Placido Domingo Magyarországon 4. Radames

2015. június 30., kedd

0 megjegyzés
A múltkori kis kitérő után folytassunk Placido Domingo 1987 áprilisában Budapesten énekelt Radamesének témáját.

Az előadás egyik szép pillanata - talán a Nílus-parton?


Az előadás legérdekesebb pontja kétségtelenül a Celeste Aida volt, Radames románca, amelyet majdnem a mű legelején kell minden tenornak elénekelnie. És ez bizony nagyon kényes dolog még a legnagyobb énekesek számára is, hiszen, bár nyilván jócskán beénekelnek előtte, de mégsincs úgy bemelegedve a hang, a "voce", mint mondjuk az előadás közepén.

Nos, Domingo a románcot záró magas "b"-t falzettben énekelte. A későbbi viták során többen azzal érveltek Domingo szokatlan megoldása mellett, hogy Verdi itt pianót ír elő az énekesnek, csak a későbbi előadói gyakorlat változtatta ezt meg, hogy a tenorok dicsekedhessenek képességeikkel - és most Domingo az eredeti változathoz, Verdi szelleméhez tért vissza.

Érdekes beleolvasnunk olyan művészek visszaemlékezéseibe, akik részesei voltak ennek az előadásnak, hogy vajon mi és hogyan történt akkor este?

De előtte abban a szerencsében lehet részünk, hogy mi is szem- és fültanúi lehetünk ennek az öt percnek:






Az előadásban Tokody Ilona énekelte Aidát. 2008-ban a Kairosz
Kiadónál jelent meg egy kicsike interjúkötete. Először ebből idézek:



Amikor Pesten Aidát énekeltünk, Domingo bejött az öltözőmbe: "Ilona, imádkozz értem, hogy sikerüljön elénekelnem a Celeste Aidát." Verdi eléggé rossz helyre tette Radames románcát az első felvonásban - beénekelt, meleg torok kellene hozzá -, és Placido nagyon meg volt ijedve, mert tíz éve nem énekelte a szerepet. Rettentő hálás volt a budapesti közönségnek, amiért szeretettel fogadták annak ellenére, hogy a B-t falzettben énekelte a végén, és attól kezdve úgy énekelt, mint aki meg akarja szolgálni a szeretetüket. Élete egyik legjobb előadása lett abból a halálfélelemből, ahogy ő maga mondta.


Tokody Ilona az akkor már világsztár és óriási rutinnal rendelkező Domingo "halálfélelméről" beszélt. Hogy tényleg azt érzett előadás előtt az öltözőben, az előadást dirigáló Lukács Ervin is megerősíti, sőt, még részletesebben rja le. Olvassunk bele Várkonyi Judit szerkesztésében megjelent könyvbe:




Előadás előtt nem sokkal szólt az ügyelő, hogy Domingo kéreti a karnagy urat az öltözőjébe. Beléptem, s a nagy tenorista kezét tördelve azzal fogadott, hogy bizony, ő fél Budapesten, mert úgy tudja, hogy itt már elég sokan megbuktak, még Amelita Galli-Curci is. Attól tart, hogy a románc végén nem fogja bírni a magas b-ket, és kifütyülik vagy bekiabálnak. Ezt mondta egy világsztár, alig hittem a fülemnek! Egyáltalán miért nem Bécsben fél, vagy a Metropolitanben? Halálosan megijedt, rettenetes lámpaláza volt, halottfehér volt a smink alatt. "Azért hívtam be - mondta -, mert úgy szeretnék együttműködni magával, hogy közben ne lássam az arcán a sajnálkozást." Megnyugtattam, hogy semmi gond nem lesz, sőt megpróbáltam felvidítani olyan közhelyes mondatoikkal, hogy bizonyosan nagyon jól fog sikerülni, és hasonlók. De mit ad Isten, azon a bizonyos kényes ponton tényleg nem bírta! A románc végén falzett hangon énekelte a b-t, talán nem tudta jól megtámasztani a levegőt! A jó magyar közönség azonban a sztárnevekre ugrik, s ezzel együtt azt gondolja, hogy minden, ami egy sztár torkából jön, az úgy az igazi! Mindenesetre óriási siker volt. Domingo lehajtott fejjel állt, vártra a füttyöt, de helyette őrült tapsot hallott. Lassan-lassan felemelte a fejét, és kérdőn rám nézett. Én megnyugtatóan biccentettem, és felvontam a szemöldököm, hogy "látja?" - ettől kezdve felszabadult, megtáltosodott és egész este úgy énekelt, hogy abban a produkcióban a szíve és a lelke is benne volt. Ehhez fogható előadást élőben soha nem hallottam, sem előtte, sem azóta. Az ilyen énekesi teljesítmény nekem is szárnyakat ad, mert érzem, nem pusztán énekes a partnerem, hanem kiváló zenész. Az összes kolléga csodás volt azon az estén.

Lukács Ervin beszámolt a sikerről is:

Az előadás végén pontosan ötven percig tapsolt a közönség. El tudja képzelni, mi az az ötven perc? Öt perc is egy órának tűnik, amikor a publikum ünnepel. Elképesztő volt. Már leengedték a vasfüggönyt is, de a tömeg még mindig a nézőtéren állt és őrjöngött. Időtlen idők óta nem történet meg, hogy a vasfüggöny ajtaját kinyissák az Erkelben vagy az Operában, és azt hiszem, azóta sem. Akkor nem volt mit tenni, kinyitották a kisajtót, és a művészek újra és újra kimentek meghajolni, ott mászkáltunk ki-be még vagy húsz percig Domingóval. Fantasztikus kolléga. Olyan énekes, aki számít arra, hogy valaki dirigál, és aki kéri, hogy a karmester foglalkozzon vele, és intsen be neki még akkor is, ha ő maga is tudja, hogy mikor kell belépnie. Egyszerűen csak igényli az együttműködést.

Hosszú idő után néztem most meg újra ezt a nevezetes Celeste Aidát, és azt kell mondanom, hogy szerintem a nagyszerű Lukács Ervin talán nem pontosan emlékezett annyi idő távlatából: Domingo nem akkor határozta el, hogy az utolsó hangot falzettben énekli, amikor éppen odaért a küszöbére, hanem már eleve úgy készült neki az első "un trono vicino al sol" (egy trón, közel a naphoz)-nál, 4 perc 58 körül. Lehet, hogy szüksége volt rá, lehet, hogy biztonsági megoldásként csinálta, de vérbeli művészként a helyzetből erényt kovácsolt. Ez az én véleményem :)

     

Domingo hangja

2015. június 27., szombat

4 megjegyzés
Legutóbb Albert István kritikáját idéztem Placido Domingo 1987-ben Budapesten énekelt Radameséről, illetve az egész Aida-előadásról. Már ott jeleztem, hogy az egyébként helytálló vélemény két megállapításán kissé bepöccentem. Az egyik az volt, hogy a világsztár türelmesen, szorgalmasan és "fölényesen" válaszolgatott az olykor butácska újságírói kérdésekre. Már akkor megjegyeztem, hogy a fölényesség Domingónak soha nem volt sajátja. Ugyanis nemcsak művészként profi, hanem abban is, ahogyan a sajtót és a közönséget kezeli, azaz a lehető legtermészetesebben és legsegítőkészebben; másrészt eleve olyan az egyénisége, hogy a fölényesség távol áll tőle. Ezt már egyszer régebben próbáltam itt a blogban megfogalmazni, most újra ajánlom ezt a régi írást.


A kritikus másik megjegyzése pedig Domingo hangjára vonatkozott, melyet úgy minősített, hogy "hangszínben talán szebb is akad", mint az övé. Megjegyezve, hogy ki milyennek érez egy hangszínt, az valamennyire szubjektív, de erről egy hozzáértőt szeretnék idézni, aki rendkívül sokoldalúan és komplexen járja körbe ezt a kérdést. Egyúttal - úgy érzem - sikerült megfogalmaznia Domingo egész művészetének titkát és varázsát is.

Olvasás előtt érdemes megjegyezni, hogy ez az értékelés Domingo tenor korszakából származik. Mint tudjuk, az utóbbi években bariton szerepeket énekel - természetesen művészetének fő jellemzői megmaradtak, biztosan gazdagodtak is, csak hangfekvése változott meg.



Itt van egy kis részlet - amit közben megtörök video-felvételekkel -  Daniel Snowman Domingo-életrajzából (magyarul megjelent a Zeneműkiadónál 1985-ben):






Bármilyen erős is a hangja, akusztikus emlékezetünkben mégis elsősorban a sima, sötét, bársonyos hangzás marad meg. Megvannak benne a tenore drammatico sötétebb színei is, de lírai stílusérzéke Pavarotti és Bergonzi csapatában is biztosítja a helyét. Björling, sőt talán Caruso óta valószínűleg senki nem rendelkezett ilyen sokoldalú adottságokkal. Hangszíne sötétebb, gazdagabb, fedettebb, mint Pavarotti mézes hangzása; talán nazálisabb, de kevésbé stretto, kevésbé feszített, mint híres olasz vetélytársáé. [...] Ha van egyetlen hangszer, amihez Domingo hangja a leginkább hasonlítható, akkor az valószínűleg a gazdag, vibráló, dúsan hajlékony csellóhang; nem meglepő hát, hogy a hangszeres művészek közül nagy honfitársa, Pablo Casals a példaképe.

Visszaveszem kicsit a szót. Domingo hangja szépségének bemutatására szerintem ez az egyik legalkalmasabb ária:




Hát kell ennél szebb hang? Mint az olvasztott arany...

Folytassuk az idézetet:

Hangjának jellege sok tekintetben emlékeztet Carusóéra [...] Talán kevésbé hősies, mint Martinelli vagy Corelli, magas regisztere nem olyan könnyed, mint Krausé vagy Geddáé, nem mindig olyan szenvedélyes, mint Carreras, van, aki Gigli csábító, ezüstös csengését hiányolja belőle vagy Bergonzi legjobb alakításainak fölényes, akusztikus előkelőségét - ám Domingo nagysága éppen abban rejlik, hogy mindezek és más nagy énekesek kiváló vonásait ötvözi magában, s művészetében az eszközök olyan káprázatos tárát egyesíti, amilyen ritkán vagy talán sosem található meg egyetlen művészben.

Újra egy hangzó részlet - az előző stúdiófelvétel után egy egyenes operaközvetítés részlete:




És még egy bekezdés a könyvből, kicsit előbbről, de ugyanebből a fejezetből, mert hiszen a dolgok, adottságok összetartoznak:

Domingo művészete testi adottságok, hangminőség és zenei intelligencia különleges elegye. Testi adottságait tekintve történetesen magas, sötéthajú, jóképű és erőteljes fizikumú, a hangja pedig ugyanilyen anyagból való, erős, hősies, fényes, fedett, szinte bariton jellegű, és alkalmasint a legnagyobb színházterem csillárjait is megreszketteti. Sok más erős férfihoz hasonlóan Domingo nem fitogtatja az erejét: a nagy vokális erőfeszítéseket a zenei és drámai szituáció kívánalmainak megfelelően gondosan adagolja. Vokális művészetének legszebb megnyilvánulásaira éppen az a jellemző, hogy hangját nem erejének bemutatására, hanem a zene szolgálatába állított csodálatos hangszerként használja.



Színészi képességeiről még nem is szóltam, majd egyszer máskor :)

Kedvenc videomegosztó portálunkon szerencsére rengeteg különböző időszakában készült és különböző műfajú felvétele között válogathatunk. Én igyekeztem néhány olyant megmutatni itt, amelyek érzésem szerint igazán érzékletesen támasztják alá a Snowman által írtakat. Fájó szívvel hagytam ki Otellót, de azt majd inkább akkor idézem, ha színészi oldaláról lesz szó. 
 
Végül visszatérhetünk a kiindulóponthoz: vitathatatlan, hogy az övé a világ egyik legszebb hangja :)  

Placido Domingo Magyarországon 4. Radames

2015. június 20., szombat

0 megjegyzés
Folytatom Placido Domingo második budapesti színpadi szereplésének sajtóvisszhangjait.
Idéztem már Kertész Iván kritikáját az Erkel Színház 1987. április 20-i Aida előadásáról és egy kedves, "exkluzív" beszámolót szemtanútól. Ma Albert István értékelő írása következik, megjelent a néhai Film Színház Muzsika 1987. 18. számában. Címe, nemes egyszerűséggel: "Domingo". Begépeléskor igyekeztem megtartani a szerző eredeti kiemeléseit.


Film Színház Muzsika 1987. 21. címlapja



Domingo
      
Meg-megújuló viharos tapsoktól visszhangos estén köszöntötte az Erkel Színház közönsége (az igazi zenerajongók sorában sok "alkalmi" operalátogató is) Placido Domingót, a tenoristát. A világsztár türelmesen viseli rangját (ennek már az előző napi próbaszünetben tanújelét adta, amikor szorgalmasan és fölényesen válaszolgatott a tévélámpák fényében jó néhány zenétől-operától távoli, esetlen kérdésre), s aztán másnap őszinte meghatottságot mutatva hajlongott az önfeledten ünneplő publikum előtt.
      Radamesként Domingo természetesen minderre: az érdeklődésre, az elragadtatott ovációra (mely csak egy-egy tapshullám végén csapott át viszolyogtatóan ütemessé) - teljes mértékben rászolgált. Mert Domingo nem egyszerűen két rendkívüli hangszál "nagybirtokosa", hanem alkotóművész, nem egyszerűen tenorista, hanem nagyszerű énekes-színész.
      Az operaműfaj Itáliában jött létre, az olaszok joggal tekintik a magukénak, és nem véletlenül szentesítettek benne néhány szilárd, szinte megingathatatlan klisét. Az olasz publikum máig a "nagy pillanatokra" bukik, ott egy-egy bravúráriával, egy-egy formás, hatalmasan zengő együttessel csatát lehet nyerni...
      A spanyol Domingót nem kötik ezek a konvenciók, s már ezért is szerencsés választás volt Radamesre felkérni. Verdi Aidája ugyanis nem kizárólag a nagy pillanatok operája. Sűrűn vannak benne ilyenek is, de mint egyik méltatója találóan megjegyzi - teljességgel hiányoznak belőle a csúcspontokhoz vezető, szokványos "varratok". Az Aidában minden, az áriák, a páros jelenetek, az együttesek, a kórus, még a balett is a dráma szerkezeti felépítését, a jellemek rajzát, s a tragikus konfliktus kibontakozását szolgálja. Placido Domingo kiválósága, a mű iránti fogékonysága - egyebek között - abban nyilatkozik meg, hogy tudja, átérzi és átéli mindezt, s megbonthatatlan egységbe forrasztja össze a hangadást a szöveggel, az éneket a színpadi játékkal. Volt mersze piano "b"-vel zárni  románcot, majd céltudatos biztonsággal idézte elénk a hadvezért, a szerelmes férfit, akiért két nő verseng, azt a súlyos és gyötrelmes alternatívát, melyben választásra kényszerül a haza és a szerelem között. Minden Amnerisnek adott hideg válaszában érzékeltetni tudta, hogy Aidát szereti, még a királyi diadalmenet fényében, a királyi kegy birtokában is Aidát tartotta szemmel, érte lángolt a gyönyörű Nílus-parti kép kettősében, érte lángolt a halálra várás perceiben. Régen hallottuk ilyen megindítóan a két ariózót követő kettőst: O terra, addio... A szavakban kifejeződő értelem és a dallamban kifejeződő érzelem Domingónál - azonos. Ebben nyilatkozik meg az az igazi művészlélek, mely nélkül fémjelzett, értékes siker elképzelhetetlen.
      Mindehhez hozzáfűzhetjük, ami ilyenkor szokásos, hogy Domingo tenorja (melynél színben talán szebb is akad) makulátlan, érces és egyenletes, énektechnikája, hangadásbeli energiája, frazírozása bámulatos, kivételes érzéke van a dallamvonalak megformálásához, pontosan érzi, mit és mennyit kell adnia a lírai és mennyit a drámai akcentusokhoz. Domingo olyan művészegyéniség, akiről tudjuk, hogy kritikusan szemléli önmagát, a kritikától sem a dicsérgető-automata szerepét várja, mint oly sokan. Magas feszültségű légkört teremtő művész, ezáltal magával ragadja partnereit is.
      A szóban forgó estén mindenekelőtt Tokody Ilona Aidája és Polgár László királya ért föl a vendégénekes színvonaláig. Tokody bensőséges, érzelemmel telített, a figurával mindvégig azonosuló poétikus előadásával, gyönyörű pianóival, Polgár kiváló kultúrájával, nemes tónusával. Jelena Obrazcova Amnerise, a hang nem egészen intakt középfekvése miatt, halványabb volt a szokottnál, ám a negyedik felvonás jellemváltásakor, amidőn a gőgös királylányból szenvedő nővé lesz - jelentőset nyújtott. Ramfis főpapot Begányi Ferenc, Amonasrót Sólyom Nagy Sándor énekelte karakterisztikusan, méltóan az est atmoszférájához. A főpapnő szólamában Számadó Gabriellát hallottuk. Lukács Ervin vezényelte az előadást - energikusan. - Ad impossibilia nemo obligatur, azaz senki sem kötelezhető lehetetlenre - mondja a latin. Ezért a kórusról, a zenekarról, a tánckarról és egyebekről majd máskor... Most jegyezzük föl egy olyan est, olyan produkció dátumát - 1987. április 20. - melyben az operabarátok tábora bizonyára máskor is örömmel gyönyörködne.

Visszaveszem a szót a kritikustól. Van azért néhány megjegyzésem... Nem voltam ott (sajnos), de Domingo egyéniségét az azóta eltelt évtizedek sajtóvisszhangjai alapján még jobban megismerve nem hiszem, hogy fölényesen válaszolgatott volna, még esetleg buta vagy butácska kérdésekre sem. Másrészt pedig érdekelne, hogy a kritikus kinek, melyik tenoristának tartja a hangszínét szebbnek, mint Domingóét...  Jó, ezt nem lehet egzakt módon megállapítani, ez ízlés kérdése, de akkor is... Domingo hangja folyékony aranyként olvadó, csodálatos hang, szerintem ennél szebb nehezen képzelhető el...

Győződjünk is meg róla:)

Szerencsére rendelkezésre áll a YouTube-on ennek az előadásnak a teljes felvétele! 17 részre bontotta fel kedves felrakója, aki nekem is társam az opera- és Domingo-szeretetben, és aki nagy jót tett ennek a felvételnek a közreadásával. Nehéz részletet választani, de legyen a kritikus által is emlegetett Nílus-parti nagy kettős, az előadás egyik zenei csúcspontja. Amúgy pedig, ahol ez van, könnyedén hozzáférhető a többi rész is :)


 

A témát még folytatni fogom!

Placido Domingo Magyarországon 3. Exkluzív beszámoló :)

2015. június 15., hétfő

0 megjegyzés
Folytassuk a Plácido Domingo magyarországi megjelenéseit rögzítő sorozatot. 
A legelső, 1973-as Cavaradossi után tizennégy évet kellett várnia a magyar operakedvelőknek, míg Domingo ismét Budapestre jött és teljes operaelőadásban lépett fel: 1987. április 20-án Verdi: Aida című operájában.
Legutóbb említettem, hogy én csak televízióban láttam ezt az előadást, de ismerek valakit, aki ott volt, és nemcsak az előadásnak, hanem a környező eseményeknek is tanúja lehetett.
Ő Kassai Szilvia, az első magyar Domingo rajongói klub megszervezője. Kérésemre megírta emlékeit. Most az ő vendégposztja következik. 


Mi, magyar Domingo-rajongók már a hírre lázba jöttünk: Domingo 14 év után újra Budapesten! Én 1984 óta - a londoni klub mintájára - próbáltam összehozni egy magyar Domingo-klubot; ez a társaság, ha változó létszámmal, de ma is létezik és működik. 1987-ben, készülve az előadásra, a Hungaroton hanglemezkiadó házi újságja, a Presto magazin kis riportot készített velem, Domingo-gyűjteményemről és a klubról. A Hungaroton Vörösmarty téri szalonjában külön kirakatot készítettek Domingo lemezekből. Aztán jött a pontos hír: április 1-jén árusítják a jegyeket! Külföldi mintára barátaimmal már az előző nap reggelén kempingszékeinket kitettük az Erkel Színház pénztára elé. A nap folyamán a sor egyre nőtt: az aznap esti előadásra érkezők érdeklődve figyelték a színház lépcsőjén akkor már több száz fősre duzzadt csoportot, akik székeken, sámlikon, pokrócokon ülve, állva, fekve várták a másnap reggeli pénztárnyitást.
A külföldi mintát ellesve sorszámot osztottunk magunk között a viták elkerüléséért. Éjjel senki sem aludt, magnóról Domingo felvételeit hallgattuk és a lépcsőn a szintén sorban álló Tomkins Énekegyüttes madrigálokat énekelt.
Kora reggelre már a Köztársaság téren kígyózott a jegyre váró többezres tömeg.

Boldog jegytulajdonosként várhattuk ezután az előadás estéjét, április 20-át. Én az előző évadban az Operaház titkáraként dolgoztam, így nem lepődtem meg, amikor 17-én Tokody Icáék telefonáltak: "most megyünk a reptérre Domingo elé, jössz?" Taxival rohantunk Ferihegyre, ahol már jó páran várták, természetesen a VIP várónál tolongva. Ezért szinte észre sem vettük, amikor a többi utassal együtt érkezett a másik váróba... 
Domingo mosolyogva adta az interjúkat, autogramot osztott, mindenkihez volt pár kedves szava.

A repülőtéren Tokody Ilona üdvözli Domingót

Én másnap az Operaház műszaki épülete előtt vártam, hogy megérkezzen a próbára, remélve egy újabb autogramot. Ő olyan kedvesen üdvözölt, hogy rögtön be is vitt magával a próbára.

Szilvi és Domingo az Operaház előtt, 1987. április 18.

Bent a teljes szereplőgárda zongorás próbáját végigülhettem. Domingót, Obrazcovát és a kitűnő magyar énekeseket, élükön Tokody Ilonával egy próbán látni, hallani örök emlékem marad.

A próba fényképei a Muzsika című folyóiratból

A kimerítő próba után Domingo ugyanolyan kedvesen, közvetlenül osztotta az aláírásokat, adta az interjúkat.

Maga az előadás igazi nemzetközi színvonalú volt, a közönség egy órán át ünnepelte  szereplőket.


Lassan már harminc éve történt ez a csodálatos este, de ma is legkedvesebb emlékeim között őrzöm ezeket a felejthetetlen Aida-Domingo-Erkel napokat.

Visszaveszem a szót Szilvitől: nagyon köszönöm!! Még egy kis "műhelytitok", amit az ő személyes elbeszéléséből tudok: Domingónak utazáskor elkeverték a csomagjait és kénytelen volt Pesten sebtében néhány ruhaneműt vásárolni. Így történt, hogy tőle szokatlanul a próbán farmer-öltönyben jelent meg...


Az előadásra még visszatérek és idézni fogom többek között Tokody Ilona és Lukács Ervin emlékeit is :) 

Végül nézzünk meg egy jelenetet ebből a legendás előadásból, a múltkori folytatását, amikor a király (Polgár László) kihirdeti, hogy Radames a kiválasztott hadvezér. Mint halljuk, a kórus magyarul énekelt... Igaz, ezen az előadáson olyan lenyűgözőek voltak a főszereplők, hogy ez szerintem különösebben nem zavart senkit. Azóta szerencsére a magyar operajátszás nyelvi szempontból felnőtt a nemzetközi gyakorlathoz, a művek eredeti nyelven való előadásához. 

Plácido Domingo Magyarországon 2. Radames

2015. június 8., hétfő

0 megjegyzés
Még nagyon e blog indulásának az elején elkezdtem egy sorozatot, aztán nem folytattam. Tárgya Plácido Domingo magyarországi megjelenései, korabeli sajtóvisszhangok alapján. Ebből igazából csak a legelsőt írtam meg, amikor azt a nevezetes Cavaradossit énekelte 1973-ban. Úgy gondoltam, most már ideje beszámolni az 1987-es Aida előadásról is. Én magam persze csak a televízióban láttam, nem élőben. De ismerek olyat, aki ott volt :) és beszélgettünk is róla, elmesélte például az eszméletlen sorbanállást a jegyekért, amiről a mai kritika írója is szót ejt...

Domingo és Tokody Ilona a próbán...

... és az előadáson


Átadom a szót Kertész Ivánnak, a nem egészen egy éve elhunyt kitűnő zenetörténésznek, opera-szakértőnek, ő volt akkoriban a Magyar Nemzet állandó kritikusa. Írásának címe: Placido Domingo az Erkel Színházban.

Van egy német kifejezés: Sternstunde, amit nehéz és körülményes magyarra fordítani. Szó szerint "Csillagóra", de valami olyat jelent, hogy rövid időre valaki vagy valakik egészen különleges teljesítményt nyújtanak, olyan színvonalat, ami sokszorosan felülmúlja az elvárhatót. Nos, ilyen "Sternstunde" volt az Erkel Színház április 20-i Aida előadása Jelena Obrazcova és Placido Domingo vendégszereplésével. Valahogy minden szerencsésen jött össze. Óriási érdeklődés előzte meg az előadást; a jegyek árát jócskán felemelték ugyan, sokan mégis egész éjjel sorban álltak, hogy hozzájussanak. Lehet, hogy voltak sznobok is a publikum soraiban, akik nem a művészet, hanem csak a jelenlét kedvéért akartak jelen lenni, mégis nagyon jó közönség volt ez! A felcsigázott nézők lelkesedésükkel még jobb teljesítményre tudták ösztönözni az előadókat. Szinte rá sem lehetett ismerni az együttesre; ha nem lett volna néhány csúnya férfikari belépés, az ember a világ bármelyik legjobb operájában képzelhette volna magát. És mindezt a sok jót egy világsztár, egy nagy művész vendégfellépése csiholta ki magyar kollégáiból.
[...]
Nagy buktatója Radames szerepének, hogy az operahős egyetlen áriája a darab legelején hangzik el, anélkül, hogy az énekes beleélhetné magát a mű hangulatába, anélkül, hogy hangilag és előadási szempontból felkészülhetne rá. Nos, itt lehetett érezni valamit, hogy a művész az ária első két magas béjét elég rövid ideig tartotta ki, de a zeneszámot záró magas bé már elbűvölte a hallgatóságot, mert Domingo úgy énekelte, ahogy a kottában elő van írva: pianissimo, morendo - azaz a halknál is halkabban, elhalóan. Ilyet fantasztikus dolog hallani egy hőstenortól, aki sorozatban énekli az Otellókat!
Az előadás folyamán aztán bebizonyosodott, hogy az áriában tapasztaltak csupán annak következményei voltak, hogy a művész még nem volt egészen beénekelve, és ezért kicsit takarékoskodott a hangjával. Azután már hamarosan belemelegedett, és az együttesekben, ahol mások spórolni szoktak, ott is teljes intenzitással énekelt. Domingo egyesíti magában a lírai és a hőstenorok erényeit. Tenorjának hatalmas erejű, fényesen csengő magas regisztere van, ugyanakkor megvan benne az a könnyedség, hajlékonyság is, amely elengedhetetlen feltétele az olasz bel canto dallamok megszólaltatásának. Emellett vérbeli muzsikus is. Ahogy egy-egy széles melódiát megformál, annak behízelgő varázsa van, az felidézi az éneklés aranykorát. Izzó drámaiságot tudott teremteni a harmadik felvonás zárójelenetében és az Amneris-Radames duettben, de a legszebb, legemlékezetesebb élményt a két Aida-Radames kettősben, a Nílus-partiban és a sírjelenetben nyújtotta. Gyönyörű pianóit, előadásának finim líráját nem lehet elfelejteni.

A többi szereplőről csak röviden számolt be a recenzens, ebből idézek néhány minősítést:

A magyar szólistákról csak a legjobbat lehet elmondani. Tokody Ilona ragyogó formában énekelte Aidát, bizonyára az ő teljesítménye is inspirálta Domingót abban, hogy ő is a maximumot nyújtsa.
[...] Begányi Ferenc zengő basszusa Ramfis szerepében ezúttal sem tévesztette hatását. Ezen az estén is bebizonyosodott, hogy nincs kis szerep, csak kicsi énekes: Polgár László kevés énekelnivalójával is súlyt tudott adni a király máskor jelentéktelen alakjának.
A zenekar is megtáltosodott ezen az előadáson, Lukács Ervin, a karmester szintén tehetségének legjavát adta. A közönség a zeneszámok, a képek, a felvonások végén lelkesen ünnepelte a vendégeket és a magyar kollégákat. Az előadás befejezése után szinte nem is akart hazamenni.

Ennyi volt a lényege Kertész Iván kritikájának, alig hagytam ki belőle valamit. Ő is érintette Radames románcának megformálását. Az előadásnak ez a momentuma azóta szinte legendává vált, többen és többféleképpen mesélték el az okokat, illetve többféleképpen magyarázták. Legközelebb ezekből a véleményekből fogok mutatni.

Addig is akár az teljes előadást megnézhetjük/hallgathatjuk a YouTube-ról. Én ízelítőnek az első felvonás tercettjét választottam, mintegy bemelegítésnek - ahol ez van, a további részek is hozzáférhetők :)