Milyen apa Plácido Domingo?

Egészen friss esemény, hogy Plácido Domingo 72 évesen! ismét új szerepben mutatkozott be a New York-i Metropolitanben. Ez a szerep a Traviata apafigurája, Giorgio Germont.

Sajnos, az előadást eddig még nem közvetítették élőben, nem tudom, készült-e, vagy még készül-e róla videofelvétel. Hangban néhány fontos részletéhez azért máris hozzá lehet jutni kedvenc videomegosztó portálunkon, így idősebb Germont nevezetes áriájához is:

Mint látszik, a Met még mindig Willy Decker 2005-ös rendezésében játssza a Traviatát. Ez a változat a Salzburgi Ünnepi Játékokra készült. Az akkori előadás – nyugodtan kimondhatjuk –, az egyetemes operatörténetbe is bevonult, ebben vált Anna Netrebko gyakorlatilag egyetlen estén a 21. század operadívájává. Akkor Thomas Hampson énekelte idősebb Germont-t, eredendően rokonszenves egyéniségét sikeresen elfojtva merev, fantáziátlan nyárspolgárnak ábrázolva az apát, aki inkább képes fiát szerencsétlennek és boldogtalannak tudni, mint hogy a külvilág szemében folt essen családja becsületén.

A rendkívül érdekes rendezésbe most nem szeretnék részletesen belemenni, ez önmagában is megérne egy posztot. Mindenesetre Willy Decker kiszakította az operát eredeti környezetéből, maivá, azaz gyakorlatilag kortalanná, egyetemesebbé tette. Ezáltal a konfliktusok és a jellemek sokkal kiélezettebbekké váltak. A rendezői koncepció meghatározó látványeleme a hatalmas óra, amely állandóan jelzi Violettának és a nézőnek is, hogy a lány végig versenyt fut az Idővel, a Halállal, aki megszemélyesítve is végig színen van, s az utolsó jelenetben konkrét szereplővé, Violetta orvosává válik.

Összehasonlításként érdemes a salzburgi előadásban megkeresni ugyanazt a jelenetet, idősebb Germont áriáját és a rákövetkezőket, ami 1 óra 6 perc 20 másodperc körül kezdődik és összehasonlítani a friss előadással.

Nos, ezen a ponton lennék kíváncsi Domingo szerepfelfogására. Amióta bariton szerepeket énekel, jó néhány apafigura került repertoárjába. Ám ezek az apák többnyire nagy lelkek, mint például Boccanegra, aki megleli a módot, hogy politikai hitvallását és lánya iránti szeretetét, annak az ő ellenségéhez fűződő szerelmét kezelni és összeegyeztetni tudja. Ám Giorgio Germont nyárspolgár, neki csak családja jó híre a fontos, nem a boldogsága, és képes habozás nélkül érzelmileg megzsarolni Violettát. Igaz, közben meglátja a lány igazi lényét is, úgyhogy azért nem teljesen embertelen. Amikor később fia nyilvánosan megalázza Violettát, elítéli őt. A legvégén helyrehozni is megpróbálja az éppen általa gerjesztett konfliktust, csak már későn. Idősebb Germont megszemélyesítőjének tehát elég kényesen kell lavíroznia a társadalom elvárásainak való megfelelés ábrázolása és az emberség megmutatása között. Az eredeti előadásban Thomas Hampson a ridegséget hangsúlyozta, aki a nagy zsarolási jelenet végén, amikor Violetta beleegyezik, hogy elhagyja Alfredót, csupán annyit kérve tőle, hogy mint lányát, úgy ölelje meg, hogy legalább egy pillanatra ő is érezhessen családi összetartozást – akkor Hampson/Giorgio Germont ezt a gesztust először nem is bírja megtenni, majd amikor Violetta közeledik hozzá, szinte viszolyogva reagál (55' 15" és 59' 55" között). Nem tudom, Domingo hogy csinálja például ezt a jelenetet, érdekes lenne látni. Lehet, hogy ő joviálisabb apát formál Germont-ból és az emberségére teszi a hangsúlyt. Persze, Domingo korábban énekelte Alfredót színpadon és a pazar Zeffirelli-filmben egyaránt, úgyhogy pontosan ismeri és át is élte az ő lelkiállapotát, érzelmeit. A mostani előadásban az ő jelenetét megmutató részlet alapján úgy látom, a fiával való nagy összecsapásban mintha kevésbé lenne agresszív Hampsonnál. Ugyanakkor, bár éppen az a rész nem vehető ki pontosan, úgy tűnik, az apai pofon itt is elcsattan (5' 48" körül), ami viszont ellentmond a joviálisabb apafelfogásnak.

Szóval van itt kérdés bőven, mindenképpen nagyon szeretném látni videofelvételen a teljes előadást...

Örömzene

Kezdem úgy érezni, hogy mostanában túl sok komoly témával foglalkozom kis blogomban. Megfogadva Hofi Géza tanácsát, elhatároztam, hogy én is megpróbálok lazítani. Igaz, a "Zene és gasztronómia" témát is ennek jegyében kezdtem, aztán az is elkezdett önjáró módon egy kicsit alaposabbá válni, mint amilyennek először gondoltam...

Persze az eddigi vonulatot is folytatni fogom. Nem értem még végére Liszt-sorozatomnak és mostanában nagyon hanyagoltam Erdősy Eugéniát is. Ők mind sorra fognak kerülni; a "Liszt és Nagykanizsa" témából például már három további folytatást megírtam, de talán fogyaszthatóbb lesz, ha nem egyszerre akarom őket lenyomni kedves olvasóim torkán, hogy gasztronómiai hasonlattal éljek :)

Ezért kikapcsolódásként közben-közben adjuk át magunkat egyszerűen a zene és az énekhang örömeinek. Nagyon sok kedvenc felvételem van, közülük szeretnék alkalmanként válogatni. Remélem, meg tudom magamat tartóztatni, hogy az összes háttérinformációt ne kotorjam össze róluk, mert akkor oda jutunk, ahonnét elindultunk és kezdhetek egy újabb kikapcsolódási formát kitalálni...

Most már csak egy jó cím hiányzik ehhez az új sorozathoz, ami nem is igazán sorozat, inkább olyan, mint egy rovat egy újságban.

Az a cím jó lesz, hogy "ÖRÖMZENE"? Igaz, hogy ez a kifejezés a jazzben használatos elsősorban, de szerintem illik arra is, amit most én szeretnék. Ha valaki tud jobbat, ossza meg velem! Sőt, szívesen veszek zenei ötleteket, kiket, miket tegyek ebbe a rovatba. Átmehetünk akár kívánságműsorba is, bár azt önkiszolgáló módon is meg lehet oldani otthon. De ha valaki szeretné, hogy mások is megnézzék a kedvenceit, akkor várom a kommenteket, és ha tudom, felteszem ide a javaslatokat.

Elsőként nézzük és hallgassuk Anna Netrebkót. Ő Norina, a fiatal özvegyasszony Donizetti: Don Pasquale című vígoperájában. Éppen arról értekezik, hogy már ismeri a szerelem varázsát, a pillantás erejét, amivel szerelmet lehet kelteni, s bár szereti a tréfát, de ha dühbe gurul, ritkán ismer határt :)

Ugye, nem tengett túl a magyarázat?

Marton Éva Plácido Domingóról

Február 12-én, vasárnap, késő délután a Duna Televízió „Arcélek” sorozatának Marton Éva operaénekes és férje, dr. Marton Zoltán orvos voltak a vendégei. A házasság hete alkalmából elmesélték megismerkedésüket, életüket, házasságuk alatt hozott nagy döntéseiket. Sok megszívlelendő dolgot hallottunk, amelyek a nem-művész házasságokban is ugyanolyan fontosak, de mellette sok érdekességet is az operajátszás világáról. Mindeközben rövid, de jól kiválasztott részleteket vágtak be Marton Éva legnagyobb alakításaiból. A műsor végén tündéri kislány unokájuk szaladt be hozzájuk, aranyos és talpraesett volt. Egyszóval igazán jó, pergő, informatív, de a lélekre is ható műsor volt.

De!
Amikor a beszélgetés eljutott Marton Éva pályafutásának csúcs-korszakához, a művésznő „bedobott” egy történetet. Bevezetésként elmondta, hogy a New York-i Metropolitan Operában mindig is női uralom volt. Egy előadás végén – mesélte –, amelyben Plácido Domingo volt a partnere, taps közben Domingo odasziszegett neki, hogy azért már jó lenne, ha a Metben véget érne a nőuralom. Mire ő visszasziszegte: azt ugyan várhatod!

Marton Éva név nélkül kezdett bele a mesélésbe, de közben meggondolta magát és kimondta, hogy Domingóról volt szó.

Mivel a Duna TV honlapján sehogyan sem sikerült visszanéznem a műsort, remélem, hogy körülbelül jól idéztem fel a művésznő szavait.
Véleményem szerint ezért a pár mondatért nagy kár volt: a műsorból enélkül is kitűnt, hogy Marton Éva – teljesen megérdemelten – milyen csodálatos hírnévre tett szert és mekkora nemzetközi karriert futott be. Azt hiszem, ezt a tényt senki sem vitatja, akinek van füle és szeme, még abban az esetben sem, ha valami miatt esetleg nem is rokonszenvezik a művésznővel. Én mindig nagyon szerettem, egyik legnagyobb élményem vele és éppen Domingóval egy nagyszerű Turandot-előadás, Franco Zeffirelli rendezésében – persze csak videóról, mert élőben soha nem hallottam őt (sajnos). Magyarként pedig mindig nagyon büszke voltam a világban elért sikereire.

Nézzük azonban először a művésznőnek azt a kijelentését, hogy a Metropolitan operában mindig női uralom volt. Ennek igazságtartalmát – bevallom – én magam nem tudom megítélni, erről csak benyomásaim vannak olvasmányaim és televíziós, videós élmények alapján. De azt tudom, hogy az operaszínpadokon mindig a tenorokat sztárolták és sztárolják elsősorban. Ez persze nem igazságos az ugyanolyan vagy hasonló művészi fokon álló más hangfajú énekessel – sem például egy szopránnal, vagy egy baritonnal szemben, de általában véve ez a „trend”.  Ahhoz lehet köze, hogy úgy tűnik, az operarajongók között több a nő. Ugyanakkor időről időre voltak olyan kiemelkedő énekesnők, akik működési idejükben valóban elhomályosítottak mindenkit, mint egykor Maria Callas, napjainkban pedig Anna Netrebko.

Átolvastam Rudolf Bing könyvét, aki 1950 és 1972 között igazgatta a Metropolitan Operát, de ő erre nem tért ki. Így megpróbáltam összeszedni az utolsó mintegy fél évszázadban a Metropolitanben is éneklő legnagyobb szopránokat és tenorokat, ez talán közelebb visz annak eldöntéséhez, hogy volt-e, vagy lehetett-e ott „nőuralom”.

Szopránok:

Maria Callas, Renata Tebaldi, Birgit Nilsson, Léonie Rysanek, Joan Sutherland, Renata Scotto, Leontyne Price, Anna Moffo, Mirella Freni, Marton Éva.

Tenorok:

Franco Corelli, Richard Tucker, Giuseppe Di Stefano, Mario Del Monaco, Jussi Björling, Nicolai Gedda, James King, Luciano Pavarotti, Plácido Domingo, José Carreras.

Impozáns a névsor mindkét oldalról. Szerintem minden olvasóm döntse el maga, hogy művészileg tényleg túlsúlyban vannak-e a hölgyek, én mindenesetre nem vagyok meggyőzve, hogy igen.
Ez a kérdés egyik oldala.

A másik az, hogy az a Plácido Domingo, akinek a kollegialitásáról mindenhol felső fokokban lehet olvasni, ha egy előadás utáni felfokozott lelkiállapotban, vagy esetleg viccből, éppen a feszültség feloldására mondott ilyent Marton Évának, azt nem igazán ildomos felemlegetni úgy egyáltalán sem, mostanában pedig különösen.

Domingo ez év január 21-én töltötte be hetvenedik életévét, az egész művelt világ ünnepelte. Annak ellenére, hogy túl sokat nem járt Magyarországon, nagyon jó a kapcsolata a magyarokkal. 2009-ben nálunk rendezte meg Operalia énekversenyét, ezzel két hétre az operai élet világközpontjává tette nemcsak Budapestet, hanem Pécs városát is. Pécsen ingyenes gálakoncertet rendezett, ahol nemcsak éppen megmutatta magát a fiatalok között, hanem igazán nagy műsort énekelt végig. Most pedig azon is dolgozik, hogy nemzeti operánkat, Erkel Ferenc Bánk bánját, amely a megírása óta eltelt másfél évszázadban nem igazán tudott betörni nemzetközi színpadokra, bemutassa az általa igazgatott Los Angeles-i operában.

Mindezek miatt sem volt éppen elegáns lépés Marton Évától ennek a kis történetnek az elmesélése, van ő akkora művész, hogy ilyen eszközökre ne legyen szüksége.

Végül ezt a kis felháborodásomat használjuk ki arra, hogy nézzünk meg együtt egy kis részletet a már emlegetett Turandot előadásból. Ebben az operában tényleg "nőuralom" van, mint Puccini szinte minden operájában. Lehet, hogy Domingo erre utalt...

Turandot, a férfigyűlölő kínai hercegnő azt találja ki a férjhezmenés elkerülésére, hogy három rejtvényt ad fel a kezére pályázóknak. E szellemi vetélkedő tétje kegyetlen: ha a versenyző csak egy kérdésre nem tudja a választ, fejével fizet.

A trónját vesztett tatár herceg, Kalaf inkognitóban jelentkezik, miután első pillantásra beleszeretett a gyönyörű hercegnőbe.

Az idézett részletben – egy minden drámai szoprán számára próbakőnek számító nagy áriában – Turandot először hosszan indokolja férfigyűlöletét. Azzal magyarázza, hogy sok száz éve egy ősanyját meggyalázták ebben a palotában, majd elmondja feltételeit. Végül figyelmezteti a herceget:

Van három próbatét, de egy a végzet! (4' 55"-nél)

Ezt Kalaf így "írja felül":

Van három próbatét, de egy az élet!

Turandot – Marton Éva, Kalaf – Plácido Domingo. A felvétel 1988-ban készült a Metropolitanben:



Mióta megírtam ez a bejegyzést, ráakadtam a Magyar Televízió Zárórájában egy, a napokban elhangzott nagy riportra Marton Évával.
Akit érdekel, a valamivel több, mint 50 perces műsor itt megtekinthető (ha előjön az oldal, jobboldalt, a kicsi képernyő alatt még rá kell kattintani Marton Éva műsorára), alakítsa ki mindenki a véleményét. Én csak annyit írok, nem irigyeltem Weiszer Alindát...

Domingo esete a New York-i Metropolitan Operával

Ígérem, folytatni fogom a "Liszt Ferenc és Nagykanizsa" sorozatot. De az a téma azért komolyabb rákészülést igényel, most inkább evezzünk kicsit könnyedebb vizekre. Újra kedvenc operaénekesemről, Plácido Domingóról lesz szó. Róla biztosan több mindent fogok írni mostanában, hiszen a jövő héten, január 21-én lesz hetven éves. Már most írom, hogy aznap este 8 órától a Duna Televízió közvetíteni fogja a születésnapi gálaestet Madridból.

Most az egyik kedvenc felvételemet szeretném megosztani az erre járókkal és elmondani a háttértörténetet is, ami Domingo nemzetközi pályakezdésével, világkarrierjének kibontakozásával kapcsolatos.

Már említettem, hogy a madridi születésű művész szülei zarzuela-énekesek voltak. Plácido Mexikóvárosban kezdett zenét tanulni, ahova családja 1949-ben emigrált. Pályakezdőként még egy rockegyüttes vokalistája is volt! Jöttek aztán az operaszerepek, először kicsik, aztán 1962-től a Tel Aviv-i Operában nagyobbak és egészen nagyok is. 1966-ban már a New York City Operában énekelt. És itt kezdődik mai történetem.

1967-ben a New York-i Metropolitan Opera legendás igazgatója, Rudolf Bing próbaéneklésre hívta a huszonhat éves Domingót, amelynek eredményeképpen felajánlotta számára, hogy 1968. október 2-án debütálhat a Met-ben Cilea: Adriana Lecouvreur című operájának Maurizio szerepében.

Egy fiatal énekes számára a világ egyik vezető operaházában való legelső fellépés rendkívüli jelentőséggel bír, s az előadás előtt olyan körülményekre van szüksége, hogy kipihenten, a maximális koncentráltság állapotában lépjen színpadra. Négy nappal a tervezett dátum előtt, szeptember 28-án azonban Bing igazgató felhívta Domingót telefonon. Közölte vele, hogy Franco Corelli, az eredeti Maurizio, indiszpozíció miatt lemondta az előadást, s neki kell fellépnie. Domingónak éppen csak annyi ideje volt, hogy beugorjon autójába, s a New York-i csúcsforgalomban megpróbáljon épségben eljutni az operaházba. A volán mögött énekelt be; később nevetve mesélte, sokan megbámulták a piros lámpáknál, de akkor még nem az ismertsége miatt... Gyors öltözés és sminkelés után máris a színpadon találta magát, még idegeskedni sem volt ideje. Az előadás húsz perc késéssel kezdődött, annyira az utolsó pillanatban zajlottak az események. Ám, ami Maurizio első színre lépése után következett, ma már szinte történelem.

Tizenöt évvel később, 1983. szeptember 28-án Domingo szintén Mauriziót énekelte a Met-ben. Ugyanezekben az órákban a közeli State Theaterben nagyszabású jótékonysági gálaest zajlott, amelyben részt vett a Met valamennyi sztárénekese a főzeneigazgató, James Levine vezényletével. Még a műsorvezető is operaénekes volt, az akkor már a pályától visszavonult nagyszerű Beverly Sills. Éppen azt mesélte a közönségnek, hogy Domingo sajnos ma este nem tud itt lenni, mert a szomszédban énekli ugyanazt a szerepet, amivel napra pontosan tizenöt évvel ezelőtt debütált. Szavait azonban felcsattanó taps és kitörő ováció szakítja félbe, ugyanis az emlegetett énekes, miként a közmondásbeli farkas, Maurizio romantikus kosztümjében megjelenik a színpadon.

Ezt a műsort szerencsére valaki felvette videóra, aztán szerencsére átmásolta DVD-re, és szintén szerencsére feltette az azt hiszem, sokunk által látogatott videomegosztó portálra, ott akadtam rá, s azonnal be is tettem a kedvenceim közé.

Látszik, hogy Beverly Sills majdhogynem leesik a székről meglepetésében, Domingo pedig elmeséli, hogy az Adriana Lecouvreur egy olyan opera, amelyben a második és a harmadik felvonás között a tenornak van háromnegyed óra üresjárata, így nem tudta kihagyni, hogy át ne jöjjön ide. S James Levine vezényletével, fantasztikus formában elénekli az operából Maurizio egyik áriáját.

Az érdekes rész 0'30"-nél kezdődik:

A történetnek folytatása is van. Negyedszázaddal később, 2009-ben Domingo ismét színpadra lépett Maurizio szerepében, ezzel ünnepelte Met-beli debütálásának negyvenedik évfordulóját, bár nem napra pontosan, hanem négy hónappal később. A sajtótudósítások szerint az akkor hatvannyolc éves énekes még mindig remek formában van, csak a parókáját színezték ezüstre...