Álompár utazik át Nagykanizsán...

Tegnap érkezett a hír, miszerint 102. évében elhunyt Eggerth Márta énekesnő, színésznő. A már csodagyermekként színpadra állt gyönyörű lány szinte mennyei koloratúrszoprán hanggal rendelkezett, remekül táncolt és alakított - minden együtt volt egy világkarrierhez, ami aztán be is következett.

Még 1929-ben ő énekelte a hazánkban elsőként - részleteiben - hangosan megszólaló filmben Jávor Pállal, hogy Csak egy kislány van a világon...

1934-ben ismerkedett meg a jóképű lengyel Jan Kiepurával, a remek és szintén világhírre szert tett tenoristával. Két év múlva összeházasodtak, s szinte az egész világon ők testesítették meg az "álompár" fogalmát. Két fiuk született. Természetesen sok produkcióban léptek fel együtt, számos közös zenés filmet készítettek.

Eggerth Márta életéről sokat lehet olvasni a neten, most csak a Wikipédián írtakat teszem ide mutatóba, amit érdemes átfutni (amúgy pedig dicséret nekik, mert már tegnap este feltették halálának adatait). Ebben olvasható, hogy hogyan és kinek a révén került sor, hogy a 90 éves művésznőről magyar portréfilm készült - és kiderül, hogy bizony rajongók is tehetnek sok értelmeset általuk tisztelt és szeretett művészekért...

A nem egészen fél órás filmet érdemes megnézni, látjuk benne a 90 éves művésznőt mesélni, számos régi filmrészlettel illusztrálva. Nemcsak rendkívüli életutat futott be, hanem rendkívüli személyiség is volt:

Amikor tegnap meghallottam halálhírét, rögtön eszembe jutott, hogy olvastam Nagykanizsa korabeli hírlapjában, és most visszakerestem, hogy 1938. június 6-án az "álompár" átutazott városunkon:

Zalai Közlöny 1938. június 8.

Akkor már világsztárok voltak és a cikk nyomán úgy érzem, hogy mégsem volt olyan szenzációhajhász jellege sem magának az eseménynek, sem a cikknek, mint mondjuk manapság lenne, ha hasonló kaliberű sztárok fordulnának meg váratlanul egy kisvárosban. Ennyit (is) változott a világ... Másrészt ők maguk is kedvesek voltak és nem zárkóztak el a rajongók elől, pedig hosszú utazás állt mögöttük, vonatukra még Triesztben szálltak fel. Kíváncsi lennék, tényleg helytálló volt-e az az infó, miszerint második osztályon utaztak. Nyilván egy szemtanú mesélhette el a szerkesztőségben a vasútállomáson történteket, kérdés, hogy nem ferdített-e rajta valamennyit...

Érdekes, hogy alig pár nappal korábban ugyanez az újság többször is hirdette Eggerth Márta egyik filmjét:

Zalai Közlöny 1938. június 1.

És akik a vasútállomáson voltak, tényleg viszontláthatták élőben is :)

Tovább böngészve az akkori Zalai Közlönyöket, feltűnt egy kis ismertető a mozi-rovatban, ebből sikerült azonosítani, hogy az 1936-ban Berlinben forgatott Das Hofkonzert (Az udvari koncert) című filmről van szó, ezt játszották akkor Nagykanizsán Húsz év után címmel:

Zalai Közlöny 1938. június 3.

Még egy olyan kis információ is kiderült, hogy a Zalai Közlöny erre a filmre sorsolt ki 2 jegyet előfizetői között (az első cím a mai Ady utcát jelenti):

Bár minket már nem tud jutalmazni a Zalai Közlöny szerkesztősége, azért megnézhetjük a filmet. Itt egy kis részletet mutatok belőle, és aztán ott, ahol ez van, megtalálható a teljes film is, német nyelven:

Bár a kanizsai átutazás csak egy icipici és lényegtelen epizódja volt Eggerth Márta hosszú és csodálatos életének, valamit mégis elmond róla. Egyúttal talán kedvet tudok ébreszteni kanizsaiak számára a régi kanizsai sajtó olvasgatásához (mert, mint már többször írtam itt a blogban is, a Zalai Közlöny Nagykanizsán szerkesztett és kiadott hírlap volt), amely most már az internet révén otthon is elérhető.

Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 3.

Folytassuk az 1. felvonás 2. képével.

Módszernek továbbra is azt tudom javasolni, hogy osszuk meg a képernyőt: az egyik felén ezt a blogbejegyzést olvassuk, a másikon pedig nyissuk meg a You Tube-ról a múltkor is megmutatott előadást az operából, a címszerepben Leo Nuccival.

Legutóbb a nyitányt és az első jelenetet hallgattuk, mai részünk e videónál az elejétől számítva 16' 40"-nél kezdődik.

Izgatott zene hallatszik, amit megint jó lesz néhányszori visszacsúsztatással többször is meghallgatni: ugyanúgy, ahogyan Jacopo Foscari dallama, ez a téma is többször megjelenik, szinte mindig, amikor Lucrezia a színre lép.

Amúgy a jelenet színhelye a Foscari-palota, ahol Lucrezia izgatottan várja a híreket. Rögtön egy impozáns és több részből álló jelenetben lép színpadra. Mint a zene is mutatja, rendkívül izgatottan lép be és hangot ad annak a tervének, miszerint el fog rohanni a Doge-palotába, a Tízek elé, hogy kegyelmet kérjen férje számára, ugyanis még az is elképzelhető, hogy halálos ítéletet fognak hozni. Én magam is doge lánya vagyok, most pedig egy doge menye, meg kell, hogy hallgassanak! - énekli indulatosan. Mivel férjem ártatlan, nem kegyelmet, hanem igazságot kérek tőlük! A környezetében levő hölgyek próbálják csillapítani (17' 40-től) és lebeszélik tervéről azzal az érvvel, hogy ezzel csak rontana Jacopo helyzetén. Inkább bízzon az isteni gondviselésben. Lucrezia hallgat rájuk s imával fordul a Mindenhatóhoz. Következik áriájának lassú szakasza (18' 45"-től). Ezt a lassú részt a nyitányban megismert lassú Lucrezia-téma vezeti be, amit most is fuvolán hallunk.

Nézz le Isten, esdve kérem,

Nézz a földi szenvedésre!
Csak te vagy a szívem reménye.

Vedd le rólam a kínom, a szív bánatát,

Védd meg ártatlan vádolt férjem!

Lucrezia barátnője, Pisana lép be a hírrel, miszerint az ítélet megkíméli Jacopo életét, ám Krétára száműzik - 22' 58"-nél.

Lucrezia nem könnyebbül meg. Sőt, inkább patrícius büszkesége éled fel s az ítéletet sértésnek és a jog meggyalázásának fogja fel - amiben kétségtelenül igaza is van.

Ennek ad hangot áriájának gyors szakaszában (23' 47"-nél):

Jaj a patríciusnak, ha 

Isten mind e vad szenvedést visszaadja,

mert ha a bosszúnak eljön a napja,

veszni fognak egy szálig az ám!

Mint halljuk, Verdi rendkívüli technikai követelményeket támaszt a Lucreziát megszemélyesítő énekesnővel szemben. Megkockáztatom, hogy talán az ő szerepe a legnehezebb az operában és egyáltalán, alakja fontosabb és egyúttal karakteresebb, mint férjéé, Jacopóé. Szerintem az idős Francesco Foscari mellett Lucreziáé az igazi főszerep. Nekem az "jött le" az opera most már elég sokszori meghallgatása-megnézése után, hogy Jacopo, a fiatal Foscari egy jóindulatú és naiv ember, ám elkövetett egy hibát - nem bűnt, hanem hibát -, amihez egy szerencsétlen véletlen is hozzájárult s most ennek ürügyén, rajta keresztül voltaképpen az egész családját, különösen apját, a regnáló dogét büntetik. Jacopo ebben a szituációban mint a megtestesült "áldozat" viselkedik, míg Lucrezia az, aki elleneáll, illetve ellenállna, ha tudna. Szerintem ő az ókori, majd középkori itáliai történelemből-kultúrtörténetből jól ismert "erős nő" típusa, ám az a tragédiája, hogy cselekvésre a világon semmilyen lehetősége nincs. Ezt hamarosan tapasztalni is fogjuk.

Lassan itt az ideje, hogy megismerkedjünk a dogéval, az idős Francesco Foscarival. Ám előtte Verdi kiváló dramaturgiai ösztönnel újra megmutatja a fenyegető Tízek Tanácsát a múltkor megismert "umpappa-umpappa" dallamukkal, hogy a néző ismét érzékelje a velencei valódi politikai légkört.

Újra a Doge-palotában vagyunk. Azt érdekes módon nem látjuk, amikor apja jelenlétében kimondták Jacopo Foscari örökös száműzetését, csak annak vagyunk tanúi, amikor a Tizek és a Junta tagjai kitódulnak a tanácsteremből és kommentálják az eseményeket. A részlet 25' 08"-nél kezdődik. A néző innét tudja meg, hogy a száműzetés tényét még azzal is megkeserítik, hogy felesége és két kisfia nem követhetik Jacopót. Így - bár életben hagyják, amivel tetszelegnek is, hogy ők milyen humánusak - talán nagyobb kegyetlenséget követnek el azzal, hogy örökre szétszakítják a családot. Kórusukban mindemellett még azzal is kérkednek, hogy lám, ők milyen igazságosak, hiszen nem számít, hogy nagynevű család sarja, sőt, a doge tulajdon fia a vádlott, ő sem kaphat tőlük kivételezett ítéletet, előttük minden plebejus és patrícius egyenlő. Közben pedig jól tudjuk, hogy koncepciós perrel állunk szemben...

E jelenet után végre meglátjuk a dogét, azaz Francesco Foscarit - őt fogja Plácido Domingo alakítani. Emlékeztetek arra, hogy a doge ekkor már egy idős, nyolcvan év feletti ember, aki jónéhány évtizede viseli méltóságát s korábban már három fiát elvesztette Velence háborúiban; most pedig az utolsó megmaradt gyermekét ítélték örökös száműzetésre, amihez neki magának is asszisztálnia kellett.

27' 06": A doge magánlakosztályában vagyunk. Fia elítélése után a doge a székébe roskad, végre egyedül maradt! Ám rögtön utána keserűen kijavítja önmagát: soha nem lehet egyedül, a Tizek állandóan figyelik, minden mozdulatát, minden rezdülését lesik, s levonja a következtetést: egy megkoronázott rabszolga vagyok...

E recitativo után monológja ária-részében (29' 03"-tól) azon tépelődik, miért is ver még a szíve, ha gyermeke balsorsát kell látnia, akin nem segíthet. Két szemem már nem talál könnyet, könnyezz helyettük, te vén szív - zárul áriája.

Megismertük hát a dogét s itt vagyunk hatalmas dilemmája közepében: mint államférfinak be kell tartania városa törvényeit. Tudja jól, hogy e törvények letéteményese, a Tizek Tanácsa most nem az igazság útján jár, sőt, éppen az ő és családja tönkretétele a céljuk - de mint doge akkor sem teheti meg, hogy nem respektálja döntéseiket. Ráadásul, szerintem egy kis kétely is van benne fia ártatlanságát illetően (hogy mit követett el tulajdonképpen a fiatal Foscari, itt megírtam, érdemes visszalapozni egy kicsit, ha valaki már nem emlékszik). Másik oldalról pedig ő, a doge apa is, ráadásul három fia már amúgy is hazájának áldozta életét.

Ez a belső konfliktus hamarosan részleteiben is kibomlik. Áriája után ugyanis egy inas jelenti, hogy menye, Lucrezia kér hozzá bebocsátást (31' 58"). Ó, a másik boldogtalan - sóhajt fel a doge és míg Lucrezia beér a lakosztályába, még figyelmezteti magát: ne felejtsd el, hogy itt te a doge vagy, nem a családapa...

Lucrezia a már megismert izgatott zenekari témája kíséretében lép be apósához. A doge kérdésére, hogy Sírtál? Lucrezia kitör:

Ugyan, mit vártál? Nekem nincs fegyverem, hogy megállítsam ezt a tigrishordát, amit Tízek Tanácsának hívnak... A doge szigorúan rászól: Gondold meg, hol vagy és kivel beszélsz, s tiszteld a törvényt!

Lucrezia szembesíti a tényekkel (33' 30"-nél): tétlenül nézed, ahogy tönkreteszik fiadat. A doge megindító dallamban válaszol (34' 43"-tól): Átkozol engem, holott szánnod kellene sorsomat, hiszen jobb volna meghalnom. Odaadnám hátralevő életemet, ha újra ártatlannak és szabadnak láthatnám a fiamat.

Lucrezia itt maga is elismeri, hogy a férje hibázott, de csak a családja érdekében, majd tovább ostromolja apósát, hogy mint doge, védje meg a fiát, neki pedig adja vissza a férjét. A hosszú kettős végére annyiban közelednek álláspontjaik, hogy Lucrezia belátja a doge tehetetlenségét az ügyben és a saját szenvedésén túl képes észrevenni, hogy apósa, akit a jelenet elején még "barbaro genitore"-nak, azaz kegyetlen szülőnek nevezett, maga is mennyire szenved, szinte kettétörik. Ezzel az egyetértéssel ér véget a nagyjelenet - és egyúttal az első felvonás a háromból.

Végül egy kis előleg, hogy Plácido Domingo milyen Francesco Foscari - itt látható egy elég hosszú részlet a Lucreziával énekelt, előbb elmesélt nagy kettősből, a valenciai előadásból:

Farkas Ferenc és Nagykanizsa

Farkas Ferenc kétszeres Kossuth-díjas és Herder-díjas zeneszerző Nagykanizsán született 1905. december 15-én a Vörösmarty utca 36. számú, ma is álló házban.

Ő maga későbbi visszaemlékezéseiben ezeket mondta gyökereiről, szülővárosáról:

Nagykanizsán születtem, de mivel öt éves koromban elköltöztünk innen, csak halvány emlékeim vannak a városról, azok is inkább az egykori fényképek nyomán. [...] Tulajdonképpen a véletlennek köszönhető, hogy életem ebben a városban kezdődött: édesapám katonatiszt volt, akit akkor éppen oda helyeztek. Később azonban megtudtam, hogy a család valóban Zala megyéből származik, de onnan Nyitra megyébe költöztek, és édesapám Balassagyarmaton keresztül tért vissza Nagykanizsára.

Sikerült feltalálni születésének hivatalos bejegyzését:

Innét tudhatjuk, hogy apja neve Farkas Aladár, Balassagyarmaton született, 31 éves honvéd főhadnagy. Anyja a 19 éves, zombori születésű Saly Blanka. Vajon a szülők hol találkoztak???
Apjáról még érdemes annyit rögzítenünk, hogy kiváló céllövő volt, és ebben a minőségében részt vett az 1912-es stockholmi olimpián. Amúgy meglehetősen katonás módon nevelte a kisfiút, amit szerencsésen ellensúlyozott anyai nagybátyja, aki a fővárosban egy ideig velük élt.

Gyerekkoromból arra emlékszem, - mondta magnóra a hetven éves Farkas Ferenc - hogy édesanyám zongorázott, édesapám pedig ebéd után cimbalmozott: rágyújtott egy szivarra és magyar nótákat játszott.

Szóban még annyit hozzátett, amit egy alkalommal itt Nagykanizsán hallottam tőle, hogy édesanyja sokszor nem kottából játszott, hanem rögtönzött, s bár gyerek volt, de úgy emlékszik vissza, hogy egészen ügyes harmonizálásokkal.

(Farkas Ferenc visszaemlékezésének forrása a Vallomások a zenéről - Farkas Ferenc válogatott írásai című posztumusz kötet, Püski Kiadó, 2004)

A kisfiú öt éves volt, amikor apját Budapestre helyezték. Legközelebb csak 1965-ben, híres zeneszerzőként látta viszont szülővárosát. A nagykanizsai zeneiskola akkori igazgatója, a kiváló hegedűművész-tanár Ivánkovits Ferenc vette fel vele a kapcsolatot, amit ő örömmel fogadott. Így került sor arra, hogy éppen 60. születésnapján fűzte újra szorossá kapcsolatait szülővárosával.

Farkas Ferenc (középen) szülőháza előtt, 1965

Ez alkalomból munkásságáról kiállítás nyílt a művelődési házban, a város díszpolgári címmel tüntette ki, születésnapjának előestéjén pedig díszhangversennyel köszöntötte. Igaz, neki magának "dolgoznia" is kellett a koncerten, ugyanis a műsor egy részét ő vezényelte és mint zongorista is színpadra lépett. Megtette, hogy két kanizsai diáklány énekét kísérte. Az egyik lányt, aki Gyümölcskosár című dalciklusából énekelt részleteket, Horváth Máriának hívták, s akit aztán mára mint Zádori Máriát ismer a zenekedvelő világ... Farkas Ferenc számára azért is emlékezetes volt a koncert, mert egyik darabját karmesternövendék fia, Farkas András dirigálta, aki életében először ekkor vezényelt nyilvánosan.

Ez a látogatás ismét közel hozta Farkas Ferencet Nagykanizsához, mert attól kezdve rendszeres kapcsolatban maradt a várossal.

Legközelebb 1976 márciusában járt szülővárosában két jeles évforduló kapcsán. Egyrészt maga a zeneszerző pár hónappal azelőtt töltötte be hetvenedik életévét, másrészt pedig a kanizsai Zeneiskola emlékezett meg fennállásának ötvenedik évfordulójáról. Mindezek tiszteletére a város jelentős zenei eseménysorozatot szervezett. Az ünnepi hangverseny műsorán a Bűvös szekrény - nyitány, Szerelmek madarai - dalciklus Szőkefalvi-Nagy Katalin előadásában, Magyar barokk táncok, Piccola musica di concerto, Bábtáncoltató-szvit és Két magyar tánc szerepelt. Közreműködött a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar Dárdai Árpád vezényletével. A dalciklust és a hangversenyt záró Két magyar táncot a zeneszerző vezényelte.

Szerelmek madarai

Másnap, március 28-án a jubiláló Zeneiskolában került sor a dél-dunántúli zeneiskolák ifjúsági kamarazene fesztiváljára, amelyen Farkas Ferenc zsűrielnökként vett részt.

1979 márciusában a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját. Ez alkalomból volt az ősbemutatója a szerző jelenlétében Farkas Ferenc Nagykanizsa város számára írt művének, az Ének vitéz Thúry Györgyről című kantátának. A vegyeskarra, zenekarra és narrátorszövegre készült darab Kanizsa történelméből merítette témáját: Thúry György várkapitány halálát elevenítette meg archaizáló stílusban, ugyanakkor mégis hamisítatlanul XX. századi hangon. A mű szövegét a zeneszerző állította össze korabeli forrásokból: históriás énekekből és Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának soraiból. A kantátát a Debreceni Kodály Kórus, Rajhona Ádám színművész és a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar adta elő Dárdai Árpád a vezényletével.

Farkas Ferenc 1985-ben töltötte be nyolcvanadik életévét. Születésnapját követően pár nappal ismét Nagykanizsa vendége volt. A Zeneiskola növendékei és tanárai által adott ünnepi hangversenyt december 18-án tartották a Hevesi Sándor Művelődési Központ kamaratermében.

Koncert utáni beszélgetés

1990-ben, nyolcvanötödik születésnapja alkalmából is ünnepi hangversennyel várta a város a még jó erőben levő Mestert. Farkas Ferenc jelenlétét azonban az akkoriban zajló taxis blokád megakadályozta. Így nélküle került sor Nagykanizsa számára írott második művének, egy vegyeskarnak az ősbemutatójára. A Cantio militaris szintén történelmi ihletettségű darab, amelyet a Nagykanizsai Városi Vegyeskar szólaltatott meg.

Utoljára 1995-ben, kilencvenedik születésnapja alkalmából találkozhattak a zeneszerető kanizsaiak személyesen Farkas Ferenccel. Nagykanizsa Megyei Jogú Város abban az évben ünnepelte első írásos említésének 750. évfordulóját, s ez az évfordulós egybeesés kettős fénnyel ragyogta be a Hevesi Sándor Művelődési Központban a Zeneiskola által megrendezett ünnepi hangversenyt. Az idős Mester már két bottal ment fel a színpadra, de teljes szellemi frissességgel köszönte meg a zeneiskolai tanárok, növendékek által nyújtott nagyszerű zenei teljesítményeket és fogadta a város vezetőinek köszöntését, a közönség ünneplését.

Nagykanizsa kilencvenötödik születésnapjára is hazavárta Farkas Ferencet. Még 2000. őszén is a személyes találkozás reményében folytak az előkészületek a decemberi látogatásra és hangversenyre, amikor október 11-én a zeneszerző halálhíre érkezett.

A 2000. december 15-én, születésének 95. évfordulóján tartott megemlékezéseken fia, Farkas András Svájcban élő karmester jött el édesapja szülővárosába és vett részt a rendezvényeken, a délutáni - videofelvételekkel illusztrált - előadáson Farkas Ferenc életművéről, amelyet Farkas András személyes emlékekkel egészített ki. Majd a Jézus Szíve-templomban gyászmise és emlékhangverseny következett.

Neves szülöttének halála után Nagykanizsa azzal is szeretné emlékét őrizni, hogy zeneiskolája a 2001/02. tanév nyitásakor felvette Farkas Ferenc nevét. 2001. december 15-én szülőházát emléktáblával jelölték meg:

A zeneiskola énekegyüttese is felvette nevét. A Baráth Yvette által vezetett formációt még hallhatta a zeneszerző és rendkívüli elismeréssel nyilatkozott róluk. Azóta az énekegyüttes minden évben emlékhangversenyt tart névadója tiszteletére. A sok közül az egyik legemlékezetesebb a 2010 őszén megrendezett koncert volt, amelynek bevezetőjét Petrovics Emil tartotta egykori mestere, majd kollégája és barátja emlékezetére:

Most, amikor ezeket a sorokat írom, hamarosan elkezdek készülődni az idei emlékhangversenyre, amelyet a Farkas Ferenc Énekegyüttes ma este fél 7-kor tart a kiskanizsai templomban. Remélem, sokan leszünk - mint mindig, ha ők énekelnek :)

Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 2.

Végre eljutottunk odáig, hogy elkezdhessük hallgatni az operát, hiszen már túlestünk mindenféle előtanulmányokon :)

Verdi rövid, alig két perces nyitányt írt műve elé, ám ez nagyon markáns zene és rögtön bevezet bennünket az izgatott légkörbe:

A zord és izgatott alaphangból két lírai dallam emelkedik ki. Az első 0' 26"-nál kezdődik klarinéton - ez nem más, mint a fiatal Foscari kiszolgáltatott témája: a dallam kétszer is nekirugaszkodik, mire elhatározza magát, hogy merrefelé lép...

Rögtön utána feleségének, Lucreziának szintén lírai témája következik fuvolán, 0' 54"-től: egy felfelé törő, igazi Verdi-dallam, mely a kétségbeesett feleség fohászkodásának témája.

Érdemes többször is meghallgatni és megjegyezni őket, hogy később, az opera szövetében rájuk ismerhessünk. Majd, ha odáig jutunk a hallgatásban, ezeket jelezni fogom.

A tartalomismertetéshez a továbbiakban a nápolyi Teatro San Carlo produkcióját fogom használni és mindig odaírom, hogy a szóban forgó részlet hány percnél található. Ide is felmásolom, de szerintem legcélszerűbben egy külön oldalon kellene megnyitni és akkor egyszerűbb lenne a zene követése és a váltás a blog szövege és a video között.

 

Amúgy az előadást Nello Santi vezényelte. A három főszereplő: Leo Nucci (Francesco Foscari), Vincenzo La Scola (Jacopo Foscari) és Alexandrina Pendatchanska (Lucrezia) voltak.
Szép, mértéktartó a rendezés, kifejezetten alkalmas a művel való első ismerkedésre. Majd később, azoknál a részleteknél, amelyekből van Domingóval felvétel, azokat is ide fogom linkelni :) Addig is legalább egy képet előlegezzünk magunknak Domingóval a madridi előadás 2. felvonásának börtönjelenetéből:

Forrás: www.abc.es

Amikor a rövid nyitány lecsengése után szétnyílik a függöny (5' 47"), a Doge palotában vagyunk. A színen a rettegett Tizek Tanácsa és -  rendezéstől függően - további hivatalos emberek láthatók. Némi komor bevezető után ők maguk is komoran és titokzatosan kezdik kórusukat (6' 40"):

"A mély csend és a rejtély uralkodnak körben", majd a szöveg magáról Velencéről szól, amely egykor a tengerből emelkedett ki s fejlődött - hasonlatuk szerint - virágzó fiatal lánnyá akit egykor a tenger ringatott. Erre a szövegrészre szólal meg először (7" 40") egy érdekes táncos téma, amely az opera folyamán mindannyiszor megjelenik, amikor a hivatalos Velence e képviselői színre lépnek. Namost, ez rendkívül érdekes, hogy Verdi egy kifejezetten táncos, 3/4-es ütemű témával a kérlelhetetlenséget és a kegyetlenséget jelképezi, pedig a keringő-ritmus általában másról szokott szólni...  Ebben nyilván szerepe van annak, hogy a szöveg a tengeren ringatózó városról szól, és itt a ringatózáson van a hangsúly, a Velencére zeneileg mindig is jellemző barcarola-ritmusról.

Itt, első megjelenésekor a téma még annyira nem markáns, de később, ahogy halad előre a történet és egyre jobban kibontakozik a Tízek igazi arca, egyre jellegzetesebbé válik ez a torz "umpappa-umpappa". Szerintem egészen rendkívüli, ahogyan Verdi képes volt arra, hogy a táncos ritmussal egyrészt magára a konkrét városra, Velencére utaljon, másrészt megfesse a Tizek torz és gonosz engesztelhetetlenségét, egyúttal hatalomvágyát és álszentségét is: egyfolytában a város érdekéről papolnak, azzal kérkednek, hogy lám, náluk nem számít a születés, az igazság érdekében még egy Foscarit is elítélnek - és közben mi nézők nagyon jól tudjuk, hogy koncepciós perről van szó a saját hatalmuk érdekében...

Egyébként, hogy visszatérjünk a történethez, a hivatalos emberek abból a célból gyülekeznek, hogy újra kihallgassák az ifjú Foscarit.

A Tizek bevonulnak a tárgyalóterembe, s helyükbe megérkezik a börtönből felvezetett Jacopo Foscari (tenor). Rögtön halljuk újra főtémáját, a nyitányban már megismert klarinétos dallamot (9' 28"). Nagy áriájának recitativójában pillanatnyi megkönnyebbülésének ad hangot, hogy föld alatti börtöne után legalább könnyű szellőt érezhet az arcán és újra láthatja városát, Velencét. Engem ez a részlet rendkívül emlékeztet Verdi jóval későbbi operájának, a Simon Boccanegrának egy jelenetére. Mint a Boccanegrában, A két Foscariban is ott van a tenger felől érkező friss fuvallat zenekari megjelenítése (10' 49-től).

Az ária első, lassú részében (12' 12-től) Jacopo szinte himnuszt énekel szeretett városához, hogy bár ármánnyal száműzték innét, de csak az éltette akkoriban, hogy újra viszontláthatja. Közben visszajön a törvényszolga (14' 43") és a tárgyalóterembe szólítja, de azért még van ideje az ária gyors szakaszára (15' 15"-től): felébred benne családja büszkesége: Egy Foscari mégse félhet, benne meg nem tört a lélek! Büszke daccal elébük áll, s ehhez ártatlan lelke ad erőt. Azt gondolom, hogy ez a rész már Manrico Strettáját vetíti előre a Trubadúrból.

Legközelebb az 1. felvonás 2. képétől folytatjuk, időben pontosan a 17. perctől.