Még mindig Bátorfi Emma nyomában

Még egy (két ?) bejegyzés erejéig maradjunk Bátorfi Emma nyomában. Igaz, amiről most szó lesz, már megírtam, de azóta újabb dokumentumok kerültek elő és mindenképpen szeretném megosztani, megmutatni őket. Gyökeres újdonságot nem hoztak, viszont alátámasztották és pontosították az addig felderített tényeket. De egy fénykép nagyon hiányzik továbbra is magáról Emmáról...

Emma 1881-ben, abbahagyva addig fényes sikerrel végzett zeneakadémiai tanulmányait, férjhez ment Filipovics József posta- és távirda tiszthez. Közös életüket Budapesten kezdték, majd 1884-ben a férjet Zágrábba helyezték. 1889-ben visszatértek Budapestre, de hamarosan újra költöztek immár utoljára, Pécsre. A Postaigazgatóság ugyanis a ranglétrán közben fokozatosan feljebb kerülő Filipovics Józsefet 1891-ben a pécsi távirdahivatalba helyezte.

Pécs, Jókai utca 10. Postapalota. Ez lehetett a férj munkahelye

1883 és 1890 között a házaspárnak négy lánya született: Irén, Emília, Antónia és Rozália.

Emma Pécsett, családja mellett is folytatta zenei tevékenységét: karbantartotta zongorista tudását, gyakran közreműködött különböző, általában jótékony célú estélyeken, rendezvényeken és elég komoly magántanári prakszisa is volt.

Néhány újsághír ezek alátámasztására, amelyekre mostanában sikerült ráakadnom:

A Pécsi Katholikus Kör 1913. november 30-án tartotta első adventi felolvasását a megyéspüspök jelenlétében, nagy látogatottság mellett. A Kör vegyeskara után Bátorfi Emma lépett a pódiumra. Ezt írta róla a Dunántúl című pécsi lap december 2-án:

Utána Filipovicsné Bátorffy Emilia zongorajátéka következett, ki Liszt Ferencnek volt kitűnő tanítványa. Előadta Schubert: Impromtu II. sz. és Liszt: Rossignol cimü klasszikus darabokat óriási teknikával, remek szép kidolgozással. Ráadásul Gaál Ferenc egy Rapsodiáját adta elő a közönség kitörő lelkesedése mellett. 

Szintén a Dunántúl című lap írta 1914. február 10-én:

A pécsi jótékony nőegylet teauzsonnája fényesen sikerült. A hirdetett pompás műsor akkora közönséget vonzott, hogy több hallgatóság már nem is fért volna el. A kiváló programmot Filipovicsné Bátorfi Emília művészi zongorajátéka vezette be. Filipovics Józsefné zenei kiválóságáról többször volt alkalmunk megemlékezni s tegnapi szereplése is egy kiforrott művészlélek bélyegét viseli magán.

Emma zenetanári tevékenységéről egyetlen cikket találtam eddig, mely 1917 júniusában növendékeinek hangversenyéről adott hírt. Ám belőle kiderül, hogy már régóta foglalkozott zongoratanítással, mert ez egy "szokásos" növendékhangverseny volt. Ebben az évben meglepően sok tanítványa volt: a cikkből 28 név számolható össze. Nehéz is elképzelni, egymaga hogyan taníthatott ennyit - és ha ebben az évben ennyi növendéke volt, akkor gyaníthatóan a környező években sem lehetett nagyon kevés. A cikk utal is rá, hogy a növendékek jó része már huzamos ideje tanul Filipovicsnétól.

Olvassunk bele a cikkbe, mely szintén a Dunántúl hasábjain jelent meg 1917. június 24-én:

Zeneiskolai záróvizsga. Június 21-én én délután tartotta meg Filipovicsné az évi szokásos zongoravizsgálatát saját házában, több mint 150 tagú előkelő hallgatóság jelenlétében. A 28 pontból álló műsort a legnagyobb érdeklődés mellett bonyolította le. Minden egyes pont előadása fényes bizonyítéka volt annak, hogy a növendékek szorgalommal, szeretettel és öntudattal tanultak a mesternőtől. A növendékek jó része már huzamosabb idő óta tanítványai Filipovicsnének, akiben már határozottan észlelhető a művésznő szelleme, de az újabb, illetőleg a kezdő tanulókon is rajta van már azon bélyeg kerete, amelyet a tanító pedagógus keze lesz hivatott idővel kellő, az előbbiekhez hasonló tartalommal kitölteni.

Ezek a híradások már mind a nagy családi tragédia utáni időkről számolnak be. Úgy látszik, Emma azért legalább annyira túltette magát másodszülött lánya halálán, hogy képes volt visszatérni a normális életbe. Ez bizonyára segített is neki a csapás elviselésében.

Hogy mi volt ez a nagy családi tragédia, már megírtam. De hamarosan újra foglalkozom a történtekkel, mert egészen meglepő dokumentumokat sikerült erről felkutatnom.

Addig is hallgassuk meg Liszt Ferenc: Le Rossignol (A csalogány) című zongoradarabját, mely Aljabjev dalának átirata. Érzékelhetjük belőle, hogy Emma, aki ezt a darabot 1914-ben egészen biztosan műsorán tartotta (szerintem zeneakadémista kora óta tudhatta), valóban kiváló zongorista lehetett... 

Újra Bátorfi Emma nyomában

Frissítve 2023. április 19-én A BÁTORFI CSALÁD TITKA című posztban, egészen új kutatási eredménnyel!!!

 

Már sokat foglalkoztam Bátorfi Emma személyével. Bátorfi Lajos kanizsai író, újságíró lánya három évig Erkel Ferenc növendéke volt a Zeneakadémián. Ám mégsem lett zongoraművész, pedig Liszt is kiválasztotta továbbképzésre — inkább férjhez ment.

Itt visszaolvashatók a korábbi posztok: 

1. rész

2. rész

3. rész

4. rész

De személye körül még mindig vannak fehér foltok. Mióta utoljára írtam róla, előkerült néhány infó és most ezeknek fényében is újra nekiláttam, hátha be tudok a hiányokból még valamit stoppolni. Hiszen minden ilyesmi kutatás felső határa a csillagos ég — és egyúttal rendkívül izgalmas is a nyomozás.

Régóta izgatott Emma édesanyjának sorsa, mert nem mindegy, hogy esetleg anya nélkül nő-e fel valaki. Elég titokzatosnak találtam, hogy Bátorfi Lajosnéról sehol nem lehet olvasni a kanizsai sajtóban, pedig akkoriban, a 19. század utolsó harmadában sokkal családiasabb volt az újságírás: még nem volt szempont a személyiségi jogok tiszteletben tartása és sok mindent lehetett olvasni ismert kanizsai személyiségeknek még a családtagjairól is. Ráadásul férje az egyik prominens kanizsai hírlap szerkesztője volt, és mégsem lehet Emma édesanyjáról még egy célzást sem találni.

Most valamelyest tisztult a kép. Ha azt még nem is tudom, mikor halt meg pontosan, azt már igen, hogy mikor született: Győrben, 1840. október 28-i dátummal jegyezték be megkeresztelését.

Egy gondos kéz később odaírta Pajer Emília Etelka neve alá, hogy "meghalt". Sajnos, nem írt mellé évszámot...

De ebből a bejegyzésből megtudhatjuk szülei nevét és azt, hogy az apja, Pajer Károly dohánykereskedő volt. Az ember szinte látja lelki szemeivel, hogy a jóképű fiatal újságíró, Bátorfi — akkor még Bibók — Lajos bemegy a trafikba megvenni a napi betevő dohányát és ott megismerkedik a trafikos lányával, aki talán besegített a kiszolgálásba. Aztán biztos még sokszor látták egymást, egymásba szerettek és 1863. június 8-án összeházasodtak :)

Itt van házasságuk bejegyzése a győri anyakönyvben. Egyébként ezt már régebben megtaláltam, ebből tudtam, mi volt a feleség lánykori neve és így tudtam megtalálni a születését, de most jobb minőségben újra megmutatom:

Azt tudjuk, hogy Bátorfi Lajos akkoriban a Győri Közlöny című lapnál dolgozott, cikkei "Bibok Lajos" szignóval jelentek meg (a Bátorfi nevet majd Kanizsán kezdi használni). Mivel a győri könyvtár digitalizálta a régi számokat, nem kell már elutazni, hogy a kutató böngészgessen benne. Találtam is egy tudósítást az esküvőről és az utána követező lakomáról a lap június 11-i számában. Úgy tűnik, akkoriban a lap több munkatársa is beevezett a házasság révébe :)

Az egyik násznagy dr. Kovács Pál nagytekintélyű író, szerkesztő és orvos volt, aki egykor még Petőfit is meg tudta nyerni lapja számára. Mint a Győri Közlöny tudósít, a veterán író élcei tartották folyamatosan jó hangulatban az esküvői lakomát :) 

1864. március 4-én született meg a házaspár lánya, Emma. Talán a születése feletti öröm játszott közre, hogy két nap múlva az ifjú apa hírlapja egy feleségéhez írt szerelmes versét közölte:

Már írtam, hogy a család 1866/67 körül költözött Kanizsára. 1867-ben már itt lakhattak, mert egy Mosé vagy Mozé nevű vándor festőművész abban az évben Kanizsán örökítette meg a házaspárt iker-olajképeken. A festmények a Thúry György Múzeum tulajdonában vannak, a közelmúltban restaurálták és állították ki őket. Éltem is az alkalommal és odaálltam Bátorfiné mellé :)

Hohl Zoltán felvétele - köszönöm szépen innét is!

Amikor Emma menyasszony lett, édesapja verset írt hozzá. Ennek első versszaka utal arra, hogy az anya meghalt még Emma gyerekkorában:

                              Haldokló anyának ajakán

                              Eltűnt az utolsó sóhaj,

                              Arca halványuló bíborán

                              Imádságra olvadt a jaj:

                              Legyen boldog kis gyermeke,

                              Legyen hosszú az élete.

(A Lánykámhoz című vers megtalálható Bátorfi Nefelejtsek című, 1884-ben megjelent kötetében, ITT teljes terjedelmében idéztem.)

De hogy ez mikor, melyik évben volt, még nem sikerült előásnom. Hipotézisem szerint, Bátorfi verse és a festmény datálása figyelembe vételével Emma édesanyja Nagykanizsán halt meg: vagy még 1867-ben (Emma ekkor négy éves), esetleg néhány évvel később. Sajnos, éppen a kanizsai katolikus anyakönyvek nincsenek fent a Familysearch oldalon és úgy tűnik, a megyei levéltárban őrzött mikrofilmtekercsek sem teljesek. De következő lépésként oda kell elmennem, hátha megtalálom.

Felesége halála után Bátorfi nem nősült újra. Ő körülbelül három évtized múlva, 1896-ban hunyt el. Sírja ma is megvan a kanizsai temetőben. Síremlékét lánya jelenlétében avatták fel és nincs nyoma, hogy korán elhalt felesége is ott nyugodna; így sírfeliratból sem derül ki, mikor halt meg Bátorfiné Pajer Emília...