Ami a "Liszt Ferenc és Nagykanizsa" könyvemből kimaradt 3.

A legutóbb megmutatott történetre, a fiatal Liszt és a kanizsai Grünbaum-zenekar rohitsi találkozására már elég régen ráakadtam, persze csak most már tíz éves Liszt-könyvem megjelenése után, így maradt ki belőle - de csak most volt időm megírni.

 

 

Amit ma mesélek, teljesen friss találat. Az elejét már régebben is olvashattam, benne van Legány Dezső: Liszt Ferenc Magyarországon 2. című egészen kitűnő kötetében, miszerint Liszt 1883. február 4-én részt vett egy estélyen, amelyet a Pesten tartózkodó Keringőkirály, Johann Strauss tiszteletére rendezett egy bizonyos Tarnóczy Gusztáv, s ezen az estélyen a ház úrnőjével négykezesezett. Az viszont csak most vált világossá, ki is volt Tarnóczy Gusztávné. Személye valódi szenzáció egy kanizsai lokálpatriótának, s újabb érdekes mozaikkockát jelent Liszt Ferenc és városunk kapcsolatában.

 

Kanizsai zenei lexikonom kutatásai közben ugyanis eljutottam egy rendkívül érdekes hölgy, Tarnóczy Malvina személyéhez, aki az 1850-es évektől jó két évtizedig a közeli Csapi kastélyának úrnője volt. Egy családjához kötődő gyászjelentésben teljes döbbenetemre felbukkant a kanizsaiak számára ismerős Gutmann családnév "gelsei" előnévvel. Kiderült, hogy Malvinának volt egy Gusztáv nevű bátyja, akinek felesége gelsei Gutmann Ida volt.

 

Meglepőnek találtam a két család közti kapcsolatot, mert a Tarnóczyak a családfájukat szinte az Árpádok koráig visszavezető katolikus nemesi család voltak alsólelóczi és jeszeniczei előnévvel; Malvina és Gusztáv apja Tarnóczy Kázmér, Bars megye főispánja, a kanizsai Gutmannok viszont zsidó család, igaz, azok közül a legjelentősebbnek mondhatók városunk történetében. Persze azért nem példa nélküli egy ilyen vegyes házasság, de nem is túl gyakori. Érdemeikért a Gutmannok is nemesi rangot kaptak, hozzá a gelsei előnevet, később báróságot is. 

Innét már csak össze kellett rakni, hogy akkor bizonyosan Ida négykezesezett Liszttel!!!

 

Aztán további kutakodás során a hölgy személyéről, Tarnóczyval való házasságkötésének előzményeiről egészen szenzációs adat került elő, úgyhogy a blogger tényleg csak kapkodta a fejét, hiszen a dolog szinte teljesen példa nélküli. Egész regényt lehetne róla írni! 

 

De először járjuk körbe ezt a Johann Strauss-estélyt, ahol Ida együtt játszhatott minden idők legnagyobb zongoristájával.

Az idős Liszt - ilyennek láthatta Ida

 

Nos, 1883-ban Liszt 72 éves múlt. A kulturális szezont már egy jó évtizede rendszeresen Pesten tölti, hiszen ő az 1875-ben megnyílt Zeneakadémia elnöke és nagyhatású zongoratanára. Aktívan részt vesz Budapest kulturális életében, eleven kapcsolatot tart a kor vezető - és nem csak vezető - személyiségeivel. Ha neves külföldi vendég érkezik Budapestre, többnyire ő is ott van a tiszteletére rendezett eseményeken. Nyilván így történhetett, hogy elfogadta Tarnóczy Gusztáv meghívását, annál is inkább, mert ifj. Johann Strausshoz (sőt, már apjához is) régóta szívélyes kapcsolat fűzte. A Keringőkirály egyébként Furcsa háború című operettjét maga dirigálta a Népszínházban, mégpedig a magyar női iparegylet javára, ezért jött Pestre. Tarnóczy volt ennek a maga korában jelentős, iskolát is fenntartó egyesületnek az egyik elnöke, így rendezett estélyt a már akkor világhírű Strauss tiszteletére. A zeneszerző társaságában volt jövendő (harmadik) felesége, Adele Deutsch, aki Marcel Prawy, a legnagyobb Johann Strauss-szakértő szerint unokatestvére Tarnóczyné Gutmann Idának! 

Johann Strauss és Adele

 

Azon a februári vasárnap estén az előkelő, ám kedves, fesztelen társaságban a hajnali órákig tartott az estély. Több napilap is írt róla tudósítást, belőlük összerakható a történet, amelyből minket elsősorban Liszt és az akkor 37 éves Tarnóczyné zongorázása érdekel. Kiderült, hogy Carl Maria Weber Jubel (Jubileumi) nyitányának négykezes változatát játszották el együtt, a kottát Johann Strauss lapozta. Ha lenne időutazás...

De helyette legalább találtam a darabból négykezes zongoraváltozatot:

 

 

 

Jöjjenek szó szerint idézetek a hírlapi tudósításokból, mert az estély további lefolyása is érdekes.

 

Budapesti Hírlap 1883. február 6.

Tarnóczy Gusztáv úr termeiben tegnap Strauss János úr tiszteletére fényes esti mulatság volt. Az értékes képekkel, díszművekkel s becses régi tárgyakkal ékes termekben igen díszes társaság találkozott, mely vacsora előtt kiváló élvezetben is részesült: Liszt Ferenc játszotta el a szép háziasszonnyal négy kézre Weber egy zongora-darabját. Utóbb Strauss ült a zongorához s előadta egy itt eddig ismeretlen keringőjét, melyet Bianchi kisasszony, bécsi operaénekesnő számára komponált. Utóbb Strauss és Liszt játsztak négy kézre egy érdekes whistet mint partnerek. A gazdag lakomához tizenegy óra után ült a társaság. Vacsora után cigányzene mellett a táncos kedv is kipattant s majd reggelig kinyújtá az ép oly kedves, mint elegáns mulatságot.

Pesti Hírlap 1883. február 6.

A fényes estély legérdekesebb része az volt, midőn Liszt Ferenc a háziasszonnyal négy kézre eljátszotta Weber Jubel ouverturejét, Strauss János pedig eljátszotta saját legújabb szerzeményeit. [...] Érdekes volt a whist parti is, melyben a két zenefejedelem, Liszt és Strauss mérkőzött Wahrmannal és Brüll főkonzullal. Mint mindig, úgy most is Lisztnek kedvezett a szerencse. A táncra maga az ünnepelt zeneszerző adta meg a jelt azáltal, hogy a fiatalságot táncra biztatva, kedvenc keringőjét kezdte játszani. Azután a cigány húzta hajnali 4 óráig.

 

Két lábjegyzet:

Strauss legújabb szerzeménye, az "eddig ismeretlen keringő", amelyet Bianchi Bianca énekesnőnek komponált, nagy valószínűséggel a Tavaszi hangok volt, amelynek énekes változata 1883. március 1-jén, alig egy hónappal később hangzott el először nyilvánosan a Theater an der Wien-ben az említett énekesnő előadásában, s majd csak később, 1886-ban lett belőle zenekari darab, ahogy ma általánosan ismerjük.

Az említett whist egy kártyajáték, a bridzs őse, ez volt Liszt nagy szenvedélye.

 

A tudósítások kitértek a vendégek listájára is, így kiderült, hogy a társaságban ott volt Ida bátyja, gelsei Gutmann Vilmos a feleségével, tehát ők is találkoztak Liszttel.

 

Próbáltam nyomozni, hol is lehetett pontosan Tarnóczyék értékes képekkel, díszművekkel s becses régi tárgyakkal ékes otthona. Nem sikerült egyértelműen kideríteni, de nagy valószínűséggel ez a ház lehetett, az Eötvös utca 9. a VI. kerületben, az Oktogon közelében (legalábbis 1883-ban itt lakott a család, mint az az országgyűlési képviselők cím- és lakjegyzékéből kiderült, de jobban pontosítani nem lehetett):

Említettem, hogy Ida életében volt egy, a korban szokatlan, igazán nagy, és még Kanizsán bekövetkezett fordulat. Azt gondoltam, hogy erről s egyúttal Ida életéről külön posztot fogok írni, már Liszt Ferenc személyétől függetlenül. 

Addig is a gelsei Gutmann család kanizsai vonatkozásairól érdemes elolvasni ezt a régebbi írásomat: Egy nagypolgári palota Nagykanizsán. Tarnóczyné Gutmann Ida egyike volt a jeles dinasztiát alapító Gutmann Simon Henrik kilenc gyermekének és testvére a Nagykanizsa életében szintén jelentős szerepet betöltő Gutmann Vilmosnak. 

 

Legközelebb innét folytatjuk!

 

 

 

 

Ami a "Liszt Ferenc és Nagykanizsa" könyvemből kimaradt 2.

Tíz éve, születésének 200. évfordulója jegyében kis könyvecskét írtam, amelyben megpróbáltam számba venni kedvenc zeneszerzőm (ez ügyben lásd Kataliszt nevemet!!) és Nagykanizsa kapcsolatait.

 

Tisztában voltam vele, hogy a könyv megjelenése után még jöhetnek elő részletek - és ez meg is történt, így a blogban írom meg ezeket a bővüléseket. Az első rész Liszt és a kanizsai kötődésű Királyi Pál kapcsolatairól szólt. 

Ma Liszt életének Nagykanizsához kapcsolódó fiatalkori epizódjáról mesélek.

Az év 1846.

Barabás Miklós híres festménye, 1847

 

Liszt 35 éves, virtuóz pályája csúcsán áll, ő Európa legeslegismertebb személyisége - nem csak a muzsikusok között, hanem úgy egyáltalán. Külföldön - Párizsban - élt, nyelvében elfranciásodott, de szívében magyar maradt. Pontosabban, szunnyadó magyarsága az 1837-es nagy pesti árvíz hírére éledt fel, s aztán ez mindörökre vele maradt. 1840-ben, majd 1846-ban hosszasabban hazalátogatott Magyarországra, történelmi jelentőségű koncerteket adott, s azok kapcsán sokat utazott, a határokon kicsit kívül is.

 

Így jutott el Rohitsra, ahol 1846. július 25-én hangversenyezett. Innét átment Zágrábba fellépni, majd visszatért a fürdőhelyre. 

 

Vegyük szemügyre a helyszínt:

 

 

Rohits-Sauerbrunn, avagy Rohits-Savanyúkút (magyarul írták Rohicsnak is, mai hivatalos neve Rogaška Slatina ), gyógyfürdőjéről közismert település a mai Szlovéniában, gyönyörűséges természeti környezetben.

 

www.kamra.si/hu/multimedias-elemek/item/gruss-aus-bad-rohitsch-sauerbrunn.html

 

Annak idején nemcsak gyógyvize, hanem a szórakozási lehetőségek miatt is rendkívüli népszerűségnek örvendett az európai arisztokrácia és polgárság körében. Úgy nézem, ma is nagy élmény lenne ott eltölteni némi időt...

 

Liszt koncertjére a Grand Hotel nagytermében került sor. Szerencsénkre 1847-ben ott járt Degré Alajos, Petőfi barátja s terjedelmes tudósításban írta le a helységet, benne a szállodának ezt a termét is, megjelent az Életképek 1847. 5. számában:

 

Tánczterme ollyan, mellyhez hasonlót még nem láttam: nagysága körülbelül, mint a pesti redouteterem; falai fehér s oszlopai kék márvány, boltozatán gyönyörű czifraságok gazdagon aranyozva; a falba földig érő tükrök építvék; roppant csillárai világítás nélkül is csillognak, annyi rajtok az arany és más ragyogó portéka.

(Lábjegyzet: a pesti "redouteterem" említésekor Degré a mai Vigadó helyén álló, 1849-ben az osztrákok által szétágyúzott eredeti, Pollack Mihály által tervezett épület nagytermét érti.)

A rohicsi szálloda és benne a terem ma is létezik: 

Forrás: www.visit-rogaska-slatina.si

 

A fürdőhely nincs túl messze Kanizsától, légvonalban 130-140 km, így kanizsai "úri közönség"-nek is egyik frekventált helye volt. A boldog békeidőkben, egészen az első világháborúig a pihenni vágyókon kívül a muzsikusok számára is fontos támaszpontnak bizonyult, akik a fürdőszezonban oda szerződve tettek szert jövedelmük nagy részére, amiből aztán kihúzták a soványabb kanizsai hónapokat. 

 

Már az 1840-es években így tett a közkedvelt Grünbaum zenekar.

 

Róluk, pontosabban a vezetőjükről írtam már a blogban ITT, érdemes felidézni. Lényeg, hogy ez a zenekar, mely az 1840-es évek elejétől csaknem négy évtizeden át működött Kanizsán, zsidó muzsikusokból állt. Játszottak klasszikus zenét, de muzsikáltak szórakozáshoz, tánchoz is. 

 

Nos, 1846 nyarán ők találkoztak Rohitson Liszt Ferenccel. Szerintem minden bizonnyal ugyanaz a terem lehetett a helyszín, mint amelyikben Liszt koncertezett, azért is idéztem fel.

Liszt zágrábi koncertje után kifejezetten azért tért vissza a fürdőhelyre, hogy megnézhesse a vendégszereplésre oda érkező magyar daltársaságot, amelyet két énekes, Havi Mihály és Szabó József vezetett, s akik 1846-ban külföldi vendégszereplésre utaztak. Ők voltaképpen egy énekes-zenés-táncos színtársulat voltak és abba a nagy fába vágták a fejszéjüket, legelőször a magyar kultúrtörténetben, hogy a külfölddel megismertessék a magyar zenét. Mint maguk írták (Pesti Divatlap 1847. júl.29.): műsoraikban oly jelenetek fognak a magyar életből föltüntetni, dallamok, táncok s prózai előadások kíséretében, mellyekből a külföld a magyar zene és dallam természete, nemzeti sajátságaink, szokásaink, öltözködésünk, szóval kül és beléletünk felől, a legtisztább s legelferdítésnélkülibb fogalmakat szerezhet magának.

Székhelyükről, Kolozsvárról indulva - Fiume felé igyekezve - útvonalukba Nagykanizsa is beleesett, így július elején nálunk is tartottak előadást a Zöldfában. Innét mentek tovább: Pettau (Ptuj), Marburg (Maribor) és Grác után következett Rohits, ahol 3 nap alatt 3 előadást tartottak.  

 

Akkoriban általánosan divatos volt, hogy a nézőket a színházi előadások szüneteiben sem hagyták unatkozni. Míg folyt az átdíszletezés és szusszantak a szereplők, egy kisebb zenekar szórakoztatta a közönséget - nos, 1846 nyarán ez volt a kanizsai Grünbaum zenekar. Akik természetesen máskor is játszottak a fürdőhelyen. Korabeli leírások szerint reggelente az úri közönség az ivókútnál kezdte a napot, ahol beszélgetve, korzózva, toalettjeiket közszemlére téve a gyógyvizet kortyolgatták,  - mindezt a zenekar játéka festette alá. Rendszeresek voltak a táncos összejövetelek, kisebb-nagyobb bálok, azokon is volt dolga jócskán a zenekarnak. És őket szerződtették a színielőadások szüneteire is.

 

Így Liszt, aki a Havi/Szabó-féle daltársulat két előadását is megnézte, a mi muzsikusainkat is hallotta játszani. Hogy milyen hatással volt rá mindez, megtudhatjuk az Életképek című folyóirat Julius fedőnevű levelezőjétől. Olvassunk bele a lap 1846. augusztus 2-án megjelent 8. számába, a Fürdői levelek I. című cikkbe - kiemelés tőlem:

 

... A magyar dal Lisztnek lelkét annyira megragadta, hogy nem tapsolt, de tombolt örömében, szája, keze és lába soha nem nyugodott, és Tihany ostroma előadásakor annyira elragadtatott, hogy a székeken keresztül a színészekhez ugrált a színpadra, hol velök örömmel beszélt, őket e pályán haladni buzdította, és tíz arannyal megajándékozta. [...] A kanizsai zenészeket Liszt szinte [=szintén] megdicsérte, és nekik is öt aranyat ajándékozott.  

 

(Lábjegyzet: a Tihany ostroma, Thern Károly zenéjével az egyik akkori magyar opera volt, 1845-ben mutatták be.) 

Ha meggondoljuk, hogy a daltársulat 23 főből állt, a Grünbaum zenekar pedig 12 főből, Liszt egyformán értékelte és jutalmazta őket. 

 

Nagy kár, hogy ezt az elismerést később nem írta meg egyik kanizsai újság sem, amikor Grünbaumékkal foglalkozott. 1846-ban még nem volt Kanizsának hírlapja, csak 1862-ben lett, de úgy látszik, utána már nem került szóba. Pedig Grünbaumék az 1870-es évek végéig megvoltak, igazán büszkélkedhettek volna ezzel, hiszen Liszt dicsérete nagyon nagy szakmai elismerés volt számukra; sőt micsoda ajánlólevelük is lehetett volna...

 

Számunkra a lényeg, hogy Liszt, ha már nem járt Kanizsán (csak átutazott), legalább hallott kanizsai zenekart játszani.

 

Legközelebbi kanizsai vonatkozású történetem Liszt idős korához kapcsolódik. Előkerülése hatalmas meglepetést jelentett a blogger számára, mert vele kapcsolatban Kanizsa egyik meghatározó családjának életéből egy egészen szokatlan epizódra derült fény, amit tudomásom szerint még sehol nem publikáltak.

Ami a "Liszt és Nagykanizsa" könyvemből kimaradt 1.

2011-ben, Liszt Ferenc születésének bicentenáriuma alkalmából kis könyvecskében foglaltam össze mindazt, amit addig városom, Nagykanizsa és Liszt – nyilvánvalóan közvetett – kapcsolatairól sikerült kiderítenem. Azóta előkerült néhány dolog. Szívem szerint a könyvből kellene egy "jav. bőv." kiadást csinálni, csak hát az nem olyan egyszerű. Blogban nyilvánosságra hozni viszont szerencsére az ☺ 

Fussunk neki az első kiegészítésnek, ami arról szól, hogy egy jeles alkalommal a kanizsai kötődésű Királyi Pál nyújthatott át Lisztnek arany babérkoszorút.

 

Ez a nevezetes koszorú...

 

... mely a középső oszlopban lentről a második

1873. november 9-én a pesti Vigadóban került sor a Liszt Ferenc ötven éves művészi jubileumát országos szinten megünneplő rendezvénysorozat egyik legfontosabbjára. Gobbi Henrik ünnepi kantátájának elhangzása után Királyi Pál lépett a zongorák elé és a központi helyen ülő Liszt Ferenchez fordult. A közönség soraiban ott voltak a főpolgármesterrel az élen Budapest főváros legfőbb képviselői, a magyar és külföldi zeneegyletek küldöttei, Liszt barátai – köztük Haynald Lajos bíboros, Apponyi Albert politikus –, és a tisztelők, a közönség sokasága. Amikor Királyi Pál előlépett, mindenki érezte, hogy az ünnepély fő mozzanatához érkezett. És valóban, szép beszéd kíséretében nyújtotta át az ünnepeltnek a nemzet háláját jelképező arany babérkoszorút. Az egész nemzet hálája úgy nyilvánult meg az értékes elismerésben, hogy biztosan nem csekély árát az egész országra kiterjedő közadakozás eredményéből fedezték. Kanizsaiak is hozzájárultak, köztük Bátorfi Lajos újságíró, akinek Emma lánya öt év múlva Liszt zeneakadémiáján fog tanulni:

Zala-Somogyi Közlöny 1873. 09. 28.

Az ünneplés egyébként már előző este megkezdődött, amikor Liszt lakása előtt három fúvószenekar adott térzenét, majd estély következett a Hungáriában. Oda is Királyi Pál,s vele Ráth Károly főpolgármester vezették be Lisztet, majd a pohárköszöntők sorát is Királyi nyitotta meg.

Királyi Pál

Miért éppen neki jutott ez a magasztos szerep? Ki volt ő akkor, 1873-ban? Milyen kapcsolatban állt a muzsikával és Liszt Ferenccel? Ennek érdemes kicsit hosszabban nekifutnunk:

1818-ban Szepetnek községben született, apja számadó juhász volt.  Tudásvágya és a gazdag nagykanizsai Bentzik család támogatása révén a kanizsai piarista gimnázium diákja lehetett. Ott szerezte meg zenei műveltségének is az alapját és igényét, ami aztán egész életében végigkísérte.

Királyi Pál tehát gyerekkorából hozta magával a zene szeretetét. De nemcsak a zenéét, rendkívül fogékony volt a kultúra más ágaira; ez a fogékonyság későbbi újságírói és közéleti tevékenységében is erősen visszatükröződött.

Kanizsa után a kecskeméti, majd a máramarosszigeti piaristáknál tanult mint novícius (szegény fiatalemberként nem igazán volt más választása, ha tanulni akart, mint az egyház), de nem tett szerzetesi fogadalmat, hanem később Pesten elvégezte a jogtudományi egyetemet. Újságíró lett, ám jogi végzettségének később, országgyűlési követként kiváló hasznát vette.
Éppen megvetette a lábát Pesten, amikor elérkezett 1848. Törékeny testalkata ellenére fegyverrel küzdött a szabadságharcban, mellette kiváló szervezőnek, tudósítónak és eredményes toborzónak bizonyult. A bukás után be is sorozták büntetésből az osztrák hadseregbe... 
Miután letöltötte egy évtizedre nyúlt büntetését, visszatért Budapestre és ott folytatta pályáját, ahol abbahagyta: az újságírás és a közélet területén. Eddigre már nagy tekintélyt vívott ki 48-as múltja és lapszerkesztői tevékenysége eredményeképpen. A közéletben hosszú éveken keresztül Zala megye országgyűlési követe volt mint elkötelezett, Deák-párti politikus, aki ifjan Széchenyi eszméin nevelkedett. Széchenyit azért is említem meg külön, hiszen az ő reformeszméinek volt sarkalatos pontja a "kiművelt emberfők sokaságának" kinevelése. Királyi sokat tett Zaláért, de sokat lakóhelyéért, Budapestért is, s tevékenységének egyik legfontosabb vezérgondolata éppen az "emberfők kiművelése" volt. Tagja lett a Pest, Buda és Óbuda egyesítését előkészítő bizottságnak, ahol az európai szintű főváros megteremtésének érdekében sok kulturális javaslattal is előállt. Később Pest egyik kerületének lett országgyűlési követe.

Most már közeledünk kiindulópontunkhoz, hogy miért ő üdvözölhette a jeles alkalomból Lisztet:

A Kiegyezés körüli enyhült légkörben megalakulhatott az Országos Magyar Daláregyesület – azaz az egész országban működő énekkarok tevékenységét összefogó központi szervezet. Királyi már a megalakuláskor fontos szerepet játszott benne, s hamarosan, az első elnök lemondása után őt választották meg a Daláregyesület vezető pozíciójára, amelyet egy évtizeden át kiváló érzékkel és példás szorgalommal látott el olyannyira, hogy aztán tiszteletbeli elnöke maradt haláláig. 
A Daláregyesület hátteréül érdemes elmondani, hogy 1849 után az önkényuralom minden fajta magyar csoportosulást, egyesületet betiltott. Különösen szigorúak voltak az énekkarokkal szemben, amelyekben a rebellió melegágyát látták. Így csak az elnyomás némi mérséklődésével jöhettek létre hazánkban énekkarok. 1867-re országszerte számos kórus létezett, s ezek bizonyos összefogására volt szükség, erre a célra alakult meg ez a központi egyesület. Országos dalosversenyeket rendeztek, pályázatokat tűztek ki az addig szegényes magyar kórus-irodalom bővítésére, új művek komponálására; Királyi Pál törődött ezek kinyomtatásával, terjesztésével, törődött a magyar zenei sajtóval, újságírással, hogy csak a legfontosabb területeket emeljük ki. Sokszor volt kénytelen használni közismerten kiváló diplomáciai érzékét, hiszen, mivel az egy nagy érdeken belül az egyes kórusok érdekei bizony nem mindig estek egybe, sokszor kellett békét szerezni, kisebb-nagyobb konfliktusokat elsimítani.

Daláregyesületi elnöksége idejére esett 1873-ban Liszt Ferenc ötven éves zeneszerzői jubileumának országos méretű megünneplése, így játszott benne Királyi Pál fontos szerepet. A szervezés háttérmunkája mellett számára is igazi, reprezentatív pillanat lehetett, amikor a hivatalos fővárosi jubileumi ünnepségen ő mondhatta az üdvözlő-beszédet és ő adhatta át Lisztnek az arany babérkoszorút. Szerepe nem merült ki ebben: még a szervezés időszakában ő nyújtotta be azt a meg is valósult javaslatot, miszerint Budapest vezetése magas díjazású Liszt-ösztöndíjat alapított, s Lisztre ruházta, hogy ezt minden évben ő maga ítélje oda három tehetséges, anyagilag rászoruló ifjú muzsikusnak. Ezt is Királyi Pál közölhette Liszttel a babérkoszorú átnyújtásakor.

Ezen a ponton érdemes rátérnünk a budapesti Zeneakadémia megalapításának eszméjére, mert Királyi abban is fontos szerepet játszott. Budapesten nem volt legfelsőbb fokú zenei képzés: addig a magyar tehetségek nagyrészt a bécsi zeneakadémián tanultak. Már a reformkorban felmerült az igény, de akkor még csak a középfokú Nemzeti Zenedét sikerült létrehozni – az is nagy eredmény volt. A kiegyezés után, az európai színvonalú magyar főváros fokozatos kialakítása újra előtérbe állította ezt az óhajtást. Ez szerencsésen egybeesett Liszt Ferenc személyes életének alakulásával, azzal, hogy egyre több időt töltött Pesten. Beleegyezett, ha sikerül megalapítani a Zeneakadémiát, akkor elfogadja az elnöki tisztséget és tanítani is fog. Ebben, a szervezésben végzett Királyi Pál – másokkal, például Apponyi Alberttal, Csengery Antallal együtt – nagy háttérmunkát, ismét mint az Országos Daláregyesület elnöke. Ő fogalmazta például magát az országgyűlés elé benyújtott indítványt. Voltak honatyák, akiknek az ügy fontossága mellett még Liszt személye sem jelentett garanciát, sőt, ellenségesek voltak vele szemben, így a Zeneakadémia alapításával szemben is. Bizony sok lobbizásra volt szükség, hogy az intézmény felállításának megszavazása mellé a kormányzat költségvetést is biztosítson... Így nyílhatott meg 1875-ben Budapesten a Zeneakadémia, amely mára az egyik legelismertebb és legtekintélyesebb ilyen intézmény a világon.

Ha Királyi Pál zenei kötődéseiről szólunk, nem csak Liszt Ferenc személyét kell emlegetnünk. 1888-ban Királyi javaslata és kitartó szervezőmunkája eredményeképpen valósult meg Erkel Ferenc ötven éves művészi jubileumának méltó megünneplése. Akkor is ő mondta az üdvözlő beszédet.

További kulturális-közéleti tevékenységéről még szinte órákig lehetne mesélni. Azt hiszem, napjainkban is nemcsak egyszerűen köztiszteletnek örvendő, hanem kifejezetten népszerű ember lenne. Csak egy apró példa: nagy állatbarát volt. Gondoskodott például a madarak téli etetéséről, kalitkákat helyeztetett ki a pesti utcákra, terekre...

Térjünk vissza még az arany babérkoszorúra. Szalagcsokrán a következő felirat látható: Liszt Ferencz 50 éves művészi pályája emlékéül tisztelői. Buda-pest 1873. A leveleket összefogó szalagra Liszt fontos műveinek címét vésték fel.  

Lisztet rendkívül meghatotta az elismerés. Rögtön meg is ígérte, hogy a babérkoszorút a Nemzeti Múzeumnak fogja ajándékozni – és úgy is tett. De nem csak ezt az tárgyat hagyományozta a múzeumon keresztül a nemzetre, hanem többek között Beethoven híres Broadwood-zongoráját, ami már jó ideje az ő tulajdonában volt, és a nevezetes díszkardot, amelyet alig harminc éves korában, 1840-ben Pesten kapott. Mindezek ma megtekinthetők a Nemzeti Múzeum állandó kiállításán. Egy külön vitrinben, amelynek fő helyén a Királyi Pál által átnyújtott arany babérkoszorú látható (képet fent mutattam róla), valóságos koszorú-erdőt szemlélhetünk: ebből összesen hét darab volt Liszt Ferenc; a többi más nagyságoké, Jókai Móré például.

Beethoven zongorája, a díszkard és Barabás Miklós festménye

Lezajlott kis könyvem bemutatója :)

Tegnap késő délután, alig néhány nappal Liszt Ferenc október 22-i születésnapja előtt sikerült megrendezni a kétszázadik évforduló jegyében íródott könyvecském bemutatóját, melynek címe: Liszt Ferenc és Nagykanizsa.

Mivel már nem vagyok aktív könyvtáros, személyes agitációt kevesebbet tudtam kifejteni, hogy legyen közönség, ezért kicsit tartottam tőle, hogy kevesen leszünk. Ez a félelmem szerencsére nem igazolódott be – a képen nem is látszik az egész terem:

A könyv a Czupi Kiadó – volt főnököm magánkiadója – és a Nagykanizsai Városvédő Egyesület közös kiadásában látott napvilágot, egyelőre meglehetősen korlátozott példányszámban, de igény szerint bármikor újra lehet nyomni, és ez jó hír. Hogy máshol kapható lesz-e, azt nem tudom, a könyvtárban biztosan meg lehet vásárolni.

Kis munkám az itt a blogon közzétett azonos című sorozatom alapján készült; azért könyv formában is érdemes megnézni, mert abban a blog időnkénti bőbeszédűségét egy kicsit megnyesegettem, ezzel sokkal egységesebb stílusú lett, ugyanakkor később megszerzett információkat is beépítettem. A felhasznált forrásokat is pontosabban meg tudtam adni benne. A könyv persze azt nem tudja, mint amit a blog tudott, ahol rögtön meg is lehetett hallgatni a témához kapcsolódó zenéket, és több benne az illusztráció is. (bár az igazán fontosak mind belefértek a könyvbe is, nagy örömömre) . Így ideálisnak azt tartanám, hogy akit tényleg érdekel a téma, nézze meg, olvasgassa el könyvként, és egészítse ki a blog plusz-lehetőségeivel.

Aki időnként benéz ide hozzám, tapasztalhatja, hogy most Erdősy Eugénia operett-primadonna életével és tragikus halálával foglalkozom – hátha egyszer ebből is lesz egy kis könyv!

Itt van még néhány kép a könyvbemutatóról, számomra nagyon boldogító este volt és remélem, a közönség sem unatkozott...

A két felső képen Czupi Gyulával, az est moderátorával

Dedikálni jó! (csak a hajam bomlott ki hátul...)

Mai zenénk Liszt egyik legromantikusabb műve, a Mazeppa. Most a Transzcendens etűdök-beli megfogalmazását halljuk zongorán, előadja Borisz Berezovszkij:

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 15.

A sorozat legvégén tekintsük át, hogy Nagykanizsa város sajtójában hogyan jelent meg Liszt Ferenc még életében, illetve utókorában. A határt önkényesen az 1940-es évek közepén húzom meg, idáig néztem át ebből a helyi újságokat.

Nagykanizsán 1862-ben indult el az első hírlap, akkor még Kaposvárral közösen Zala-Somogyi Közlöny néven, majd 1874-től már városi lapként Zalai Közlöny címen 1944-ig jelent meg. Kanizsa másik hírlapja, a Zala című 1876 és 1922 között élt .

Liszt életében, a Liszt-növendék zongoraművészek kanizsai koncertjein kívül – amelyek visszhangjaiból bőséges példákat hoztam a megfelelő folytatásokban – még számos kisebb és nagyobb hírt, cikket olvashattunk Lisztről, főleg a Közlönyben. A Zala kevesebbet foglalkozott kultúrával, ott inkább csak a hangversenyek előzeteseivel és beszámolóival találkoztam.
A Zala-Somogyi, majd Zalai Közlöny hírrovata rendszeresen beszámolt arról, ha Liszt Pestre érkezett, vagy onnét Rómába, illetve Weimarba távozott, alkalmanként egyéb programjairól is hírt adott. 1870. október 1-jei számában például röviden említést tett (mecsek)nádasdi látogatásáról, ahol a pécsi püspök nyaralókastélyában a szintén jelenlévő Horváth Boldizsár belügyminiszter Liszt tiszteletére maga szavalta el Vörösmarty: Liszt Ferenchez című versét: 

Pécsi m. püspök úr ő mgánál [méltóságánál] a kies Nádasdon Liszt Ferencz is ott volt s az igazságügyi minister felköszöntésében Liszthez Vörösmarty által írt költeményét is elmondá, mi méltó elragadtatást szült.

A helyi sajtóban Liszt legtöbb említése 1873 őszén található, amikor az egész zenei világ pályára lépésének ötvenedik évfordulóját ünnepelte. Ezekben a hetekben több fővárosi cikket átvéve a lap részletesen megemlékezett a fővárosi jubileumi ünnepségek programjairól.

Előzőleg a Zala-Somogyi Közlöny a Liszt Emlékbizottság felhívása kapcsán a következőt közölte:

Később pedig jelentette, hogy több kanizsai polgár is adakozott az arany babérkoszorúra. Köztük jó példával járt elöl Bátorfi Lajos lapszerkesztő, akinek Emma leánya mint hallgató hamarosan kapcsolatba kerül a két év múlva megnyíló Zeneakadémián az elnök-tanár Liszttel.

Liszt Ferenc 1886. július 31-én bekövetkezett haláláról így értesítette olvasóit az akkor még hetilap Zalai Közlöny 1886. augusztus 7-i számában:

1912 nyarán Lukács József, a kanizsai nagy múltú piarista gimnázium ének-zene tanára Bayreuthban járt. Két dolog vonzotta oda: az ünnepi játékok és Liszt Ferenc sírja. Tapasztalatairól cikksorozatban számolt be a Zalai Közlöny hasábjain. Liszt  nyughelyét ilyennek látta:

Zalai Közlöny 1912. október 3.

Bayreuth: Liszt sírja ma

Az 1930-as évek közepén, születésének közelgő 125. és halálának 50. évfordulója kapcsán országszerte felerősödött a törekvés, hogy Hozzuk haza Liszt Ferencet! Ezzel a címmel írt vezércikket a Zalai Közlöny 1934. július 31-i számába Vannay János zeneiskolai igazgató. Néhány fontosabb gondolatát idézem:

Hirtelen halála, szerencsétlen körülmények még szerencsétlenebb összejátszása folytán ma német földben pihen. Nem méltatlan helyen: az általa is megtermékenyített Bayreuth kies temetőjében. ... Sírja sem gondozatlan: Wagner Richard apósát nem feledhették el az unokák, hisz Liszt-vér csörgedez ereikben. Mégis, ha valakinek, úgy Liszt Ferencnek még hamvadó poraiban is magyar földben a helye! Annak a Liszt Ferencnek, aki alkotásaival és alkotásaiban világmegbecsülést és világpiacot biztosított a magyar föld muzsikájának... jó két emberöltővel ezelőtt aki fejedelmi vagyont áldozott a sorscsapások magyar sújtottjaira, aki törhetetlen és áldozatkész munkásként szolgált minden magyar kultúrügyet, aki a magyar föld szellemóriásai között is az élen haladt és halad ma is, oly sok évtizeddel halála után.

Liszt Ferenc az egész világé, de legelső sorban a mienk!

Vannay igazgató az 1936-os Liszt-év alkalmából ismét vezércikket  publikált, de ennél fontosabb Gráf Ernő írása a lap 1936. szeptember 19-i számában. Ebben egy friss német és egy angol cikket állít szembe Liszt magyarsága kapcsán. A német cikk a nagy múltú Zeitschrift für Musik-ban jelent meg Der Deutsche Franz Liszt (A német Liszt Ferenc) címmel, s a Liszt magyarságát igazoló adatokat és magának Lisztnek ezzel kapcsolatos megnyilatkozásait hamisítottaknak mondja, illetve enyhébb esetben Liszt udvariasságának tulajdonítja. Gráf e cikket állítja szembe a World Radio című angol lap cikkével e szavak kíséretében: A vad hazugságokra nem válaszolunk, azokat az igazság erején alulinak tartjuk, a cikkben felhalmozott pángermán agitáció és fajimádat-tobzódás ellen pedig álljon itt minden további nélkül egy józan, illetve az igazságot kedvelő angol lap cikke. 

Az angol helytálló érvek ismertetése után Gráf e szavakkal zárta cikkét: A tények és bizonyítékok ellen harcolni kár, alantas és rágalmazó eszközökkel pedig, mint azt a német lap teszi ünneprontó ízléstelenségével, egyenesen nevetséges.

Mivel ekkor már 1936-ot írtak, azt hiszem, karakánnak lehet mondani Gráfot, hogy ezt megírta és a Zalai Közlönyt, hogy leközölte. Az eredeti cikk egyúttal szomorúan illusztrálja az akkori német korszellemet, hogy hova jutott az egykor Robert Schumann által alapított zenei folyóirat is...

Ugyancsak 1936-ban olvashatták a kanizsaiak a helybeli Barbarits Lajos tanár, újságíró, helytörténész négyrészes életrajzi cikksorozatát Lisztről. Benne egyéni hangon, kissé patetikusan, de meglepően jó összefoglalását és jellemzését adta Liszt egyéniségének és pályafutásának, bár a gyermekkor és a pályakezdés éveire több terjedelmet fordított, mint érett zeneszerzői korszakára. Életrajzi szempontból az egyetlen hamisság az, amit Liszt családjának eredetéről ír, rokonságba hozván őt Listius János kancellárral. Mentségére szóljon, hogy Liszt "hivatalos" életrajzírója, Lina Ramann is ezt a nemesi származást próbálta bizonygatni – Barbarits nyilván az ő könyvéből, vagy az ő könyve nyomán született írásokból vette ezt a téves információt. Mellette cikksorozatában egy kissé nagy hangsúlyt helyezett a Liszt életében szerepet kapott hölgyekre...

Olvassunk bele kicsit az első részbe, ahol Barbarits az életút ismertetése előtt általános képet kíván adni Lisztről:

Liszt Ferenc, a zene világtörténelmének magyar óriása, egész életével tanúbizonyságot tett a gondolkodás nagyjainak igazságáról. Liszt Ferenc egész élete, halhatatlan alkotásainak minden ihlete, rapszodikusan sorakozó, nagy szenvedélyeknek mindig lobogva égő oltártüze volt. A zongora szeretete éppen olyan perzselő, korlátokat nem ismerő szenvedély volt nála már egészen apró gyermek korában, mint ahogyan a virágról virágra szálló méh ösztönös és folytonos szenvedélyével vetette magát életén át a szerelem örömei és szenvedései közé. Szinte makacs szenvedélyességgel szerette a barátait és az extázis önfeledt erejével tudott elismerni és elismertetni művész-kortársakat akkor is, ha a hivatalos felfogás közönyével vagy ellenkezésével, akár saját érdekeivel is kellett megküzdenie. A mindent legyűrő szenvedély erejével volt Istenhívő és szíve legmélyéig vallásos lélek úgy, hogy ennek a szenvedélyének kedvéért majdnem a művészetéről is hajlandó lett volna lemondani. Liszt Ferenc jósága, könnyen nyíló szíve sem volt egyszerű jóság, hanem áradó bőség. A fájdalma, a bánata sem a mindennapi ember érzéseinek erejével élt, hanem rátört, mint gátat nem ismerő lavina, amely akárhányszor a lelki, sőt testi életét is pusztulással fenyegette. (Zalai Közlöny 1936. március 13.)

Közben természetesen megírta mindkét helyi újság, ha bármilyen koncerten Liszt-művet játszottak – az ilyen jellegű cikkekből bőségesen idéztem e sorozat előző részeiben.

Fejezzük be egy anekdotával, amit 1942. október 9-én olvashattak az akkori kanizsaiak. Az újság nem említi a történet forrását, ki tudja, igaz-e vagy sem, máshol nem találkoztam vele, de aranyos:

Zalai Közlöny 1942. október 9.

  

Bár, ha meg is történt e kis eset, nem valószínű, hogy Bécsben, ott idős korában kevés időt töltött.

S hogy manapság hogy őrzi Liszt emlékét Nagykanizsa? Tartok tőle, hogy sokkal lagymatagabb módon, mint azokban az időkben, amiről e sorozat nagyobb része szól. A keleti városrészben utcát neveztek el róla valamikor a hetvenes évek körül, Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal egyszerre; tréfás kedvű kanizsaiak ezt a környéket úgy emlegetik, hogy "zene-negyed". Az utóbbi jó harminc évből emlékszem néhány nagyszerű Liszt-interpretációra, például Kocsis Zoltán 1979-es koncertjére, amiről előző alkalommal írtam, s a városi szimfonikus zenekarnak is volt néhány szép produkciója. Helyi művészek, zenetanárok, kiemelkedő növendékek nem tűzik műsorra zongoradarabjait, mert ezek technikailag és zeneileg egyaránt iszonyú nehezek. A 2011-es Liszt-évben sem történt sok minden, igaz, még csak júliust írunk. Mindössze egy Liszt-vetélkedő zajlott, amelyet az érdi általános iskola hirdetett meg, s kanizsai fordulóiban szép számmal vettek részt helyi és környékbeli gyerekek, hogy kivívják az országos megmérettetésben való részvételt. Remélem, lesz köztük, akinek maradandó élményt jelent Liszt zenéje és személyisége; én is egy vetélkedő kapcsán szerettem bele...
S egy új hír: ősszel Prunyi Ilona nagykanizsai koncertje egész biztosan méltó megemlékezés lesz, de azért történülhetne még más is. Talán egy kicsit én is hozzájárulhatok az évfordulós eseményekhez, ha ebből a sorozatból tényleg lehetne könyvet csinálni – de ha nem, az anyag itt blog formájában akkor is olvasható marad.


Elérkeztem hosszú sorozatom végéhez, amelyben megpróbáltam a városom és Liszt Ferenc közötti kapcsolatokat feltérképezni. Bár e kapcsolatok legnagyobbrészt közvetettek, remélem, hogy valami pici adalékot szolgáltattam a Liszt-kutatás számára, s ezzel a sugárral megvilágítva ennél több minden feltárult Nagykanizsa zenei életének történetéből is.

Végül egy tartalomjegyzékben összefoglalom a teljes sorozatot, ellátva a megfelelő linkekkel, hogy az érdeklődő könnyebben visszaolvashassa:

1. Liszt átutazik Nagy-Kanizsán

Liszt-növendékek kanizsai koncertjei:

2. Siposs Antal

3. Vera Timanova

4. Sophie Menter

5. Joseffy Rafael

6. Gosztonyi Béla és Rausch Károly

7. Emil Sauer

8. Thomán István

9. Reményi Ede

Nagykanizsai hölgyek, akik tanítványi kapcsolatba kerültek/kerülhettek Liszttel:

10. Rózsavölgyi Szidónia

11. Bátorfi Emma

12. Gulyás Gizella

12.1 Gulyás Gizella (kiegészítés)

Pásztor Irma, a Nagykanizsán felnőtt és működött "Liszt-unoka":

13.1 Családja és gyermekkora

13.2 Felsőfokú zenei tanulmányai

13.3 Fiatal évei Nagykanizsán

13.4 Zeneiskolai tanári korszaka

13.5 A holokauszt áldozata


14. További Liszt-hangversenyek Nagykanizsán

15. Liszt Ferenc a nagykanizsai sajtóban – ez a mai rész

Nagyon sokat gondolkodtam és keresgéltem, hogy mi legyen a sorozatot lezáró zene. Végül ezt választottam:
Liszt Ferenc: Dante szimfónia zárótétele: Magnificat

Liszt Ferenc és Nagykanizsa 14.

Mivel meglehetősen hosszúra nyúlt ez a téma, itt, nem sokkal a vége előtt szerintem érdemes röviden összefoglalni eddigi felépítését. A nevekhez társítom a megfelelő linkeket, hogy aki szeretné, innét könnyedén visszaolvashassa akár az egész sorozatot is.

Első részében Liszt közvetlen kanizsai jelenlétének jártam utána. A következő folytatásokban Liszt-növendék zongoraművészek nagykanizsai koncertjeiről írtam korabeli sajtótudósítások alapján: Siposs Antal, Vera Timanova, Sophie Menter, Joseffy Rafael, Gosztonyi Béla és Rausch Károly, Emil Sauer valamint Thomán István, illetve a jóbarát Reményi Ede hangversenyeiről. Következtek azok a kanizsai hölgyek, akik esetlegesen tanítványi kapcsolatba kerültek, kerülhettek Liszt Ferenccel: Rózsavölgyi Szidónia, Bátorfi Emma és Gulyás Gizella. A következő nagy egységben pedig Pásztor Irmáról és nagykanizsai működéséről szóltam, akiről mestere, a korábbi Liszt-növendék Thomán István révén zeneileg Liszt-unokának nevezhető. Az öt részes egység egyes fejezetei itt nézhetők vissza:

1. rész, 2. rész, 3.rész, 4. rész, 5. rész.

Ma további érdekes Liszt-hangversenyekről szeretnék beszámolni, olyan koncertekről, ahol más jelentős művészek, illetve helyi muzsikusok előadásában hallhatott Liszt-műveket a közönség.

Az 1930-as években két nagy Liszt-interpretációnak lehettek fültanúi a kanizsaiak.

1934. február 26-án egy bérleti hangversenysorozat negyedik estjén a húsz éves Fischer Annie Liszt egyik legmonumentálisabb és legfontosabb művét, a h-moll szonátát játszotta. Előző évben nyerte el a Liszt Ferenc Zongoraverseny fődíját. A Zalai Közlönyben így méltatta Barbarits Lajos:

Liszt h-moll szonátájában a színek kavargása a fantázia szárnyára kapta a művészt és a hallgatót és az ünneplés már a szívek mélyéből fakadt, izzott, tombolt az interpretátor körül, aki akár Chopin-t, Dohnányit, Bartókot vagy Mendelssohnt szólaltatta meg, mindig a zenei alkotó óriások ihlete, lelke elevenedett meg benne. Nem szolgai ragaszkodással, nem tökéletes kotta-másolással, hanem az alkotó művének tartalmi mélyeiből, csapongó hangulataik legtitkosabb vibrálásából születtek a hangok a keze alatt. Amellett technikája is abszolút tökéletes, sokszor bravúros.

Fischer Annie 1933-ban

Barbarits maga nem volt zenekritikus, hanem tanár, lapszerkesztő és helytörténész, mégis pontosan tudta, milyen jelentőségű esemény tanúja volt, még ha kicsit patetikusan fejezte is ki magát:

E sorok írója sohasem volt szakavatott zenekritikus. Sohasem is akart ilyesmit elhitetni magáról. De a szíve, a lelke mindig meg tudott nyílni a muzsika gyönyörűségeinek befogadására. Fischer Annie zongoraestjén pedig szerette volna az ujjongó szívét, lelkét élő szőnyegként odateríteni a művészetnek arra a diadalútjára, amit ennek a gyermek-sorból alig kikerült istenáldotta zseninek köszönhetett Nagykanizsa zeneértő közönsége. Kár, hogy az ünnep szót a hétköznapok sodrában elszürkítette a sablonok frazeológiája, mert most úgy érezzük, hogy az ünnep szó szinte kevés, hogy felmérjük annak a kultúr-élménynek az örömét, amit ez az este hozott ide, a zalai kultúra centrumába.

A másik nagy esemény Stefániai Imre Liszt-zongoraestje volt 1936 április 18-án. Ez az év amúgy is Liszt-évnek számított, hiszen a művelt világ ekkor Liszt születésének 125. és halálának 50. évfordulójáról emlékezett meg. A hangversenyt az akkor tíz éves múltra visszatekintő Városi Zeneiskola (igazgató: Vannay János) szervezte saját Liszt-megemlékezéseik koronájaként. Stefániait, aki akkor a Liszt Társaság igazgatója is volt, s mellette rendkívül jelentős Liszt-interpretátor, Tóth Aladár így jellemezte egy tíz évvel korábbi pesti koncertje kapcsán: szédületes technikai virtuozitásával szuverén ura hangszerének, aki az instrumentum fizikai lehetőségeit egy atléta erejével és ügyességével tartja markában, ez a művész csupa áhítattal és naiv, gyermeki alázattal kezeli az őt uraló hangszert. Virtuóz, aki megtalálta a virtuozitás nemes szerepét az emberiség kultúrájában. (Nyugat, 1926. 4.).

Kanizsai koncertjén hatalmas Liszt-műsort játszott: Weinen klagen variációk, Funérailles, X. rapszódia, Paulai Szent Ferenc a hullámokon, Szerelmi álmok (E-dúr noktürn), Norma-fantázia. Hangversenyének bevételét a művész – méltón Liszthez – a kanizsai zenekultúra fejlesztésének céljára ajánlotta fel. Ezért külön is ünnepelte őt a közönség, de azért is, mert világszínvonalú hangversenyt hallhatott.

Szinte megdöbbentő az a hatalmas technikai, már nem is tudás, hanem fölény, amivel Stefániai Imre játszik. Ő Liszt szellemét kelti életre a holt, tehetetlen húrokból. És amint zengnek az akkordok, önkéntelenül is az a gondolat kapja meg a lelkeket: "Igen, ez az, így álmodhatta meg ezt Liszt zenei zsenije!" – írta április 21-i számában a Zalai Közlöny. Majd így folytatja:

A közönség tombolt és az utolsó szám után sem hagyta el helyét. Olyan tapsvihar tört ki, amilyenre Nagykanizsán (ahol tudvalevően "előkelő dolog" nem tapsolni!) még nem volt példa. Stefániai honorálta is ezt a tapsot, amikor ráadásul a Portici néma paraphrazist, majd újabb tapsvihar után egy Paganini-etűdöt adott elő. 

A művész bejegyzése a zeneiskola emlékkönyvébe a "Weinen, klagen" kezdőhangjaival

Végigtekintve a kanizsai Liszt-előadásokon leszűrhető a tanulság, hogy csak ő és Fischer Annie mertek vidéken pódiumra lépni Lisztnek legelmélyültebb darabjaival. A régebbi koncerteken – beleértve a korábbiakban bemutatott Liszt-növendékek hangversenyeit – az előadók biztosra mentek és a Liszt-oeuvre legnépszerűbb rétegéből válogattak. Pedig Kanizsa zeneértő város volt, s kellő mértékben "adagolva", ahogyan Stefániai is tette, lehetett volna sikere korábban is hasonló felépítésű műsornak.

S most néhány évtizedet szaladjunk előre újra. Az előbb leírtakhoz hasonló siker volt Kocsis Zoltán 1979 november 20-i koncertjén, ezen én is ott lehettem. Kocsis akkor még nagyon fiatal, de már legendás hírű volt. Az alig néhány évvel korábban átadott Hevesi Sándor Művelődési Központ színházterme zsúfolásig megtelt, s a levegő csak úgy szikrázott a feszült várakozástól. 

Ez pedig Kocsis Zoltán 1976-os beírása

Mint később népművelő kollégáimtól hallottam, azt mondta a művész, hogy ilyen légkört még soha nem tapasztalt koncerten. Ezt igazolja feljebb látható akkori bejegyzése is az őt meghívó zeneiskola emlékkönyvébe.

Bach és Chopin mellett műsorának gerincét Liszt alkotta: az első rész végén eljátszotta a Zarándokévek 2. kötetéből a Velence és Nápolyt, a második részt pedig Beethoven 5. szimfóniájának liszti zongoraváltozata képezte. Kocsis akkor annyira megszerette a kanizsai közönséget, hogy hamarosan lehozta az Új Zenei Stúdiót, mert azt mondta, ez a közönség érett arra, hogy meghallgassa a legújabb törekvéseket. Hát, ma nem biztos, hogy ezt mondaná...

Most kezdjük elölről az időutazást helybeli muzsikusok fontosabb Liszt-interpretációi nyomában – az áttekintésből kihagyom Pásztor Irmát, hiszen vele különösen sokat foglalkoztam ebben a sorozatban.

Néhány évig Kanizsán élt egy jeles zongorista, Pyllemann Ferenc, aki Bécsbe költözve zenekritikus és kiadó lett, de hamarosan elhunyt. Hogy jó zongorista lehetett, bizonyítja, hogy 1867. január 6-án a Zöldfa szálló nagytermében Liszt Rigoletto-parafrázisával lépett fel.

Szintén még Liszt életében, 1879-ben zajlott az a hangverseny, ahol Berecz Imre, a piarista gimnázium zenetanára mint zongorista és felesége előadták a Holt költő szerelme című Liszt-melodrámát (szavalat zongorakísérettel). Az 1874-ben komponált mű meglepő hamar eljutott Nagykanizsára!

A századforduló idején tűnt fel zongorista tehetségével a gimnazista Blau János. Iskolai és városi rendezvényeken előfordult, hogy Liszt-művet játszott, s mint a későbbiekből következtetni lehet, valószínű, hogy nem könnyített, hanem eredeti formában. A Zala című lap így írt 1895. március 21-i számában:  

Aztán Blau János IV. oszt. tanuló kötötte le a közönség figyelmét értelmes zongorajátékával, melyben Liszt-féle XIV ik rapszódiának technikai nehézségeit szép reményekre jogosító ügyességgel küzdötte le. A helyes szőke fiú orvos lett, nevét Balla Jánosra magyarosította, s 1930-ban bekövetkezett haláláig mintegy "házi" zongoraművésze volt a városnak. Teljesen profi szintű zongorista lett, amit bizonyít, hogy számos, akkoriban a városba érkező énekes és hangszeres szólistát ő kísért zongorán – olyan művészeket, mint Koncz János vagy Palló Imre.

Balla János mellett volt Kanizsának még egy "nemhivatásos" zongoraművésze, Blumenschein Vilmosné Kohn Hedvig. Gazdag gabonakereskedő felesége volt, s ehhez képest elég gyakran fellépett szólistaként és zongorakísérőként egyaránt. Képességeiről sokat elárul, hogy ő is játszotta nyilvánosan a Rigoletto-parafrázist, kísérőként pedig a fiatal Szigeti Józseffel muzsikált együtt. Egy fellépéséről a sok közül így emlékezett meg a Zala 1897. december 9-i számában:

Blumenschein Vilmosné, Liszt Ferenc XIV. rapszodiáját játszotta zongorán. Dicsérő szót használni egészen felesleges. Mit is dicsérjünk: felfogását, teknikáját, nagy precizitását. Nem, Blumenscheinné úrnőt hallgatni kell csak és újra hallgatni… Játékát zúgó, viharos taps követte.

1926-ban létrejött a Városi Zeneiskola. Mivel az országos trendhez hasonlóan a zongora volt a legnépszerűbb tanszaka, a kezdeti egy zongoratanár, a már sokat emlegetett Pásztor Irma mellé alig néhány éven belül még két tanárt szerződtettek: Kerekes Irént és Honti Ilonát, akik az 1960-as évek végéig, nyugdíjazásukig a kanizsai zeneiskolában működtek. Hogy mindkét művész-tanár koncertképes pianista volt, Liszt-interpretációik is bizonyítják. Pásztor Irmával együtt mindketten különösen sok Liszt-darabot játszottak az 1936-os Liszt-évben.

Nemcsak a Zeneiskola, hanem a kanizsai  Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör nevéhez is fűződnek Liszt Ferenccel kapcsolatos események. Az 1895-ben alakult Kör 1944/45-ig meghatározó tényezője volt Nagykanizsa kulturális- és társas-életének. Kórusa, melyet az első időkben többször is újjá kellett szervezni, az 1920-as évek elejétől indult fokozatos fejlődésnek Ketting Ferenc polgári iskolai tanár vezetése alatt. Működése csúcspontján, 1940-ben a győri országos dalosversenyen elnyerte a Király-díjat. Az Irodalmi Körnek szimfonikus zenekara is volt, az ő életük azonban ingadozóbb képet mutat – azonban amikor működtek, azt nagyon jó színvonalon tették. Csak sajnos a zenekar vált leginkább áldozatává a frissen alapított Zeneiskola és a nagy hagyományokkal rendelkező Kör konfliktusának...

A kórus és a zenekar egyik sikeres megmozdulása volt, amikor 1931 november végén – a Szent Erzsébet-év alkalmából – részleteket adtak elő Liszt Szent Erzsébet legendája című oratóriumából.

Azt hittük, erejét túlhaladó munkára vállalkozott a frissen újjászervezett zenekar – írta a Zalai Közlöny december 1-jén –, amikor a vegyeskarral együtt a magyarországi Szent Erzsébet ünnepségek legkiemelkedőbb zenei programjához nyúlt a Kör muzsikusainak lelkesedésével, de a feladathoz képest igen rövid idővel. Meg kell állapítani: az együttes teljesítménye meglepően felülmúlt minden várakozást. Ketting Ferenc karnagy, ez a rajongó lelkű muzsikus, hatalmas és minden elismerést érdemlő munkát végzett és – munkája nyomán a zenekar és az énekkar a legnehezebb részeket is gondos precizitással, fegyelmezett összjátékkal vitte sikerre. Kijutott az elismerés bőven Büchler Mórnénak, a Vegyeskar egyik leglelkesebb dalosának is, aki a rendkívül nehéz szóló-áriákat nagyszerű készültséggel énekelte.

Büchler Mórné Krausz Gizella több évtizeden át volt tagja az Irodalmi Kör vegyeskarának és szólistája a zsinagóga kórusának. Kereskedő férje is jó muzsikus volt, alapító karnagya az Ipartestületi Dalárdának és a Postásdalárdának. Mindketten Auschwitzban pusztultak el.

S végül egy közvetett kapocs: az Irodalmi Kör vegyeskara nagy sikereket aratott Kodály Zoltán: Liszt Ferenchez című, Vörösmarty ódájának néhány versszakára írt  monumentális kórusművével (a Király-díjat pedig a Jézus és a kufárok előadásával érdemelték ki néhány évvel később). A Liszt-óda előadásával lettek kategóriagyőztesek az 1936-ban Szombathelyen megrendezett országos dalosversenyen. A kórus többször is részt vett ilyen megmérettetéseken, maga Kodály is hallotta őket saját műveit énekelni és nagyon jó véleménnyel volt róluk. Az első díj folyományaként 1937-ben meghívást kaptak a pesti Vigadóba. A Zalai Közlöny idézte a velük szemben nyilván nem elfogult Pesti Hírlap cikkét:

A csütörtöki est meglepetése a nagykanizsai Zrínyi Miklós Kör Vegyeskara volt. Hivatásos énekkarnak is becsületére válna az az érett fölény és biztonság, ahogy a teljesen kiegyensúlyozott hanganyagú kórus, a kitűnő Ketting Ferenc vezényletével, Palestrina és Lasso madrigáljait tiszta polifon stílben előadta és sikerre vitte. A siker még fokozódott Kodály Liszt Ferenc ódájával, amely nyíltszíni tapsot is kapott. A kanizsai énekkart legjobban az a megállapítás dicséri, hogy megállta a helyét Bárdos Lajos tökéletes és lelkes munkával ismét remeklő Cecilia-kórusa mellett is.

Még sok érdekességet találtam régi újságokban a témával kapcsolatban. Egyet azért még elmesélek, ha már az Irodalmi és Művészeti Körről esett szó. Az 1936-os Liszt-évben a Kör vezetősége meghívást kapott Hubay Jenő hegedűművész budapesti palotájába (Hubay fiatal korában sokat muzsikálhatott Liszttel,  aki nemzetközi karrierjének elindulásában is segítette a zseniális fiatal hegedűst). E meghívás előzménye, hogy az 1927-ben felépült nagykanizsai Városi Színház – a mai Medgyaszay Ház – ünnepélyes megnyitója után az első esemény Hubay Jenő szólóestje volt, mely alkalommal az Irodalmi és Művészeti Kör Hubayt díszelnökévé választotta. Átadom a szót a Zalai Közlöny tudósítójának, olvassunk bele a lap 1936. március 28-i számába:

Most szerdán, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján érkezett el ez az alkalom, amikor a Zrínyi Irodalmi és Művészeti Kör vezetősége meghívót kapott és résztvett a Magyar Kulturális Egyesületek Országos Szövetsége által a Hubay-palotában rendezett Liszt-hangversenyen.

Az Irodalmi Kör részéről egy küldöttség vett részt a nagyszabású hangversenyen, amelynek Krátky István polgármester, az Irodalmi Kör tb. elnöke, dr. Tholway Zsigmond díszelnök és Ketting Ferenc karnagy voltak a tagjai.

Hubay Jenő dr. a hangverseny előtt a Hubay-palotában lévő muzeális kincsekkel telerakott dolgozószobájában fogadta a nagykanizsai küldöttséget. Dr. Krátky István polgármester, a küldöttség vezetője lelkes szavakkal köszöntötte Hubay Jenőt, mint a Kör díszelnökét és a trianoni határszéli város sorsát ecsetelve, annak üdvözletével átnyújtotta a művészi kivitelű díszoklevelet.

Hubay Jenő meghatódott, meleg szavakkal köszönte meg az üdvözlést és közvetlen szavakkal rámutatott arra, hogy míg a városnak olyan vezetőemberei vannak, mint a jelenlegi vezetők, addig nem kell félni a trianoni Nagykanizsának.
A küldöttség ezután résztvett a Kulturális Egyesületek Országos Szövetségének közgyűlésén, majd az azt követő nagyszabású hangversenyen, amelyet a rádió is közvetített. A hangversenyen Hubay Jenőn kívül Gyenge Anna, a világhírű magyarszármazású amerikai operaénekesnő szerepelt, aki Liszt-dalokat énekelt; Kabos Ilonka zongorázott és két csodahegedűs gyermek szerepelt. Az egyik a magyar Virovai Róbert volt, a másik pedig az olasz leányka, Luzzato Vanda. A küldöttség a pompás műsorú, előkelő hangversenyről – amelynek közönsége is előkelő volt, ott lévén Horthy Miklós is feleségével az élen, több miniszter, több gróf, valamint a diplomáciai testület több tagja, stb. – egy felejthetetlen élmény emlékével távozott.

Egy "műsoron kívüli" megjegyzés: amint lesz időm, megírom a Hubay-palota történetét, mert nagyon érdekes!

A következő alkalommal elérkezünk a Liszt és Nagykanizsa sorozat befejező részéhez, amelyben annak fogok utána járni, hogy hogyan jelent meg Liszt Ferenc városunk sajtójában és milyen kanizsai utóélete.

Végül a szokásos zene: Stefániai Imre műsorában szerepelt a Paulai Szent Ferenc a hullámokon című Liszt-mű. Most Leslie Howard játssza, aki hanglemezre vette Liszt Ferenc valamennyi  (!) zongoraművét.
A mű azt a jelenetet festi, amikor a szent száraz lábbal, köpenyét botjára vitorlaként feszítve átkelt a Messinai szoroson Szicíliába, mivel pénztelenül a bárka tulajdonosa nem akarta átvinni.
Egyetlen monumentális téma festi az egyre viharosabbá váló hullámverést, amely hatalmas fokozások után Szent Ferenc hálaadó imájához vezet (5' 43"-nál). A szép darab a főtémából szőtt megdicsőülő szakasszal ér véget.