Tíz éve, születésének 200. évfordulója jegyében kis könyvecskét írtam, amelyben megpróbáltam számba venni kedvenc zeneszerzőm (ez ügyben lásd Kataliszt nevemet!!) és Nagykanizsa kapcsolatait.
Tisztában voltam vele, hogy a könyv megjelenése után még jöhetnek elő részletek - és ez meg is történt, így a blogban írom meg ezeket a bővüléseket. Az első rész Liszt és a kanizsai kötődésű Királyi Pál kapcsolatairól szólt.
Ma Liszt életének Nagykanizsához kapcsolódó fiatalkori epizódjáról mesélek.
Az év 1846.
 |
| Barabás Miklós híres festménye, 1847 |
Liszt 35 éves, virtuóz pályája csúcsán áll, ő Európa legeslegismertebb személyisége - nem csak a muzsikusok között, hanem úgy egyáltalán. Külföldön - Párizsban - élt, nyelvében elfranciásodott, de szívében magyar maradt. Pontosabban, szunnyadó magyarsága az 1837-es nagy pesti árvíz hírére éledt fel, s aztán ez mindörökre vele maradt. 1840-ben, majd 1846-ban hosszasabban hazalátogatott Magyarországra, történelmi jelentőségű koncerteket adott, s azok kapcsán sokat utazott, a határokon kicsit kívül is.
Így jutott el Rohitsra, ahol 1846. július 25-én hangversenyezett. Innét átment Zágrábba fellépni, majd visszatért a fürdőhelyre.
Vegyük szemügyre a helyszínt:
Rohits-Sauerbrunn, avagy Rohits-Savanyúkút (magyarul írták Rohicsnak is, mai hivatalos neve Rogaška Slatina ), gyógyfürdőjéről közismert település a mai Szlovéniában, gyönyörűséges természeti környezetben.
 |
| www.kamra.si/hu/multimedias-elemek/item/gruss-aus-bad-rohitsch-sauerbrunn.html |
Annak idején nemcsak gyógyvize, hanem a szórakozási lehetőségek miatt is rendkívüli népszerűségnek örvendett az európai arisztokrácia és polgárság körében. Úgy nézem, ma is nagy élmény lenne ott eltölteni némi időt...
Liszt koncertjére a Grand Hotel nagytermében került sor. Szerencsénkre 1847-ben ott járt Degré Alajos, Petőfi barátja s terjedelmes tudósításban írta le a helységet, benne a szállodának ezt a termét is, megjelent az Életképek 1847. 5. számában:
Tánczterme ollyan, mellyhez hasonlót még nem láttam: nagysága körülbelül, mint a pesti redouteterem; falai fehér s oszlopai kék márvány, boltozatán gyönyörű czifraságok gazdagon aranyozva; a falba földig érő tükrök építvék; roppant csillárai világítás nélkül is csillognak, annyi rajtok az arany és más ragyogó portéka.
(Lábjegyzet: a pesti "redouteterem" említésekor Degré a mai Vigadó helyén álló, 1849-ben az osztrákok által szétágyúzott eredeti, Pollack Mihály által tervezett épület nagytermét érti.)
A rohicsi szálloda és benne a terem ma is létezik:
 |
| Forrás: www.visit-rogaska-slatina.si |
A fürdőhely nincs túl messze Kanizsától, légvonalban 130-140 km, így kanizsai "úri közönség"-nek is egyik frekventált helye volt. A boldog békeidőkben, egészen az első világháborúig a pihenni vágyókon kívül a muzsikusok számára is fontos támaszpontnak bizonyult, akik a fürdőszezonban oda szerződve tettek szert jövedelmük nagy részére, amiből aztán kihúzták a soványabb kanizsai hónapokat.
Már az 1840-es években így tett a közkedvelt Grünbaum zenekar.
Róluk, pontosabban a vezetőjükről írtam már a blogban ITT, érdemes felidézni. Lényeg, hogy ez a zenekar, mely az 1840-es évek elejétől csaknem négy évtizeden át működött Kanizsán, zsidó muzsikusokból állt. Játszottak klasszikus zenét, de muzsikáltak szórakozáshoz, tánchoz is.
Nos, 1846 nyarán ők találkoztak Rohitson Liszt Ferenccel. Szerintem minden bizonnyal ugyanaz a terem lehetett a helyszín, mint amelyikben Liszt koncertezett, azért is idéztem fel.
Liszt zágrábi koncertje után kifejezetten azért tért vissza a fürdőhelyre, hogy megnézhesse a vendégszereplésre oda érkező magyar daltársaságot, amelyet két énekes, Havi Mihály és Szabó József vezetett, s akik 1846-ban külföldi vendégszereplésre utaztak. Ők voltaképpen egy énekes-zenés-táncos színtársulat voltak és abba a nagy fába vágták a fejszéjüket, legelőször a magyar kultúrtörténetben, hogy a külfölddel megismertessék a magyar zenét. Mint maguk írták (Pesti Divatlap 1847. júl.29.): műsoraikban oly jelenetek fognak a magyar életből föltüntetni, dallamok, táncok s prózai előadások kíséretében, mellyekből a külföld a magyar zene és dallam természete, nemzeti sajátságaink, szokásaink, öltözködésünk, szóval kül és beléletünk felől, a legtisztább s legelferdítésnélkülibb fogalmakat szerezhet magának.
Székhelyükről, Kolozsvárról indulva - Fiume felé igyekezve - útvonalukba Nagykanizsa is beleesett, így július elején nálunk is tartottak előadást a Zöldfában. Innét mentek tovább: Pettau (Ptuj), Marburg (Maribor) és Grác után következett Rohits, ahol 3 nap alatt 3 előadást tartottak.
Akkoriban általánosan divatos volt, hogy a nézőket a színházi előadások szüneteiben sem hagyták unatkozni. Míg folyt az átdíszletezés és szusszantak a szereplők, egy kisebb zenekar szórakoztatta a közönséget - nos, 1846 nyarán ez volt a kanizsai Grünbaum zenekar. Akik természetesen máskor is játszottak a fürdőhelyen. Korabeli leírások szerint reggelente az úri közönség az ivókútnál kezdte a napot, ahol beszélgetve, korzózva, toalettjeiket közszemlére téve a gyógyvizet kortyolgatták, - mindezt a zenekar játéka festette alá. Rendszeresek voltak a táncos összejövetelek, kisebb-nagyobb bálok, azokon is volt dolga jócskán a zenekarnak. És őket szerződtették a színielőadások szüneteire is.
Így Liszt, aki a Havi/Szabó-féle daltársulat két előadását is megnézte, a mi muzsikusainkat is hallotta játszani. Hogy milyen hatással volt rá mindez, megtudhatjuk az Életképek című folyóirat Julius fedőnevű levelezőjétől. Olvassunk bele a lap 1846. augusztus 2-án megjelent 8. számába, a Fürdői levelek I. című cikkbe - kiemelés tőlem:
... A magyar dal Lisztnek lelkét annyira megragadta, hogy nem tapsolt, de tombolt örömében, szája, keze és lába soha nem nyugodott, és Tihany ostroma előadásakor annyira elragadtatott, hogy a székeken keresztül a színészekhez ugrált a színpadra, hol velök örömmel beszélt, őket e pályán haladni buzdította, és tíz arannyal megajándékozta. [...] A kanizsai zenészeket Liszt szinte [=szintén] megdicsérte, és nekik is öt aranyat ajándékozott.
(Lábjegyzet: a Tihany ostroma, Thern Károly zenéjével az egyik akkori magyar opera volt, 1845-ben mutatták be.)
Ha meggondoljuk, hogy a daltársulat 23 főből állt, a Grünbaum zenekar pedig 12 főből, Liszt egyformán értékelte és jutalmazta őket.
Nagy kár, hogy ezt az elismerést később nem írta meg egyik kanizsai újság sem, amikor Grünbaumékkal foglalkozott. 1846-ban még nem volt Kanizsának hírlapja, csak 1862-ben lett, de úgy látszik, utána már nem került szóba. Pedig Grünbaumék az 1870-es évek végéig megvoltak, igazán büszkélkedhettek volna ezzel, hiszen Liszt dicsérete nagyon nagy szakmai elismerés volt számukra; sőt micsoda ajánlólevelük is lehetett volna...
Számunkra a lényeg, hogy Liszt, ha már nem járt Kanizsán (csak átutazott), legalább hallott kanizsai zenekart játszani.
Legközelebbi kanizsai vonatkozású történetem Liszt idős korához kapcsolódik. Előkerülése hatalmas meglepetést jelentett a blogger számára, mert vele kapcsolatban Kanizsa egyik meghatározó családjának életéből egy egészen szokatlan epizódra derült fény, amit tudomásom szerint még sehol nem publikáltak.
