Hallgassuk együtt A két Foscari-t! 2.

Végre eljutottunk odáig, hogy elkezdhessük hallgatni az operát, hiszen már túlestünk mindenféle előtanulmányokon :)

Verdi rövid, alig két perces nyitányt írt műve elé, ám ez nagyon markáns zene és rögtön bevezet bennünket az izgatott légkörbe:

A zord és izgatott alaphangból két lírai dallam emelkedik ki. Az első 0' 26"-nál kezdődik klarinéton - ez nem más, mint a fiatal Foscari kiszolgáltatott témája: a dallam kétszer is nekirugaszkodik, mire elhatározza magát, hogy merrefelé lép...

Rögtön utána feleségének, Lucreziának szintén lírai témája következik fuvolán, 0' 54"-től: egy felfelé törő, igazi Verdi-dallam, mely a kétségbeesett feleség fohászkodásának témája.

Érdemes többször is meghallgatni és megjegyezni őket, hogy később, az opera szövetében rájuk ismerhessünk. Majd, ha odáig jutunk a hallgatásban, ezeket jelezni fogom.

A tartalomismertetéshez a továbbiakban a nápolyi Teatro San Carlo produkcióját fogom használni és mindig odaírom, hogy a szóban forgó részlet hány percnél található. Ide is felmásolom, de szerintem legcélszerűbben egy külön oldalon kellene megnyitni és akkor egyszerűbb lenne a zene követése és a váltás a blog szövege és a video között.

 

Amúgy az előadást Nello Santi vezényelte. A három főszereplő: Leo Nucci (Francesco Foscari), Vincenzo La Scola (Jacopo Foscari) és Alexandrina Pendatchanska (Lucrezia) voltak.
Szép, mértéktartó a rendezés, kifejezetten alkalmas a művel való első ismerkedésre. Majd később, azoknál a részleteknél, amelyekből van Domingóval felvétel, azokat is ide fogom linkelni :) Addig is legalább egy képet előlegezzünk magunknak Domingóval a madridi előadás 2. felvonásának börtönjelenetéből:

Forrás: www.abc.es

Amikor a rövid nyitány lecsengése után szétnyílik a függöny (5' 47"), a Doge palotában vagyunk. A színen a rettegett Tizek Tanácsa és -  rendezéstől függően - további hivatalos emberek láthatók. Némi komor bevezető után ők maguk is komoran és titokzatosan kezdik kórusukat (6' 40"):

"A mély csend és a rejtély uralkodnak körben", majd a szöveg magáról Velencéről szól, amely egykor a tengerből emelkedett ki s fejlődött - hasonlatuk szerint - virágzó fiatal lánnyá akit egykor a tenger ringatott. Erre a szövegrészre szólal meg először (7" 40") egy érdekes táncos téma, amely az opera folyamán mindannyiszor megjelenik, amikor a hivatalos Velence e képviselői színre lépnek. Namost, ez rendkívül érdekes, hogy Verdi egy kifejezetten táncos, 3/4-es ütemű témával a kérlelhetetlenséget és a kegyetlenséget jelképezi, pedig a keringő-ritmus általában másról szokott szólni...  Ebben nyilván szerepe van annak, hogy a szöveg a tengeren ringatózó városról szól, és itt a ringatózáson van a hangsúly, a Velencére zeneileg mindig is jellemző barcarola-ritmusról.

Itt, első megjelenésekor a téma még annyira nem markáns, de később, ahogy halad előre a történet és egyre jobban kibontakozik a Tízek igazi arca, egyre jellegzetesebbé válik ez a torz "umpappa-umpappa". Szerintem egészen rendkívüli, ahogyan Verdi képes volt arra, hogy a táncos ritmussal egyrészt magára a konkrét városra, Velencére utaljon, másrészt megfesse a Tizek torz és gonosz engesztelhetetlenségét, egyúttal hatalomvágyát és álszentségét is: egyfolytában a város érdekéről papolnak, azzal kérkednek, hogy lám, náluk nem számít a születés, az igazság érdekében még egy Foscarit is elítélnek - és közben mi nézők nagyon jól tudjuk, hogy koncepciós perről van szó a saját hatalmuk érdekében...

Egyébként, hogy visszatérjünk a történethez, a hivatalos emberek abból a célból gyülekeznek, hogy újra kihallgassák az ifjú Foscarit.

A Tizek bevonulnak a tárgyalóterembe, s helyükbe megérkezik a börtönből felvezetett Jacopo Foscari (tenor). Rögtön halljuk újra főtémáját, a nyitányban már megismert klarinétos dallamot (9' 28"). Nagy áriájának recitativójában pillanatnyi megkönnyebbülésének ad hangot, hogy föld alatti börtöne után legalább könnyű szellőt érezhet az arcán és újra láthatja városát, Velencét. Engem ez a részlet rendkívül emlékeztet Verdi jóval későbbi operájának, a Simon Boccanegrának egy jelenetére. Mint a Boccanegrában, A két Foscariban is ott van a tenger felől érkező friss fuvallat zenekari megjelenítése (10' 49-től).

Az ária első, lassú részében (12' 12-től) Jacopo szinte himnuszt énekel szeretett városához, hogy bár ármánnyal száműzték innét, de csak az éltette akkoriban, hogy újra viszontláthatja. Közben visszajön a törvényszolga (14' 43") és a tárgyalóterembe szólítja, de azért még van ideje az ária gyors szakaszára (15' 15"-től): felébred benne családja büszkesége: Egy Foscari mégse félhet, benne meg nem tört a lélek! Büszke daccal elébük áll, s ehhez ártatlan lelke ad erőt. Azt gondolom, hogy ez a rész már Manrico Strettáját vetíti előre a Trubadúrból.

Legközelebb az 1. felvonás 2. képétől folytatjuk, időben pontosan a 17. perctől.