A nagykanizsai zeneiskola hangversenytermének névadója
2024. január 31-én Pásztor Irma nevét vette fel a nagykanizsai Farkas Ferenc Zeneiskola nagyterme. Ez az esemény az első fontos lépés abban a folyamatban, hogy neve a feledés homályából visszakerüljön a város emlékezetébe. Az ünnepségen én beszélhettem életéről. Ezt most megteszem itt a blogban is. Bár írtam már régebben is róla, mint Liszt Ferenc zenei unokájáról a Liszt Ferenc és Nagykanizsa című sorozatomban, ott azonban a nagy témán belül személye valamennyire elveszett. Így most egy önálló posztban mutatom be életútját és tragédiáját.
Eredeti neve Pollák Irma Lea. 1894. március 9-én született Nagykanizsán.
Édesapja a kanizsai kereskedőcsaládból származó Pollák (később Pásztor) Miksa (1861 k.–1938),
maga is kitűnő zongorista; 1880 óta a
város keresett magántanára, mellette 1890-től majdnem fél évszázadon át a kanizsai zsinagóga orgonistája. Édesanyja a szintén kanizsai származású Weisz Franciska.
Családi nevüket 1908/09 körül magyarosították. A belváros egy csendes
utcájában ma is áll a Pollák család háza, ahol Irma született és fővárosi egy évtizedét leszámítva egész életében lakott.
Irma és néhány évvel fiatalabb húga, Margitka csodagyermekként tűntek fel a város életében az 1900-as évek elején; nyilván édesapjuk tanította őket zongorázni. 1902-ben a büszke apának módjában állt bemutatni tehetségüket a világ akkori egyik legismertebb és legtekintélyesebb zongoraművésze, a bécsi zeneakadémia professzora, Emil Sauer előtt, aki szólóestet adott Kanizsán (zárójelben: hogy ilyen kaliberű művész eljött a városba, jelzi, hogy mennyire muzsikáló város volt Kanizsa abban az időben és micsoda koncertélet volt itt). A meghallgatásnak folytatása is lett: 1907-ben - a helyi sajtó szerint Sauer érdeklődésére - édesapja elvitte hozzá az akkor 13 éves Irmát Bécsbe, újabb meghallgatásra. A következő évben Irma a budapesti Zeneakadémia növendéke lett. Bár zongorából és zeneelméletből is kitűnőre minősítették, félbeszakította tanulmányait, hogy Thomán István mesteriskolájában tanulhasson.
Thomán Liszt Ferenc egyik utolsó, de legkedvesebb növendéke volt, s mestere művészetének és
pedagógiai örökségének legautentikusabb letéteményese és továbbvivője,
olyan nagyságok tanára, mint Dohnányi Ernő és Bartók Béla. Nála tanult Irma 1909-től, és bár 1912-ben visszatért a Zeneakadémiára és a megfelelő évfolyamok elvégzésével 1915-ben diplomázott, de a források arra engednek következtetni, hogy mindvégig járt Thomán mesteriskolájába is. Mestere kezdettől rendkívül meg volt vele elégedve, mint ahogyan egy, a kanizsai sajtóban nyilvánosságra hozott levele is megerősítette:
Tek. Pásztor Miksa úrnak
Nagykanizsán. Szívesen elismerem, hogy nagytehetségű Irma leánya az
1909-10. tanévben zongoratanulmányait vezetésem alatt végezte és pedig
oly szép eredménnyel, hogy jövőjéhez a legvérmesebb reményeket fűzöm.
Budapest, 1910. jún. 11. Thomán István. (Zalai Közlöny 1910. jún. 16.)
Ez idő után adta Irma élete első két nagyszabású koncertjét, mégpedig szülővárosában, néhány nap leforgása alatt: egy szólóestet, majd zenekarral is bemutatkozhatott. Éppen azokban a napokban töltötte be 17. évét...
Szólóestjéről, amelyen hatalmas romantikus műsort játszott, főként Liszt és Chopin közismert darabjait, így írt a helyi sajtó:
[...] játékából egy művész határozott
biztos tudása hirdette, hogy ő többé már nem az, kiben a kanizsaiak a
csodagyermeket éveken át csodálták, hanem egy kész művész, kinek minden
billentése a zongorán sajátos és egyéni, művészetének meggyőző erővel
ható érvei.
Zenekari bemutatkozására Nagykanizsa legelső filharmóniai bérletsorozata adott lehetőséget: a székesfehérvári zenekarral, Fricsay Richárd vezénylete alatt Schumann a-moll zongoraversenyét játszotta.
A kitűnő karmester nagyra értékelte a fiatal lány művészi teljesítményét és meghívta városába, Székesfehérvárra, ahol egy estén játszhatott nagyszabású szólóműsort és a Schumann-versenyművet.
A Székesfehérvár és Vidéke így írt:
Ezek voltak az előjátékai a fővárosban is hamarosan kibontakozni kezdődő szép szólista karrierjének. 1915/16-ban Thomán nagyon szép feladatokat juttatott számára a mesteriskolája által a Vigadóban rendezett koncerteken. Ott is bemutathatta, hogyan játssza a Schumann-versenyművet, mellette pedig Dohnányi e-moll és Liszt A-dur zongoraversenyét is előadta, rendkívül elismerő fővárosi sajtóvisszhangokkal.
Mindezek után 1918-tól véglegesen Kanizsán találjuk. Mi történhetett, hogy nem ez a szép karrier folytatódott? Biztos tudomásunk nincsen, sejtésekre lehet csak támaszkodni.
Irma nehéz történelmi helyzetben vált
diplomás művésszé: már egy éve zajlott az első világháború, amikor
diplomáján megszáradt a tinta. A másik ok családi helyzetében keresendő.
1911-ben, amikor pályája kezdett kibontakozni, meghalt
szintén nagyon tehetséges húga és így ő maradt szülei egyetlen gyermeke.
Azt is tudjuk, hogy 1921-ben férjhez ment egy kanizsai fiatalemberhez, talán ez a kapcsolat már akkor haza húzta. Arról sem tudunk semmit, hogy ő maga hogyan viszonyult a koncertezéshez - lehet, hogy jobban szeretett tanítani és azért is haza jött? Mert első kanizsai idejében ő is magántanítással foglalkozott, mint apja. Ebben a minőségében foglalkozott egy másik kanizsai zongorista csodagyerekkel, a csöpp kis Dános Lilivel. Mellette minden évben adott városában legalább egy nagy szólóestet.
A helyi sajtótermékekben lapozgatva úgy
tűnik, ezek olyan szintű interpretációk lehettek, hogy a Zeneakadémia
nagytermében vagy nemzetközi színpadokon is sikert aratott volna velük.
Olvassunk bele néhány tudósításba!
1918. február 16-án újra Fricsay Richárd dirigálásával léphetett fel a Polgári Egylet nagytermében, Beethoven: Esz-dúr zongoraversenyét
játszotta a Schubert és Beethoven műveiből szerkesztett műsorban. A
Zalai Közlöny beszámolóját Lukács József piarista tanár, kitűnő muzsikus jegyezte:
Fejlődésének újabb bizonyságát adta Pásztor Irma zongoraművésznő. [...] játéka csupa természetesség. Billentésének van zománcos fénye s minden accentusában benne lüktet az érzés. [...]
Beethoven szelleme mintegy újraéledésre lobban az előadás alatt. Drámai
erőtől duzzad az minden ízében és stílszerűen finom, pontossággal
teljes a kivitelben.
1921-ben szólóestet adott a Kaszinóban, a műsor magáért beszél:
Zalai Közlöny 1921. március 20., 2. oldal |
1923 tavaszán egy újabb szólóest. Íme az előzetes az újra nagyszabású műsorral ...
Zalai Közlöny 1923. március 11. 3. oldal |
1925. december 14-én egy újabb nagy fellépés:
A Zalai Közlöny főszerkesztője akkoriban a zeneileg is kitűnő Kempelen Béla volt, az ő megbízható értékeléséből idézek:
Fábiánné Pásztor Irma játékában annak
dinamikai erélyessége és erőteljessége mellett magukkal ragadtak a
zongora billentyűire szinte oda lehelt végtelenül finom pianissimói s
technikájának káprázatos felkészültsége. A hogyan ez a zongoraművésznő a
hangokat a billentyűkből elővarázsolja, az már jóval felül áll a
technika virtuozitásán s egyenesen boszorkányság számba megy. [...] A művésznő egyéniségéhez mindenesetre
közelebb fekszik Liszt, mint Chopin vagy Schubert; a tátongó
hangörvények, mint a színeknek kaleidoszkópszerű tobzódása, de játékbeli
művészete és technikai kvalitásai előtt ép úgy meg kell hajolnunk, mint
egyéniségének megfelelő interpretálási készsége előtt. (Zalai Közlöny 1925. december 15.)
Az utolsó kritikák már asszonynevén említik: 1921 augusztusában kötött házasságot. Férje a tanári képesítésű Fábián Miksa, a kanizsai Izraelita Hitközség titkára. 1924-ben született meg leányuk, Magda.
1926 szeptemberétől teljesen új fejezet nyílt Pásztor Irma pályáján. Ekkor teljesült ugyanis Nagykanizsa több évtizedes álma, végre megnyílhatott a Városi Zeneiskola. Igazgatója a fővárosból érkezett Vannay János, elsőnek alkalmazott tanára pedig Fábiánné Pásztor Irma.
Életét ettől kezdve a zeneiskola
töltötte ki. Vannay igazgató, az egykori katonatiszt vaskézzel vezette
az intézményt, sokat követelt a tanároktól s nagy fegyelmet tartott, a
kiváló teljesítményt azonban elismerte.
Az 1926 utáni első időszakban a Zeneiskola egy egykori katonai raktárépület átalakított termeiben működött, 1940 őszén költözött mostani helyére, a Sugár út 18. szám alá. Így Irma mintegy két évig a mai épületbe is járt dolgozni.
Zongorista növendékei mellett, akikkel bőségesen el volt látva, hiszen ez volt a zeneiskola "sláger" tanszaka, a kamarazenét is ő tanította. Rendszeresen fellépett tanári koncerteken és a város más rendezvényein, olyan nagyszabású szólóesteket azonban már nem adott, mint 1926 előtt; elképzelhető, hogy főnöke és kartársai
nem örültek volna annak, ha régi koncertjeihez hasonló személyes
sikereket ér el és túlságosan kimagaslik a tantestületből. De a zeneiskola keretei között megvalósult fellépésein ugyanazzal a művészi erővel játszott. A kanizsai sajtó szerencsére kiemelten sokat írt a zeneiskola rendezvényeiről, s ezeket a visszhangokat majdnem két évtizedig követve kiviláglik, hogy élete végéig koncertképes zongorista maradt. Egyik legszebb személyes sikere egy 1936-os tanári hangversenyen Liszt Rigoletto-parafrázisa volt, amelyet pompás előadásban szólaltatott meg.
A zeneiskolában eltöltött csaknem két
évtizede alatt Pásztor Irmának módja és egyszersmind kötelessége is volt
a kamarazenélés; ezt szerencsére jó társaságban tehette. A zongora – hegedű – gordonka felállású Nagykanizsai Triónak
ő volt az oszlopa. A zeneirodalom nagy kamaraműveit szólaltatták meg
kiváló előadásban. 1936. június 15-én a Magyar Rádió egy Nagykanizsáról
élőben közvetített monstre műsorában ők is játszottak, pozitív országos
visszhanggal.
A lenti képen egyik gyakori kamarapartnere (1934 előtt), a hegedűs Lemberkovitsné Weber Margit.
Pályája vége felé még egyszer eljátszhatta zenekarral Schumann zongoraversenyét, amellyel negyedszázaddal korábban olyan sikeresen debütált:
Külön
meg kell emlékeznünk a szólistáról: F. Pásztor Irmáról, aki teljesen
ura volt a klaviaturának s a technikai tudáson és felkészültségen túl a
schumanni tartalmi mélységeket és szépségeket is bele tudott vinni szép s
mindig örömünkre szolgáló játékába. (Zalai Közlöny 1937. április 21. 3. oldal)
Bár Irma – összességében nézve –
Kanizsán nem futhatta be a tehetségéhez méltó pályát, legalább volt
kenyere, családja, s azzal foglalkozhatott, amit a legjobban szeretett. Az 1930-as években egyre előrébb haladva a felhők azonban kezdtek
gyülekezni az ő feje felett is...
Első
lépésként minden tanárnak saját kezével kellett megírni, hogy az 1939.
évi IV. törvény (ez volt az úgynevezett 2. zsidótörvény) hatálya alá
esik-e. Íme, Pásztor Irma iratának részlete, dátuma 1940. március 14.
Szívszorító volt rátalálni a levéltárban a kanizsai zeneiskola iratai
között...
A zenekultúrált közönség megszokta a zeneiskolától, hogy csak elsőrendűt nyújtson. Ilyen volt az idei liceális-sorozat vasárnapi előadása, amelyen a városi zeneiskola kitűnő zongora tanárnője, Fábiánné Pásztor Irma Beethovenről tartott előadást, ismertetvén életét, munkásságát, majd műveiből adott elő. Fábiánné nagy értéke a zeneiskolának. Vasárnapi szereplése teljes egészében érvényre juttatta sokoldalúságát, kiváló képzettségét, művészi teljesítményének széles skáláját. […]
Ám ekkor már folyamatban volt nyugdíjazása az említett törvény értelmében, hiába tapsolt neki a polgármester és a "díszes közönség"...
Nem egészen másfél év múlva, 1944 áprilisában következett a kanizsai zsidóság gettóba kényszerítése és néhány hét után elhurcolása. Bár egyik korábbi növendéke, a vészkorszakot a kevesek között túlélt Pauk Anna megírta az akkoriban történteket, sajnos nem említette meg Pásztor Irmát, így pontosan nem tudjuk, mi lett a sorsa, melyik transzportba került. Egy biztos: idős édesanyjával (édesapja még 1938-ban, 77 éves korában meghalt), férjével és húszéves lányával elhurcolták s egyikük sem tért haza. Irma éppen ötven éves múlt márciusban...
E "jelentés" után még mintegy két és fél évig taníthatott, de mind baljóslatúbb előjelekkel.
Utoljára 1942. január 18-án lépett pódiumra egy tanári hangversenyen mint kamaramuzsikus, előtte egy hónappal pedig élete egyik legszebb sikerét aratta a zeneiskola ún. "liceális" sorozatában, amelynek keretében ismeretterjesztő előadással egybekötött élő zene hangzott fel. Ezen a rendezvényen Beethovenről beszélt és játszott is tőle:
Utoljára 1942. január 18-án lépett pódiumra egy tanári hangversenyen mint kamaramuzsikus, előtte egy hónappal pedig élete egyik legszebb sikerét aratta a zeneiskola ún. "liceális" sorozatában, amelynek keretében ismeretterjesztő előadással egybekötött élő zene hangzott fel. Ezen a rendezvényen Beethovenről beszélt és játszott is tőle:
A zenekultúrált közönség megszokta a zeneiskolától, hogy csak elsőrendűt nyújtson. Ilyen volt az idei liceális-sorozat vasárnapi előadása, amelyen a városi zeneiskola kitűnő zongora tanárnője, Fábiánné Pásztor Irma Beethovenről tartott előadást, ismertetvén életét, munkásságát, majd műveiből adott elő. Fábiánné nagy értéke a zeneiskolának. Vasárnapi szereplése teljes egészében érvényre juttatta sokoldalúságát, kiváló képzettségét, művészi teljesítményének széles skáláját. […]
Majd Fábiánné Beethoven Fantázia
szonátájából adott elő több tételt amelyben minden szépség, leheletfinom
bensőség teljességében jutott kifejezésre.
Fábiánné
Pásztor Irmát lelkesen ünnepelte a megjelent díszes közönség, amelynek
soraiban ott láttuk Krátky István dr. polgármestert és nejét, dr. Hegyi
Lajos városi főjegyzőt és nejét és a város társadalmának számos
kitűnőségét.(Zalai Közlöny 1941. december 1., 3. oldal)
Ám ekkor már folyamatban volt nyugdíjazása az említett törvény értelmében, hiába tapsolt neki a polgármester és a "díszes közönség"...
Mint a fenti iratmásolatból is
kiolvasható, 1942 végén, negyvenkilencedik évében nyugdíjba parancsolták
a zeneiskola kétségen kívül legjobb tanárát.
Nem egészen másfél év múlva, 1944 áprilisában következett a kanizsai zsidóság gettóba kényszerítése és néhány hét után elhurcolása. Bár egyik korábbi növendéke, a vészkorszakot a kevesek között túlélt Pauk Anna megírta az akkoriban történteket, sajnos nem említette meg Pásztor Irmát, így pontosan nem tudjuk, mi lett a sorsa, melyik transzportba került. Egy biztos: idős édesanyjával (édesapja még 1938-ban, 77 éves korában meghalt), férjével és húszéves lányával elhurcolták s egyikük sem tért haza. Irma éppen ötven éves múlt márciusban...
Előkerült még egy irat, amely a Fábián család két hangszerének, egy zongorának
és egy pianínónak a sorsával foglalkozott más "elhagyott", azaz a deportáltaktól elrabolt hangszerek között, s amelyeket akkor a piarista gimnáziumnak juttattak. Kelte 1944. július 27., Irma akkor már egész biztosan nem élt...
Lánya a Yad Vashem adatbázis szerint 1945 tavaszáig bírta... Róla maradt egy fénykép: szép lány volt, néhány évvel korábban kitüntetéssel érettségizett a kanizsai Notre-Dame Leánylíceumban. Adatlapja szerint vőlegénye, Várnai Péter, a későbbi kitűnő zenetörténész, Verdi-kutató rögzítette adatait az utókor számára és tőle származik a fénykép is.
Nevüket egyedül a
kanizsai zsinagóga udvarán, az egykori gettó területén felállított emlékmű őrzi.
Fábiánné Pásztor Irmát (a középső törésvonal feletti 2. sorban) egy kék x-szel jelöltem meg, előtte férje,
mögötte lánya neve olvasható. Édesanyja neve az emlékmű más részén, a P
betűsök között látható.
Mivel elhurcolásának idején már nem volt a zeneiskola tanára, az intézmény – legalábbis hivatalosan –
teljesen elfeledkezett róla. S ahogy régi kollégái lassanként nyugdíjba
mentek, majd meghaltak, az egyik legjobb nagykanizsai muzsikusnak még a
neve is feledésbe merült a városban.
2024. január 29-én a hangversenyterem névfelvételével ez tört meg, reményeim szerint. S talán kerül majd emléktábla a Szent Imre utca 10. alatti ház falára is, mely együtt őrizhetné Irma, és vele édesapja, a szintén kiváló zongorista/orgonista/tanár, Pásztor Miksa nevét.