Kodály és a jampik

Érdekes szókapcsolat 😊

 

Hogy  ki volt Kodály, természetesen tudjuk.

 

Hogy kik voltak a jampik, azt bizonyosan tudják azok, akik még emlékeznek az ötvenes évekre. Az ifjabb nemzedékből pedig a Hungária együttes révén talán tudják azok rajongói is, hiszen elsősorban Fenyő Miklós volt az, akik két-három évtized elmúltával dalaiban feltámasztotta ezt a korszakot és életérzést. 

Az ötvenes években a jampi vagy jampec kultúra a fiatalok ellenkultúrája, lázadása volt a szocialista diktatúra szürkesége ellen, s így természetesen a hivatalos kultúrpolitika, mint a "romlott Nyugat" majmolását igencsak üldözte. 

 

Kodállyal kapcsolatban a "jampi" kifejezésre éppen Nagykanizsával kapcsolatban bukkantam, évekkel ezelőtt, amit meg is írtam egy posztban. Ezen a linken el lehet olvasni, de röviden itt is összefoglalom.

Történt, hogy 1954-ben a vasutasok nagykanizsai kultúrotthona megkereste Kodályt, hogy maga az intézmény, illetve annak kórusa felvehesse Kodály nevét.  A Mester a névfelvételbe beleegyezett, erről hosszabban írtam a belinkelt posztban. Állítólag azt üzente Kanizsára, hogy "a népművelési otthon, amely az ő nevét viseli, az igazi művészet otthona legyen, s ha megtudja, hogy benne jampi muzsika hangzik fel vagy jampi táncot táncolnak, saját kezével kaparja le nevét az épületről".

 

Mivel Kodály beleegyező levele sajnos lappang valahol, vagy talán meg is semmisült, nem lehetett eldönteni, hogy Kodály ezt valóban így fogalmazta-e, hogy tényleg használta-e a jampi szót. Én magam sokáig azt gondoltam, miután más cikkeiben, írásaiban nem találtam ilyen fogalmazást, hogy az üzenet alapvető tartalma nyilván tökéletesen igaz, de konkretizálása a jampikra már lehet, hogy helyi "folklórizálódás", hogy az egyszerű emberek is jobban megértsék. 

Mígnem múlt héten olyan forrásokba futottam bele, amelyek azt igazolják, hogy bizony ez Kodály saját szóhasználata!!! 

 

1954-ben nem csak a kanizsai vasutasoknak jutott eszébe, hogy Kodály nevét vegyék fel, hanem Galgahévízen is erre gondoltak, amikor felépült a falu művelődési háza.

 

 

A galgahévízi művelődési ház avatása: Béke és Szabadság 1954. május 12.

 

Ott ugyanis volt már egy népi együttes, ők javasolták, hogy az új intézményt Kodályról nevezzék el. Küldöttséggel vonultak Budapestre, a Mesterhez. A küldöttség egyik tagja, Nagy Károly, a falu közismert rigmusmondója, násznagya a következőket mesélte erről Boldizsár Ivánnak, aki először szokásos rádióműsorában adta tovább a történetet, majd a Béke és Szabadság című lap 1954. május 12-i számában meg is írta (kiemelések a bloggertől):

 

— Elvállalta szívesen, de volt két kikötése. Az egyik az, hogy ne nevezzük kultúrháznak, mert se a latinban, se a magyarban ilyen szó, hogy "kultúr", nincsen, gyütt-ment német szó ez, nevezzük csak szépen népművelés házának.

— És a másik kikötés?

   Nevet a küldöttség, összenéznek, kicsit szabódnak, aztán a magasabbik legényke, Vanó Lajos lakatossegéd mondja tovább a történetet.

— Azt mondta Kodály Zoltán elvtárs, ha meghallja, hogy a népművelés házában dzsesszbanda játszik, vagy a fiatalok jampi-táncot járnak, vége a keresztapaságnak.

— Nem úgy mondta, te – igazítja helyre a násznagy.  Azt mondta: Nem vagyok már mai legény, de ha meghallom, lemegyek Galgahévízre, létrát támasztok a népművelés háza falának és két kezemmel kaparom le onnan a nevemet. Mondtuk neki, szívesen látjuk mindig, de létrát ne hozzon, mert nem lesz arra szükség.

 

Nos, ez tökéletesen egybevág azzal, amit néhány hónap múlva Nagykanizsán a vasutasok elmeséltek a helyi újságírónak: megvan mindegyik elbeszélés mindkét fontos eleme: a jampik és nevének sajátkezű levakarása. Ráadásul a két beleegyezés időben is nagyon közel esik egymáshoz, maximum egy-két hónap választhatta csak el őket.  

 

A galgahévízi történet hitelességét külön is alátámasztja, hogy tudjuk, Kodály valóban berzenkedett a "kultúr" szó használata ellen, s hogy szó szerint az volt a véleménye, ahogy a galgahévízi népi együttes tagjai elbeszélték Boldizsár Ivánnak (elég, ha erről az érdeklődő elolvassa Kodály Visszatekintés című összegyűjtött írásaiból a "Szóval: kultúr"? címűt.). S ha ezt ilyen pontosan el tudták mesélni, akkor a névadás kapcsán is minden bizonnyal hitelesen adták vissza Kodály szavait.

 

Arról még külön el kellene gondolkodni, hogy Kodály itt a jazzt kifejezetten negatív kontextusba helyezte – bár ebben az intelemben "dzsesszbanda" alatt nyilván egy kommersz tánczenét játszó együttesre gondolt, nem magára a jazz-zenére, jazz műfajra. De érdekes lenne utánajárni, hogy egyáltalán mennyire ismerte az igazi jazzt, s hogy vélekedett róla.

 

 

Kodály Zoltán és Nagykanizsa

Ma 45 éve, 1967. március 6-án hunyt el Kodály Zoltán.

Némi kis kapcsolat Nagykanizsához is fűzte, az évforduló alkalmából ezt szeretném feleleveníteni.

Történt, hogy élt és működött kis városunkban egy rendkívüli tanárember, akit azóta sajnos szinte teljesen elfelejtettek, pedig nem ezt érdemelte... Ketting Ferencnek hívták, egyszer majd írok róla részletesen. De most Kodály kapcsán emlegetem fel, mert ő volt a legfőbb összekötő kapocs.

Ketting Ferenc a polgári iskola tanára, majd igazgatója volt Nagykanizsán, s mellette az Irodalmi és Művészeti Kör vegyeskarának karnagya 1921 és 1945 között. Ezen időszak alatt a kórust az ország egyik legjobb amatőr énekkarává fejlesztette. Több országos kórusversenyen szerepeltek nagy sikerrel, és pályafutásuk koronájaként 1940-ben elnyerték a Király-díjat. Ez volt akkoriban a magyar kórusok "Oscar"-ja. Ezeken a kórusversenyeken természetesen Kodály is ott volt, többször hallotta a kanizsai kórust és előfordult, hogy páholyába hívatta Kettinget és ott gratulált neki. Kodályról lehet tudni, hogy a dicséretet nagyon szűkösen mérte, így a kórus és karnagya tényleg nagyon jó lehetett, ha ezt megtette...

Ketting volt egyébként Kanizsán az 1930-as évek második felétől a kodályi "Éneklő Ifjúság" mozgalom meghonosítója és ő rendezte városunkban az első, csak Kodály műveiből álló hangversenyt is.

1945-ben aztán feloszlatták a Kör pompás kórusát, ám a tagság egy része "beépült" az akkoriban jobban preferált vasutas kórusba és maga Ketting Ferenc is ott folytatta, már nyugdíjas tanárként karnagyi tevékenységét.

A vasutas kórusnak is jeles múltja volt egyébként, az 1900-as évek óta működtek sikerrel, majd 1945-ben újra szerveződtek. A vasutasok megkaptak egy, a bombázások következtében romossá vált házat azzal a feltétellel, hogy majd ők helyreállítják. Ez lassan-lassan meg is történt, de már a romeltakarítás időszakában a kórus- és színjátszó-próbák is elkezdődtek. Az 1960-as évek közepéig nagyon virágzó kulturális élet folyt azon falak között, amely ma is a vasutasok művelődési háza s ahol újra meglehetősen pezseg az élet – ez a Csengery út 67.

Kodály 1952-ben

Hogy kinek jutott eszébe az 1950-es évek elején, hogy a művelődési ház és egyúttal a kórus névadójául Kodály Zoltánt kérjék fel, ma már nem tudható, de én gyanítom, hogy az ötlet a kórusvezető Ketting Ferenctől származhatott. A kanizsai vasutasok levelet írtak ez ügyben a Mesternek. És Kodály 1954 májusában valóban beleegyezett a névfelvételbe! Ez hatalmas dolog volt, ugyanis Kodály ezt igencsak ritkán és indokolt esetben tette meg, mert nem akart maga köré személyi kultuszt kiépíteni. Sajnos, üzenetének nyoma veszett, ám az elképzelhető, hogy valahol, valakinek a szekrénye mélyén lappang,  régi családi papírok között... Kodály leveleinek 1982-ben megjelent gyűjteményéből annyi kiolvasható, hogy 1954 májusában valóban írt Nagykanizsára a kultúrotthon vezetőségének – minden bizonnyal ez volt a névfelvételbe beleegyező levél. De úgy látszik, fogalmazványa vagy másolata a zeneszerző hagyatékában sem maradt fenn.

Szerintem Kodály beleegyezését három dolog motiválhatta. Az egyik: a vasutas kórust akkoriban vezető Ketting Ferenc személye. A másik: saját édesapja, aki vasutas volt; Kodály Frigyest egyébként Zoltán fia születése után nem sokkal léptették elő "teherleadási pénztárnok"-ból állomásfőnökké s maga Kodály éppen egy állomásépületben (a kecskemétiben) született... A harmadik: az a kapcsolat, amely Kodályt a Kanizsához közeli Kiskomáromhoz (ma Zalakomár településrésze) és onnét származó kedves növendékéhez, majd barátjához, Péczely Attilához és családjához fűzte – gyanítom, ők is eszébe jutottak a felkérés kapcsán.

Elolvasva az akkori lapokat, a híradásokból az rajzolódik ki, miszerint Kodály megígérte, hogy eljön az 1954. szeptember 18-ra meghirdetett névadó ünnepségre. Ez aztán sajnos nem következett be, mert nem sokkal korábban Emma asszony súlyos combnyaktörést szenvedett és Kodály hosszú hónapokon át minden idejét feleségével töltötte a kórházban. 

A megyei lap részletesen tudósított a jeles alkalom lefolyásáról. A szokásos beszédek mellett Ketting Ferenc vezetésével természetesen Kodály-műveket énekelt a kórus. Felhangzott a Köszöntő (Serkenj fel, kegyes nép...), a Mátrai képek és az Esti dal. A vasutaszenekar egyveleget játszott Verdi Trubadúr című operájából, majd a színjátszók A két kapitány című operettet mutatták be. Az újságíró az ünnepély szünetében több "egyszerű" vasutassal beszélgetett: az ő elmondásuk szerint Kodály azt üzente Nagykanizsára, hogy a népművelési otthon, mely az ő nevét viseli, az igazi művészet otthona legyen, s ha megtudja, hogy benne jampi muzsika hangzik el, vagy jampi táncot járnak, saját kezével kaparja le nevét az épületről...

(Zala, 1954. szept. 24. 3.oldal)
Hogy a "jampi" kitétel tényleg szerepelt volna Kodály levelében, persze nem biztos, előfordulhat, hogy ez már némi "folklorizálódás" :) Ám az üzenet lényege minden bizonnyal igaz, hiszen Kodály máshol is ezt szabta feltételül: méltónak kell maradni ahhoz a szellemiséghez, amit a neve képvisel.
Aki mára nem ismerné a szót: az értelmező szótár szerint  a jampi divatmajomként öltözködő, feltűnősködő léha fiatalember. Azt már én teszem hozzá, hogy ezt a megjelölést kifejezetten az ötvenes években használták, bár mostanában, a "retro" divat idején itt-ott újra hallani.

A vasutas kultúrház hivatalos neve most VOKE Kodály Zoltán Művelődési Ház. Előcsarnokában 2007 decemberében, a névadó születésének 125. évfordulóján avatták fel Kodály Zoltán fából faragott mellszobrát, Csávás Csaba alkotását:

Záró zenénk pedig Kodály Zoltán: Köszöntő című vegyeskara, amit a vasutas kórus is énekelt a névadó ünnepségen:

Liszt Ferenc repülőtér?

Már a Liszt Ferenc emlékév megnyitó hangversenyén elhangzott a bejelentés, hogy Ferihegy repülőterünket átkeresztelik Liszt Ferencre. A dolog most fordult komolyra, a parlament tegnap megszavazta az ötletet. A hivatalos név ezentúl – a tárcaközi földrajzi bizottság javaslatát figyelmen kívül hagyva: Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér.

Liszt, az utazó, 1840. Forrás: cph.rcm.ac.uk

Aki nem ismer személyesen, az is láthatja ebből a blogból, hogy Liszt nekem az egyik "szívem csücske", hogy ilyen rajongósan fogalmazzak. De tényleg, jó másfél évtizede szerettem bele, amikor egy televíziós vetélkedő kapcsán mintegy háromnegyed évig az összes szabadidőmben az ő életével és műveivel foglalkoztam. Már az élete is teljesen lenyűgöző: magában foglalja szinte a teljes XIX. századot, annak minden szellemi áramlatát. Jóformán nincs olyan nagysága ennek a hosszú korszaknak, akivel Liszt ne került volna valamilyen szinten többnyire alkotói kapcsolatba a jóformán éhenhaló muzsikustól Victor Hugón át a római pápáig. A magyar személyiségek közül pedig csak találomra ragadom ki Batthyány Lajos, Teleki László és Erkel Ferenc nevét.

Hangszeres előadóművészként Liszt megváltoztatta a zongoraművészet fejlődését. Hogy ez a művészeti ág milyen lenne ma nélküle, lehetetlen megmondani, de egy biztos: amilyenné mostanra fejlődött, abban meghatározó módon ott van Liszt "kezenyoma". Mindehhez pedagógusként is hozzájárult. Mondhatni, a ma a Zeneakadémián tanuló zongoristák is valamilyen módon az ő művészi leszármazottai. Fel lehet állítani a genealógiát, hogy Liszt melyik tanítványának kik voltak a növendékei és azok kiknek adták tovább a szellemiséget, hozzáállást, módszereket.

Végül, de nem utolsó sorban, Liszt, a zeneszerző. Néhány mondattal nagyon nehéz jellemezni, alkotó művészete is annyira sokarcú. Egy alkalommal a már említett vetélkedőben a zsüritag Petrovics Emil fogalmazta meg legjobban: Liszt mindent tudott a zenéről – visszafelé és és előre is. Visszafelé úgy, hogy az európai zene fejlődésének talaján állt, tökéletesen ismerte és alkalmazta minden korszakának formanyelvét a gregoriántól kezdve addig a pillanatig, amikor alkotott. Előre pedig úgy, hogy – erről az alapról  – szinte mindent látott és főleg idős kori műveiben megjósolt a modern zenei irányzatokból az impresszionizmustól a dodekafóniáig. Ő maga ezt úgy fogalmazta meg: már csak az az egyetlen vágyam, hogy gerelyemet a jövő határtalan terébe hajítsam. Mint életrajzírója, Alan Walker is leszögezte: Liszt gerelyét nemsokára fölvették, többek között Bartók és Schönberg, s újabb nemzedéknyi távra hajították előre.

Hát, megpróbáltam valamifajta összefoglaló képet adni Liszt zenetörténeti jelentőségéről, de még nem szóltam magyarságáról, ami máig tartó polémiák tárgya. Mivel az átnevezéssel kapcsolatos fórumok vélemény nyilvánítói közül sokan tévúton járnak ezzel kapcsolatban, úgy érzem, szólnom kell róla. E téren fogadjuk el Liszt kitűnő monográfusa, a már említett Alan Walker érvelését és mindenekelőtt magának Lisztnek a szavait.

Walker így írt Liszt Ferenc 1. A virtuóz évek című kötetében:

Liszt magyar volt gondolataiban, szavaiban és tetteiben egyaránt. Egész életén keresztül gyakran ismételte, hogy magyar, egyetlen egyszer sem állította, hogy francia vagy német lenne. Magyarországot mindig úgy említette: „hazám”, és végtelen örömmel írta le: „A nemzeti büszkeség része vagyok”.
 

Maga a zeneszerző 1873-ban így nyilatkozott egy jó barátjához, Augusz Antalhoz írott levelében: Engedtessék meg nekem, – eltekintve attól, hogy fájdalom, nem birtokolom a magyar nyelvet –, születésemtől a sírig szívemben és lelkemben magyar maradjak és segíthessem a magyar zenei kultúra fejlődését.

Ennyi elméleti alapvetést szükségesnek láttam előre bocsátani, mielőtt megírnám, hogy Liszt iránti minden szeretetemmel együtt bizony teljesen elhibázott és felesleges lépésnek tartom, hogy róla nevezzék el a budapesti repülőteret. Gyakorlati megfontolásokkal nem szeretnék foglalkozni, például azzal, hogy mennyibe kerül egy ilyen átnevezés a gyakorlatban, azt megteszik ilyen-olyan cikkekben és fórumokban mások, a teljes kép érdekében érdemes ezeknek a kérdéseknek ott utánaolvasni Én most elsősorban Liszt Ferenc oldaláról szeretném megközelíteni a témát.

Szerintem az ő nevének legméltóbb hordozója a Zeneakadémia, az a zenei intézmény, amelynek létrejöttében és első évtizedének működésében, nemzetközi hírneve megalapozásában Lisztnek meghatározó szerepe volt. Ez az intézmény már egy évszázada viseli a nevét, az onnét kikerült nagyszerű művészek során át terjeszti művészetét. Aztán ott van még  világjáró együttesünk, a Liszt Ferenc Kamarazenekar és a szintén Liszt nevét viselő nemzetközi zongoraverseny.

Mindez persze nem zárja ki, hogy olyan valamit is elnevezzenek róla, amely nem kifejezetten a zenéhez kötődik és nemzetközi kihatása van. De ezzel a szerintem kampányszerű átkereszteléssel egyrészt elvesznek egy már bejáratott és kedves, ráadásul védett nevet. Másrészt az átnevezés sajnálatosan magában rejti Liszt nevének ha nem is nevetségessé tételét, de személyiségéhez nem méltó használatát. A repülőtér eddigi nevében ugyanaz a keresztnév szerepel becézett formában, mint Liszt keresztneve. Ebből adódhatnak a magyar kultúrát nem, vagy csak érintőlegesen ismerő nemzetközi utazóközönség körében félreértések, s ez lehet tudatos ferdítések, szóviccek alapja is. 

Az új hivatalos név, mint írtam, Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér. De az utasok nyilván nem ebben a hosszú formában fogják mindennapi szóhasználatban nevezni, s ez már problémákat rejt magában.

A nemzetközi utazóközönség valószínűleg nem "Airport Liszt Ferenc"-ként fogja emlegetni, részben a nekik idegen hangzású keresztnév, részben a névelemek sorrendje miatt. Ha csak a vezetéknevet használja, abban is van egy problémás hang, a két betűvel jelölt "sz". Igaz, legyünk méltányosak, ilyen a Ferihegy névben is van.  A külföldieknek az a legegyszerűbb, ha egyszerűen csak budapesti repülőtérként emlegetik, ebben az esetben is felesleges az elnevezés, nem fogja Liszt nevét tovább terjeszteni, magyarságát tudatosítani és hírnevét öregbíteni a világban.

Átgondolva a kérdést, egy olyan érvet találok, ami az elnevezés mellett szólhat. Ez pedig az, hogy Liszt egész életében sokat utazott, már a vasút előtti időszakban is olyan őrült távolságokat járt be, mint Szentpétervár és Konstantinápoly. Mindig szerette a technikai újdonságokat, biztos, hogy a repülésnek is lelkes híve lett volna. Egy Euro-City vasúti járat már néhány éve viseli a nevét, a közelmúltban pedig bájos ötlettel Sopronban avattak Liszt Ferenc-vonatot.

De szerintem ez az érv egy egész repülőtér átkereszteléséhez kevés...

Minden Liszt-rajongásom ellenére remélem, hogy a közbeszédben továbbra is Ferihegy marad, s eljön az idő, amikor vissza lehet keresztelni... 

Azért hallgassunk egy kis zenét is. Mivel korábban Liszt jövőbe látásáról beszéltem, tegyünk egymás mellé két művet. Az első Liszt 1881/82-ben komponált zongoradarabja, a Csárdás obstinée:

Most pedig hallgassuk meg Bartók 1911-ben írt Allegro barbaroját: