A Zöldfa szálló Nagykanizsa kultúrtörténetében 1.

A mai Bolyai iskola Nagykanizsa főterének egyik meghatározó épülete.

A hagyomány szerint a felrobbantott kanizsai vár köveiből kvártélyháznak, azaz uradalmi vendégfogadónak épült valamikor a 18. században. Szállodai múltja után az 1870-es évektől néhány évig a katonaság, majd 1937-ig a város igazságügyi hivatalai használták: törvényszék, járásbíróság, ügyészség működött benne. 1943–1945 között itt alakították ki az internálótábort. 1952 óta általános iskola, amely 1991 óta viseli Bolyai János nevét.

A kvártélyház az 1840-es években Zöldfa néven a Dunántúl egyik legnagyobb szállodája és vendéglője lett, de rendezvényeket, bálokat már a korábbi években is tartottak benne. Fénykora három évtizeden át tartott. 1844-től gyakran volt lakója Csány László, aki 1848 nyarán kormánybiztosként innét irányította a Dráva-vonal védelmét. Deák Ferenc kanizsai tartózkodásai idején szintén a Zöldfában szokott megszállni. Az épület szépen boltozott, oszlopokkal tagolt földszinti csarnoka, emeleti oszlopos, karzatos nagyterme (amely Tarnóczky Attila kutatásai szerint a délre néző szárny nyugati részét foglalta el), valamint a mai városháza területére is kiterjedő kerthelyisége, a Zöldfa-kert sok mulatságnak és rendezvénynek adott helyet.

1843 elején a szálló és étterem akkori bérlője így hirdette farsangi mulatságait (a reklám szövegét Villányi Henrik helytörténész jegyezte fel és közölte a Zalai Közlöny 1929. április 28-i számában):

Minthogy ez a terem az előkelő s kényelmes beosztása s pompás díszítése folytán az ország legszebb termeihez sorozható s minthogy jó s gyors kiszolgálásról s választékos ételekről s italokról gondoskodva van, a vendégfogadóban pedig kellő számú lakószoba áll a t. vendégeknek rendelkezésére, a fogatok istállókban s tágas kocsiszínben elhelyezhetők, élénk látogatásokért esedez mély tisztelettel Reindl Károly.

Talán már ezt a bált is itt tartották 1839-ben. De ha mégsem, akkor is érdemes elolvasni, képet kaphatunk az akkori mulatságok légköréről. A beszámoló, amelyet egy nem-kanizsai levelező írt, a Honművész folyóirat 1839. szeptember 5-I 71. számában jelent meg:

Egy 1873-ban megtartott fényes bálról a következő hangulatképet rögzítette a korabeli tudósító:

… a tűzlángban úszó Zöldfa épülethez érve, a folyosón zöldágak árnyékában, mint ligetek közt, susogó uszályok által lassú haladásra intve haladhattunk a gyönyörűen díszített nemzeti lobogók s koszorúk zöme, az ezernyi láng fénytengerében úszó terembe, hol az idegen szinte gondolkodóvá lett, valjon Nagy-Kanizsán van-e, vagy a főváros legfényesebb csarnokában? Hölgyeinknek az az ízlésteljes s nagy választékú öltözéke, de főleg a vidék szépeinek ily nagyszámbani megjelenése valóban emlékezetessé, bámulatossá, s egész összességében imposanssá tette. (Zala-Somogyi Közlöny 1873. jan. 9.)

Báli kellékek a Thúry György Múzeum korábbi nagy sikerű divattörténeti kiállításán

Az 1860-as években Kanizsára rendszeresen visszajárva a Zöldfában tartotta tánciskoláját s rendezte tánckoszorúcskáit Lakatos Sándor táncművész, tánctanár. Róla már írtam részletesen ITT, de talán nem haszontalan röviden itt is összefoglalni, amit érdemes tudni róla.

Az önmagát „magyar Noverre”-nek tartó autodidakta Lakatos tizenhét évesen lépett erre az életpályára, eredetileg színésznek indult. Miután részt vett a szabadságharcban, valószínűleg betegség miatt nem tért vissza a színpadra, hanem a vándorló tánctanár-sorsot választotta. Saját koreográfiákat is készített, s bár egész életét a magyar tánc méltó művelésének és terjesztésének szentelte, a helyi sajtó értékelése szerint nemcsak a magyar, de más nép táncában is hív utánzója a természetnek, s teremteni tud. Tánctanári pályája során többezer tanítványa volt szerte az országban, számos család több nemzedékének tagjait tanította. 1869-ben Kanizsán jelent meg tánckönyve, amely 1871-es új kiadásában a Rajta párok, táncoljunk! Tánckedvelők könyve címet kapta. A Wajdits József nyomdájában készült 135 oldalas kis kötetet az első magyar táncmester-könyvként tartják számon a tánctörténészek. 

Rendszeresen muzsikált a Zöldfában Grünbaum József és zenekara. Róla is írtam már RÉSZLETESEBBEN, így most csak röviden idézem fel őt és zenekarát.

A Zala-Somogyi Közlöny 1866. március 1-jei számában a következő méltatás olvasható az akkor egy év híján negyedszázada működő együttesről:

Ritkaság az, hogy a zenekar szervezete óta kevés változással áll fönn, s nemcsak hangszereiken fejtenek ki jó harmoniát; hanem maguk közt is a lehető legjobb harmoniában élnek.

Halálakor így parentálta el az öreg prímást 1900. jan. 20-i számában a Zalai Közlöny.:


A zsidó származású Grünbaum 1850 körül szakadt ide bandájával Rohoncról. Ha emlékiratokat hagyott volna hátra, bizonyára ő írta volna meg legjobban Nagy-Kanizsa társadalmi életének fejlődését az utolsó 50 évben. A vonót tartó keze soha el nem fáradt és a hol az emberek vigadtak, a hol zeneszó mellett temettek, ott volt Grünbaum József, a zsidó muzsikus.

Folytatása következik! Legközelebb a Zöldfa szállóról mint hangversenyek helyszínéről lesz szó.


.

Elfelejtett kanizsai muzsikusok: Grünbaum József

115 éve, 1900. január 11-én elhunyt Nagykanizsán egy 74 éves muzsikus. Grünbaum Józsefnek hívták. Neve ma már teljesen ismeretlen, holott az 1840-es évek elejétől mintegy fél évszázadon keresztül saját zenekarával hiánypótló szerepet töltött be Kanizsán. Együttese egyszerre volt szórakoztató zenekar és lehet, hogy nem tudatosan, de próbálta pótolni az akkor még nem létező városi szimfonikus zenekar funkcióját is. Nem volt olyan, zenélést igénylő megmozdulás városunkban, akár hivatalos városi, akár egyesületi, akár iskolai, akár egyházi - és még sorolhatnám, amelyiken ne lett volna ott a Grünbaum-zenekar. És akkor még nem említettem, hogy ők alapvetően azzal keresték a kenyerüket, hogy Kanizsa akkori legjobb kávéházaiban, éttermeiben muzsikáltak.

Halálakor Grünbaum Józsefről ezt írta a Zalai Közlöny 1900. január 20-i száma:

Ha emlékiratokat hagyott volna hátra, bizonyára ő írta volna meg legjobban Nagy-Kanizsa társadalmi életének fejlődését az utolsó 50 évben.

Mivel ezt nem tette, megpróbáltam a fennmaradt gyér forrásokat felkutatni és ezek segítségével legalább vázlat-szerűen rekonstruálni életét.

Kis nekrológjában ezt is írta a Zalai Közlöny:

A vonót tartó keze soha el nem fáradt és a hol az emberek vigadtak, a hol zeneszó mellett temettek, ott volt Grünbaum József, a zsidó muzsikus.

Mert zsidó származású volt és 12 tagú zenekarának tagjai is azok voltak. Ez a tény azonban nem akadályozta meg, hogy például a ferencesek rendszeresen őket hívják úrnapi körmenetekre és zenés misékre a muzsikát szolgáltatni. Nem akadályozta meg a piarista gimnáziumot sem, hogy ünnepeikre közreműködésre felkérjék. Azt gondolom, ez is egy jellemzője a régi Kanizsának és sokat elárul a város toleráns légköréről.

Ennyit bevezetőként és úgy tervezem, hogy magáról a zenekarról külön fogok írni. Ma a zenekarvezető személyes életét próbálom meg valamennyire áttekinteni.

Grünbaum József Rohoncról származott (község Szombathely közelében, akkor Vas megye, ma Rechnitz, Burgenland). Ott született 1826/27 körül. Apja Grünbaum Dávid kocsmáros, anyja Spiegel Regina. A család körülbelül 1842-ben költözött Nagy-Kanizsára, hősünk ekkor 15 éves. Zenekara vagy ekkoriban alakult, vagy már Rohoncon is megvolt. Mindenesetre Kanizsán az 1842-es évet tartották számon, mert az 1867-es kanizsai újságok megemlékeztek a zenekar 25 éves jubileumáról.

Ezeket az alapadatokat a szabadságharc idején országosan lefolytatott zsidó-összeírásból ismerjük, amelynek zalai adatai a Megyei Levéltárban hozzáférhetők - szülei nevét és illetőségét pedig majdani halálozási bejegyzéséből.

1848-ban Grünbaumot ez az összeírás 22 éves hegedűsnek mondja, aki 5 éve él Kanizsán, közös háztartásban a nála három évvel idősebb Brájer (vagy Breier) Nettivel, és egy 6 éves kisfiúval, aki nagy valószínűséggel a mostohafia. Amúgy Netti varasdi születésű, így ők valószínűleg már Kanizsán ismerkedtek meg. Kapcsolatuk tényleg egy életre szólt, felesége 1877. november 27-én hunyt el. Időközben legalább két lányuk született, Aurélia és Szidónia, de valószínűleg még voltak gyerekeik, mert egyik nekrológja szerint nagy családja volt.

Legproduktívabb muzsikus éveiről konkrétabban majd legközelebb, a zenekara kapcsán fogok írni.

1877/78 körül - nagyjából egybeesve felesége halálával - a zenekar is feloszlott. Lehet, hogy ebben szerepe volt annak, hogy kezdték megvetni lábukat Kanizsán a cigányzenekarok: először Boros Jancsi, majd Kovács Gábor zenekara, akik aztán egyesültek, majd bekerült a képbe Horváth Laci, aki a boldog békeidők legsikeresebb kanizsai cigányprímása lett. Ám az ekkor ötvenes éveinek elején járó Grünbaum József tudott váltani: zsidó muzsikusként ő és még néhányan korábbi együtteséből beleolvadtak a helyi cigányzenekarba. Vezetői posztjáról le kellett mondania, de hasznossá tette magát, mert tanárként is foglalkozott a cigánymuzsikusokkal, akik számára nem jöhetett rosszul egy tanult és tapasztalt muzsikus korrepetálása. Mert Grünbaum klasszikus zenét is játszani tudó hegedűs, muzsikus volt, ez majd pontosabban ki fog derülni a zenekarról szóló írásból. Erre a váltásra megélhetése miatt nyilván rá is kényszerült, de volt annyi belátása, hogy talán még jó képet is vágott hozzá. Saját zenekarának hosszú fennállása idején a kanizsai kávéházakban játszott már hasonló repertoárt, úgyhogy a cigányzenekarok világa sem volt neki és társainak idegen. Amúgy pedig jól járt, mert ez a cigányzenekar, benne Grünbaum Józseffel 1880-tól hosszú hónapokat muzsikált először Brüsszelben, majd Nizzában és Párizsban. Erről a korabeli Zalai Közlöny és Zala című újságokból értesülhetünk. Még azt is megírták, hogy mielőtt Brüsszelbe kimentek, meghívójuk rendelkezése értelmében egyenruhát csináltattak: piros nadrágot  és szintén piros atillát hozzá...

Idős korában is dolgozott, zenetanítással foglalkozott, mint a Zala nekrológjában olvashatjuk: 

Zala 1900. január 4.

Ez itt pedig halálának hivatalos bejegyzése: 1900. január 11-én, délután 5 órakor, tüdőtágulásban hunyt el otthonában:

Mint láthatjuk, jó környéken élt - és halt meg, az Erzsébet téren. Valószínűleg a külföldi utak hoztak annyi pénzt, hogy a belvárosban lakhatott. Hogy pontosan melyik házban, vagy melyik mostani ház helyén, talán kis kutatással kideríthető lesz, ugyanis az anyakönyv a régi házszámozási rendszert őrizte meg - eszerint az Erzsébet tér 797. számú házában hunyt el.

A kanizsai zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra - mint a Zalai Közlöny írta, zeneszó nélkül, azt a muzsikust, aki évtizedeken át annyi gyászmeneten muzsikált. Nekrológja szerint hegedűjét is melléje temették... Sírját egyszer már keresgéltem, de nem akadtam rá - majd barátságosabb időjárásban újra megkísérlem. 

Hamarosan megpróbálom megírni legendás zenekarának történetét.