Hollósy Kornélia Nagykanizsán

Mielőtt tovább ismerkednénk a "két Foscari"-témával, szeretnék megemlékezni egy – illetve igazából kettő – százötven évvel ezelőtti

nagykanizsai koncertről. Már nagyon vártam, hogy ezt a posztot megírhassam, mert számomra különösen rokonszenves az a hajdani operaénekesnő, akiről szól.

Mint a címből is látszik, ő Hollósy Kornélia. Nem tudom, ma mennyire hangzik ismerősen a neve, vagy hogy egyáltalán ismerősen hangzik-e. Nos, ő volt az, akit először illettek "a magyar csalogány", illetve "a nemzet csalogánya" névvel, ezt Blaha Lujza később tőle örökölte meg.

Képzeljük el, hogy harmincadik születésnapjára a magyar irodalom és kulturális közélet színe-java, összesen 51 fő! összeállt és megajándékozták egy albummal, amelybe saját kezűleg jegyezték be a hozzá szóló, többnyire erre az alkalomra, frissen írt verseiket, gondolataikat. Hollósy Kornéliának már ilyen fiatalon ekkora nimbusza volt. Impozáns a névsor: Arany János, Egressy Gábor, Eötvös József, Gyulai Pál, Jókai Mór, Jósika Miklós, Szigligeti Ede, Tompa Mihály, Vajda János – hogy csak a legnagyobbakat említsem.

Arany János verse különösen sokat mond, de ehhez ide kell írnom a dátumot: 1857, még jócskán a szabadságharc utáni elnyomás időszaka. A vers annyira gyönyörű, hogy muszáj ide másolnom – Arany maga is teljes jogu költeményének tekintette, nem alkalmi soroknak:

Egy nép lakik, túl tengeren,

Hol délre lejt az Alpok alja,

Hol füszeres völgy, rónaság

az erdős Appenint uralja;

Hajdan dicső nemzet, ma rab,

S hogy lánca csörgésit ne hallja

Énekkel űzi bús neszét

S az ércigát enyhiti dalja.

Oh! hát dalolj nekünk.....

Minderről azért is szóltam, hogy lássuk Hollósy Kornélia "nagyságrendjét" a magyar kultúrtörténetben. Ez a csodálatos énekesnő és csodálatos ember jutott el Nagykanizsára 150 éve, 1863-ban. Május 16-án és 17-én két hangversenyt adott a Zöldfa szálló nagytermében – a mai Bolyai Iskola épületében. Nagy valószínűséggel szállása is ugyanitt volt.

Hosszú, mintegy két évig elhúzódó hangversenykörútja során jutott el a mi kis városunkba. Így, az országot szinte teljesen bejárva búcsúzott el ugyanis az énekesi pályától s vonult vissza a magánéletbe.

Előtte ő a Nemzeti Színházban fontos főszerepeket énekelt lírai szopránként az olasz és francia romantikus opera-repertoárból, nagyrészt Erkel Ferenc vezényletével. Mellette rendkívül fontos szerepet töltött be mint a kor új magyar operáinak női főszereplője. Köztük volt nemzeti operánk, a Bánk bán is, amelynek ősbemutatóján, 1861-ben ő énekelte Melindát. Maga Erkel mondta róla, hogy aki nem hatódik meg előadásában az "Ölj meg engem, Bánk" áriánál, annak nincs is szíve...

Most Csavlek Etelka énekli az áriát, szerintem méltón Hollósy Kornéliához:

Nos, Hollósy Kornélia még 1852-ben férjhez ment. Igaz szerelmen alapuló házasságot kötött gróf Lonovics Józseffel, a jogot végzett fiatal földbirtokossal. Két fiuk született, akik közül az egyik kicsi korában meghalt.

Érdekes, hogy nemcsak abban az időben, hanem még jócskán a XX. században is, ha egy énekesnő házasságot kötött, legalábbis ilyen társadalmi környezetben, szinte azonnal visszavonult a nyilvános szerepléstől. Lonovics felvilágosult gondolkodását mutatja, hogy ő ezt nem kívánta meg feleségétől, aki még tizenkét évig folytatta a pályát. A család – praktikusan –  az akkori Nemzeti Színházzal szemben, az Astoria szálló helyén állt ún. Zrínyi-házban élt. Egy későbbi híres orvos, Bókay Árpád meséli el emlékirataiban, hogy gyerekkorában ő is ott lakott és mint Kornélia néni kisfiának barátja sok lekváros kenyeret kapott tőle és sok skálázását hallotta... Hollósy Kornélia híres szalont tartott fenn, erről is rengeteget lehetne mesélni.

De most térjünk rá végre a nagykanizsai koncertekre.

Szerencsére abban az időben már volt Kanizsának hírlapja, azaz akkor még Kanizsának és Kaposvárnak közösen, az 1862-ben megindult Zala-Somogyi Közlöny, így néhány konkrétumot megismerhetünk, ha kiböngésszük a korabeli számokat. A hangversenyek pontos műsorát sajnos nem írta meg az újság, de: néhány nappal a kanizsai előtt Kaposváron is énekelt Hollósy Kornélia; azt a műsort ismerjük, és erősen gyanítható, hogy  Kanizsán is ugyanazok a darabok hangzottak el. Így például Linda kavatinája Donizetti: Linda di Chamounix című operájából és Rosina kavatinája A sevillai borbélyból. Az izzó hazaszeretetéről is ismert művésznő repertoárján mindig tartott magyar dalokat, bizonyára Kanizsán sem hagyta ki ezeket.

Akkori szokás szerint az első koncerten helybeli közreműködő is fellépett, aki a keszthelyi kötődésű Svastics János volt, az akkor már azért jócskán utókorát élő verbunkos stílus ismert szerzője és hegedűse. Hangverseny után a művésznőt a lelkes közönség fáklyás zenével tisztelte meg, gyaníthatóan az ismert kanizsai Grünbaum-féle zenekar játszott. A második koncert jövedelmének egy részét és a koncert után tartott táncvigalom bevételét Hollósy Kornélia a kanizsai piarista gimnázium javára ajánlotta fel, amely intézményre akkor tényleg nagyon ráfért, annyira mostohák voltak körülményei, de kapott belőle a keszthelyi Georgikon is (gondolom, ez magyarázza Svastics meghívását – vagy fordítva).

Olvassunk bele a Zala-Somogyi Közlöny 1863. május 20-i számába. A következő sorokat maga a főszerkesztő, Roboz István írta. Egyúttal kissé beleélhetjük magunkat az akkori stílusba. Az idézett részlet azt a hódolatot is igazolja, amit az egész nemzet ténylegesen érzett az énekesnő irányában:

Midőn megemlékezünk az ünnepelt művésznőről, nem akarunk egyebet, mint az elismerés és tisztelet zöld leveleit azon koszorúkhoz fűzni, melyek érdemeiért lábaihoz hulltak.

Ha valaki, úgy a nemzet csalogánya érdemli meg a koszorúkat, ki saját nyelvén a hazai dalművészetnek szárnyakat adott a nagy világba, s nemzetének hírnevéhez sugarakat, hogy messze ragyogjon az bércen, tengereken át.

Százezrekre megy a nemzet napszámosainak száma, kik dolgoznak, fáradnak, izzadnak, virrasztanak a közjólét, boldogság, nemzeti nagyság megalapításán; hangyák, hangyaszorgalommal; kis csillagok, melyeknek fénye már félúton elvesz; míg a lángelmék, nagy tehetségek – a föld ez üstökösei – befutják a nagy világot, hagyván maguk után óriás fényét a hír-, dicsőség- s nagyságnak, melyekben maga a nemzet ragyog!...

Nagyok a te érdemeid hírhedt művésznő! Istentől vagy küldve, hogy dalaiddal vigasztald nemzetedet. [...]

Hordozzon vezércsillagod ép oly nagy honleány, mint művésznő, babérkoszorús utadon! Dalolj nemzetednek még sokáig, s mint egyik szónokod mondá: „hozd meg rá mielébb a hőn várt, ohajtott tavaszt!”

A kanizsai első koncertről pedig ugyanebből a lapszámból néhány mondat:

Tapsvihar s koszorúkkal lőn üdvözölve a lángoló honszerelmű hölgy, ki megvetve a külföld kinálkozó dicsfényét, nem követé a hulló meteorként csak néha néha nagy zajjal hazatekintő magyar eredetű művészek példáját, hanem megmaradva nemzete szerény körében; bájos hangja kedves nyelvünkön zengedezé örömünket, búnkat.

Szerintem Kanizsán a Zala-Somogyi Közlöny legkorábbi időszakában még nem volt olyan újságíró vagy tudósító, aki a zene terén otthonosan mozgott volna, ezért Hollósy Kornélia két koncertjéről nem jelentek meg valamennyire is szakszerű mondatok – csak annyi, amely arra utalt, hogy az olasz áriákat magyarul énekelte. A kaposvári koncert tudósítója viszont leírta azt a meglátását, miszerint

kétszeres örömmel tapasztaltuk, hogy a pesti színháztóli távozása óta hangja nem hogy gyengült volna, hanem erősbödött, a régi románc báj- és kellemeket megtartva.

Egy korábbi cikkből kiderül, hogy Kaposvárról milyen útvonalon és milyen közjátékok után érkezett meg az énekesnő Kanizsára: a kaposvári két koncert után, május 11-én reggel 7 órakor (korán kelt...) négyesfogaton indult Nagybajomba. Onnét Somssich Lőrinc kísérte Inkére majd ebéddel Iharosberényben gróf Inkey József várta. (Létezik, hogy ilyen közlekedési eszközzel ennyi idő alatt meg lehet tenni a Kaposvár – Iharosberény távolságot?)

Estére pedig meg is érkezett Kanizsára. Ha a tudósító nem keverte össze a dátumokat, akkor Hollósy Kornélia a fennmaradó napokat is városunkban kellett, hogy töltse. Az akkor még csak 10 naponta megjelenő Zala-Somogyi Közlöny nem írta meg, de szerintem, mint mindenhol e körútja során,  Kanizsán is üdvözölték hivatalosan és ennyi idő alatt biztosan tett látogatásokat a helyi társadalom egy-két prominens személyéhez, családjához. És itt nem állom meg, hogy ne másoljak ide még egy korabeli újság-idézetet kaposvári ünneplése kapcsán:

[...] megjelent a nagy nevű művésznő [a] főispán úrnál is egy estélyen, melyre hivatalos volt. Minden pártszínezet nélkül kész szívvel, nemes hevüléssel lett megtéve, mi csak óráit élvezetessé teheté; hiszen a művészet terén nincsen helye a politikai elkülönzöttségnek; itt a közszeretet gyújtsa meg tömjénét, s tegye le mindenki egyformán áldozatát azon oltárra, melyet az istenek kijeleltek; karolja fel egész szellemével, jó akaratával azt, ki hivatva, megáldva van pályáján ragyogni, lelkesítni, s népének választottja lenni. 

Kanizsai látogatása és jótékonysága emlékét amennyire tudom, egyetlen dolog őrzi: a Batthyány gimnáziumban láttam egy iskolatörténeti falat, amolyan állandó kiállítást, ahol az ő képe is látható rövid megokolással együtt. Nem tudom, a mai gimnazisták megnézik-e néha, de most, a 150. évforduló kapcsán jó lenne, ha megismernék a történetet és egyúttal Hollósy Kornélia személyét is.

További életét és utókorát majd egyszer megírom itt, mert a témához jó néhány évvel ezelőtt különösen közel kerültem...