Miért hiányzik a Farkas Ferenc Énekegyüttes Nagykanizsa zenei lexikonából?

Két nap óta furdal a lelkiismeret. Nagyon boldog vagyok, hogy egy évi kényszerpihenő után megjelenhetett Nagykanizsa zenei lexikona című könyvem, és igazán szép és sikeres volt a bemutatója, a 100 + 1 éves Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar remek jubileumi koncertjéhez kapcsolódva.

 

www.nagykar,hu

De erősen furdal a lelkiismeret. A lexikonba nem írtam bele ugyanis a Farkas Ferenc Énekegyüttest.

 

Nem mintha nem jutottak volna eszembe és nem értékelném őket nagyon nagyra. Sőt, azt hiszem, ők maguk, legalábbis karnagyuk és az együttesben régebb óta éneklők ezt a nagyon nagyra értékelést tudják is rólam, számtalanszor hangoztattam, korábban újságcikkekben is leírtam. Most megpróbáltam magamban utánajárni, hogy akkor mégis hogyan eshetett meg, hogy kimaradtak a könyvből.

 

Forrás: az Énekegyüttes facebook-oldala

 

Ez a lexikon Nagykanizsa zenei múltjának lexikona. Kétfajta lexikontípus van: a klasszikus lexikon és a "ki kicsoda" típusú lexikon. A klasszikus lexikonok a múltat tárják fel, például csak már elhunyt személyek kerülnek bele, ezzel szemben a "ki kicsoda"–lexikonok kifejezetten csak a jelent, így azokban csak élő kortársak találhatók.

Én klasszikus lexikont szerkesztettem Nagykanizsa zenei életének történetéből. Ez személyek esetében egyértelmű. Viszont: könyvem nem csak személyeket, hanem különböző együtteseket és intézményeket  is tartalmaz. Ezek között vannak olyanok, amelyek – szerencsére – ma is élnek és működnek, ám olyan múltjuk van, ami fontos része a lexikon tárgykörének, tehát semmiképpen sem kihagyhatók.

 

Azonban  van itt egy kockázatos határmezsgye, amit végig éreztem a munka során: a lexikonszerkesztő felelőssége, hogy eldöntse, az élő és működő együttesek és egyebek közül kiket választ ki, kiknek olyan a történelmi múltja, hogy bekerüljön. Nyilván egy most 100 éves együttes, illetve jog- és szellemi elődei esetében ez egyértelmű. De akiknek/amiknek rövidebb a múltja?  Itt a kockázat, hiszen valamekkora múltja minden működő együttesnek van, de azt nem tartottam lexikonom feladatának, hogy minden mai formációra kitérjen. A Bojtár együttes például azért került a könyvbe a Kanizsa Táncegyüttessel együtt, mert az ő múltjuk a kiskanizsai művelődési házban 1970 körül létrejött pávakörben gyökerezik, ők onnét nőttek ki az évtized végén. De valóban, nem voltam teljesen következetes, mert van a lexikonomban két olyan formáció (az Igricek és a Kanizsa Csillagai), amelyeket ha beleszerkesztettem, akkor az 1991-ben alakult Farkas Ferenc Énekegyüttest is bele kellett volna. Hiszen már nekik is több, mint harmincéves – és nem is akármilyen! – múltjuk van. Mentségem csak annyi, hogy ők nekem egy annyira ma élő és virágzó együttes, és ez a harminc év az én életemben is olyan gyorsan elfutott, hogy a lexikon munkálatai közben sosem úgy gondoltam rájuk, mint a múlt egy darabjára. Ebben valószínűleg hibáztam és sajnálom...

 

Talán most hogy ezt megírtam, kevésbé fog furdalni a lelkiismeret és ők sem fognak haragudni... 

 

Viszont tényleg nagyon kellene egy "ki kicsoda"-szerű számbavétel, amely Nagykanizsa zenei életének mai állását mutatná be. Bevallom, erre kevésbé érzem magamat alkalmasnak, és időm sem nagyon lenne rá, ugyanis városunk zenei múltjában még mindig nagyon sok feltárni való van, s elsősorban ezt érzem feladatomnak.

 

Farkas Ferenc és Nagykanizsa

Farkas Ferenc kétszeres Kossuth-díjas és Herder-díjas zeneszerző Nagykanizsán született 1905. december 15-én a Vörösmarty utca 36. számú, ma is álló házban.

Ő maga későbbi visszaemlékezéseiben ezeket mondta gyökereiről, szülővárosáról:

Nagykanizsán születtem, de mivel öt éves koromban elköltöztünk innen, csak halvány emlékeim vannak a városról, azok is inkább az egykori fényképek nyomán. [...] Tulajdonképpen a véletlennek köszönhető, hogy életem ebben a városban kezdődött: édesapám katonatiszt volt, akit akkor éppen oda helyeztek. Később azonban megtudtam, hogy a család valóban Zala megyéből származik, de onnan Nyitra megyébe költöztek, és édesapám Balassagyarmaton keresztül tért vissza Nagykanizsára.

Sikerült feltalálni születésének hivatalos bejegyzését:

Innét tudhatjuk, hogy apja neve Farkas Aladár, Balassagyarmaton született, 31 éves honvéd főhadnagy. Anyja a 19 éves, zombori születésű Saly Blanka. Vajon a szülők hol találkoztak???
Apjáról még érdemes annyit rögzítenünk, hogy kiváló céllövő volt, és ebben a minőségében részt vett az 1912-es stockholmi olimpián. Amúgy meglehetősen katonás módon nevelte a kisfiút, amit szerencsésen ellensúlyozott anyai nagybátyja, aki a fővárosban egy ideig velük élt.

Gyerekkoromból arra emlékszem, - mondta magnóra a hetven éves Farkas Ferenc - hogy édesanyám zongorázott, édesapám pedig ebéd után cimbalmozott: rágyújtott egy szivarra és magyar nótákat játszott.

Szóban még annyit hozzátett, amit egy alkalommal itt Nagykanizsán hallottam tőle, hogy édesanyja sokszor nem kottából játszott, hanem rögtönzött, s bár gyerek volt, de úgy emlékszik vissza, hogy egészen ügyes harmonizálásokkal.

(Farkas Ferenc visszaemlékezésének forrása a Vallomások a zenéről - Farkas Ferenc válogatott írásai című posztumusz kötet, Püski Kiadó, 2004)

A kisfiú öt éves volt, amikor apját Budapestre helyezték. Legközelebb csak 1965-ben, híres zeneszerzőként látta viszont szülővárosát. A nagykanizsai zeneiskola akkori igazgatója, a kiváló hegedűművész-tanár Ivánkovits Ferenc vette fel vele a kapcsolatot, amit ő örömmel fogadott. Így került sor arra, hogy éppen 60. születésnapján fűzte újra szorossá kapcsolatait szülővárosával.

Farkas Ferenc (középen) szülőháza előtt, 1965

Ez alkalomból munkásságáról kiállítás nyílt a művelődési házban, a város díszpolgári címmel tüntette ki, születésnapjának előestéjén pedig díszhangversennyel köszöntötte. Igaz, neki magának "dolgoznia" is kellett a koncerten, ugyanis a műsor egy részét ő vezényelte és mint zongorista is színpadra lépett. Megtette, hogy két kanizsai diáklány énekét kísérte. Az egyik lányt, aki Gyümölcskosár című dalciklusából énekelt részleteket, Horváth Máriának hívták, s akit aztán mára mint Zádori Máriát ismer a zenekedvelő világ... Farkas Ferenc számára azért is emlékezetes volt a koncert, mert egyik darabját karmesternövendék fia, Farkas András dirigálta, aki életében először ekkor vezényelt nyilvánosan.

Ez a látogatás ismét közel hozta Farkas Ferencet Nagykanizsához, mert attól kezdve rendszeres kapcsolatban maradt a várossal.

Legközelebb 1976 márciusában járt szülővárosában két jeles évforduló kapcsán. Egyrészt maga a zeneszerző pár hónappal azelőtt töltötte be hetvenedik életévét, másrészt pedig a kanizsai Zeneiskola emlékezett meg fennállásának ötvenedik évfordulójáról. Mindezek tiszteletére a város jelentős zenei eseménysorozatot szervezett. Az ünnepi hangverseny műsorán a Bűvös szekrény - nyitány, Szerelmek madarai - dalciklus Szőkefalvi-Nagy Katalin előadásában, Magyar barokk táncok, Piccola musica di concerto, Bábtáncoltató-szvit és Két magyar tánc szerepelt. Közreműködött a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar Dárdai Árpád vezényletével. A dalciklust és a hangversenyt záró Két magyar táncot a zeneszerző vezényelte.

Szerelmek madarai

Másnap, március 28-án a jubiláló Zeneiskolában került sor a dél-dunántúli zeneiskolák ifjúsági kamarazene fesztiváljára, amelyen Farkas Ferenc zsűrielnökként vett részt.

1979 márciusában a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját. Ez alkalomból volt az ősbemutatója a szerző jelenlétében Farkas Ferenc Nagykanizsa város számára írt művének, az Ének vitéz Thúry Györgyről című kantátának. A vegyeskarra, zenekarra és narrátorszövegre készült darab Kanizsa történelméből merítette témáját: Thúry György várkapitány halálát elevenítette meg archaizáló stílusban, ugyanakkor mégis hamisítatlanul XX. századi hangon. A mű szövegét a zeneszerző állította össze korabeli forrásokból: históriás énekekből és Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának soraiból. A kantátát a Debreceni Kodály Kórus, Rajhona Ádám színművész és a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar adta elő Dárdai Árpád a vezényletével.

Farkas Ferenc 1985-ben töltötte be nyolcvanadik életévét. Születésnapját követően pár nappal ismét Nagykanizsa vendége volt. A Zeneiskola növendékei és tanárai által adott ünnepi hangversenyt december 18-án tartották a Hevesi Sándor Művelődési Központ kamaratermében.

Koncert utáni beszélgetés

1990-ben, nyolcvanötödik születésnapja alkalmából is ünnepi hangversennyel várta a város a még jó erőben levő Mestert. Farkas Ferenc jelenlétét azonban az akkoriban zajló taxis blokád megakadályozta. Így nélküle került sor Nagykanizsa számára írott második művének, egy vegyeskarnak az ősbemutatójára. A Cantio militaris szintén történelmi ihletettségű darab, amelyet a Nagykanizsai Városi Vegyeskar szólaltatott meg.

Utoljára 1995-ben, kilencvenedik születésnapja alkalmából találkozhattak a zeneszerető kanizsaiak személyesen Farkas Ferenccel. Nagykanizsa Megyei Jogú Város abban az évben ünnepelte első írásos említésének 750. évfordulóját, s ez az évfordulós egybeesés kettős fénnyel ragyogta be a Hevesi Sándor Művelődési Központban a Zeneiskola által megrendezett ünnepi hangversenyt. Az idős Mester már két bottal ment fel a színpadra, de teljes szellemi frissességgel köszönte meg a zeneiskolai tanárok, növendékek által nyújtott nagyszerű zenei teljesítményeket és fogadta a város vezetőinek köszöntését, a közönség ünneplését.

Nagykanizsa kilencvenötödik születésnapjára is hazavárta Farkas Ferencet. Még 2000. őszén is a személyes találkozás reményében folytak az előkészületek a decemberi látogatásra és hangversenyre, amikor október 11-én a zeneszerző halálhíre érkezett.

A 2000. december 15-én, születésének 95. évfordulóján tartott megemlékezéseken fia, Farkas András Svájcban élő karmester jött el édesapja szülővárosába és vett részt a rendezvényeken, a délutáni - videofelvételekkel illusztrált - előadáson Farkas Ferenc életművéről, amelyet Farkas András személyes emlékekkel egészített ki. Majd a Jézus Szíve-templomban gyászmise és emlékhangverseny következett.

Neves szülöttének halála után Nagykanizsa azzal is szeretné emlékét őrizni, hogy zeneiskolája a 2001/02. tanév nyitásakor felvette Farkas Ferenc nevét. 2001. december 15-én szülőházát emléktáblával jelölték meg:

A zeneiskola énekegyüttese is felvette nevét. A Baráth Yvette által vezetett formációt még hallhatta a zeneszerző és rendkívüli elismeréssel nyilatkozott róluk. Azóta az énekegyüttes minden évben emlékhangversenyt tart névadója tiszteletére. A sok közül az egyik legemlékezetesebb a 2010 őszén megrendezett koncert volt, amelynek bevezetőjét Petrovics Emil tartotta egykori mestere, majd kollégája és barátja emlékezetére:

Most, amikor ezeket a sorokat írom, hamarosan elkezdek készülődni az idei emlékhangversenyre, amelyet a Farkas Ferenc Énekegyüttes ma este fél 7-kor tart a kiskanizsai templomban. Remélem, sokan leszünk - mint mindig, ha ők énekelnek :)

Meghalt Petrovics Emil

Tegnap este már éppen lefeküdni készültem. Szólt a Bartók Rádió, és az éjféli hírekben meghallottam a mondatot: életének nyolcvankettedik évében elhunyt Petrovics Emil.

A megrendülést talán segít feldolgozni, ha megpróbálom megírni nagykanizsai látogatásait.

Életem egyik nagy ajándékának tekintem, hogy ismertem és tavaly ősszel két alkalommal is beszélgethettem vele. 

Ismeretségünk hosszabb előzményekre nyúlik vissza. Az 1980-as évek végétől részt vettem több televíziós műveltségi versenyben, ezek Czigány György nevéhez fűződtek. Három sorozat is zajlott a Szó – zene – kép címűből, volt, amelyik másfél évig tartott és ezeket koronázta meg 1996-ban a Liszt Ferenc-vetélkedő. Mindegyikben ott volt Petrovics Emil zsűritagként. Akkor személyesen nem váltottunk szót, a forgatás rendje nem igazán engedte meg, de pontozásaiban, indoklásaiban mindig éreztem, hogy megkedvelt. Ez persze abban soha nem nyilvánult meg, hogy kivételezett volna: amikor megérdemeltem, mindig levonta a kellő mennyiségű pontszámot. Tavaly ezzel kapcsolatban felidéztem neki az egyik, számomra nagyon nehéz pillanatot – mostanra derűs emlék vált belőle –, amikor a Liszt-vetélkedőben már majdnem lejárt a válaszadásra szánt idő, s egészen addig csak halandzsáztam, mert csak a legvégén jöttem rá, hogy "A Villa D'Este szökőkútjai" a feladvány. Éppen az egyik leghíresebb Liszt-darabot nem ismertem fel... Emlékszem, akkor Petrovics Emil mosolyogva nézett a zsűri asztalától, s benne volt a tekintetében, de biztatással egybekötve, hogy: na, ebből vajon hogy fog kimászni a kedves versenyző?

Két év múlva a Parlament kupolacsarnokában találkoztunk, ahol  a Kultúra Napja alkalmából Göncz Árpádtól vehettem át kitüntetést, ahogy ő is, persze ő sokkal magasabb szintűt. Az ünnepélyes alkalmon túl is a sors ajándéka volt, hogy egyszerre lehettem ott vele, ugyanis az én kitüntetésemhez ő is hozzájárult, amikor felterjesztőim kérésére – Czigány Györggyel és több régi zsűritaggal együtt – meleg hangú ajánlást írt hozzá. Így rögtön személyesen is meg tudtam neki köszönni.
Aztán hosszú szünet következett, nem is gondoltam, hogy fogok vele még találkozni. De mindig figyeltem rá, igyekeztem lépést tartani a vele kapcsolatos eseményekkel. Közben elkezdtem kis kutatásaimat a zenei emlékhelyek terén (az ötlet egyébként éppen a tévés vetélkedőknek köszönhetően öltött testet) és 2009 december közepén végre megjelent az első könyvem városom, Nagykanizsa zenei emlékhelyeiről. Küldtem neki egy példányt nyolcvanadik születésnapjára, reméltem, örülni fog neki. A címlapon ugyanis az ő nagykanizsai születésű mestere, Farkas Ferenc látható, akiről írok is szülőháza kapcsán.

Ekkor váltottunk néhány e-mailt, felidéztük a régi vetélkedők emlékeit, hangulatait s ez annyira fellelkesítette, hogy pedzegette: ha kijön a jó idő s újra Szigligeten lesz, lehet, hogy elruccan Nagykanizsára egy kis beszélgetésre. Hát mit mondjak, már a lehetőségtől igen boldog lettem... Jó fél év múlva, szeptember elején egyszer arra mentem be a munkahelyemre, hogy Petrovics Emil keresett telefonon :)) Izgatottan hívtam vissza és azt kérdezte, hogy jó lenne-e, ha másnap délután betoppanna Mártával?

És a megbeszélt időben valóban betoppantak, s újra éreztem azt a régi szeretetet. Leültünk a könyvtár kávézójában és legalább három órát beszélgettünk, de mindenről: Szigligetről, autózásról, családról, kisunokáról, meg persze zenéről is. Pár nappal korábban zajlott a mantovai Rigoletto, amit nálunk a Duna Televízióban lehetett látni és lánya, Eszter – akit mint asszisztenst szintén megismertem a régi vetélkedők idején – volt a magyar adás vezetője. Így megtárgyaltuk ezt a témát is, helyesebben én kérdeztem inkább az ő véleményét, mert ha valaki otthon van az operajátszásban és éneklésben, az éppen ő. Kifaggattam, hogy meséljen a Rigolettót megszemélyesítő  Plácido Domingóról, aki akkor énekelte el Budapesten Radamest, amikor ő volt az Operaház igazgatója. Mire észrevettük, már majdnem három órát átbeszéltünk, de rövidebbnek tűnt. Ugyanis olyan csodásan lehetett vele beszélgetni, ahogy kevesekkel. Nem felejtettem el közben, hogy kicsoda ő és milyen nagyságrendű alkotóművész, mégis teljesen fesztelenül éreztem magamat a társaságában, mert végig az sugárzott belőle, hogy őt is érdekli, amit én mondok. Szóba kerültek nagy port felvert visszaemlékezései,  az Önarckép álarc nélkül két kötete; mondtam neki: Tanár úr, azért néha égnek állt ám a hajam... Nevettünk. Közben tettünk egy kört a könyvtárban, megmutattam az épületet és az én kuckómat, később kimentünk kicsit a városba, hogy Mártával lássanak valamit Nagykanizsából. És el is telt a délután. Búcsúzóul még megkértem, hogy dedikálja nekem a könyveit. Olyan ajánlásokat írt bele, hogy meg sem merem itt mutatni, mert dicsekvésnek tűnne... Mindenesetre nagyon büszke vagyok rá. Végül kikísértem őket a parkolóba és elköszöntünk. Akkor még nem sejtettem, hogy nem egészen két hónap múlva újra találkozunk, és ismét Nagykanizsán.

Hamarosan tudomásomra jutott, hogy a kanizsai Farkas Ferenc Énekegyüttes most is megrendezi Mindenszentek idején szokásos megemlékezését névadójáról, s a műsor gerincét Farkas Ferenc Rekviemje fogja alkotni. Gondoltam egy nagyot és merészet, mondtam a kórus vezetőjének, Baráth Yvette-nek, hogy hívják meg Petrovics Emilt és kérjék fel, mondjon bevezetőt az esten. Arra gondoltam, ha már nem lenne Szigligeten, vagy más miatt nem tudna eljönni, azt biztosan megtenné, hogy megírja a bevezetőt, amit majd valaki felolvas, azzal is gazdagabb lesz a koncert. De azért titokban reménykedtem, hogy eljön. És hamarosan megjött a válasz, hogy igen, itt lesz!

Koncert előtt két órával Baráth Zoltánnal, a Zeneiskola igazgatójával mentünk fel a szállodába, ahol nagy örömmel üdvözöltük egymást, de tényleg, szabályosan egymás nyakába borultunk... Mivel Zoli is kórustag, mennie kellett beénekelni, így én maradtam vele és Mártával, s szinte ott folytattuk a beszélgetést, ahol a múltkor abbahagytuk. Annak nagyon örülök, hogy el tudtam neki mesélni, hogy még a nyolcvanas években, amikor megjelent lemezen, mennyire beleszerettem a Lysistraté zenéjébe...

Amikor eljött az idő, elsétáltunk a zsúfolásig megtelt Felsőtemplomba, ahol Tanár úr igaz és nagyon meleg szavakkal emlékezett meg mesteréről és atyai barátjáról, Farkas Ferencről. A koncert nagyon szépen sikerült, a kórus a szokásos magas színvonalon énekelt. Petrovics Emil néha megérintette a karomat: most figyeljen Kati, most nagyon nehéz rész jön...

Farkas Ferenc hallgatása közben... Foto: Szakony Attila

A koncertről további képek itt tekinthetők meg. Köztük látható, amint Petrovics Emil éppen bevezetőjét mondja.

Hangverseny után a kórus rendezett egy kis összejövetelt a Tanár úr tiszteletére, aki a következő elismerő sorokat írta emlékkönyvükbe:

Belecsöppentem a zene Éden-kertjébe. Tanárom, mesterem nevét viselő kórus-együttes elénekelte Requiemjét. Kiegyenlített, szinte érzékien zengő hangon, nagyszerű muzikalitással. Farkas Ferenc is örvendezett volna.

A kellemes hangulatban még legalább másfél órát a kórustagok társaságában töltött, s pizza, pogácsa, no meg egy kis finom rozé mellett néhány vidám anekdotát is elregélt Farkas Ferencről, de előzőleg a kórus meghallgathatta komoly szakmai értékelését is.

Itt van néhány fénykép a kis összejövetelről, ezekből néhányat pár nap múlva neki is elküldtem emléknek:

Mivel a tagoknak még maradt megbeszélni valója, én kísértem vissza Tanár urat és Mártát a Centrál szálló főbejáratáig, ott köszöntünk el egymástól...

Mindez 2010. október 31-én történt. Az életéből még hátra levő nyolc hónapban nem tudom, mennyit szerepelt, de nagyon sokat biztosan nem; így Farkas Ferencről szóló nagykanizsai megemlékezése minden bizonnyal legutolsó nyilvános megjelenései közé tartozik.

Mivel én nem biztos, hogy megtalálnám a kellő szavakat  egyéniségének jellemzésére és a veszteség mértékének érzékeltetésére, álljon itt az ő megemlékezése Farkas Ferencről. A néhány konkrét életrajzi tényt kivéve ugyanúgy őróla is szólhatna:

Befejezésül én is az ő gondolatát ismételem: Nyugodjon békében, mi pedig hallgassuk az általa alkotott hangokat.