Zádori Máriáról

Ma ünnepli születésnapját Zádori Mária világhírű magyar hangversenyénekesnő, a reneszánsz és barokk stílus tökéletes megszólaltatója.
Nagykanizsáról származott el, eredeti neve Horváth Mária, később édesanyjának családi nevét vette fel. Marika a kanizsai zeneiskolában tanult énekelni. Rendkívüli szerencséje volt tanárnőjével, Ivánkovits Ferencnével, azaz Duci nénivel, aki tökéletes, stabil, természetes énektechnikát oktatott, amire aztán rá tudta építeni a régi korok muzsikájának stílusos interpretálását. És Duci néninek is szerencséje volt kiemelkedő képességű növendékével...

Ma az ünnep alkalmából csak gyorsan megmutatok egy régi újságcikket, megjelent a Zalai Hírlap 1969. augusztus 10-i számában. Nem sokkal azután íródott, hogy a nagykanizsai vegyipari technikumban (!) abszolvált érettségi után Marika elkezdte megvetni a lábát Budapesten. Sok nehézséggel kellett megküzdenie, sokat tanulni és dolgozni, még a Ki Mit Tud győzelem mellett is, mire elkezdett kibontakozni karrierje. De mi már tudjuk, hogy HORVÁTH MARIKA RÉVBE JUTOTT :)

Ezzel a kis poszttal kívánjunk innét is boldog születésnapot és füleljünk bele egyik csodálatos lemezébe! 

Goldmark Károly keszthelyi gyökerei

185 éve, 1830. május 18-án született meg Goldmark Károly Keszthelyen. Szülőháza máig látható a belvárosban, a sétálóutca egyik hangsúlyos, és műemlékként is fontos épületeként. Mai pontos címe egyébként Kossuth Lajos utca 23.

Lapozzunk bele Várnai Péter: Goldmark Károly élete képekben című könyvecskéjébe, melynek bevezető tanulmányában érzékletes képet fest a korabeli Keszthelyről:

A Festetichek balatonmelletti székhelyén is nyomot hagyott a reformkor. Bár a Fő-utca "zsidóházában" nem beszélnek magyarul, a Georgicon tanulmányainak és a helikoni ünnepeknek hullámai idáig nem érnek el, - Goldmark Ruben kántor lakásában felhangzik a magyar muzsika, a keszthelyi "zsidó banda" hangszerein megszólal időnként a verbunkos. Az épület alapjai még a középkorból származnak, udvarán áll a zsinagóga. A ház különös emeleti árkádjai alatt összekeveredik a daliás verbunk az ősi templomi énekekkel. A kántor és hitközségi jegyző otthonában gyerekek egész hada nyüzsgött, kevés volt a pénz, de annál több az énekszó, a muzsika. Itt született Goldmark Károly 1830. május 18-án.

Goldmark szülőházának mai képe az utca felől

A különös árkádok...

... a zsinagóga pedig így látszik az udvarról

Olvassuk még egy kicsit tovább Várnai Péter könyvét a Goldmark-családról:

Goldmark Ruben Lublinból vándorolt be magyar földre, itt próbálta meg elvesztett feleségét és elpártolt szerencséjét pótolni. Asszonyt hamarosan talált a pápai kántor lányában, de a nélkülözés még évtizedekig osztályrésze maradt; csak öregkorában talált támaszra, akkor már hírneves fiában.

Goldmark négy éves volt, amikor elköltözött a család Tabra (később Sopron környékére, Németkeresztúrra), így kevés emléke maradt Keszthelyről, mint ő maga is megerősítette egy újságírónak:

Zala 1910. május 4. részlet a cikkből

Ifjúsága, sőt felnőtt életének az első időszaka bizony nemcsak hogy szegénységben telt,  de a nyomorúsággal is megismerkedett. Volt rá eset, hogy szinte az éhenhalás küszöbén állt... Erről már röviden meséltem annak kapcsán, hogy Bécsben elsétáltam ahhoz a házhoz, ahol idős korában lakott.

Mindenesetre, ilyen nehézségekkel teli évek során küzdötte fel magát jó hegedűsnek. Közben kis híján otthagyta a fogát kétszer is Győrben, a szabadságharc ideje alatt... Bécsbe költözve sorsa fokozatosan fordult jobbra mint magántanárnak és színházi hegedűsnek. A létbizonytalanság elmúltával az alkotás felé fordult. Ott is fokozatosan haladt, mígnem hat év alatt megkomponálta Sába királynője című operáját, melyet hosszas huzavona után 1875. március 10-én mutatott be a bécsi opera. Hogy műsorra tűzték, szerepe volt benne Liszt Ferenc közbenjárásának is... Mindenesetre Goldmark ezen az estén szinte egycsapásra világhírű lett. Gyorsan kiszámíthatjuk: 45 éves volt, s mi már tudjuk, hogy  bőséges alkotó évtizedek voltak még hátra az életéből, hiszen betegségmentes aggastyán-kor adatott neki.Igaz, még egy ekkora sikerű mű nem került ki műhelyéből, kikerült viszont sok más jó muzsika. Ma is játsszák Hegedűversenyét, nyitányait, kamaraműveit.

Nyolcvanadik születésnapját szülővárosa emléktábla állításával kívánta megünnepelni. 1908 nyarán határozták ezt el és felkeresték Fodor Izsó hegedűművészt, hogy megbízzák az ünnepség megszervezésével. Ő rögtön az elején kilátásba helyezte, hogy valószínűleg maga az ünnepelt zeneszerző is ott lehet az ünnepségen - és valóban így lett. 1910 márciusában Keszthelyről hivatalos küldöttség kereste fel Goldmarkot Bécsben. Ő csak azt kérte, hogy ne 18-án legyen az ünnepség, hanem 21-én, mert a napján Bécsben fogják ünnepelni. Aztán még ez történt az előkészületek közepette:

Zala 1910. május 19.

A kanizsaiak is készültek az ünnepségre. Küldöttséget állított össze a részvételre az Irodalmi és Művészeti Kör. Babérkoszorút is rendeltek...

Eljött a nagy nap. Goldmark Budapestről vonattal érkezett. Természetesen nem egyedül utazott, sőt! Vele voltak a magyar zenei élet nagyjai, köztük Hubay Jenő és Popper Dávid. Az akkori menetrend szerint Balatonszentgyörgyön át kellett szállniuk. Odáig eléjük ment a keszthelyi küldöttség és együtt tették meg a hátralévő rövid utat. A keszthelyi vasútállomáson hatalmas tömeg gyűlt össze. Az ünnepségsorozat díszebéddel kezdődött, ezen került sor a tisztelgő szónoklatokra, pohárköszöntőkre, majd délután négy órakor következett Goldmark szülőházán a domborműves emléktábla leleplezése.

Alkotója Lukácsy Lajos, aki nem sokkal korábban a kastély udvarán felállított Festetics-szoborral tett szert országos hírnévre, ezért a város őt bízta meg az emléktábla elkészítésével is. A táblán Goldmark domborműves portréja hátterében a zene szimbólumaként egy hárfa, alatta pedig a Sába királynője egy kottarészlete látható. Az ünnepség szónoka dr. Lakatos Vince premontrei tanár volt.

Forrás: caruso.blog.hu

Délután 6 órakor a keszthelyi Iparos Dalkör szerenádot adott a zeneszerzőnek, aki egy kis pihenésre szállására, a közeli premontrei rendházba (ma gimnázium) vonult.

Este 8-kor kezdődött a díszhangverseny - természetesen szintén az ősz Mester jelenlétében. A nagy alkalomra átalakították a katonai lovardát, ahol mintegy kétezer főnyi közönség foglalt helyet.

A nagykanizsai küldöttség tagja volt Böhm Emil, az Irodalmi és Művészeti Kör kórusának karnagya. Remek beszámolót írt a Zalába, megjelent a május 24-i számban.  Ebből idézek néhány sort:

A közönség már rég elhelyezkedett, amidőn az ősz mester, családtagjaitól kísérve belépett a terembe. Leírhatatlan lelkesedés és túláradó szeretettel üdvözlik a fiatalosan lépkedő, eleven tekintetű mestert, a zenekar is hódolatát fejezi ki, a Goldmark páholya felett elhelyezett nagy líra nemzeti színű izzólámpái kigyúlnak és ebben a lázas, forró hangulatban veszi kezdetét a hangverseny.

Az esten közreműködött a budapesti Operaház zenekara, Kerner István vezényletével. Eljátszották elsőként a Sakuntala-nyitányt, a koncert végén pedig a Falusi lakodalom című szimfóniát. Közben áriák hangzottak el Szoyer Ilonka és Takács Mihály előadásában. A koncert leghangsúlyosabb darabja Goldmark híres hegedűversenye volt, az ekkor nem egészen húsz éves, de már hírneves Szigeti József előadásában. Böhm Emil is elragadtatottan írt játékáról.

A zeneszerző meleg hangú levélben köszönte meg az ünneplést. Biztosan több újság is lehozta, így a kanizsai Zalai Közlönyben is olvasható volt:

Zalai Közlöny 1910. június 20.

A szülőház és az emléktábla sorsát még folytatom, mert így is túl hosszúra nyúlt a poszt, de még történültek ott dolgok, és nem csak ilyen felemelőek...

Róla kapta nevét a Nyomorultak Cosette-je

Egy nagyasszony ünnepelte karácsonykor születésnapját, hosszú életén keresztül nem is pontosan a napján. Ő maga úgy tudta, hogy december 25-én született. Második férje is mindig azon a napon gratulálta meg; az egyik évben, 1870-ben különösen emlékezetes módon. Egy zenekari darabbal köszönte meg neki, hogy otthont teremtett a számára és fiúval ajándékozta meg. A darabot villájuk kertjében, felesége ablaka alatt, meglepetésként játszatta el egy zenekarral.

Itt van, mi is meghallgathatjuk:

Természetesen Cosima Liszt a nagyasszony, a mi Liszt Ferencünk középső gyermeke, aki 1837. december 24-én született Itáliában, Como városában, ott is a Hotel dell'Angelo-ban, annak is 614-es szobájában.
Tudjuk, hogy bonyolult kapcsolat gyümölcse: jogilag is és érzelmileg is. Édesanyja, akit a keresztlevél álnéven említ, hivatalosan egy francia arisztokrata felesége. Marie d'Agoult gyönyörű szőke asszony, egészen kiváló intellektussal. Néhány évvel idősebb a hatalmas szerelemre lobbant Lisztnél és sajnos érzelmileg rendkívül labilis. Három gyermekük és kezdeti boldogságuk után Lisztnek bizony sok keserűségben volt része miatta...

Franz von Lenbach: Cosima Wagner

De a mai poszt középső gyermekükről szól. Cosima nem volt szép, de ő is ragyogó képességekkel rendelkezett zenében, irodalomban egyaránt és hatalmas akaraterővel. Most nem szeretném itt részletezni életútját. Több magyarul is hozzáférhető könyv szól az életéről, a legjobb szerintem Francoise Giroud: Csodálatos Cosima című könyve. Ha a könyv nincs kéznél, EZEN A LINKEN az érdeklődő gyorsan hozzájuthat az alapvető információkhoz. Ha most nincs is idő beleásni magunkat Cosima egyéniségébe, ebben a pillanatban talán annyi is elég, amit Liszt maga mondott róla: "Csodálatraméltóan az én leányom!"

Ebben a posztban Cosimának csak a keresztnevére szeretnék kitérni, ami egy kimondottan szokatlan név. Népszerű elmélet volt, hogy születési helyének neve, Como városa ihlette. Ha fellapozzuk Alan Walker nagy Liszt-monográfiájának első kötetét - ami szerintem az egyik legalaposabb és legtökéletesebb monográfia, amit Lisztről írtak, sőt, továbbmegyek, a monográfia műfajának is az egyik legtökéletesebb példája, - ott olvasható a magyarázat:
Történült, már Cosima felnőtt korában, hogy Liszt egy alkalommal egy hölgyismerősével sétált Rómában a Forum környékén. Ott említette a hölgynek, hogy valaha itt templomot emeltek Szent Kozma és Szent Damján vértanúk emlékére, és Cosima Szent Kozmáról kapta a nevét, annak női párját - azért, mondta Liszt, mert Kozma és Damján, akik arab orvosok voltak, sok jót cselekedtek. Ezt alátámasztja Cosima is, aki naplójában többször utal úgy Szent Kozma napjára, mint "a névnapom"-ra.

Walker nem említi, de közvetítő kapocsként Liszt részéről szerintem belejátszhatott a dologba Firenze középkori urának, Medici Cosimo-nak a neve is - akit, mint eredetileg orvoscsalád sarját  nyilván Szent Kozmáról neveztek el. Liszt pedig nagyon otthon volt az európai kultúrában, Firenze történelme és irodalma különösen sokat jelentett neki - lásd Dante vagy Petrarca által ihletett műveit.

Így visszatekintve szerintem teljesen tökéletes választás volt Liszt részéről a név, mert annyira egyedi, mint amennyire a viselője is kimagasló egyéniséggé vált - elég csak a keresztnevét kimondani, máris mindenki tudja, kiről van szó...

Cosima nevének eredete mellett van még itt egy rendkívül érdekes kultúrtörténeti vonatkozás, erről szintén Alan Walker ír. Liszt maga nem Cosimának szólította a lányát. Ő szeretett mindenkinek, aki közel állt hozzá, beceneveket adni, így kislányát egész életében Cosette-nek hívta. És igen, ez a név rendkívül ismerős mindannyiunknak Victor Hugo nagy regényéből a Nyomorultak-ból. Ám, ha megnézzük a dátumokat, kiderül: nem Liszt vette át onnét ezt a névalakot, hanem fordítva: Victor Hugo volt az, aki Párizsban Liszt társaságában hallhatta ezt a Liszt által kitalált nevet. Így adhatta 1862-ben megjelent regénye egyik fő alakjának,  Fantine kislányának, akit Jean Valjean ment ki a brutális kocsmáros házából és nevel fel sajátjaként.

Így, ha halljuk a Cosette nevet, gondoljunk Liszt Ferencre is!

Válasz Ókovács Szilveszternek

Még június közepén tettem itt közzé véleményemet a Marton Éva 70. születésnapját megünneplő operaházi koncertről. Mire hazaértem Salzburgból, nagy meglepetés várt: az Operaház igazgatójának, Ókovács Szilveszternek a reagálása. Legalább is úgy gondolom, ő írta a monogramjával aláírt sorokat.

Eredetileg ugyanott szerettem volna válaszolni, de terjedelmi okokból csak több részletben tudtam volna feltenni a véleményemet, így azt gondoltam, akkor legyen ebből egy önálló blogbejegyzés.

Akit részletesebben érdekel, legjobb lenne, ha első lépésként elolvasná eredeti írásomat. Bár az "ÓSz"-ként aláírt vélemény annak végén hozzáférhető, de átmásolom ide is, mert nyilván nem mindenki akarja a júniusi posztot újraolvasni.

Tehát akkor itt van a szóban forgó megjegyzés. Mivel szerzője feltette a blogom nyilvános felületére, szerintem nem követek el szerzői jogi vétséget, ha hajszálpontosan idemásolom.

Íme:

Kedves Kata(liszt)!

Nem tudom, Ön kicsoda, s ennek a helyzetnek a kiegyenlítetlensége zavar némileg, dehát ez van.
Azon túl, hogy megköszönöm a Marton-gáláról szóló cikket (és tetszésében leíratlanul is benne érzem az operaházi csapat egy éves munkájának dicséretét...), engedje meg, hogy két megjegyzésére mégiscsak kitérjek. Azért érdemes, mert más bárdolatlan és tudatlan netezőkkel szemben Ön nagy műveltséget és igaz érdeklődést árul el írásában.

Tehát: Magyarországon az egyik (ha nem a) legnagyobb Strauss-fan Batta András. Talán emlékszik: ő írta az első monográfiát is az operairodalom egyik oszlopáról. A könyv kései megjelenése is mutatja a zeneszerző iránti ellenszenvet és gyanakvást: lenácizták, leimperialistázták a magyar kommunisták, ez a helyzet. Hogy a Rózsalovag ment? Igen, egyetlen operaként rendszeresen ebből az életműből. Az Arabella, Daphne, Frau ohne Schatten, Capriccio, Intermezzo, Egyiptomi Heléna, Danae szerelme soha. Az Ariadne 1967-től két évadon át volt műsoron, úgy levették, hogy most, 2013-ban hozhattuk csak vissza. Akárhogy is lenne jó másképp látni, Strauss bizony B-listán volt, ahhoz képest pláne, hogy Mozart, Verdi, Wagner és Puccini mellett ő a műfaj ötödik nagy, egyenrangú szerzője, akinek kompozíciói folyamatos magas színvonalon állnak.
Az Opera zenekara azért nem tudott közreműködni az esten, mert korábban vállalt szerződéses kötelezettségeit teljesítette: az egyik együttesünk a Müpá-ban a Lohengrint játszotta aznap este (döbbenetes, hogy ugyanakkor értek a Grál-elbeszéléshez, mint Kaufmann az Operában), a másik csapat pedig Japánban turnézott a Traviatával.

A minősítéseire nem reagálnék, hisz szíve-joga leírni a véleményét, akár név nélkül is. De annyit tudnia kell, hogy Marton művésznő személyes kérése volt a rendező és a két konferansz, utóbbiak természetes munka- (félve írom: móka-)megosztása nyilván az volt, hogy a tudós komolyan beszél, a házigazda pedig lazítani próbálja a hosszas ünnepi estet. (Kérem, higgye el, a praxis ezirányban is megvan, a rendületlen patetikusság elriasztja azon nézőinket, akik a Szent István téri kivetítő előtt vagy egy kisváros paneljában ülnek. Márpedig őket is szeretnénk gyönyörködtetni, belőlük is szeretnénk nevelni a jövő operalátogatóit.)
Végezetül: a fekete Vénusz valójában 1930-as születésű, úgyhogy pláne elképesztő, amit hallottunk tőle - és azt Ön nem tudhatja, de a legutolsó pillanatban, a színfalak mögötti gyengesége miatt nem vállalta a két lépcsőfokot, erre senki nem számított (csípőprotézis-műtét előtt áll).

További kellemes nyarat és sok maradandó operaélményt kíván Önnek

ÓSz

2013. augusztus 8. 11:15

Amellett, hogy örülök, miszerint kis blogom ilyen "magas" helyre is eljutott, megköszönöm a reagálást, és ezeket gondolom a benne foglaltakról:

Tisztelt „ÓSz”,

Bár 99,9 százalékig biztos vagyok abban, hogy Ön Ókovács Szilveszter, ám annak alapján, hogy csak a monogramja szerepelt hozzászólása alatt, mégis maradt bennem egy pici kétely, ezért a megszólítás.

Elnézést kérek a késedelmes válaszért, de éppen Salzburgban voltam :) Bár sajnos előadást nem láttam (már januárban nem kaptam jegyet), de legalább Domingótól és Netrebkótól sikerült autogramot szerezni és idegenvezetéssel bejárhattam a Festspielhaus-ok színháztermeit. Azután persze maga a város, benne a Mozart-emlékekkel egy paradicsom volt nekem…

Igen, igaza van; bár a „bloggerek” általában kitalált néven írnak (az én „kataliszt” nevem történetét a legelső blogbejegyzésemben elmeséltem), egy barátnőm is megrótt, hogy nem írtam magamról semmit a blog állandó részében bemutatkozásként, hogy ki vagyok, mi vagyok: most megtettem, a fényképem alatt olvasható.

Engedje meg, hogy reagáljak a válaszában foglaltakra, történetesen éppen egy "kisvárosi panel"-ből, amelyben élek.

Máig nagyon sajnálom, hogy azokat a tényeket kihasználva, miszerint Marton Évát elsőre nem vették fel a Zeneakadémiára és pályakezdőként egyből nem csak hatalmas főszerepeket kapott, illetve hogy Richard Strauss műveiből valóban keveset tűztek műsorra az Operaházban, egy ünnepi gálaestre bevitték a politikát.

Ugye annak idején Verdit sem vették fel arra a zeneakadémiára, ami ma a nevét viseli, és még lehetne ilyesmi példákat felhozni más művészeti vagy tudományos területekről is, de Marton Éva esetét azért már mégse írjuk az „átkos” rendszer számlájára. Róla például nem tudhatjuk, hogy nyilván már felvételizős korában is tagadhatatlanul benne rejlő tehetségét esetleg lámpaláz vagy más miatt nem tudta úgy igazán megmutatni, esetleg rossz volt a felkészítő tanára; vagy megmutatta, de valaki/k/nek valami miatt mégsem tetszett és abban a pillanatban nem találta meggyőzőnek. Ebben politika olyan szinten nem lehetett, mintha például hajdani földbirtokos vagy gazdag polgári családból származott volna; róluk pontosan tudjuk, hogy hogyan bánt velük a hatalom, és akkor ezt valóban fel lehetne róni még egy ilyen koncerten is, mint mondjuk Vásáry Tamás családjának kitelepítését és az ő majdnem-kitelepítését, de Marton Éva esetében úgy tűnik, erről nem lehetett szó.

A másik kérdés, aminek ürügyén bevitték a koncertre a politikát, az Richard Strauss. Na most, szerintem éppen Batta Andrásnak kellene a legjobban tudnia, hogy Strauss igenis meglehetősen tevékenyen kiszolgálta Hitler és Göbbels rendszerét (hogy a kulturális tótumfaktum nevét is ideírjam), még ha azzal is mentegetik, hogy ő apolitikus volt és csak a zenéjének élt. Amiben sok igazság van, de nem a teljes igazság. Nyilván Strauss operáiban és más műveiben (leszámítva azt a bizonyos dalát) nincs nyoma a nemzetiszocializmusnak, és valóban az opera műfajának csúcsán a helyük, de: őszintén szólva nem csodálom, hogy például a Magyar Állami Operaház alig tíz-tizenöt, vagy akár még több évvel az iszonyatos világháború és a koncentrációs táborokban megsemmisített embermilliók után, akik között átlagban minden tizedik magyar volt, olyan nagyon nem lelkesedett azért a szerzőért, aki, bármilyen remekműveket írt, még 1940-ben is Hitlerrel reggelizett... Ehhez pedig nem kell kommunistának lenni, csak ember-nek. Nyilván műveit a világháború sokkjának közvetlen elmúltával játszani kell és műsorra tűzésükben nem kell, hogy befolyásoló tényezők legyenek az akkori körülmények, de azért teljesen elfelejteni sem szabad mindezt. Viszont szerintem megértéssel kell kezelni azt a helyzetet, amikor még túl közeliek voltak a rettenetes tapasztalatok, és nem politikai hangulatkeltésre kihasználni ezeket a tényeket – semmilyen irányban. Mert tovább gondolva nyilván a szocializmus idején sem csak a humanitás nevében nem, vagy csak ritkán játszották Richard Strausst, az akkori hatalom is kihasználta a helyzetet saját politikai céljára. De ezt, bevallom, egy fokkal jobban meg tudom érteni, mert ez ebben az esetben valamilyen szinten egybeesett a humanista felfogással.

A rendezői bakiról: köszönöm az információt, ezt valóban nem tudhattam. Azért annyit mégis megjegyeznék, hogy Grace Bumbry állapota nyilván nem a koncert kezdete előtt 2 perccel derült ki - valamit csak lehetett volna tenni...

A műsorvezetés hangvételéről:

Mint írtam, én magam is egy „kisvárosi panelben” néztem a koncert televíziós közvetítését és azt gondolom, nem kellene ennyire lenézni azokat az embereket, akik esetleg nem olyan művelt opera-rajongók, mint mondjuk az Operaház törzs-bérletesei; ráadásul közülük a vidékieket, mint például engem, még az elzártság is sújtja. Nekem elég sok pénzbe kerül, ha csak mondjuk egy napra szeretnék beülni valamelyik fővárosi nagykönyvtárba kutatni és akkor még nem beszéltem arról, ha egy esti előadást, koncertet is szeretnék megnézni, amihez már szállás is kell – mindez a budapestiek számára természetes lehetőség, amibe sokszor bele sem gondolnak, ráadásként esetenként le is nézik a vidékieket. Ezt tapasztalatból mondom… De: aki már leül és meghallgat egy ilyen közvetítést, vagy annak egy részét, akár panellakásban, akár falusi házban, akár a budapesti kivetítő előtt, azt azért már valamilyen szinten érdekli vagy maga a műfaj, vagy egyes előadók, vagy a legismertebb opera-slágerek és ez a réteg sem ilyen lekezelő bánásmódot érdemel – még akkor sem, ha mondjuk csak unalomból kezdi el nézni. Nem kell természetesen patetikusnak sem lenni. Példaként szeretném megemlíteni Leonard Bernstein legendás televíziós sorozatát, amelyben nem zenetudósok, hanem átlagos fiatalok számára népszerűsítette a klasszikus zenét. Ő nem élt ilyen eszközökkel, mégis imádta mindenki; a magyar televízióban is rendkívüli népszerűséget ért el a teljes nézőközönség, köztük a mindenféle életkorú és zenei előképzettség nélküliek között is. Az ő előadásában is volt humor és könnyedség, de a közönségét partnernek tekintette. Vagy elmesélhetném, más tárgykörből véve a példát, hogy gimnazista koromban mennyire lenyűgözött, amikor a televízióban Szent-Györgyi Albert mesélt életéről, kutatásairól. Bár enyhén szólva sem voltam természettudományos beállítottságú, mégis teljesen értettem, legalább is a magam akkori szintjén, amit – egyszerűen, világosan, bájos humorral, emberséggel, nem leereszkedve – elmondott, és a lényegét egy életre meg is jegyeztem.

Nos, ezek jutottak eszembe utólag még a koncertről és az Ön véleményéről, amit eredeti cikkemhez fűzött.

Tisztelettel:

Kocsis Katalin

ny. zenei könyvtáros

Nagykanizsa

Befejezésként itt vannak a születésnapi gálaest legszebb, legmeghatóbb pillanatai:

Marton Éva 70

Forrás: martoneva.hu

Vasárnap (június 16-án) este három hazai közszolgálati csatorna is közvetítette a Marton Éva operaénekesnő 70. születésnapját ünneplő gála-hangversenyt a Magyar Állami Operaházból.

Marton Éváról már írtam itt a blogban egy nem túl régi televíziós nyilatkozata kapcsán (ha valakinek van most kedve újraolvasni, fussa át a megjegyzéseket is!). Mint akkor ecseteltem, én őt mindig hatalmas művésznek tartottam. Ám abban a beszélgetésben, és egy ahhoz közeli időpontban elhangzott másikban meglehetősen barátságtalan arcát mutatta, s akkortól kezdve kissé "hangfogóval" figyeltem. Ám egy, a napokban, éppen az ünnepi eseményre készülve közreadott riport visszabillentette bennem a mérleget. Ebben ugyanis többek között elmondta, hogy gyakorlatilag minden szerepet elénekelt, amit elénekelhetett, de például Verdi Lady Macbethjét nem. Ezt tudatosan utasította vissza, mert egyszerűen nem bírt azonosulni a Lady gonoszságával. Mondott még más, megszívlelendő és átgondolandó dolgokat is, amelyek rávilágítottak egyéniségére és a művészetről vallott felfogására, ezek is segítettek nekem a korábbi rossz emlék elfelejtésében. Érdemes utólag is elolvasni!

Így, mintegy megenyhülve kezdtem nézni a televízióban a gálát, amit azért is nagyon vártam, mert nagy szenzáció volt, amikor kiderült, hogy Marton Éva kedvéért életében először Magyarországra jön Jonas Kaufmann, napjaink egyik legkeresettebb és legnépszerűbb operaénekese. Rajta kívül még egy legenda látogatott el - ő hosszú évtizedek után újra - Budapestre: a ma már 76 esztendős Grace Bumbry, minden idők egyik legnagyobb mezzoszopránja. Azt is lehetett előre tudni, hogy a többi közreműködő még a pályakezdés időszakát élő énekes, akik a ma a Zeneakadémia ének-tanszakát vezető Marton Éva növendékei voltak.

Túl hosszúra nyúlna a poszt, ha mindenkiről részletesen írnék.

Grace Bumbry, a bottal járó egykori táncoslábú Carmen már nem vállalkozott operaáriára. A My way című világslágert és Rodrigo Aranjuezi concertójának híres dallamát énekelte - ezt nyilván mint egykori Eboli hercegnő választotta magának... Azt hiszem, igazi élményt azok számára jelentett előadása, akik jól ismerik fénykorának hang- és videofelvételeit. Én elérzékenyülve néztem és hallgattam Marton Éva iránti barátságának, szeretetének bizonyítékát; hiszen, bármilyen csodálatos is volt egykor, az ő hangja sem bírt ellenállni a természet vastörvényeinek; ám előadásában ott volt ragyogó egyénisége és pályájának minden tapasztalata.

Szinte szóról szóra ugyanezt lehetne elmondani Marton Éváról. Ő még vállalkozott Tosca imájára,  hiszen jó fél évtizednyi "előnyben" van Bumbryvel szemben. Nyilván valamennyire máshogy szólt ez az ária mondjuk húsz éve, de nála is ott van aranyfedezetként ugyanaz, mint művésztársánál.

A fiatalok közül Rácz Rita és Vörös Szilvia emelkedett ki, de a többiek is felkészülten, kulturáltan énekeltek.

Nagyon szép műsorszerkesztői lelemény volt az Izolda szerelmi halálára készült koreográfia, amelyhez az alap Marton Éva egy korábbi rádiófelvétele. Ezt hallgatva még a tévén keresztül is szinte elöntötte az embert Marton Éva valóban "mennyei hang"-ja...

És Jonas Kaufmann! Hatalmas tapsvihar köszöntötte a megjelenésében is daliás hőstenort. Első, egészen elképesztően lenyűgözően előadott áriája után az egyik műsorvezető, Batta András, a Zeneakadémia rektora úgy jött ki a színpadra, hogy nem tudta, de gondolom, nem is akarta elfojtani csodálatát és elismerését, pedig ő azért nyilván hallott már életében ezt-azt...

Majd meghallgathattuk Kaufmanntól a Grál elbeszélést is Wagner Lohengrinjéből, hasonlóan szuggesztív előadásban:

A műsor végén pedig - gáláns gesztusként - a színpadon megjelenő ünnepeltnek énekelte el egy szál rózsával a "Dein ist mein ganzes Herz"-t, azaz a Vágyom egy nő után című Lehár- hát, mondhatjuk nyugodtan, áriát. Aztán sorra bejöttek a szereplők, közreműködők, szintén egy-egy szál sárga rózsával. Pezsgős koccintással, amelyet a derekasan bravózó és vastapsoló közönség festett alá, ért véget a szép este:

DE!

Muszáj kitérnem egy dologra, a körítésre. Az ünnepi hangverseny úgymond moderátoraiként Ókovács Szilveszter operaigazgató és a már említett Batta András zeneakadémiai rektor működtek annak a két intézménynek  megtestesítőiként, amelyek főszerepet játszottak és játszanak Marton Éva életében. Amiket Batta mondott, azok a dolgok, információk nagyjából a helyükön voltak, bár csak nagyjából, és túl sok volt bennük az esetlegesség. Ókovács viszont egészen egyszerűen kritikán aluli volt; elsőre azt akartam írni, hogy gyalázatos. Erőltetett jópofaságait maximum egy nyári grillpartin lett volna szabad elsütni, nem egy, a XX. század egyik legnagyobb énekesnőjét ünneplő koncerten (a My way - My férj "poén" szabályosan fájt...). Ám nagyon derekas csúsztatásokat is elkövetett, s ebbe emlékeim szerint egy kissé Batta is beszállt. Elhangzott például, hogy a rendszerváltás előtt a Magyar Állami Operaház gyakorlatilag hűbéri rendszerként működött, illetve az is, hogy Richard Strauss művei abban az időben szinte tiltott dolgoknak számítottak. Nem néztem át az Operaház és az Erkel Színház akkori évadjait, csak olvasmány-emlékeimre hagyatkozom: ezen állítással ellentétben a Rózsalovag Ochs bárója Székely Mihály egyik legnagyobb szerepe volt, vagy például Házy Erzsébet az Ariadnéban a Komponistát énekelte, s ugynebben az előadásban Ágay Karola a világ egyik legjobb Zerbinettáját. De volt repertoáron az Elekra, sőt, talán annál még korábban a Salome is az 50-es és 80-as évek között.

Az egész hangverseny folyamán többször is elhangzott, ráadásul a legnagyobb tömjénezéssel a magát a gálakoncertet színpadra állító Káel Csaba neve, aki pedig kisinasa sem lehetne a "hűbéri rendszerben" ott dolgozó nagy rendezőknek, mint ahogy Ókovács sem a kor olyan nagy operaigazgatóinak, mint Tóth Aladár, Lukács Miklós vagy Petrovics Emil. Ráadásul Káel, mint rendező egy egészen elképesztő elemi hibát is elkövetett: a pezsgős finálét úgy állította be, hogy nem vette figyelembe a nehezen, bottal járó Grace Bumbry állapotát, aki nem tudott felmenni a lépcsőkön és így csak lentről tudta köszönteni Marton Évát, s ebből adódóan ő maga sem állhatott ünnepeltként a színpadon, együtt a többiekkel. Rendkívül faragatlan dolog volt...

De, hogy egy szép teljesítménnyel fejezzem be tudósításomat: maximális elismerés illeti a hangverseny televíziós közvetítését rendező Petrovics Esztert. A dolog természetéből adódóan nyilván nem volt sok ideje a felkészülésre, ám anyagismerete, ízlése és gyakorlata mind-mind hozzájárultak, hogy tökéletesen vezesse csapatát, így ezen a téren a tévénézőknek szép és harmonikus élményben volt része.

Blogszületésnap

Ma két éves a blogom!

Ebből az alkalomból evezzünk kicsit könnyedebb vizekre, de mégis maradjunk a legnagyobbaknál: elsősorban fő kedvencemnél, Plácido Domingónál, akihez a csodálatos hegedűművész, Itzak Perlman társul. A most megtalált videoklip bónuszként még Nagykanizsához is kapcsolódik. Ennek külön örülök, hiszem városom zenei életének történetével már elég sokat foglalkoztam itt a blogban. Többek között egy hosszú sorozatot szenteltem Sigmund Romberg apjának, Rosenberg Ádámnak, s rajta keresztül persze világhírűvé vált fiáról is írtam.

A következő dal az ő Diákherceg (The Student Prince) című operettjének szerenádja. Ezt hangszerelték át Domingo és Perlman számára, de maga a dallam teljesen eredeti Romberg :)

Íme:

Domingo-rajongók klubja

Mint itt már többször szóba került, vasárnap, január 21-én ünnepelte 71. születésnapját Plácido Domingo. Arról viszont valószínűleg még nem írtam, hogy van nekünk egy kis Domingo rajongói klubunk, aminek fő találkozási helye ITT VAN. Kis blogomban a link oldalt, a címkék alatti linklistában is szerepel, mint "Plácido Domingo-rajongók paradicsoma". Fő atya- (azaz anya)-mestere Ancsa, aki tényleg tyúkanyóként tartja össze kis közösségünket.  Az oldalon friss hírek, remek nézni- és hallgatni való összeállítások közvetlenül hozzáférhetők, nem muszáj a Youtube hatalmas állományában keresgélni, Ancsa szépen, tematikusan csokorba szedte a legjobb videorészleteket. Mellette más énekesek, más műfajok is megtalálhatók különböző ajánlásokban, hogy az ember, bármekkora rajongó is, azért ne maradjon "szakbarbár", hanem tekintsen másfelé is.

Úgyhogy szeretettel ajánlom mindenkinek, érdemes böngészgetni benne, sőt, lehet tagnak jelentkezni!

Domingo születésnapjára kis közösségünk is készült. s a produktumokat közzé is tette megfelelő helyeken, hogy a szerte a világban élő rajongók is láthassák. Sok szép reagálás gyűlt össze róluk. Én magam írtam egy kis szösszenetet "Plácido Domingo, a tenger és a szél ura" címmel, amelyet egy ismerősöm  lefordított angolra, s így is közzétettem a blogon, erre is sok szép véleményt kaptam Kazahsztántól Délamerikáig.
A kis közösségünk által gyűjtött képekből Ancsa több szép montázst állított össze, itt van az egyik:

Mai nézni- és hallgatni valónk pedig másik oszlopos tagunk, Andi klipje. Hanganyaga Domingónak két, magyar vonatkozású és Budapesten, magyar nyelven! énekelt felvétele (a másodikban partnere Rost Andrea). A közben látható képek (szintén az általunk gyűjtött és fényképezett anyagból) időrendben dokumentálják kedvenc énekesünk magyarországi fellépéseit. Ám előtte még nézzük még meg Ancsa két újabb montázsát, amely kedvencünk első két budapesti fellépéséről szól, mindkettő az Erkel Színházban zajlott, a többit elmondják a képek:

A fenti képen, a bal alsó sarokban rajongó-társunk, Szilvi!

És akkor következzen Andi klipje. Előtte azért elárulom Andiról, hogy ő a legfiatalabb közöttünk, és, ahogyan egy igazi Domingo-rajongóhoz illik :), közös kedvencünk tavalyi, hetvenedik születésnapján, és mint később kiderült, ugyanabban az órában hozta világra első gyermekét...

Plácido Domingo, a tenger és a szél ura :)

Plácido Domingo január 21-én 71 éves lesz. Tavaly az egész művelt világ ünnepelte, szülővárosában, Madridban nagyszabású gálakoncertet rendeztek tiszteletére. Néhány írásban én is megemlékeztem róla kis blogomban, amelyek a címekre kattintva itt olvashatók:

Plácido Domingo

Domingo esete a New York-i Metropolitan Operával

Domingo az akasztófa alatt

Sámson Granadát énekel!

A nagy születésnapi gálakoncert

Idén születésnapjának estéjén fellép a Metropolitanban, a közelmúltban bemutatott The Enchanted Island azaz A varázssziget című operában – az előadást a Bartók rádió is közvetíti.  Sőt, szerencsés budapestiek élő közvetítésben filmvásznon is láthatják , például az Uránia moziban.
Az operát barokk szerzők: Händel, Vivaldi, Rameau és mások zenéiből állították össze, szereplőit és történetét Shakespeare: Vihar és Szentivánéji álom című darabjaiból merítették – tehát egy úgynevezett pasticcio, amely a XVIII. században volt divatos opera-műfaj. Plácido Domingo Neptunt alakítja benne, rendkívül monumentális jelmezben, maszkban és környezettel; tényleg olyan, ahogyan az ember a tenger istenét elképzeli:

Erről a szerepről jutott eszembe: szerintem Domingo a szélnek is tud parancsolni :) 

2008-as pécsi szabadtéri koncertjén – amikor életemben először láttam és hallottam személyesen – történt a következő: az első rész vége felé, éppen, amikor ő lépett a pódiumra, kifejezetten enyegetően feltámadt a szél. Amúgy augusztus volt, hetek óta iszonyú kánikula, sem egy felhőfoszlány az égen, sem egy kicsike fuvallat. Ám amikor Domingo elkezdte énekelni Wagner Walkürjének részletét:

Winterstürme wichen
dem Wonnemond,

azaz műfordításban: Vissza, zord tél, virul a vágy hava, akkor egyszerre, mintegy a semmiből feltámadt a szél. Meglehetősen félelmetes volt: a zenekarban röpködtek a kották, suhogtak a háttér hatalmas vásznai, vészesen elkezdtek hintázni a színpad két oldalánál elhelyezett jókora kivetítők, az egyik le is zuhant és a hasán landolt; a háttérben pedig, ahogy egy romantikus operához illik, nagyon szépeket villámlott, bár felhő akkor sem volt egy szál sem. Mivel ez az első rész vége felé történt, bizony erősen aggódott az ember, hogy most mi lesz, közelebb jön-e a vihar, nem kell-e félbehagyni a koncertet, amikor még csak harmadszor hallottuk Domingót énekelni... A Walkür-részlet után az egyik vendég-énekesnő, Rossana Potenza következett. Gyönyörű aranyruhában énekelte Tosca imáját – ekkor volt a legerősebb a szél. Ám amikor Domingo átvette a karmesteri pálcát az est karmesterétől és maga dirigálta el A végzet hatalma nyitányt, a csodálatos Verdi-dallamok alatt a szél megszelídült. Aztán a koncert második része is rendben lezajlott, sőt, az ünneplésnek és a sok ráadásnak sem állta útját az időjárás.

Minden racionalitás ellenére nem bírtam szabadulni az érzéstől, hogy a vihart Domingo keltette a téli zord időjárást felidéző "Winterstürme", a "téli vihar" éneklésével. Tudom, nevetséges egy ilyen feltételezés, de Domingo annyira erős személyiség, hogy az ember úgy érzi, még a szélnek is tud parancsolni...

Ez itt pontosan az a felvétel. Két perc után látszik jobban, hogy fúj a szél. A felvételt nézve nem is tűnik annyira veszélyesnek, pedig bizony az volt...

Boldog születésnapot, Maestro!

Ezt az írást, kicsit lerövidítve, mert amúgy is hajlamos vagyok a túlzott részletezésre, hamarosan angol változatban is közzéteszem. Itt köszönöm meg kedves virtuális ismerősömnek, a kitűnő műfordítónak, hogy nagy írók után az én kisded írásommal is hajlandó volt foglalkozni. Remélem, hogy az angol változatot a facebook-on keresztül elolvassa a nagyvilágból néhány Domingo-rajongó – és ezt csak nagyon halkan mondom, talán maga a Maestro is...

Ma 200 éve született Liszt Ferenc

Mint Alan Walker három kötetes, nagyszerű monográfiájából is tudható, Lisztnek gyengéje volt a születésnapja, s enyhén szólva nem vette rossz néven, ha ezen a napon úgy igazán megemlékeztek róla.

Első weimari korszakában, az 1850-es években élettársával, Carolyne Wittgenstein hercegnével az Altenburg nevű épületben lakott. Ebben az időszakban az udvari színház zeneigazgatója, karmestere volt, mellette intenzív pedagógiai tevékenységet fejtett ki, csak úgy nyüzsögtek körülötte a zongorista növendékek, akikkel rendszeresen – ingyenesen! – foglalkozott. Mindemellett ebben a jó egy évtizedben megalkotta hatalmas életműve fontos és terjedelemben is jelentékeny részét, megteremtette a szimfonikus költemény műfaját, s együttes tevékenységével vezéralakjává vált a zenei romantika radikálisabb irányzatának.

Ez itt a weimari Altenburg. Régi nagy vágyam, hogy egyszer ott lehessek azokban a helyiségekben, például a legendás kék szalonban, vagy Liszt dolgozószobájában, ahol annyi nagy mű született és Liszten kívül is annyi jeles muzsikus járt... Félreértések elkerülése végett Liszt és Carolyne nem az egész házat lakták.

Alan Walker említett könyvében elmeséli Liszt néhány születésnapját ebből az időszakból – a negyvennegyedikbe pillantsunk mi is bele!

1855. október 22-én Liszt tanítványai és tisztelői ünnepi színdarabot adtak elő, amely életképek sorozatából állt, s amelyek természetesen Liszt pályafutásának egy-egy jelentősebb pillanatát ábrázolták. A színváltozások alatt a weimari színház zenekari muzsikusai Liszt által nagyra tartott és pártfogolt szerzők – mint például természetesen Wagner és Berlioz – műveiből játszottak. A fényeffektusokat szintén színházi szakember, méghozzá maga a weimari színház igazgatója, Eduard Genast tervezte. A darab a lángész dicsőítésével végződött: Marie hercegnő (Carolyne hercegné lánya) babérkoszorút helyezett el Liszt mellszobrán. Mindez az Altenburgban zajlott mintegy száz vendég jelenlétében. A születésnapi pohárköszöntők közül a legfrappánsabbakat Peter Cornelius találta ki – akinek  A bagdadi borbély című remek operáját majd néhány év múlva kifütyüli a weimari közönség, ami Lisztnek az utolsó cseppet jelenti majd, és távozik Weimarból...

Cornelius ezen a születésnapon akrosztichonokat költött Liszt nevére; a szavak első betűi összeolvasva Liszt nevét adják ki. Lássunk közülük néhányat:

Liszt Ist Sporn zu Tatentfaltung!     Liszt tettekre sarkall!

Liszt Ist Seichten Zopftums Töter!  Liszt, a lapos pedantéria halála!

Liszt Ist Seiner Zeiten Träger!        Liszt a korszellem hordozója!

Liszt Ist Seines Zeichens Titan!      Liszt mestersége titánja!

és így tovább :)

Mai zenénk egy bűbájos variációsorozat a Happy birthday dallamára különböző klasszikus zeneszerzők modorában meghangszerelve egy bizonyos Johan Dokter által. Kis blogomban köszöntsük ma ezzel Liszt Ferencet, mert természetesen ő is szerepel a megidézett zeneszerzők között:

Milyen előzékeny a rendszer, hogy borítóképnek éppen Lisztet tette meg :)