A kanizsai cigányprímás esete Halis Istvánnal

Horváth Laci (1858-1917) a Millennium korának kiváló nagykanizsai cigányprímása volt. Blogomban az ő eseménydús életéből szemezgetek érdekes történeteket.

Eddig elmeséltem, hogyan találkozott Kossuth Lajossal, később a török szultánnal és hogyan járt túl a kanizsai finánc eszén.

Mai sztorim illusztrálja, hogy 1896-ban Lacit és zenekarát országosan is a legjobbak között tartották számon. Markó Miklós budapesti hírlapíró, a közismert Vasárnapi Újság munkatársa őket is beleszerkesztette millenniumi kiadványába, melynek címe: Czigányzenészek albuma. Benne, alcímének tanúsága szerint 80 elhalt és 320 fővárosi, vidéki és külföldi prímás és jelesebb zenekari tagok arcképével, s ezt már én teszem hozzá, az arcképeken kívül szerencsére életrajzokkal. A kortárs prímások terén ezeket az életrajzokat nem maga a jeles hírlapíró vetette papírra, hanem kiosztotta a feladatot az illető muzsikusoknak, ő pedig beküldött anyagaikból szerkesztette össze a könyvet.

Laci először is fényképeket csináltatott magáról és a zenekarról az akkori legjobb kanizsai fényképésszel, Mathea Károllyal.

Ezeket már megmutattam a korábbi részekben, de most újra ide másolom őket: 

A fényképezés után lépett a történetbe Halis István, akit Laci arra kért fel, hogy írja meg életrajzát és a zenekar történetét a könyv számára. 

Halis István

1896 tavaszán Halis városi tisztviselő, árvaszéki ülnök volt Kanizsán, mellette közismerten írástudó, a város történetével foglalkozó ember.

A Zalai Közlöny 1896. április 18-án megjelent számában rögzítette, hogyan is született meg az életrajzi cikk. Megírása sürgős volt, viszont Halisnak aznap jelen kellett lennie a városi közgyűlésen. Így beültette Lacit akkori szép városházánk nagytermének karzatára azzal, hogy ha vége lesz az ülésnek, menjen le hozzá az irodájába, hogy megbeszéljék a dolgot. Az ülés véget ért, Halis várja, várja Lacit, aki csak nem jelentkezik. Felballag újra a nagyteremhez, a karzati bejáróhoz. Léptei zajára odabentről nagy dörömbölés és káromkodás hallatszik. Hát, kiderült, hogy Laci elaludt az unalmas ülésen, ráadásul nem egyedül, hanem többedmagával; a városháza derék házmestere pedig, nem nézve körül, ülés végén mindannyiukat bezárta...

De hepiend lett, a tanácsos úr kiszabadította  a bezártakat, s a Laci információi alapján megszületett cikk időben oda is ért a pesti szerkesztőhöz. Laci pedig egy igazi kubai szivarral honorálta Halis fáradozását, amit Velencében Don Carlos spanyol trónkötetelőtől kapott...

A teljes cikket el is olvashatjuk: 

 

 A Czigányzenészek albuma, amely nélkül ma nem ismerhetnénk fényképet Horváth Laciról és zenekaráról, szerencsére 2006-ban reprint formában megjelent.

Amúgy pedig könyvéből Markó Miklós Erzsébet királynénak is küldött példányt, aki azt elfogadta könyvtára részére és a szerzőt kezdőbetűivel ellátott gyémántos melltűvel ajándékozta meg. Sissi talán megnézte a könyvben a mi Lacinkról szóló részt is... 

Végezetül pedig itt van a könyvből a teljes két oldal, amelyből a másodikon már a következő szócikk is elkezdődik:

Azt hiszem, most egyelőre elbúcsúzunk Horváth Lacitól. Ide a blogba csak sztorikat válogattam róla, de életét és pályáját megírtam egybefüggően is; azzal szeretnék majd pályázni a karácsony körül megjelenő Kanizsai antológiában való megjelenésre.