Joachim József és Nagykanizsa

Minden idők egyik legnagyobb hegedűművésze volt JOACHIM JÓZSEF, avagy Joseph Joachim, ahogyan a nem-magyar sajtó és irodalom emlegeti.

Posztomban a művész néhány nagykanizsai vonatkozását szeretném rögzíteni annak előrebocsátásával, hogy bizony még van ezen a téren kutatnivaló - de nem lesz haszontalan, ha az eddig tudottakat összefoglalom.

Már világhírű művészként járt és koncertezett Nagykanizsán. Ezt ma is érdemes büszkén emlegetni, hiszen remekül illusztrálja azt a tényt, hogy Kanizsa bizony muzsikáló városnak volt nevezhető a boldog békeidőkben...

E fontos koncertre 1880. február 1-jén került sor, helyszíne a városháza nagyterme volt. Ez érdekes, mert akkoriban a klasszikus zenei koncerteket szinte mindig a Szarvas szálloda (Erzsébet tér 18.) nagytermében tartották. A Szarvasban is előkelő berendezésű karzatos nagyterem állt rendelkezésre, de a Városháza szintén karzatos nagyterme talán még exkluzívabb helyszínnek számított, vagy többen is befértek. A felemelt helyárak ellenére szép számú közönség gyűlt össze.

Az 1945-ben elpusztult Városháza nagyterme

Joachim 1880-ban 49 éves. Vitathatatlanul Európa legnagyobb hegedűse, Brahms barátja, a berlini zeneakadémia alapító igazgatója, szólistaként és az általa vezetett vonósnégyesben kamaramuzsikusként is a világ egyik legkeresettebb művésze. Már ekkoriban szinte mindenhol "hegedűkirály"-ként vagy "a hegedű fejedelme"-ként emlegetik. Az ilyen állandó jelző akkor bizony többet jelentett, min manapság, igazi tartalom volt mögötte...

A művész kanizsai megjelenése hosszabb európai körútjának része volt. Két nappal korábban Pesten egy egészen szenzációs és nagy zenetörténeti jelentőségű koncerten lépett fel: közvetlenül lipcsei ősbemutatója után, Bécset is megelőzve az ő szólójával hallhatta a pesti közönség Brahms - Joachim számára írt - Hegedűversenyét a zeneszerző vezényletével!!! Hát, nem akármilyen koncert lehetett...

Február 1-jén következett el nagykanizsai fellépése. Saját zongorakísérőjével, egy Johann Heinrich Bonawitz nevű művésszel érkezett. Ő később Angliában Henry Bonawitz néven lett ismert pianista.

A kanizsai sajtó egy rövid beszámolójából tudhatjuk meg, hogy e hangversenyt a város közönsége Ollop Imre és Ernő, valamint Práger Béla uraknak köszönheti. Práger Béla kanizsai gyógyszerész és a zenei élet nagy mecénása volt, róla már írtam itt a blogban - érdemes átfutni, teljesebb képet kapunk belőle a város zenei életéről, és ott szót ejtettem az Ollop-fivérekről is. Nemcsak ez az egy koncert köszönhető nekik.

A kanizsai lapok nem említették, de lehet, hogy Joachim pazar Stradivariján játszott Kanizsán. Az egészen biztos, hogy Pesten a Brahms-versenyművet ezen a hegedűn adta elő:

Így nagyon valószínű, hogy két nappal később Kanizsán is ezen játszott. Persze lehet, hogy több hangszerrel utazott és egy zongorás kamarakoncerthez másikat választott, mint egy nagyzenekarihoz...

Nézzük a hangverseny megjelenését a kanizsai sajtóban:

Ekkor már lassan két évtizede létezett helyi sajtó és két hírlap közül választhattak a kanizsaiak: a Zalai Közlöny és a Zala című újságok közül - mindkettő Nagykanizsán szerkesztett és kiadott lap volt. Sajnos, ekkoriban a zenei életről szóló tudósítások még gyerekcipőben jártak és bár felmérték a hangverseny jelentőségét, mégis nagyon keveset írtak róla. 

Ezt a keveset tudom most itt megosztani.

Mindkét lap közölt egy alkalommal előzetest, műsorral (mindkettőben ugyanazzal az elírással... úgyhogy lehet, hogy a műsorlap volt hibás), és utána egy rövid beszámolót. A beszámolók feltűnően nem voltak arányban az esemény súlyával, de a dolgot azzal ütötték el, hogy Joachim akkora nagy művész, hogy felül áll minden kritikán...

A Zala előzetese az 1880. január 29-én megjelent számból:

A Zalai Közlöny előzetese január 29-én:

A koncert műsora tehát a következő volt - a legtöbb mű nem azonosítható pontosan, hiányoznak az opus-számok és/vagy hangnemek:

- SPOHR, Louis: Hegedűverseny (átirat hegedű-zongorára)

- CHOPIN: Nocturne és Scherzo - zongora

- TARTINI: Szonáta hegedűre és zongorára

- BEETHOVEN: Románc (a két híres zenekari románc egyike lehetett, zongorakísérettel)

- BACH: E-dur szvit (ez valószínűleg a BWV. 1006-os jegyzékszámú E-dur partita, szólóhegedűre)

- BEETHOVEN egyik zongoraszonátája

- Három magyar tánc - ez vagy Joachim saját szerzeménye, vagy még inkább valószínű, hogy Brahms Magyar táncai közül volt három darab, hegedű-zongorára éppen Joachim készített belőlük átiratot. Remek fináléja lehetett a koncertnek :)

Jöjjön a két szűkszavú beszámoló:

Zala, 1880. február 4.

és Zalai Közlöny 1880. február 5.

A koncerten kívül még van két érdekes kanizsai vonatkozása Joachim Józsefnek - mégpedig két hölgy személyén keresztül.

Időrendben nézve az első hölgy PIRINGER RÓZA, aki az 1860-as években leánynevelő-intézetet működtetett Kanizsán. Sajnos 1874-ben, mindössze 48 éves korában elhunyt. Nekrológjában igen érdekes dolgot írt a Zalai Közlöny:

A boldogult jeles zenetehetség volt, Joachim[mal], a kitűnő zenésszel folytonos levelezésben állott.

Hogy honnét ismerhették egymást, egyelőre homályba vész. Próbálkoztam Joachim József könyv alakban kiadott levelezésében keresgélni, eddig sikertelenül. Az a két kötet, amihez sikerült hozzáférnem, csak válogatást ad a hegedűművész által írt, illetve másoktól kapott leveleiből, s így a legnagyobb muzsikus kortársaira koncentrál. Ha az embernek módja lenne a berlini zeneakadémia archívumában kutakodni, lehet, hogy ott találna valamit, ki tudja... 

Róza talán növendéke volt Joachimnak, mint ahogyan a másik hölgy esetében ez biztosan tudható. Ő HOFRICHTER EMMA. 1894 októberében megírta a Pesti Hírlap, hogy a fiatal hölgy hazaérkezett, miután befejezte tanulmányait a berlini zeneakadémián Joachimnál. Néhány pesti kisebb fellépés után hamarosan Nagykanizsán tűnt fel - hogy hogyan, milyen apropóból került ide, volt-e itt rokona, vagy más kötődése, eddig nem derült ki. Le is telepedett Kanizsán és egész életében magán hegedűtanárként kereste kenyerét. Amikor működött a városi szimfonikus zenekar, mindig ő volt a koncertmester, de főleg ifjabb éveiben gyakran fellépett szólistaként is. Közismert, népszerű személyisége volt a városnak, ő maga pedig szerény, csak a művészetnek élő ember. Személyét említettem korábban Krátky István, a zeneszerető kanizsai polgármester kapcsán, aki nála tanult hegedülni, a közelmúltban pedig önálló portrécikket is írtam róla, ITT olvasható. Amikor a későbbi évtizedekben Emma szóba került a kanizsai sajtóban, többnyire megjegyezték róla, hogy Joachim növendéke volt. 

Időskori arcképe: A magyar muzsika könyve, 1936

E két hölgy nem lehetett ott Joachim kanizsai hangversenyén, hiszen Piringer Róza hat évvel korábban meghalt, Hofrichter Emma pedig majd csak körülbelül tíz év múlva lesz Joachim-növendék. Egyelőre igen kevés e téren az információ, de ennyit is érdemes rögzíteni és talán egyszer előkerülnek részletek is...

Egy kis zene a végére :)

Joachim hegedűjátékáról létezik néhány hangfelvétel. Itt 1903-ban Brahms 2. magyar táncát játssza - ezt a darabot talán a kanizsai közönség is hallhatta tőle:

Utazgassunk Liszt Ferenccel 6.

Majdnem két hónapja, hogy utoljára utazgattunk Liszt Ferenccel. Svájci éveiből még van egy adósságom, ezt pótolom ma.

Érdekes úticélunk lesz: egy völgy, amely csak Liszt képzeletében létezik...

A Mont Blanc Robert Wallis metszete W. H. Bartlett nyomán (Wikipedia)

Előtte, aki szeretné, innét átfuthatja korábbi úticéljainkat a bevezetéssel együtt:

Bevezetés

Tell Vilmos kápolnájánál

Alpesi vizek partján

Marie naplóját olvasgatva

Genfi harangok

Ma tehát egy olyan helyre megyünk Liszt Ferenccel, amit hiába keresünk svájci térképeken. A Zarándokévek (Années de pelerinage) ciklus első, svájci évének hatodik darabja az Obermann völgye (Vallée d'Obermann) címet viseli.  Egy akkoriban nagy hatású író-filozófus, Étienne Pivert de Sénancourt (1770-1846) 1804-ben megjelent regénye az ihlető, ennek címe Oberman völgye - eredetileg egy -n-nel a végén.

De hogy ne csak képzeletbeli helyet látogassunk meg, mutatok egy valóságosat is, ahova 1835 júliusában, nagy svájci barangolásuk idején jutott el Liszt és Marie. Ez a hely a Vaud kantonban található, termálfürdőjéről és sóbányáiról is híres Bex, ahol mintegy két hetet pihentek, s ekkor olvasták Sénancourt levélformában írt regényét. Így került Liszt képzeletbeli völgye, mely, mondhatjuk, alapvetően nem más, mint az ő lelke, érzései és gondolatai - a Zarándokévek első, svájci kötetébe.

Bex látképe (Wikipedia)

A könyvben a mindig is rengeteget olvasó Liszt a saját gondolataira visszhangzó gondolatokra lelt az akkoriban kibontakozó szellemi irányzatról, a romantikáról, melynek maga is szószólójává vált. A kor romantikus művészeinek eszménye - mint már volt erről szó ebben a sorozatban - a természet volt, a romlatlan, ember által még meg nem zavart természet. Senancourt éppen az Oberman-ban fejtette ki, hogy a természet romantikája

... a legerőteljesebben a hangokban nyilvánul meg; főként a hallás érzékszerve számára lehet érzékelhetővé tenni [...] a különleges helyeket és dolgokat. Az illatok gyors és határtalan érzeteket keltenek, de bizonytalanok; a látás érzete, úgy tetszik, inkább a szellemhez, mint a szívhez szól; megcsodáljuk, amit látunk, de azt érezzük át, amit hallunk.

Hát hogyne lett volna ez inspiráló egy hangokkal bánó muzsikus számára!  

Liszt így Senancourt regényhőséről nevezte el az első zarándokév talán legfontosabb zenéjét. A francia író regényéből vett két idézet után Liszt Byron-sorokat is írt műve elé:

     Ha szív nélkül alakot venne fel
     Mindaz, mi bennem él: elképzelem.
     Hogy tudás, eszme. ész, lélek, kebel,
     És szenvedély, vágy, érzés, hirtelen
     Egyetlen szóban sűrűsödne benn,
     Se a szó, kimondva, égi áldozat:
     Egy villám lenne - szólanék, igen!
     S ellobbannék egy pillanat alatt...
S eltűnnék hangtalan, mint tokban ócska kard.

(A részletet, mely a Childe Harold zarándoktútja 3. énekében található, Deme Gyula fordításában idéztem.)

Az Obermann völgye, mely a ciklus 6. darabja, a konkrét helyeket, hangulatokat, mint például egy patakpartot, vízesést vagy Tell Vilmos kápolnája kapcsán a szabadságvágyat megjelenítő svájci zenék közül terjedelmében is kitűnik, de ami a legfontosabb, hogy kitűnik zenei megvalósításával is. Már első, szertelenebb formájában is Liszt későbbi meghatározó kompozíciós technikáját, a monotematikus építkezést mutatja. Ez azt jelenti, hogy egy kis témára Liszt egész monumentális épületet emel: választott motívumát olyan komplex módokon fejleszti tovább, hogy a variáláson túlmenően képes vele egészen ellentétes érzéseket, hangulatokat is kifejezni. Ez a híres liszti tématranszformáció, mely alapvető jelentőségű Liszt zeneszerzői tevékenységében. Ennek egyik legtökéletesebb megnyilvánulása később a Les Preludes lesz, amelyben egy mindössze három hangból álló kis témácskára épít fel egy egész zenei katedrálist.

Liszt témája az Obermann völgyében egy lefelé lépegető skála, melyet csak két helyen tör kis ellentétes mozgás:

Nagyon érdekes, hogy ez a motívum rendkívüli módon emlékeztet Csajkovszkij Anyeginjének Lenszkij-áriájához, ami körülbelül négy évtizeddel később íródott... A zenetörténet nem tud róla, hogy Csajkovszkij ismerte volna Liszt darabját - valószínű, hogy tőle függetlenül talált rá ugyanerre a dallam-mozgásra a párbaj előtt álló, halálra készülő költő lelkiállapotának ábrázolására. Hiszen a lefelé tendáló dallam alapvetően szomorúságot, reménytelenséget sugároz, és ezt sugározza Liszt darabja is: meghasonlottságot, magányt és világfájdalmat - ez az életérzés a romantika egyik meghatározó színe volt. 

Hallgassuk a művet Jandó Jenő előadásában:

Hamburger Klára remek Liszt-kalauzában így jellemzi az Obermann völgyét:

Ez a mindjárt az 1. ütemben, a bal kézben jelentkező, nosztalgikus-ereszkedő dallam úgy vonul végig a darabon, hogy közben állandóan változik, át- meg átalakul, és jelentésében, karakterében is átlényegül. Álmodozó és fájdalmas, lemondó és szenvedélyes, szaggatottan beszédszerű lesz. A befejezés előtt megdicsőül. De a záráskor ismét fájdalmasan magára marad, ugyanazt játssza mindkét kéz a mély regiszterben és a felső szólam sóhajával ér véget.

Aki szeretne gyorsan belehallgatni a Lenszkij-áriába, itt van, sikerült találni egy olyan felvételt, ami rögtön ezzel a dallammal kezdődik - meg lehet tenni az összehasonlítást :)



Az Obermann völgye kottával kísért hangzó változatával búcsúzom:

A Blumenschein-palota és a frankfurti nagybácsi

A nagykanizsai Blumenschein palotáról és zongorista úrnőjéről írt posztom a kataliszt-blog egyik legnépszerűbb bejegyzése lett. Blumenschein Vilmosné születésének 150. évfordulójára írtam, de halála dátuma kapcsán, sőt, időnként "csak úgy" is szoktam ajánlani a facebook-on. A legutóbbi ilyen ajánlás egymagában is rekord látogatottságot hozott. Ekkor jutott eszembe, hogy akartam én még valami nagyon érdekeset mesélni erről a házról, amit csak a poszt megírása után tudtam meg, és ezt most meg is teszem.
Előtte egy csokor fénykép: az első három saját felvételem, az utolsó forrása a már többször említett Hol-mi - nagykanizsai házak és lakói. Ott további felvételeket is lehet látni erről a csodás kályháról, ami azért egymagában is mutatja az építtetők életmódjának minőségét...

Mint Tarnóczky Attila megírta a Hol-mi oldalán, a városi palotát 1897-ben építtette Kohn Emil és testvére, Blumenschein Vilmosné Kohn Hedvig. Családi vonatkozásaikról annyit tudtam, hogy a testvérpár apja, Kohn Henrik magán-zongoratanár volt Kanizsán; a vő, Blumenschein Vilmos pedig Zalaszentbalázsról származó jómódú gabonakereskedő. Amikor a ház megépült, Hedvig már majdnem egy évtizede férjes asszony volt - és mégsem férje neve szerepel építtetőként, hanem az övé és fivéréé. Ebből azt lehet gondolni, hogy a ház nyilván nagyrészt a Kohn család pénzéből épülhetett fel - a férj persze beszállhatott, de nem ő volt a "főnök" (emiatt voltaképpen nem is Blumenschein-, hanem Kohn-palotának kellene hívni). Sok fejtörést okozott számomra, hogy egy magán-zongoratanár - igaz, már felnőtt - gyermekei hogyan lehettek ennyire vagyonosak? Hiszen ez a ház tömegre, nagyságra is az egyik legnagyobb ház Kanizsán, a belváros frekventált helyén. Tudjuk, hogy például a gelsei Gutmann családnak is igazán volt mit tejbe aprítani, volt is egy szép városi palotájuk, de nem ekkora épület, mint ez - és még több ilyesmi példát lehetne hozni. Hogy a Kohn-testvérek vajon miből finanszírozták az építkezést, ezzel a kérdéssel még nem találkoztam, hogy várostörténeti munka foglalkozott volna, magától értetődőnek tekintették a tényt. Én bizony tűnődtem rajta többször is. Néhány hónapja, amikor már sokadszor futottam végig a régi kanizsai újságokat, különös figyelmet fordítva az 1900 előtt megjelent évfolyamokra, és már magától ráállt a szemem bizonyos nevekre, szavakra, egyszer csak belefutottam egy hírbe, ami mindent megmagyarázott.

Igen, a Kohn testvérek valóban finanszírozhatták egy ekkora ház építését, ugyanis örököltek. Hogy pontosan mennyit, nem derült ki, de hatalmas summa lehetett, amiből ekkora házat tudtak építeni...

1896. július elején Frankfurtban meghalt egy Albert Gansl nevű úriember. Nem volt családja, így - mint nemcsak a kanizsai sajtó, hanem például a Pesti Hírlap is megírta - nagykanizsai rokonok örökölték hatalmas vagyonát. Albert Kohn Emil és Hedvig nagybátyja volt, anyjuk, Kohn Henrikné Gansl Regina testvére. Regina asszony ekkor már nem élt, mint ahogy nem élt férje, a derék kanizsai zongoratanár sem - alig néhány éve, 1889-ben, illetve 1891-ben hunytak el, így gyermekeik örököltek. Korabeli források szerint viszont Kanizsán ekkor még élt az örökhagyónak egy Adolf nevű testvére, aki kárpitos volt, illetve a rokonságba tartozott Alfréd, szintén unokaöccs, Hedvig és Emil testvére, aki zongorista volt Bécsben; gyaníthatóan nekik is jutott az örökségből :) Tarnóczky Attila a Hol-mi-ben még egy ingatlan kapcsán említi Kohn Emilt: a 19. század utolsó éveiben ő építtette a Szent Imre utca 7. szám alatt ma is álló házat - az új infó fényében valószínűsíthetjük, hogy abban is  a nagybácsi pénze van.

Nagykanizsa, Szent Imre utca 7. Forrás: Hol-mi

És vajon ki volt, mit csinált Gansl Albert, hogy nagy vagyon maradt utána? Hát ez is igazi szenzáció: az akkori szóhasználat szerint halálakor "prokurátora" (azaz "helytartója", első számú adminisztratív vezetője) volt a frankfurti Rothschild-bankháznak, de előtte is hosszú ideig az ő szolgálatukban állt. Ifjú éveiben San Francisco-ban képviselte a bank ügyeit, majd 1882-ben Nathaniel Rothschild őt küldte Dél-Afrikába, Kimberley-be, a gyémántbánya körüli üzleti ügyek elindítására... Aztán hazatért (valószínűleg helyezték) Európába, Amszterdamba, majd - a Pesti Hírlap információja szerint - 1889-ben Willy Rothschild Frankfurtba hívta, ahol mint "prokurista" a cég teljes bizalmát élvezte. De olvassuk el a teljes cikkecskét a Pesti Hírlap 1896. július 11-i számából:

"Albert bácsi" pályafutásáról több külföldön kiadott könyvben és más forrásban is lehet olvasni, igaz, nem túl sokat, de a lényeg az, hogy az interneten előhívható infók alátámasztják azt, amit a magyar sajtó írt életének fő állomásairól. Ilyen információk vannak például John Cooper: The unexpected story of Nathaniel Rotschild című könyvében (London, Bloomsbury, 2015), vagy Niall Ferguson: The house of Rothschild 2. kötetében (Penguin Books, 1998). Albert üzleti ügyekben írt leveleire pedig utal a Rothschild-archívum.

Hát ilyen nagybátyja volt Kohn Hedvignek :)

A netről még az az információ is előjött, hogy Albert bácsi a frankfurti régi zsidó temetőben nyugszik. Némi dollár befizetése mellett hozzájuthattam volna halotti anyakönyvi kivonatához... De a Zalai Közlönynek is elhisszük a történetet és a rokonságot :) Lapozzuk fel az 1896. július 12-i számot:

Mint a korábbi posztban megírtam, a Blumenschein-palotában kellemes élet folyt jó két évtizeden át: mindennapos volt a zeneszó: Blumenscheinné Kohn Hedvig zongorista tudása nagyjából megfelelt egy profi zongoraművész tudásának. Rendszeresen fellépett jótékonysági koncerteken, többször kísérte magyar, sőt nemzetközi ismert énekes vagy hangszeres szólista kanizsai koncertjeit. Ilyen alkalmakkor többnyire ők látták vendégül az illető művészt, és itt próbáltak a koncertre, vagy csak a zene öröméért muzsikáltak.
Közben felnőtt a Blumenschein-házaspár három gyermeke (Henrik, Klári és Rezső - érdekes módon szüleik még gyerekkorukban az ő vezetéknevüket Bodó-ra magyarosították, míg maguknak megtartották a Blumenschein-t), akik közül a kislány, Klári az  énekművészet terén tette ugyanazt, mint édesanyja: Budapesten ügyvédfeleségként is adott rendszeresen koncerteket - sőt, alkalmanként lánykora városában, Kanizsán is, olyankor édesanyja zongorakíséretével.
A család és a palota aranykorának a nagy gazdasági válság körül lett vége: 1932-ben a házaspár kénytelen volt eladni gyönyörű házukat és Klári leányukhoz költöztek Óbudára. De gyökereiktől elszakadva nem bírták sokáig - ezt is megírtam az első posztban, ahol idéztem a Zalai Közlöny nekrológját is, és összefoglaltam röviden az épület Blumenscheinék utáni történetét.

Ma befejezésül "Blumi néni" gyászjelentését mutatom meg, amit nemrég találtam a Pesti Napló 1933. június 8-i számában:

Talán egyszer sikerül kikutatni, hogy megvan-e még a sírja... 

Hubay Jenő ismeretlen fényképe!

Erre a fényképre most csodálkoztam rá Tarnóczky Attila HOL-MI című várostörténeti munkájában:

A kanizsai Neumann Rezső készítette a Városi Színház - a mai Medgyaszay Ház - előtt. A Hol-mi Sabján Gyula polgármestert azonosítja rajta, mint a hátsó ülésen látható szemüveges urat. Ismerve több fényképet Sabjánról, nyilvánvaló, hogy valóban ő az:

De kik lehetnek a környezetében?

A fényképet jobban megnézve biztos vagyok benne, hogy a Sabján mellett ülő, virágcsokrot tartó úriember nem más, mint HUBAY JENŐ:

A világhírű hegedűművész adta a színház ünnepélyes megnyitója másnapján az első koncertet - és többet nem járt Kanizsán. Így a kép szerintem 1927. március 16-án készült.

(Összehasonlításként érdemes kicsit lejjebb szörfözni, a műsorlapon látható Hubay-képhez.)

Sőt, tovább megyek: a kocsiban középen, Hubay előtt, a felénk eső oldalon szerintem Hubay idősebbik fia, Hubay Cebrián Andor ül. Akkoriban még független fiatalember volt (néhány év múlva nősült meg, norvég származású felesége a közelmúltban megírta emlékeit - abban a könyvben sok érdekesség olvasható az egész családról), képzőművészettel foglalkozott, művészeti tanácsadója volt a herendi porcelángyárnak  és gyakran elkísérte apját hazai és külföldi koncertjeire. Mintha látnék valamit mellette, ami a hegedűtok lehet - ha az, akkor Hubay Stradivariját rejti magában :)

Mellette, Sabján előtt pedig úgy tűnik, Kósa György ül, fiatal zongoraművész és zeneszerző, aki Hubay zongorakísérője volt az esti koncerten.

Feltételezem, hogy a sapkás sofőr mellett Farkas Imre látható. Az akkoriban népszerű költő-író-zeneszerzőnek több operettje és daljátéka volt közismert (Nótás kapitány, Túl a nagy Krivánon). Hubayhoz az fűzte, hogy ő írta Lavotta szerelme című operájának librettóját. Mint a helyi sajtóból kiderült, ő mondott bevezetőt a koncerthez.

Azért annyit megjegyzek, hogy mivel Kósa Györgyről és Farkas Imréről csak idősebb kori képet ismerek, nem vagyok száz százalékig meggyőződve, hogy esetleg nem kevertem-e őket össze. Van bennem egy egészen kevés bizonytalanság Hubay Andor kapcsán is. De a kép legfontosabb szereplője, Hubay Jenő kiléte nem kétséges. 

A lassan hetvenedik éve felé közeledő Hubay Jenő akkoriban az ország első számú (hivatalos) zenei tekintélye, hatalmas nemzetközi sikerekre visszatekintő, még ekkor is gyakorló hegedűművész, iskolát teremtő hegedűtanár, ünnepelt zeneszerző és a Zeneakadémia rektora volt. Kanizsára vonattal érkezett meg kíséretével. A vasútállomáson a polgármester és az Irodalmi és Művészeti Kör küldöttsége fogadta, akik legutóbbi ülésükön díszelnökükké választották. Ezzel az autóval hajthattak be a városba, a koncert helyszínére, ekkor készülhetett a kép - Hubay kezében még ott az üdvözléskor kapott virágcsokor...

Az esti koncert parádés lehetett! Hubay még mindig legjobb formájában levő előadóművész volt. Itt a műsor - csak irigyelni lehet mindazokat, akik hallhatták! A képeket Béres Sándor jóvoltából mutathatom meg, innét is köszönöm szépen. A műsorlap első oldalán egy tanú - gondolom, a tanár úr nagyapja, Béres János igazgató-tanító jegyzete olvasható:

Beethoven Kreutzer-szonátája kapcsán érdemes megjegyezni, hogy - jó fél évszázaddal korábban - ezt a legendás darabot a még egészen fiatal, de zseniális hegedűs Hubay többször is játszhatta az idős Liszt Ferenccel...

Bach Chaconne-ja szintén etalonnak számított Hubay előadásában, saját művei pedig technikai tudását minden téren bemutató és csillogtató, tematikájában változatos hangulatú magyar dallamokat csokorba foglaló darabok voltak. A mai megítélés annyiban változott Hubayval kapcsolatban, hogy zeneszerzői munkásságát kevesebbre értékelik, de előadóművészként és zenepedagógusként egyértelműen a legnagyobbakhoz tartozik, nemzetközi szinten is.

Olvassunk bele Vannay János, a kanizsai zeneiskola igazgatója hódoló hangvételű, ám az előadóművész Hubayt kiválóan jellemző kritikájába (megjelent a Zalai Közlöny 1927. március 17-i számában):

Nagykanizsa valódi szépért és igazi jóért mindig lelkesedő városában is igen kivételes és hatalmasra fokozott érdeklődéssel várt ünnepi esemény színhelye volt a szerdán este felavatott Városi Színház: Hubay Jenő, a magyar zenevilág első és a magyar zenei élet messze kimagasló vezére theatre paré keretében a zeneművészet számára is felszentelte legfrissebb hangverseny-termünket. - Ritka és kivételes művészetének csodálatára nemcsak városunk, hanem a messze környék előkelői töltötték meg zsúfolásig a Városi Színház intim nézőterét, mely lenyűgözve, majd meg ujjongva, frenetikus tapsviharral és lelkes ovációval hódolt az istenadta géniusz pompás játékának és a sokoldalú, mindig megkapó és elragadó komponistának.
Hubay, mint hegedűművész különálló és páratlan jelenség, kiben a virtuozitás superlativusán mélyenjáró, a legrejtettebb értéket is felszínre hozó, erős egyéniségű művész lakozik. Eszményien tökéletes stílusa mentes az üres csillogásoktól; lelkének csapongó fantáziája, szenvedélyének korlátlan ereje, elegánsan könnyed és közvetlen előadásmódja, színdús frazírozása nemcsak a világ legnagyobb hegedűművészei élére állítják, hanem magyar temperamentumának széles skálája: édes-bús kesergése, epedő és vágyakozó ellágyulása, majd meg öntudattal dacos szilajsága időrendben is az első nagy magyar hegedűművészt jelentik Hubayban.

  

Hubay fia, Andor később könyvet írt édesapjáról. Ebben elmesélt egy apró sztorit, ami Kanizsán esett meg, közvetlenül a koncert után, a Medgyaszay Házban. Ezt már egyszer felidéztem a blogban, ITT, sőt, magáról a kanizsai látogatásról is szóltam. De akkor még nem akadtam rá erre az autós fényképre, vagy ha ráakadtam is, nem jöttem rá, hogy Hubay szerepel rajta, így ma másodszor is foglalkozom az eseménnyel :) Sőt, valószínűleg még vissza is fogok rá térni!