Egy kis ráadás Bemil-hez

2013. február 28., csütörtök

0 megjegyzés
Nagyon a szívemhez nőtt a Bemil-téma, azaz Böhm Emil pécsi/kanizsai kereskedő személye és ténykedése a mi kis városunkban, ezért úgy gondoltam, megfejelem egy ráadással. Másrészt friss élményem is van vele kapcsolatban: tegnap végre újra eljutottam Pécsre. A levéltárban kikértem a pécsi állami anyakönyvek közül a halálozások 1937-es kötetét és megkerestem Böhm Emil elhunytának hivatalos bejegyzését. Igaz, a korabeli újságcikkek alapján nem volt semmi kétségem, mégis jó volt látni a hivatalos adatot is, mert ez az igazi hiteles forrás. Egyúttal azt is megállapíthattam, hogy az újságcikkek pontosan írták le az alapvető tényeket, amelyekről az előző alkalommal már beszámoltam. Másrészt a bejegyzés hivatalosan is megerősítette, hogy Böhm Emil tényleg abban az épületben halt meg, amit korábban úgy kombináltam ki két forrás összeegyeztetésével, s aminek a képét is megmutattam az előző részben: Pécs belvárosában, az Irgalmasok utcája 6. szám alatt.

De hogy a száraz tények között valami érdekeset is idézzek, ide másolom Böhm Emil: Dalosnaplómból című kötetének függelékéből Haksch Lajos visszaemlékezésének részletét.

Írtam, hogy Bemil kanizsai korszakában is megtartotta kapcsolatát a Pécsi Dalárdával, amely akkoriban nemzetközileg elismert férfikar volt. 1897-ben történt, hogy a pécsi kórus Sopronba utazott, a Dunántúli Dalosszövetség szokásos nagy versenyére. Bemil kitalálta, hogy mivel eleve Nagykanizsa felé jönnek, szakítsák meg itt az utat és adjanak hangversenyt a kanizsaiaknak. Nagyrészt az motiválta, hogy követendő példát mutasson az itteni dalosoknak, illetve illusztrálja, hogy mit várhatnak tőle személyesen Kanizsa kóruséletében, hiszen alig valamivel korábban lett az Irodalmi és Művészeti Kör dalárdájának karmestere (egyébként tényleg csak lelkesedésből, ugyanis lemondott évi 500 koronás tiszteletdíjáról, hogy belőle kottákat vásárolhasson a kórus).
A pécsi dalosok látogatása 1897. június 27-én történt. Az estről mindkét kanizsai hírlap, a Zalai Közlöny és a Zala is megemlékezett.
Átadom a szót Bemil könyvéből Haksch Lajos hírlapírónak, a Pécsi Dalárda karnagyának:

Leszálltunk tehát Kanizsán. A Polgári Kör kertjének kapuján szinte ömlött be a közönség. Fényes hallgatóság s ehhez méltóan a Pécsi Dalárda is fényesen énekelt. A kanizsaiak, akiknek abban az időben még ritkán jutott ilyenfajta élvezetük, hálásan szorongatták Böhm Emilnek kezét; de ugyanezt tették a Pécsi Dalárda vezetői is, amiérthogy ilyen előkelő és megértő közönséget toborzott össze hangversenyükre. Kertben, terített asztalok mellett, vacsora közben olyan áhítatos csendben hallgatta meg ez a százakra menő közönség az éneküket, mint amilyennel otthon még teremben sem ajándékozta meg őket a saját népük. A tapsorkánokról ne is szóljak.
Éjfél lett, mire dalosok és közönség meg tudtak válni egymástól. A dalosok a Korona-kávéház utcai előkertjébe húzódtak - szokásos feketére. Gyönyörű csillagos, csöndes est. Ez a csönd csalogatta ki a "fiúk"-ban még ébren lévő nótakedvet. Halkan megindult csak így, külön-külön asztalok mellett dirigens nélkül, s mégis egylélek szalagján, a dalosfegyelem nagyszerű vezetékén Huber [Károly] "Fohász"-a: "Szállj le Égnek tünde lánya...". Öt ütem sem hullámzott szét a kávéház előtt terülő téren, s már kicsapódtak a körül levő emeletes házak ablakai. A közönség épp ekkor érkezhetett haza s készülődött az éji pihenésre. Pongyolák tarkasága, kabáttalan férfiingek fehérsége világított ki pillanatok alatt az ablaktömegek páholysorából. Az ének nem volt erős; a "fiúk" (így hívtuk egymást dalostestvérek) csak szordinóval énekeltek Hoffer bájos tenorjának vezetéséhez simulva. Csak a végén, a "ne bántsd a magyart!" zúgott fönséges harsogással.
Az a ragyogó taps, ami erre fölcsattant az emeletekről és a földszintről, t. i. az időközben a térségen összetömörült "gyalog" hallgatóság soraiból felejthetetlen!
Ezt a rögtönzött szinte akaratlan búcsúszerenádot is Böhm Emil érdemrovatába írhatta föl a kanizsai közönség.

Azért a végére némi várostörténeti kiegészítés: a Polgári Egylet (Sugár út 3.) annyiban kicsit másképpen nézett ki, hogy épületéhez tartozott a később mozikertnek nevezett terület, amit kerítés választott el az utcától. Itt van erről egy régi képeslap:


Forrás: www.nagykar.hu


 Szép időben kitelepült a kertbe a Polgári Egylet étterme mert az is volt neki. A kanizsai polgárság kedvelt nyári szórakozásait jelentették az ott rendezett műsoros, nagyrészt cigányzenés estek, amikor vacsora közben lehetett hallgatni a zenét. Így történt ez a Pécsi Dalárda komolyabb műsora közben is és ezért csodálkozott el a vendég kórus, hogy nagyobb figyelemmel hallgatta őket a vacsorázó közönség, mint egy hangversenyteremben.
A Korona szállót pedig nyilván minden kanizsai ismeri, a Fő út 7. számú épületben működött. A dalos "fiúk" ott csücsültek a vászontetők alatt:

Forrás: Tarnóczky Attila: Hol-mi?


Ezt a négy részesre sikeredett sorozatot Böhm Emil önvallomásával zárom, amelyben évtizedekkel a történtek után summázta kanizsai éveit ám előtte még egy információ, amire Bemil csak utal. Ez pedig a kanizsai dalárda jeligéje:
"Édes hazánk, kedves dalunk,
Érted élünk, érted halunk."

Tizennégy évig viseltem e tisztséget [a nagykanizsai Irodalmi és Művészeti Kör dalárdájának első karmesteri pozícióját] és ma már deresedő, őszülő fejjel bevallhatom, hogy ifjúságom egész lelkesedését, ambícióját vittem bele önzetlenül a magyar dal művelésébe.
[...]
Kanizsát tekintettem második hazámnak, mert zeneileg fogékony emberekre találtam és az a lelkes gárda, melyet 14 évig vezethettem, igazán szorgalmasan, pontosan és hűen váltotta be a dalárda jeligéjéhez fűzött ígéreteket.





Bemil, a muzsikáló kereskedő 3.

2013. február 22., péntek

0 megjegyzés
Bemil, azaz Böhm Emil élettörténetében ott tartottunk, amikor 1913-ban megszüntetik a patinás pécsi Alt és Böhm cég kanizsai üzletét, s a fiatal, akkor már családos kereskedő-muzsikus végleg hazatelepül szülővárosába.
Ott természetesen rögtön visszatalál a zenei életbe, főfoglalkozásként pedig apja halála után ő vezeti a pécsi fő utcában, a színház épületéhez egészen közel található, 1869-ben alapított fényes boltot.
Ám vége a boldog békeidőknek: éppen kisfiával nyaral a tengerparton, amikor elterjed Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának híre, majd egy hónap múlva kitör a világháború, amit akkor még nem mondtak elsőnek...

Bemil viszonylag könnyen, hátországi szolgálatban vészelte át a háborút, azonban az időszak vége felé súlyosan megbetegedett tífuszban. Szerencsére felépült és folytathatta korábbi pécsi életét, amely zenei szempontból tovább bővült: 1920 áprilisától élete végéig fontos szerepet játszott a zsinagóga zenei életében is, először mint énekkari felügyelő, majd a megalakult Goldmark Károly Ének- és Zeneegylet karvezetője. Ekkoriban sokat dolgozott együtt Ernster Géza főkántorral és csodálatos basszus hanggal megáldott fiával, Ernster Dezsővel, a későbbi világhírű operaénekessel. Természetesen a Pécsi Dalárda továbbra is élete része maradt, amelynek végül több, mint 40 évig volt tagja.


Bár a háború utáni évek sok szempontból nem voltak olyan gondtalanok, mint a korábbi idők, a feketeleves csak ezután következett: az 1929/33-as gazdasági válság megrokkantotta s 1931. novemberében térdre kényszerítette a patinás Alt és Böhm céget s végleg le kellett húzni a redőnyt. Nehéz idők lehettek ezek Bemil számára, de mégis összeszedte magát, és saját vállalkozás helyett a fővárosi Reisz áruház pécsi képviseletét látta el. Természetesen tovább énekelt a Pécsi Dalárdában és vezette a Goldmark Egyesület kórusát.
Szerintem terápia volt számára az is, hogy megírta könyvét Dalosnaplómból címmel és kiadását a Pécsi Dalárdába történő belépésének 40. évfordulójához igazítva 1936-ra időzítette. Ez a könyv voltaképpen önéletrajz, de csak zenei szempontból, élete más történéseiről alig tesz benne említést. A zenei események terén viszont rendkívül precíz és megbízható, a legtöbb tényt újságcikkekkel támasztja alá és látszik, hogy más dokumentumokat is használt, például meghívókat, plakátokat, egyesületi jegyzőkönyveket.  Részletesen ír nagykanizsai éveiről (18971912), így könyve fontos forrás városunk századforduló körüli zenei és társas életéhez. A könyv írásakor levélben fordult régi és új dalostársaihoz, történeteket kért tőlük közös munkálkodásuk idejéből. Ezekből függeléket szerkesztett, amelyből számos további érdekességet megtudhatunk. Innét idéztem például múltkoriban azt a sztorit, hogy Kanizsán hogyan ismerték meg a Bob herceg nagy slágerét, a "Londonban hej, van számos utca" című dalt.
Egy ilyen levele, amelyet a kanizsai Büchler Mórhoz írt, megtalálható a nagykanizsai Thúry György Múzeumban. Benne régi dalostársak után érdeklődik: ki él, ki halt meg, az akkori kisasszonyoknak mi az asszonyneve és hasonlók...
 
Nagy örömömre Bemil könyvét sikerült megszereznem egy internetes antikváriumban, méghozzá egy dedikált példányhoz jutottam hozzá. A dedikáció alanya, akit Valér-ként említ, egy közeli munkatársa, dr. Wallenstein Bódog főorvos, civilben a Goldmark Zeneegylet elnöke. Kíváncsi lennék azért ennek a példánynak az útjára, milyen állomások után került antikváriumba...

A könyvet sokszor lapozgatom, igazi kincsesbánya! Hát még, ha képek is lennének benne!! De akkori anyagi helyzetében kész csoda, hogy Bemil ki tudta adni. Nyilván ezért van mintegy ötven oldalnyi hirdetés a könyv végén.

Szerzője nagy reményeket fűzött hozzá. A pécsi reakciókat nem ismerem, de az biztos, hogy a kanizsai hatásban csalódnia kellett: a nálunk egykor olyannyira népszerű tehetséges, sármos férfit, a kanizsai hölgyek akkori bálványát már három-négy évtized elteltével jócskán elfelejtették, könyvéből alig pár példány fogyott. Ezt nyílt levélben panaszolta el Bemil a Zalai Közlöny 1936. szeptember 1-jei számában.

Pécs, Irgalmasok utcája 6. Ebben a házban halt meg Böhm Emil
Talán ez is közrejátszott abban, ami 1937 október 27-én történt. Ismerősei, kollégái szerint nem látszott semmi előjele, pedig nem hirtelen elhatározás volt, hiszen több búcsúlevelet is írt: ezen a szerdai napon, a kora délutáni órákban bérelt üzlethelyiségének hátsó, raktári traktusában az akkor hatvanhárom éves Böhm Emil felakasztotta magát.

A Pécsi Naplóban megjelent nekrológból idézek, ami elég dagályos ugyan, de nyilván olyan ember írta, aki jól ismerte őt ezért érdemes beleolvasni. Szerintem a sírjánál elhangzott gyászbeszéd lehet, néhány fordulatából erre következtetek. Jules aláírással A dalos férfi fejfájára címmel jelent meg a Pécsi Napló 1938. október 31-i számában:

Nappal nagykereskedő volt a rövid- és norinbergi áru lázas birodalmában és fáradtságát esténkint, mint rajongó dalárdista, a dal mindent feloldó szárnyalásában, a karmesteri pálca áhitatában oldotta fel. Idealista volt – ezt zokogta most is megrázó búcsúlevelében. – És a háború után e vérző, megnyomorított országban a boldogulásért való küzdelemben az új idők nem az idealistáknak kedveztek. A patinás, százéves bolt összeomlott, redőnyszemei dübörögve csukódtak az elmúlás sötétjébe. A kereskedőre szakadt tragédiák egyik legszomorúbbja volt ez az összeomlás. Akkor is, ha talán valami része volt ebben annak is, hogy Böhm Emil idealista volt és nem tudott tíz körömmel megkapaszkodni a kereskedőt fenyegető örvény szélébe, amiért egyik kezével nem engedte el a karmesteri pálcát, amely a dal szerelmétől megszállott lelkét a létraharc füstölgő tárnájából a zene és a dal szféráiba röpítette.
 [...]
És a bolt után most eltűnt az örök mosoly is, halálba menekülésekor üzlete után e mosolytól is elbúcsúzott. Illés szekerén megbékélve pihen, az utolsó út halálos nyugalmával. Amiért így végezte, is meg kell neki bocsátani, mert idealista volt, ami majdnem egyet jelent a délibáb kergetésével. Nem ő tehet róla, hogy időnek előtte fáradt bele a versenyfutásba s arról sem ő tehet, hogy az élet kalászából ily vigasztalanul kicsépelték az ideálok valamikor dúsan termő magvait. Mélyen és nagyon belénk fáj ez a ravatal, amely a kereskedő tragédiáját és azt példázza előttünk, hogy íme, az elpusztíthatatlannak hitt mosoly is megtörik, ide vándorol és életünkből a temetőbe települ át lassan a mosoly országa.

Ekkor tehát 1937-et írtak. Ha Bemil életben marad 1944-ig, hetven éves koráig, sejthető, hogy nagy valószínűséggel mi lett volna a sorsa...

Egykori kanizsai barátja, dr. Lukács József piarista paptanár így vélekedett róla:

Ha valamikor Nagykanizsa kultúréletének története megíróra talál, ebből Böhm Emil neve, szerepe ki nem maradhat, mert Böhm Emil ott több volt az egyszerű városi polgárnál, az embernél, a nagykereskedőnél.

Ezzel szemben Nagykanizsa Böhm Emilnél sokkal fontosabb polgárai közül is számosat elfeledett. Pécs úgyszintén nem tartja számon, még a közelmúltban kiadott Pécsi lexikonban sem szerepel igaz, nekik a zenei életben igazán sok nagyságuk van. De: Böhm Emil sokoldalúan és jól képzett zenész volt, szó sincs róla, hogy műkedvelő szintű lett volna. Ugyan nem állt a Bartók és Kodály nevével fémjelzett "új időknek új dalai" mellé: míg Kanizsán volt, nem is állhatott, hiszen ez a korszak akkor még éppen csak első lépéseit tette. De nem állt Pécsett sem, maradt a németes Liedertafel oldalán és számára a klasszikus zene lezárult a 19. század végén. Ám hatalmas lelkesedésével, zeneszeretetével és minőségi muzsikálásával példát mutatott, hogy hogyan lehet önzetlenül és magas színvonalon dolgozni egy városért és ezt tősgyökeres pécsiként megtette Nagykanizsán is abban a jó tíz évben, míg nálunk élt. Nem kesergett, nem érezte magát száműzetésben, hanem cselekedett, lelkesedett és másokat is erre késztetett.

Távolabbról nézve kanizsai munkálkodása éppen kitöltötte annak az űrnek a nagy részét, ami nélküle lett volna a kóruséletben Ketting Ferenc fellépéséig. Formában tartotta addig is a kanizsai dalárdát, népszerűsítette a kórusban való éneklést, színesítette városunk társas életét. Közvetetten biztosan szerepet játszott abban, hogy Nagykanizsán a harmincas években már hat-nyolc felnőtt énekkar működött, melyek között az Irodalmi Kör kórusán kívül legalább kettő-három egészen jó együttes is akadt, és hogy Nagykanizsa egészen a második világháborúig egyértelműen Zala megye kulturális és zenei központja volt.
Így igazán megérdemli, hogy oly tragikusan eltűnt alakját felelevenítsük. Érdemeit ne nagyítsuk fel, de tartsuk látókörünkben. Nekem sokszor eszembe jut Bemil, ha a Polgári Egylet (Sugár út 3.) előtt megyek el, ahol annyit muzsikált, vagy hajdani boltja, a Fő utca és az Ady utca sarka felé járok...

Bemil, a muzsikáló kereskedő 2.

2013. február 16., szombat

0 megjegyzés
Folytassuk Böhm Emil, azaz a népszerű "Bemil" történetét. Aki nem olvasta az első részt, ITT megtalálja.

Bemil nem csak a kórussal törődött, hanem mint az Irodalmi Kör felső vezetőségének tagja szerintem dolgozott annyit a kanizsai zenei életben, sőt többet, mintha mondjuk ma főfoglalkozású népművelő, újmódiul művelődésszervező, vagy függetlenített karmester lenne, és nyilván önzetlenül, nem fizetségért. Mellette ott volt az üzlete, tulajdonképpeni munkája és felelőssége...

Bemil és kórusa 1902-ben
A fenti tabló a Thúry György Múzeum tulajdona. Értékét az is jelenti, hogy rajta név szerint láthatók az énekkar akkori tagjai, köztük városunk sok jeles polgára, akik nem röstelltek kóruspróbákra járni... Az ősz szakállú Milhofer Ödön ékszerész például négy évtizeden át volt kórustag. Érdemes a képet kinagyítva böngészgetni! Újra megköszönöm a múzeumnak, hogy blogomban és a Kanizsa TV műsorában is bemutathattam a Böhm Emillel kapcsolatos dokumentumokat :)

Nézzünk bele néhány példával, hogy a kórus mellett, majd - az utolsó két évben, amikor már lemondott a kórusvezetésről - a kórus után Böhm Emil milyen zenei eseményekbe kapcsolódott még be.

1901 január végén egy kanizsai hangversenyen ő kísérhette zongorán a városunkba látogató világhírű Émile Sauret hegedűművészt. Koncert után levelet kapott a művésztől, amelyben dicsérte Bemil közreműködését és kedves szeretetreméltóságát ("charmant amabilité").  De más hasonló szereplései is voltak. Egy alkalommal például Fedák Sári lépett fel egy műsoros esten a kaszinóban, ahol Bemil Fedák partrnerének, a Népszínház tagjának, Kovács Mihálynak a dalait kísérte. Könyvében elmesélte, hogy koncert után mekkorát mulattak a két művésszel, hajnalban kísérte őket a vonathoz, hogy következő haknijuk helyszínére utazzanak.
Hát igen, ez még a "boldog békeidők" korszaka volt...

De csinált komolyabb dolgokat is. 1909 és 1911 között Bemil szervezett először Kanizsára filharmóniai hangversenysorozatot a szegedi honvédzenekar közreműködésével. A szegedi együttes nem fúvószenekar volt, mint az ember gondolná, hanem egy komplett, és országosan is számottevő szimfonikus zenekar, erős fúvós szekcióval, akik természetesen külön mint fúvószenekar is működtek. De Kanizsára a teljes szimfonikus társulat jött el, amelyet abban az időben Fricsay Richárd vezényelt. Az a Fricsay Richárd, aki saját jogán is jeles karmester volt és akinek e koncertek után négy évvel születik meg Ferenc fia, a későbbi világhírű dirigens. Az egyik koncerten nagy sikert aratott a kanizsai fiatal Pásztor Irma, akiről részletesen írtam a "Liszt Ferenc és Nagykanizsa" sorozatban.

Csak sajnos, nem mindenkinek tetszett Bemil kanizsai tevékenysége és népszerűsége. Kicsit homályos, hogy kik és milyen alapon támadták, de tény, hogy bizony támadták és ezért 1910-ben, annyi siker után le is mondott a dalárda vezetéséről.

Erről ő maga csak ennyit írt a könyvében, úriemberként nem megnevezve támadóit:

Illetéktelenek beavatkoztak a kör [a kórust fenntartó Irodalmi és Művészeti Kör] művészi irányításába - kritikát gyakoroltak - de nem produkáltak, még kevesebbet dolgoztak. Sajnos, ma már nincsenek életben... így csak annyit, hogy ezen elhatározásom [a kórus vezetéséről való lemondás] szilárd és megmásíthatatlan maradt.

A támadások egy része elképzelhető, hogy származása miatt érte. Ugyanakkor el kell mondani, hogy Nagykanizsa ezen a téren kifejezetten toleráns város volt. Csak egy példa erre: Böhm Emil a zenei életben és magában az Irodalmi és Művészeti Körben szorosan együttműködött Lukács Józseffel, a kanizsai piarista gimnázium tanárával. Jó barátok is lettek és egy harmadik társukkal, Gürtler Ferenc takarékpénztári igazgatóval minden héten kétszer-háromszor összejöttek Bemil lakásán házimuzsikálni. Bemil már említett könyvében a piarista paptanár így emlékezett ezekre az időkre, jó negyedszázad múlva:

[...] megcsodáltam azt az embert, aki - ha az üzleti élet gondjától, lelkiismeretes munkájától megszabadult - üdülni, pihenni a zongorához ült s dalárdákban szellőztette a napi gondoktól fáradt lelkét. S új, friss emberré vált, ha dirigens pálcát tartott a kezében, mintha lelke megsokszorozódott volna, áradt belőle a lelkesedés tüze, a szép csodálata, a műremekek megértése közben szárnyaló lelkének melegsége.
Esténként éveken át kerestem fel lakásán. Mi nem sokat beszéltünk, de annál többet hagytuk a zongorahármasok összeolvadó, fenségesen csengő melódiáiból szállni Beethovent, Haydnt, Goldmarkot [...]

A trió több alkalommal nyilvánosan is fellépett.

Közben fontos változások történtek Bemil magánéletében. 1902 március 30-án megnősült, ám nem a rajongó kanizsai hölgyek közül választott feleséget, hanem Jászberényből. 1904 szilveszterének hajnalán pedig Nagykanizsán megszületett - amennyire tudom - egyetlen fia, Elemér:
 


Elközelgett 1912, s az Alt és Böhm cég vezetősége úgy találta, nem érdemes tovább fenntartani a kanizsai üzletet. Hogy ebben mennyi volt Bemil felelőssége, azért nem működött jobban az üzlet, mert vezetője inkább a zenére koncentrált, ki tudja. De tény, hogy a következő évtized végén a pécsi anyaüzlet is megrokkant - annak viszont már nagy valószínűséggel a hírhedt 1929/33-as gazdasági válság lehetett az okozója.

De ne fussunk még ilyen messzire.

Bemil tehát 1913 február elején végleg hazatért Pécsre. Villányi Henrik, a nagy tekintélyű kanizsai iskolaigazgató és hírlapíró így búcsúztatta a Zala (ez is kanizsai hírlap volt!) 1912. december 1-jei számában:

Évtizednél több, hogy Kanizsára jött a fiatalság legszebb vágyaival és a tett erejével. Fejlettebb kultúrájú városból jött és ennek kulturális erkölcsei lebegtek szemei előtt példa gyanánt. Emlékezünk rá. mily mohó vággyal vetette rá magát a nemes feladatra, hogy segítőtársaival valami művészi ízt, mozgalmat vigyen bele Kanizsa társaséletébe. Az irodalmi köri dalárda élén tíz éven át dolgozott lankadatlanul és sok szép sikerrel. Az emlékezetes dunántúli dalosverseny rengeteg sokat köszönhetett az ő hozzáértésének és fáradhatatlan dologtevésének. Megrendezője volt számos nagyszabású zenei eseménynek, koncerteknek és aminek a rendezéséhez köze volt, abból sohasem hiányzott bizonyos művészi törekvés, művészi zamat, lendület. Bizony, sokszor akadt ő is a kicsinységek torlaszaiba útjában, de ez semmi esetre sem ölte ki lelkéből a vágyat, hogy ahol teheti, továbbra is éljen a szép kultúrának.

Élete további történetét és tragikus befejezését majd legközelebb mesélem el!

Bemil, a muzsikáló kereskedő 1.

2013. február 9., szombat

2 megjegyzés
Miután a legutóbb egy hozzá közvetetten kapcsolódó kis történetet meséltem el, ma újra egy elfelejtett érdekes és tehetséges emberről próbálom meg fellebbenteni a fátylat, aki egy időben fontos szerepet játszott Nagykanizsa kulturális és társas életében. Lehet, hogy ebből a témából is sorozat lesz, majd írás közben kiderül. Anyagom van hozzá elég :) Apropóját az adja, hogy írásom tárgya - körülbelül másfél évtizednyi munkálkodás után - éppen 100 éve távozott véglegesen városunkból. Ez a munkálkodás azonban számára nagy részben szívügy és szórakozás volt; igazi, kenyérkereső foglalkozásában később meg is lett a böjtje...

Amúgy pedig ezt a témát is a Kanizsa TV K'arc című műsorához vettem elő, s a forgatásra való felkészüléshez jó előszoba, ha blogbejegyzésként meg is írom a történetet.

Íme, itt van a Kanizsán, és úgy tapasztaltam, saját városában, Pécsett is elfelejtett Böhm Emil - a fénykép 1912-ben készült:



 
Jóbarátai csak Bemil-nek szólították... 1897-ben tűnt fel városunkban és hamarosan Kanizsa nőnemű lakóinak jelentős százaléka beleszeretett :)

Bemil jeles pécsi kereskedőcsalád sarjaként 1874-ben látta meg a napvilágot. Szülővárosában végezte a gimnáziumot, közben zenei tanulmányokat is folytatott. Érettségi után Bécsbe ment a kereskedelmi akadémiára, amivel párhuzamosan egyre komolyabb zenei képzésben is részt vett, s erre - mint gazdag fiatalembernek - Bécsben igazán sok lehetősége volt, amit maximálisan ki is használt. Akadémiai énektanára azt mondogatta neki, hogy ha szorgalmas lesz, hőstenort nevel belőle. Az élet aztán másfelé vitte, vissza a családi üzlethez. Hőstenor nem lett, egész életében kereskedőként kereste kenyerét, de igazi területe a zene maradt. Bécsi tanulmányait súlyos betegség szakította félbe, ami után otthon lábadozva sok idejét arra használta, hogy ének- és zongoratudása mellé összhangzattant, zeneelméletet tanuljon. Felgyógyulása után kétéves, német földön töltött kereskedelmi gyakorlóidő következett, ahol rövidesen tagja, sőt szólistája lett a helyi legjobb dalárdának. Hazatérve a család "Alt és Böhm" nevű fényes üzletében tevékenykedett. Mellette felvették az akkor európai hírű pécsi dalárda tenor szólamába. Ennek keretében színpadon is kipróbálhatta magát bonvivánként: a pécsi színházban az akkoriban rendkívül népszerű "A corneville-i harangok" című operett főszerepét alakította, igaz, műkedvelőként, de a korabeli sajtó véleménye szerint teljesen profi szinten.
  
1897-ben történt, hogy apja elhatározta, fióküzletet nyit Nagykanizsán és fiát bízta meg a feladattal. A rövidáruval és iparcikkekkel kereskedő áruház az akkori városháza földszintjén, annak is közvetlenül a Fő utca és a mostani Ady utca sarkán levő részén nyílt meg. Körülbelül azon a területen, ahol most a kínai bolt van, ha nem is ugyanabban az épületben, hiszen gyönyörű városházánk 1945 tavaszán leégett és helyére építették a Lordok házának "becézett" - hát, nyugodtan kimondhatom - förmedvényt. Arrafelé sétálva érdemes egy gondolatot áldozni Böhm Emilre...A következő képeslapon balról a régi kanizsai városháza Ady, akkor Kazinczy utcai homlokzata, jól látszik rajta az "Alt és Böhm" felirat (szemben a Vasemberház, még befalazott árkádokkal):





Ha valaki elsétál a Thúry György Múzeumba és megnézi a várostörténeti kiállítást, a vége felé megtalálhatja Böhm Emil kanizsai üzletbelsőjének a fényképét kinagyítva. Érdemes megszemlélni!

Az 1897-ben 23 éves Bemil azt gondolta, hogy csak néhány hónapot kell Kanizsán "száműzetésben" töltenie, távol szeretett dalárdájától és dalostestvéreitől. Amikor rájött, hogy hosszabb tartózkodással kell számolnia, egyből bekapcsolódott a pezsgő, de azért a pécsinél szegényesebb kulturális életbe. Rájött, hogy Kanizsán is van dalárda, mégpedig a nem sokkal korábban - második nekifutásra - megalakult Irodalmi és Művészeti Kör keretén belül. Rögtön belépett és 1900-ban már ő volt a karmester... 

Ő hozta el ennek a kórusnak az első fénykorát. Átszervezte az énekkart - ehhez lábjegyzetként érdemes megjegyezni, hogy a férfikarhoz lelkes hölgyek is csatlakoztak, állítólag nagyrészt a jóvágású Bemil kedvéért és így ha nem is állandóan, de sokszor vegyeskarként is felléptek :) Hamarosan olyan szintre fejlesztette együttesét, hogy 1904-ben a Pécsen megrendezett Dunántúli Dalosversenyen első díjat nyertek az ún. "műdal" csoportban, s ugyanekkor eredményeiket, színvonalukat elismerve a Dunántúli Dalosszövetség Nagykanizsát jelölte ki, mint a következő ugyanilyen verseny helyszínét.

Oldalakat lehetne írni erről az 1906-os kanizsai dalosversenyről, amely akkoriban nemcsak fontos kulturális esemény volt, hanem mondhatni, sokat lendített városunk imázsán országos méretekben is. Majd egyszer erről is mesélek részletesebben. Addig álljon itt egy szép színezett csoportkép az együttesről (Bemil karba font kézzel a zászló mögött):



1908-ban a székesfehérvári dalosversenyen már a legnehezebb kategóriában versenyeztek és onnét is első díjjal tértek haza.

Legközelebb innét folytatom :)

Az illusztrációk közlésének és a televízióban való megmutatásának lehetőségét köszönöm a Thúry György Múzeumnak! 

Végül hallgassunk meg egy dalt Planquette: Corneville-i harangok című operettjéből, amit Bemil is elénekelt Pécsen Grenicheu szerepében. Nekünk most Nicolai Gedda adja elő:


Londonban, hej!

2013. február 2., szombat

0 megjegyzés
Még az én gyerekkoromban is az egyik legnagyobb sláger volt Huszka Jenő melódiája a Bob hercegből:




Valóban frappáns, fülbemászó dallam; szerintem, persze könnyedebb formában, de emlékeztet "Az asszony ingtag"-ra, Verdi Rigolettójából.

Hogy Nagykanizsán miként vált ismertté a dal, megtudhatjuk, ha fellapozzuk Böhm Emil: Dalosnaplómból című, ma már ritkaságszámba menő kötetét.

A könyv annak kapcsán került újra a kezembe, hogy ismét meghívtak a Kanizsa TV K'arc című műsorába. Olyan témát választottam hozzá, amelynek némi évfordulós aktualitása is van és a kanizsai zenei élet egy szintén elfelejtett egyéniségével kapcsolatos. Ő Böhm Emil, akiről majd a műsorban mesélni fogok, és aztán itt a blogban részletesebben is megírom történetét. Ma egy kis előleget adok ezzel a történettel "a boldog békeidők" Kanizsájáról.

Egyelőre a történethez elég annyit tudnunk, hogy a pécsi Böhm Emil 1897 és 1913 között városunkban élt és itteni tartózkodása nagy részében a Kanizsai Dalárda karmestere (is) volt. Idős korában, 1937-ben jelentette meg a már említett könyvet, amelyben részletesen ír kanizsai korszakáról. A könyv végén egy függelék található, amelyben sok régi dalostársa mesél epizódokat közös élményeikből. Az egyik visszaemlékező a kanizsai származású, de abban az időben már Kaposváron élő dr. Waldmann Lajosné Blau Margit, aki lánykorában - Böhm Emil szavaival élve - a kanizsai műkedvelő színjátszók fejedelemnője volt. Apja jeles orvos volt és a történet idejében Pesten orvostanhallgató Jancsi öccse, akiről majd szó esik, Balla János néven szintén kitűnő orvos lett. Ő is kiváló zenei adottságokkal rendelkezett, gyakorlatilag koncertképes zongorista volt, az 1920-as években a kanizsai kaszinó "házi" zongoraművésze - húga visszaemlékezésekor már nem élt.

Mielőtt átadnám a szót Blau Margitnak, annyit még érdemes tudni, hogy a Kanizsai Dalárda akkoriban, az 1900-as évek legelején férfikórus volt, ám alkalmanként hölgyek is csatlakoztak és többször felléptek vegyeskarként is. A történet a Polgári Egyletben, a Sugár út 3. alatt játszódott.

Egy dalárdai közös próbán elhatározták a férfiak, hogy nem megyünk haza, hanem rögtönzünk egy kis műsort, ki mit tud, és utána táncolunk. Akkor drága Jancsi bátyám is otthon volt - és akkor volt új Pesten a "Bob herceg". Kanizsán még senki sem tudott belőle egy hangot sem. Engem Jancsi megtanított Bob belépőjére. Én tehát odaálltam abba a sarokterembe, mely a nagyterembe vezet; még a helyet is meg tudnám mutatni, hol állt a zongora és elénekeltem: "Londonban hej!" Hogy mennyire meg volt ezért a melódiáért mindjárt mindenki őrülve, azt soha el nem felejtem - addig énekelték velem, míg mindenki tudta, hisz a melódiája elég könnyű volt. Másnap már fél Kanizsa fújta a Bob herceget..."