Egy (részben) nagykanizsai regény: Adria Csillaga

2025. június 7., szombat

0 megjegyzés

Igazi meglepetés volt számomra a 2024-ben megjelent regény, ugyanis főhősnője a sztori szerint nagykanizsai, s a történet egy komoly, ha nem is túlnyomó része városunkban játszódik.

 


 

 

Szerzője Huszti Gergely, könyves szakember, szerkesztő, könyvkiadók munkatársa. Szépírói múltja a Mesteralvók ciklus két ifjúsági regénye, az egyikkel jeles díjat is nyert, illetve a Villa Abbázia című regény. Csak zárójelben jegyzem meg, mert nem ez a fontos, de a teljes képhez hozzátartozik, hogy az író a jeles színészházaspár, Piros Ildikó és Huszti Péter fia, s az Adria Csillagát fiuk nekik ajánlotta. 

 

Úgy látszik, Huszti Gergely vonzódik a ciklusokhoz, mert az Adria Csillaga is egy ciklus, az Úrilányok az Adrián második regénye; a nyitó kötet az említett Villa Abbázia volt. Jó hír, hogy készül a harmadik!

 

Ezek a regények a boldog békeidők szinte utolsó pillanatában játszódnak. Mint az Adria Csillaga fülszövege is írja, a könyv az utolsó békeév, 1913 hangulatát minden ízében megidéző regény, mely a letűnt aranykor napsütötte díszletei között azoknak is emléket állít, akik az árnyékos oldalon éltek.  

 

A regény rendkívül érdekes, fordulatos olvasmány, egyfajta 21. századi pikareszk regény remekül megírt figurákkal, kiválóan jellemzett nőalakokkal. Mint a sorozatcím is mutatja, mindkettőnek nő a központi figurája: az akkori kötöttségekből kimenekülni akaró, sorsát, az Adria Csillaga esetében családja sorsát is nem kis bátorsággal saját kezébe vevő nő. Így eleve nagyon jó olvasni, amihez hozzájárul a remek láttató erővel megírt adriai környezet, s egyáltalán az egész könyv "levegője", ahogyan megidézi, minden ízében feltámasztja a rég letűnt korszakot. De helyi vonatkozásai révén számomra plusz izgalmakat is hordoz, hiszen már régóta foglalkozom Nagykanizsa kultúrtörténetével. 

 

Kíváncsi vagyok, Huszti Gergely miért éppen Kanizsát választotta kiindulási helyszínnek. Amennyire tudom, családi szál nem fűzi őt ide, hogy esetleg itteni látogatások ihlették volna meg. Így magamban azt tippelem, hogy azért, mert akkoriban, elsősorban a Délivasút révén, amely összekötötte Kanizsát az Adriával, másik irányba pedig Budapesttel és Béccsel, valóban Kanizsa volt a Monarchia számára az Adria kapuja; így logikusnak tűnhetett, hogy innét induljon a történet.

 

Forrás: holmi.nagykar.hu

 

A szerző nem csak általánosságban vagy felszínesen emlegeti Kanizsát, hanem eleven és konkrét képet rajzol róla, igazán érződik, hogy mélyen tanulmányozta városunk történetét. Első olvasáskor egyik meglepetés a másik után ért, mert azon kívül, hogy főhősnőjét egy létező kanizsai családba helyezte, más akkori valós kanizsai figurák is az olvasó elé kerülnek, ha nem is mindig személyükben, de az emlegetés szintjén. Nekem a csúcs az volt, amikor a főhősnő, Dalma azon tűnődik, mennyi könyvet hordott haza beteg nagybátyjának Wajditséktól. Ugye ők valóban könyv- és lapkiadó voltak akkor, kölcsönkönyvtárat is üzemeltettek; éppen az ő családjuk hosszú történetéről írtam a legutóbbi Kanizsai antológiába tanulmányt.

 

Wajditsék könyvesboltja a Deák téren, 1887 (hirdetésük a Zalai Közlönyben)

De a regény szereplőinek galériájában ott van Bún Samu, a felsőkereskedelmi iskola igazgatója, a gépgyáras Weiser család, vagy a gazdag kereskedő Rosenfeldék; a helyszínek között a Zöldfa és a Katonarét, s nem hiányzik a kiskanizsai sáskák emlegetése sem. Szóval, ha valaki ezeket, és még több mindent, amit most nem is említettem, tudja Kanizsáról, akkor eléggé bele kellett ásnia magát a város történetébe.

A Sörgyárat még külön is meg kell említeni, mint a történet egyik nagy tragédiájának a színhelyét, ahova valóban a Csengery úton lehetett eljutni, ahogy a regény is mondja. Kíváncsi lennék, honnét tudta Huszti Gergely, hogy tényleg voltak ún. katakombái? 

 

A Sörgyár távlati képe, 1906 (Thúry György Múzeum)

 

 

Namost, az Adria Csillaga természetesen nem dokumentumregény, sőt, nagyon nem az, kanizsai szempontból sem. Így teljesen természetes, hogy ennyi hiteles tény mellett jócskán belép az írói képzelet, sőt, igazából nagyon is érdekes, ahogyan ezek összeérnek.

 

Dalma, a főhősnő a történet szerint a Gutmann család lánya. A Gutmannok valóban meghatározó szerepet játszottak Nagykanizsa történetében. A regényben ez a keret és társadalmi rang megmaradt, de a család felépítésében, tagjainak személyes történetében már az írói öntörvényűség lép előtérbe: a családfő neve nem Vilmos, nemesi előnevük a regényben nem gelsei. Felesleges tovább mondani és hasonlítgatni, hiszen ettől kezdve nem is szabad hitelességet keresni, csak élvezni kell a regényt, mert annyira gazdag az írói fantázia!

 

Igazából nekem egyetlen helyszínnél jelenik meg lelki szemeim előtt egy másik utca, s ott egy konkrét ház. Dalma családi otthona, a Gutmann-palota a valóságban az Erzsébet téren van, a mai 11. házszám alatt, és volt már nagyon régóta, a képzelt történet idejében is, nem a Kazinczy utcában (ami ma az Ady utca). De ezt tényleg csak Nagykanizsával régóta foglalkozó könyvtáros énem tudja, a regény hatása szempontjából nem játszik szerepet. 

 

És ha már ezt megemlítettem, még egy dolgot szeretnék: meg kell védenem a kanizsai hölgyek öltözködését! A regény egy pontján Dalma összehasonlítja az adriai előkelő fürdőhely divatját a kanizsaival, a kanizsai asszonyságok szerinte vásárian hivalkodó darabjaival - igaz, ezt egy valóban luxus ruhaköltemény láttán gondolja. De mégis meg szeretném védeni a kanizsai nőket, legalábbis a jómódú, sőt gazdag körülmények között élőket. 

Az alábbi fotót a Thúry György Múzeum egy divattörténeti kiállításán készítettem. Kicsit életlen, bocs, de mégis megmutatom, mert akár Dalmának is képzelhetjük valamelyik kisasszonyt - esetleg a sötét hajút inkább Krisztinának??? 

 

Kanizsai barátnők 1910 körül

A fennmaradt korabeli fényképek, visszaemlékezések, tárgyi emlékek szerint a hölgyeknek ez a rétege, akik közé a regénybeli Dalma is tartozik, ízlésesen, divatosan öltözködött. Kanizsán is voltak kitűnő divatszalonok, kalaposok, akik haladtak a divatirányzatokkal; sőt, a vagyonosabb rétegnek módjában állt akár Bécsben vagy más külföldi nagyvárosban beszerezni a ruháit. 

 

De ez itt csak két igazán apróság, ami kanizsaiként feltűnt, s egyáltalán nem befolyásolja a regény érdekességét, olvasmányosságát, értékeit. 

Nagyon várom a jövő heti könyvbemutatót, biztosan sok mindent meg fogok tudni arról, hogy Huszti Gergely hogy álmodta meg az egész történetet, miért és hogyan választotta Kanizsát, milyen forrásokat használt, és biztosan előkerülnek más érdekességek is. 

 

Mindenesetre igazán nagyon jó, hogy született egy olyan regény, amiben hangsúlyosan szerepel Nagykanizsa! Ráadásul egy izgalmas, remekül megírt, s megjelenésekor rögtön nagy népszerűséget elért regény, ami kicsit beemeli városunkat az irodalomtörténetbe... 


 

 

 

  

Van egy álmom...

2024. április 13., szombat

0 megjegyzés

1827. április 13-án született a mindenkori magyar operajátszás egyik legnagyobb, legendás alakja, HOLLÓSY KORNÉLIA. Ő volt Erkel Bánk bán-jának első Melindája. Embernek, nőnek is csodálatos volt, egy időben sokat olvastam róla. Egy nagy utazást is tettem, hogy nyomait felleljem. Nagy adósságom, hogy még mindig nem írtam meg ennek történetét...

 

Kovács Mihály festménye (wiki)

 

Jó húsz éve van egy álmom: ez tényleg csak álom, de akár meg is valósulhatna, csak nem vagyok olyan helyzetben, hogy ezért bármit is tegyek; maximum annyit, hogy itt a blogomban, születésének mai évfordulója kapcsán, most először leírom.

 

Bennem  Hollósy Kornélia alakja régóta összefonódik Rost Andrea személyiségével. Hangfajuk, szerepkörük teljesen azonos. Mindketten édesanyák, ami nagyon fontos. Operaénekesi kiválóságaik mellett mindketten minden más szempontból is kiemelkedő személyiségek. Talán hasonlítanak is 💑, alkatra, és szerintem lelkükben is.

 


 

Egyszóval: álmom az, hogy ha készülne film Hollósy Kornéliáról, akkor Rost Andrea lenne minden szempontból a tökéletes megszemélyesítője.

 

Vagy ha film nem készülhet, akkor Rost Andreának lehetne például Hollósy Kornéliáról szóló estje, hasonló dramaturgiával, mint nemrég A Díva és a Férfi(ak) volt. Lényeg az, hogy valamilyen módon személyesítse őt meg! Legideálisabb persze egy film, egy igazán jól megcsinált film lenne.

Kettejük egyénisége, tehetsége, kisugárzása, életük/karrierjük és minden más tökéletesen egymás mellé rendeli őket! Biztos vagyok benne, hogy Rost Andrea számára minden eddigi sikere után is nagy örömet jelentene a Hollósy Kornéliával való mélyebb megismerkedés, a bőrébe való belebújás - személyesen is és szakmailag is, s akár saját pályájának, életének is egyfajta összegzése lehetne.  

 

Hát akkor most útjára bocsátom ezt az álmomat a világhálón. Hátha eljut olyanokhoz, akik tehetnének is érte - talán Rost Andreához is! 2027 már nincs is annyira messze, akkor lesz Hollósy Kornélia születésének kétszázadik évfordulója, ez adhatna hozzá apropót. Háttéranyagok területén - mint könyvtáros - ezennel a segítségemet is felajánlom!

Pásztor Irma (1894-1944)

2024. január 31., szerda

1 megjegyzés

A nagykanizsai zeneiskola hangversenytermének névadója

 

 
 
2024. január 31-én Pásztor Irma nevét vette fel a nagykanizsai Farkas Ferenc Zeneiskola nagyterme. Ez az esemény az első fontos lépés abban a folyamatban, hogy neve a feledés homályából visszakerüljön a város emlékezetébe. Az ünnepségen én beszélhettem életéről. Ezt most megteszem itt a blogban is. Bár írtam már régebben is róla, mint Liszt Ferenc zenei unokájáról a Liszt Ferenc és Nagykanizsa című sorozatomban, ott azonban a nagy témán belül személye valamennyire elveszett. Így most egy önálló posztban mutatom be életútját és tragédiáját.
 
Eredeti neve Pollák Irma Lea. 1894. március 9-én született Nagykanizsán.
Édesapja a kanizsai kereskedőcsaládból származó Pollák (később Pásztor) Miksa (1861 k.1938), maga is kitűnő zongorista; 1880 óta a város keresett magántanára, mellette 1890-től majdnem fél évszázadon át a kanizsai zsinagóga orgonistája. Édesanyja a szintén kanizsai származású Weisz Franciska. Családi nevüket 1908/09 körül magyarosították. A belváros egy csendes utcájában ma is áll a Pollák család háza, ahol Irma született és fővárosi egy évtizedét leszámítva egész életében lakott.
 
Nagykanizsa, Szent Imre utca 10.

 
 
Irma és néhány évvel fiatalabb húga, Margitka csodagyermekként tűntek fel a város életében az 1900-as évek elején; nyilván édesapjuk tanította őket zongorázni. 1902-ben a büszke apának módjában állt bemutatni tehetségüket a világ akkori egyik legismertebb és legtekintélyesebb zongoraművésze, a bécsi zeneakadémia professzora, Emil Sauer előtt, aki szólóestet adott Kanizsán (zárójelben: hogy ilyen kaliberű művész eljött a városba, jelzi, hogy mennyire muzsikáló város volt Kanizsa abban az időben és micsoda koncertélet volt itt).  A meghallgatásnak folytatása is lett: 1907-ben - a helyi sajtó szerint Sauer érdeklődésére - édesapja elvitte hozzá az akkor 13 éves Irmát Bécsbe, újabb meghallgatásra. A következő évben Irma a budapesti Zeneakadémia növendéke lett. Bár zongorából és zeneelméletből is kitűnőre minősítették, félbeszakította tanulmányait, hogy Thomán István mesteriskolájában tanulhasson.
 
Thomán Liszt Ferenc egyik utolsó, de legkedvesebb növendéke volt, s mestere művészetének és pedagógiai örökségének legautentikusabb letéteményese és továbbvivője, olyan nagyságok tanára, mint Dohnányi Ernő és Bartók Béla. Nála tanult Irma 1909-től, és bár 1912-ben visszatért a Zeneakadémiára és a megfelelő évfolyamok elvégzésével 1915-ben diplomázott, de a források arra engednek következtetni, hogy mindvégig járt Thomán mesteriskolájába is. Mestere kezdettől rendkívül meg volt vele elégedve, mint ahogyan egy, a kanizsai sajtóban nyilvánosságra hozott levele is megerősítette:
 
Tek. Pásztor Miksa úrnak Nagykanizsán. Szívesen elismerem, hogy nagytehetségű Irma leánya az 1909-10. tanévben zongoratanulmányait vezetésem alatt végezte és pedig oly szép eredménnyel, hogy jövőjéhez a legvérmesebb reményeket fűzöm. Budapest, 1910. jún. 11. Thomán István. (Zalai Közlöny 1910. jún. 16.)

Ez idő után adta Irma élete első két nagyszabású koncertjét, mégpedig szülővárosában, néhány nap leforgása alatt: egy szólóestet, majd zenekarral is bemutatkozhatott. Éppen azokban a napokban töltötte be 17. évét...

Szólóestjéről, amelyen hatalmas romantikus műsort játszott, főként Liszt és Chopin közismert darabjait, így írt a helyi sajtó:
[...] játékából egy művész határozott biztos tudása hirdette, hogy ő többé már nem az, kiben a kanizsaiak a csodagyermeket éveken át csodálták, hanem egy kész művész, kinek minden billentése a zongorán sajátos és egyéni, művészetének meggyőző erővel ható érvei.

Zenekari bemutatkozására Nagykanizsa legelső filharmóniai bérletsorozata adott lehetőséget: a székesfehérvári zenekarral, Fricsay Richárd vezénylete alatt Schumann a-moll zongoraversenyét játszotta.
A kitűnő karmester nagyra értékelte a fiatal lány művészi teljesítményét és meghívta városába, Székesfehérvárra, ahol egy estén játszhatott nagyszabású szólóműsort és a Schumann-versenyművet.
A Székesfehérvár és Vidéke így írt:
 
Thomán mester tanítványa, a legtehetségesebb a fiatal zongoraművészek között, kinek bátran jósolhatták ismerősei, mesterei a legfényesebb nevet, Chopin Nocturne-jét és Liszt Rigoletto parafrázisát játszotta mint szóló-számokat s különösen az utóbbival szinte rendkívüli hatást ért el. Bámulatos technikája és dinamikája, mely lányos törékenységével majdnem ellentétesnek látszik, a tanítvány és mesterének zsenialitását egyaránt dicséri.

Ezek voltak az előjátékai a fővárosban is hamarosan kibontakozni kezdődő szép szólista karrierjének. 1915/16-ban Thomán nagyon szép feladatokat juttatott számára a mesteriskolája által a Vigadóban rendezett koncerteken. Ott is bemutathatta, hogyan játssza a Schumann-versenyművet, mellette pedig Dohnányi e-moll és Liszt A-dur zongoraversenyét is előadta, rendkívül elismerő fővárosi sajtóvisszhangokkal.
 
FSZEK Plakáttár

 
 
Mindezek után 1918-tól véglegesen Kanizsán találjuk. Mi történhetett, hogy nem ez a szép karrier folytatódott? Biztos tudomásunk nincsen, sejtésekre lehet csak támaszkodni.
 
Irma nehéz történelmi helyzetben vált diplomás művésszé: már egy éve zajlott az első világháború, amikor diplomáján megszáradt a tinta. A másik ok családi helyzetében keresendő. 1911-ben, amikor pályája kezdett kibontakozni, meghalt szintén nagyon tehetséges húga és így ő maradt szülei egyetlen gyermeke. Azt is tudjuk, hogy 1921-ben férjhez ment egy kanizsai fiatalemberhez, talán ez a kapcsolat már akkor haza húzta. Arról sem tudunk semmit, hogy ő maga hogyan viszonyult a koncertezéshez - lehet, hogy jobban szeretett tanítani és azért is haza jött? Mert első kanizsai idejében ő is magántanítással foglalkozott, mint apja. Ebben a minőségében foglalkozott egy másik kanizsai zongorista csodagyerekkel, a csöpp kis Dános Lilivel. Mellette minden évben adott városában legalább egy nagy szólóestet.
A helyi sajtótermékekben lapozgatva úgy tűnik, ezek olyan szintű interpretációk lehettek, hogy a Zeneakadémia nagytermében vagy nemzetközi színpadokon is sikert aratott volna velük.
 
Olvassunk bele néhány tudósításba!

1918. február 16-án újra Fricsay Richárd dirigálásával léphetett fel a Polgári Egylet nagytermében, Beethoven: Esz-dúr zongoraversenyét játszotta a Schubert és Beethoven műveiből szerkesztett műsorban. A Zalai Közlöny beszámolóját Lukács József piarista tanár, kitűnő muzsikus jegyezte:
Fejlődésének újabb bizonyságát adta Pásztor Irma zongoraművésznő. [...] játéka csupa természetesség. Billentésének van zománcos fénye s minden accentusában benne lüktet az érzés. [...] Beethoven szelleme mintegy újraéledésre lobban az előadás alatt. Drámai erőtől duzzad az minden ízében és stílszerűen finom, pontossággal teljes a kivitelben.
 
1921-ben szólóestet adott a Kaszinóban, a műsor magáért beszél:

Zalai Közlöny 1921. március 20., 2. oldal



1923 tavaszán egy újabb szólóest. Íme az előzetes az újra nagyszabású műsorral ...

Zalai Közlöny 1923. március 11. 3. oldal
 
 
1925. december 14-én egy újabb nagy fellépés:
A Zalai Közlöny főszerkesztője akkoriban a zeneileg is kitűnő Kempelen Béla volt, az ő megbízható értékeléséből idézek:

Fábiánné Pásztor Irma játékában annak dinamikai erélyessége és erőteljessége mellett magukkal ragadtak a zongora billentyűire szinte oda lehelt végtelenül finom pianissimói s technikájának káprázatos felkészültsége. A hogyan ez a zongoraművésznő a hangokat a billentyűkből elővarázsolja, az már jóval felül áll a technika virtuozitásán s egyenesen boszorkányság számba megy. [...] A művésznő egyéniségéhez mindenesetre közelebb fekszik Liszt, mint Chopin vagy Schubert; a tátongó hangörvények, mint a színeknek kaleidoszkópszerű tobzódása, de játékbeli művészete és technikai kvalitásai előtt ép úgy meg kell hajolnunk, mint egyéniségének megfelelő interpretálási készsége előtt. (Zalai Közlöny 1925. december 15.)
 
Az utolsó kritikák már asszonynevén említik: 1921 augusztusában kötött házasságot. Férje a tanári képesítésű Fábián Miksa, a kanizsai Izraelita Hitközség titkára. 1924-ben született meg leányuk, Magda.
 
1926 szeptemberétől teljesen új fejezet nyílt Pásztor Irma pályáján. Ekkor teljesült ugyanis Nagykanizsa több évtizedes álma, végre megnyílhatott a Városi Zeneiskola. Igazgatója a fővárosból érkezett Vannay János, elsőnek alkalmazott tanára pedig Fábiánné Pásztor Irma. 
 
Életét ettől kezdve a zeneiskola töltötte ki. Vannay igazgató, az egykori katonatiszt vaskézzel vezette az intézményt, sokat követelt a tanároktól s nagy fegyelmet tartott, a kiváló teljesítményt azonban elismerte. 
 
Királyi Pál utca 2., a Zeneiskola első otthona

 
 
Az 1926 utáni első időszakban a Zeneiskola egy egykori katonai raktárépület átalakított termeiben működött, 1940 őszén költözött mostani helyére, a Sugár út 18. szám alá. Így Irma mintegy két évig a mai épületbe is járt dolgozni.
 
Zongorista növendékei mellett, akikkel bőségesen el volt látva, hiszen ez volt a zeneiskola "sláger" tanszaka, a kamarazenét is ő tanította. Rendszeresen fellépett tanári koncerteken és a város más rendezvényein, olyan nagyszabású szólóesteket azonban már nem adott, mint 1926 előtt; elképzelhető, hogy főnöke és kartársai nem örültek volna annak, ha régi koncertjeihez hasonló személyes sikereket ér el és túlságosan kimagaslik a tantestületből. De a zeneiskola keretei között megvalósult fellépésein ugyanazzal a művészi erővel játszott. A kanizsai sajtó szerencsére kiemelten sokat írt a zeneiskola rendezvényeiről, s ezeket a visszhangokat majdnem két évtizedig követve kiviláglik, hogy élete végéig koncertképes zongorista maradt. Egyik legszebb személyes sikere egy 1936-os tanári hangversenyen Liszt Rigoletto-parafrázisa volt, amelyet pompás előadásban szólaltatott meg.
 
A zeneiskolában eltöltött csaknem két évtizede alatt Pásztor Irmának módja és egyszersmind kötelessége is volt a kamarazenélés; ezt szerencsére jó társaságban tehette. A zongora hegedű gordonka felállású Nagykanizsai Triónak ő volt az oszlopa. A zeneirodalom nagy kamaraműveit szólaltatták meg kiváló előadásban. 1936. június 15-én a Magyar Rádió egy Nagykanizsáról élőben közvetített monstre műsorában ők is játszottak, pozitív országos visszhanggal.
 
A lenti képen egyik gyakori kamarapartnere (1934 előtt), a hegedűs Lemberkovitsné Weber Margit.
 
L. Weber Margit és Pásztor Irma

 
 
Pályája vége felé még egyszer eljátszhatta zenekarral Schumann zongoraversenyét, amellyel negyedszázaddal korábban olyan sikeresen debütált:
 
Külön meg kell emlékeznünk a szólistáról: F. Pásztor Irmáról, aki teljesen ura volt a klaviaturának s a technikai tudáson és felkészültségen túl a schumanni tartalmi mélységeket és szépségeket is bele tudott vinni szép s mindig örömünkre szolgáló játékába. (Zalai Közlöny 1937. április 21. 3. oldal)

Bár Irma összességében nézve Kanizsán nem futhatta be a tehetségéhez méltó pályát, legalább volt kenyere, családja, s azzal foglalkozhatott, amit a legjobban szeretett. Az 1930-as években egyre előrébb haladva a felhők azonban kezdtek gyülekezni az ő feje felett is...
 
Első lépésként minden tanárnak saját kezével kellett megírni, hogy az 1939. évi IV. törvény (ez volt az úgynevezett 2. zsidótörvény) hatálya alá esik-e. Íme, Pásztor Irma iratának részlete, dátuma 1940. március 14. Szívszorító volt rátalálni a levéltárban a kanizsai zeneiskola iratai között...





E "jelentés" után még mintegy két és fél évig taníthatott, de mind baljóslatúbb előjelekkel.
Utoljára 1942. január 18-án lépett pódiumra egy tanári hangversenyen mint kamaramuzsikus, előtte egy hónappal pedig élete egyik legszebb sikerét aratta a zeneiskola ún. "liceális" sorozatában, amelynek keretében ismeretterjesztő előadással egybekötött élő zene hangzott fel. Ezen a rendezvényen Beethovenről beszélt és játszott is tőle:

A zenekultúrált közönség megszokta a zeneiskolától, hogy csak elsőrendűt nyújtson. Ilyen volt az idei liceális-sorozat vasárnapi előadása, amelyen a városi zeneiskola kitűnő zongora tanárnője, Fábiánné Pásztor Irma Beethovenről tartott előadást, ismertetvén életét, munkásságát, majd műveiből adott elő. Fábiánné nagy értéke a zeneiskolának. Vasárnapi szereplése teljes egészében érvényre juttatta sokoldalúságát, kiváló képzettségét, művészi teljesítményének széles skáláját. […]
Majd Fábiánné Beethoven Fantázia szonátájából adott elő több tételt amelyben minden szépség, leheletfinom bensőség teljességében jutott kifejezésre.
Fábiánné Pásztor Irmát lelkesen ünnepelte a megjelent díszes közönség, amelynek soraiban ott láttuk Krátky István dr. polgármestert és nejét, dr. Hegyi Lajos városi főjegyzőt és nejét és a város társadalmának számos kitűnőségét.(Zalai Közlöny 1941. december 1., 3. oldal)

Ám ekkor már folyamatban volt nyugdíjazása az említett törvény értelmében, hiába tapsolt neki a polgármester és a "díszes közönség"...






Mint a fenti iratmásolatból is kiolvasható, 1942 végén, negyvenkilencedik évében nyugdíjba parancsolták a zeneiskola kétségen kívül legjobb tanárát. 
 
Nem egészen másfél év múlva, 1944 áprilisában  következett a kanizsai zsidóság gettóba kényszerítése és néhány hét után elhurcolása. Bár egyik korábbi növendéke, a vészkorszakot a kevesek között túlélt Pauk Anna megírta az akkoriban történteket, sajnos nem említette meg Pásztor Irmát, így pontosan nem tudjuk, mi lett a sorsa, melyik transzportba került. Egy biztos: idős édesanyjával (édesapja még 1938-ban, 77 éves korában meghalt), férjével és húszéves lányával elhurcolták s egyikük sem tért haza. Irma éppen ötven éves múlt márciusban...
 
Előkerült még egy irat, amely a Fábián család két hangszerének, egy zongorának és egy pianínónak a sorsával foglalkozott más "elhagyott", azaz a deportáltaktól elrabolt hangszerek között, s amelyeket akkor a piarista gimnáziumnak juttattak. Kelte 1944. július 27., Irma akkor már egész biztosan nem élt... 



 
Lánya a Yad Vashem adatbázis szerint 1945 tavaszáig bírta... Róla maradt egy fénykép: szép lány volt, néhány évvel korábban kitüntetéssel érettségizett a kanizsai Notre-Dame Leánylíceumban. Adatlapja szerint vőlegénye, Várnai Péter, a későbbi kitűnő zenetörténész, Verdi-kutató rögzítette adatait az utókor számára és tőle származik a fénykép is.



 
Nevüket egyedül a kanizsai zsinagóga udvarán, az egykori gettó területén felállított emlékmű őrzi. Fábiánné Pásztor Irmát (a középső törésvonal feletti 2. sorban) egy kék x-szel jelöltem meg, előtte férje, mögötte lánya neve olvasható. Édesanyja neve az emlékmű más részén, a P betűsök között látható.




Mivel elhurcolásának idején már nem volt a zeneiskola tanára, az intézmény legalábbis hivatalosan teljesen elfeledkezett róla.  S ahogy régi kollégái lassanként nyugdíjba mentek, majd meghaltak, az egyik legjobb nagykanizsai muzsikusnak még a neve is feledésbe merült a városban.
 
2024. január 29-én a hangversenyterem névfelvételével ez tört meg, reményeim szerint. S talán kerül majd emléktábla a Szent Imre utca 10. alatti ház falára is, mely együtt őrizhetné Irma, és vele édesapja, a szintén kiváló zongorista/orgonista/tanár, Pásztor Miksa nevét.
 
   
 
 
 

 



Számvetés, 2009-2023

2023. június 14., szerda

1 megjegyzés

Nincs kerek évfordulóm (bár most jut eszembe, hogy augusztusban lesz...), de új könyvre készülve most érzem szükségét, hogy áttekintsem eddigi publikációs tevékenységemet. Mert úgy megy az idő, hogy én magam is megfeledkezem sok dologról...

 

Dedikálás, 2018

 

Akkor itt van egy lista (időrendben), benne önálló könyveim és a Kanizsai antológiában megjelent tanulmányaim. A könyvek közül az első három pdf formátumban megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban, azokat odalinkelem. A többi hozzáférhető a Halis István Városi Könyvtárban.

 

 

KÖNYVEK

 

Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye

Czupi Kiadó, 2009

PDF

 

Liszt Ferenc és Nagykanizsa /Nagykanizsai honismereti füzetek 34./

Czupi Kiadó - Nagykanizsai Városvédő Egyesület, 2011

PDF

 

Nagykanizsáról európai színpadokra: Erdősy Eugénia

Czupi Kiadó, 2016

PDF

 

Nagykanizsáról a bécsi operaház színpadára: Práger Hermina

Czupi Kiadó, 2018

 

A Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar 100 éves története

Krátky István Egyesület, 2021

 

Nagykanizsa zenei lexikona

Czupi Kiadó, 2022

 

 

KANIZSAI ANTOLÓGIA

(kiadja évente Nagykanizsai Megyei Jogú Város Önkormányzata)

 

 

Dános Lili [1.] - egy csodagyerek Nagykanizsán. = Kanizsai antológia 14. (2013) 158-168. oldal

 

Dános Lili [2.] - megkésett centenárium. = Kanizsai antológia 15. (2014) 170-181. oldal

 

Kartschmaroff Leó. = Kanizsai antológia 16. (2015) 4-17. oldal


A 90 éves zeneiskola alapításának előzményei. = Kanizsai antológia 17. (2016)  103-115. oldal

 

Horváth Laci, a Milleninum kanizsai cigányprímása. = Kanizsai antológia 18. (2017) 150-162. p.

 

A muzsikáló kanizsai polgármester: Krátky István. = Kanizsai antológia 19. (2018) 10-19. oldal

 

Babatündértől - Babatündérig. Mayersberg Frida Nagykanizsán. = Kanizsai antológia 20. (2019) 218-245. oldal

 

Egy rokonszenves muzsikus Nagykanizsa 1870-es éveiből: Berecz Imre. = Kanizsai antológia 21. (2020) 148-180. oldal 


Bolyai János utódai Nagykanizsán (Társszerző: Szabó Péter Gábor). = Kanizsai antológia 22. (2021) 20-46. oldal 

 

Egy formabontó hölgy a gelsei Gutmann családból [Tarnóczy Gusztávné Gutmann Ida] = Kanizsai antológia 23. (2022) 149-157. oldal

 

Ha már számvetés, akkor még gyorsan idelinkelem zenei emlékhelyes blogjaimnak összesített tartalomjegyzékét azzal a jelszóval, hogy legyen minden egy helyen!

 

A Zenevándor és a Papageno/Kataliszt egyesített tartalomjegyzéke ITT TALÁLHATÓ

 

EZ A LISTA pedig a Kataliszt blogja című blogomban található nagykanizsai vonatkozású írásaimat sorolja fel. 


S hogy tényleg együtt legyen minden, itt van a GÁBOR MIKLÓS-BLOG is, benne a Gábor Miklós Lexikonnal.

 



A Bátorfi család titka

2023. április 19., szerda

0 megjegyzés

Több mint tíz éve kutatom a Bátorfi család történetét, kiemelten Bátorfi Emma életét, akinek apja Bátorfi Lajos nagykanizsai hírlapíró volt, ő maga pedig fiatal lány korában Erkel-növendék zongorista a pesti Zeneakadémián, növendéki kapcsolatban Liszt Ferenccel is. 

 

Mosé: Bátorfi Lajosné portréja, 1867 (Thúry György Múzeum)

 

Sok adat előjött róluk, a családról, de maradt egy nyitott kérdés: mi történt Emma anyjával? Ez annyiból érdekelt, hogy vajon Emma anya nélkül nőtt-e fel és persze azért is, hogy egyáltalán, kerek legyen a Bátorfi család története.

Az anya személyével különösen azóta foglalkoztam, amikor kiderült számomra, hogy létezik róla egy fiatalasszony korában készült olajfestmény (lásd fentebb), amelyet először 2017-ben, majd nemrég újra kiállítottak a Thúry György Múzeumban.

Nagyon sokáig kerestem a halálát, gyászjelentését, anyakönyvi bejegyzését, hírlapi megjelentetését, de akár csak bármilyen célzást arra, hogy mikor történhetett, és sehol nem találtam:  a nélkülözhetetlen Family Search oldalon több évtized kanizsai anyakönyveit nyálaztam át miatta, oldalanként, és semmi... De mostanában szerencsére egyre gyarapodik mind az egyházi mind az állami anyakönyvek indexelése, nemrég újra tettem egy próbát és meglett!!! Méghozzá egészen elképesztő az adat (nem csoda, hogy feldolgozás hiányában eddig nem találtam rá), de száz százalékos biztonságú, amint hamarosan meglátjuk.

 

Akkor most ennek fényében írjuk újra a család történetének ezt az oldalát.

 

Tehát:

 

Bátorfi Lajos (1835-1896)

Bátorfi Lajos, akkor még eredeti nevén Bibók Lajos, kiskunfélegyházi születésű, hivatalnoki pályáról átnyergelt feltörekvő ifjú újságíró Győrben élt az 1860-as évek elején. Ott ismerkedett meg Pajer Emíliával, akinek apja dohányboltos volt. Blogírás közben el is képzeltem, amint a fiatal és bohém újságíró bemegy a trafikba füstölnivalót venni, és a tulajdonos szép lánya szolgálja ki... Könnyen lehet, hogy valóban így ismerkedtek meg. 1863. május 28-án házasodtak össze. Emma nevű, egyetlen lányuk 1864. március 4-én Győrben született meg.

Az ifjú apának hamarosan hivatali gondjai támadtak a Győri Közlöny szerkesztőségében, így otthagyta a várost és Nagykanizsára költözött, ahol aztán élete végéig élt. Emma kicsi lány volt a költözéskor, ami valamikor 1866 körül történhetett. 1867-ben már bizonyosan Kanizsán voltak, mert abban az évben járt a városban egy Mosé vagy Mozé nevű vándorfestő, aki megörökítette a házaspárt külön-külön olajfestmény portrékon. Bátorfi, aki 1896-ban halt meg, 1868 és 1882 között a Zalai Közlöny nevű kanizsai hírlap szerkesztője volt, de sok más újság is fűződött a nevéhez erről már írtam részletesebben.

 

Emma közben felcseperedett. Mint abban az időben szinte minden úrilány, ő is tanult zongorázni, s ebben olyan tehetségesnek bizonyult, hogy felvették a pesti Zeneakadémiára, amelynek akkor Liszt volt az elnöke és Erkel Ferenc az igazgatója. 1878 és 1881 között Erkel kimagasló tehetségű növendéke volt, majd továbbképzésre kiszemelte Liszt, hogy ő tanítsa tovább ám Emma abbahagyta tanulmányait, mert 1881 májusában férjhez ment Filipovics József postatiszthez. Négy lánya született. Házasságának első időszakában többször költözködtek (Budapest, Zágráb és újra Budapest), majd 1901-től véglegesen Pécs lett a lakóhelyük.

 

Nagyon különös, hogy ezekből az évekből, a Kanizsára költözéstől kezdve Emma édesanyjáról semmilyen említés nem bukkant fel a kanizsai, majd a pécsi újságokban, pedig az akkori újságírás sokkal intimebb volt: rendszeresen közölték például az egyes összejövetelek, bálok vendéglistáját, különösen a hölgyek nevét, vagy meg szokták említeni, kik vesznek részt a különböző egyesületekben; sok alkalom volt jótékony célokra pénzt juttatni, s az adakozók nevét is mindig közölték. Bátorfi Lajos 1875-től komoly önkéntes munkát fejtett ki a nagykanizsai kisdedóvó egyletben, ami kifejezetten olyan egyesület, melyben szép számmal vettek részt hölgyek és Bátorfiné neve itt sem fordul elő. Sem lánya házasságkötésekor nem említették, hogy a menyasszonynak anyja is van, sőt még később, férje halálakor (1896) létezése a gyászjelentésben sem szerepel (az elhunyt neve alatt csak "a legjobb apa, após, nagyapa, rokon és jóbarát" megnevezés olvasható). A helyi lapokban megjelent nekrológokba sem került bele, hogy özvegye is gyászolja. Síremlékére is az van felvésve, hogy állíttatta "bánatos leánya". 


Forrás: dspace.oszk.hu


Bátorfi Lajos költő is volt, versei a helyi hírlapokban és önálló kötetekben jelentek meg. Próbáltam költeményeiből is kiolvasni, van-e nyoma bennük feleségének. Egyetlen vers volt gyanús, amelyet akkor írt, amikor Emma gyűrűs menyasszony lett. Címe: Lánykámhoz. Így kezdődik:

 

Haldokló anyának ajakán
Eltűnt az utolsó sóhaj,
Arca halványuló bíborán
Imádságra olvadt a jaj:
Legyen boldog kis gyermeke,
Legyen hosszú az élete.

 

Ebből korábban különösen azt gondoltam, hogy hát akkor igaz lehet, Emma édesanyja valóban meghalhatott, amikor lánya még kicsi volt.

2023 tavaszán a múzeum újra kiállította a Bátorfi-házaspárról készült festményeket, ez adta az apropót, hogy ismét megpróbáljam megtalálni Bátorfiné halálának anyakönyvi bejegyzését. Most egy perc alatt meglett!!! S ami kiolvasható belőle, attól kis híján leestem a székről meglepetésemben...

 

Budapest X. kerületének állami anyakönyve, 1921

 

Bátorfi Lajosné ugyanis nem fiatalon halt meg. Sőt, nagyon szép kort ért meg, még Emma lányát is túlélte! Emma 54 éves korában, 1918. december 31-én belehalt a világháború utáni spanyolnátha-járványba. Édesanyja pedig, mint feljebb láttuk, 1921. március 21-én hunyt el, 80 évesen, végelgyengülésben, Budapest X. kerületében.

 

Ez egészen elképesztő adat a sok hírlapi "nem-említés", és férje gyászjelentésének tükrében. Így nagyon nagy annak a valószínűsége, hogy Emma tényleg anya nélkül nevelkedett, de nem halál miatt, hanem mert nagyon úgy tűnik, hogy Bátorfiné talán nem sokkal Kanizsára költözésük után elhagyta családját, férjét és egyetlen lányát. Emma talán ezért is ment korán férjhez, mert az anya hiányzott az életéből...

Élete utolsó évtizedében Emmát nagy tragédia érte. Egyik lánya, Emília, akit férje magával vitt Brazíliába, ahol állást kapott, ott halt meg 1910-ben gyermekágyi lázban; s nem csak ő, hanem a kisbaba is, a férjnek pedig a kettős tragédiába szakadt bele a szíve. Erről írtam is egy posztot, ITT vissza lehet olvasni. A történtekről akkoriban cikkezett az országos sajtó is, nem csak a pécsi, de ott sem említették, hogy a szülők és a testvérek mellett egy nagymama is gyászolna...  Mivel Bátorfiné Budapesten halt meg, valószínű, hogy még Emma életében sem lánya családjánál élt. Ezért is gondolom, hogy évtizedekkel korábban valószínűleg minden kapcsolatot megszakíthatott férjével és lányával. De hogy mi lehetett az ok, erre még tippelni sem lehet, és attól tartok, ez már soha nem fog kiderülni. Talán megviselte, hogy férjhezmenetele után nem sokkal el kellett hagynia szülővárosát, Győrt, de lehettek házasságában más problémák is. S ha tényleg még lányával sem volt kapcsolata, ami Bátorfi Lajos gyászjelentéséből nagyon úgy látszik, hiszen abban Emma gyakorlatilag kitagadta anyját a családból, valami rendkívül súlyos dolognak kellett történnie. Pedig férjét mindenki aranyos kedélyű embernek írta le, aki imádta lányát, majd később unokáit. Még az is eszembe jutott, hogy talán apja eltitkolta Emma előtt, hogy anyja él de azért ez nagyon meredek elképzelés, a 19. század vége felé ilyet már nehéz lett volna titkolni, különösen, hogy Bátorfiné el sem hagyta az országot. És valamiből élnie kellett, férje támogathatta anyagilag. Bátorfi talán ezért szegényedett el élete végére, hogy utolsó éveiben szinte kegyelemkenyéren élt az első kanizsai óvoda épületében, amelyet az a kisdedóvó egylet tartott fenn, amelyben akkor már két évtizede ő is olyan sokat buzgólkodott az egylet valószínűleg így hálálta meg ezt a buzgólkodást.

És itt van még a festmény kérdése is, amely ma a Thúry György Múzeum tulajdona. Bátorfi Lajos őrizhette meg nem csak saját hanem felesége portréját is, bár erre még rá kell kérdeznem a múzeumban, mit tudnak a festmény előéletéről, honnét és mikor került a tulajdonukba. Mert ha tényleg Bátorfi őrizte meg, és nem dobta ki, az megint jelenthet valamit...

 

De akkor mi lehet azzal a verssel, amiben Bátorfi Lajos egy haldokló édesanyáról írt? Az új infó birtokában újraolvastam, és megvan a megoldás: azok a sorok nem a feleségéről szóltak, hanem Emma apja a saját kisgyerekkori emlékét elevenítette föl: ő veszítette el gyermekként édesanyját, aki haldokolva azt kívánta, hogy fia legyen boldog s a versben Bátorfi elmondja, hogy ezt a boldogságot lánya, Emma születése adta meg a számára, akinek élete most mérföldkőhöz érkezett.

 

Lehet játszani gondolatokkal, mi is történhetett a Bátorfi-házaspár között. Mindenesetre az ifjú feleség tényleg nem látszik túl boldognak az 1867-ben készült olajfestményen... A blogger viszont nagyon örül, hogy ez a kép létezik, megmaradt, szépen restaurálták és ki is állították! Emmáról eddig nem sikerült ábrázolást találni, de legalább apja mellett, akinek fényképe bent van versesköteteiben, a festmény révén anyja arcvonásait is megismerhetjük.


Hohl Zoltán felvétele, 2017



 

 




Utazgassunk Liszt Ferenccel 7.

2023. március 20., hétfő

0 megjegyzés


Hosszú szünet után folytassuk a sorozatot! A poszt végén belinkelem a korábbi részeket, onnét könnyen visszaolvashatók, akit érdekel.


1836-ban a huszonöt éves Liszt a Mont Blanc lábánál fekvő Chamonix-ba utazott. Nem sokkal korábban telepedett le első élettársával, Marie d'Agoult grófnéval Genfben, s előző év decemberében született meg Blandine, első gyermekük a három közül. Liszthez és Marie-hoz (plusz Liszt egy csodagyerek növendékéhez) Chamonix-ban csatlakozott két jó barátjuk, a férfiruhás George Sand, aki mára a francia irodalom klasszikusa és egy Adolphe Pictet nevű őrnagy.

 

Chamonix központja - Jonathan M. felvétele (Forrás: wikipedia)

 

Innét átadom a szót George Sand-nak, aki az Egy utas levelei című írásában így örökítette meg a derűs, mondhatni "polgárpukkasztó"találkozást:

Találomra leszállok az Union fogadónál, melyet Oignon-nak (hagymának) ejtenek a helybeliek s ezúttal őrizkedem attól, hogy neve szerint érdeklődjem az európai hírű művész felől. Alkalmazkodom a felvilágosult nép ismereteihez, melyet íme, szerencsém van meglátogatni és sommás leírását adom a kérdéses személyiségnek [Lisztnek]. Testhezálló zubbony, hosszú és kusza hajzat, ütött-kopott föveg, zsineggé sodort nyakravaló, pillanatnyilag sántít, s rendszerint kellemes hangon kornyikálja a Dies irae-t.
Úgy van uram feleli a fogadós, épp az imént jöttek meg; a hölgy igen elfáradt, ellenben a leányzó jókedvű. Fáradjon fel a lépcsőn, a 13-asban laknak.
Rossz helyen járunk gondolám; de sebaj.
Felrohanok a 13-asba, elszánva, hogy a legelső spleenes ánglius nyakába vetem magam, aki a kezem ügyébe kerül. Olyannyira sáros-szutykos voltam, hogy ez a szép kis vigéchez méltó tréfa lett volna.
Az első objektum, mely a lábamhoz akaszkodik, a fogadós szerinti leányzó: Puzzi [Hermann Cohen, Liszt ifjú tanítványa, aki mesterét abban is utánozta, hogy hosszú hajat növesztett], a dunyháján lovagolvást, de olyannyira megváltozott, oly hosszú, barna fürtök lepik el a fejét, oly nőies blúz simul derekára, hogy becsületemre, belezavarodom, és nem ismerve rá a kis Hermannra, kalapot emelek előtte mondván: "Szép apród, világosíts fel, merre van Lara?"
E szóra, egy angol köpeny mélyéből Arabella [Marie d'Agoult beceneve] szőke feje merül fel; miközben felé sietek, Ferenc veti magát a nyakamba, Puzzi pedig meglepetve kiált fel; ölelések kibogozhatatlan csoportjává alakulunk! A szobalány pedig, elálmélkodva azon, mint ölel meg egy szutykos legény, akit eleddig istállófiúnak nézett, egy olyan szép hölgyet, mint Arabella, kiejti kezéből a gyertyát, s azon nyomban szétkürtöli a házban, hogy a 13-ast titokzatos, meghatározhatatlan népség özönlötte el, a hajzatuk akár a vadaké, és lehetetlen felismerni, ki közülük a férfi, ki a nő, ki az úr és ki a szolga. Ripacsok! mondja méltósággal a konyhafőnök a megvetés arckifejezésével és ezzel meg vagyunk bélyegezve, ujjal mutatnak ránk, borzadály környékez. Az angol hölgyek, akikkel a folyosón találkozunk, szemérmesen arcukra borítják fátylukat, méltóságteljes férjeik pedig megtárgyalják egymással, hogy felkérnek, mutassuk be vacsora közben tudományunkat egy kis előadás keretében illendő borravaló ellenében...


S az érem másik oldala: a társaság tett egy kirándulást Fribourgba, ahol a Szent Miklós-székesegyházban Liszt leült a híres Mooser-orgonához és improvizálni kezdett.
 
Foto: Zairon (wikipedia)

 
 
Ismét George Sand írásából idézek:
Esteledett. Esett az eső. A gótikus boltívek karcsú ívei félhomályba vesztek. A magasból a "Dies irae" zord hangjai áradtak Mozart "Requiem"-jéből. Liszt játszott. Úgy tűnt, hogy a nagy művész az egész dantei poklot és purgatóriumot a karcsú, halványrózsaszín és szürke erezetű csúcsívek alá idézte. Maga Liszt is mélyen megrendült. Arca tökéletesen kifejezte érzéseit. Franz firenzei arcéle még sohasem rajzolódott elém ilyen sápadtan és tisztán, misztikus rémület és vallásos szomorúság sötét felhői között.

 
Liszt 1838-ban, F. Amerling portréja (wikipedia)

 
A kis csapat még néhány napot együtt töltött Liszt és Marie genfi lakásában írja Alan Walker, Liszt monográfusa. A lakásban hajnalig égtek a lámpák. Míg Liszt zongorázott a kedélyes társaságnak, George Sand bevette magát a hangszer alá, mondván, hogy ott teljesen beburkolja a zene. Liszt eljátszotta frissen készült rondóját, az El Contrabandistát (A csempész). Sand-t megihlette Liszt játéka, egy átvirrasztott éjszaka alatt megírta hasonló című novelláját, Liszt rondójának irodalmi párját.
Mivel kedvenc videomegosztó portálunkon sikerült ráakadnom Liszt ritkán játszott rondójára, hallgassuk meg ezt is együtt:
 
 
 
Végül menjünk el mi is Chamonix-ba virtuálisan! 

 
A sorozat korábbi részei: