Placido Domingo Magyarországon 4. Radames

Folytatom Placido Domingo második budapesti színpadi szereplésének sajtóvisszhangjait.

Idéztem már Kertész Iván kritikáját az Erkel Színház 1987. április 20-i Aida előadásáról és egy kedves, "exkluzív" beszámolót szemtanútól. Ma Albert István értékelő írása következik, megjelent a néhai Film Színház Muzsika 1987. 18. számában. Címe, nemes egyszerűséggel: "Domingo". Begépeléskor igyekeztem megtartani a szerző eredeti kiemeléseit.

Film Színház Muzsika 1987. 21. címlapja

Domingo

      
Meg-megújuló viharos tapsoktól visszhangos estén köszöntötte az Erkel Színház közönsége (az igazi zenerajongók sorában sok "alkalmi" operalátogató is) Placido Domingót, a tenoristát. A világsztár türelmesen viseli rangját (ennek már az előző napi próbaszünetben tanújelét adta, amikor szorgalmasan és fölényesen válaszolgatott a tévélámpák fényében jó néhány zenétől-operától távoli, esetlen kérdésre), s aztán másnap őszinte meghatottságot mutatva hajlongott az önfeledten ünneplő publikum előtt.

      Radamesként Domingo természetesen minderre: az érdeklődésre, az elragadtatott ovációra (mely csak egy-egy tapshullám végén csapott át viszolyogtatóan ütemessé) - teljes mértékben rászolgált. Mert Domingo nem egyszerűen két rendkívüli hangszál "nagybirtokosa", hanem alkotóművész, nem egyszerűen tenorista, hanem nagyszerű énekes-színész.

      Az operaműfaj Itáliában jött létre, az olaszok joggal tekintik a magukénak, és nem véletlenül szentesítettek benne néhány szilárd, szinte megingathatatlan klisét. Az olasz publikum máig a "nagy pillanatokra" bukik, ott egy-egy bravúráriával, egy-egy formás, hatalmasan zengő együttessel csatát lehet nyerni...

      A spanyol Domingót nem kötik ezek a konvenciók, s már ezért is szerencsés választás volt Radamesre felkérni. Verdi Aidája ugyanis nem kizárólag a nagy pillanatok operája. Sűrűn vannak benne ilyenek is, de mint egyik méltatója találóan megjegyzi - teljességgel hiányoznak belőle a csúcspontokhoz vezető, szokványos "varratok". Az Aidában minden, az áriák, a páros jelenetek, az együttesek, a kórus, még a balett is a dráma szerkezeti felépítését, a jellemek rajzát, s a tragikus konfliktus kibontakozását szolgálja. Placido Domingo kiválósága, a mű iránti fogékonysága - egyebek között - abban nyilatkozik meg, hogy tudja, átérzi és átéli mindezt, s megbonthatatlan egységbe forrasztja össze a hangadást a szöveggel, az éneket a színpadi játékkal. Volt mersze piano "b"-vel zárni  románcot, majd céltudatos biztonsággal idézte elénk a hadvezért, a szerelmes férfit, akiért két nő verseng, azt a súlyos és gyötrelmes alternatívát, melyben választásra kényszerül a haza és a szerelem között. Minden Amnerisnek adott hideg válaszában érzékeltetni tudta, hogy Aidát szereti, még a királyi diadalmenet fényében, a királyi kegy birtokában is Aidát tartotta szemmel, érte lángolt a gyönyörű Nílus-parti kép kettősében, érte lángolt a halálra várás perceiben. Régen hallottuk ilyen megindítóan a két ariózót követő kettőst: O terra, addio... A szavakban kifejeződő értelem és a dallamban kifejeződő érzelem Domingónál - azonos. Ebben nyilatkozik meg az az igazi művészlélek, mely nélkül fémjelzett, értékes siker elképzelhetetlen.

      Mindehhez hozzáfűzhetjük, ami ilyenkor szokásos, hogy Domingo tenorja (melynél színben talán szebb is akad) makulátlan, érces és egyenletes, énektechnikája, hangadásbeli energiája, frazírozása bámulatos, kivételes érzéke van a dallamvonalak megformálásához, pontosan érzi, mit és mennyit kell adnia a lírai és mennyit a drámai akcentusokhoz. Domingo olyan művészegyéniség, akiről tudjuk, hogy kritikusan szemléli önmagát, a kritikától sem a dicsérgető-automata szerepét várja, mint oly sokan. Magas feszültségű légkört teremtő művész, ezáltal magával ragadja partnereit is.

      A szóban forgó estén mindenekelőtt Tokody Ilona Aidája és Polgár László királya ért föl a vendégénekes színvonaláig. Tokody bensőséges, érzelemmel telített, a figurával mindvégig azonosuló poétikus előadásával, gyönyörű pianóival, Polgár kiváló kultúrájával, nemes tónusával. Jelena Obrazcova Amnerise, a hang nem egészen intakt középfekvése miatt, halványabb volt a szokottnál, ám a negyedik felvonás jellemváltásakor, amidőn a gőgös királylányból szenvedő nővé lesz - jelentőset nyújtott. Ramfis főpapot Begányi Ferenc, Amonasrót Sólyom Nagy Sándor énekelte karakterisztikusan, méltóan az est atmoszférájához. A főpapnő szólamában Számadó Gabriellát hallottuk. Lukács Ervin vezényelte az előadást - energikusan. - Ad impossibilia nemo obligatur, azaz senki sem kötelezhető lehetetlenre - mondja a latin. Ezért a kórusról, a zenekarról, a tánckarról és egyebekről majd máskor... Most jegyezzük föl egy olyan est, olyan produkció dátumát - 1987. április 20. - melyben az operabarátok tábora bizonyára máskor is örömmel gyönyörködne.

Visszaveszem a szót a kritikustól. Van azért néhány megjegyzésem... Nem voltam ott (sajnos), de Domingo egyéniségét az azóta eltelt évtizedek sajtóvisszhangjai alapján még jobban megismerve nem hiszem, hogy fölényesen válaszolgatott volna, még esetleg buta vagy butácska kérdésekre sem. Másrészt pedig érdekelne, hogy a kritikus kinek, melyik tenoristának tartja a hangszínét szebbnek, mint Domingóét...  Jó, ezt nem lehet egzakt módon megállapítani, ez ízlés kérdése, de akkor is... Domingo hangja folyékony aranyként olvadó, csodálatos hang, szerintem ennél szebb nehezen képzelhető el...

Győződjünk is meg róla:)

Szerencsére rendelkezésre áll a YouTube-on ennek az előadásnak a teljes felvétele! 17 részre bontotta fel kedves felrakója, aki nekem is társam az opera- és Domingo-szeretetben, és aki nagy jót tett ennek a felvételnek a közreadásával. Nehéz részletet választani, de legyen a kritikus által is emlegetett Nílus-parti nagy kettős, az előadás egyik zenei csúcspontja. Amúgy pedig, ahol ez van, könnyedén hozzáférhető a többi rész is :)

 

A témát még folytatni fogom!

Placido Domingo Magyarországon 3. Exkluzív beszámoló :)

Folytassuk a Plácido Domingo magyarországi megjelenéseit rögzítő sorozatot. 

A legelső, 1973-as Cavaradossi után tizennégy évet kellett várnia a magyar operakedvelőknek, míg Domingo ismét Budapestre jött és teljes operaelőadásban lépett fel: 1987. április 20-án Verdi: Aida című operájában.

Legutóbb említettem, hogy én csak televízióban láttam ezt az előadást, de ismerek valakit, aki ott volt, és nemcsak az előadásnak, hanem a környező eseményeknek is tanúja lehetett.

Ő Kassai Szilvia, az első magyar Domingo rajongói klub megszervezője. Kérésemre megírta emlékeit. Most az ő vendégposztja következik. 

Mi, magyar Domingo-rajongók már a hírre lázba jöttünk: Domingo 14 év után újra Budapesten! Én 1984 óta - a londoni klub mintájára - próbáltam összehozni egy magyar Domingo-klubot; ez a társaság, ha változó létszámmal, de ma is létezik és működik. 1987-ben, készülve az előadásra, a Hungaroton hanglemezkiadó házi újságja, a Presto magazin kis riportot készített velem, Domingo-gyűjteményemről és a klubról. A Hungaroton Vörösmarty téri szalonjában külön kirakatot készítettek Domingo lemezekből. Aztán jött a pontos hír: április 1-jén árusítják a jegyeket! Külföldi mintára barátaimmal már az előző nap reggelén kempingszékeinket kitettük az Erkel Színház pénztára elé. A nap folyamán a sor egyre nőtt: az aznap esti előadásra érkezők érdeklődve figyelték a színház lépcsőjén akkor már több száz fősre duzzadt csoportot, akik székeken, sámlikon, pokrócokon ülve, állva, fekve várták a másnap reggeli pénztárnyitást.

A külföldi mintát ellesve sorszámot osztottunk magunk között a viták elkerüléséért. Éjjel senki sem aludt, magnóról Domingo felvételeit hallgattuk és a lépcsőn a szintén sorban álló Tomkins Énekegyüttes madrigálokat énekelt.

Kora reggelre már a Köztársaság téren kígyózott a jegyre váró többezres tömeg.

Boldog jegytulajdonosként várhattuk ezután az előadás estéjét, április 20-át. Én az előző évadban az Operaház titkáraként dolgoztam, így nem lepődtem meg, amikor 17-én Tokody Icáék telefonáltak: "most megyünk a reptérre Domingo elé, jössz?" Taxival rohantunk Ferihegyre, ahol már jó páran várták, természetesen a VIP várónál tolongva. Ezért szinte észre sem vettük, amikor a többi utassal együtt érkezett a másik váróba... 

Domingo mosolyogva adta az interjúkat, autogramot osztott, mindenkihez volt pár kedves szava.

A repülőtéren Tokody Ilona üdvözli Domingót

Én másnap az Operaház műszaki épülete előtt vártam, hogy megérkezzen a próbára, remélve egy újabb autogramot. Ő olyan kedvesen üdvözölt, hogy rögtön be is vitt magával a próbára.

Szilvi és Domingo az Operaház előtt, 1987. április 18.

Bent a teljes szereplőgárda zongorás próbáját végigülhettem. Domingót, Obrazcovát és a kitűnő magyar énekeseket, élükön Tokody Ilonával egy próbán látni, hallani örök emlékem marad.

A próba fényképei a Muzsika című folyóiratból

A kimerítő próba után Domingo ugyanolyan kedvesen, közvetlenül osztotta az aláírásokat, adta az interjúkat.

Maga az előadás igazi nemzetközi színvonalú volt, a közönség egy órán át ünnepelte  szereplőket.

Lassan már harminc éve történt ez a csodálatos este, de ma is legkedvesebb emlékeim között őrzöm ezeket a felejthetetlen Aida-Domingo-Erkel napokat.

Visszaveszem a szót Szilvitől: nagyon köszönöm!! Még egy kis "műhelytitok", amit az ő személyes elbeszéléséből tudok: Domingónak utazáskor elkeverték a csomagjait és kénytelen volt Pesten sebtében néhány ruhaneműt vásárolni. Így történt, hogy tőle szokatlanul a próbán farmer-öltönyben jelent meg...

Az előadásra még visszatérek és idézni fogom többek között Tokody Ilona és Lukács Ervin emlékeit is :) 

Végül nézzünk meg egy jelenetet ebből a legendás előadásból, a múltkori folytatását, amikor a király (Polgár László) kihirdeti, hogy Radames a kiválasztott hadvezér. Mint halljuk, a kórus magyarul énekelt... Igaz, ezen az előadáson olyan lenyűgözőek voltak a főszereplők, hogy ez szerintem különösebben nem zavart senkit. Azóta szerencsére a magyar operajátszás nyelvi szempontból felnőtt a nemzetközi gyakorlathoz, a művek eredeti nyelven való előadásához. 

Plácido Domingo Magyarországon 2. Radames

Még nagyon e blog indulásának az elején elkezdtem egy sorozatot, aztán nem folytattam. Tárgya Plácido Domingo magyarországi megjelenései, korabeli sajtóvisszhangok alapján. Ebből igazából csak a legelsőt írtam meg, amikor azt a nevezetes Cavaradossit énekelte 1973-ban. Úgy gondoltam, most már ideje beszámolni az 1987-es Aida előadásról is. Én magam persze csak a televízióban láttam, nem élőben. De ismerek olyat, aki ott volt :) és beszélgettünk is róla, elmesélte például az eszméletlen sorbanállást a jegyekért, amiről a mai kritika írója is szót ejt...

Domingo és Tokody Ilona a próbán...

... és az előadáson

Átadom a szót Kertész Ivánnak, a nem egészen egy éve elhunyt kitűnő zenetörténésznek, opera-szakértőnek, ő volt akkoriban a Magyar Nemzet állandó kritikusa. Írásának címe: Placido Domingo az Erkel Színházban.

Van egy német kifejezés: Sternstunde, amit nehéz és körülményes magyarra fordítani. Szó szerint "Csillagóra", de valami olyat jelent, hogy rövid időre valaki vagy valakik egészen különleges teljesítményt nyújtanak, olyan színvonalat, ami sokszorosan felülmúlja az elvárhatót. Nos, ilyen "Sternstunde" volt az Erkel Színház április 20-i Aida előadása Jelena Obrazcova és Placido Domingo vendégszereplésével. Valahogy minden szerencsésen jött össze. Óriási érdeklődés előzte meg az előadást; a jegyek árát jócskán felemelték ugyan, sokan mégis egész éjjel sorban álltak, hogy hozzájussanak. Lehet, hogy voltak sznobok is a publikum soraiban, akik nem a művészet, hanem csak a jelenlét kedvéért akartak jelen lenni, mégis nagyon jó közönség volt ez! A felcsigázott nézők lelkesedésükkel még jobb teljesítményre tudták ösztönözni az előadókat. Szinte rá sem lehetett ismerni az együttesre; ha nem lett volna néhány csúnya férfikari belépés, az ember a világ bármelyik legjobb operájában képzelhette volna magát. És mindezt a sok jót egy világsztár, egy nagy művész vendégfellépése csiholta ki magyar kollégáiból.

[...]

Nagy buktatója Radames szerepének, hogy az operahős egyetlen áriája a darab legelején hangzik el, anélkül, hogy az énekes beleélhetné magát a mű hangulatába, anélkül, hogy hangilag és előadási szempontból felkészülhetne rá. Nos, itt lehetett érezni valamit, hogy a művész az ária első két magas béjét elég rövid ideig tartotta ki, de a zeneszámot záró magas bé már elbűvölte a hallgatóságot, mert Domingo úgy énekelte, ahogy a kottában elő van írva: pianissimo, morendo - azaz a halknál is halkabban, elhalóan. Ilyet fantasztikus dolog hallani egy hőstenortól, aki sorozatban énekli az Otellókat!

Az előadás folyamán aztán bebizonyosodott, hogy az áriában tapasztaltak csupán annak következményei voltak, hogy a művész még nem volt egészen beénekelve, és ezért kicsit takarékoskodott a hangjával. Azután már hamarosan belemelegedett, és az együttesekben, ahol mások spórolni szoktak, ott is teljes intenzitással énekelt. Domingo egyesíti magában a lírai és a hőstenorok erényeit. Tenorjának hatalmas erejű, fényesen csengő magas regisztere van, ugyanakkor megvan benne az a könnyedség, hajlékonyság is, amely elengedhetetlen feltétele az olasz bel canto dallamok megszólaltatásának. Emellett vérbeli muzsikus is. Ahogy egy-egy széles melódiát megformál, annak behízelgő varázsa van, az felidézi az éneklés aranykorát. Izzó drámaiságot tudott teremteni a harmadik felvonás zárójelenetében és az Amneris-Radames duettben, de a legszebb, legemlékezetesebb élményt a két Aida-Radames kettősben, a Nílus-partiban és a sírjelenetben nyújtotta. Gyönyörű pianóit, előadásának finim líráját nem lehet elfelejteni.

A többi szereplőről csak röviden számolt be a recenzens, ebből idézek néhány minősítést:

A magyar szólistákról csak a legjobbat lehet elmondani. Tokody Ilona ragyogó formában énekelte Aidát, bizonyára az ő teljesítménye is inspirálta Domingót abban, hogy ő is a maximumot nyújtsa.

[...] Begányi Ferenc zengő basszusa Ramfis szerepében ezúttal sem tévesztette hatását. Ezen az estén is bebizonyosodott, hogy nincs kis szerep, csak kicsi énekes: Polgár László kevés énekelnivalójával is súlyt tudott adni a király máskor jelentéktelen alakjának.

A zenekar is megtáltosodott ezen az előadáson, Lukács Ervin, a karmester szintén tehetségének legjavát adta. A közönség a zeneszámok, a képek, a felvonások végén lelkesen ünnepelte a vendégeket és a magyar kollégákat. Az előadás befejezése után szinte nem is akart hazamenni.

Ennyi volt a lényege Kertész Iván kritikájának, alig hagytam ki belőle valamit. Ő is érintette Radames románcának megformálását. Az előadásnak ez a momentuma azóta szinte legendává vált, többen és többféleképpen mesélték el az okokat, illetve többféleképpen magyarázták. Legközelebb ezekből a véleményekből fogok mutatni.

Addig is akár az teljes előadást megnézhetjük/hallgathatjuk a YouTube-ról. Én ízelítőnek az első felvonás tercettjét választottam, mintegy bemelegítésnek - ahol ez van, a további részek is hozzáférhetők :)

Itt volt kislány Ruttkai Éva

Amikor legutóbb Budapesten jártam, nagy örömömre belefutottam Ruttkai Éva emléktáblájába. Nem volt nehéz ráakadni, mert a ház, amelynek homlokzatát ékesíti, az Erzsébet körúton, a mostani Madách Színház szomszédságában áll (a házszáma 27.), de én már régen jártam arra, így csak most fedeztem fel. És bár Ruttkai Éva nem elsősorban zenei téren nevezetes, de mint csodálatos színművész a világon mindent tudott, így énekelni is, ezért gondoltam, hogy nagyon itt van a helye egy zenei blogban. Egyúttal megemlékezem róla névnapja és születésnapja kapcsán. Ezek az ünnepei szinte teljesen egybeestek számára a karácsonnyal, aminek nem igazán örült:

Film Színház Muzsika 1958. 52.

 Először is megmutatom a házat. Itt a főhomlokzata:

és a belső udvar egy kis szelete:

Miután kiléptünk a kapun,

olvassuk el az emléktáblát:

Itt van Ruttkai Éva és Iván abból az időből:

Film Színház Muzsika 1979. 47.

A fénykép ne vezessen félre bennünket: nem ilyen jómódban élt a család, sőt... A szép ruhák színházi jelmezek.

El kellett volna még sétálnom a Garay utcába, ugyanis Ruttkai Éva a 29-31. szám alatt született 1927. december 31-én, majd egyszer máskor feltétlenül megteszem. A család gyakran költözködhetett, mert közben laktak még a Dob utca 108-ban is; az előbb látott körúti emléktábla szerint pedig a 30-as években már az Erzsébet körúti hatalmas bérházban éltek.

Van még egy emléktáblája Ruttkai Évának – Latinovits Zoltánnal közösen – a II. kerületben. ITT megtekinthető.


Mai filmrészletünk a Filmmúzeum televíziós csatorna összeállítása Ruttkai Éváról, amely természetesen elsősorban filmes szempontból tekinti át a pályáját. Érdemes megnézni, mert sok ritka archív felvétel szerepel benne, még gyermekszínészként is láthatjuk!

Liszt Ferenc Pest-Budán, 1869

A közelmúltban, többszörös képzettársítással, másik blogom főhősének, Gábor Miklósnak egyik legremekebb színészi alakításából kiindulva a drámaíró Szomory Dezsőn keresztül eljutottam Liszt Ferencig.

Szomory – meglehetősen nagy költői szabadsággal – úgy írta meg saját születését, ami 1869. június 2-án történt, mintha Liszt Ferenc éppen a pesti Király utcában sétált volna, s az újszülöttel az utcára kirohanó dajka kezében megpillantotta és megsimogatta volna a rózsaszínű csecsemőt :) Amúgy a dajka azért rohant volna ki, hogy a gangos bérház lakóinak felmutassa a legújabb lakótársat...

Ha megpróbáljuk komolyan venni a történetet és utánanyomozni, Liszt életrajzából kideríthető, hogy a zeneszerző akkoriban éppen Rómában tartózkodott. Viszont alig egy hónappal Szomory nevezetes világrajövetele előtt egy jó hetet Pesten töltött.

Lisztnek ezt a magyarországi látogatását érdemes egy kicsit közelebbről megnézni, mert nagyon fontos láncszeme lett annak a folyamatnak, amelynek végeredményeként Liszt egyértelműen elkötelezte magát a magyar zenei életnek.

1869. április 8-án Liszt levelet kapott Erkel Ferenc és más vezető egyéniségek aláírásával, amelyben arra kérték, hogy szerencséltesse hazánk fővárosát is nagybecsű megjelenésével, hogy legőszintébb honfiúi tisztelet és hódolat lángjával áldozhassunk ama oltáron, melyet Önnek minden magyar kiolthatatlanul emelt szívében.

E szíves meghívásnak Liszt eleget is tett és alig két hét múlva, április 21-én Bécsből hajóval megérkezett Pestre kiváló növendéke, Sophie Menter kíséretében. Itthon felkérték, hogy koncerten is kerüljön műsorra Koronázási miséje és vállalja el a vezénylést.

Ehhez vissza kell tekintenünk 1867. június 8-ig, akkor zajlott le ugyanis a kiegyezés folyományaként Ferenc József magyar királlyá koronázása a budavári Mátyás-templomban. A történelmi eseményre Liszt Ferenc írta meg az ünnepi misét. El már nem dirigálhatta, mert – de ezt a történetet majd legközelebb elmesélem. Érdemes lesz elolvasni, mert jobban megmagyarázza az itt elmesélt eseményeket.

Most újra előre 1869-be:

Miután április 23-án megtartották a főpróbát, Liszt udvari ebédre volt hivatalos – szerintem így próbálták kárpótolni a két évvel azelőtti méltatlan helyzetért. Asztalszomszédja maga Erzsébet királyné volt, aki nagy érdeklődéssel kérdezgette életének eseményei felől, asztalbontás után pedig megkérte az ősz művészt (Liszt 58 éves volt akkor), játssza el néhány művét. Így Ferenc József, Erzsébet és két leányuk Liszttel átvonultak a zeneterembe, ahol Liszt egy órán át játszott az uralkodói családnak.

A következő képen is a királyi család jelenlétében látható Liszt. A színezett metszet egy nyilvános hangversenyen készült a pesti Vigadóban 1872 márciusában. Kinagyítva jobban azonosíthatóak a felséges személyek, itt a gyermek Rudolf trónörökös is jelen van:

1869. április 26-án, majd 30-án került sor a két hatalmas sikerű Liszt-koncertre a Vigadóban. A Koronázási mise mellett, amelyet mindkét alkalommal valóban Liszt vezényelt, nagy hegedűszólóját pedig barátja, Reményi Ede szólaltatta meg, más művek is műsorra kerültek: az első koncerten például a Dante szimfónia, a másodikon pedig a Hungaria szimfonikus költemény és a 137. zsoltár, ezeket Erkel Ferenc vezényelte. Egyébként Erkel volt az egész vállalkozásnak spiritus rektora, ő tanította be Liszt keze alá a misét is. Ennek remek előadásával a magyar muzsikusok bebizonyították, hogy a magyar király koronázására írott művet a magyar muzsikusok legalább olyan jól, ha nem jobban el tudják játszani, mint a koronázás aktusára idehozatott bécsi udvari zenekar. E két koncertre összefogott Pest-Buda szinte minden zenésze: Erkel Filharmonikus zenekara, az 1840-ben éppen nagyrészt Liszt kezdőtőkéjéből alapított Nemzeti Zenede, a Zenekedvelők Egylete, a Budai Zeneakadémia, a Budai Dalárda. Neves muzsikusok – demonstrálva az ügy és Liszt iránti elkötelezettségüket – beültek a zenekarba játszani: Mosonyi Mihály például, aki akkor már jó nevű zeneszerző volt, nagybőgőzött...

A Zenészeti Lapok így írt az első hangversenyről:

Elkábító volt a lelkesedés, mely mindjárt a Dante-szimfónia első része után nyilatkozott, midőn a Mester megjelent a teremben és helyet foglalt a közönség közt. Midőn pedig a Budai Dalárda által nagy szabatossággal előadott Harci dalai után a karnagyi emelvényre lépett, hogy a Koronázási misét személyesen vezényelje [...] olyan fokra hágott az, minő egy nemzetnél csak annak legnagyobb fiai s a világnak legkiválóbb géniuszai iránt szokott megnyilvánulni. A Koronázási mise oly fényes diadalt aratott, aminőre csak egy ily geniális mű van feljogosítva. 

Hát, ha lenne időgép, szívesen ott lettem volna...

A Pester Lloyd kritikájából:

Ki más tudta volna ezt véghezvinni, mint Liszt s az a merész gondolat tolul elénk, mily jelentőségre emelkednék az itteni zenei élet, Lisztnek gyakoribb, ha már nem lehet állandó, jelenléte által.

Ez a "merész gondolat" hat év múlva valóra vált: 1875 őszén – nagyrészt Lisztnek köszönhetően – megnyílhatott a pesti Zeneakadémia, mert Liszt elvállalta az elnöki posztot és  a rendszeres részvételt a legtehetségesebb zongoristák tanításában. Ekkortól kezdődött a maga által is háromszögletűnek nevezett életmódja, amikor az évet weimari, római és pesti szakaszokra osztotta; Pestet azonban kiemelten kezelte, mert nálunk a kulturális évad szempontjából legfontosabb hónapokat töltötte.

Végül ma nem Liszt, hanem Mozart Koronázási miséjéből hallgatunk részletet. Az előbb elmesélt két Vigadó-beli koncert után ugyanis a muzsikusok hálából megörvendeztették Lisztet azzal, hogy tiszteletére a Mátyás-templomban előadták ez a művet. Következzen belőle a Gloria:

Plácido Domingo Magyarországon 1. Cavaradossi

A Képáriát énekli Budapesten, 1973

Amikor ez év január 21-én élőben közvetítették a Plácido Domingo hetvenedik születésnapját ünneplő koncertet, a szünetben olyan magyar operaénekesekkel beszélgettek, akik dolgoztak együtt Domingóval. Köztük volt Déry Gabriella, az Operaház kiváló szopránja. Ő 1973-ban énekelte Toscát Domingo-Cavaradossi oldalán. Még ennyi év után is meghatódott, a könnyei is kijöttek, ahogyan arról a csodálatos estéről és Domingóról, mint partnerről beszélt.

Azon a Tosca-előadáson láthatta és hallhatta Domingót először a magyar közönség. Akkor már elindult hatalmas ívű karrierje, de hozzánk még nem igazán jutott el a híre, lemezei is ritkaságnak számítottak. Félt is az Operaház vezetősége, hogy kevés lesz a közönség, ráadásul alig egy héttel korábban éppen a Toscában egy világhírneve teljében lévő művész, Leonie Rysanek énekelte a címszerepet. Megkérték hát a népszerű Film Színház Muzsika hetilapot, hogy csináljon egy kis beharangozást, ami Új tenorcsillag érkezik címmel meg is jelent a lap 6. számában. Íme:

Azóta nálunk legendává vált, ami azon az estén, 1973. február 16-án történt. Az előadás kezdetekor valóban voltak üres helyek az Erkel Színház meglehetősen nagy nézőterén. De aztán az első szünetben az emberek rohantak telefonálni és futótűzként terjedt a hír, hogy aki csak tud, jöjjön gyorsan az Erkelbe, mert olyat hallhat, amilyent még soha...

Sajnos, sem hang-, sem filmfelvétel nincs róla, csak a tanúk emlékezete és a sajtóvisszhangok. Így ennek az estének a felidézéséhez a korabeli újságcikkekből idézek, s közben-közben megspékelem ezt a kis írást fényképekkel és egy másik Tosca-produkció élő részleteivel.

Az előadásról Kovács János írta a szerintem legérdemibb kritikát (Magyar Nemzet, 1973. február 23.):

Ritka élvezet első pillanattól az utolsóig, hogy Placido Domingónak minden sikerül – s méghozzá olyan magától értetődő természetességgel, hogy szinte feledteti is a mesterségbeli tudást, ami e tökéletesség mögött áll. Az erőfeszítés árnyékát sem érezni a szólam legmagasabb fekvéseiben sem; a hang dúsan, folyékonyan, melengető bőséggel kitárul és árad a tetőpontokon; s mintha a színek kiegyenlítésére sem kellene gondot fordítani; egyenletes fényben, csillogó meleg pompában fürdik a hang minden regisztere, anélkül, hogy a technika kiegyenlítő szerepe észrevétetné magát.

Pedig óriási tudás, nagy-nagy formakultúra, s a kifejezés különleges gondossága tükröződik már abban a gesztusban is, ahogyan Domingo a budapesti színpadon letette "névjegyét" az első felvonás Képáriájában – ha az igazi, nagy olasz stílus mibenlétéről akarunk fogalmat alkotni, íme, itt a példa rá. Az ember azt hinné, hogy ilyen eszközök birtokában nem kell semmi mást tenni, csak énekelni – a hang csodája, az éneklés művészete, a stílus varázsa amúgy is megteszi a magáét. De nem – Domingo a Tosca drámájának ebből a legpasszívabb, legkiszolgáltatottabb szerepéből is tökéletesen kidolgozott emberi alakot formál; nemcsak az éneklés, hanem a színpadi átélés minden eszközével. Nemcsak nagy énekes, hanem párját ritkítóan becsületes, s elmélyedő művész – amire még híréből sem számíthattunk: a zenés színpad átfogó nagy egyénisége.

Látszólag ez is könnyedén és magától adódik, a látványos hatáskeltés szándéka nélkül: az első felvonás derűs, elfogulatlan Cavaradossija egybevág azzal a személyiséggel, amely Domingóból, az énekesből, mindentudásának fölényéből árad. De hogy ugyanez a Cavaradossi le tudja vetni a fölény minden látszatát, hogy hideglelősen vacogva, a halálfélelemtől szorongatva áll a színpadon az utolsó felvonásban, hogy meg tudja éreztetni, pillanatnyi reménye sincs többé a szabaduláshoz, s bizakodásának látszata is csupán Tosca vigasztalására való – ez már nem "magától megy": a szerep olyan gondos értelmezése, olyan lélektani éleslátás és ábrázolóképesség áll mögötte, amelynek hatását így, ennyire szuggesztíven még nemigen éltük át ebben a szerepben.

Vittoria! Vittoria! Déry Gabriellával

A Muzsika folyóiratban Kertész Iván méltatta, íme néhány jellemző mondata:

Az első felvonás szerelmi kettősét is élvezet volt hallgatni ilyen szép hangon és ilyen muzikálisan. Szinte sajnáltuk, hogy a második felvonásban Cavaradossinak csak olyan kevés énekelnivalója van, de a Vittoria elemi erejű kitörése kárpótolt ezért. A Levéláriát, amelyet meg is ismételt, igen szépen ökonomikusan építette fel, fokozatosan eljutva a Toscával töltött édes órák emlékétől a közeli erőszakos halál döbbenetéig.

A Film Színház Muzsika magáról az előadásról csak néhány hangulatképet rögzített, helyette viszont interjút közölt az énekessel.

Előbb az egyik hangulatképet idézem fel az előadás légkörének érzékeltetésére:

Vittoria! Vittoria! Placido Domingo torkából mámorító fénnyel, sugárzó erővel tör fel a győzelmi kiáltás a Tosca második felvonásában, s a közönség máris fergetegesen beletapsol. Igen, ezt jelképesnek is érezhettük: a fiatal énekes-titán budapesti bemutatkozása igazi diadal volt.

A riportból többek között megtudható, hogy ez a budapesti az akkor harminckét éves művésznek élete hetvenhetedik Cavaradossija volt. Amikor megtudta, hogy a kis, de fontos szerepet éneklő Katona Lajos aznap éppen százötvenedszer bújik bele a Sekrestyés jelmezébe, a gratuláció mellett azzal lepte meg őt és a közönséget is, hogy amikor először lépett ki a színpadra, magyarul szólt hozzá: a "Che fai?" helyett azt énekelte: "Mit csinálsz?"

A riportban Domingo elmesélte, hogy énekesnő édesanyjának az egyik legsikeresebb szerepe a Csárdáskirálynő Sylviája volt, s szülei színházában ő maga is énekelte ebben az operettben Edwint, de más magyar operettekben, így például A víg özvegyben is fellépett. Tizenhatodik évemet akkoriban töltöttem be, bariton hangom volt és nem is álmodtam arról, hogy hivatásos operaénekes lesz belőlem. Zongoristának készültem, majd karmesternek, apám annak szánt. Ma sem mondtam le arról, hogy karmester legyek – mondotta 1973-ban, s ma már tudjuk, hogy ezt a vágyát is sikeresen valóra váltotta.

A riport közben készült ez a fénykép

Magát pedig így jellemezte:

Nemegyszer felötlik bennem az a gondolat, hogy én valójában a tizenkilencedik század és a századforduló éveinek a fia vagyok. Egykorú azokkal az operákkal, amelyekben fellépek. Olyannyira kötődöm hozzájuk, hogy a színpadi álomvilágot néha meg sem tudom különböztetni a magam hétköznapi világától. De felébredek, amikor a gyerekeimet látom. A három fiamat.

Előadás után pedig ezt mondta, és ma már tudjuk, hogy nem csak a kötelező udvariasságból:

Ezentúl már a budapesti közönséget is a legjobbak közé sorolom. Csodálatos este volt! Boldog vagyok, hogy ezt is megéltem!

Végül nézzük-hallgassuk meg a Tosca két részletét. Mindkét felvétel egy jó évtizeddel későbbi a budapesti előadásnál, 1985 májusában készült a Metropolitanben. Elsőként a híres "Vittoria"-jelenetet,  a megkínzott Cavaradossi nagy győzelmi kitörését:

Nem maradhat ki természetesen a Levélária sem, a halálra ítélt főhős búcsúja az élettől:

Érdemes azonban meglátogatni kedvenc videomegosztó portálunkat, mert dúskálhatunk a Tosca legkülönbözőbb felvételeiben.

Legközelebb Radames-szel folytatom!