Van egy álmom...

1827. április 13-án született a mindenkori magyar operajátszás egyik legnagyobb, legendás alakja, HOLLÓSY KORNÉLIA. Ő volt Erkel Bánk bán-jának első Melindája. Embernek, nőnek is csodálatos volt, egy időben sokat olvastam róla. Egy nagy utazást is tettem, hogy nyomait felleljem. Nagy adósságom, hogy még mindig nem írtam meg ennek történetét...

 

Kovács Mihály festménye (wiki)

 

Jó húsz éve van egy álmom: ez tényleg csak álom, de akár meg is valósulhatna, csak nem vagyok olyan helyzetben, hogy ezért bármit is tegyek; maximum annyit, hogy itt a blogomban, születésének mai évfordulója kapcsán, most először leírom.

 

Bennem  Hollósy Kornélia alakja régóta összefonódik Rost Andrea személyiségével. Hangfajuk, szerepkörük teljesen azonos. Mindketten édesanyák, ami nagyon fontos. Operaénekesi kiválóságaik mellett mindketten minden más szempontból is kiemelkedő személyiségek. Talán hasonlítanak is 💑, alkatra, és szerintem lelkükben is.

 

 

Egyszóval: álmom az, hogy ha készülne film Hollósy Kornéliáról, akkor Rost Andrea lenne minden szempontból a tökéletes megszemélyesítője.

 

Vagy ha film nem készülhet, akkor Rost Andreának lehetne például Hollósy Kornéliáról szóló estje, hasonló dramaturgiával, mint nemrég A Díva és a Férfi(ak) volt. Lényeg az, hogy valamilyen módon személyesítse őt meg! Legideálisabb persze egy film, egy igazán jól megcsinált film lenne.

Kettejük egyénisége, tehetsége, kisugárzása, életük/karrierjük és minden más tökéletesen egymás mellé rendeli őket! Biztos vagyok benne, hogy Rost Andrea számára minden eddigi sikere után is nagy örömet jelentene a Hollósy Kornéliával való mélyebb megismerkedés, a bőrébe való belebújás - személyesen is és szakmailag is, s akár saját pályájának, életének is egyfajta összegzése lehetne.  

 

Hát akkor most útjára bocsátom ezt az álmomat a világhálón. Hátha eljut olyanokhoz, akik tehetnének is érte - talán Rost Andreához is! 2027 már nincs is annyira messze, akkor lesz Hollósy Kornélia születésének kétszázadik évfordulója, ez adhatna hozzá apropót. Háttéranyagok területén - mint könyvtáros - ezennel a segítségemet is felajánlom!

Pásztor Irma (1894-1944)

A nagykanizsai zeneiskola hangversenytermének névadója

 

 

 

2024. január 31-én Pásztor Irma nevét vette fel a nagykanizsai Farkas Ferenc Zeneiskola nagyterme. Ez az esemény az első fontos lépés abban a folyamatban, hogy neve a feledés homályából visszakerüljön a város emlékezetébe. Az ünnepségen én beszélhettem életéről. Ezt most megteszem itt a blogban is. Bár írtam már régebben is róla, mint Liszt Ferenc zenei unokájáról a Liszt Ferenc és Nagykanizsa című sorozatomban, ott azonban a nagy témán belül személye valamennyire elveszett. Így most egy önálló posztban mutatom be életútját és tragédiáját.

 

Eredeti neve Pollák Irma Lea. 1894. március 9-én született Nagykanizsán.

Édesapja a kanizsai kereskedőcsaládból származó Pollák (később Pásztor) Miksa (1861 k.–1938), maga is kitűnő zongorista; 1880 óta a város keresett magántanára, mellette 1890-től majdnem fél évszázadon át a kanizsai zsinagóga orgonistája. Édesanyja a szintén kanizsai származású Weisz Franciska. Családi nevüket 1908/09 körül magyarosították. A belváros egy csendes utcájában ma is áll a Pollák család háza, ahol Irma született és fővárosi egy évtizedét leszámítva egész életében lakott.

 

Nagykanizsa, Szent Imre utca 10.

 

 

Irma és néhány évvel fiatalabb húga, Margitka csodagyermekként tűntek fel a város életében az 1900-as évek elején; nyilván édesapjuk tanította őket zongorázni. 1902-ben a büszke apának módjában állt bemutatni tehetségüket a világ akkori egyik legismertebb és legtekintélyesebb zongoraművésze, a bécsi zeneakadémia professzora, Emil Sauer előtt, aki szólóestet adott Kanizsán (zárójelben: hogy ilyen kaliberű művész eljött a városba, jelzi, hogy mennyire muzsikáló város volt Kanizsa abban az időben és micsoda koncertélet volt itt).  A meghallgatásnak folytatása is lett: 1907-ben - a helyi sajtó szerint Sauer érdeklődésére - édesapja elvitte hozzá az akkor 13 éves Irmát Bécsbe, újabb meghallgatásra. A következő évben Irma a budapesti Zeneakadémia növendéke lett. Bár zongorából és zeneelméletből is kitűnőre minősítették, félbeszakította tanulmányait, hogy Thomán István mesteriskolájában tanulhasson.

 

Thomán Liszt Ferenc egyik utolsó, de legkedvesebb növendéke volt, s mestere művészetének és pedagógiai örökségének legautentikusabb letéteményese és továbbvivője, olyan nagyságok tanára, mint Dohnányi Ernő és Bartók Béla. Nála tanult Irma 1909-től, és bár 1912-ben visszatért a Zeneakadémiára és a megfelelő évfolyamok elvégzésével 1915-ben diplomázott, de a források arra engednek következtetni, hogy mindvégig járt Thomán mesteriskolájába is. Mestere kezdettől rendkívül meg volt vele elégedve, mint ahogyan egy, a kanizsai sajtóban nyilvánosságra hozott levele is megerősítette:

 

Tek. Pásztor Miksa úrnak Nagykanizsán. Szívesen elismerem, hogy nagytehetségű Irma leánya az 1909-10. tanévben zongoratanulmányait vezetésem alatt végezte és pedig oly szép eredménnyel, hogy jövőjéhez a legvérmesebb reményeket fűzöm. Budapest, 1910. jún. 11. Thomán István. (Zalai Közlöny 1910. jún. 16.)

Ez idő után adta Irma élete első két nagyszabású koncertjét, mégpedig szülővárosában, néhány nap leforgása alatt: egy szólóestet, majd zenekarral is bemutatkozhatott. Éppen azokban a napokban töltötte be 17. évét...

Szólóestjéről, amelyen hatalmas romantikus műsort játszott, főként Liszt és Chopin közismert darabjait, így írt a helyi sajtó:

[...] játékából egy művész határozott biztos tudása hirdette, hogy ő többé már nem az, kiben a kanizsaiak a csodagyermeket éveken át csodálták, hanem egy kész művész, kinek minden billentése a zongorán sajátos és egyéni, művészetének meggyőző erővel ható érvei.

Zenekari bemutatkozására Nagykanizsa legelső filharmóniai bérletsorozata adott lehetőséget: a székesfehérvári zenekarral, Fricsay Richárd vezénylete alatt Schumann a-moll zongoraversenyét játszotta.

A kitűnő karmester nagyra értékelte a fiatal lány művészi teljesítményét és meghívta városába, Székesfehérvárra, ahol egy estén játszhatott nagyszabású szólóműsort és a Schumann-versenyművet.

A Székesfehérvár és Vidéke így írt:

 

Thomán mester tanítványa, a legtehetségesebb a fiatal zongoraművészek között, kinek bátran jósolhatták ismerősei, mesterei a legfényesebb nevet, Chopin Nocturne-jét és Liszt Rigoletto parafrázisát játszotta mint szóló-számokat s különösen az utóbbival szinte rendkívüli hatást ért el. Bámulatos technikája és dinamikája, mely lányos törékenységével majdnem ellentétesnek látszik, a tanítvány és mesterének zsenialitását egyaránt dicséri.

Ezek voltak az előjátékai a fővárosban is hamarosan kibontakozni kezdődő szép szólista karrierjének. 1915/16-ban Thomán nagyon szép feladatokat juttatott számára a mesteriskolája által a Vigadóban rendezett koncerteken. Ott is bemutathatta, hogyan játssza a Schumann-versenyművet, mellette pedig Dohnányi e-moll és Liszt A-dur zongoraversenyét is előadta, rendkívül elismerő fővárosi sajtóvisszhangokkal.

 

FSZEK Plakáttár

 

 

Mindezek után 1918-tól véglegesen Kanizsán találjuk. Mi történhetett, hogy nem ez a szép karrier folytatódott? Biztos tudomásunk nincsen, sejtésekre lehet csak támaszkodni.

 

Irma nehéz történelmi helyzetben vált diplomás művésszé: már egy éve zajlott az első világháború, amikor diplomáján megszáradt a tinta. A másik ok családi helyzetében keresendő. 1911-ben, amikor pályája kezdett kibontakozni, meghalt szintén nagyon tehetséges húga és így ő maradt szülei egyetlen gyermeke. Azt is tudjuk, hogy 1921-ben férjhez ment egy kanizsai fiatalemberhez, talán ez a kapcsolat már akkor haza húzta. Arról sem tudunk semmit, hogy ő maga hogyan viszonyult a koncertezéshez - lehet, hogy jobban szeretett tanítani és azért is haza jött? Mert első kanizsai idejében ő is magántanítással foglalkozott, mint apja. Ebben a minőségében foglalkozott egy másik kanizsai zongorista csodagyerekkel, a csöpp kis Dános Lilivel. Mellette minden évben adott városában legalább egy nagy szólóestet.

A helyi sajtótermékekben lapozgatva úgy tűnik, ezek olyan szintű interpretációk lehettek, hogy a Zeneakadémia nagytermében vagy nemzetközi színpadokon is sikert aratott volna velük.

 

Olvassunk bele néhány tudósításba!

1918. február 16-án újra Fricsay Richárd dirigálásával léphetett fel a Polgári Egylet nagytermében, Beethoven: Esz-dúr zongoraversenyét játszotta a Schubert és Beethoven műveiből szerkesztett műsorban. A Zalai Közlöny beszámolóját Lukács József piarista tanár, kitűnő muzsikus jegyezte:

Fejlődésének újabb bizonyságát adta Pásztor Irma zongoraművésznő. [...] játéka csupa természetesség. Billentésének van zománcos fénye s minden accentusában benne lüktet az érzés. [...] Beethoven szelleme mintegy újraéledésre lobban az előadás alatt. Drámai erőtől duzzad az minden ízében és stílszerűen finom, pontossággal teljes a kivitelben.

 

1921-ben szólóestet adott a Kaszinóban, a műsor magáért beszél:

Zalai Közlöny 1921. március 20., 2. oldal

1923 tavaszán egy újabb szólóest. Íme az előzetes az újra nagyszabású műsorral ...

Zalai Közlöny 1923. március 11. 3. oldal

 

 

1925. december 14-én egy újabb nagy fellépés:

A Zalai Közlöny főszerkesztője akkoriban a zeneileg is kitűnő Kempelen Béla volt, az ő megbízható értékeléséből idézek:

Fábiánné Pásztor Irma játékában annak dinamikai erélyessége és erőteljessége mellett magukkal ragadtak a zongora billentyűire szinte oda lehelt végtelenül finom pianissimói s technikájának káprázatos felkészültsége. A hogyan ez a zongoraművésznő a hangokat a billentyűkből elővarázsolja, az már jóval felül áll a technika virtuozitásán s egyenesen boszorkányság számba megy. [...] A művésznő egyéniségéhez mindenesetre közelebb fekszik Liszt, mint Chopin vagy Schubert; a tátongó hangörvények, mint a színeknek kaleidoszkópszerű tobzódása, de játékbeli művészete és technikai kvalitásai előtt ép úgy meg kell hajolnunk, mint egyéniségének megfelelő interpretálási készsége előtt. (Zalai Közlöny 1925. december 15.)

 

Az utolsó kritikák már asszonynevén említik: 1921 augusztusában kötött házasságot. Férje a tanári képesítésű Fábián Miksa, a kanizsai Izraelita Hitközség titkára. 1924-ben született meg leányuk, Magda.

 

1926 szeptemberétől teljesen új fejezet nyílt Pásztor Irma pályáján. Ekkor teljesült ugyanis Nagykanizsa több évtizedes álma, végre megnyílhatott a Városi Zeneiskola. Igazgatója a fővárosból érkezett Vannay János, elsőnek alkalmazott tanára pedig Fábiánné Pásztor Irma. 

 

Életét ettől kezdve a zeneiskola töltötte ki. Vannay igazgató, az egykori katonatiszt vaskézzel vezette az intézményt, sokat követelt a tanároktól s nagy fegyelmet tartott, a kiváló teljesítményt azonban elismerte. 

 

Királyi Pál utca 2., a Zeneiskola első otthona

 

 

Az 1926 utáni első időszakban a Zeneiskola egy egykori katonai raktárépület átalakított termeiben működött, 1940 őszén költözött mostani helyére, a Sugár út 18. szám alá. Így Irma mintegy két évig a mai épületbe is járt dolgozni.

 

Zongorista növendékei mellett, akikkel bőségesen el volt látva, hiszen ez volt a zeneiskola "sláger" tanszaka, a kamarazenét is ő tanította. Rendszeresen fellépett tanári koncerteken és a város más rendezvényein, olyan nagyszabású szólóesteket azonban már nem adott, mint 1926 előtt; elképzelhető, hogy főnöke és kartársai nem örültek volna annak, ha régi koncertjeihez hasonló személyes sikereket ér el és túlságosan kimagaslik a tantestületből. De a zeneiskola keretei között megvalósult fellépésein ugyanazzal a művészi erővel játszott. A kanizsai sajtó szerencsére kiemelten sokat írt a zeneiskola rendezvényeiről, s ezeket a visszhangokat majdnem két évtizedig követve kiviláglik, hogy élete végéig koncertképes zongorista maradt. Egyik legszebb személyes sikere egy 1936-os tanári hangversenyen Liszt Rigoletto-parafrázisa volt, amelyet pompás előadásban szólaltatott meg.

 

A zeneiskolában eltöltött csaknem két évtizede alatt Pásztor Irmának módja és egyszersmind kötelessége is volt a kamarazenélés; ezt szerencsére jó társaságban tehette. A zongora – hegedű – gordonka felállású Nagykanizsai Triónak ő volt az oszlopa. A zeneirodalom nagy kamaraműveit szólaltatták meg kiváló előadásban. 1936. június 15-én a Magyar Rádió egy Nagykanizsáról élőben közvetített monstre műsorában ők is játszottak, pozitív országos visszhanggal.

 

A lenti képen egyik gyakori kamarapartnere (1934 előtt), a hegedűs Lemberkovitsné Weber Margit.

 

L. Weber Margit és Pásztor Irma

 

 

Pályája vége felé még egyszer eljátszhatta zenekarral Schumann zongoraversenyét, amellyel negyedszázaddal korábban olyan sikeresen debütált:

 

Külön meg kell emlékeznünk a szólistáról: F. Pásztor Irmáról, aki teljesen ura volt a klaviaturának s a technikai tudáson és felkészültségen túl a schumanni tartalmi mélységeket és szépségeket is bele tudott vinni szép s mindig örömünkre szolgáló játékába. (Zalai Közlöny 1937. április 21. 3. oldal)

Bár Irma – összességében nézve – Kanizsán nem futhatta be a tehetségéhez méltó pályát, legalább volt kenyere, családja, s azzal foglalkozhatott, amit a legjobban szeretett. Az 1930-as években egyre előrébb haladva a felhők azonban kezdtek gyülekezni az ő feje felett is...

 

Első lépésként minden tanárnak saját kezével kellett megírni, hogy az 1939. évi IV. törvény (ez volt az úgynevezett 2. zsidótörvény) hatálya alá esik-e. Íme, Pásztor Irma iratának részlete, dátuma 1940. március 14. Szívszorító volt rátalálni a levéltárban a kanizsai zeneiskola iratai között...

E "jelentés" után még mintegy két és fél évig taníthatott, de mind baljóslatúbb előjelekkel.
Utoljára 1942. január 18-án lépett pódiumra egy tanári hangversenyen mint kamaramuzsikus, előtte egy hónappal pedig élete egyik legszebb sikerét aratta a zeneiskola ún. "liceális" sorozatában, amelynek keretében ismeretterjesztő előadással egybekötött élő zene hangzott fel. Ezen a rendezvényen Beethovenről beszélt és játszott is tőle:

A zenekultúrált közönség megszokta a zeneiskolától, hogy csak elsőrendűt nyújtson. Ilyen volt az idei liceális-sorozat vasárnapi előadása, amelyen a városi zeneiskola kitűnő zongora tanárnője, Fábiánné Pásztor Irma Beethovenről tartott előadást, ismertetvén életét, munkásságát, majd műveiből adott elő. Fábiánné nagy értéke a zeneiskolának. Vasárnapi szereplése teljes egészében érvényre juttatta sokoldalúságát, kiváló képzettségét, művészi teljesítményének széles skáláját. […]

Majd Fábiánné Beethoven Fantázia szonátájából adott elő több tételt amelyben minden szépség, leheletfinom bensőség teljességében jutott kifejezésre.

Fábiánné Pásztor Irmát lelkesen ünnepelte a megjelent díszes közönség, amelynek soraiban ott láttuk Krátky István dr. polgármestert és nejét, dr. Hegyi Lajos városi főjegyzőt és nejét és a város társadalmának számos kitűnőségét.(Zalai Közlöny 1941. december 1., 3. oldal)

Ám ekkor már folyamatban volt nyugdíjazása az említett törvény értelmében, hiába tapsolt neki a polgármester és a "díszes közönség"...

Mint a fenti iratmásolatból is kiolvasható, 1942 végén, negyvenkilencedik évében nyugdíjba parancsolták a zeneiskola kétségen kívül legjobb tanárát. 

 
Nem egészen másfél év múlva, 1944 áprilisában  következett a kanizsai zsidóság gettóba kényszerítése és néhány hét után elhurcolása. Bár egyik korábbi növendéke, a vészkorszakot a kevesek között túlélt Pauk Anna megírta az akkoriban történteket, sajnos nem említette meg Pásztor Irmát, így pontosan nem tudjuk, mi lett a sorsa, melyik transzportba került. Egy biztos: idős édesanyjával (édesapja még 1938-ban, 77 éves korában meghalt), férjével és húszéves lányával elhurcolták s egyikük sem tért haza. Irma éppen ötven éves múlt márciusban...

 

Előkerült még egy irat, amely a Fábián család két hangszerének, egy zongorának és egy pianínónak a sorsával foglalkozott más "elhagyott", azaz a deportáltaktól elrabolt hangszerek között, s amelyeket akkor a piarista gimnáziumnak juttattak. Kelte 1944. július 27., Irma akkor már egész biztosan nem élt... 

 

Lánya a Yad Vashem adatbázis szerint 1945 tavaszáig bírta... Róla maradt egy fénykép: szép lány volt, néhány évvel korábban kitüntetéssel érettségizett a kanizsai Notre-Dame Leánylíceumban. Adatlapja szerint vőlegénye, Várnai Péter, a későbbi kitűnő zenetörténész, Verdi-kutató rögzítette adatait az utókor számára és tőle származik a fénykép is.

 

Nevüket egyedül a kanizsai zsinagóga udvarán, az egykori gettó területén felállított emlékmű őrzi. Fábiánné Pásztor Irmát (a középső törésvonal feletti 2. sorban) egy kék x-szel jelöltem meg, előtte férje, mögötte lánya neve olvasható. Édesanyja neve az emlékmű más részén, a P betűsök között látható.

 

Mivel elhurcolásának idején már nem volt a zeneiskola tanára, az intézmény – legalábbis hivatalosan – teljesen elfeledkezett róla.  S ahogy régi kollégái lassanként nyugdíjba mentek, majd meghaltak, az egyik legjobb nagykanizsai muzsikusnak még a neve is feledésbe merült a városban.

 

2024. január 29-én a hangversenyterem névfelvételével ez tört meg, reményeim szerint. S talán kerül majd emléktábla a Szent Imre utca 10. alatti ház falára is, mely együtt őrizhetné Irma, és vele édesapja, a szintén kiváló zongorista/orgonista/tanár, Pásztor Miksa nevét.