3 perc a Simon Boccanegrából

Már több, mint egy hete hazaértünk Bécsből, ahol láthattuk Plácido Domingót Verdi: Simon Boccanegra című operájának címszerepében, és még egy árva blogbejegyzést sem tettem közzé a rendkívüli élményről...

Mentségemre szolgáljon, hogy jóformán még ki sem csomagoltam, amikor rögtön Zalaegerszegre mentem, Gábor Miklós estre. Aki tudja, hogy a másik blogom e csodálatos színművész emlékét őrzi, tudja azt is, hogy számomra az az ügy is milyen fontos.

Aztán pedig rájöttem, ha úgy igazán meg akarnám írni azt az (utazással együtt) három bécsi napot, szakdolgozatnyi mennyiségű lenne az eredmény. Így azt gondoltam, hogy inkább többször írok, mindig más momentumot ragadva ki az élményekből, aztán majd csak összeáll a kép.

Először a műről magáról.

A Simon Boccanegra nem tartozik Verdi igazán népszerű operái közé, szerintem egészen méltatlanul. Hatalmas és gyönyőrű alkotás, s benne, ahogy Verdinél az ember általában megszokta, az emberi érzelmek és a politika, a hazaszeretet és a szabadság nagy kérdései feszülnek egymásnak. Maga a történet meglehetősen szerteágazó. A címszereplő grandiózus figura: az első jelenetben még bátor hajóskapitány, akit élete legsúlyosabb órájában, amikor megtudja, hogy titkos szerelme, a várost addig vezető patríciusok fejének, Fiesco-nak a lánya meghalt, a hatalmat azon az éjszakán átvevő plebejusok Genova dogéjává választanak. Az opera további része jó húsz év múlva játszódik. Simon felnőtt az államférfiúi szerephez, bölcsen és eréllyel kormányozza városát, ám az azóta illegalitásban élő patríciusok szövetkeznek ellene. Boccanegra rátalál kicsi korában elrabolt leányára, akinek szerelme, a patrícius Gabriele is az összeesküvők közé tartozik. Magát az összeesküvést az álnéven visszatért Fiesco vezeti. Sok bonyodalom után a patríciusok államcsínye nem sikerült, a dogét azonban korábbi híve, akitől megtagadta frissen meglelt leánya kezét, s aki ezért átállt az összeesküvőkhöz, megmérgezi. Halála előtt Boccanegra még el tudja mondani Fiescónak, hogy Amelia az ő unokája, s az utolsó pillanatban összebékül az őt egy életen át gyűlölő kvázi-apósával, a doge-i hatalmat pedig Gabrielére ruházza.

Simon Boccanegra bariton szerep, Domingo ezzel a figurával tért át annyi tenorhős után a bariton szerepkörre. Éppen három éve több rendezésben is énekelte és énekli Boccanegrát szerte a világon: Berlinben, New York-ban, Milánóban, Madridban, Zürichben, Londonban és Bécsben. Szerintem a figura rendkívüli módon illik személyiségéhez. Illúziót kelt az első jelenet hajóskapitányaként, majd az idősödő doge szerepében tökéletesen hordozza a tekintélyt, hatalmat, államférfiúi bölcsességet, ugyanakkor csodálatosan tudja megmutatni mindezek mögött  a figura emberi sebezhetőségét s egyúttal nagyságát abban is, ahogyan Boccanegra városa érdekében képes ezeken felülemelkedni.

A londoni előadásból nézzünk meg együtt egy részletet, amit én talán a legjobban szeretek az operában. Ez az utolsó jelenet eleje, aminek az első 3 percét szeretném részletesebben megmutatni:

Boccanegrában már erősen dolgozik a méreg, amikor kivonszolja magát a szabadba. Érdemes figyelni a zenekart külön, ahogyan Verdi ezt a "vonszolódást" festi (0 perc 30 másodpercnél). "Fáj a fejem, sötét tüzet érzek kígyózni az ereimben" - énekli a doge. Ekkor - hatalmas pillanat - megérzi a tenger illatát: azét a közegét, ami ifjú korában szinte az otthona volt, s pár pillanatra felüdül tőle. Figyeljük meg a zenekarban ennek ábrázolását, a szinte már impresszionista színeket (1 perc 46 körül kezdődik). A zenekar által festett tengeri "zsongás" a doge szavaival folytatódik: "Ó, felfrissülök, hadd szívjam be a tenger és a szabad ég édes levegőjét!" Ekkor (2 perc 15-nél) Verdi átvezet bennünket egy széles ívelésű, hullámként ringó dallamba: "Il mar, il mar!" "A tenger, a tenger!" Boccanegra szinte himnuszt énekel a tengerhez. Ennek dallama még inkább kitárul, ahogy a dogéban egy pillanatra feltámad ifjúkori énje: "Ha a tengerre tekintek, a dicsőség és elragadtatás emlékei néznek velem szembe". Ám rögtön visszatér a valóságba, amikor azt mondja (2 perc 49-nél): "Miért is nem a tenger mélyén leltem meg síromat", s ekkor már újra ott vagyunk a jelenben. Ebben a pillanatban érkezik Fiesco a végső leszámolásra.
 

De mi most ne menjünk tovább, térjünk vissza a részlet elejére, és csak ezt az első 3 percet nézzük meg néhányszor. Úgy érzem, így bepillanthatunk egy kicsit Verdi alkotói műhelyébe, és ha jól megismerjük a nagy operának ezt a kicsike részletét, akkor még jobban tudjuk Domingo énekét és szerepformálását, átélését értékelni.

Hát, mára ennyit :) Persze fogok mesélni gyakorlatiasabb dolgokat is az utazásról. De ezt az operát annyira szeretem, hogy elsőnek ezt szerettem volna megmutatni egy kis részlet segítségével, amelyben, mint egy tükörcserépben, megmutatkozik a teljesség.