A két Foscari - a történelemben

Megtettük az első lépést, megrendeltük az operajegyet, hogy 2014 januárjában ott ülhessünk a Theater an der Wien nézőterén, Verdi: A két Foscari című operájának előadásán, amelyben az idősebb Foscarit Plácido Domingo fogja énekelni.

Amíg arra várunk, hogy kiderüljön, tényleg sikerül-e jegyhez jutni (ugye sikerül?), folytassuk tovább az ismerkedést a rendkívül sokfelé vezető és szerintem nagyon érdekes témával.

Még mielőtt megtudtam volna, hogy Verdinek létezik ilyen című operája, a Foscari nevet már hallottam. 1976-ban történt, hogy életemben először Olaszországba mehettem egy társasútra, amelynek első állomása Velence volt. Az ottani látnivalókra készülgetve találtam meg "a két Foscari" igaz történetét.

Francesco Foscari, akit Domingo alakítani fog, Velence dogéja volt. 1423 és 1457 között, tehát rendkívül hosszú ideig ült a Doge-palota tanácstermében, mint "egyenlők között az első". Ez azt jelentette, hogy volt ugyan hatalma a dogénak, de nem teljhatalom. Ha Velencében járva bemegyünk a Doge-palotába, több tanácsteremben, így például a Szenátus termében a bútorzat kialakítása is jelzi ezt: doge helye nem különálló trónszék, csak középponti helye és magasabb támlája különbözteti meg a többiek ülőhelyétől. Cserébe fejedelemként ábrázolták festményeken, fejedelemként fogadta más államok küldöttségeit, reprezentált városi ünnepségeken. Mindez csak körülbelül a XV. századtól volt így. De Velence köztársaság volt és érezték a veszélyét annak, hogy valamelyik doge esetleg monarchiát akar saját személyére alapozni. Körülbelül 100 évvel Foscari előtt Marino Falieri valóban összeesküvést szőtt e célból, ám leleplezték és kivégezték s a későbbiekben igyekeztek minél kevesebb mozgásteret biztosítani a dogéknak.

A Velencei Köztársaság igazi vezető ereje az úgynevezett Aranykönyvbe bevezetett nemesi családok tagjaiból álló Nagytanács (Consigliore Maggiore) volt, amelyből évente választották meg, kik foglaljanak helyet a Tizek Tanácsában (Consiglio dei Dieci). A Tizek-é volt a tényleges végrehajtói a hatalom – de nem mint személyeké, ezért választották őket évente, hanem mint testületé. A Tizek idővel meglehetősen félelmetes hírűekké váltak. Velence ugyanis, mint tengeri, katonai és kereskedelmi nagyhatalom polgárainak meglehetősen jó életszínvonalat és védelmet nyújtott, ám vaskézzel követelt maximális lojalitást. Nemcsak állam- és hadititkaikat őrizték, hanem találmányaikat, specialitásaikat is, például az üvegfúvás technikáját. Emiatt a velenceieknek meglehetősen kockázatos volt

Ide lehetett bedobni a feljelentéseket...

idegen származásúakkal komolyabban barátkozni, tőlük ajándékot elfogadni, mert ez már magával hozta annak gyanúját, hogy az illető összeesküvést sző városa ellen. Mindehhez létezett a "Bocca del Leone", a névtelen feljelentések lehetősége, ami módot adhatott rá, hogy valaki ilyesmivel megrágalmazza haragosát, miközben neki nem esik baja a hamis vád miatt. Ez okozza majd a két Foscari tragédiáját is.

Tehát, 1423-ban Francesco Foscarit választották dogévá. Már korábban két irányzat alakult ki Velence kormányzásának stratégiáját illetően. A városállam addig elsősorban a tenger felé tekintett ki és hozott létre gyarmatbirodalmat, de közben olyan változások történtek, hogy felmerült a szárazföld felőli hátország megerősítésének szükségessége is. Ez utóbbi irányzatnak, az Itália felé való terjeszkedésnek volt vezéregyénisége Francesco Foscari. Hivatali idejének nagy részét háborúskodás töltötte ki, amelynek eredményeképpen nagy szárazföldi területek jutottak Velence birtokába. Ám a városnak mindez sokba került: sok pénzbe és nagy veszteségekbe. Magának a dogénak is három fia vesztette életét a csatatereken. Végre egy Velecének előnyös békeszerződéssel sikerült lezárni ezt a korszakot, amikor a tenger felől is vészhelyzet alakult ki a törökök terjeszkedése miatt. Foscari, megvédendő tengeri területeiket, a török ellen kezdeményezett háborút, ám a velenceieknek már elegük volt a hadakozásból. Ezért 1457-ben a Tizek Tanácsa elmozdította tisztségéből a dogét, aki lemondatása után néhány nappal meghalt, a török szultánnal pedig kereskedelmi szerződést kötött a vérontás elkerülésére. Ám azt csak elodázni sikerült, mert alig pár év múlva megindult Velence első nagy háborúja a törökkel. Zárójel: itt persze az opera-rajongónak egyből eszébe jut Otello...

Francesco Hayez romantikus festménye: A két Foscari (1842)

De térjünk vissza eredeti témánkhoz.

Francesco Foscarit tehát politikája miatt fosztották meg doge-i címétől, holott hadjáratai következtében a szárazföldön is Velence lett a vezető erő Itália területén. Mindehhez magánéleti tragédia is társult. Egyetlen életben maradt fiát, Jacopót, akinek néhány évvel korábbi esküvőjén még nagyszabású lovagi játékokat tartottak a Szent Márk téren, a Tizek Tanácsa letartóztatta és száműzetésre ítélte, mert ajándékot fogadott el a milánói hercegtől. Röviddel ezután meggyilkolva találták a Tizek soros elnökét és mindenki arra gondolt, hogy Jacopo Foscari a gyilkos. Visszahívták a száműzetésből és még kínpadra is vonták a fiatalembert, aki, hogy bizonyítsa ártatlanságát, a milánói herceghez fordult igazolás céljából. Ám elfogták levelét, amit bűnjelként értékeltek, mert a Tizek szemében éppen azt bizonyította (vagy csak akarták, hogy bizonyítsa), miszerint a fiatal Foscari ténylegesen kapcsolatban áll egy idegen herceggel. A 84 éves dogénak a szokások szerint térden állva nyújtották át a fia örökös száműzetését elrendelő ítéletet, aki, mint városának elkötelezett államférfi reszkető kézzel írta alá. Mire a száműzött hajója Krétába ért, kiderült az igazi gyilkos személye, ám Jacopo még utazás közben belehalt a kínvallatások alatt szerzett sérüléseibe. Az utolsó gyermekét is elvesztett agg dogét a Tizek ekkor mondatták le, uralkodásra alkalmatlannak ítélték.

A Ca' Foscari, azaz Foscari-palota

A Canale Grande mentén az egyik legmonumentálisabb épület a Foscari család palotája. A megtört öregember annyi sorscsapás után ide vonult vissza és ennek az épületnek az erkélyén állt (vajon melyiken? az első emeletin-e, vagy a Doge-palota mintája nyomán készült második emeletin?), amikor lemondatása után néhány nappal, 1457. október 30-án a Campanile harangjai hírül adták, hogy megválasztották utódát s holtan esett össze. Fajth Tibor velencei útikönyve szerint a palota sarkán kiugró nagy kovácsoltvas lámpát (jobboldalt látszik) még ő helyeztette el a fia emlékére. Sajnos, ennek megerősítését eddig nem találtam meg a neten, pedig elég szép irodalom van fent erről a palotáról.

Az épületben egyébként a XIX. század második fele óta egyetem működik, udvara és belső terei múzeumként megtekinthetők. Ha még járok Velencében, biztosan elmegyek megnézni! Addig is ebben a blogban egészen remek képeket találhatunk róla.

Velence hamarosan nagy elégtételt adott Foscarinak. A Frari templomban helyezték örök nyugalomra. Monumentális síremlékét már a halála utáni évben elkészítette Antonio és Paolo Bregno. Egy jellemzés szerint benne a gótika és a korai reneszánsz elemei elragadó harmóniában egyesülnek. Felirata: Polgártársak, csodáljátok dogétokat.