Mezei Mária és Nagykanizsa 2.

Mezei Mária, pályájának még nagyon az elején rövid időre a pécsi színházhoz szerződött. Ennek tagjaként két ízben, 1934 nyár elején és 1935-nek is nagyjából ugyanebben az időszakában jónéhány hetet eltöltött Nagykanizsán, mivel színháza a mi városunkban is játszott egy rövidített évadot - ilyen volt az akkori színházi rendszer.

1934-es fellépéseit már körbejártuk a kanizsai sajtó segítségével, most következzen az 1935. év tavasza-nyara. Az események felgöngyölítéséhez van még egy forrásunk, méghozzá nem is akármilyen: a színésznő néhány saját levele édesapjához. Megjelentek a Szigethy Gábor által szerkesztett Levelek apámnak című könyvben (Bp. Helikon Kiadó, 1998).

Másik forrásunk pedig szokás szerint a Nagykanizsán kiadott és szerkesztett Zalai Közlöny című napilap, mely 1935. május 8-án adta hírül, hogy egy hét múlva kezdődik a kanizsai színi szezon. Felsorolta a pécsi társulat meghatározó tagjait, köztük Mezei (akkor még Mezey-nek írták) Máriát, mint drámai színésznőt.

E beskatulyázás ellenére Mezei Mária május 16-án zenés műfajban lépett először színpadra: Kálmán Imre Ördöglovas című nagyoperettjében a császárnőt alakította, a helyi kritikus szerint "ékszere volt az előadásnak". Egyébként az akkor Fodor Oszkár által igazgatott színház kimagaslóan erős társulat volt vidéki viszonylatban, a fővárosban is megállta volna a helyét, így ilyen szempontból jó helyen volt a kezdő, ám oroszlánkörmeit máris mutogató színésznő.

Májusi bemutatkozása után aztán egész júliusig nem lép Mezei Mária a kanizsai színpadra, pedig közben naponta vannak előadások. Nagyrészt azért Kanizsán töltötte az idejét, sok pihenéssel, ami biztosan rá is fért pécsi hajszolt időszaka után. Egyébként Kanizsán a Centrál szállodában lakott és étkezett, ez apjához írt leveleiből derült ki. Tavalyi itteni heteiben is volt ilyen laza időszaka, 1934. május 17-én például ezt írta haza:

[Pécsen] Lélegzethez is alig jutottam [...] De most már vége, kedden jöttünk át Nagykanizsára. Hát itt kipihenhetem magam. Keveset játszom, nem kell tanulni, nincs hova menni este és egyedül vagyok. [...] Itt a Central szállóban lakom, teljes panzió 100 P havonta. [...] Eszem, alszom, olvasok, ez most a program.

Hasonlóan telhetett 1935-ben is kanizsai tartózkodásának első néhány hete. Június 26-án röviden nyilatkozott a Zalai Közlöny kissé intimpistás színházi rovatának, a Kulcslyuk mellől-nek:

Nekem valóságos nyaralás Nagykanizsa. Olyan kellemes, olyan szép ez a város, hogy csodálom: miért nem jönnek az emberek ide üdülni?

Hát, azért ebben a véleményben nyilván volt egy kis kötelező udvariasság is...

Aztán június végétől számára is eljött a komolyabb fellépések sorozata. Közben ugyan, mint apjának írja, négy napot feküdnie kellett légcsőhuruttal, mert megfázott egy hűvösebb napon a kanizsai strandon. De felgyógyult és most már tényleg jöttek sorban a főszerepek.

Elsőnek László Aladár sikeres vígjátékában: Egy nő, akinek múltja van. A Zalai Közlöny szerint (1935. június 29.):

Mindvégig ragyogó szép volt, játéka pedig az a finom, kidolgozott művészi alakítás, ami Mezeyt annyira jellemzi. Az író szerelemről tett definicióit, a nőkről és a férfiakról tett megállapításait Mezey ragyogóan hozta ki. A kedélyes részeket kicsit elpipiskedte, de a tiszta szerelem után vágyódó nő alakításában tökéletes volt.

Újra egy vígjáték következett július 2-án Döntő éjszaka címmel. Benne Mezey Mária szép, részletgazdag alakítást nyújtott - írta a másnapi újság.

Hatvany Lili: A lánc című színművében is övé volt a női főszerep. Barbarits Lajos főszerkesztő kritikájából olvassunk el néhány sort:

Zalai Közlöny 1935. július 5.

Két nappal a kanizsai bemutató után írja apjának:

Eddig 4 darabot játszottam, darabonként kétszer este és egyszer délután. [...] A gázsi nagyon szép, többet elérni vidéken lehetetlen. A kritikákat legközelebb küldöm.

Eszerint például a fenti sorokat is kivághatta és hazaküldhette :)

Ebben a levelében megemlíti még, hogy:

A jövő héten kabarézni fog a színház, hála Istennek, én a sanzonokkal benne leszek és keresek. Ma és holnap szabadtéri előadás lesz, sajnos az eső jelenleg is esik.

Fodor Oszkár színigazgató újítása volt, hogy - július lévén - szabadtéri színpadot állított fel a kanizsai strandon és egészen nagyigényű előadásokat hirdetett meg, országos hírű vendégszereplőkkel: Strauss Cigánybáróját és Kacsóh János vitézét. Az ötletet sajnos nem fogadta kegyeibe az időjárás. Július második hetében a Cigánybárót kellett eső miatt félbeszakítani (erre vonatkozott Mezei Mária fenti mondata), a János vitézt is csak a színházteremben tudták bemutatni.

Aztán még egyszer keresztbe tett az időjárás, ebben már ő is közvetlen érintett volt: július 16-án Kacagó est címmel kellemes esztrádműsort készült adni a strandon a színház. Mint 19-i számában írta a Zalai Közlöny, egész héten jó idő volt, ám a műsor kezdete előtt számumszerű vihar tört ki... A műsort azért megtartották a Korona szállóban, másnap pedig a szabadban is sikerült előadni. Mezei Mária sanzonjait szenzációs-nak minősítette az újság.

Kanizsai kötelezettségei végén még elment kicsit nyaralni Siófokra. Augusztus 4-én onnét írt levelet haza. Úgy tervezte, hogy a hónap közepe táján fog hazatérni. Ebből a leveléből is, és a Zalai Közlönyből is tudjuk, hogy még egy érdekes dolog történt vele Nagykanizsán, amiről ő így írt:

Még valami fog 15-e körül hazaérni, egy életnagyságú portrém. Egy kanizsai festőművész festette, kíváncsi vagyok, hogy fog Nektek tetszeni. Mindenesetre jó, hogy van. Ezzel kapcsolatos cikket küldöm is most.

A leveleskönyv ezt a cikket nem tartalmazza, de mi elolvashatjuk :) Benedek Rezső, a Zalai Közlöny egyik munkatársa írta.
Ugye nem csoda, hogy Mezei Mária örömmel küldte haza apjának, aki még mindig nincsen teljesen megbékélve, hogy lánya színésznő lett?

Zalai Közlöny 1935. augusztus 1.

Jó lenne megtudni, megvan-e még az a festmény... Talán egyszer kiderül.

Kozák Béláról sajnos szinte semmi érdemit nem találtam, nem tudom, mi lett vele. De valószínűleg nem futhatott be nagyobb pályát, mert akkor csak számon tartanák valamennyire. Még a Zala megye két háború közti képzőművészetét feltáró tanulmányban is csak az említés szintjén fordul elő a neve.

Hát, egyelőre ennyi információt tudtam összekotorgatni Mezei Mária és Nagykanizsa kapcsolatáról...

Közkívánatra - A két Foscari

Ez most nem új olvasnivaló, de közkívánatra készítek egy tartalomjegyzéket, ahol könnyen, gyorsan egy oldalon megtalálható mindaz, amit Verdi viszonylag ismeretlen operája kapcsán írtam. Idén januárban többünknek abban a tényleg szerencsében lehetett részünk, hogy Bécsben megnézhettük a darabot, az idősebbik Foscari szerepében Plácido Domingóval.

A Thaddeus Strassberger által rendezett előadás már több operaházban színre került, legutoljára, szinte a napokban Londonban, a Covent Gardenben.

Természetesen mindenhol Domingo volt az egyik címszereplő, az öreg doge, a többi szerepet pedig minden helyszínen más énekesek alakították, és persze mindenhol az illető színház zenekara, kórusa, statisztái működtek közre. Hogy a díszleteket utaztatták-e vagy minden színház külön elkészíttette, nem tudom, de nem is lényeges. A fontos az, hogy teljesen egységes volt ezeknek az előadásoknak a képi világa is. Bár most, úgy láttam a londoni képeken, hogy Domingo az utolsó jelenetben is felvette azt a fekete "klepetust", ami első színre lépésekor volt a jelmeze. De voltaképpen logikus a dolog, mert ez a két jelenet játszódott az öreg doge otthonában.

A londoni előadást rögzítették és szerte a világon filmszínházakban is bemutatták/bemutatják, így hamarosan a pesti Puskin moziban is látható lesz. Mivel többen kérték, hogy a mozi előtt szeretnék újraolvasni az opera történetét, hogy ez minél egyszerűbben menjen, készítem ezt a tartalomjegyzéket.

Tudom, hogy egy kicsit (nagyon?) túlságosan is részletes voltam ebben a témában. Bevallom, leginkább saját magamnak volt erre szükségem, hiszen tavaly egy számomra teljesen ismeretlen darabbal szembesültem. És ha már az ember  Domingóval élőben láthat egy operát, hogy minél többet profitáljon az előadásból, tényleg érdemes alaposan rákészülni. Másrészt blogot írni is csak felkészülten szabad...

Körbejártam az opera témáját történelmi, képzőművészeti és irodalmi szempontból. Részletesen leírtam az egyes jelenetek tartalmát, majd az előadás nagy élménye után próbáltam botcsinálta "operakritikusként" megírni, mit gondoltam a rendezésről és magáról az egész produkcióról. A dolog élmény-részét, az utazást és némi bécsi sétálgatást is igyekeztem szavakba önteni.

Természetesen nem kell ezt mind elolvasni, de arra jó lesz a tartalomjegyzék, hogy így könnyebben kiválaszthatja mindenki, melyik részbe akar belenézni. Csak rá kell kattintani a megfelelő címre és a poszt egy külön ablakban fog megnyílni.

Bevezető egy ismeretlen Verdi-operához

A két Foscari a történelemben

A két Foscari az irodalomban

A két Foscari a képzőművészetben

Verdi és A két Foscari

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 1.

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 2.

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 3.

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 4.

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 5.

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 6.

Hallgassuk együtt A két Foscari-t 7.

Megjártuk Bécset (élménybeszámoló)

Innét az előadás után írt kritikáim következnek:

Így láttam A két Foscarit 1.

Így láttam A két Foscarit 2.

Így láttam A két Foscarit 3.

Így láttam A két Foscarit 4.

Így láttam A két Foscarit 5.

Így láttam A két Foscarit 6.

Mezei Mária és Nagykanizsa 1.

105 éve, 1909. október 16-án született Mezei Mária. Neki is voltak nagykanizsai kapcsolatai, ha ezek nem is számítottak meghatározónak élete, pályája szempontjából. De azért voltak, megtörténtek. A színésznő iránt különösen érdeklődők számára érdekes adalék lehet, mely kiegészíti, tökéletesebbé teszi a róla kialakult képet; nekünk, kanizsaiaknak pedig az érdekességen túl városunk kulturális élete történetének része a pécsi színház és benne az ő szereplése is.

Címlap 1937-ből. Forrás: mandarchiv.hu

Ehhez érdemes felidézni, hogy hogyan is zajlott Kanizsán a színházi élet a két világháború között. Az 1920-as évektől, az országosan kiépített színikerületi rendszerben városunk a pécsi színházzal került szoros kapcsolatba. Ez azt jelentette, hogy a pécsi társulat évente több hétre, olykor másfél-két hónapra is Kanizsára telepedett és szinte minden este tartottak előadásokat. Az év többi részében aztán csend volt, a közönségnek be kellett érnie a helyi műkedvelők produkcióival. 

Az előadások helyszíne a mozikertben felépített ún. Aréna, ami egy fából készült, kívül ormótlan. ám belül egészen színház-szerű építmény volt (benne természetesen csak nyáron lehetett előadásokat tartani, hiszen fűthetetlen volt). Ennek tönkremenése után a Polgári Egylet nagytermébe jártak a a színházszeretők, ami meglehetősen kényszeredett megoldást jelentett a színpadtechnika hiányai miatt. Végül, temérdek tervezgetés és huzavona után 1927 tavaszára felépült a Városi Színház és Mozi, amit ma Medgyaszay Háznak nevezünk. A fiatal Mezei Mária már itt léphetett kanizsai színpadra.

S hogy a színpadig hogy vezetett az útja? Ügyvéd apja sokáig nagyon erősen ellenezte a színi pályát. Mezei Mária megpróbált beilleszkedni a polgári életbe, egyetemi tanulmányokba kezdett és férjhez ment, de a színpad nem hagyta nyugodni: beiratkozott Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába. Kis halovány kanizsai kapcsolat, hogy előtte járt tanácsot kérni Hevesi Sándornál, aki a színiakadémia elvégzését javasolta, mellette még azt, mivel Mária fiatal lányként kissé duci volt, hogy fogyjon le...

Ám ő rögtön játszani akart, azért is, hogy anyagilag önálló lehessen.

Vidéken kezdi a pályát, Miskolcon, majd 1933-ban szerződik Pécsre, ott kicsivel több a gázsija... Abban az időben még éltek a régi szerepköri megnevezések: drámai hősnő, szende, naiva, anya- illetve apaszínész, a zenés darabokban, operettekben természetesen a primadonna, szubrett, ésatöbbi. Nos, Mezei Mária "hősnő és szende" szerepkörre szerződött Pécsre, ahol ekkoriban Fodor Oszkár volt az igazgató. Aztán ezt a szerepkört erősen kitágította, mint majd látni fogjuk.

Pécsre szerződésével természetesen neki is kötelességévé vált részt venni a kanizsai vendégjátékokban. Mezei Mária, akinek ekkor még Mezey Mária formában írják a nevét, két ízben, 1934 és 1935 nyarán töltött el több hetet városunkban. Végigböngészve a helyi sajtót, ami ebben az időben már leginkább csak a Zalai Közlöny című (Kanizsán szerkesztett és kiadott) napilapot jelenti, büszkék lehetünk, hogy a róla megjelenő színikritikák, melyeknek nagy részét az újság főszerkesztője, Barbarits Lajos írta, már akkor, a kezdő színésznőben meglátták művészi értékeit és azokat a jellemzőit, amelyek későbbi pályája során válnak igazán ismertté.

Nézzünk erre példákat:

Mezei Mária nagykanizsai bemutatkozása egy Henry Bernstein nevű szerző A tolvaj című színművének női főszerepében történt 1934. május 18-án. Első kanizsai kritikája így szólt a Zalai Közlöny másnapi számában, Barbarits Lajos tollából:

Boross Elemér: Forgószél című darabjában lépett színpadra legközelebb, május 25-én:

Mezey Mária fővárosi színpadok felé ívelő pályáján Elza alakítása is egy ragyogó szem volt nemes művészetének gyöngysorából. Belső érzésektől fűtött alakjai mindenkor megtalálják az utat a közönség szívéhez, intuitív egyénisége a legnagyobb sikerek magvát érleli - írta a Zalai Közlöny Dávid Magyar József nevű munkatársa a május 26-i számban.

Hogy máris megszerette a kanizsai közönség, mutatja, hogy kis anekdotát közölnek róla a lapban, miszerint kiment a híres kanizsai piacra, ahol helyi specialitást, füstölt túrót látott. Kérdezte, hogy ez micsoda. Túró paprikával, köménymaggal és még egy kis ezzel-azzal, megfüstölve - feleli a néni. Mezei Mária akkoriban fogyókúrázott, és azt mondta: a kömény meg a paprika jó, a füst sem hizlal, de minek van benne annyi túró... 

Kanizsai szerepei sorában vígjáték következett, az angol Fruska című kellemes darabnak nem a címszerepe, de egyik fontos női szerepe.

Barbarits Lajos értékelése a Zalai Közlöny 1934. június 8-i számában:

 

Mezey Máriát ebben a zsánerben még nem láttuk, de ebben is megcsodáltuk, ebben is megejtő szépségével finoman, a kifejezés eszközeinek biztonságával játszott, ugyanaz a művészi mélység csillogott végig ezen az alakításán is, mint a drámában.

És eljött első operett-szerepe, Millöcker: Dubarry című nagyoperettjéből Madame Sauterelle.

Dávid Magyar József kritikájából idézek, a Zalai Közlöny 1934. június 12-i számából:

Mezey Máriát nyugodtan bevehették volna társszerzőnek az írók. Olyan alakot formált Mme Sauterelle szerepéből, amilyent a szerzők legmerészebb álmukban sem mertek volna remélni. Ti, Szerzők, gyorsan egy hálás kézcsókot az ifjú és nagyon tehetséges művésznőnek, aki túlszárnyalja az Önök szerény fantáziáját! Ő hozta azt a levegőt, amit Önök Párizsban felejtettek. Magáért ezért az alakításért érdemes lenne többször is áldozatot hozni a viszontlátás oltárán.

Ez a szerep lehetett az előkészület, az "edzés" ahhoz, ami utána következett, s amivel Mezey Mária felhívta  magára a budapesti színházcsinálók figyelmét is. Méghozzá olyan erőteljesen, hogy aztán valóban a fővárosba fog szerződni. De addig még jön több pécsi szerep, melyet a kanizsai közönség is láthat.

Ez a nagy jelentőségű szerep La Tangolita Ábrahám Pál: Bál a Savoyban című operettjéből, amely Kanizsán 1934. június 27-én került színre először. Barbarits Lajos az egész előadást, minden szereplőt, a rendezést, az összjátékot, a zenei megvalósítást, a díszleteket, jelmezeket, a táncokat, szóval mindent rendkívüli módon megdicsért. Tehát, úgy tűnik, a teljes előadás színvonalas volt, s e dicséreteken belül Mezey Máriát elsőként említve, ezt írta róla:

Erre az előadásra sok tekintetben valóban ráillik a színlap minden jelzője, a "káprázatos", a "szenzációs", a "szédületes", amely epitetonokat nem igen szokott leírni az operettek kritikusa. A "szenzációs" Mezey Mária volt, a Tangolita - hisz a nagy tehetségű drámai színésznő a brazíliai táncosnő alakjában igazi nagy meglepetést hozott. A tánca, az éneke, a mozgása tele volt vad, buja exotikummal. A prózai halkszavú, finom művészete elkábította a nézőteret ezzel a nagyszerű alakítással.

Első kanizsai évadjának végén A méltóságos asszony sofőrje című operett női főszerepében búcsúzott. Ismét Barbarits Lajos főszerkesztő írta a kritikát a Zalai Közlöny július 3-i számába:

A darabról nem sok a mondanivaló. Igen jól elszórakoztat két és fél órán keresztül. [...] Annál több élményt hagyott a főszerep alakításával a búcsúzó Mezey Mária, akit méltán csodáltunk. Ezen az estén még jobban, mint a már sokszor méltatott drámai alakításaiban. Mezey Mária az operettben annyival volt tökéletesebb, hogy abba is belevitte a drámai színész finomabb nüansz-játékát. Szöveget, éneket, táncot, mindent a legapróbb részletekig a prózai stílusának finomságával játszott meg. Ezzel levegőt, színt, plaszticitást adott az alakításnak. Puha, meleg hangja nem szárnyal, nem csillog, hanem forrón, belülről izzik. Sex appeal van ebben a hangban. A közönség melegen ünnepelte a búcsúzó művésznőt, akinél tartalmasabb, gazdagabb érték nem mostanában volt az ő posztján a kanizsai színházban.

Azt gondolom, mindezt végigolvasva tényleg büszkék lehetünk a korabeli kanizsai kulturális újságírásra. 

Mezei Mária még egy ilyen rövid, ám sikeres szezont eltöltött Kanizsán a következő év nyarán. Ennek kritikáiból legközelebb válogatok.

Egy 100 éve született kanizsai fiatalasszony emlékére

Nem írtam ki nevét a címbe, mert már úgysem mond a mai kanizsaiaknak semmit. Közkedvelt tagja volt Nagykanizsa korabeli társadalmának. Kellemes ifjúság után duplán is tragikus sors jutott osztályrészéül.

  

Neve: BÜCHLER MARGIT, barátainak Manci. Született 1914. október 6-án Nagykanizsán, a Király utca 34. szám alatti, ma is álló nagy házban:

Édesapja Büchler Mór, családalapításának idején banktisztviselő, később vaskereskedő. Polgári foglalkozása mellett lelkes, önzetlen és jó muzsikus: mint kórus-karnagynak kiemelkedő szerepe volt Nagykanizsa zenei életében a két világháború

Büchler Mór 1938 körül

között. Leghosszabb ideig az Ipartestületi Dalárdát vezette, amellyel országos dalosversenyekről sokszor hozott haza első díjakat és más jó helyezéseket. Ő alapította a Postásdalárdát, majd vezette a belőle kinőtt Kisdalárdát. Jól hegedült és különösen nagybőgőzött, így amikor működött a városi szimfonikus zenekar, soha nem hiányzott a tagok közül. Felesége, Büchler Mórné Krausz Gizella tősgyökeres kanizsai család sarja. Ő egészen kiválóan énekelt: tagja és szólistája volt a helyi Irodalmi és Művészeti Kör Vegyeskarának; velük például Szent Erzsébet áriáit adta elő Liszt Ferenc oratóriumából (ez a tény azért jelzi képességeit) és szintén szólistája a zsinagóga énekkarának.

Büchler Margit előbb megmutatott szülőházát egyébként anyai nagyapjának telkén Margit nagybátyja, Kálmán (Krausz) Leó építtette 1912-ben, s a két család ezután együtt lakta.  Kapcsolódási pontként említem, hogy jó két évtizeddel később Kálmán Leó unokájaként születik meg Strém Kálmán, akiből majd iskolát teremtő hangversenyrendező és zenei menedzser válik.

De térjünk vissza Büchlerékhez. Büchler Mór és Krausz Gizella 1911. május 7-én Nagykanizsán kötöttek házasságot. Két lányuk született: Edit 1913 júliusában, majd Margit 1914. október 6-án.

Forrás: familysearch.org

A család az akkori kellemes polgári nívón és módon élt. Mint azokban a körökben szokásos volt, zenész családban pedig magától értetődő, mindkét lány tanult zenét, sőt, táncot is. Már gyermekként többször előfordult nevük a helyi sajtóban.

A gazdag műsor következő pontja a kis Büchler-nővérek mesés kupléjelenete volt. Mindkettőjüknek csengő aranyhangja, előadásuk közvetlensége és csodálatos oldottsága valósággal lázba hozta a közönséget

írta például a Zalai Közlöny 1923. január 30-án, amikor ők is felléptek egy nagyszabású gyerekműsorban - kilenc, illetve tíz évesek voltak ekkor.

Felcseperedve inkább már csak Margit nevével találkozunk többször különböző rendezvényeken. Több híradás is igazolja, hogy remek versmondó volt, jobb, mint a műkedvelői átlag. Továbbra is táncolt, persze nem csak bálokban a divatos társastáncokat, hanem művészi koreográfiákat. 1935 februárjában például - ekkor 20 éves múlt -  Liszt-hangversenyt rendeztek Kanizsán, ahol Liszt 2. magyar rapszódiájára mutatott be szólótáncot:

Zalai Közlöny 1935. február 19.

Homályos pont az életében, hogy 1938-ban egy újsághírben mint kiváló műveltségű tanárnőt említik. De nem találtam eddig róla ezzel kapcsolatban semmit, sem azt, hogy hol szerzett diplomát, sem azt, hogy ténylegesen tanított-e valahol. Átnéztem a létező kanizsai címtárakat, ám egyik iskolánál sem említik a nevét a tantestületben. Talán előjön egyszer bizonyíték - vagy éppen cáfolat egy megtalált forrás formájában.

Az viszont biztos, hogy Büchler Margit, néhány hónappal 23. születésnapja előtt, 1937. augusztus elsején férjhez ment. Férje Leitner László téglagyáros, egy letenyei földbirtokos, Leitner Ödön fia. 

Forrás: familysearch.org

Ám a házasságnak csak az első néhány hónapja zavartalan. Az ifjú férj súlyosan megbetegszik és miután a hosszú budapesti gyógykezelés nem hozott gyógyulást, sőt, baja tovább súlyosbodott, haza kívánkozott. Így a kanizsai kórházban hunyt el  1938 májusának közepén, összesen 10 hónap házasság után, életének 30. évében.

Zalai Közlöny 1938. május 17.

Margit így fiatalon özvegységre jutott. Házasságából gyermeke nem született. Hogy mit csinált, hogyan élt, hazajött-e szüleihez (egyáltalán férjhezmenetele után elköltözött-e Letenyére vagy férje költözött be a Király utcai nagy családi házba), ki tudja. Ettől kezdve nevét nem találtam meg a helyi sajtóban, nyilván nem volt kedve régi kellemes lánykori életmódját folytatni, beleértve a szerepléseket is, ami azt hiszem, nem is lett volna illendő...

Még azt tudjuk róla, hogy szerethetett sütni-főzni, mert egyszer például benevezett egy receptversenybe:

Zalai Közlöny 1935. december 7.

Akinek van kedve, ki is próbálhatja!

Van még egy forrás, ami megerősíti, hogy Margit tényleg otthon volt a gasztronómiában, ám ez már a következő nagy tragédia kapujába vezet bennünket.

Pauk Anna írta ugyanis visszaemlékezésében (Az 12539-es számú fogoly című könyvében), hogy amikor 1944 tavaszán Kanizsán a zsinagógába és a környező épületekbe, mint gettóba kényszerítették az uralkodó rendszer szerint nem megfelelő származású embereket, családokat, és nekik valahogy meg kellett szervezni ottani életük menetét, akkor "Büchler Manci felkötötte magyaros kötényét és kendőjét, s birtokba vette a konyhát". (Maga Anna például, mint énektanár a gyerekeket próbálta meg elfoglalni azzal hogy naponta összehívta őket és mintegy kóruspróbát tartott nekik...) Könyvében Pauk Anna még egyszer említette Margit nevét, szintén a gettóban töltött napokból, amikor az első transzportot elhajtották az ismeretlenbe: 

"Este, mikor már mindenki lefeküdt, lesurrantam az udvarra. Elmentek mind a fiatalok, csak én maradtam, Büchler Manci és Kálmán Ferkó." Kálmán Ferkó Margit unokatestvére volt; már említettem, hogy a Büchler és a Krausz/Kálmán család egyaránt a Király utca 34-ben lakott. Ferkó túlélte a vészkorszakot, ám Margit, szüleivel együtt a holokauszt áldozata lett - mint ahogy áldozat lett a Kálmán-házaspár, Ferkó szülei is. A szűk családból Margit nővére, Edit tartozott még a kevés túlélő közé. Az ő körülményeit sem ismerem pontosan, eddig annyi derült ki, hogy neki Budapesten fényképészműterme volt az Üllői úton - de hogy már ebben az időben is, vagy csak később, azt nem tudom.

Hát egyelőre ennyit tudtam kideríteni a 100 éve született Büchler Margit alig 30 évre szabott életéről. Sajnos, eddig fényképet sem találtam róla, talán majd egyszer az is előjön...

 

FRISSÍTÉS:

 

És igen, előjött az a nagyon hiányzó fénykép, sőt nem csak egy, hanem több is! Szinte kalandos úton érkeztek Neringa Naujokaite Németországban élő litván képzőművésztől. Ő holokauszt-kutatással is foglalkozik, így ismerkedett meg - gondolom, hosszú évekkel ezelőtt - a család egyedüli túlélőjével, Büchler Edittel, s személyesen tőle kapta a megmenekített családi fotókat. Neringa megtalálta ezt a posztot a világhálón, nem restellt kapcsolatba lépni velem, s így kaphattam meg elektronikusan a képeket, amelyek közül ezt a gyönyörű családi fotót mutatom most meg. Az 1930-as évek elején készülhetett, az apja mellett álló Margit talán 15-16 éves lehet rajta. Nem egészen egy évtized múlva a családból hárman erőszakosan tűnnek el a föld színéről... Semmilyen más emlék nem maradt róluk, hiszen még sírjuk sincsen, mint a kanizsai zsinagóga udvarán lévő emlékműre mintegy 3000 sorstársuk között felvésett nevük...

 

A család: Büchler Mórné, Edit, Margit, Büchler Mór