125 éve született Sigmund Romberg

Pontosan ma 125 éve, 1887. július 29-én született Sigmund Romberg.

A nap és a többi adat forrása a nagykanizsai izraelita hitközség korabeli anyakönyve, amely mikrofilmre fényképezett formában megtekinthető a Zala Megyei Levéltárban.

A bejegyzés egy kis részét meg tudom képen is mutatni. Azért csak kis részét, mert a korabeli anyakönyv formátuma miatt az egyes bejegyzések egy szűk, ám nagyon hosszú rubrikába kerültek, amit egyben lehetetlen úgy lefényképezni, hogy minden rovatát el is tudjuk olvasni.

Ezen a részleten szülei neve olvasható: Rosenberg Ádám zene tanár és Weil Klára. (A képet rákattintva kinagyíthatjuk!) Azt is láthatjuk, hogy az apa származási helye Nagy-Kanizsa, az édesanyáé pedig Hohenems, egy kisváros Ausztria Voralberg tartományában, legnyugatibb csücskében.

Amit nem látunk a képen, azt tolmácsolom.

Az anyakönyvi bejegyzés száma 1887/74, kelte július 29.

Az újszülött neve: Rosenberg Zsigmond Schlomo. Nyilván nagyapja emlékére nevezték Zsigmondnak, és szokás szerint egy zsidó utónevet is kapott.

Ami még fontos az adatok közül, az "A koma neve" rubrikában olvasható: Gelsei Gutmann Henrik, akire majd visszatérek.

De menjünk egy kicsit visszafelé, a szülők megismerkedéséig és házasságáig. Ez a történet Triesztben kezdődött. Egy alkalommal oda ment vendégszerepelni az ekkoriban már több éve újra itthon, Nagykanizsán élő és már a negyvenes évei elejét taposó Rosenberg Ádám. Ott ismerkedett meg leendő feleségével, a nála majdnem két évtizeddel fiatalabb Klárával. Klára sötétszőke hajú, csinos, élénk szellemű és kreatív ifjú hölgy volt, verseket, elbeszéléseket írogatott és felismerték egymásban a rokon lelket.

Esküvőjükről a Zala című, Nagykanizsán Fischel Fülöp kiadásában megjelenő lap így adott hírt 1886. március 21-i számának 3. oldalán:

Esküvő. Rosenberg Ádám helybeli zongoratanár e hó 28-án tartja esküvőjét Triesztben Weil Klára kisasszonnyal.

Házasságkötése után Ádám tovább szorgoskodott Nagykanizsa zenei életében, amiről majd még megosztok itt érdekes részleteket. Ebben is mellette állt a felesége. Több említést találtam arról, hogy Klára asszony gyakran volt férje segítségére különböző társas események rendezésében: kis jeleneteket írt például Ádám zeneiskolájának vizsgakoncertjeire és részt vett ezek színpadra állításában. Ezt folytatták későbbi lakhelyükön, Beliscsén is, bár akkoriban Ádám már nem muzsikusként kerete kenyerét, de erről majd később mesélek. Három évvel Zsigmond után még egy kisfiuk született, akit Hugónak neveztek. Klára anyaként is folytatta az írást, férjhezmenetele után Clara Berg néven jelentek meg dolgai például a Wiener Tageblattban. Egyszóval, minden valószínűséggel harmonikus házasságban élhettek. A Sigmund Rombergről szóló amerikai, kissé regényes feldolgozásból is ez derül ki. Ezt támasztja alá az az életrajzi adat is, miszerint Klára asszony még szeretett férje 1925-ben, 82 évesen bekövetkezett halála után (egy horvát forrás szerint Ádám halálának éve 1926) sem ment ki már világhírű fia után Amerikába, bár ő hívta. Nem sokkal élte túl férjét, ő 1927-ben halt meg. Mindketten a beliscsei temetőben nyugszanak. Sigmund Romberg egyszer még hazalátogatott, az említett könyv szerint édesanyja temetésére. Nem volt egyszerű e látogatás megszervezése, hiszen Trianon után Beliscse már külföldnek számított, valószínűleg ezért nem tudott hazamenni édesapja halálakor.
Egy biztos: mindkét szülője megélte Zsigmond fiuk világhírét. A Deep in my heart könyv szerint amikor Sigmund Romberg annyi év után belépett egykori otthonába, apja zongoráján az ő Student Prince (Diák-herceg) című operettjének kottáját találta.

Nagyon szeretnék egyszer én is elmenni Beliscsére, és ott állni Ádám és felesége sírjánál...

Addig is itt egy épület fényképe, a gelsei Gutmann család 1904-ben felépült beliscsei kastélya, ahol Ádám és felesége biztosan gyakran megfordult:

Forrás: http://www.tzbelisce.net

Végezetül születési évfordulóján hallgassunk meg egy különösen nagy karriert befutott Romberg-dalt. Mario Lanza is sokat énekelte, ezen a felvételen pedig, éppen Mario Lanzának hódolva, José Carreras adja elő:

Apuról - újra

Elsöprő sikert aratott legutóbbi írásom, amelyben édesapámról emlékeztem meg halálának harmincadik évfordulója kapcsán. Rekordot jelentett a látogatások számában és a kommentek számában egyaránt. Ráadásul jónéhányan nem is itt, hanem a facebookos oldalamon szóltak hozzá, őket még bele sem számoltam. Különösen örültem azok véleményének, akik még ismerték aput, nagyon-nagyon megható volt olvasnom például itt a blogon a legelső hozzászólást.

Mindezért úgy gondoltam, hogy megmutatok még néhány fényképet róla.  Itt van mindjárt gyerekként, szüleivel és testvéreivel (fent, középen), 1925 körül:

Aztán itt van végzős tanítóképzősként:

Itt pedig gyakorló kántorként, egy temetésen (a bal oldalon):

Anyukámmal, még jegyespár korukból:

Esküvői képük (1941):

Rajza anyuról:

Két kislányával, 1944-ben:

  

"Bakaruhában" - zalaegerszegi hölgyeknek "udvarol" :)

A hadifogság éveiből már mutattam egy képet a múltkor, az egyetlent, ami fennmaradt abból az időből. Most egy nagy ugrással az 1960-as évek közepe, a balatonfenyvesi úttörőzenekarral (a bal oldali három lány közül én állok a legközelebb apuhoz, kezemben a melodika nevű hangszer):

Még némi megjegyzés ehhez a képhez: nem látszik rajta a teljes zenekar - több hegedűs, fúvós és egy csellista is volt köztük, na és a "ritmus-szekció". A zenedarabokat persze mind apu hangszerelte erre a meglehetősen egyedi összeállítású együttesre. De, mint írtam, a kisujjában volt az összhangzattan, ez nem okozott számára nehézséget. Persze időnként egy-két mozgalmi dalt is műsorra kellett tűzni, de most, ahogy visszagondolok, szerintem abból is az igényesebbeket vette elő. Volt egy nagyon szép összeállítása magyar népdalokból, a Lement a nap a maga járásán-nal kezdődött. Még a pókaszepetki együttesével (egyébként szerintem az volt a legjobb zenekara) sok részletét eljátszották Kacsóh János vitéz daljátékának.

Az utolsó képen pedig egy régi balatoni nyár gimnazista koromból - Márti unokatestvéremmel és apuval a nevemet viselő csónakban:

Most zenét is hallgassunk: megtaláltam azt a népszerű zenedarabot, amit apu szintén meghangszerelt a zenekarai számára. Zdenek Fibich cseh zeneszerző Poem című művét. Bár most, ahogy hallgatom, a mi előadásunkban egész más volt a hangzás :)

Apu

Kocsis László 1915-1982

Ma 30 éve halt meg az édesapám.

Erős köze volt a zenéhez: mint apja, ő is kántortanító lett, ami azzal járt, hogy remekül orgonált, zongorázott, jól énekelt és a kisujjában volt a zeneelmélet, összhangzattan. Abban a világban, amikor még egy tanító kántorizálhatott, mindig az volt a bánata, hogy csupa olyan kicsi faluban jutott álláshoz, ahol a templomban csak ócska harmónium volt és nem orgona... Sőt, otthon se volt soha zongorája, csak nyugdíjas korára szerzett egy meglehetősen ócska, állandóan lehangolódó példányt, de azzal is nagyon boldog volt.

Legrégebbi személyes emlékeim közé tartozik, hogy Salomváron, amikor ha jól emlékszem, még villanyunk sem volt (jobban meggondolva lehet, hogy csak gyakran volt áramszünet), este a félhomályban énekelni szokott a család, apu pedig elővette a tangóharmonikáját. Nekem legjobban az tetszett, amikor a cigánykórust játszotta a Trubadurból, bár akkor még nem tudtam, mi is az a zene, de mindig ezt kértem tőle, hogy játssza el. A harmonika mellett egy hegedűje is volt, az iskolában pedig egy fujtatós harmónium. Amúgy nem is értem, hogy hogyan, de gyakorlatilag minden hangszerhez értett, hegedülni is jól tudott, sőt, az 1950-es évek második felében a zalaegerszegi szimfonikus zenekarban klarinétozott. A 60-as évek végén fúvószenekart vezetett Balatonbogláron. Egy ismerős fiút gitározni tanított...

Van itt egy érdekes kép még 1947 környékéről a hadifogoly-táborból. Ott is muzsikált, zenekart alapított, operetteket, zenés játékokat írt, amiket elő is adtak:

Bal szélen, hegedűvel a golovinkai lágerban a zenekara egy részével

Salomváron, majd Pókaszepetken is, ahol 1959 és 1963 között laktunk, szervezett iskolai zenekart. Ehhez első lépésként hangszerjátékot kellett tanítani: gyakorlatilag ingyen, a szabadidejében csinált egy zeneiskolát, aztán egy bizonyos idő után össze is állt az együttes, méghozzá mindkét helyen olyan sikerrel, hogy a megye legjobb iskolai zenekara volt.

Salomvár, 1958 körül

Pókaszepetken felnőtt énekkart alapított, máig a fülemben vannak azok a darabok, amiket énekeltek. Például volt egy szép vegyeskar Endrődi Sándor: Hajók találkozása című versére: "Éjjel, ha tengeren két gálya egymás mellett elmegyen, árboclámpájuk rögtön fölrepül, köszöntik egymást ismeretlenül." Kíváncsi lennék, ki írta a zenéjét, nem sikerült megtalálnom.

A felnőtt énekkar vendégszereplésre utazik

Egyébként apu sokféle tehetséggel megáldott ember volt, például csodás rajzkészséggel rendelkezett, komolyan festett és rajzolt. Számára az év fénypontja az volt, amikor nyáron két-három hétre elmehetett a pedagógus művésztelepre. Itt éppen Győrben fest:

Ezt a rajzot rólam készítette 1963 szilveszterén:

Remekül írt, az 1930-as évek végétől külső munkatársa volt a Zalamegyei Újságnak, ahol több novellája is megjelent.  Jó színész is lett volna, ha arra adja a fejét, több  színielőadásra emlékszem, amikben szerintem jobban játszott, mint egy átlag műkedvelő. Volt például Almaviva gróf Beaumarchais: Figaro házassága című klasszikus darabjában, amit ő rendezett meg a faluban.

Amúgy társaságkedvelő és rendkívüli humorú ember volt, tanárként viszont hatalmas tekintéllyel rendelkezett, de ezzel együtt nagyon szerették a tanítványai és mentek mindenhova utána: zenekarba, modellező-szakkörbe, kirándulásokra...

Miután 1948-ban hazajött a hadifogságból, mindig falusi iskolaigazgatóként működött a nem könnyű 50-es években. Annyira megutálta a sok előírást, vegzálást, hogy elhatározta, változtat az életén :  a Balaton mellé költözik, amit annyira szeretne festeni és lemond az igazgatásról. Ez sikerült is 1963-ban, amikor sima általános iskolai tanár állást és szolgálati lakást kapott Balatonfenyvesen. De szerintem ez a lépése nem úgy sikerült, ahogyan eltervezte. Sok mindentől megszabadult ugyan, de más dolgok, más hátrányok jöttek ezek helyébe. Talán önmagának sem vallotta be, hogy rosszul döntött...

Nyugdíjas éveit nem sokáig élvezhette. Egy nagyobb betegséget leszámítva világéletében egészséges volt, halála is váratlanul következett be egy combnyaktörés után, amikor már úgy volt, hogy rendbe jött és hazamehet a kórházból...

Én sajnos szinte semmit nem örököltem sokrétű tehetségéből, talán csak az íráskészséget egy kicsit és a vágyat valamilyen módon a művészet közelében lenni...

Pici lányként (balról) elmerülten nézem, ahogy fest