A Zöldfa szálló 2.

Folytassuk a Zöldfa szálló patinás épületének történetét. Első alkalommal mint a régi kanizsai társasélet helyszínét mutattam be. 

Ma témánk a Kanizsai Dalárda, amely sok szálon kötődött a Zöldfa szállóhoz.

1862. szeptember 14-én a szálloda egyik helyiségében, melyet a tulajdonos e célra előzékenyen rendelkezésre bocsátott, tartották az előkészítő megbeszélések egyikét, aminek eredményeként 1863-ban megalakult a város első felnőtt énekkara.

Zala-Somogyi Közlöny 1862. szeptember 10.

A későbbiekben ugyanitt tartották választmányi üléseiket is.

Az 1863 és 1885 között fennálló társaság a tényleges éneklőkből, illetve a pártoló és tiszteletbeli tagokból állott. Névsoruk részben olvasható az énekkar fennmaradt bőrkötéses, aranyozott díszítésű, a Kanizsai Dalárda Anyakönyve címet viselő alapító könyvében, amelyet a Thúry György Múzeum őriz.

Első karmestere Goldstein József, az izraelita hitközség kántora volt, aki nem vezethette sokáig az együttest, mert még 1863 decemberében váratlanul elhunyt. Későbbi jeles karnagya Pyllemann Ferenc, aki zongoraművészként is fellépett a Zöldfában. Franz Pyllemann fiatal német muzsikus volt, aki kanizsai lányt vett feleségül, s ennek következtében néhány évig városunkban élt. 1869-ben családjával Bécsbe távozott, ahol 1873-ban váratlanul bekövetkezett haláláig tanárként és zenekritikusként tevékenykedett.

1869-1879 között Jeiteles József vezette a Dalárdát. Utóda az egészen kiváló muzsikus és tanár, Berecz Imre lett, de ő is csak rövid időt töltött a kórus élén: 1880-ban Győrbe hívták, az evangélikusok zenei vezetőjének. Dalárdánknál másodkarnagyként jónéhány évig működött Rózsavölgyi Antal tanító.

A Kanizsai Dalárda eredetileg férfikar volt, de 1871 végétől leánykar is alakult, s a két kórus ettől kezdve vegyeskarként és külön-külön is fellépett. A hölgyeket a zsinagóga kiváló főkántora, Kartschmaroff Leó tanította be.

Zala-Somogyi Közlöny 1872. január 1.

A fenti híradásból láthatjuk, hogy a korabeli sajtó megőrizte a leányok névsorát: köztük volt Erdősy Eugénia (akkor még Biba Eugénia), a később Európa-szerte híres énekesnő.

A Kanizsai Dalárda fennállása során általában tánccal egybekötött estélyeket tartott; az első évtizedben elsősorban itt, a Zöldfában. Így a kórus működése nem csak városunk zenei életének történetében töltött be fontos szerepet, hanem a társas életben is. Itt volt szerepe a pártoló tagságnak, akik éves tagdíjjal járultak hozzá a kórus fenntartásához, mert ők és gyakran családtagjaik is a rendezvényeket ingyenesen látogathatták. Hogy fogalmunk legyen e rendezvények méretéről, említsük meg, hogy például az 1864 szeptemberében megrendezett, szintén tánccal egybekötött estjükön mintegy 400 főnyi közönség vett részt.

Lássuk a korabeli kanizsai hírlapból 1871-es szilveszteri estjük műsorát, amelyet a Zöldfa emeleti, karzatos nagytermében rendeztek meg. Közreműködött a Grünbaum-zenekar, akikről még lesz szó témánk egy későbbi folytatásában.

 

A Dalárda mintegy két évtizedes működés után megszűnt, ám még ugyanabban az évben, 1885-ben megalakult az Irodalmi és Művészeti Kör kórusa. Benne sok régi dalárdista tovább énekelhetett. Ez a kórus aztán egészen 1944-ig létezett.

Legközelebb a Zöldfában zajló színházi élettel fogunk ismerkedni.

A Zöldfa szálló Nagykanizsa kultúrtörténetében 1.

A mai Bolyai iskola Nagykanizsa főterének egyik meghatározó épülete.

A hagyomány szerint a felrobbantott kanizsai vár köveiből kvártélyháznak, azaz uradalmi vendégfogadónak épült valamikor a 18. században. Szállodai múltja után az 1870-es évektől néhány évig a katonaság, majd 1937-ig a város igazságügyi hivatalai használták: törvényszék, járásbíróság, ügyészség működött benne. 1943–1945 között itt alakították ki az internálótábort. 1952 óta általános iskola, amely 1991 óta viseli Bolyai János nevét.

A kvártélyház az 1840-es években Zöldfa néven a Dunántúl egyik legnagyobb szállodája és vendéglője lett, de rendezvényeket, bálokat már a korábbi években is tartottak benne. Fénykora három évtizeden át tartott. 1844-től gyakran volt lakója Csány László, aki 1848 nyarán kormánybiztosként innét irányította a Dráva-vonal védelmét. Deák Ferenc kanizsai tartózkodásai idején szintén a Zöldfában szokott megszállni. Az épület szépen boltozott, oszlopokkal tagolt földszinti csarnoka, emeleti oszlopos, karzatos nagyterme (amely Tarnóczky Attila kutatásai szerint a délre néző szárny nyugati részét foglalta el), valamint a mai városháza területére is kiterjedő kerthelyisége, a Zöldfa-kert sok mulatságnak és rendezvénynek adott helyet.

1843 elején a szálló és étterem akkori bérlője így hirdette farsangi mulatságait (a reklám szövegét Villányi Henrik helytörténész jegyezte fel és közölte a Zalai Közlöny 1929. április 28-i számában):

Minthogy ez a terem az előkelő s kényelmes beosztása s pompás díszítése folytán az ország legszebb termeihez sorozható s minthogy jó s gyors kiszolgálásról s választékos ételekről s italokról gondoskodva van, a vendégfogadóban pedig kellő számú lakószoba áll a t. vendégeknek rendelkezésére, a fogatok istállókban s tágas kocsiszínben elhelyezhetők, élénk látogatásokért esedez mély tisztelettel Reindl Károly.

Talán már ezt a bált is itt tartották 1839-ben. De ha mégsem, akkor is érdemes elolvasni, képet kaphatunk az akkori mulatságok légköréről. A beszámoló, amelyet egy nem-kanizsai levelező írt, a Honművész folyóirat 1839. szeptember 5-I 71. számában jelent meg:

Egy 1873-ban megtartott fényes bálról a következő hangulatképet rögzítette a korabeli tudósító:

… a tűzlángban úszó Zöldfa épülethez érve, a folyosón zöldágak árnyékában, mint ligetek közt, susogó uszályok által lassú haladásra intve haladhattunk a gyönyörűen díszített nemzeti lobogók s koszorúk zöme, az ezernyi láng fénytengerében úszó terembe, hol az idegen szinte gondolkodóvá lett, valjon Nagy-Kanizsán van-e, vagy a főváros legfényesebb csarnokában? Hölgyeinknek az az ízlésteljes s nagy választékú öltözéke, de főleg a vidék szépeinek ily nagyszámbani megjelenése valóban emlékezetessé, bámulatossá, s egész összességében imposanssá tette. (Zala-Somogyi Közlöny 1873. jan. 9.)

Báli kellékek a Thúry György Múzeum korábbi nagy sikerű divattörténeti kiállításán

Az 1860-as években Kanizsára rendszeresen visszajárva a Zöldfában tartotta tánciskoláját s rendezte tánckoszorúcskáit Lakatos Sándor táncművész, tánctanár. Róla már írtam részletesen ITT, de talán nem haszontalan röviden itt is összefoglalni, amit érdemes tudni róla.

Az önmagát „magyar Noverre”-nek tartó autodidakta Lakatos tizenhét évesen lépett erre az életpályára, eredetileg színésznek indult. Miután részt vett a szabadságharcban, valószínűleg betegség miatt nem tért vissza a színpadra, hanem a vándorló tánctanár-sorsot választotta. Saját koreográfiákat is készített, s bár egész életét a magyar tánc méltó művelésének és terjesztésének szentelte, a helyi sajtó értékelése szerint nemcsak a magyar, de más nép táncában is hív utánzója a természetnek, s teremteni tud. Tánctanári pályája során többezer tanítványa volt szerte az országban, számos család több nemzedékének tagjait tanította. 1869-ben Kanizsán jelent meg tánckönyve, amely 1871-es új kiadásában a Rajta párok, táncoljunk! Tánckedvelők könyve címet kapta. A Wajdits József nyomdájában készült 135 oldalas kis kötetet az első magyar táncmester-könyvként tartják számon a tánctörténészek. 

Rendszeresen muzsikált a Zöldfában Grünbaum József és zenekara. Róla is írtam már RÉSZLETESEBBEN, így most csak röviden idézem fel őt és zenekarát.

A Zala-Somogyi Közlöny 1866. március 1-jei számában a következő méltatás olvasható az akkor egy év híján negyedszázada működő együttesről:

Ritkaság az, hogy a zenekar szervezete óta kevés változással áll fönn, s nemcsak hangszereiken fejtenek ki jó harmoniát; hanem maguk közt is a lehető legjobb harmoniában élnek.

Halálakor így parentálta el az öreg prímást 1900. jan. 20-i számában a Zalai Közlöny.:


A zsidó származású Grünbaum 1850 körül szakadt ide bandájával Rohoncról. Ha emlékiratokat hagyott volna hátra, bizonyára ő írta volna meg legjobban Nagy-Kanizsa társadalmi életének fejlődését az utolsó 50 évben. A vonót tartó keze soha el nem fáradt és a hol az emberek vigadtak, a hol zeneszó mellett temettek, ott volt Grünbaum József, a zsidó muzsikus.

Folytatása következik! Legközelebb a Zöldfa szállóról mint hangversenyek helyszínéről lesz szó.


.