Pauk Anna és Nagykanizsa

2014. május 4., vasárnap

Hétfőn (május 5-én, 19 órakor a Medgyaszay Házban) Pauk Anna emlékest lesz: 



(Rákattintva ez és a később következő illusztrációk is kinagyíthatók.)
Ha az előző napokat nem éppen Bécsben töltöm, amiről majd hamarosan beszámolok, már megírtam volna ezt a posztot. Egy kedves olvasóm "gyengéd figyelmeztetésére" úgy érzem, még ma gyorsan meg kell ezt tennem, talán a hátralevő órákban eljuthat néhány érdeklődőhöz - vagy érdekes lehet elolvasni az est után is.

Az emlékesten, mint a plakáton is látható, egészen nagyszerű és autentikus közreműködők lesznek, akik nyilván mint magánének-tanárral kerültek kapcsolatba Pauk Annával. Remélem, ők mesélni is fognak róla amellett, hogy saját éneklésükkel is demonstrálják énektanítási módszerének eredményét.

Itt a blogban én nagykanizsai vonatkozásait szeretném összefoglalni.

Pauk Anna tősgyökeres nagykanizsai volt. Szülei: Pauk Vilmos, varjaskéri születésű mérnök és a Mohácsról származó Hahn Mária 1904. január 6-án Pécsett kötöttek házasságot. Az ifjú férjnek ekkor már mérnöki irodája volt Kanizsán a Sugár út elején:



Három gyermekük született: 1904. november 24-én Miklós, 1907. március 11-én Magda és 1910. december 30-án Anna.


Mint az anyakönyvből is látható, ekkor még a Csengery út 1. alatt élt a család (Szomolányi-sarok, ahogy a kanizsaiak jobban ismerik), egyébként mindhárom gyermek ott született. Az Ady (akkor Kazinczy, később pedig Horthy Miklós) utca 59. szám alatt álló családi házukba valamikor 1922 ősze előtt költöztek, amint Pauk Vilmos későbbi újsághirdetéseiből betájolható. Ez a ház már nem áll. A vasúti sorompótól kicsit beljebb a város irányába annak a területnek egy részén helyezkedett el, ahol ma az egykori bútorgyár üzemépülete látható - annak is inkább a túlsó végén:



Anna kisgyermekkora nem lehetett könnyű, ugyanis édesapja az első világháborúnak még eléggé az elején, Przemyslnél hadifogságba esett. Szibériába vitték, és csak 1920. őszére tudott hazatérni. Legkisebb gyermekként Anna ekkor volt 10 éves.

Pauk Anna zenei tanulmányait illetően szeretnék egy tévedést eloszlatni: az a kevés forrás, amely életével foglalkozik, mind azt állítja, hogy a zeneiskolában kezdett zenét tanulni. Nos, ez nem így van. Nagykanizsán a Városi Zeneiskola ugyanis 1926-ban nyílt meg, de Anna már 1924-ben meglehetősen jól zongorázott. Gyaníthatóan Fábiánné Pásztor Irmához járhatott magántanítványként - ezt abból gondolom, hogy a Zeneiskolában is az ő növendéke lett a három zongoratanár közül. Egyébként is az ekkor már majdnem 16 éves fiatal lányt rögtön a középső korcsoport 3. osztályába vették fel, tehát semmiképpen nem lehetett kezdő. Az ének (magánének) előképzőt a következő tanév elején, 1927 őszén kezdte el, mellette a zongorát is folytatta. A kanizsai zeneiskola legelső éveiben meglehetősen sűrűn jöttek-mentek a magánének-tanárok. Így egyetlen tanév alatt először Nedelkovits Anna, majd Jászay Margit növendéke volt. Pauk Anna ilyen, kissé kaotikus kezdés után lett az egyik legismertebb és tényleg a legjobb módszert kialakító énektanár.

Innét nézve nagyon érdekes, hogy az a tanár, aki majd magánének-tanítás szempontjából teszi elismertté a kanizsai zeneiskolát, s egyúttal máig tartó hatással működik, nagyon hasonló módszerrel tanított, mint majd Pauk Anna Budapesten. Ő Ivánkovits Ferencné Witzenetz Jolán, azaz a közkedvelt "Duci néni", aki 1937 őszén lépett be a Városi Zeneiskola kötelékébe. Így Anna és ő mint növendék és tanár elkerülték egymást, de később bizonyíthatóan találkoztak. Talán ennek a későbbi kapcsolatnak is szerepe lehetett abban, hogy nagyon hasonló alapelveket és módszereket alakítottak ki maguknak mindkettejük fő ideálja, a "bel canto" éneklés elsajátíttatására - erről még majd szólok.

Növendék-évei alatt Anna természetesen rendszeres résztvevője volt az iskola hangversenyeinek.
Így fellépője volt a zeneiskola történetében megrendezett legelső növendékhangversenynek. Ekkor így írt róla városunk hírlapja, a Zalai Közlöny, jellemezve mint zongora-szólistát és mint kísérőt:

... elmélyüléssel, biztos intonálással, a színezés iránt fogékony érzékkel interpretált és kísért zongorán. Beethoven és Vannay egy-egy művével méltán keltett feltűnést. Határozott zenei tehetség.
(Megjegyzés: Vannay János zeneszerző a kanizsai zeneiskola alapító igazgatója volt.)

A következő tanév egyik ilyen estjén Anna Beethoven c-moll zongoraversenyének első tételét játszotta - a zenekari kíséretet zongorán tanára, Pásztor Irma biztosította. Olvassuk, mit írt a Zalai Közlöny 1928. február 17-i számában:

Pauk Anni, ez a technikában és gondolati értékek kivetítésében igen előrehaladott, nehéz muzsikában is meglepően otthonos növendék egy fokkal megint előbbre lépett a Zeneiskola legkomolyabb értékei közt Beethoven remekbe játszott "Zongorahangverseny"-ével, amit kitűnő tanára, Pásztor Irma kísért.

Érdekes módon ezeken a hangversenyeken a második évben is sokkal többször lépett fel szóló-zongoristaként és más énekeseket, hangszerszólókat kísérve, mint énekesként - talán, mert énekelni lényegesen rövidebb ideje tanult. De olyankor a sajtó mindig megdicsérte "bársonyos altját". 

Összesen két tanévig volt a kanizsai Városi Zeneiskola növendéke (1926/27 és 1927/28). Itteni tanulmányai befejezésekor a 18. évében járt.  Mint a zeneiskola következő tanévének évkönyvében olvasható, 1928-ban felvételi vizsgát tett az Országos Magyar Királyi Zeneművészeti Főiskola magánének szakára, ahol mint rendes növendék az év őszén megkezdhette tanulmányait.
Később elvégezte a nagybőgő szakot is s ezzel a hangszertudással hosszabb időszakokat turnézott Skandináviában.

Zeneakadémiai és pályakezdő éveit figyelemmel kísérte a kanizsai sajtó és tudósítottak fővárosi sikereiről. Amikor itthon járt, többször is fellépett különböző rendezvényeken. Szép gesztusként 1934 augusztusában, már mint okleveles énektanárnő közreműködött egykori zeneiskolai igazgatója, Vannay János esküvőjén az alsótemplomban: az Ave Mariát énekelte saját orgonakíséretével.

Paukék lakásán, amikor Anna itthon volt, többször zajlottak házimuzsikálások. Egy alkalomról a Zalai Közlöny is hírt adott 1940. július 27-i számában:

Kamaraest volt a héten Nagykanizsán Pauk mérnökék vendégszerető házában. A szűk, családi körű zenei estén, amelyen mintegy harminc meghívott zenebarát vett részt, remek éneknégyesek, duettek és szólószámok kerültek előadásra. Witzenetz Jolán (szoprán), Pauk Anna (alt), Szánthó István (tenor) és Abramovits László (basszus) alkotta a kis énekesgárdát, amely Ungár Edith zongorakíséretével sok őszinte élvezetet szerzett a meghívottaknak. Az előadók igen nagy tudásról és ambícióról tettek tanúbizonyságot, amikor aránylag rövid idő alatt betanulták a klasszikusok remekműveit. Sőt nemcsak betanulták, de olyan pompásan adták elő, hogy a jelenlevők csak a legnagyobb elragadtatással tudtak nyilatkozni az énekesek hangjáról és felkészültségéről.

E cikk igazolja tehát, hogy Anna és Witzenetz Jolán (aki hamarosan Ivánkovits Ferencné lesz), találkoztak, muzsikáltak-énekeltek együtt, gyaníthatóan nemcsak ez egyszeri alkalommal - s mint korábban írtam, személyes kapcsolatuk közrejátszhatott hasonló énektanítási módszereik kialakításában.
Még egy megjegyzés a cikkhez: Abramovics Laci a csodálatos hangú kanizsai izraelita kántor, Abramovics Márk fia volt - holokauszt-áldozat lett egész családjával...

És elkövetkeztek az 1940-es évek... Mint írtam, Anna sokat tartózkodott nagybőgősként külföldön, ám a háború kitörésekor a vonatkozó rendelkezések értelmében haza kellett térnie. Kanizsán beköltözött újra a családi lakásba és énektanárként dolgozni járt több elemi iskolába. Az izraelita elemi iskolában például száz fősnél nagyobb énekkart szervezett. Voltak magántanítványai is.

Ebből az alaphelyzetből, 1944 tavaszától indította évek múlva megírt visszaemlékezéseit, amely A 12539-es fogoly címmel jelent meg. Elmeséli benne a német megszállás előtti utolsó szabad estéjét, majd alig egy hónap múlva április 23-ának reggelét, amikor otthonából szüleivel először a Zsinagógában kialakított gettóba hurcolták. Beszél az ott átsínylődött néhány hétről majd elmondja, hogyan szállították fel őket a vagonokba:

Ragyogó májusi délben elindult velünk a vonat. [...] Szemem szomjasan itta be utoljára a házunk képét. Legelőször gesztenyefánk virágba borult koronája tűnt elő. Amikor elvittek bennünket hazulról, még alig rügyezett, most teljes virágdíszben állt. Csak néztem, néztem megbűvölten, láttam a házunkat, a szobám ablakát, még a szekrényem nyitott ajtaja is látható volt egy pillanatra. Aztán a sövénykerítés eltakarta szemem elől a házat, csak a gesztenyefa koronája intett búcsút. Nem tudom, mikor tűnt el a szemem elől, mert elvakítottak a könnyek.

Tudjuk, hogy vonatuk Szombathely felé indult el, s az a sínpár éppen a házuk háta mögött vezet, így láthatott be még elhagyott szobájába is.

Ő maga szinte csodával határos módon túlélte, ami ez után következett, Auschwitzot és a többi helyszínt, s hogy hogyan, végigolvashatjuk a könyvben. Kétségtelen, hogy az életben maradásban a zene is segített...

Már itthon, a deportálások megkezdésének második évfordulóján megrendítő cikket írt a Zala 1946. április 28-i számába.

Pauk Anny: Két év múlt el azóta, hogy egy borús áprilisi reggel rendőrök vertek fel álmunkból és a börtönné degradált templomunkba kísértek bennünket. Két éve már, hogy édesanyám szelíd szürke szeme mélységesen szomorú pillantással búcsúzott az otthontól, ahol élete javát leélte. Két éve már, hogy rendőr kísérte utunkat végig az utcákon, ahol minden szögletből kíváncsian lesett utánunk a Gúny. Édesanyám drága ősz feje aznap éjjel a templom kövén pihent. Apám mindig oly biztató tekintete súlyos könnyekkel telt meg. Azon az éjszakán álmatlanul gyötrődtem a kövön: mindez miért? Mit vétett az apám, aki mindig az igaz úton járt, mit vétett az anyám, a jóságos, mindenkin segítő, mit vétettek a kis apró gyerekek és mit vétettek az életük alkonyába csendesülő öregek? Mindez miért? - Aztán Auschwitzba vittek bennünket, és azóta megtanultam, hogy nincs "miért". Vagy van-e a földön olyan ember, aki meg tudná mondani, miért kellett gázzal megfojtani az anyámat, miért kellett az éhhalál kínjával megölni az apámat, miért szaggatta szét a bomba testvéremet, és - miért maradtam életben én? Nincs olyan ember, aki ezekre a "miért"-ekre felelni tudna, vagy ha van, az csak a vak és feneketlen gyűlölet nyelvén szólhatna hozzám, és ezen a nyelven én nem értek. A "miért"-ekre nem tudok felelni, de a tényekkel szembe kell nézni: senki a világon nálunk kitaszítottabb, senki a világon nálunk sebzettebb nem lehet! Ó, hogy irigylem azokat, akiknek él a családja, ó hogy érzem ezerszeresen árvaságomat! Milyen jó még annak is, akinek van valahol egy sír, ahol néha elhelyezheti a kegyelet koszorúját. Hol keressem én az anyám sírját? Kérdezzem az auschwitzi széltől, merre vitte a krematórium füstjét? Vagy tíz körmömmel vájjam ki Mauthausen tömegsírjait, hogy megleljem apámat? A sok gyászoló anya hol keresse gyermekét? - Két éve már, hogy a gyűlölet vihara kicsavarta életünk törzsét. Gyökértelenül, ezer sebtől vérezve próbálunk a romokon új életet kezdeni.

Kanizsára hazatérve tudta meg, hogy szeretett bátyja, Miklós valahol Hegyeshalom környékén lelte halálát, amikor bombatalálat érte a vonatát. Az egész családból nővére, Magda és ő maradtak életben...
Szerencsére vőlegénye is túlélte a munkaszolgálatot, így, amint tudtak, összeházasodtak.




Anna első, újra szülővárosában töltött időszakában rögtön bekapcsolódott a meginduló kulturális életbe s ezt folytatta mintegy két és fél, három évig. Az akkori rendezvényeket, ahol a zene is helyet kaphatott, nagyrészt a koalíciós idők különböző pártjai rendezték, így ezek részben politikai rendezvények is voltak agitációs beszédekkel és egyebekkel - de kétségtelen, hogy egyúttal hangversenyek is... Anna egyformán elfogadta valamennyi párt helyi szervezetének ilyen meghívásait. A legelső időben Nagykanizsán időzött a szovjet hadsereg egy kulturális alakulata. Az ő műsorukban még cirkuszi mutatványok is szerepeltek. Anna lett a zongorakísérője a társaság szoprán énekesnőjének, Nyina Minyevának. Hogy hogyan élte meg ezt a néhány évet, egy Zala megyei kiadvány számára írta meg - az alábbi kép is onnét származik, amelyen a Centrálban próbál a szovjet énekesnővel:

Forrás: Sorsfordító évek Zalában. Zalaegerszeg, 1985

Ezekről az időkről levéltári iratok is mesélnek. Megtudhatjuk belőlük például, hogy 1944-ben a Pauk családtól is elrabolták javaikat, köztük egy Hamburger márkájú zongorát. 1945 nyarán Anna legalább ezt visszakaphatta és mellette többet kottái közül, valamint egy Beethoven-maszkot, ami nyilván szobájának dísze lehetett... Ez utóbbiak visszaszolgáltatásáról külön igazolás készült, amit meg tudok mutatni (lelőhelye a Zala megyei Levéltár):



Pauk Anna és férje, Gottlieb József 1947-ig éltek városunkban. Amint lehetséges volt, a házaspár Budapesten kezdett új életet, mert, mint Anna visszaemlékezéseiben írta, annyi keserű élményt és emléket idézett fel bennem a viszontlátott Nagykanizsa, hogy úgy éreztem, itt nem tudnék élni a fájó emlékek közepette.

A fővárosban nagyhírű énektanár lett, a természetes éneklés "apostola". Számos jeles operaénekest indított el és még többeket gardírozott a pályán, énekgyakorlataival, tanácsaival fejlesztve és  tartva legkiválóbb formában a hangjukat. Sokat dolgozott a Tomkins Énekegyüttes tagjaival is. Úgy hallottam, különösen sikeresen dolgozott olyan énekesekkel, akiket korábban helytelen módszerekkel oktattak, s nagy eredményeket ért el az ő hangjuk, énektechnikájuk helyrehozásában, "meggyógyításában".

Pauk Anna életének kilencvenedik évében, 2000. május 5-én, éppen 14 évvel ezelőtt hunyt el Budapesten. Egyéniségét, emberségét visszaemlékezés-kötetének záró mondata tükrözi:

Lelkem mélyén soha be nem gyógyuló sebekkel, de emelt fővel és tele jó szándékkal, dolgozom, amíg erőmből telik, mindig törekedve arra, hogy hasznos és jó munkát végezzek.

Az azóta szintén elhunyt Polgár László, akit rokoni kapcsolat is fűzött Pauk Annához, s aki szintén a növendéke volt, így emlékezett meg róla a Muzsika című folyóirat 2000. évi 6. számában:


Rád gondolok mindig, parttalan nevetésed és kanizsai tájszólásod cseng a fülemben. Hihetetlenül vidám tudtál lenni. Tele volt veled a szoba. NENONINOHENGHANGHENGHANGNENONINONE - híres skáládon nőttem fel. Ültem egy széken melletted, gyömöszölted a hasam, a mellkasom lazítottad, ejtsd az állad, vetítsd!
A mai napig skáláiddal kezdem a beéneklést. Remekül ki tudom lazítani magamat velük.
A zene által tanítottál. A zene volt a mindened.
A sors nem adott saját gyermeket; növendékeidet tartottad saját gyermekednek. Szereteted, megértésed, segíteni akarásod kiapadhatatlan volt. Nem ismertem embert, aki ne szeretett volna. Szereteteddel mindenkit melegítettél. Utolsó pillanatodig taníthattál. Kell ennél szebb?
Anni néni, nyugodj békében.





0 megjegyzés: