A mai Bolyai iskola Nagykanizsa főterének egyik meghatározó épülete.
A hagyomány szerint a felrobbantott kanizsai
vár köveiből kvártélyháznak, azaz uradalmi vendégfogadónak épült valamikor a 18.
században. Szállodai múltja után az 1870-es évektől néhány évig a katonaság, majd 1937-ig a
város igazságügyi hivatalai használták: törvényszék, járásbíróság, ügyészség
működött benne. 1943–1945 között itt alakították ki az internálótábort. 1952
óta általános iskola, amely 1991 óta viseli Bolyai János nevét.
A kvártélyház az
1840-es években Zöldfa néven a Dunántúl egyik legnagyobb szállodája és
vendéglője lett, de rendezvényeket, bálokat már a korábbi években is tartottak benne. Fénykora három évtizeden át tartott. 1844-től gyakran volt
lakója Csány László, aki 1848 nyarán kormánybiztosként innét irányította a
Dráva-vonal védelmét. Deák Ferenc kanizsai tartózkodásai idején szintén a
Zöldfában szokott megszállni. Az épület szépen boltozott, oszlopokkal tagolt
földszinti csarnoka, emeleti oszlopos, karzatos nagyterme (amely Tarnóczky Attila kutatásai szerint a délre néző szárny nyugati részét foglalta el), valamint a mai városháza területére is kiterjedő kerthelyisége, a Zöldfa-kert sok mulatságnak és rendezvénynek
adott helyet.
1843 elején a szálló és étterem akkori bérlője így hirdette farsangi mulatságait (a reklám szövegét Villányi Henrik helytörténész jegyezte fel és közölte a Zalai Közlöny 1929. április 28-i számában):
Minthogy ez a terem az előkelő s kényelmes beosztása s pompás díszítése folytán az ország legszebb termeihez sorozható s minthogy jó s gyors kiszolgálásról s választékos ételekről s italokról gondoskodva van, a vendégfogadóban pedig kellő számú lakószoba áll a t. vendégeknek rendelkezésére, a fogatok istállókban s tágas kocsiszínben elhelyezhetők, élénk látogatásokért esedez mély tisztelettel Reindl Károly.
Talán már ezt a bált is itt tartották 1839-ben. De ha mégsem, akkor is érdemes elolvasni, képet kaphatunk az akkori mulatságok légköréről. A beszámoló, amelyet egy nem-kanizsai levelező írt, a Honművész folyóirat 1839. szeptember 5-I 71. számában jelent meg:
Egy 1873-ban megtartott fényes bálról a következő hangulatképet rögzítette a korabeli tudósító:
… a tűzlángban úszó Zöldfa épülethez érve, a folyosón zöldágak árnyékában, mint ligetek közt, susogó uszályok által lassú haladásra intve haladhattunk a gyönyörűen díszített nemzeti lobogók s koszorúk zöme, az ezernyi láng fénytengerében úszó terembe, hol az idegen szinte gondolkodóvá lett, valjon Nagy-Kanizsán van-e, vagy a főváros legfényesebb csarnokában? Hölgyeinknek az az ízlésteljes s nagy választékú öltözéke, de főleg a vidék szépeinek ily nagyszámbani megjelenése valóban emlékezetessé, bámulatossá, s egész összességében imposanssá tette. (Zala-Somogyi Közlöny 1873. jan. 9.)
Az 1860-as években Kanizsára rendszeresen visszajárva a Zöldfában tartotta tánciskoláját s rendezte tánckoszorúcskáit Lakatos Sándor táncművész, tánctanár. Róla már írtam részletesen ITT, de talán nem haszontalan röviden itt is összefoglalni, amit érdemes tudni róla.
Az önmagát „magyar Noverre”-nek tartó autodidakta Lakatos tizenhét
évesen lépett erre az életpályára, eredetileg színésznek indult. Miután részt vett a szabadságharcban, valószínűleg betegség
miatt nem tért vissza a színpadra, hanem a vándorló tánctanár-sorsot
választotta. Saját koreográfiákat is készített, s bár egész életét a magyar
tánc méltó művelésének és terjesztésének szentelte, a helyi sajtó értékelése
szerint nemcsak a magyar, de más nép táncában is hív utánzója a természetnek, s teremteni tud.
Tánctanári pályája
során többezer tanítványa volt szerte az országban, számos család több
nemzedékének tagjait tanította. 1869-ben Kanizsán jelent meg tánckönyve, amely
1871-es új kiadásában a Rajta párok, táncoljunk! Tánckedvelők könyve címet
kapta. A Wajdits József nyomdájában készült 135 oldalas kis kötetet az első
magyar táncmester-könyvként tartják számon a tánctörténészek.
Rendszeresen muzsikált a Zöldfában Grünbaum József és zenekara. Róla is írtam már RÉSZLETESEBBEN, így most csak röviden idézem fel őt és zenekarát.
A Zala-Somogyi Közlöny 1866. március 1-jei számában a következő méltatás olvasható az akkor egy év híján negyedszázada működő együttesről:
Ritkaság az, hogy a zenekar szervezete óta kevés változással áll fönn, s nemcsak hangszereiken fejtenek ki jó harmoniát; hanem maguk közt is a lehető legjobb harmoniában élnek.
Halálakor így parentálta el az öreg prímást 1900. jan. 20-i számában a Zalai Közlöny.:
A zsidó származású Grünbaum 1850 körül szakadt ide bandájával Rohoncról. Ha emlékiratokat hagyott volna hátra, bizonyára ő írta volna meg legjobban Nagy-Kanizsa társadalmi életének fejlődését az utolsó 50 évben. A vonót tartó keze soha el nem fáradt és a hol az emberek vigadtak, a hol zeneszó mellett temettek, ott volt Grünbaum József, a zsidó muzsikus.
Folytatása következik! Legközelebb a Zöldfa szállóról mint hangversenyek helyszínéről lesz szó.
.
1843 elején a szálló és étterem akkori bérlője így hirdette farsangi mulatságait (a reklám szövegét Villányi Henrik helytörténész jegyezte fel és közölte a Zalai Közlöny 1929. április 28-i számában):
Minthogy ez a terem az előkelő s kényelmes beosztása s pompás díszítése folytán az ország legszebb termeihez sorozható s minthogy jó s gyors kiszolgálásról s választékos ételekről s italokról gondoskodva van, a vendégfogadóban pedig kellő számú lakószoba áll a t. vendégeknek rendelkezésére, a fogatok istállókban s tágas kocsiszínben elhelyezhetők, élénk látogatásokért esedez mély tisztelettel Reindl Károly.
Talán már ezt a bált is itt tartották 1839-ben. De ha mégsem, akkor is érdemes elolvasni, képet kaphatunk az akkori mulatságok légköréről. A beszámoló, amelyet egy nem-kanizsai levelező írt, a Honművész folyóirat 1839. szeptember 5-I 71. számában jelent meg:
Egy 1873-ban megtartott fényes bálról a következő hangulatképet rögzítette a korabeli tudósító:
… a tűzlángban úszó Zöldfa épülethez érve, a folyosón zöldágak árnyékában, mint ligetek közt, susogó uszályok által lassú haladásra intve haladhattunk a gyönyörűen díszített nemzeti lobogók s koszorúk zöme, az ezernyi láng fénytengerében úszó terembe, hol az idegen szinte gondolkodóvá lett, valjon Nagy-Kanizsán van-e, vagy a főváros legfényesebb csarnokában? Hölgyeinknek az az ízlésteljes s nagy választékú öltözéke, de főleg a vidék szépeinek ily nagyszámbani megjelenése valóban emlékezetessé, bámulatossá, s egész összességében imposanssá tette. (Zala-Somogyi Közlöny 1873. jan. 9.)
 |
| Báli kellékek a Thúry György Múzeum korábbi nagy sikerű divattörténeti kiállításán |
Az 1860-as években Kanizsára rendszeresen visszajárva a Zöldfában tartotta tánciskoláját s rendezte tánckoszorúcskáit Lakatos Sándor táncművész, tánctanár. Róla már írtam részletesen ITT, de talán nem haszontalan röviden itt is összefoglalni, amit érdemes tudni róla.
Rendszeresen muzsikált a Zöldfában Grünbaum József és zenekara. Róla is írtam már RÉSZLETESEBBEN, így most csak röviden idézem fel őt és zenekarát.
A Zala-Somogyi Közlöny 1866. március 1-jei számában a következő méltatás olvasható az akkor egy év híján negyedszázada működő együttesről:
Ritkaság az, hogy a zenekar szervezete óta kevés változással áll fönn, s nemcsak hangszereiken fejtenek ki jó harmoniát; hanem maguk közt is a lehető legjobb harmoniában élnek.
Halálakor így parentálta el az öreg prímást 1900. jan. 20-i számában a Zalai Közlöny.:
A zsidó származású Grünbaum 1850 körül szakadt ide bandájával Rohoncról. Ha emlékiratokat hagyott volna hátra, bizonyára ő írta volna meg legjobban Nagy-Kanizsa társadalmi életének fejlődését az utolsó 50 évben. A vonót tartó keze soha el nem fáradt és a hol az emberek vigadtak, a hol zeneszó mellett temettek, ott volt Grünbaum József, a zsidó muzsikus.
Folytatása következik! Legközelebb a Zöldfa szállóról mint hangversenyek helyszínéről lesz szó.
.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése