A Blumenschein-palota és a frankfurti nagybácsi

2016. június 12., vasárnap

A nagykanizsai Blumenschein palotáról és zongorista úrnőjéről írt posztom a kataliszt-blog egyik legnépszerűbb bejegyzése lett. Blumenschein Vilmosné születésének 150. évfordulójára írtam, de halála dátuma kapcsán, sőt, időnként "csak úgy" is szoktam ajánlani a facebook-on. A legutóbbi ilyen ajánlás egymagában is rekord látogatottságot hozott. Ekkor jutott eszembe, hogy akartam én még valami nagyon érdekeset mesélni erről a házról, amit csak a poszt megírása után tudtam meg, és ezt most meg is teszem.
Előtte egy csokor fénykép: az első három saját felvételem, az utolsó forrása a már többször említett Hol-mi - nagykanizsai házak és lakói. Ott további felvételeket is lehet látni erről a csodás kályháról, ami azért egymagában is mutatja az építtetők életmódjának minőségét...






Mint Tarnóczky Attila megírta a Hol-mi oldalán, a városi palotát 1897-ben építtette Kohn Emil és testvére, Blumenschein Vilmosné Kohn Hedvig. Családi vonatkozásaikról annyit tudtam, hogy a testvérpár apja, Kohn Henrik magán-zongoratanár volt Kanizsán; a vő, Blumenschein Vilmos pedig Zalaszentbalázsról származó jómódú gabonakereskedő. Amikor a ház megépült, Hedvig már majdnem egy évtizede férjes asszony volt - és mégsem férje neve szerepel építtetőként, hanem az övé és fivéréé. Ebből azt lehet gondolni, hogy a ház nyilván nagyrészt a Kohn család pénzéből épülhetett fel - a férj persze beszállhatott, de nem ő volt a "főnök" (emiatt voltaképpen nem is Blumenschein-, hanem Kohn-palotának kellene hívni). Sok fejtörést okozott számomra, hogy egy magán-zongoratanár - igaz, már felnőtt - gyermekei hogyan lehettek ennyire vagyonosak? Hiszen ez a ház tömegre, nagyságra is az egyik legnagyobb ház Kanizsán, a belváros frekventált helyén. Tudjuk, hogy például a gelsei Gutmann családnak is igazán volt mit tejbe aprítani, volt is egy szép városi palotájuk, de nem ekkora épület, mint ez - és még több ilyesmi példát lehetne hozni. Hogy a Kohn-testvérek vajon miből finanszírozták az építkezést, ezzel a kérdéssel még nem találkoztam, hogy várostörténeti munka foglalkozott volna, magától értetődőnek tekintették a tényt. Én bizony tűnődtem rajta többször is. Néhány hónapja, amikor már sokadszor futottam végig a régi kanizsai újságokat, különös figyelmet fordítva az 1900 előtt megjelent évfolyamokra, és már magától ráállt a szemem bizonyos nevekre, szavakra, egyszer csak belefutottam egy hírbe, ami mindent megmagyarázott.

Igen, a Kohn testvérek valóban finanszírozhatták egy ekkora ház építését, ugyanis örököltek. Hogy pontosan mennyit, nem derült ki, de hatalmas summa lehetett, amiből ekkora házat tudtak építeni...

1896. július elején Frankfurtban meghalt egy Albert Gansl nevű úriember. Nem volt családja, így - mint nemcsak a kanizsai sajtó, hanem például a Pesti Hírlap is megírta - nagykanizsai rokonok örökölték hatalmas vagyonát. Albert Kohn Emil és Hedvig nagybátyja volt, anyjuk, Kohn Henrikné Gansl Regina testvére. Regina asszony ekkor már nem élt, mint ahogy nem élt férje, a derék kanizsai zongoratanár sem - alig néhány éve, 1889-ben, illetve 1891-ben hunytak el, így gyermekeik örököltek. Korabeli források szerint viszont Kanizsán ekkor még élt az örökhagyónak egy Adolf nevű testvére, aki kárpitos volt, illetve a rokonságba tartozott Alfréd, szintén unokaöccs, Hedvig és Emil testvére, aki zongorista volt Bécsben; gyaníthatóan nekik is jutott az örökségből :) Tarnóczky Attila a Hol-mi-ben még egy ingatlan kapcsán említi Kohn Emilt: a 19. század utolsó éveiben ő építtette a Szent Imre utca 7. szám alatt ma is álló házat - az új infó fényében valószínűsíthetjük, hogy abban is  a nagybácsi pénze van.

Nagykanizsa, Szent Imre utca 7. Forrás: Hol-mi



És vajon ki volt, mit csinált Gansl Albert, hogy nagy vagyon maradt utána? Hát ez is igazi szenzáció: az akkori szóhasználat szerint halálakor "prokurátora" (azaz "helytartója", első számú adminisztratív vezetője) volt a frankfurti Rothschild-bankháznak, de előtte is hosszú ideig az ő szolgálatukban állt. Ifjú éveiben San Francisco-ban képviselte a bank ügyeit, majd 1882-ben Nathaniel Rothschild őt küldte Dél-Afrikába, Kimberley-be, a gyémántbánya körüli üzleti ügyek elindítására... Aztán hazatért (valószínűleg helyezték) Európába, Amszterdamba, majd - a Pesti Hírlap információja szerint - 1889-ben Willy Rothschild Frankfurtba hívta, ahol mint "prokurista" a cég teljes bizalmát élvezte. De olvassuk el a teljes cikkecskét a Pesti Hírlap 1896. július 11-i számából:





"Albert bácsi" pályafutásáról több külföldön kiadott könyvben és más forrásban is lehet olvasni, igaz, nem túl sokat, de a lényeg az, hogy az interneten előhívható infók alátámasztják azt, amit a magyar sajtó írt életének fő állomásairól. Ilyen információk vannak például John Cooper: The unexpected story of Nathaniel Rotschild című könyvében (London, Bloomsbury, 2015), vagy Niall Ferguson: The house of Rothschild 2. kötetében (Penguin Books, 1998). Albert üzleti ügyekben írt leveleire pedig utal a Rothschild-archívum.

Hát ilyen nagybátyja volt Kohn Hedvignek :)

A netről még az az információ is előjött, hogy Albert bácsi a frankfurti régi zsidó temetőben nyugszik. Némi dollár befizetése mellett hozzájuthattam volna halotti anyakönyvi kivonatához... De a Zalai Közlönynek is elhisszük a történetet és a rokonságot :) Lapozzuk fel az 1896. július 12-i számot:



Mint a korábbi posztban megírtam, a Blumenschein-palotában kellemes élet folyt jó két évtizeden át: mindennapos volt a zeneszó: Blumenscheinné Kohn Hedvig zongorista tudása nagyjából megfelelt egy profi zongoraművész tudásának. Rendszeresen fellépett jótékonysági koncerteken, többször kísérte magyar, sőt nemzetközi ismert énekes vagy hangszeres szólista kanizsai koncertjeit. Ilyen alkalmakkor többnyire ők látták vendégül az illető művészt, és itt próbáltak a koncertre, vagy csak a zene öröméért muzsikáltak.
Közben felnőtt a Blumenschein-házaspár három gyermeke (Henrik, Klári és Rezső - érdekes módon szüleik még gyerekkorukban az ő vezetéknevüket Bodó-ra magyarosították, míg maguknak megtartották a Blumenschein-t), akik közül a kislány, Klári az  énekművészet terén tette ugyanazt, mint édesanyja: Budapesten ügyvédfeleségként is adott rendszeresen koncerteket - sőt, alkalmanként lánykora városában, Kanizsán is, olyankor édesanyja zongorakíséretével.
A család és a palota aranykorának a nagy gazdasági válság körül lett vége: 1932-ben a házaspár kénytelen volt eladni gyönyörű házukat és Klári leányukhoz költöztek Óbudára. De gyökereiktől elszakadva nem bírták sokáig - ezt is megírtam az első posztban, ahol idéztem a Zalai Közlöny nekrológját is, és összefoglaltam röviden az épület Blumenscheinék utáni történetét.

Ma befejezésül "Blumi néni" gyászjelentését mutatom meg, amit nemrég találtam a Pesti Napló 1933. június 8-i számában:


Talán egyszer sikerül kikutatni, hogy megvan-e még a sírja... 

2 megjegyzés:

Gyula Czupi írta...

Élvezetes és informatív olvasmány. Köszönöm.

Kataliszt írta...

Köszönöm!