Fejtő Ferenc és a zene 1.

2014. augusztus 30., szombat

0 megjegyzés
105 éve, 1909. augusztus 31-én született Fejtő Ferenc Nagykanizsán, a Csengery út 22. számú házban, melyen már emléktáblája is olvasható.

A szülőház

és az emléktábla


Egész életében rendkívül intenzív kötődései voltak a zenéhez, bár - mint tudjuk - ő maga nem muzsikus lett. Ám családjában több profi muzsikus is volt. Háttérként elmondom, hogy akkoriban Kanizsán, persze nemcsak nálunk, de Kanizsa különösen híres volt erről, szinte minden családban muzsikáltak. Zeneiskola még nem volt, de bőséggel működtek magán zenetanárok és általános szórakozási formának számított a házimuzsikálás, nemcsak családi, hanem nagyobb baráti, társasági körökben is. Valamely hangszeren való játszani tudás, vagy kiművelt éneklés belépő volt a "jobb" társaságba. Nem véletlen, hogy nemcsak a gimnáziumban tanítottak zenét, hanem a kereskedelmi iskolában is, mert felismerték, hogy üzleti kapcsolatokban a muzsikálni tudás kifejezetten előnyt jelent. Természetesen a házimuzsikálás sokféle szinten folyt, de a nagypolgári családokban nem volt ritkaság a teljesen profi, vagy majdnem profi szinten muzsikáló családtag.

Fejtő Ferenc eredeti neve, mint tudjuk, Fischel volt. Csehországi származású nagyapja, Fischel Fülöp telepedett le Kanizsán az 1850-es években és lett elismert nyomdász, könyv- és újságkiadó. Vállalkozását fiai, Lajos és Ede folytatták. A család távoli rokonságban állott az eredetileg Kiskőrösről származó, akkoriban már Zágrábban élő Bonyhádi famíliával. Lajos megismerkedett egyik gyönyörű lányukkal, hivatalos nevén Idával, akit érdekes módon később fia Emma keresztnéven emleget. Ida/Emma akkor egy rossz házasság poklából, nem sokkal kislánya születése előtt menekült haza szüleihez. Lajos sokszori zágrábi látogatásai után 1908. július 15-én Fiuméban volt az esküvőjük. Első gyermekük Fejtő Ferenc.

Fejtő édesanyja rendkívül muzikális volt, olyannyira, hogy elvégezte a bécsi zeneakadémiát. Első férjhezmeneteléig otthon zongoraórákat adott. Házassága idején férje a muzsikálást sem szerette... Miután Fischel Lajossal összeházasodott, Kanizsára költözött.

Ettől kezdve tudjuk nyomon követni zenei tevékenységét is, ugyanis a város akkori két hírlapjában, amelyek közül az egyik, a Zala éppen férje családjáé volt, sok híradást olvashatunk. Igaz, hogy ebben az időben terhességei következtében (még egy kisfia született) nem volt mindig "formában" a muzsikáláshoz, de így is sokszor fellépett koncerteken. Sőt, amikor 1913-ban felröppent egy hír felsőbb leányiskola és mellé zeneiskola alapításáról, mint zongoratanárt számításba vették. A dologból nem lett semmi, ám témánk szempontjából a dolog jelzés értékű.

A férj, Fischel Lajos is szerette a zenét, jól csellózott, szép énekhangja volt, egy időben buzgó tagja volt a Kanizsai Dalárdának. Mellette munkája révén is voltak zenei kötődései: a Fischel-cég mint könyvkiadó több kottát is megjelentetett és nemcsak az ő idejében, már apja vezetése alatt is, ezeket pedig árulták a könyvesboltjukban hangszerekkel, hangszerkellékekkel, később gramofonlemezekkel együtt.

Fejtő Ferenc később így jellemezte apját Budapesttől Párizsig című könyvében:
... kedves és érzelmes ember volt [...] ebből adódott előszeretete Heine költészete, a zongoraművészet, az ének és Schubert dalai iránt. [...] Apám kedvelte a divatos operetteket, Strauss, Lehár, Kálmán Imre műveit. Kedvenc színésznője Fedák Sári volt, a korszak nagy csillaga. [...] A lustálkodásokkal töltött vasárnap reggeleken [...] kérésemre eljátszotta gordonkáján a kedvenc nótáit: "Hullámzó Balaton tetején", "Eltörött a hegedűm" és így tovább.

Nézzünk néhány újságcikk részletet Fejtő édesanyja említésével:

Zalai Közlöny 1910. november 28. 2. oldal:
Hofrichter Emma és Fischel Lajosné művészi játéka a tökéletes együttes minden jegyét karakterizálta s tehetségük igaz fényben ragyogott Wieniawsky Legendájában és Rechfeld Elfentanzában is.

Zala 1910. november 29. 3. oldal:
Hofrichter Emma hegedűtanárnő valódi művészettel és előkelő egyszerűséggel játszott. Méltó és igaz sikerében teljesen osztozik briliáns játékú zongorakísérője, Fischel Lajosné. 

Zalai Közlöny 1911. április 3.
Hofrichter Emma úrhölgynek és Loewy Mariska úrleánynak, Fischel  Lajosné úrnőnekzongora kíséretével előadott hegedű játéka oly nagy tetszést aratott, hogy a szűnni nem akaró tapsolásnak csak egy ismét nagy sikerrel előadott ráadás vetett véget.

Zárójelben:
A többször említett Hofrichter Emma a berlini zeneakadémián Joachim József  keze alatt tanult művész volt, több, mint öt évtizedig működött Kanizsán. Egyszer majd megírom, amit eddig tudok róla, mert őt is teljesen elfelejtették... Ida kedves kamarapartnere volt a szintén kanizsai magánzenetanár Sterneck Zsigmondnak. Az ő életének megírása is a "bakancslistámon" szerepel.

A Fischel család élete ezekben az években volt a legboldogabb - ám ez sajnos nem tarthatott sokáig. Fejtő Ferenc édesanyja, amikor kisebbik fia alig töltötte be első életévét, mellrákban megbetegedett. Több műtét és rengeteg szenvedés várt rá. Ötödik évében járó Ferenc fia emlékezett az utolsó nyárra, amikor néhány hetet még együtt tölthetett műtét után lábadozó édesanyjával egy kis olasz üdülőhelyen, Fiumicellóban. Ám édesanyja állapota rosszabbra fordult, a gyerekeket hazavitték Kanizsára. Még egy műtétet végeztek a szép fiatalasszonyon, de már nem segíthetett, s pár héttel a nagy háború kirobbanása után, 1914. szeptember 21-én Zágrábban meghalt. Sírja is ott van a Mirogoj nevű temetőben.

Zala, 1914. szeptember 23.


A Zalai Közlöny nekrológjából idézek (1914. szeptember 28.):

Fischel Lajosné meghalt. Szomorú hírt kaptunk a közel múlt napokban. Fischel Lajos "Zala" laptársunk tulajdonosának művészlelkű felesége, szül. Bonyhádi Ida 37 éves korában Zágrábban elhunyt. Városunkban mindenki ismerte a nemeslelkű úrinőt, aki finom lelke ékes és úri tulajdonságaival mindenkit lebilincselt és tisztelőjévé tett. Nemcsak férjét érte halálával súlyos veszteség, hanem városunk zenei életét is, amelynek az elköltözött egyik nagyon kiváló előkelősége volt. Kétszeresen fejezzük ki tehát elhunyta felett részvétünket. Részvétünk szól a gyászoló férjnek s az itt maradt kis árváknak; de igaz részvéttel írjuk ide ezen condoleáló sorokat azért is, mert Fischel Lajosné halálával amúgy is szegény zenei életünket sújtotta nagy veszteség. 

Fia később így emlékezett rá Budapesttől Párizsig című könyvében:

Azt a néhány emléket, ami megmaradt bennem - karcsú szépségét, sétáinkat a városi parkban, és kivált zongorajátékát (különösen Beethovent szerette) -, ma is féltett kincsként őrzöm.

Egy másik emléke édesanyjáról, hogy zongorázás közben az ölében ül, úgy, hogy anyja két karja átfogja. A kisfiú akkor a legboldogabb, amikor kézkeresztezéses rész jön a kottában, s a karok még szorosabban körbeölelik. Erről még kilencven év múlva is álmodott...

Befejezésül pedig hallgassuk meg az ismert szép romantikus darabot, amelynek zongoraszólamát többször is játszotta nyilvánosan Fejtő Ferenc édesanyja - Wieniawski: Legenda:


Felhasznált irodalom:

Fejtő Ferenc: Budapesttől Párizsig. Bp. Magvető, 1999
Fejtő Ferenc: Érzelmes utazás. Bp. Magvető, 1989
Földes Anita: Átéltem az évszázadot. Utolsó interjúk Fejtő Ferenccel. Bp. Scolar, 2013


Nagykanizsai sírok bécsi temetőben

2014. augusztus 22., péntek

0 megjegyzés
Júliusi bécsi egy hetem alatt a legelső hely, ahova az első teljes napon elmentem, a Zentralfriedhof, azaz a Központi temető volt. Már nagyon régen vágyódtam oda, hogy ott lehessek Beethoven, Schubert, Brahms és sok más nagy zeneszerző sírjánál, és most végre adódott rá lehetőségem. Tényleg nagyon megható volt...

De azzal a reménnyel is zarándokoltam el oda, hogy talán sikerül megtalálni azt a néhány kanizsai vonatkozású sírhelyet, amelyekről tudtam, hogy ott vannak.

Ehhez persze készülni kellett előre. Két sírról már régebb óta tudtam, hogy ott kell keresni őket, sőt, még képet is láttam róluk az interneten, de azért az mégis egészen más, ha az ember maga állhat előttük és készíthet róluk saját fényképeket. A harmadik személy viszont az utazásom előtti este jutott eszembe, egyszer csak bevillant a neve, hátha ő is ebben a temetőben nyugszik.

Bécsnek természetesen több temetője van, illetve volt az egyes városrészek szerint. Közülük néhányat megszüntettek és az ott nyugvó híres embereket a Zentralfriedhof központi helyén temették újra - ez például így történet Beethoven és Schubert esetében. Más temetők ma is megvannak, számuk ötven körül van! Közülük kettőbe még nagyon szerettem volna elmenni, hogy állhassak Gustav Mahler sírja előtt és hogy azon a helyen  is lehessek, ahol a visszaemlékezések, későbbi nyomozások Mozart sírját valószínűsítik. Erre már sajnos nem kerülhetett sor, viszont szerencsére még szinte az ötlet felmerülésének pillanatában ki lehetett deríteni, hogy a harmadik kanizsai is a Zentralfriedhofban nyugszik.
A bécsi temetőknek van ugyanis egy remek központi adatbázisuk, amiben bárki, nemcsak a híres emberek, különböző paraméterek alapján visszakereshető és előjön, hogy melyik temető hányas parcellájában, pontosan hol (a sor és a sír száma) nyugszik.

Miután az összes adat a birtokomban volt, természetesen kellett még egy minél részletesebb alaprajz a Zentralfriedhofról, ezt kinyomtatva vittem magammal, bejelölve a keresett sírok helyét. Közülük kettő szerencsére nagyon közel volt egymáshoz, viszont távol a nagy muzsikusok parcellájától. A harmadik sír pedig pontosan a hatalmas temető teljesen ellenkező csücskében... Úgyhogy bizony meglehetősen sokat kellett gyalogolnom, de az erőfeszítést siker koronázta, mert mindhárom sírt megtaláltam!

Nézzük most már konkrétan, kiket is kerestem.

Az a két síremlék, amelyekről már tudtam, és melyekről közben kiderült, hogy közel állnak egymáshoz, Kartschmaroff Leó és Hermine Jaff Braga sírja.

Kartscharoff Leó ötven éven keresztül volt a nagykanizsai zsidó hitközség kántora. Csodálatos bariton hangjának messze földről csodájára jártak, még New York-ba is el akarták csábítani főkántornak, de ő szerette Kanizsát és nem ment... Leányai Bécsbe mentek férjhez, és amikor megbetegedett, egy bécsi szanatóriumba vitték. Ott halt meg 1915. december 31-én és leányai kívánságára ott temették el, hiába szerette volna a hitközség Nagykanizsán örök nyugalomra helyezni

Hermine Jaff Braga operaénekesnő volt, fénykorában a bécsi udvari opera tagja. Práger Hermina néven Kanizsán született, nálunk nevelkedett, aztán szép pályát futott be Európa-szerte. Művésznévnek vette fel az olaszos csengésű Braga nevet, mely azért hasonlít eredeti családnevéhez, később pedig eléje tette férje nevét. Ő is szép kort ért meg, 79 éves korában, 1940-ben hunyt el.

Mindketten a Zentrálfriedhof legelhanyagoltabb helyén, a régi zsidó temetőben nyugszanak. Ez az elhanyagoltság annyit jelent, hogy az egyes parcellák között gondozottak az utak, csak a parcellákon belül van viszonylag nagy gaz, de inkább romantikusnak látszik, mint elhanyagoltnak:




Nézegettem is gondterhelten, hogy ha az ő sírjuk egy-egy parcella belsejében rejlik, akkor bizony nem fogom megtalálni őket. Mellette pedig reménykedtem, mert mindegyikük elég prominens személy volt ahhoz, hogy frekventáltabb helyen, útvonal mellett temessék el őket, Kartscharoff Leónak például a bécsi zsidó hitközség ajándékozott díszsírhelyet. Szerencsére fényképem is volt a sírokról, tudtam, hogy körülbelül milyen sírköveket kell keresnem, és egyszer csak meglett mindkettő! Kartschrmaroff az 52/A parcellában nyugszik 5. sor 36. sír, Hermina pedig 52-es parcella 55. sor 62. sírhelyén. Mindkét hely a parcellák szélén van, ráadásul, a kutató örömére, majdnem szemben egymással.

Hát akkor itt van először KARTSCHMAROFF LEÓ sírja, aki néhány évvel később elhunyt feleségével nyugszik itt:



És itt nyugszik HERMINE JAFF BRAGA, akit én magamban mindig úgy szoktam emlegetni, ahogyan a Zalai Közlöny aposztrofálta, amikor még egészen fiatalon koncertet adott Kanizsán: a kedves kis Práger Hermina :)

Sírfeliratát bizony újra kellene festeni. Annyi azért látszik, hogy majdnem három és fél évtizeddel túlélte férjét.
A harmadik sírban, amelyet  nagyon szerettem volna megtalálni, Gulyás Gizella nyugszik. Róla már írtam itt a blogon részletesebben a "Liszt Ferenc és Nagykanizsa" témában, két folytatásban. Ez itt AZ ELSŐ RÉSZ és ez A MÁSODIK RÉSZ, ha valaki bele szeretne nézni. Az ő sírjának megtalálásához bizony diagonálban át kellett szelni a temetőt, de hála a térképnek és néhány kedves útbaigazítónak, a rengeteg gyaloglást siker koronázta. Hogy rögzítsem az adatokat itt is, Gizella sírja a 122. parcella 3. sorának 22. száma alatt található. Szerintem az én mostani képeim az elsők, amelyek ezt a sírt, amelyben férjével és lányával nyugszik, nyilvánosan megmutatják, úgyhogy mondhatom forrásközlésnek is:



Sőt, ha úgy vesszük, van még egy sír, amely kanizsai vonatkozással bír, ez pedig Alfred Grünfeld zongoraművész monumentális síremléke, aki, mint már szintén írtam róla ITT és ITT, jó barátságban volt Práger Béla kanizsai gyógyszerésszel és sok időt eltöltött városunkban az ő vendégszerető házánál. Grünfeld a temető központi részén, a 32-es parcellában nyugszik (32C-02). Az előző linkre kattintva ott látható síremlékének képe is, most nem másolom ide újra.

Még visszafelé a metróig (Simmering megálló, az U3 vonal egyik végállomása, ha valaki szeretne errefelé eljönni) kellett irdatlan sokat gyalogolnom, dehát ez van, ha az ember nem bennszülött, és a villamosok, trolik útvonalát nem ismeri. Tényleg nagyon elfáradtam, de nagyon elégedett is voltam, hogy sikerült mindhárom kanizsai sírnak utánajárni. És ott volt mögöttem az élmény, hogy állhattam többek között Beethoven, Schubert és Brahms nyughelyénél is :)

Facebook-on is Kataliszt!

2014. augusztus 15., péntek

0 megjegyzés
Május végén egy kedves barátnőm erőteljes biztatására én is megcsináltam facebook-os oldalamat. Ő már hosszabb ideje működteti saját oldalát Wurlitzer néven, ahova jónéhány hónappal ezelőtt én is beszálltam. Ha "normális" az ügymenet, akkor szerdai napokon én szerkesztem az oldalt, persze időnként előfordul, hogy cserélünk.

Szóval, Viki gyakorolt rám erőteljes nyomást :), hogy most már én is csináljam meg a saját oldalamat, biztosan jó hatása lesz a blogjaim látogatottságára és úgy egyáltalán. Ezt én is terveztem már egy ideje, csak még akartam a dolgon kissé tűnődni, de Viki győzködésére május végén tényleg belevágtam. 

Nagyon hamar megtaláltam a borítóképet hozzá, saját régi fényképeim között. Már jó ideje, hogy egyszer körbefényképeztem "Otthon is könyvtár" címmel az íróasztalomat és a könyvespolcaimat, és amikor elkezdtem gondolkodni, hogy mi s fejezné ki legjobban képileg az oldalt és vele együtt engem, akkor rögtön beugrott ez az íróasztalos kép. Rajta a munkaeszközeim: számítógép (az asztali gép azóta sajnos nem működik, úgyhogy egy ideje csak a kicsi fehér laptoppal dolgozom), jegyzetek, emlékeztetők, tollak. A nagy monitoron Plácido Domingo fényképe látható, amint aláírásokat oszt első pécsi koncertje után - én fényképeztem, a szőke lányok mögött állva a koncert nagy élménye után; akkor láttam-hallottam először Domingót élőben, s ezzel egy nagy vágyam teljesült. Akik rendszeresen olvasnak, tudhatják, hogy azóta többször is sikerült látnom, még színpadon is, amit akkor még nem gondoltam volna.
Az asztalon ott van Liszt Ferenc fényképe, kettő is, akibe akkor szerettem bele, amikor, nagyjából húsz éve az életművéről szóló vetélkedőre készültem. A falon pedig egy plakát, abból a tárgykörből, amivel mostanában a legtöbbet foglalkozom: Nagykanizsa zenei életének történetéről is már sokat írtam a blogban.



A saját fényképem is úgy érzem, jó választás volt a facebook-os oldalra: néhány éve a Múzeumok Éjszakáján, a kanizsai születésű zeneszerzőt, Sigmund Romberget "reklámozva" mi szervezők is korabeli ruhákba öltöztünk, a zalaegerszegi színház jóvoltából. Nem tudom, mennyire látszik, a kezemben egy valódi csipkekesztyű van :)
Ezt a képet nem másolom ide, akit érdekel, nézze meg a tetthelyen, azaz a facebook/kataliszt helyen.

Ez tehát az oldal külső megjelenése.

Neve azért "kataliszt", mert zenei blogom is erre a névre hallgat. S hogy ez a blog miért lett kataliszt, azt megírtam ITT.

A facebook-os oldal tartalmát a névjegyben úgy foglaltam össze, hogy "Zenei és kultúrtörténeti érdekességek".

Először is, megmutatom benne mindkét blogom friss bejegyzéseit, szinte abban a pillanatban, amikor nyilvánosságra hozom őket. A másik blogom egyébként, hátha van, aki nem ismeri, GÁBOR MIKLÓS színművészről szól.



Aztán ajánlom az oldalon korábbi írásaimat mindkét blogból. Előfordul, hogy éppen akkor van valamilyen aktualitásuk, de többször van olyan is, hogy "csak úgy" - mert már régen kerültek elő, és úgy gondolom, érdekesek lehetnek.

A blogoktól függetlenül közzéteszek az oldalon más tartalmakat is, nagyrészt a klasszikus zene témakörében. Ezek sokszor kötődnek évfordulókhoz: egy-egy jeles szerző születésének vagy halálának napjához, egyéb életrajzi eseményeik évfordulójához (ma például Johann Strauss esküvőjéhez), ismert művek ősbemutatójához és sok más érdekességhez. Ezeknek persze sokszor vannak kapcsolatai a társművészetekkel, történelemmel is.

Mostanában a napot versekkel szoktam kezdeni. Nővérem, Kara Kocsis Gabriella (1943-2009) Visszhang sem felel című kötetéből minden nap reggel 9-kor megmutatok egyet, abban a sorrendben, ahogyan a kötetben megjelentek. Éppen mához számított három hét múlva fog sor kerülni az utolsó versre.

Vannak az oldal tartalmára további terveim is, csak még némi előmunkálatot igényelnek.

Hát, első nekifutásra ennyit tudok elmondani a facebook-os oldalamról.
 
Remélem, akik ezt most olvassák, azok nagyrészt találkoztak velem a facebook-on is, de hátha mégsem mindenki, akinek lenne hozzá kedve. Vagy akik már találkoztak vele, és tetszett is nekik, csak még nem lájkolták, nagyon örülnék, ha ezt is megtennék - úgy tényleg minden új bejegyzésről kapnának hírt. Persze nem kell mindent elolvasni belőlük, csak ami tényleg érdekesnek tűnik számukra. Nemcsak a teljes facebook-os oldal, hanem az egyes bejegyzések esetében is nagyon örülök a lájkoknak és véleményeknek. Igaz, a facebook-on való megjelenés a blogoknak annyiban nem tesz jót, hogy amikor blogbejegyzést mutatok meg, a facebook-on fűzik hozzá legtöbben a véleményüket, nem magában a blogban, így ott ennek nem marad nyoma. Esetleg kérhetem, hogy aki teheti, az ilyen esetekben ott kommenteljen? Vagy ha ez bonyolult, akkor kommeteljen a facebook-on, annak is nagyon örülök ám :)

Búcsúzom abban a reményben, hogy mindkét formában fogunk találkozni :)

Aki II. Rákóczi Ferenc híres portréját megtalálta

2014. augusztus 6., szerda

0 megjegyzés
Talán még lesz időm gyorsan megírni és feltenni ezt a posztot. A sietségre annyi okom van, hogy ma van Mányoki Ádám halálának évfordulója: 1757-ben augusztus 6-án hunyt el. Igaz, remélem, ez a kis írás évfordulótól függetlenül is érdekes. De azért igyekszem vele, hogy még ma nyilvánosságra kerülhessen.

Egyszer régen, amikor Erdősy Eugéniával, a fiatalon öngyilkossá lett, kanizsai kötődésű berlini operett-primadonnával foglalkoztam, már röviden felvetettem ezt a témát, mint mellékszálat - csak szerintem különösebben nem is tűnt fel senkinek, még itt Nagykanizsán sem, így most megírom részletesebben.

Pedig azt hiszem, büszkék lehetünk arra, hogy Mányoki Ádám leghíresebb festményét, a II. Rákóczi Ferencről készített, mindannyiunk által nagyon jól ismert portrét egy Nagykanizsáról elszármazott fiatalember fedezte fel, akit úgy hívtak, hogy Nyári Sándor.


Mányoki Ádám: II. Rákóczi Ferenc


Azért, a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy Nyári Zalaegerszegen született 1861-ben - még Sommer Sándor néven -, ám egészen ifjan Kanizsán találjuk, mint kezdő újságírót a Kanizsán szerkesztett és kiadott Zalai Közlöny című lapnál. Tőlünk ment aztán tanulni először a bécsi műegyetemre, majd onnét 1885 tavaszán Berlinbe. Közben kapcsolatát továbbra is fenntartotta a kanizsai hírlappal s többször küldött tudósítást külországból. Berlinben sikerült megismerkednie akkor rendkívül sikeres "földi"-jével, az említett operettprimadonnával. Nyári akkor is Berlinben volt, amikor Eugénia - szívügyek miatt - 1886 szeptemberében öngyilkos lett, s így gyakorlatilag első kézből tájékoztathatta a kanizsai olvasókat a történtekről. De ez csak egy kis epizódot jelentett a fiatalember számára, még ha megrendítőt is, hiszen fő törekvése az volt, hogy tudós művészettörténésszé képezze ki magát. Ez így is lett s hazatérve - első lépcsőfokként - a Nemzeti Múzeumban lett asszisztens, majd az Országos Képtárhoz, a Szépművészeti Múzeum elődéhez került, már sokkal magasabb rangban. Később a Műegyetemen mint magán-, majd rendes tanár művészettörténetet adott elő. Több könyvet és más publikációt írt: foglalkozott például a kassai székesegyházzal - talán éppen Rákóczi miatt -, a czestochowai pálos kolostorral és Brocky Károly festőművésszel.

Ifjú korától kamatoztatta külföldi, elsősorban német kapcsolatait. Már 1888-ban azt írta régi újságja, a Zalai Közlöny, hogy kormánymegbizatásból Kupeczky János magyar festőművész életét kutatja - és ez nyilván igaz is volt, mert később megjelent a róla szóló könyve. Talán akkoriban botlott bele Mányoki Ádám munkásságába, hiszen egy ideig mindkét festő német nyelvterületen működött, és nagyjából kortársak is voltak.
Itt jön az érdekesség, és, hogy úgymondjam, az attrakció: ugyanis azt, hogy ma ismerhetjük Mányoki Ádám portréját a Nagyságos Fejedelemről, első szinten Nyári Sándornak köszönhetjük: ő fedezte fel, hogy egyáltalán létezik ez a kép, s hogy lelőhelye a Drezda melletti Taschenberg-palota.

Zárójelben a palotáról: nagyrészt elpusztult a második világháborúban, az 1990-es évek közepén rekonstruálva újjáépítették. Ma Kempinski-hotel működik benne:

Forrás: wikipedia.org


Vissza a képhez:
Ezt a felfedezést nem úgy kell érteni, hogy Nyári, bejutva a kastélyba szobáról szobára bolyong és egyszercsak meglátja a képet :) hanem úgy, hogy levelezés útján is végezve kutatásait, szerzett tudomást 1892-ben a festmény létezéséről, amelyet ő maga is csak reprodukción látott. Cikket írt róla a Vasárnapi Újság 1893. évi 14. számába, mellékelve egy fekete-fehér reprodukciót. Szerintem a magyar közönség ebben a formában láthatta először a festményt.
Amúgy még az is előfordulhat, hogy maga Nyári Sándor további életében is csak a  reprodukciót nézegethette, hiszen amikor meg lehetett végre csodálni Budapesten az igazit, ő már tíz éve halott volt...

És hogyan került Budapestre a kép? Ez a híres műgyűjtő, Nemes Marcell érdeme, akinek 1925-ben az egykori szász királyi gyűjteményből sikerült azt megvásárolnia. Személyesen hozta Budapestre, s rögtön a magyar államnak ajándékozta. Hatalmas dolog volt ez, hiszen, gondoljunk csak bele, körülbelül húsz évvel korábban zajlott le a Nagy Fejedelem hamvainak hazahozatala, s azóta Rákóczi Ferenc erősen benne volt a köztudatban, közgondolkodásban, ez nyilván hozzáadódott a kép megtalálásának öröméhez - ami nemcsak egy kiváló festmény, hanem nemzeti ereklye is. Csak szerintem a műgyűjtő nemes tette kissé elhomályosította Nyári Sándor érdemét, pedig ha jó negyedszázaddal azelőtt ő nem jut a festmény nyomára, valószínűleg Nemes Marcell sem tudta volna, hogy mit kell keresni a régi szász uralkodói gyűjteményben.

Ha a Nemzeti Galériában járunk és megcsodáljuk a portrét, azért gondoljunk Nyári Sándorra, a kezdő kanizsai újságíróra és fiatal művészettörténészre is...

Tragédia Gürtler Ferenc sírjánál

2014. augusztus 2., szombat

1 megjegyzés
Ma egy hete meséltem el a nagykanizsai Gürtler Ferenc történetét, aki végigjárva a lépcsőfokokat, kezdő tisztviselőből a Nagykanizsai Takarékpénztár igazgatója lett. Mellette sokat tett a város kulturális, különösen zenei életéért: mint jó csellista, mint az Irodalmi Kör dalárdájának karnagya és mint a Kör magas tisztségviselője. 1924 nyarán, ötven éves korában szívbetegségben hunyt el. Legutóbb nekrológját és gyászjelentését is megmutattam.

A nagykanizsai köztemetőben helyezték örök nyugalomra. Temetésén hatalmas tömeg jelent meg. Régi kórusa gyászdallal, az Irodalmi Kör egy vezetőségi tagja, ahogy az újság írta, "megrázó szavakkal" búcsúztatta. Mint sírkövéről leolvasható, első feleségével nyugszik közös sírban (családi életéről is lásd az előző posztot).






Halála után nem egészen két évvel később nagy tragédia történt a sírjánál. Édesapja, a 81 éves, beteges kesztyűsmester, akin gyógyíthatatlan sebet ütött fia elvesztése - dacára annak, hogy nem egyedül élt: felesége, özveggyé lett menye és három unokája vette körül - hajnalban, fia sírjánál egy régi fegyverrel agyonlőtte magát.


Rögtön idemásolom a korabeli Zalai Közlöny cikkét a történtekről. Természetesen nem tudhatjuk, hogy tényleg hajszálra úgy zajlott le minden, ahogy ott olvashatjuk, de van néhány olyan tény a cikkben, amelyet le lehetett ellenőrizni és tényleg igaznak bizonyult. Így például pontos a halál időpontja, a hajnali 5 óra, mert a fellelhető anyakönyvi bejegyzésben is ez szerepel. Ugyanígy egyezik a halál oka, módja és még több alapvető tény.




 
Ha kimegyünk a temetőbe, le tudjuk ellenőrizni a cikknek azt az adatát is, miszerint Gürtler Ferenc sírja (IV. parcella 21. sor 8-9. sír) valóban pontosan szemben van az Eperjessy család kriptájával.

Ezért azt gondolom, hogy a tudósítás többi része is nagyjából helytálló lehet. Valamint azért is, mert Gürtler Ágoston másik fia, István - mint múltkor is írtam - korábban kanizsai újságíró volt, ennél a lapnál is dolgozott, így gondolom, odafigyeltek, hogy mit írnak a családról.

És akkor itt van a Zalai Közlöny cikke a tragédiáról (1926. június 2. 2. oldal), rákattintva kinagyítható: