Így láttam A két Foscari-t 2.

2014. január 31., péntek

0 megjegyzés
Amint az ember belépett a nézőtérre, félhomály és a függönyre kivetített, közelről fényképezett tengervíz látványa fogadta, úgyhogy előkészíthettük magunkat, hogy Velencében vagyunk, amely város a vízre épült s mint a darab tanulmányozása során kiderül, ez a víz, az onnét felszálló szellő és a gondolások éneke a fiatal Foscari számára a hazát és a szabadságot is jelenti.

Rövid, alig 2 perces, nagyon markáns nyitány vezeti be az operát, néhány rövid lírai betéttel (lásd előző elemzésemet), ám alig hogy megszólalt a tényleg csodás hangzású zenekar, a tengervíz képén néhány német mondat jelent meg kivetítve. Mire felocsúdtam, hogy ne arra figyeljek, hanem a zenére, a nyitány nagyjából véget is ért. Ugyanilyen szövegek aztán minden felvonáskezdő jelenet elején megjelentek. Olyan szinten nem tudok németül, hogy simán lefordítsam, de annyit azért érzékeltem, hogy meglehetősen bonyolult nyelvezetű, inkább lírai, vagy esztétizáló mondatok lehettek, nem simán az előzmények elmesélése, mert azt azért megértettem volna - s mint ilyenek, szerintem teljesen feleslegesek, mert csak elvonják a néző figyelmét a legfontosabbtól - a zenétől; amit pedig a rendező gondol a darabról, annak majd úgyis tanúi leszünk.

Hogy előre összefoglaljam a rendezésről alkotott véleményemet: Strassbergernek nagyon markáns és egyéni képe volt az operáról, amit vaslogikával és nagy képi fantáziával állított színpadra, karöltve a látványtervezőkkel..
Ez a koncepció nekem alapvetően tetszett, még azzal együtt is, hogy Strassberger néhány ponton gyökeres dramaturgiai változtatásokat eszközölt a művön (ezekről majd írok). Viszont minden szimpátiám mellett meg kellett állapítanom, hogy ez a rendezés "sok" volt: rettenetesen túlzsúfolt, és, mint a feliratok a felvonások elején, bizony időnként nagyon erősen elvonták a figyelmet a zenéről, különösen Jacopo, a fiatal Foscari áriái és jelenetei alatt - de máshol is.

Megpróbálok elmesélni néhány jelenetet konkrétan, hogy egyrészt mit tartalmaz a libretto és ehhez képest mi történik ebben a rendezésben a színpadon.

A nyitány után a Doge-palota előcsarnokában a Tizek Tanácsának tagjai (tűzpiros köpenyben) és más tanácstagok (feketében) gyülekeznek, hogy kihallgassák a hazaárulással vádolt Jacopo Foscarit, a doge fiát. Van egy kevés párbeszéd két tanácstag között, közben pedig egy körülbelül 3-4 perces kórus (férfikar), amiben Velencét dicsőítik.
Egy törvényszolga kíséretében megérkezik Jacopo, akire kísérője ráparancsol, hogy itt várjon és ő maga bemegy a tanácsterembe. Jacopo elénekli első áriájának lassú szakaszát, majd a törvényszolga visszajön és a terembe szólítja, de még van annyi idő, hogy Jacopo megfejelje áriáját egy gyors résszel, mely a Foscarik büszkeségéről és saját ártatlanságáról szól. Ezek után belép a tanácsterem ajtaján.

Ehhez képest a következők zajlanak a színpadon, amikből valószínűleg rengeteg dolgot meg sem bírtam jegyezni....

Először a doge (Domingo), teljes hivatali ornátusban, uszályvivőkkel méltóságteljesen átvonul a színpadon jobbról balra, és belép a tanácsterem ajtaján. 

Foto: Herwig Pranner. Forrás: derstandard.at

A következőkben a néző voltaképpen Velence igazságszolgáltatási mechanizmusának a tanúja: Jacopót egy vasketrecben felülről, láncon engedik le a színpadra és eközben már áriájának a lassú részét énekli (!) Ugyanebben az időben az alsó síkon, a tanácsteremből hozzák, támogatják, cipelik, hajtják a korábban kihallgatott és fizikailag teljesen különböző állapotban levő rabokat. Van köztük, aki még saját lábán megy és van, aki már szinte félholt, és rongyaiban támolyog. A ketrec a Jacopo-ária lassú részének végére ér le.  A fiatalembert durván kirángatják, helyére betesznek egy félholtat és a ketrec elindul felfelé. Közben ő folytatja áriáját a gyors résszel, de az ember persze a háttérben zajló történésekre is valamennyire próbál figyelni - ugyanis az első Jacopo-áriától majdnem az utolsó jelenetig  a rendezés némajátékként szabályos történeteket mesél el a többi rabról is. Ezért bizony megesik, hogy nem az áriára vagy egyáltalán Jacopóra és az őt alakító művész éneklésére figyel az ember. A rabok között van például egy fiatal pár, akiket láthatóan egymást kijátszva próbálnak vallomásra késztetni, a legkülönbözőbb fizikai és lelki ráhatásokkal.

Az első Jacopo-ária alatt megismert rabok jelennek meg a 2. felvonás börtönjelenetének elején is, de már továbbmesélve történetüket, például az említett fiatal pár már jóval megviseltebb állapotban van, sőt, ott helyben éppen kínozzák is őket. Egy másik rabot két hátul összebilincselt karjánál fogva húznak fel, s a srófot állandóan továbbtekerik. Láthatunk még jó zsaru-rossz zsaru történeteket is... Amúgy rettentő érdekes lehet a rendezőpéldány ebből a szempontból, mert nyilván a legutolsó tizenhatodig pontosan kell csinálni a néma szereplőknek ezt az egészet s gyakorlatilag mint egy koreográfiát kellett kidolgozni. A látvány lényege, hogy tulajdonképpen Jacopo nem egy VIP-fogoly, ahogyan azt az elején szerintem reméli, hanem szabályosan bedarálja hazája igazságszolgáltatásának brutális rendszere (szerintem még örülhet, hogy kivégzés helyett száműzetéssel megússza).
Namost persze, azért az emberben felmerül a kérdés, hogy akkor milyen doge a több évtized óta a trónon ülő öreg Foscari, ha ezt a rendszert engedi működni - de szerintem a rendező ebbe a lehetőségbe bele se gondolt, pedig azért kellett volna... Vagy úgy is lehet válaszolni, miszerint ebből is látszik, hogy Foscari csak egy báb a trónon és nagyon nem az történik az államában, amit ő akar. Végül is ezt bizonyítják a később történtek is, hiszen a dogénak semmi lehetősége nincs fia megmentésére, teljesen a markukban tartják őt a Tizek.

Ez a börtönjelenet is Jacopónak egy nagy és nehéz áriájával kezdődik, ám közben jön-megy a vasketrec, hol visznek hol hoznak embereket, közben különböző kínzási módszereket is megfigyelhetünk. (Mondjuk néha kicsit úgy éreztem magamat, mintha egy középkori panoptikumban lennék.) Pedig a libretto szerint Jacopo a jelenet elején is egyedül van a színen és rémálmok gyötrik, a pár évtizede Velencében kivégzett hadvezért, Carmagnolát véli látni, amint levágott fejéről a vért az ő arcába csapja.... Rémlátásai olyan hatással vannak rá, hogy az ária gyors része végén elájul. Namost, itt ami közben körülötte zajlik, a kínvallatások válogatott sorozata, a hóhér látványa és az, hogy az egyház lelkesen asszisztál mindehhez, ezeknek hatására tényleg nem csoda, ha elájul - így viszont nincs értelme az ária szövegének, ami világosan elmondja, hogy Jacopo Carmagnolát ismeri fel rémlátása közepette, mégpedig levágott fejét kezében vivő szellemként.

Annyit még megjegyzek, hogy a Theater an der Wienben, sőt, a korábbi előadásokon készült fényképeken sincs nyoma ezeknek a néma szereplőknek, a rendezésnek ezt a vonulatát valahogy nagyon titokban tartották...

Innét folytatjuk! 

Végül itt van egy hangfelvétel, a pályája teljében levő José Carreras pazarul énekli Jacopo első áriáját. Az első megszólaló nem ő, hanem a törvényszolga, aki kiadja az utasítást, aztán jön Jacopo. Amit az első 4 percben énekel, azt a "mi" Jacopónk az ingatag ketrecben volt kénytelen előadni, ami a 4. perc vége körül ért le. Ekkor újra van egy egészen rövid párbeszéd a törvényszolgával és utána következik az ária gyors része, mely közben a bécsi színpadon a velencei igazságszolgálatás körforgása zajlott... Rendkívül érdekes volt, de mégis elsősorban erre az áriára és előadójára kellett volna figyelnünk minden idegszálunkkal:

Így láttam A két Foscari-t 1.

2014. január 30., csütörtök

0 megjegyzés
Legutóbb már közzétettem egy általános beszámolót röpke bécsi utunkról. A lényegről, Verdi: A két Foscari című operájának előadásáról, ami miatt odautaztunk, néhány apróságot meséltem csak, bár ezek között volt az a nem éppen "apróság" is, hogy autogramot kaptunk Domingótól és szót válthattunk a szimpatikus fiatal tenoristával is. Ám úgy érzem, annyira nagy élmény volt az előadás szőröstül-bőröstül, és a rendezői koncepció is annyira érdekes, hogy ezekről külön kellene beszámolnom. Lehet, hogy lesz olyan olvasóm, aki túl hosszúnak és túl részletesnek fogja találni, akkor elnézést, de bevallom, leginkább saját magamnak volt szükségem arra, hogy mindezt átgondoljam és megírjam. Viszont több részre szétvágtam és így talán mások számára is "emészthető" lesz :)

Állandó olvasóim számára remélem feltűnt, hogy az előző fél évben nagyon becsületesen próbáltam megismerkedni ezzel a szerintem indokolatlanul ritkán játszott operával olyan szinten, amilyen szinten egy nem-muzsikus egyáltalán képes rá. Ennek eredményét egy hosszú sorozatban meg is írtam.

Kedvenc videomegosztó portálunkon kétféle előadást, azaz kétféle rendezést láttam az operából, s mindezek fényében nagyon kíváncsi voltam, hogy - túl Domingo ott-létén, énekén és játékán - milyen lesz maga az előadás. Van ugyan a YouTube-on néhány kiragadott részlet a "mi" rendezésünkből is, de annyira kevés, hogy azokból - most már különösen tudom - csak egészen felületes képet kaphatunk erről a konkrét előadásról.

Bécs óta különösen sajnálom, hogy egy dolgot nem tudtam megtenni a felkészülés során: összevetni Byron eredeti drámáját a Verdi-opera szövegkönyvével - sajnos, képtelen voltam hozzájutni egy olyan Byron-kötethez, amiben benne van a darab, bár létezik belőle magyar fordítás.  Ugyanis van egy olyan érzésem, hogy a rendező Byronból meríthette az előadás több elemét.

Még annyit megemlítek, hogy a bécsi előadás egy nagyszabású együttműködés része, amelynek során ugyanezt a rendezést, teljesen ugyanezekkel a díszletekkel, jelmezekkel és látványvilággal, valamint Francesco Foscari bariton-szerepében Plácido Domingóval először Los Angelesben vitték színre, majd Valenciában, aztán Bécsben. A sorozat záró állomása a Covent Gardenben lesz. Természetesen minden helyszínen az illető színház saját zenekara és kórusa működött közre, s a további szereplők minden színházban mások voltak. A Los Angeles-i és a bécsi előadásokat az előbbi színház főzeneigazgatója, James Conlon vezényelte.

További meghatározó nevek az előadás létrehozásában: mindenek előtt a rendező, az amerikai Thaddeus Strassberger, a díszlettervező Kevin Knight és a jelmeztervező Mattie Ullrich.

A bécsi előadások Domingo melletti további szereplői:

Jacopo Foscari: Arturo Chacón-Cruz (tenor)
Lucrezia: Davinia Rodriguez (szoprán)
Loredano: Roberto Tagliavini (basszus)

Az előadás egyik csúcspontja a tanácstermi jelenet (forrás: viennaconcert.com)

Közreműködött a Theater an der Wien kórusa, amely nem más, mint a világhírű Arnold Schönberg-kórus és a színház zenekara, mely egyúttal az osztrák rádió zenekara is (ORF Radio-Symphonieorchester Wien).

Legközelebb innét folytatom, ígérem, az a rész már érdekesebb lesz, de szerettem volna a legfontosabb tényeket is összefoglalni az előadással kapcsolatban.

Végül itt van kis előlegként pontosan a mi előadásunk tapsrendjének az eleje - de csak az eleje, mert ez így ment még jó tíz percig, ha nem tovább :) 

Megjártuk Bécset

2014. január 25., szombat

4 megjegyzés
Lezajlott a nagy projekt, voltunk Bécsben és január 20-án láttuk Verdi: A két Foscari című operáját Plácido Domingóval az egyik címszerepben. Vagy inkább úgy kellett volna írnom, hogy láttuk Plácido Domingót egy operában? Kinek mi a fontos. Nekem egyformán fontos volt a mű és Domingo. Persze azért nem is tudom, mi lett volna velem, ha mondjuk Domingo benáthásodik és nem ő, hanem a helyettesítője lép színre...

Sok kockázati tényező volt a dologban még azután is, hogy  jó fél éve megtudtuk, megvannak a jegyeink. Annyi idő alatt gyakorlatilag bármi közbejöhetett, Domingo egészségétől a saját egészségünkig és a hóakadályig... Utazás előtt két héttel még az érintett napokra erős havas esőt mondott az előrejelzés. Ám megúsztuk!!!! Azt is tudtuk, mert figyelemmel kísértük, hogy január 15-én nagy sikerrel lezajlott a premier; az utazás előtti estén pedig saját fülünkkel győződhettünk meg, hogy a második előadás is rendben megtörtént: ugyanis élőben közvetítette az osztrák rádió :) Január 19-én, vasárnap utaztunk és egy kis itthoni esőt leszámítva remek időnk volt. S ez meg is maradt a következő két napra: hétfő este volt az operaelőadás, kedden reggel pedig máris vonatra ültünk hazafelé. Alig értünk haza, Nagykanizsára megjött a hó, nekem pedig tegnap egy torokfájás... Úgyhogy szuper volt az időzítés :) Remélem, azok a magyar rajongók, akik még most utaznak a maradék néhány előadás valamelyikére, azért simán megteszik az utat.

Bécsben a Hotel Beethovenben laktunk. A Westbahnhofról ugyan kicsit bonyolult a megközelítése, viszont éppen szemben volt velünk a Theater an der Wien, az előadás helyszíne. Ha kinéztünk az ablakon, éppen a nevezetes Papageno-kaput láttuk, amiről már sokat olvastam és nézegettem képeket:





 Ezért a szállodánk utcáját Papagenogassénak nevezik. Hotelünk pedig azért Beethoven, mert a nagy zeneszerző is erősen kötődött a Theater an der Wien történelmi épületéhez, mint már itt megírtam.

Első este máris egy kellemes koncertben lehetett részünk. A szálloda, mely külsőségeiben, berendezésében, dekorációjában is szépen utal Beethovenre, minden vasárnap este házi hangversenyt rendez. Két Kijevből érkezett fiatal muzsikus lépett fel: Michael Babytsch (cselló) és Pavlo Kachov (zongora). A kijevi zeneakadémia elvégzése után Bécsben folytatnak tanulmányokat. Máris impozáns az életrajzuk, mindkettejüknél versenygyőzelmek, turnék felsorolásával. A csellista zeneszerzéssel is foglalkozik, a zongorista pedig néhány éve karmesterként is bemutatkozott. Műsoruk is remekül illett a helyhez. A jó egy órás koncert első felében Beethoven-darabokat hallottunk; az első máris megidézte Schikaneder és Mozart szellemét: ez ugyanis Papagenónak Varázsfuvola-beli áriájára ("Egy tűzről pattant lányka...") gordonkára és zongorára írt variációsorozata volt :) Ezt hallgattuk, miközben a szemben lévő ablakból egyenesen a Papageno-kapura nyílt a kilátásunk s azon Schikaneder szobrára, amely Papageno jelmezében ábrázolja, mint a Varázsfuvola szövegének íróját, a zenéjét Mozarttól megrendelő színigazgatót és Papageno első alakítóját... A második részben Schumann Fantáziadarabjai (op. 73) után a zongorista mutathatta meg virtuozitását a Diótörő egyik részletének átiratában. Felhangzott még az elmaradhatatlan Hattyú is Saint-Saens-től, ám ennek is volt zenetörténeti alapja, mert egyszer régen maga Anna Pavlova táncolta el a szemben lévő színházban. Az utolsó darabot, Popper Dávid Magyar rapszódiáját pedig mintha nekünk címezték volna :) 

Másnap délelőtt tettem egy kis városnéző körutat a Linke Wienzeile - Operngasse - Karajan Platz - Kartner Strasse - Stephansplatz útvonalon. Hétfő lévén a múzeumok zárva voltak, másrészt nem akartam magamat kifárasztani estére, így sétámat viszonylag rövidre szabtam és csak az útba eső zenei emlékhelyeket fényképeztem le. Azért egy közeli fontos mellékutcába befordultam, meg is mutatom. Ez itt a Rauhensteingasse 8. A mostani épület helyén álló házban halt meg Mozart...







 

Egyszer majd szeretnék eljönni Bécsbe is legalább egy hétre, hogy alaposan kivesézzem a magam számára :)

Visszatérve a szállóba, később lementünk átvenni esti jegyünket a Theater an der Wien pénztárába. Persze rögtön megkérdeztem a szolgálatban levő fiatalembertől, hogy "Ist Maestro Domingo gesund?" azazhogy Domingo jól van-e. Az igenlő választól és mosolytól olyan boldog lettem, hogy nagy eufóriámban a jegyeket majdnem el is hagytam  :) De tényleg olyan hihetetlen volt, hogy este látni fogjuk azt az operát, amivel már fél éve foglalkoztam és Domingót, akit így másodszor nézhetek meg operaszínpadon, nagy Verdi-szerepben - ráadásul rendkívül előkelő helyről, a földszint 3. sorából!!!

Az előadás valóban hatalmas élményt jelentett, erről majd külön szeretnék írni. Rendkívül érdekes volt a rendezői koncepció, majd megpróbálom azt is érzékeltetni. Még utazásunk előtt olvastam az első kritikákat és meghallgatva az előadást, nem osztottam a viszonylag általános véleményeket, miszerint Domingo igazi partnerek nélkül maradt volna. Szerintem nagyon jó volt mindkét fiatal énekes, Arturo Chacón-Cruz és Davinia Rodriguez  - pedig kifejezetten nehéz szólamokat írt nekik Verdi. Azt tudom elképzelni, hogy a premieren nyilván jóval idegesebbek lehettek - most teszik kezdő lépéseiket a nemzetközi operaélet első vonalában - és a harmadik előadásra már jobban hozzászoktak a felelősséghez is plusz a gyakorlat is meghozta a magáét.

Előadás után a rajongók "kemény mag"-ja a művészbejárónál gyülekezett, reménykedve, hogy most is kaphatunk autogramot Domingótól. Várakozás közben jött ki a két fiatal énekes, akiktől szintén kértünk aláírást. Rendkívül szimpatikus, szerény, kedves emberek. Davinia kifejezett szépség, Arturo is jóképű fiatalember. Ő beszél németül (amúgy mexikói, Davinia pedig Las Palmas-i), így néhány szót sikerült vele váltanunk. Még itthon a facebook-on megosztottam egy róla és a feleségéről a premier után készült képet és legnagyobb meglepetésemre megköszönte a megosztást :) Annyit válaszoltam, hogy Magyarországról ott leszünk a 20-i előadáson. Úgyhogy amikor aláírta a műsorfüzetemet, mondtam, hogy Magyarországról jöttem - hogy összekapcsolta-e a dolgot, nem tudom, de egyből azt mondta, hogy "énekeltem már Magyarországon" és említette Budapest és Miskolc nevét. Gratuláltam neki, hogy mennyire jó volt, és kérdeztem, hogy ugye nehéz szerep? - mert sok "gyűrődésben" van része a rendezés folyamán, kínvallatásban, fellökésben és hasonlók és sokszor ilyenek közben kell énekelni, nagyon nehéz szólamot - szóval igen, nevetett, de mondta, hogy valóban nagyon nehéz... 

Domingo és Arturo Chacon-Cruz fényképe a műsorfüzetemben, Domingo aláírásával


Ezek után lassan Domingo is előkerült, de persze ő nem a szabadba jött ki, hanem, mint a Boccanegra esetében is, beült egy kis szobába, és mi mentünk hozzá :) Többen ajándékot is vittek neki, mert másnap volt a 73. születésnapja. Felesége, Marta asszony most is ott ült a sarokban és türelmesen várta, mint már annyiszor... Megszokta, hogy a férje addig dedikál, amíg az utolsó rajongó is meg nem kapta az aláírását... Mint a képen is látszik, a Maestro elegáns öltönyben volt; másnap hallottuk, hogy ezek után még valahol Bécs belvárosában egy olasz étteremben ünnepelték meg a stábbal a születésnapját. És szinte hihetetlennek tűnt, hogy fél órával ezelőtt még ott gyötrődött, szenvedett és ebbe a szemünk láttára bele is halt a színpadon...

Itt nekem dedikált :) A tokajit természetesen magyar rajongóktól kapta


Még azt elmesélem, hogy előadás után a ruhatárban vettük észre a nemzetközi Plácido Domingo-rajongói kör nagy alakját, Nataliát, akit eddig csak virtuálisan ismertünk. Tudtuk, hogy jön Bécsbe, de azt hittük, hogy csak pár nap múlva, így hatalmas meglepetés volt a találkozás. Ráadásul még ajándékot is kaptunk tőle, gyönyörű A/4-es Domingo-fotót, én olyat, amely Luna gróf szerepében ábrázolja...  Nataliáról annyit elárulok, hogy amit ő nem tud Domingóról, az nincs is; minden hírt, kritikát, interjút, cikket, képet közzétesz facebook oldalán, bárhol a világon jelenik is meg. Mindezt úgy, hogy Kazahsztánban lakik, civilben geológus-mérnök és úgy néz ki, mint egy gimnazista kislány :)

És ha már a nemzetközi rajongóknál tartunk, ott volt Dragos, tanár Romániában (vele már 2012. novemberében megismerkedtünk), aki nemrég ünnepelte "házi" jubileumát, hogy századszor (!) látta-hallotta élőben Domingót... És ott volt az osztrák Gabi: ő az, akinek a névjegye egy helyes kis virágcsokor osztrák nemzeti színekből - egyre több előadás végén lehet látni, például a YouToubre-ra feltett tapsrendekben, hogy ilyen csokrot szorongat Domingo - azt mind Gabi dobja :)


Domingo Gabi csokrával, mellette Arturo és Davinia


A rajongó-társakról, barátokról szólva még írnom kell a magyar Éváról, aki ugyan családi okokból nem tudott eljönni velünk, de szívből velünk örült, hogy mi mehettünk... Kijött a vonatunkhoz, sőt, amíg várnom kellett az átszállásra, elvitt magával haza és egy jót beszélgettünk... Köszönöm, Éva!!

Plácido Domingo és a Theater an der Wien

2014. január 15., szerda

2 megjegyzés
Legutóbb A két Foscari előadásának helyszínével, a Theater an der Wien impozáns zenetörténeti múltjával ismerkedtünk. Eredetileg oda szántam a mai részt is, de túl hosszú lett volna a poszt, így külön mutatom meg :)


Megpróbáltam összekotorgatni, hogy Plácido Domingo hányszor és milyen művekben fordult már elő ebben a szép színházban. Érdekes módon elég nehéz volt az adatok kikutatása, csak remélni tudom, hogy nem hagytam ki semmit...

2004
Gian Carlo Menotti: Goya című, a nagy spanyol festőművészről készült operájának címszerepe. Az előadás felvétele DVD-n is megjelent.




2006
Az operaműfaj számára visszakapott, modernizált színház újjá-avatásakor a január 8-i nyitókoncertet Plácido Domingo vezényelte. Az érdekes műsor ITT elolvasható.

2008
F. Moreno Torroba: Luisa Fernanda című zarzuelájában Vidal szerepét énekelte

2010 
Daniel Catán: Il Postino című operájában Domingo Pablo Neruda, a költő szerepét énekelte. A mexikói szerző ezt az operáját kifejezetten Domingo számára írta.

és jön

2014. január
Verdi: A két Foscari című operájában Francesco Foscari szerepe:

Ez a fénykép a napokban már Bécsben készült, Domingót a börtönjelenetben mutatja

Hát akkor, úgy gondolom, mindent megtettünk, hogy méltóképpen, felkészülve menjünk Bécsbe és üljünk be megnézni/meghallgatni az operát és benne Plácido Domingót. Azt hiszem, ő valóban ezt érdemli, hiszen tudjuk, hogy Domingo maga is mindent, sőt még annál többet is megtesz egy-egy szerep, opera és előadás érdekében.

Végül itt van teljes Foscari-sorozatom tartalomjegyzéke:

 Bevezető egy ismeretlen Verdi-operához
Alapvető segédeszközök az operával való ismerkedéshez

A két Foscari a történelemben
Az opera valós alapja

A két Foscari az irodalomban
Byron drámája

A két Foscari a képzőművészetben
Középkori és romantikus ábrázolások

A két Foscari és Verdi
Az opera keletkezésének körülményei

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 1.
Az előzmények, amiket jó ismerni, mert A két Foscari olyan opera, ahol már majdnem minden megtörtént, mire a nyitány megkezdődik...

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 2. 
Az opera nyitánya és az 1. felvonás 1. jelenete: a tanácsosok és Jacopo áriája

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 3.
1. felvonás 2. kép: Lucrezia áriája és jelenete
1. felvonás 3. kép: Francesco Foscari áriája és jelenete Lucreziával

 Hallgassuk együtt A két Foscari-t 4. 
2. felvonás 1. kép: a börtönjelenet

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 5. 
2. felvonás 2. kép: Ítélethirdetés -a nagy tanácstermi jelenet

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 6.
3. felvonás 1. kép: kikötői jelenet

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 7.
3. felvonás 2. kép: a zárójelenet

Színház a láthatatlan folyónál
A Theater an der Wien története 1801-től napjainkig    

Színház a láthatatlan folyónál

2014. január 14., kedd

4 megjegyzés
Mielőtt elutazunk Bécsbe, hogy megnézzük Verdi: A két Foscari című operáját, az idősebb Foscari szerepében Plácido Domingóval, a mű megismerése mellett érdemes még egy témát körbejárnunk. Ez pedig az előadás helyszíne, a Theater an der Wien, ami már maga is egy nagy darab zenetörténet.

"Színház a Wien folyónál" - mondja az épület neve, amely Bécs VI. kerületében található. Pontos címe: Linke Wienzeile 6. [azaz a Wien folyó bal partja, mert vele párhuzamosan van Rechte Wienzeile nevű utca is]. A legközelebbi nevezetesség a Karlsplatzon levő monumentális Karlskirche, csak hogy el tudjuk helyezni magunkban, illetve szemben egy másfajta, ám sűrűn látogatott hely: a Naschmarkt, a piac.

A közelben nem látunk folyót, de ha a térképet nézzük, tényleg ott van, csak éppen föld alatti alagútban.

A színház Franz Jäger tervei szerint 1800/01-ben, méreteihez képest elképesztően rövid idő, 12 hónap alatt készült el empire stílusban.

1801
Építtetője nem volt más, mint Emanuel Schikaneder, az all-round színházi ember: színháztulajdonos menedzser, író, rendező, színész és operaénekes. Ő írta a Varázsfuvola librettóját és ő rendelte meg Mozartnál a megzenésítést, az ősbemutatón pedig ő énekelte Papagenót. Erre a nagy eseményre még Schikaneder előző színházában, a ma már nem létező Freihaus-Theaterben került sor 1791-ben. Tudjuk, hogy Mozart ezután hamarosan meghalt, Schikaneder pedig elég jól keresett éppen a Varázsfuvolával, hogy bele merjen vágni régi álmába, egy saját színház felépítésébe. Ehhez azért még megnyert egy gazdag üzletember befektetőt is, így épült fel a Theater an der Wien.
Ebben a színházban is műsorra került a Varázsfuvola, de aztán Schikaneder mégis anyagi válságba került. Színházát először bérbe adta különböző igazgatóknak, majd 1806-ban végleg le kellett húznia a redőnyt és ténylegesen el is adta az épületet - ő maga pedig 1812-ben elszegényedve halt meg...

A színházépület életében viszont csillagos órák következtek. Az egyik első színigazgató Joseph von Sonnleithner volt. Az ő neve sűrűn előfordul Beethoven életrajzában, ugyanis ekkoriban, az 1800-as évek legelején mint a Zenebarátok Társaságának (Gesellschaft der Musikfreunde) alapító tagja sokat tett Beethoven műveinek bemutatásáért, sőt, megrendelői szerepet is játszott: ő szerződtette Beethovent, hogy operát írjon a színház számára, illetve alkalmazta mint színházi karmestert. A Sonnleitner által megrendelt mű lett a Fidelio, Beethoven egyetlen operája. Első formájában még Leonora volt a címe és 1805. november 20-án, egy héttel a napóleoni csapatok bécsi bevonulása után rendezték az ősbemutatót. Színre került még a következő két napon is, ám olyan lanyha volt az érdeklődés és szerény a bevétel, hogy a harmadik előadás után levették a műsorról. Ekkor Beethoven tovább dolgozott a művön és pár hónap múlva, 1806. március 29-én Fidelio címmel itt mutatták be újra. A zeneszerző honoráriumának egy részét természetben kapta: két éven át használt egy kis szobát a színház épületében - állítólag aludni nem nagyon szokott itt, de dolgozni és látogatókat fogadni viszont igen. Ez a helyiség a második emeleten volt, ablakai az udvarra néztek. Így Beethoven tényleg szoros kapcsolatban állt az épülettel úgy 1802 -s 1805 között. Több más művét is játszották itt a szerző részvételével, többnek az ősbemutatója, illetve az első nyilvános bemutatója is itt volt (ez a különbség azt jelenti, hogy jónéhány művét először főúri magánpaloták zenetermeiben adták elő). Ebben a színházban hallhatta először a közönség a 2., a 3., az 5. és a 6. szimfóniát, így üljünk be a nézőtérre... Maga Beethoven játszotta itt 3. zongoraversenyét. Akkoriban a színház prózai daraboknak is helyet adott: Goethe Egmont című drámájának első bécsi előadásán hangzott fel először Beethoven erre az alkalomra írt kísérőzenéje, így a csodálatos és megrendítő Egmont nyitány is.
Prózai darabokról szólva érdemes megemlíteni, hogy e színház számára írta Heinrich von Kleist Heilbronni Katica című darabját, amely a német nyelvű dráma egyik nagy klasszikusává vált.

Más jellegű események is zajlottak itt: 1820. augusztusában itt volt Bécsben az első lottó-húzás :)

A későbbi évtizedekben a Theater an der Wien már operetteket játszott. A műfaj számára Offenbach művei nyerték meg a bécsi közönséget, majd jött a bécsi operett aranykora, benne mindenek felett ifj. Johann Strauss műveivel. 1874. április 5-én itt volt Johann Strauss: Denevér-jének ősbemutatója. A remekmű az első 15 évben 450 előadást ért meg ugyanitt. Itt játszották a világon először a Cigánybárót és még több más Strauss-operettet is.
Nekem azért is érdekes lesz bemenni a színházterembe, mert 1880. október 1-jén itt volt A királynő csipkekendője című operettjének ősbemutatója is, a karmesteri pultnál a már akkoriban Keringőkirálynak nevezett szerzővel, s az egyik főszerepet a Nagykanizsáról elszármazott Erdősy Eugénia alakította, akiről ebben a blogban hosszú életrajzi sorozatot írtam.
Több Suppé- és Millöcker-operett is itt került színre először. Innét indult diadalútjára Zeller operettje, a Madarász.
1900-ban kapta ezt a főhomlokzatot


Aztán folytassuk tovább a magyar vonatkozásokat: 
1901 és 1908 között a magyar Karczag Vilmos volt a színház igazgatója. Az ő korszakában több magyar operettet is színre hoztak ősbemutatóként, mint például 1905. december 28-án Lehár Ferenc Víg özvegyét, a szerző vezényletével.
Később is sok magyar remekmű szerepelt a repertoárban. Kálmán Imre operettjei közül ugyancsak a Theater an der Wienben került legelőször színre például a Marica grófnő (1924), a Cirkuszhercegnő (1926) és az Ördöglovas (1934), hogy csak a legismertebb darabjait említsük.

1945-ben, amikor a háborúban erősen megsérült Staatsoperben jó darabig nem lehetett előadásokat tartani, a Theater an der Wien vette át a szerepét, amelynek épülete csak kevés renoválásra szorult. 1945. október 6-án, a béke első előadásaként itt hangzott fel a Fidelio, 140 évvel az ősbemutató után. Kényszerűségből körülbelül egy évtizedig tartott ez a "Staatsoper im Theater an der Wien" - korszak. Mivel ez a színház kisebb, mint a Staatsoper, a műsorban szerencsésen alkalmazkodtak ehhez sőt, az ínséges időszakot művészileg előnyükre fordították elsősorban Mozart-operák és más, kisebb színpadot igénylő remekművek remek előadásával. Ekkoriban és itt alakult ki az egész világnak mintát adó bécsi Mozart-stílus.
Miután 1955 őszén a Staatsoper visszafoglalhatta helyreállított épületét, egészen elképesztő tervek röppentek fel, hogy mi legyen a Theater an der Wien sorsa. Köztük még az is, hogy alakítsák bevásárlóközponttá... Ez szerencsésen nem következett be, és a színház az 1960-as években térhódításba kezdett musical műfaj otthona lett. E korszakának elején az épületet - sokadszor - felújították, modernizálták. 1962-ben elsőként a Varázsfuvola csendült fel benne (Karajan vezényletével), gondolom, egyrészt Schikanederre való emlékezésként, másrészt pedig, ha jobban megnézzük, a Varázsfuvola tulajdonképpen egy szabályos korabeli "musical" volt :)
Ezután viszont színre került itt az összes nagy musical, illetve rockopera a Broadway-ről, amelyhez aztán csatlakoztak a világsikerű Lloyd Webber-darabok (a Macskák és társai) . Később olyan saját produkciók következtek - köztük ismét magyar vonatkozásokkal -, mint Lévay Szilveszter Erzsébet királynéról írt darabja és a Mozart!, amelyek duplán is otthon érezhették magukat ezen a színpadon.

Kevés szó esik viszont arról, hogy ugyanebben az időben érdekes operaelőadások is voltak itt. Elsősorban alaprepertoáron kívüli műveket mutattak be: többnyire barokk operákat, illetve kortárs műveket, majdhogynem kísérleti jelleggel. 1962-ben például Alban Berg Lulu című operája került itt színre Otto Schenk rendezésében, címszerepben a nagyszerű Evelyn Lear-rel. Vezényelt itt Monteverdi-operát Harnoncourt, énekelt egy ritkán előadott Haydn-operában Joan Sutherland, és még lehetne sorolni. De az is érdekes lehetett, amikor Giuseppe Di Stefano játszotta és énekelte A mosoly országa Szu-Csongját... 1996 és 2002 között Muti vezényelte Mozart három Da Ponte-operáját Giorgio Strehler eredeti rendezésében.
A közelmúltban ismét "fazonigazításon" esett át a Theater an der
Wien. 2006-ban, Mozart születésének 250. évfordulójára újra teljes mértékben az opera műfaja vette birtokba :) Ekkor is zajlott átalakítás,
A Varázsfuvola-függöny
modernizálás. Ám a színházterem azért mondhatni, hogy nagyjából az eredeti, csak a negyedik emeleti karzatot bontották le még a 19. század közepén, és hát nyilvánvalóan korszerűsítették a színpadtechnikát, ésatöbbi. Azt olvastam, hogy a függöny is eredeti, szerencsésen sikerült restaurálni, amelyre ismeretlen művész még 1801 táján festette rá a Varázsfuvola egyik jelenetét... Remélem, mi is látni fogjuk :)

Érdemes kívülről is jó alaposan körbejárni az épületet. A Millöckergasse felőli oldalon nézzük meg az
A Papageno-kapu (v.ö. az 1. képpel)
épület külsejének viszonylag épségben meghagyott elemét, a klasszicista kapuzatot, melyet Papageno-kapunak hívnak (Papagenotor), s melyen a szoborcsoport  Schikaneder mestert ábrázolja a madárember jelmezében, három saját gyermeke társaságában, akik a Varázsfuvolában a három fiút énekelték, felette pedig emléktáblája olvasható. Sétáljunk el a Lehárgasse felőli oldalra is, még az a homlokzat is valamennyire eredeti.



Egyetlen dolgot képtelen vagyok kideríteni az internetről. 2006 előtt létezett a színház épületében egy Beethoven-emlékszoba, benne többek között azzal a zongorával, amelyiken Beethoven az itteni színpadon játszott. Ám, hogy ez a kis múzeum ma is megvan-e, nem tudom. A színház hivatalos honlapján nyoma sincs és máshol sem találok róla említést... Úgyhogy ez nyilván csak a helyszínen fog kiderülni. Azért nagyon nem lenne szép a színháztól, ha a modernizálással együtt megszüntették volna...

Legközelebb - még mindig az utazás előtt! - áttekinthetjük együtt Plácido Domingo korábbi megjelenéseit a Theater an der Wien-ben.

Végül Schikaneder emlékére nézzük meg Papageno bemutatkozó áriáját a remek Hermann Prey előadásában:

 


Felhasznált irodalom:

Nelson, David L.: Wien für den Musik-Liebhaber. Wien, Musikverlag Doblinger, C. Brandstatter Verlag
Kretschmer, Helmut: Wiener Musikergedenkstätter. Wien, 1992, Wien-Dachs Verlag
http://www.theater-wien.at/index.php/de/geschichte
http://de.wikipedia.org/wiki/Theater_an_der_Wien

Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 7.

2014. január 11., szombat

0 megjegyzés
Kissé erőltetett menetben, de eljutottunk az opera zárójelenetéhez. Görgessünk előre megszokott videofelvételünkön 1 óra 29' 22"-ig.




Legutóbb ott hagytuk abba, hogy a kikötőben tanúi voltunk Jacopo és felesége búcsújának, s aztán az ifjabb Foscarit felkísérték a hajóra, hogy örökös száműzetésének színhelyére, Kréta szigetére szállítsák.

Az utolsó képben ismét a Foscari-palotában vagyunk, a doge lakosztályában. A jelenet bevezető zenéje ugyanaz, mint amit az idősebbik Foscari legelső megjelenésekor is hallottunk. Ez a jelenet is hasonlóképpen kezdődik: a doge most is egyedül van és egy áriában ad hangot a fia kitoloncolása felett érzett fájdalmának. Furdalja a lelkiismeret, hogy meg sem próbált segíteni - bár persze tisztában van azzal, hogy akkor is ugyanez lett volna a végeredmény.

Áriájának recitativo részét így kezdi: elment a fiam és ártatlanul ment el, majd  felidézi három fiának elvesztését, akik ifjan haltak el s most, megöregedve végig kellett néznie utolsó fiának elűzését is. A nemes dallamvonalú, komor ária (1 óra 30' 02") arról szól, hogy bár meghaltam volna e csapás előtt, hiszen egyetlen fiam sem lehet mellettem, egyedül kell meghalnom. 
Barbarigo érkezik, az a tanácsos, aki az utóbbi időben egyedül mutatott némi együttérzést a Foscari család irányába. Egy levelet mutat a dogénak, melyben az áll, hogy egy bizonyos Erizzo nevű velencei meghalt és haldokolva bevallotta, hogy ő ölte meg Donatót, amivel a fiatal Foscarit vádolták. A doge éppen csak annyit tud kimondani, hogy irgalmas ég, mégiscsak visszakaphatom a fiamat! amikor Lucrezia ront be, szinte magán kívül: Nincs már fiad! Amint elindult vele a hajó, meghalt.

Na most, itt álljunk meg egy pillanatra. A libretto nem tartalmazza, hogy miben halt meg a fiatal Foscari. Verdi több operájában is van olyan halál, aminek az oka homályban marad, ilyen például a Simon Boccanegrában a főhős szerelmének, Mariának a halála. A Foscarik eredeti története szerint Jacopót velencei börtönében megkínozták és később ebbe halt bele. Verdi, illetve Francesco Maria Piave, a libretto írója ezt a magyarázatot dramaturgiai okokból nem választhatta, hiszen egy súlyosan sebesült főhős nem csinálhatna végig olyan jeleneteket, mint amilyenekben Jacopo részt vesz a mű során, így marad ez a dramaturgiailag homályos halál, ami voltaképpen azt sugallja, amit Jacopo is mondogatott többször, hogy ő belehal, ha el kell hagynia hazáját és családját. De ebben a jelenetben amúgy is olyan gyorsan következik a halálhír az ártatlanságát igazoló levélre és olyan nagy mind a feleség, mind az apa fájdalma, hogy a nézőt/hallgatót magával ragadja a drámai sodrás és különösebben nem is morfondírozik rajta, hogy akkor mibe is halt bele Jacopo... És tényleg nem is fontosak a részletek, csak a tény, hogy meghalt.

A Lucrezia által közölt szörnyű hírre a doge így reagál (1 óra 33' 02"): És az ég hagyta, hogy ezt is megérjem! Én boldogtalan, nincs már több gyermekem.

Lucrezia fájdalmában ott van újra a bosszú gondolata is, s ezt a kettős érzést  ismét egy rendkívüli technikai követelményeket támasztó áriában festi Verdi (1 óra 33' 35"): Nem él már... a mennyben már nem bántja senki. Ám egy Foscari, ha így hal meg, bosszulatlan nem nyugodhat, s annyi vér fog érte hullni, mint amennyi könnye folyt!

A néző azt gondolná, ennél nagyobb csapás már nem érheti a családot, illetve az idős Foscarit, ám az inas a Tizek érkezését jelenti. Foscari sejti, hogy ez nem jelenthet jót. Loredanóval az élen vonulnak be a tanácsosok, természetesen zenei névjegyük, az "umpappa-umpappa" dallam kíséretében, amely most lassabban és komorabban szól, mint korábban. A doge, fejére helyezvén a méltóságát jelképező föveget, a lehető legnagyobb méltósággal fordul feléjük - igyekszik a szituációt a saját irányítása alá vonni (persze ez most sem sikerülhet neki egy ilyen gátlástalan figurával szemben, mint Loredano, aki markában tartja a teljes testületet): Ismertesse célját a nemes és bölcs Tanács! A doge hallgatja önöket.

Loredano rögtön átveszi a szót és a doge megdöbbenve hallgatja álszent mondatait, amellyel őt végleg tönkreteszi: Mivel a doge már idős és súlyos családi gyász érte, bizonyos, hogy pihenésre szorul. A Tizek és a Nagytanács úgy döntött, felmenti őt méltóságából. Felszólítja Foscarit, hogy adja át a tanácsnak a doge gyűrűjét (a velencei rituálé szerint a régi doge gyűrűjét mindig összetörik annak jelképeként, hogy megszűnt a regnálása).

Foscari indulatosan emelkedik fel (1 óra 36' 57"): Ezt nem tehetik velem! Több, mint harminc éve vagyok doge, korábban már kétszer le kívántam mondani, de nem hagytak elmenni. Akkor megesküdtem, hogy halálomig posztomon maradok, s mert jó Foscari vagyok, állom eskümet!

Domingo a valenciai előadás utolsó jelenetében

A tanácsosok kórusa is fenyegető hangon szól: Mondj le önként, mert ha nem, akkor kényszerítünk.
Ekkor indul ennek a több részből álló, nagyon összetett jelenetnek az első együttese a doge szavaival. És itt mondom, hogy ez az egész hatalmas zárókép mintegy jutalomjátéka a Francesco Foscarit megszemélyesítő énekesnek. Rajta kívül fontos szerep jut benne Lucreziának is a már hallott nehéz szólójával és később az együttesben való szólamvezető szerepével, de a domináló személyiség kétségtelenül a doge. Az ő korábbi jelenetei is rendkívüli jelenlétet igényeltek tőle, gondoljunk nagy összecsapására Lucreziával majd a börtön-, rögtön utána pedig a tanácstermi jelenetre, de az utolsó kép még ezeken is túltesz. Benne hatalmas játéklehetőséget kap, s énekben is embert próbáló a feladata, mert markáns szólórészein kívül az együttesekben gyakorlatilag át kell énekelnie az összes közreműködőt. És akkor még nem beszéltünk a színészi jelenlétről, amelyben benne kell, hogy legyen emberi és államférfiúi nagysága, apai fájdalma, felháborodása, hogy elárulta az egész tanács - és egyáltalán, teljes erkölcsi felsőbbrendűsége Loredanóval és a tanácsosokkal szemben. Mindennek megjelenítéséhez nemcsak nagy énekes, de nagy színész és nagy egyéniség kell, hogy legyen Francesco Foscari alakítója.

1 óra 38' 11"-nél a doge tehát ezekkel a szavakkal nyitja a nagy együttest, válaszul a lemondását követelőknek: Ez hát a hála azért, amit annyi időn át Velence javára tettem... Drága fiamat, aki senkinek sem vétett, durva kézzel ragadtátok el; most pedig készen álltok, hogy mindazt elvegyétek tőlem, amit eddig alkottam...

Az első zenei csúcspont után kissé lecsendesülve s látszólag együtt érezve az agg államférfival az őt megpuccsoló tanácsosok azt javasolják neki, hogy a történtek után sokkal inkább békére lelhet otthon, családja körében.
A családom körében? (Fra i miei cari?) - kérdez vissza a doge, szinte el sem akarja hinni, hogy a történtek után ilyet mernek mondani neki. Ahhoz előbb adjátok vissza a fiamat! (1 óra 39' 47'-nél először)
Ez az "adjátok vissza a fiamat", olaszul rendetemi il figlio lesz az újra kibontakozó együttes kulcsmondata, a doge egyre ezt ismétli, míg a tanácstagok egyfolytában lemondásra szólítják.
Ennek a zenei egységnek a végén nyilvánvalóan ki fog törni a taps!!! - bár ez azért némileg megakasztja a drámai folyamatot... Arra viszont jó, hogy Foscari alakítója szusszanjon egyet, amire szerintem még egy Domingónak is szüksége lehet, hiszen ő sem gép; a közönségnek pedig időt ad a szituáció jobb átélésére, meg amúgy is imád kedvencének tapsolni :)

A doge természetesen belátja, nem olyanok az erőviszonyok, hogy ellent tudna állni és beleegyezik a lemondásba. Annyit kér, hogy a menyét hívják be hozzá, hogy legyen, aki támogatja, majd lehúzza gyűrűjét e szavak kíséretében: Foscari többé már nem doge.  Loredano a fövegét is el akarja venni, ám Foscari nem engedi meg, hogy egy ilyen méltatlan ember megérintse: Nem érhetsz hozzám, nyomorult, a te kezed tisztátalan!  (1 óra 42' 24"). Ez ismét egy nagy színészi pillanata a doge megszemélyesítőjének. Ekkor újra - és utoljára - halljuk Lucrezia izgatott témáját, aki apósához siet. Apjaként és uralkodójaként szólítja meg, ám Foscari keserűen mondja: Doge már csak voltam, az rabolta el trónom, aki fiamat megölte - menjünk innét!
Ebben a pillanatban megszólal egy súlyos bronzharang (1 óra 43' 26"), aminek a hangja aztán átszövi az egész finálét. A harangszóhoz kell egy kis magyarázó jegyzetet írni. A régi Velencében az embereket a harangok szava igazította el, hogy éppen mi történik a városban. Minden fontos dolognak, eseménynek megvolt a maga jelzése: máshogyan szólt, ha például idegen hajó érkezett a kikötőbe, ha tűz ütött ki, ha meghalt valaki és még lehetne tovább sorolni. Annak is megvolt a maga harangszava, amikor beiktatják az új dogét, és most ez a harangszó csendül fel. Foscari meglepődik: Mily hang ez? Utódomat köszöntik, bár még élek! Loredano a szokott kárörvedő arcával világosítja fel tönkretett ellenségét: Foscarit Malipiero követi a trónon. Tehát már azelőtt meghozták a döntést és megtették az előkészületeket, mielőtt Foscarit egyáltalán felszólították volna a lemondásra... Barbarigo és a többi jelenlevő tanácsos úgy tűnik, érez valamiféle szégyent a történtek miatt, mert azt mondják az intrikusnak: Most már hallgass, tiszteld a fájdalmát, miközben Lucrezia is keserűen állapítja meg, hogy apósa még szinte el sem hagyta trónját, s máris van, aki a helyére lép.

Ekkor, 1 óra 44' 08"-nál kezdődik az utolsó zenei egység, a fiatal Verdi meglepően érett és rendkívüli hatású zenéje (persze az egész jelenet az), amelyet a zenekar mellett a harang kongása is végig aláfest. Zenetörténészek azt mondják, hogy ez a részlet is ihlette Muszorgszkijt, amikor jóval később Borisz Godunov halálát komponálta, nála is fontos szerephez jutottak a harangok. 
Ezt az egységet is Foscari indítja: A templom harangja halálhírem kongja, melytől már nem menekülhetek. 

A szokott módon tekintsük át ennek a zenei együttesnek a fő mondatait, amelyek aztán többször ismétlődnek.

Foscari: Pokoli gyűlölet áldozata vagyok - nincs fiam, nincs trónom, nincs életem.

Lucrezia: A harang ma bosszút kiált, legyek erősebb, mint maga a végzet, mely téged gyaláz.

Loredano: E gyászteli óra nekem vidám napot szerzett, a szívem már régóta várta.

Barbarigo és a tanácsosok: A végzet harangja kitárja a sírt, mily gyászos óra, lesújtja a halál.

S az utolsó pillanatok (1 óra 47' 36"): A halálom ez a hang - mondja Foscari a harangokra. Lucrezia megrendülten suttogja neki, hogy legyen erős, ám a doge ennyi csapás után tényleg nem bírja tovább, s Én jó fiam! kiáltással (Mio figlio!) holtan esik össze.
Loredano - a libretto szerint - egy füzetbe jegyzi be s ki is mondja: Fizetve a számla! (azaz bosszút állt apjáért és testvéréért), míg a többi jelenlevő a Megölte a bú mondattal zárja az operát.

Hát, csak a végére értünk :)

A közelmúltban készült Domingóról egy spanyol portréfilm, amelyben több apró részlet is látható az opera valenciai előadásából és különböző érintettek beszélnek is róla. Egészen fiatal tenorista énekelte a fiát, aki teljesen belelkesedve mesélte, hogy mekkora öröm volt Domingóval dolgozni, akinek elképesztő, hogy mennyi energiája van és még ők, fiatalok is tőle töltődtek fel... És beszélt Domingo saját fia, ifjabb Plácido, aki azt mondta, hogy Francesco Foscari nem egyszerűen az apja egyik szerepe, hanem egy olyan figura, aki egy az egyben az apja; úgy fogalmazott, hogy ő maga Francesco Foscari :)

Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 6.

2014. január 9., csütörtök

0 megjegyzés
A nagy drámai felvonásvég után egy kicsit "lazább" hangulatban kezdődik a 3. felvonás. Folytassuk az operával való ismerkedést azzal a felvétellel, amit eddig is használtunk. A mai részhez 1 óra 17' 50"-hez szánkázzunk előre:




A mű általános alaphangját azért megadja először a három komor akkord, de rögtön utána pezsgő ünnepi hangulatba csöppenünk a velencei Szent Márk téren, közel a Canale Grandéhoz. Gondolaversenyre gyülekezik a nép. A nyitókórus, majd a gondoladal zenéje szerintem ugyanarról a tőről fakad, mint majd később a Rigoletto vagy a Traviata báli zenéi. A szöveg is a sok vidám maskarást idézi, akik közt nincs bánatos egy sem, és süssön a nap vagy a hold a vízre, ma a tánc hajnalig meg nem áll. 

A tömegben Loredano és Barbarigo tűnnek fel. Barbarigo úgy látszik, az ítélethirdetésen csak pillanatnyilag gyengült el, most újra ott van az intrikus Loredano mellett. Megjegyzésére, miszerint milyen vidámak a velenceiek, Loredano azt veti oda, hogy hiszen nekik olyan mindegy, hogy melyik arisztokrata családból származik a doge. Felszólítja a népet (1 óra 19' 06"-nél) hogy mivel a gondolák készen állnak, induljon is el a verseny.

Ekkor csendül fel a gondola-kórus, aminek részleteit már egyszer hallottuk Jacopo börtönébe beszűrődve. Olasz földön önállóan is népszerű a dallam, amatőr kórusok is gyakran műsorra tűzik zongorakísérettel. Szövege egyszerű: a versenyre készülő gondolásokat buzdítja, s a rájuk a parton váró szép lányokkal és az elnyerhető díjakkal kecsegteti őket :)

A jelenet színhelye, a Piazza San Marco a valóságban
A vidám hangulat megfagy, amint a téren összegyűlt emberek meghallják a Doge-palota harsonásait (1 óra 21' 35"-kor) és meglátják a porkolábokat, akik Jacopo Foscarit kísérik a partra. A libretto instrukciója szerint nemcsak a nép párolog el a térről gyorsan, hanem még a gondolák is eltűnnek a csatorna vizéről s helyettük megjelenik egy, az állami zászlóval, Szent Márk oroszlánjával díszített hajó, mely Jacopót fogja száműzetésének helyére vinni. Loredano bosszúsan állapítja meg, hogy gyáva rongy a híres nép, akik viszont azt éneklik, hogy bajt jeleznek a hangok, jobb elkerülni a vészt.

Remélem, most már mindenki megismeri Jacopo klarinétos dallamát (1 óra 21' 57"-nél, ezt már ide sem kellene írnom), amivel együtt az őrökkel körülvett ifjú Foscari is megjelenik a színen, akit felesége követ. Ez a téma most is a klarinéton és talán a legteljesebben kidolgozva szólal meg.
Jacopo, hogy úgy mondjam, tartja formáját és így fordul feleségéhez:
Szerencsétlen asszony, én tettelek boldogtalanná. Özvegy vagy, pedig a férjed él még... Hát, szerintem nem kellene még tovább búsítania a feleségét, inkább egy kis erőt kellene mutatnia, nem? Lucrezia erre nem is felelhet mást, csak azt, hogy Taci, crudele! azaz Hallgass, kegyetlen! Ám Jacopo tovább folytatja: Ha a tengerfenéken pihennék, az mindenkinek jobb lenne... Jó, persze, nyilván nagyon kétségbe van esve, amit a zene is pontosan tükröz, de ennyire nem kellene elhagynia magát... Azért Lucrezia szavaira, hogy apádra és miránk már nem is gondolsz? egy kicsit összeszedi magát. 1 óra 24' 58"-nál egy szép dallam indításával felesége gondjaira bízza idős apját és két gyermeküket azzal, hogy ha a fiúk nagyobbak lesznek és róla kérdeznek, mondd meg nekik, hogy nem voltam vétkes. Ezek a szavak annyira elbúsították Lucreziát, hogy most ő sóhajt fel: engedj meghalni, Istenem! Válaszként Jacopónak végre felébred valamennyire a büszkesége és felesége lelkére köti: Légy a Contarinik és a Foscarik méltó utóda és párja, ne lásson téged később senki könnyezni, hogy soha ne érhessen gúny.
Mondjuk, kissé vulgárisan fogalmazva, szerintem itt "bagoly mondja verébnek", mert eddig éppen Jacopo volt az, aki teljesen elhagyta magát és felesége az ő hatására gyengült el.... Jó, persze, legyünk tárgyilagosak: tényleg nagyon nagy tragédia a család szétszakítása és szülőföldjének, hazájának elhagyása, indokolt Jacopo fájdalma; de én most is úgy érzem, hogy kettejük közül felesége az igazi nagy lélek... Pedig Jacopo már annyira nem fiatal, hogy némi tűrőképességre és életismeretre ne tett volna szert, hiszen kétgyermekes családapa. Az első felvonásban, legelső áriájában szerintem több erőt mutatott...

Loredano a gályaparancsnokhoz fordul (1 óra 26' 57"-kor), hogy induljanak már végre. A házaspár ekkor ismeri fel őt, aki személyesen idejött a kikötőbe kiélvezni bosszúját. Közben a tér újra megtelik kíváncsi emberekkel.
A jelenet záró zenei egységét Jacopo indítja (1 óra 27' 21"): Én jó családom, végleg el kell válnunk, csak az égben találunk majd vigasztalást.
Lucrezia: Gondolj arra, hogy itthon várnak téged, s tovább kell élned, hogy minket újra megláss.
A jelenlevő embereket megtestesítő kórus, akikhez már megint csatlakozik Barbarigo (!), ezt énekli: Elönt a részvét, emberi szívnek túl sok ennyi bánat.
S mindehhez csatlakozik a kárörvendő, bosszúját élvező Loredano: Itt van végre bosszúm édes napja, amit annyi éve vártam, ó, ti szerencsétlenek, fájdalmatok nekem örömet ad.

A libretto utasítása szerint Jacopo és Lucrezia utolsó addio-ja után a gályaparancsnok és a porkolábok felkísérik az ifjú Foscarit a gályára. Lucrezia barátnője, Pisana karjaiba borul. A tömeg feloszlik.

Már csak a zárókép van hátra, ami egy hosszú, több részből álló hatalmas jelenet, középpontjában Francesco Foscarival. Szerencsére a doge alakítója tud egy kicsit pihenni a börtön-, majd a tanácstermi jelenetek után, hiszen ebben a kikötői képben nincs jelen, mert a 3. felvonás maradék részében aztán fantasztikus erőre és energiára lesz szüksége! Erről majd legközelebb, de ígérem, nagyon hamarosan :)




Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 5.

2014. január 8., szerda

0 megjegyzés
A múltkor elmesélt börtönjelenettel már nagyon benne vagyunk az opera sűrűjében. Közvetlenül utána, a 2. felvonás 2. képe szintén rendkívül fontos egysége az operának, drámaiságában talán csak a fináléhoz mérhető. Most történik ugyanis először, hogy a külön-külön megismert "szekértáborok" közvetlenül szembesüljenek egymással. Ezt a hangulatot már előkészítette az a jelenet, amikor Loredano megjelent a börtönben, de most a tanácsurak is jelen vannak, s az alkalom hivatalos: a Doge-palotában közlik a fiatal Foscarival az ítéletet, hogy rögtön utána a kikötőbe kísérjék.

A már megismert videofelvételt nézzük újra:




Jelenetünk 1 óra 6 perc és 29 másodpercnél kezdődik.

Elsőként a Tízek Tanácsa és más hivatalos emberek érkeznek, a már jól ismert "umpappa-umpappa" témával, amely aztán egy egész kórussá terebélyesedik. Szövege bosszúszomjas: Vesszen a gyilkos Foscari, aki Donatót a halálba küldte (itt megjegyzem, hogy az egyik vádpont az volt Jacopo ellen, hogy megölte ezt a Donato nevű tagját a Tízeknek, aki az ő első száműzetési ítéletében fontos szerepet játszott) és leszögezik: A törvény szava szent és lesújtja azt, aki vétkezett.

1 óra 18' 49"-nél vonul be a terembe a doge. Mint az állam nagytanácsa hívattatok engem - kezdi. Még nem tudom, milyen céllal gyűltetek össze, hogy fiamat vagy engem tesztek tönkre, ám itt vagyok, mert a tanács szava törvény. Külsőmben a doge vagyok, ám szívemben apa.

Ebben a pillanatban (1 óra 10' 33"-kor) halljuk meg Jacopo klarinétos főtémáját, amit a nyitányban ismertünk meg s azóta Verdi mindig ezzel a dallammal jelezte, ha a fiatal Foscari megjelent a színen. Amint belép a terembe, Loredano máris tudomására hozza a tanács ítéletét, az örökös száműzetést.

Azt kell, hogy mondjam, Jacopo ebben a jelenetben viselkedik talán a legférfiatlanabbul, pedig tulajdonképpen nem érte meglepetés, hiszen az ítéletről már a börtönben tudomást szerzett. A száműzetésbe bele fogok pusztulni - mondja, majd, szinte mint egy kisfiú, apjához fut, hogy védje meg: Nem szólsz egy szót sem a fiad érdekében? Kegyelmezz! Ha te kéred, nincs, ki megtagadja tőled.
Mire apja - teljes dogei ornátusban, amelyben nem is tehet mást - vérző szívvel, de így szól: A tanács határozott, így fiam, távozz békével. Jacopo kérdésére, hogy látjuk-e még egymást, a válasza: már csak a mennyben.
Loredano dühösen szólítja a porkolábokat, ne húzzák az időt, kísérjék Jacopót a kikötőbe, ahol már ott a hajó, mely Krétára viszi.

Ám ebben a pillanatban (1 óra 12' 14"-kor)  Lucrezia lép be hölgyeivel s vezeti két kisfiát, akikkel együtt apósa és a tanácsurak elé veti magát. Most teszi meg azt, amit már a tárgyaláskor akart, de akkor a hölgyei lebeszélték, hogy csak ártana férjének. De mivel megvan már az ítélet, nincs vesztenivalója, hogy most megpróbálja.

Ebben a szituációban egy igazi drámai, nagy együttes következik a színen lévő valamennyi szereplő, illetve a tanácsosok férfi s az udvarhölgyek női karával. Szerintem ez a jelenet Verdi érettebb operája, a Simon Boccanegra nagy tanácstermi jelenetének előképe: bármennyire is más a két szituáció, azért vannak hasonlóságok. Például abban, hogy mindkettőben a női főszereplő, itt Lucrezia, a Boccanegrában pedig Amelia szólama válik vezető szólammá. Hatásfokban és drámaiságban is hasonlít a két jelenet. Bár A két Foscari szerzője még fiatal, de különösen az operának ez a része - és majd a drámai zárójelenet - stílusában már az érett Verdit mutatja.

A szövegrészek, amelyekből A két Foscariban a nagy együttes összeáll:

Jacopo: Miután meglátja gyerekeit, s Ó fiaim, fiaim felkiáltásban tör ki, ő indítja ezt a zenei egységet, amely a televíziós felvételen 1 óra 12' 47"-nél kezdődik. Apjához fordul a már ismert áldozati attitűdjével: Nézd a gyermekek könnyeit, te nagy úr vagy, segíts rajtunk.

Lucrezia: szerintem sokkal ésszerűbben érvel és ő nem apósához, hanem a tanácsurakhoz szól: Ha szívetek kőből lenne, akkor is meglágyulhatna a gyermekek láttára, hiszen köztetek is vannak férjek és apák.

A Doge: Le kell győznöm könnyeimet, ne lássa senki bánatom, mert csak gúny tárgya lennék.

Barbarigót, az intrikus Loredano szenátor-társát, aki eddig vele tartott, tényleg meghatják Lucrezia szavai s Loredanóhoz fordul (1 óra 14'-nél), csak szavait kissé elnyomja Lucrezia könyörgése, mert hát nem ez a cselekmény fő vonulata, de azért mi vegyük észre: Nincs szíved, Loredano, látva a gyermeki könnyeket?

Válaszul Loredano szinte dialalittasan veti oda: Te nem tudod, milyen régóta kívántam ezeket a könnyeket látni, amelyekkel végre betelik bosszúm!

A női kórus természetesen Lucrezia és férje pártján áll és a szenátorokhoz szól: Nézzétek a könnyeket, szánjátok őket és bocsássatok meg!

A tanácsosok   kórusa pedig, mint a mű folyamán végig, álszentül nyilatkoztatja ki: Igazságos a büntetés, hiszen bűnös az elítélt, s a tanács nem adhat rossz példát egy bűnös elengedésével. 

Mi nézők pedig választhatunk, hogy vajon a tanácsosok tényleg hisznek-e Jacopo bűnösségében, vagy tudják, hogy ártatlan, csak megvette őket Loredano. Egyszóval, tiszta politika... 

Tehát ezek a szólamok és ezek a mondanivalók fonódnak össze ebben a nagy együttesben. Ez gyakorlatilag ugyanaz a jelenet, mint ami Francesco Hayez romantikus festményén látható, megmutatom újra (csak a képen a környező emberekből van kevesebb, mint Verdi színpadán, de hát ott a hatáshoz kórusra is szükség van):





Mielőtt az őrség a kikötőbe hurcolná, Jacopo apjára és feleségére bízza fiait (1 óra 15' 54"-nél), majd újra elég férfiatlanul közli, hogy ő a száműzetésbe belehal... Szerintem, ha Lucrezia lenne a helyében, valamit biztos kitalálna - vagy legalább abban bízna, hogy még fordulhat a velencei hatalmi széljárás és akkor újra egyesülhetne a családjuk, hiszen nem a vérpadra kell menni, de nem süppedne bele ennyire az önsajnálatba.

Az udvarhölgyek kórusa pedig, akikhez érdekes módon most már Barbarigo szenátor is csatlakozott (úgy látszik, tényleg meghatotta őt a család szétszakításának fájdalma; szerintem ha ez a valóságban történne, ő lenne a Tízek következő koncepciós perének a vádlottja...) így kommentál: Nincs nagyobb kín a földön, mint amit nekik kell elviselniük - s ezzel ér véget a 2. felvonás.