és feleségül vette Barbaja primadonna-kedvesét, a kor egyik legnagyobb énekesnőjét, Isabella Colbrant...

Szerzőnk 1813-ban (huszonegy évesen!) komponálta Tancredi című operáját a világ elsőként megnyílt nyilvános operaháza, a velencei Teatro La Fenice számára. A bemutató előtti este a híres alténekesnő, Adelaide Malanotte, a címszerep alakítója (akkoriban gyakran énekeltek nők férfi szerepet) hatásosabb belépőt követelt magának, mondván, hogy az eredeti áriát nem hajlandó elénekelni. Az ifjú szerző, miként Stendhal meséli, kétségbeesve tért haza szerény fogadójába. Itáliában akkoriban minden estebéd, a legelőkelőbb főúré éppúgy, mint a kezdő zeneszerzőé egy tál rizzsel kezdődött. S mert a rizst csak nagyon kevéssé főzötten, "al dente" szerették, minden házban minden szakács a tervezett tálalás előtt négy perccel feltette a kérdést: Bisogna mettere i rizi? (feltehetjük a rizst?) Amikor Rossini hazaért, a fogadóbeli pincér tőle is ezt kérdezte. Mire négy perc múlva a rizs feltálalásra került, készen is volt az új ária, amit ezért "rizs-áriának" neveztek. Ez a híres "Di tanti palpiti" (Mennyi szívdobbanás), ami aztán akkora siker lett, hogy hamarosan egész Velence ezt énekelte. Még bírósági tárgyalásokon is csendre kellett inteni a dallamot dúdolgató közönséget.

De boldog idő lehetett, amikor még az ilyen zenékből lett sláger...

Forrás: claudiosanchioni.altervista.org

Amikor Rossini már a zeneszerzéstől visszavonulva Bolognában, majd Párizsban élt, nagy házat vitt. Ő maga is szívesen főzött, különösen makarónit. Mindenek felett szerette a csirkepástétomot, a libamájat és a szarvasgombát. Hát nem volt kicsinyes...

Gyakran forgatta a nagy Brillat-Savarin híres könyvét, Az ízlelés fiziológiáját, de a bolognai konyhához sem lett hűtlen: külföldi időszakaiban nagy örömet szereztek neki barátai sonka, sajt és felvágott küldeményei. Egyszer azt írta, hogy ezeket többre becsüli, mint az összes kitüntetését.

A borokhoz is kiválóan értett. Még aktív idejében komponálás közben általában egy üveg tokajit tartott a keze ügyében. Ha valamelyik operájának nem volt sikere, mert azért legifjabb éveiben ilyen is előfordult, ezt édesanyjának szóló levelének margóján egy borospalack rajzával jelezte: a fiasco ugyanis borosüveget és kudarcot egyaránt jelent, s a rajz mérete tükrözte a sikertelenség mértékét.

Amikor már megtehette, kiváló borospincét állított össze. A világ minden tájáról gyűjtött borokat, még Peruból származó nedűje is volt, s ezekkel szívesen büszkélkedett vendégeinek. Egy alkalommal Rotschild báró gyönyörű üvegházi szőlőt küldött neki, mire Rossini így reagált: Akármilyen felséges is a szőlője, a boromat nem szívesen veszem be pirulákban. Mire a báró legközelebb néhány palack híres Chateau-Lafitte borral ajándékozta meg.

A magyar származású Auer Lipót hegedűművész elmondásában, Norman Lebrecht neves zenei író A komolyzene anekdotakincse című könyvében idézi Rossini filozófiáját a gasztronómia és a zene - valamint a szerelem kölcsönhatásáról:

Az étvágy ugyanaz a gyomornak, mint a szerelem a szívnek. A gyomor a karmester, aki a szenvedélyek nagyzenekarát vezényli és működésbe hozza. A fagott és a pikoló, ahogy elégedetlenül kotyog vagy vágyakozóan csipog, az üres gyomrot személyesíti meg számomra. Másfelől, a tele bendő az öröm trianguluma, az élvezet üstdobja. Ami a szerelmet illeti, az par excellence prima donna, istennő, aki kavatinákat dalol az agynak, megrészegíti a fület és elbűvöli a szívet. Az evés, a szerelem, az ének és az emésztés az életként ismert vígopera négy felvonása és úgy követik egymást, mint a pezsgő buborékjai. És bolond, aki ahelyett, hogy kiélvezné hagyja elszállni őket.

Mindezek mellett Rossini mindig mértéket tartott, a minőséget a mennyiség elé helyezte. A sors fintora, hogy idős korára különböző betegségeinek szövődményeként elvesztette az ízlelés képességét. 

S aki szökőévben február 29-én született, 13-án, pénteken hunyt el 1868 novemberében.

Gasztronómia iránti szenvedélyét máig "a la Rossini" receptek őrzik bélszínből, szarvasgombából, libamájból, tojásból. Sőt, pezsgőkoktél is viseli a nevét.

Coctail Rossini

Íme egy saját receptje, amelyet levélben osztott meg egy bizonyos Angelinával:

Ám a zenénél, kedves Angelina, most jobban érdekel egy újfajta saláta felfedezése, melynek receptjét elküldöm önnek. Végy provanszáli olajat, angol mustárt, francia ecetet, kevés citromot, feketeborsot és sót, ezt jól keverd össze, és adj hozzá finoman szeletelt szarvasgombát. A szarvasgomba olyan ízt ad a salátának, amely a végtelenségig meghosszabbítja az ínyenc extázisát.

Tessék, kedves olvasók, neki lehet állni :)

Végül egy utólagos kiegészítés a poszthoz:
Szeretném ajánlani unoka-sógornőm gasztroblogjának egy írását, amit éppen az én posztom inspirált. Több érdekes új infó és egy igazán ínycsiklandozó fénykép is található benne, utóbbi a Rossini-módra készült bélszínről :)

Felhasznált irodalom:

Fajth Tibor: Gioacchino Rossini. Bp. Gondolat, 1972
Stendhal: Rossini élete és kora. Bp. Bibliotheca, 1958
Toye, Francis: Rossini. Bp. Zeneműkiadó, 1981
Lebrecht, Norman: A komolyzene anekdotakincse. Bp. Európa, 2002  

Nabucco, az ember - Plácido Domingo

Hát ez is elmúlt... de az élmény megmarad. Nem panaszkodhatom, 2014 eddig remek évem volt, már csak abból a szempontból is, hogy még csak május van és máris két alkalommal láthattam Plácido Domingót színpadon, s mindkétszer Verdi-szerepben. A folytatás már ennyire nem kedvező, mert többedmagammal az idén nyárra sem kaptam/kaptunk jegyet Salzburgba, Domingót és Netrebkót nézni a Trubadúrban. De hát semmi sem tökéletes - sóhajtott fel a Róka... De hálátlannak sem szeretnék tűnni, hiszen a két idei bécsi előadás (és a 2012-es Boccanegra) is hatalmas dolog, hogy megesett velem, hiszen elég sokáig teljesen reménytelennek gondoltam, hogy egyáltalán láthatom élőben Domingót, különösen színpadi nagy szerepben - és ahhoz képest már ott voltam három koncertjén és három operaelőadáson :)

Megelőlegezve azt, amit majd próbálgatok ma itt elmesélni a Nabucco május 1-jei bécsi előadásáról, ami Domingo számára debütálás volt ebben a rendezésben, azt kell, hogy mondjam: Domingo egyrészt egy természeti csoda; másrészt azért ő is emberből van; harmadrészt pedig hatalmas színész.

Nabucco szerepe az, amit Domingo a legkülönfélébb és egymással szemben legellentmondóbb rendezésekben is énekelt: vett részt korhű, pontosabban inkább csak korhűnek gondolt előadásokban és modern, a XX. századba helyezett kétfajta rendezésben is. A hagyományosabb környezetben színre került előadásokból néhány kulcsjelenet a YouTube-on hozzáférhető, és a bécsi út előzményeként szerencsére volt alkalmam látni DVD-n a londoni előadást is, amely a második világháború idejébe helyezte az operát. Ezekhez képest Domingo Bécsben, ami szintén úgy nagyjából a XX. századba gondolt rendezés, bár nem olyan egyértelműen, mint a londoni, mégis egészen mást csinált, szinte egy teljesen új figurát alkotott meg: Nabuccót, az embert.

Nagyon kíváncsi lennék, hogy ennek a figurának a megteremtésében mennyi volt a rendező, Günter Krämer szerepe. Jó lenne, ha láthatnám az eredeti, 2001-es előadásról forgalomba hozott DVD-t; akkor Leo Nucci volt a címszereplő, aki szintén igen kiváló színész is, nagyon szeretném összehasonlítani az ő Nabuccóját Domingóéval.

Ám bárhogyan született is meg Domingo bécsi Nabucco-figurája, úgy érzem, ez az alakítása ott van közvetlenül pályafutása legnagyobb Otellói és mondjuk Caniói mellett.

A londoni modern változatban szerintem a figurát tekintve meglehetősen visszafogott volt, gondolom, beleilleszkedve a rendezői koncepcióba. Ott egy inkább kifinomult, mint barbár erejű uralkodót ábrázolt, pedig a XX. században is voltak/vannak barbár zsarnokok és Verdi zenéjében is erőteljesen ott van ez a szín, gondoljunk például az 1. felvonás fináléjára.

Bécsben szerintem Domingo tudta egyesíteni a XX. századi "feelinget" az ókori értelemben vett barbársággal. 

Persze, ahhoz, hogy magam is jobban belegondoljak alakításába, magát a rendezést is meg kellene próbálnom kielemezni, érdemes volna...
De most koncentráljunk Domingóra, bár közben a rendezés egyik-másik vonulatáról is szót kell ejtenem.

Forrás: wiener-staatsoper.at

 

Első jelenetében, győztesként bevonulva a jeruzsálemi templomba, Domingo egész testtartása, mozgása - hozzá remekül kitalált és nagyvonalúan vállára vetett prémes kabátja - egyértelműen sugározta pozícióját, ellentmondást nem tűrését és valóban a korlátlan hatalom aurájával vonta be. Ugyanez a figura jelent meg a babiloni képben, ahol kinyilatkoztatására, miszerint ő már nem király, hanem maga az isten, a villámcsapás belülről érte egy majdnem halálos rosszullét formájában. Amúgy, tényleg érdekes lenne elmesélni a rendezésből, hogy a szinte teljesen dísztelen színpadon az előtérben volt csak néhány tárgy, illetve díszletelem. Köztük egy múzeumi vitrin-szerűség, benne a koronával és a karddal. Hátulról lépcső volt hozzá csatlakoztatva, így fel lehetett menni a tetejére. Bármikor, amikor hatalomról volt szó, az ennek a vitrinnek a közelében, rá támaszkodva, rajta heverve vagy állva történt. Itt nyújtózott el például Abigél, amikor azt gondolta, megszerezte végre a hatalmat, olyan testtartásban, mint a régi rómaiak a lakomán és korábban Nabucco is ezen állva nyilatkoztatta ki istenségét. Itt kellett összeroskadnia, ami szerintem nem volt egy veszélytelen mutatvány...

Számomra a kulcsjelenet és Domingo emberábrázolásának csúcsa 3. felvonásbeli nagy összecsapása volt lányával, Abigéllel.

A megzavarodott király azért azt tudja magáról, hogy kicsoda, de azt is érzi, hogy beteg. Régi hívének, Abdallónak mondja: Bár gyenge most a testem, de meg ne tudja más. Mindenki higgye, a király még erős!

Ezekre a mondatokra, a látszat őrzésének fontosságára építi fel Domingo a jelenetet, amikor betántorog a színre elegáns zakó és nyakkendő nélkül, félig kilógó ingében. Mesterien egyensúlyozik a tényleges talajvesztettség és a magát magabiztosnak mutatás között. Figuráját itt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy részeg embernek még van annyi ereje, hogy a józanság látszatát akarja kelteni és aztán éppen abból derül ki valós állapota, hogy túlságosan kontrollálja és túljátssza magát. Domingo tökéletesen ábrázolja, ahogy Nabucco is túlzásba viszi az önbizalom mutatását attól való félelmében, hogy kiderül a megzavarodottsága. Egész testbeszéde, ahogyan például a szokásosnál jobban kihúzza magát, vagy éppen fennhéjázva sétálgat, arcjátékával együtt, aminek leírásához nincsenek is szavaim, az első jelenetek zsarnok Nabuccójának szinte már karikatúrája - alóla viszont  minduntalan kibukkan a mentálisan beteg ember. Egyszerűen mestermű. Szerintem zseniális volt, ahogyan Abigél szavaiból felfogja, hogy lánya elvette tőle a hatalmat és ő most tényleg egy rab. Nabucco szájából háromszor hangzik fel a prigioner = rab szó. Domingo először szinte kacagva mondja ki: még hogy ő, a hatalmas és gazdag Asszíria teljhatalmú királya rab? Hát ez teljesen abszurd, ezen csak nevetni lehet! Aztán Abigél megerősítésére másodszor már úgy mondja, megütközve és kételkedve: lehet, hogy mégis igaz? És mire harmadszorra kimondja: prigioner... rájön, hogy ez a legteljesebb igazság, bekövetkezett, amit életében nem gondolt volna, hogy egyszer megtörténik vele... És akkor Domingo-Nabuccóból nem marad más, mint egy megtört ember és apa, akinek már csak a könyörgés maradt meg eszközként másik lánya életéért, ám hiába...

Mestermű... és mestermű a rendezés, az egész operáé "igazi" jeruzsálemi templom, babiloni függőkertek és keleti pompájú és nyomorú jelmezek híján is. Továbbra is ennél a jelenetnél maradva nem elfelejthető belőle például, ahogyan Nabucco korábbi énjének felszikrázásával odacsapja a számára hozatott széket, vagy ahogy ennek a széknek az ülőkéjén próbálja kétségbeesetten összeállítani a papírfecniket, amikké szétszaggatta Abigél az alacsony származását igazoló iratot.

Mondhatni, hogy a jelenetben a kitűnő Anna Szmirnova játékban is partnere volt Domingónak, bár neki színészileg könnyebb feladat jutott (de csak színészileg!), az ő figurája azért egysíkúbb, nem ennyire összetett, mint Domingóé.

Ez a jelenet, elsősorban Domingo színészi játéka által, amit az ötödik sorból igazán nagyon remekül láthattam, igen nagy hatással volt rám és úgy éreztem, most kellene egy kis szünet ezt az egészet megemészteni... De mire felocsúdtam, már szólt a "Va pensiero". És bizony ez is hasonló hatásfokú volt, persze másképpen. A kórus mozgatása Günter Krämer mestermunkája: ahogyan az először néptelennek tűnő színpadon kezdtek megmozdulni, majd felegyenesedni az addig fekvő, heverő rabok, s hogy aztán a Bölcsek lantja részre ott álljanak örök mementóul, ők maguk is áldozatok és kezükben még egy áldozat fényképével... Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár.

Az elején azt írtam, hogy Domingo egy természeti csoda, de azért ember is. Ez arra vonatkozott, hogy a 4. felvonásban a megtérés megrendítő imája, a Dio di Giuda után, amire hatalmas ovációval válaszolt a közönség, bizony a jelenet végére elfáradt. Mondjuk nem csoda, mert ugye itt mindazok után, amiket ebben a részben csinálnia kellett, még a katonák alkotta férfikart is át kell énekelnie. De annyira nagy alakítása volt az egész figura, hogy azt hiszem, ezen nem kell fennakadnunk. Azért megjegyzem, mennyire érzékeny a bécsi közönség: az imára következő ováció után ez a mozgalmas és hatásos jelenetvég kisebb tapsot kapott...

Mindez nem befolyásolta a teljes előadás és Domingo nagy, személyes sikerét. A 25 perces ünneplés elejéről kis mobiltelefonommal én csináltam az alábbi felvételt, ahol sorrendben Fenena, Zakariás, Abigél, majd Nabucco jelenik meg a függöny előtt:

BejegyzésKatalin Kocsis által

Annyit még meg kell jegyeznem, hogy érthetetlenül gyenge volt Izmael alakítója hangban és figurában egyaránt; nem is értem, Marian Talaba hogy kerülhetett egyáltalán a Staatsoper színpadára. Ha legalább úgy nézett volna ki, mint akibe egyszerre két királylány is halálosan beleszeret...

Meggyőző volt Dmitrij Beloszelszkij, a fiatal orosz basszus Zakariásként, és számomra Fenena is, akit pedig az első kritikák egy szinten emlegettek Izmael alakítójával. Szerintem ez korántsem volt így, Zoryana Kushpler nagyságrendekkel jobb volt a tenornál.

És ne felejtsük el a remek kórust és a csodás zenekart, akik ugye "civilben" a Bécsi Filharmonikusok, azaz a Wiener Philharmoniker, a világ egyik legjobb zenekara. A produkciót Jesús López-Cobos vezényelte megbízhatóan.

Azt gondolom, az előadás örök élményem marad és még sok gondolkodni-valót ad.

Végül tudok mutatni egy átfogó rövid riportot az előadásról, több kulcsjelenetbe is belepillanthatunk:



A végén mi is ott szorongtunk a riportban is látott tömegben és sikerült bejutnunk aláírást kérni magunkkal hozott képeinkre, ami annál is könnyebb volt, mert Domingo még egy ilyen előadás és egy ekkora szerep után is addig nem mozdul, amíg vár rá rajongó, tisztelő :)

Kicsit hosszú lett ez a blogbejegyzés, bocsánat, pedig olvastam olyasmit, hogy felmérések szerint az átlag blogolvasónak meddig terjed a türelme... De remélem, a zene-, opera- és Domingo-szerető blogolvasóknak sokkal tovább :)

Így láttam A két Foscari-t 6.

Rendkívül érdekes volt az opera látványvilága úgy egyáltalán: díszletként körben némi viharvert falak, a köztük levő tér hol előcsarnok (betolt tornapad-szerűségekkel), hol börtön, hol a Szent Márk tér volt, közben két jelenetben a korábban részletesen leírt ferde pódiummal, mint a doge lakosztályával. A magasban pedig egy, a színpadot keresztben átszelő híd, amit remekül használt a rendező a férfi- és női kórusos nagyjeleneteknél. Amit még nem írtam, hogy elsősorban a börtön- és vallatásos részeknél horrorfilmekből ismert motívumként a képen látható füstköd is akcióba lépett, de nemcsak ott fent - előadás közben azért reméltem, hogy nem árt az énekeseknek...

 

Ez már a tapsrend, de itt látszik legjobban a színpad egésze. Forrás: AndreasTischler.com

A látványos ruhák alapvetően a gótikához kötődtek, de nagyon erősen stilizálva és mai áthallásokkal. Tapasztalható volt még a rendezésben egyfajta artisztikumra való törekvés a szereplők mozgásában, elhelyezésében; például sok drámai szituáció is kifejezetten festői csoportzatokban és mozdulatokban kulminált - szerintem a rendező sok gótikus szobrot, szoborcsoportot nézegetett a színpadra állításra készülve:

Apa és fia elszakítása a tanácstermi jelenetben. Forrás: derStandard.at

 A konkrét előadókra rátérve:

Rendkívül jó volt a kórus, szinte hátborzongatóan indítottak a "Silenzio ... mistero..." szavakkal, tényleg halkan, titokzatosan és nagy belső feszültségben... Három kisebb szerepet is kaptak kórustagok, köztük a magyar Krokovay Marcell, ő mint a doge inasa.

Szintén rendkívül jó volt a zenekar, James Conlon vezetésével. Bár én ahhoz túlságosan elöl ültem, a hangzás maga biztosan jobb lett volna kicsit távolabbról. De így sem panaszkodom, sőt... én szerettem volna legalább egyszer, amennyire lehet, minél közelebb ülni, hogy Plácido Domingót jobban láthassam...

Érdekes módon nem minden ún. "zárt szám" végén tört ki a taps, valószínűleg azért, mert a közönség ezt az operát nem ismeri olyan szinten, mint a Verdi-törzsanyagba tartozókat. Ezért bizony az előadásban többször előfordult néma szünet, olyankor is, amikor igazán remekül lehetett volna tapsolni - leginkább a két fiatal énekes jeleneteinek végén. Először kicsit sajnáltam őket, de előadás végén kiderült, hogy nem a nemtetszés volt ezek oka, hiszen mind Davinia Rodriguez, mind Arturo Chacón-Cruz kifejezetten nagy személyes sikert aratott - Arturo talán egy hajszállal nagyobbat, mint Davinia.

A Foscari család tagjain kívül még egy fontos szerep van az operában, az intrikus Loredano. Roberto Tagliavini basszusa egészen kiváló és figurában is teljesen illúziót keltő volt. Csak annyi a sajnálatos, hogy Verdi kifejezetten mostohán bánt a szereppel, nagyon rövidre írta...

Amikor a doge először színpadra lép, legalább is úgy, hogy nem némán, mint ebben a rendezésben rögtön a nyitány után, az durván az előadás 28-30. percében történik Addigra már hallotta a néző először Jacopót, majd Lucreziát, mindkettejüknek rögtön egy- egy nehéz áriáját, jelenetét. Arturo Chacon-Cruz, mint írtam, úgy volt kénytelen énekelni Jacopo első áriájának lassú részét, hogy egy ketrecben eresztik lefelé... A későbbiekben is sok "gyűrődésnek" volt kitéve hol éneklés közben, hol közvetlenül előtte. A mexikói énekes szép hangú lírai tenor, szerintem kifejezetten jól megállta a helyét egy ilyen "magaslati levegőn" fogant előadásban, színészileg is igazán nagyon jó volt, remekül személyesítette meg az "áldozat" figuráját és nagyon szép volt az összjátékuk Domingóval; a nagy partner után kétségtelenül ő aratta a legnagyobb sikert, s láthatóan határtalanul boldog volt :)

"Apa" és "fia" a tapsrendben. Forrás: operaduetstravel.blogspot.com

Davinia Rodriguez (Lucrezia) rendkívül attraktív külsejű énekesnő, figurában tökéletesen "hozta" Lucreziát, remekül érzékeltetve visszamenőleg is személyiségének a rendező által kitalált megbomlását. Magas hőfokú, igazán expresszív alakítás volt. Éneklésének megítélésében vagyok bizonytalan, mert amilyen operahősnőket korábban énekelt, azokból nekem nem következik, hogy Lucrezia az ő szerepe lenne, akinek pedig szerintem Verdi az egész opera legnehezebb szólamát írta. Ezzel együtt énekben is derekasan helytállt.

Davinia Rodriguez első jelenetében

Érdekes, hogy a premierről frissen íródott kritikák különböző mértékben, de egyetértettek abban, hogy a két fiatal teljesítménye nem ért fel Domingóéhoz. Na most, azért ilyen szempontból nem is szabad összevetni a nemzetközi operaélet legelső vonalában mostanában kezdő lépéseit megtevő fiatalokat (azért a tenor ezen a téren valamivel a szoprán előtt jár) egy Plácido Domingo művészetével, eddig megszerzett gyakorlatával, rutinjával. Szerintem igenis, nagyon jól helytálltak a fiatalok és abban is biztos vagyok, hogy teljesítményük előadásról előadásra javulva biztosan sokkal jobb volt, amikor mi láttuk, mint a premieren, amikor - el tudom képzelni -, nyilván nagyon lámpalázasak lehettek... Az is biztos, hogy ezek a szerepek sokat fognak jelenteni pályájukon nemcsak pr, hanem saját művészi szempontjukból is. Egyedül azon kell elgondolkodni, hogy Lucrezia szólama tényleg illik-e Davinia Rodriguez hangjához, vagy nem volt-e számára kissé korai.

És hát Plácido Domingo!! Mit is írjon az ember egy ilyen óriásról? Mondják sokan, hogy akárhogy is van, ő nem bariton, még ha kora ifjúságában baritonként kezdte és manapság egy ideje újra bariton szerepeket énekel. Szerintem viszont Domingo már túl van a hangfaji korlátokon. Akkora művész, hogy nála ez már nem is számít. Jó, tudjuk, hogy például Otello szólama már magas lenne neki, ennyiben őrá is hatnak a természet kérlelhetetlen törvényei. De igenis, énekeljen bariton szerepeket, hogy az a nemzedék, amelyik már nem lehet tanúja élőben régi parádés alakításainak, például éppen Otellónak, akkor hallhassa és láthassa más, hasonlóan nagyformátumú bariton szerepekben.

Most, A két Foscariban, hetvenharmadik (!) születésnapja előestéjén különösen parádés hangi formában volt. Francesco Foscari szerepe amúgy is Domingo után kiált. Vannak komoly énekelni valói is, de itt igazán a személyiség ereje az, ami a leginkább számít, persze azon belül az ének is. Az öreg doge a libretto szerint "ősz hajú harcos"-ként jellemzi önmagát; s mindazt a tartalmat, amit e meghatározás sugall, Domingo tökéletesen megszemélyesíti. A fenséget, ahogyan a Tizeknek mondja: "A doge hallgatja önöket", vagy amikor menyét figyelmezteti, hogy "tiszteld a törvényt", aztán a gyötrődő apát és még sorolhatnám a példákat, hány színből ötvözi össze ezt a nagy formátumú személyiséget. A hálószobai jelenetben, miután utolsó fiát is elveszítette, hogy harcol oroszlánként uralkodói becsületéért. Azt a pillanatot még kiemelem külön, ahogyan erkölcsi fölényével megállítja Loredanót, aki el akarja venni doge-süvegét. Szívszorító, ahogyan halott fiát követeli vissza ("rendetemi il figlio"). Ám a harangot meghallva tudja, hogy vége. Vége nemcsak az apaságnak, az uralkodásnak, hanem az életnek is. Mint írtam, ebben a rendezésben még maradék családja teljes katasztrófáját is megpillantja, s ez csalja ki utolsó fájdalomkiáltását. Halála a nézők számára a tökéletes katarzis pillanata.

Domingo sikere most is hatalmas, mint már évtizedek óta minden előadásának a végén és még mindig úgy tud neki örülni, mintha életében még sosem lett volna része ilyenben. Nagyon közel voltam, így jól láttam, hogy ez tényleg őszinte dolog nála, olyan boldog volt, mint egy gyerek...

A fenti kis videót én csináltam a telefonommal. Ugyanezekről a pillanatokról, sőt a folytatásról, ami még jó negyedórát tartott, a You Tube-on van élesebb képű felvétel, de én azért szeretem ezt, mert szerintem ennek jobb a hangja, jobban lehet érzékelni a teljes színházterem hangulatát és zajait, nemcsak a nézőtérnek azt a részét, ahol a videokészítő helye volt. Egyet sajnáltam csak a tapsrendben. Miután az elején a legkisebb szereplőktől a legnagyobbig nagyjából egyesével jöttek ki az énekesek, utána már csak közös meghajlás volt. Pedig olyan jó lett volna még párat bravózni csak külön Domingónak... De azért azt mindig remekül lehetett érzékelni, ahogyan felerősödött a taps, amikor a szereplők sorában ő bukkant elő a függöny mögül :)

Akkor már felteszek egy részletet a jobb képminőségűek közül is, szintén a mi előadásunk végéről:





Gyenge fél óra múlva pedig ott ült elegáns öltönyben a színház egyik szobájában (lásd a Megjártuk Bécset legalsó képét) és vidáman dedikált, mintha mi sem történt volna este 7 után :)

Én pedig ezzel befejeztem maratoni hosszúságú sorozatomat, köszönet azoknak, akik velem tartottak.

Így láttam A két Foscari-t 5.

Végül tekintsük át Thaddeus Strassberger rendező még egy érdekes dramaturgiai beavatkozását, amiről szó sincs az eredeti librettóban:

Férje halálakor Lucrezia megőrül, még a kikötőben, majd a mű végén, apósa hálószobájában, azokban a szörnyű percekben, amikor a doge a harangszóból rájön, hogy még le sem mondott, máris megválasztották az utódát (aki meg is jelenik, ugyanabban a díszköntösben, mint az opera legelején Foscari, ami nagyon szép szimmetria), s ez a csapás az öreg Foscarit már a halál szélére sodorja, utolsó pillanatában még azt is kell látnia, hogy megőrült menye éppen megfojtja az egyik gyermekét, az ő unokáját... A libretto szerint Lucrezia az apósát biztatja, amikor az kénytelen átadni a Tizeknek hatalmi jelvényeit, hogy "Fa core" (légy bátor); ebben az értelmezésben ez a mondata viszont kisfiának szól, akinek haláltusáját kifejezetten naturálisan csinálták meg, kis lábainak csapkodásával...  S a dogénak, miközben már félig halott, utolsó világos pillanatában még ezt is látnia kell, s ez a látvány csalja ki végső fájdalomkiáltását. "Megölte a bú" - zengik a jelenlevők, még a Tizek is megrendülnek, csak az intrikus Loredano ünnepli győzelmét - s erre megy le a függöny.

A doge életének utolsó pillanata - Domingo fenomenális alakítása. Forrás: es.paperblog.com

Ezen a mozzanaton szintén sokat gondolkodtam és úgy találtam, hogy tulajdonképpen belefér az operába - persze nem azt mondom, hogy ezentúl mindenki így rendezze meg, de érdekes és tanulságos kísérlet volt.

Az őrült Lucrezia és apósa az utolsó pillanatok előtt. Forrás: theateranderwien.at

Korábban Lucreziáról azt gondoltam, hogy ő egy erős nő, erősebb egyéniség, mint a férje. De ha cudar nehéz szólamának rokonságát keressük Verdi műveiben, akkor bizony erősen ott van Abigél a Nabuccóból, sőt, Lady Macbeth is, akik mindketten a megőrülés sorsára jutnak. Talán ez indította a rendezőt is erre a gondolatra. Amúgy pedig, mint már az elején írtam, Strassberger ezt a vonulatot is vaskövetkezetességgel alapozta meg az egész darab folyamán és kellett hozzá a bécsi Lucrezia, Davinia Rodriguez egyénisége és tehetsége. Úgy néztem, hogy a valenciai Lucrezia gyengébb lehetett nála ezen a téren is.

És hogy hogyan készítette elő a rendező ezt a megoldást? Ebben az előadásban Jacopónak és Lucreziának három kisgyermeke van, akik meglehetősen sokszor megjelennek anyjuk mellett néma szereplőként. Lucrezia első jelenete alatt például az egyik gyereke - éppen ő, a későbbi áldozat - oda akar anyjához futni, de félúton megáll és inkább a dajkájához szalad - látszik, hogy valamiért ösztönösen idegenkedik az anyjától. Amikor a nagy tanácstermi jelenetben Lucrezia betoppan férje ítélethirdetésére a gyerekeivel, hogy általuk is hasson az ítélkezőkre, akkor is látjuk, hogy ez a kisgyerek volt a három közül apja kedvence, sőt, ez az érzés egyértelműen kölcsönös is: azt hiszem, még korábban, a börtönjelenetben történt, hogy a kisgyerek, amint meglátta, szinte odarohant az apjához és az ölébe ült, később alig tudták elhúzni tőle.

A téma másik előkészítése pedig magának Lucreziának az egyénisége. Első pillanataitól kezdve sok apró jele volt Davinia Rodriguez alakításában, hogy az asszony elméje mintha nem lenne teljesen rendben, de kézzelfogható gesztusokat is tapasztalhattunk: egy nehéz pillanatban például először látható kétségbeeséssel ölelte magához gyerekeit, aztán pedig szinte önkívületben durván ellökte őket magától. Mindezeknek a dolgoknak aztán ez a formabontó befejezés adott visszamenőleg is értelmet. Csak, mint írtam, mivel olyan rengeteg ilyesmi apró dolog történt a színpadon, sokszor nagyon fontos zenei pillanatokban, gondolom, több mindent észre sem vettem, illetve azóta elfelejtettem... Jó lenne egy DVD-felvétel az előadásról.

Legközelebb befejezem a témát az előadók, szereplők jellemzésével :)

Így láttam A két Foscari-t 4.

Folytassuk tovább A két Foscari rendezői koncepciójának boncolgatását.

Amúgy a művet - Los Angeles, Valencia, Bécs és London színházainak összefogásával mutatták be ugyanabban a rendezésben. Már csak a londoni előadások vannak hátra a Covent Gardenben. Az előadássorozat rendezője a fiatal, 1976-os születésű amerikai Thaddeus Strassberger.

Írtam, hogy a rendező két esetben komoly dramaturgiai változtatást hajtott végre az előadásban. Ma nézzük az elsőt:

A 3. felvonás 1. képét és a 2. kép elejét egy jelenetnek játszatta. Sokat tűnődtem rajta, mert érdekes ötlet, vannak kifejezett előnyei, de szerintem erős hátrányai is.

A 3. felvonás 1. képének színhelye a Szent Márk tér. A velenceiek a farsangot ünneplik és készülnek a gondolások versenyére. Eközben hozzák Jacopót a kikötőbe (a szokásos ketrecben belógatva), hogy felrakják a hajóra, mely a száműzetésbe viszi - családja, azaz felesége és gyerekei nélkül. A libretto szerint itt apja, a doge nincs jelen, az ő dolga már befejeződött azzal, hogy kénytelen volt aláírni az ítéltet. Ebben a jelenetben először mozgalmas népünnepély tanúi vagyunk és meghallgathatjuk a gondolások kórusát. Következik Jacopo és felesége drámai búcsúja, majd a házaspár egymástól való brutális elszakításával és Jacopo hajóra hurcolásával fejeződik be a jelenet a libretto szerint.

A karneváli jelenet egy pillanata. Forrás: operawest.com

Meglepetésemre azonban a következő történések, amelyeknek már újra a doge lakosztályában kellene lejátszódniuk, színváltozás nélkül itt, a kikötőben folytatódtak. Itt jelent meg a doge, magát sötét parókával álcázva, és itt énekelte el második áriáját, amelyben saját magát vádolja, hogy nem védte meg a fiát a Tizektől és azon kesereg, hogy egy fia sem maradt, egyedül kell meghalnia. A következő pillanatban itt éri el őt Barbarigo szenátor a fia ártatlanságát igazoló levéllel. Majd Lucrezia rohan apósához a hírrel, miszerint alighogy elindult a hajó, Jacopo meghalt.

Ekkor jött csak az előadásban a színváltozás, a doge hálószobája. Az ágyban fekvő dogénak inasa a Tizek érkezését jelenti, akik lemondásra kényszerítik. Amikor megtudja, hogy már meg is választották utódát, a csapások sorozata következtében holtan esik össze.

Forrás: derneuemerker.com

Nézzük először ismét a rendező megoldásának előnyeit: 

Teljesen természetesnek vehető az idős Foscaritól, hogy álruhában mégis odamegy a kikötőbe, hiszen tudja, hogy nagy valószínűséggel soha többé nem láthatja a fiát. Hiteles az a mozzanat is, hogy Lucrezia az, aki a legtovább követi hajóra hurcolt férjét, ennek következtében szemtanúja lehetett halálának. Ez a megoldás megmagyarázza, hogy apósa miért éppen tőle tudja meg a tragédiát.

A felsorolt előnyök mellett melyek a rendezői beavatkozás hátrányai?

Kisebb hátrány, hogy logikátlan Barbarigo szenátor megjelenése a Szent Márk téren a dogénak szóló levéllel, hiszen nem tudhatja, hogy az idős Foscari éppen ott tartózkodik - az lett volna a normális, hogy otthon keresse fel.

A rendező elgondolásának legnagyobb vesztese egyrészt a mű végének drámaisága; másrészt ez a változat a zenével, Verdi zenéjével és dramaturgiájával is erős ellentétbe kerül - és véleményem szerint ez a két dolog együtt a legfontosabb ellenérv, mely felülírja a fentebb vázolt előnyöket is.

Ha az eddig elmesélt események - a doge megjelenésétől és áriájától - az eredeti dramaturgia szerint már a doge hálószobájában játszódnának, sokkal feszesebb lenne a dráma, hiszen alighogy befejeződik az ária, jóformán félpercenként következnek be az újabb fordulatok és csapások: elsőnek a levél, ami először örömhírnek látszik, a doge éppen elkezdene reménykedni, hogy hátha mégis visszakaphatja a fiát. Ám ekkor érkezik Lucrezia férje halálhírével, amit a doge még szinte fel sem fog, amikor máris megjelennek a Tizek, hogy lemondassák.
Ahogyan viszont mi láttuk, van egy nagy törés ebben a drámai folyamatban Jacopo halálhírének vétele és a Tizek érkezése között. Strassberger értelmezésében a két esemény között legalább annyi időnek el kell telnie, amíg a doge a kikötőből hazaér és ágyba fekszik. De bármennyi is ez az idő, mi, nézők is érzékeljük, hiszen, ha nem is a doge hazajutásának valós idejét kell végigvárnunk, de a színváltozáshoz szükséges időt mindenképpen. Ám ez a nézőtéren csendben és sötétben eltöltött kb. 30-40 másodperc is bőven elég, hogy bennünk is megtörjön a cselekmény, a dráma sodrása.

És ami talán a legfontosabb: maga a zene - ami pedig nyilvánvalóan a legfontosabb egy operában - is kifejezetten az eredeti dramaturgiához ragaszkodik: Verdi a doge második áriáját ugyanazzal a zenekari előjátékkal vezeti be, mint első áriáját, amit lakosztálában énekelt. Ezért úgy lenne logikus, ha ez a második ária is a doge otthonában történne. De így, a rendező variációjában a doge zenéjét és áriáját még a kikötőbe kellett helyezni. Ez az áthelyezés erősen megbontotta az eredeti mű szimmetriáját: magában a műben a zene és a helyszín, az előadásban pedig a zene és a látvány összefüggésének szimmetriáját. Mellette úgy egyáltalán sutának és erőltetettnek éreztem, mert hamis volt a motiváció, hogy az idős Foscari itt a kikötőben kezdjen el hátralevő életének kilátásain morfondírozni.

Olvastam még a bécsi premier előtt készült interjút a fiatal rendezővel, amelyben megkérdezték tőle, hogy a munka folyamán hogyan viszonyult a nagy énekeshez: hagyta, hogy saját tetszése szerint formálja meg Francesco Foscarit, vagy úgy bánt vele, mint általában egy szereplőjével. Strassberger erre azt válaszolta, hogy egyszerre volt köztük olyan viszony, hogy ő, mint tanítvány nézte és tanult tőle, de Domingo is nyitott volt az új megoldásokra. Igaz, előfordult olyan is, amikor Domingónak nem tetszett valami és akkor ő azt mondta neki: lehet, hogy ezt a dolgot nem érted meg elsőre, de az én fejemben van az egész és majd össze fog állni a kép. Könnyen el tudom képzelni, hogy ez, amiről ma írtam, ebbe a kategriába tartozott. Kíváncsi lennék, hogy a végén Domingo tényleg helyeselte-e, vagy csak megcsinálta, mint fegyelmezett énekes...

Hamarosan folytatom!

Így láttam A két Foscari-t 3.

Folytassuk tovább a rendezői koncepció bemutatását:

Az operában két olyan jelenet van, ami a doge otthonában játszódik. Az elsőt a rendező az ebédlőbe képzeli: előttünk dobogón a színpad szélével párhuzamosan hosszú asztal, rajta tányér, kupa. Az asztal keskenyebbik végein magas támlájú gótikus székek. Ami ebben a csavar, az az, hogy a dobogó, ami éppen csak annyira nagy, hogy nem túl kényelmesen minden oldalról körbe lehet járni ezt a bútor-együttest, hátulról előre elég veszélyes szögben lejt. Itt zajlik le a doge első áriája, majd nagy drámai összecsapása menyével, Lucreziával.

Forrás: orf.at

Mindeközben bizony mozgás is van, Domingo már az ária alatt felkel, a kettős folyamán pedig mindketten jócskán mozognak. Amikor az asztal mögött van valamelyikük, az még stabil hely. De mindketten többször elmozognak az asztal másik három oldala mentén is, ráadásul hosszú slafrokban, ami bárhova beakadhat. Hogy mennyivel van alattuk a stabil padló, az a nézőtérről nem látszik, sőt, a hatás olyan, mintha ez a dobogó a nagy semmi fölött lógna... Bevallom, nekem az egész jelenetben a hideg futkozott a hátamon, végig attól féltem, hogy valamelyikük le talál potyogni vagy szánkázni...Próbáltam szuggerálni magamat, hiszen sok előadást lejátszottak ebben a díszletben, van gyakorlatuk a ferde dobogón navigálni, mégis bennem volt a frász - bár igazából csak Domingónak volt nagyobb prakszisa a dobogón való mozgásban, partnernőjének kevésbé. S hogy miért ilyen megoldást talált ki a rendező, amely pedig éneklési szempontból sem lehetett ideális? Gyanítom, képileg is próbálta a nézők fejébe vésni, hogy milyen ingatag és kényes a doge helyzete...

A következő videofelvétel a valenciai előadáson készült:
 

Ugyanez volt a helyzet az utolsó jelenetben, ahol a semmi fölött lógó lejtős dobogón egy mennyezetes ágy foglalt helyet. Az elején a doge bent fekszik az ágyban, fehér hálóingben, majd inasa jelentésére, miszerint itt vannak a Tizek, felkel és magára vesz egy bíborszínű köntöst, aminek rendkívül hosszú uszálya van. Ekkor kényszerítik lemondásra olyan álszent indokkal, hogy mivel már nem fiatal és annyi csapás érte mostanában, legjobb lenne ha visszavonulna a magánéletbe. A harmadik sorban ültem és bizony láttam, hogy Domingo, abszolút feltűnésmentesen, de szenvedett ezzel a slafrokkal, miközben az opera legdrámaibb jelenetét kellett neki produkálni. Persze csodálatosan produkálta, de nem kellett volna ennyire megnehezíteni a helyzetét, mert elég későn kanyaríthatta le csak a válláról a köntöst. Amúgy pedig mezítláb volt... ezt csak érdekességből mondom :)

Forrás: bachtrack.com

A képekből és a videorészletből szinte egyáltalán nem érzékelhető a dobogó lejtése, olyan képet pedig nem találtam, ahol az egész színpadkép látszana. A hálószobás képről legalább annyit le lehet olvasni, hogy a jobb oldali figurák, akik a színpad alapsíkján állnak, láthatóan lejjebb vannak; de a dobogó lejtése itt sem látszik. Pedig tényleg lejtett, méghozzá elég rendesen...

Legközelebb a rendező dramaturgiai változtatásaival foglalkozunk.

Így láttam A két Foscari-t 1.

Legutóbb már közzétettem egy általános beszámolót röpke bécsi utunkról. A lényegről, Verdi: A két Foscari című operájának előadásáról, ami miatt odautaztunk, néhány apróságot meséltem csak, bár ezek között volt az a nem éppen "apróság" is, hogy autogramot kaptunk Domingótól és szót válthattunk a szimpatikus fiatal tenoristával is. Ám úgy érzem, annyira nagy élmény volt az előadás szőröstül-bőröstül, és a rendezői koncepció is annyira érdekes, hogy ezekről külön kellene beszámolnom. Lehet, hogy lesz olyan olvasóm, aki túl hosszúnak és túl részletesnek fogja találni, akkor elnézést, de bevallom, leginkább saját magamnak volt szükségem arra, hogy mindezt átgondoljam és megírjam. Viszont több részre szétvágtam és így talán mások számára is "emészthető" lesz :)

Állandó olvasóim számára remélem feltűnt, hogy az előző fél évben nagyon becsületesen próbáltam megismerkedni ezzel a szerintem indokolatlanul ritkán játszott operával olyan szinten, amilyen szinten egy nem-muzsikus egyáltalán képes rá. Ennek eredményét egy hosszú sorozatban meg is írtam.

Kedvenc videomegosztó portálunkon kétféle előadást, azaz kétféle rendezést láttam az operából, s mindezek fényében nagyon kíváncsi voltam, hogy - túl Domingo ott-létén, énekén és játékán - milyen lesz maga az előadás. Van ugyan a YouTube-on néhány kiragadott részlet a "mi" rendezésünkből is, de annyira kevés, hogy azokból - most már különösen tudom - csak egészen felületes képet kaphatunk erről a konkrét előadásról.

Bécs óta különösen sajnálom, hogy egy dolgot nem tudtam megtenni a felkészülés során: összevetni Byron eredeti drámáját a Verdi-opera szövegkönyvével - sajnos, képtelen voltam hozzájutni egy olyan Byron-kötethez, amiben benne van a darab, bár létezik belőle magyar fordítás.  Ugyanis van egy olyan érzésem, hogy a rendező Byronból meríthette az előadás több elemét.

Még annyit megemlítek, hogy a bécsi előadás egy nagyszabású együttműködés része, amelynek során ugyanezt a rendezést, teljesen ugyanezekkel a díszletekkel, jelmezekkel és látványvilággal, valamint Francesco Foscari bariton-szerepében Plácido Domingóval először Los Angelesben vitték színre, majd Valenciában, aztán Bécsben. A sorozat záró állomása a Covent Gardenben lesz. Természetesen minden helyszínen az illető színház saját zenekara és kórusa működött közre, s a további szereplők minden színházban mások voltak. A Los Angeles-i és a bécsi előadásokat az előbbi színház főzeneigazgatója, James Conlon vezényelte.

További meghatározó nevek az előadás létrehozásában: mindenek előtt a rendező, az amerikai Thaddeus Strassberger, a díszlettervező Kevin Knight és a jelmeztervező Mattie Ullrich.

A bécsi előadások Domingo melletti további szereplői:

Jacopo Foscari: Arturo Chacón-Cruz (tenor)

Lucrezia: Davinia Rodriguez (szoprán)

Loredano: Roberto Tagliavini (basszus)

Az előadás egyik csúcspontja a tanácstermi jelenet (forrás: viennaconcert.com)

Közreműködött a Theater an der Wien kórusa, amely nem más, mint a világhírű Arnold Schönberg-kórus és a színház zenekara, mely egyúttal az osztrák rádió zenekara is (ORF Radio-Symphonieorchester Wien).

Legközelebb innét folytatom, ígérem, az a rész már érdekesebb lesz, de szerettem volna a legfontosabb tényeket is összefoglalni az előadással kapcsolatban.

Végül itt van kis előlegként pontosan a mi előadásunk tapsrendjének az eleje - de csak az eleje, mert ez így ment még jó tíz percig, ha nem tovább :) 

Megjártuk Bécset

Lezajlott a nagy projekt, voltunk Bécsben és január 20-án láttuk Verdi: A két Foscari című operáját Plácido Domingóval az egyik címszerepben. Vagy inkább úgy kellett volna írnom, hogy láttuk Plácido Domingót egy operában? Kinek mi a fontos. Nekem egyformán fontos volt a mű és Domingo. Persze azért nem is tudom, mi lett volna velem, ha mondjuk Domingo benáthásodik és nem ő, hanem a helyettesítője lép színre...

Sok kockázati tényező volt a dologban még azután is, hogy  jó fél éve megtudtuk, megvannak a jegyeink. Annyi idő alatt gyakorlatilag bármi közbejöhetett, Domingo egészségétől a saját egészségünkig és a hóakadályig... Utazás előtt két héttel még az érintett napokra erős havas esőt mondott az előrejelzés. Ám megúsztuk!!!! Azt is tudtuk, mert figyelemmel kísértük, hogy január 15-én nagy sikerrel lezajlott a premier; az utazás előtti estén pedig saját fülünkkel győződhettünk meg, hogy a második előadás is rendben megtörtént: ugyanis élőben közvetítette az osztrák rádió :) Január 19-én, vasárnap utaztunk és egy kis itthoni esőt leszámítva remek időnk volt. S ez meg is maradt a következő két napra: hétfő este volt az operaelőadás, kedden reggel pedig máris vonatra ültünk hazafelé. Alig értünk haza, Nagykanizsára megjött a hó, nekem pedig tegnap egy torokfájás... Úgyhogy szuper volt az időzítés :) Remélem, azok a magyar rajongók, akik még most utaznak a maradék néhány előadás valamelyikére, azért simán megteszik az utat.

Bécsben a Hotel Beethovenben laktunk. A Westbahnhofról ugyan kicsit bonyolult a megközelítése, viszont éppen szemben volt velünk a Theater an der Wien, az előadás helyszíne. Ha kinéztünk az ablakon, éppen a nevezetes Papageno-kaput láttuk, amiről már sokat olvastam és nézegettem képeket:

 Ezért a szállodánk utcáját Papagenogassénak nevezik. Hotelünk pedig azért Beethoven, mert a nagy zeneszerző is erősen kötődött a Theater an der Wien történelmi épületéhez, mint már itt megírtam.

Első este máris egy kellemes koncertben lehetett részünk. A szálloda, mely külsőségeiben, berendezésében, dekorációjában is szépen utal Beethovenre, minden vasárnap este házi hangversenyt rendez. Két Kijevből érkezett fiatal muzsikus lépett fel: Michael Babytsch (cselló) és Pavlo Kachov (zongora). A kijevi zeneakadémia elvégzése után Bécsben folytatnak tanulmányokat. Máris impozáns az életrajzuk, mindkettejüknél versenygyőzelmek, turnék felsorolásával. A csellista zeneszerzéssel is foglalkozik, a zongorista pedig néhány éve karmesterként is bemutatkozott. Műsoruk is remekül illett a helyhez. A jó egy órás koncert első felében Beethoven-darabokat hallottunk; az első máris megidézte Schikaneder és Mozart szellemét: ez ugyanis Papagenónak Varázsfuvola-beli áriájára ("Egy tűzről pattant lányka...") gordonkára és zongorára írt variációsorozata volt :) Ezt hallgattuk, miközben a szemben lévő ablakból egyenesen a Papageno-kapura nyílt a kilátásunk s azon Schikaneder szobrára, amely Papageno jelmezében ábrázolja, mint a Varázsfuvola szövegének íróját, a zenéjét Mozarttól megrendelő színigazgatót és Papageno első alakítóját... A második részben Schumann Fantáziadarabjai (op. 73) után a zongorista mutathatta meg virtuozitását a Diótörő egyik részletének átiratában. Felhangzott még az elmaradhatatlan Hattyú is Saint-Saens-től, ám ennek is volt zenetörténeti alapja, mert egyszer régen maga Anna Pavlova táncolta el a szemben lévő színházban. Az utolsó darabot, Popper Dávid Magyar rapszódiáját pedig mintha nekünk címezték volna :) 

Másnap délelőtt tettem egy kis városnéző körutat a Linke Wienzeile - Operngasse - Karajan Platz - Kartner Strasse - Stephansplatz útvonalon. Hétfő lévén a múzeumok zárva voltak, másrészt nem akartam magamat kifárasztani estére, így sétámat viszonylag rövidre szabtam és csak az útba eső zenei emlékhelyeket fényképeztem le. Azért egy közeli fontos mellékutcába befordultam, meg is mutatom. Ez itt a Rauhensteingasse 8. A mostani épület helyén álló házban halt meg Mozart...

 

Egyszer majd szeretnék eljönni Bécsbe is legalább egy hétre, hogy alaposan kivesézzem a magam számára :)

Visszatérve a szállóba, később lementünk átvenni esti jegyünket a Theater an der Wien pénztárába. Persze rögtön megkérdeztem a szolgálatban levő fiatalembertől, hogy "Ist Maestro Domingo gesund?" azazhogy Domingo jól van-e. Az igenlő választól és mosolytól olyan boldog lettem, hogy nagy eufóriámban a jegyeket majdnem el is hagytam  :) De tényleg olyan hihetetlen volt, hogy este látni fogjuk azt az operát, amivel már fél éve foglalkoztam és Domingót, akit így másodszor nézhetek meg operaszínpadon, nagy Verdi-szerepben - ráadásul rendkívül előkelő helyről, a földszint 3. sorából!!!

Az előadás valóban hatalmas élményt jelentett, erről majd külön szeretnék írni. Rendkívül érdekes volt a rendezői koncepció, majd megpróbálom azt is érzékeltetni. Még utazásunk előtt olvastam az első kritikákat és meghallgatva az előadást, nem osztottam a viszonylag általános véleményeket, miszerint Domingo igazi partnerek nélkül maradt volna. Szerintem nagyon jó volt mindkét fiatal énekes, Arturo Chacón-Cruz és Davinia Rodriguez  - pedig kifejezetten nehéz szólamokat írt nekik Verdi. Azt tudom elképzelni, hogy a premieren nyilván jóval idegesebbek lehettek - most teszik kezdő lépéseiket a nemzetközi operaélet első vonalában - és a harmadik előadásra már jobban hozzászoktak a felelősséghez is plusz a gyakorlat is meghozta a magáét.

Előadás után a rajongók "kemény mag"-ja a művészbejárónál gyülekezett, reménykedve, hogy most is kaphatunk autogramot Domingótól. Várakozás közben jött ki a két fiatal énekes, akiktől szintén kértünk aláírást. Rendkívül szimpatikus, szerény, kedves emberek. Davinia kifejezett szépség, Arturo is jóképű fiatalember. Ő beszél németül (amúgy mexikói, Davinia pedig Las Palmas-i), így néhány szót sikerült vele váltanunk. Még itthon a facebook-on megosztottam egy róla és a feleségéről a premier után készült képet és legnagyobb meglepetésemre megköszönte a megosztást :) Annyit válaszoltam, hogy Magyarországról ott leszünk a 20-i előadáson. Úgyhogy amikor aláírta a műsorfüzetemet, mondtam, hogy Magyarországról jöttem - hogy összekapcsolta-e a dolgot, nem tudom, de egyből azt mondta, hogy "énekeltem már Magyarországon" és említette Budapest és Miskolc nevét. Gratuláltam neki, hogy mennyire jó volt, és kérdeztem, hogy ugye nehéz szerep? - mert sok "gyűrődésben" van része a rendezés folyamán, kínvallatásban, fellökésben és hasonlók és sokszor ilyenek közben kell énekelni, nagyon nehéz szólamot - szóval igen, nevetett, de mondta, hogy valóban nagyon nehéz... 

Domingo és Arturo Chacon-Cruz fényképe a műsorfüzetemben, Domingo aláírásával

Ezek után lassan Domingo is előkerült, de persze ő nem a szabadba jött ki, hanem, mint a Boccanegra esetében is, beült egy kis szobába, és mi mentünk hozzá :) Többen ajándékot is vittek neki, mert másnap volt a 73. születésnapja. Felesége, Marta asszony most is ott ült a sarokban és türelmesen várta, mint már annyiszor... Megszokta, hogy a férje addig dedikál, amíg az utolsó rajongó is meg nem kapta az aláírását... Mint a képen is látszik, a Maestro elegáns öltönyben volt; másnap hallottuk, hogy ezek után még valahol Bécs belvárosában egy olasz étteremben ünnepelték meg a stábbal a születésnapját. És szinte hihetetlennek tűnt, hogy fél órával ezelőtt még ott gyötrődött, szenvedett és ebbe a szemünk láttára bele is halt a színpadon...

Itt nekem dedikált :) A tokajit természetesen magyar rajongóktól kapta

Még azt elmesélem, hogy előadás után a ruhatárban vettük észre a nemzetközi Plácido Domingo-rajongói kör nagy alakját, Nataliát, akit eddig csak virtuálisan ismertünk. Tudtuk, hogy jön Bécsbe, de azt hittük, hogy csak pár nap múlva, így hatalmas meglepetés volt a találkozás. Ráadásul még ajándékot is kaptunk tőle, gyönyörű A/4-es Domingo-fotót, én olyat, amely Luna gróf szerepében ábrázolja...  Nataliáról annyit elárulok, hogy amit ő nem tud Domingóról, az nincs is; minden hírt, kritikát, interjút, cikket, képet közzétesz facebook oldalán, bárhol a világon jelenik is meg. Mindezt úgy, hogy Kazahsztánban lakik, civilben geológus-mérnök és úgy néz ki, mint egy gimnazista kislány :)

És ha már a nemzetközi rajongóknál tartunk, ott volt Dragos, tanár Romániában (vele már 2012. novemberében megismerkedtünk), aki nemrég ünnepelte "házi" jubileumát, hogy századszor (!) látta-hallotta élőben Domingót... És ott volt az osztrák Gabi: ő az, akinek a névjegye egy helyes kis virágcsokor osztrák nemzeti színekből - egyre több előadás végén lehet látni, például a YouToubre-ra feltett tapsrendekben, hogy ilyen csokrot szorongat Domingo - azt mind Gabi dobja :)

Domingo Gabi csokrával, mellette Arturo és Davinia

A rajongó-társakról, barátokról szólva még írnom kell a magyar Éváról, aki ugyan családi okokból nem tudott eljönni velünk, de szívből velünk örült, hogy mi mehettünk... Kijött a vonatunkhoz, sőt, amíg várnom kellett az átszállásra, elvitt magával haza és egy jót beszélgettünk... Köszönöm, Éva!!