... és Domingo ott volt Salzburgban...

Alig egy hónappal tüdőembóliája után Plácido Domingo ott volt Salzburgban, és nemcsak, hogy ott volt, hanem énekelt is, és nemcsak egyszerűen énekelt, hanem egy teljesen új szerepben mutatkozott be, mégpedig a nemzetközi visszhangok szerint csúcs-formában... És ezt nemcsak azért írták, mert mondjuk respektálták eddigi csodás pályáját és úgy gondolták, most már nem illik rosszat írni róla, hanem ez az értékítélet tényleg Domingo valós művészi teljesítményét nyugtázta Verdi: Giovanna D'Arco című operájának 2013. augusztusban Salzburgban lezajlott előadásain. A premiert szerencsésen felvették, legalább hangban és elsőként az osztrák rádió sugározta. Mondanom sem kell, hogy meghallgattam, sőt, talán itt be is vallhatom, le is loptam magamnak, hogy bármikor meghallgathassam...

A három salzburgi előadás közül kettőnek az idején Salzburgban voltam. Mivel már januárban kiderült, hogy nem kaptam jegyet, és nemcsak én, hanem a baráti-rajongói körből egyetlen ismerős sem, sejtettem, hogy míg Domingo bent énekel, én odakint fogok fájó szívvel sétálgatni. Persze, valami halvány remény mindig van, hogy valaki esetleg visszavált egy jegyet, de túl sok igénylő lett volna rá: előadás előtt, sőt, a következő napokon is meglehetősen sok embert láttam "Suche Karte", azaz "Jegyet keresek" táblácskával sétálni a Festspielhaus előtt, megjelölve rajta, hogy pontosan melyik előadásra. Közülük a legtöbben a Giovanna D'Arco-t szerették volna látni, de sokan már a következő héten elkezdődő Don Carlos-előadásokat jelölték meg.

Egyszóval, augusztus 6-án, kedden kora délután megérkeztem Salzburgba. Elfoglaltam a szállást, kicsit felfrissítettem magamat és már indultam is a Festspielhaus, azaz az Ünnepi Játékok legfontosabb helyszíne felé. Három óra után értem oda, közben győztem feldolgozni magamban a tényt, hogy tényleg Salzburgban vagyok... A Giovanna D'Arco premierje délután négy órakor kezdődött, így módomban volt megfigyelni a közönség megérkezését.

A Festspielhaus, a kép bal oldalán a Felsenreitschule bejárata. A teljes épület rá sem fér egy képre...

A Festspielhaus épületegyüttesében tulajdonképpen három színházterem van: a nagy- és kisterem és az ún. Felsenreitschule, a középkori hercegérseki lovardából kialakított színház. Majd megmutatom a helyszínt részletesebben, itt csak annyit, hogy az ember kívülről egy rendkívül hosszan elnyúló, szinte teljesen semleges épületet lát. Ennek, ha szemben állok vele, jobb oldali, hosszabb szárnya rejti a "nagy" Festspielhaus hatalmas színpadát, középen nyílik a kisterem, és balról egy kicsit díszesebb homlokzat mögött a Felsenreitschule található. Az utca másik oldalán egy hasonlóan hosszú épület áll, amely a salzburgi egyetemnek az egyik szárnya. A kettő között parkolnak le az autócsodák, amelyekkel az úri közönség érkezik. Ők aztán nem mennek be a színházi előcsarnokba, hanem jó időben a Festspielhaus előtt várakoznak, beszélgetnek, üdvözlik barátaikat, ismerőseiket, mutogatják toalettjeiket, sőt, ott szervírozzák számukra az előadás előtti pezsgőt... míg a turisták, mint én, őket szemlélik, mint látványosságot... 

Gyülekezik az úri közönség

Aztán amikor már be kell menni, mert lassan kezdődik az előadás, megjelenik egy fiatalember egy békebeli kolomppal a kezében, amit erőteljesen nekiáll rázni - ezt megteszi a bejárat előtt, illetve a Felsenreitschule épületrészénél kint az erkélyen is. És akkor az úri közönség bevonul... Én egy darabig még ácsorogtam, hátha kihallatszik valami, de persze a világon semmit nem lehetett hallani, csak előadás végén a tapsot, mert akkorra már kinyitották az ajtókat.

Úgyhogy, bár fájó szívvel, de elmentem várost nézni, hiszen ki kell használnia az embernek minden pillanatot, amit negyedszázad után újra Salzburgban tölthet. Őszintén meg kell mondanom, hogy, bár azt hiszem, már kiderült itt a blogban, hogy mennyire szeretem Domingót, sőt, partnerét, a csodálatos Anna Netrebkót is, annyira mégsem voltam szomorú, mint gondoltam volna, mert Salzburg csodája azért valamennyire közömbösítette, hogy nem lehetek bent a színházteremben.

És bíztam abban is, hogy legalább egy autogram erejéig láthatom Domingót, akiről tudvalevő, hogy szinte mindig kijön a közönséghez ebből az okból - sőt reméltem, hogy Netrebkót is. Ebben a vonatkozásban készültem is, vittem magammal kinyomtatott képeket dedikálás céljából, köztük egy olyant, ahol ők ketten együtt szerepelnek.

Tudtam, hogy körülbelül két és fél órás az előadás, így a megfelelő időben visszamentem. Nem is kellett sokat ácsorognom, amikor elkezdett kifelé szállingózni a közönség, és észrevettem, hogy jónéhányan a Felsenreitschule legtúlsó bejárata előtt csoportosulnak. Gyorsan arrafelé vettem az irányzékot, és az üvegajtó mögött máris megjelent Domingó! Egyenesen a színpadról, a tapsviharból, s mint utólag kiderült, "standing ovation"-ból érkezett, mellette egyik fia, Alvaro látszott. A biztonságiak beengedtek bennünket az ajtó mögé és jöhetett az autogram-osztás:

Domingo kifejezetten feldobottnak látszott, és ezt meg is erősítette, amikor ismerősei üdvözölték és gratuláltak, nekik mondta, hogy "nagyon boldog vagyok, hogy tudtam énekelni" :) Amikor nyújtottam feléje a Netrebkóval közös fényképet, egy pillanatra megállt az írásban, mert az addigi rajongók mind az esti műsorfüzetre kérték az aláírást, szóval rám nézett, és azt mondta: "Ez három éve volt Bécsben" - de hogy milyen nyelven mondta, arra nem is emlékszem, lehet, hogy németül, de ennyit angolul is megértek. Én meg csak bólogattam mosolyogva...

Aztán egy idősebb hölgy ment már kifelé, ám elejtette a kistáskáját és nem vette észre, mire Domingo lehajolt érte és a hölgy után szólt, hogy "Madame, ezt ön ejtette el" - szóval még ilyeneket is észrevesz. És akkor már idekeverem a második alkalmat, szombaton este, mert ha már énekelni nem hallhattam, a második előadás végére újra odamentem, újabb aláírást kérni :) Akkor már tudtam, hova kell menni és mivel én nem a nézőtérről érkeztem, nagyon előnyös pozícióban voltam, az elsők között kérhettem az újabb aláírást. Így történt, hogy az én zöld filctollamat használta. Először igen örültem, hogy lesz egy tollam, amivel Domingo írt, ám az íróeszköz nála maradt... én közben, mint először is, egyfolytában fényképeztem. Négy-öt aláírás után egyszer csak megállt, ránézett a tollra és felém nyújtotta: ez az öné :) Ez, meg a táska-visszaadás tulajdonképpen kicsike dolgok, de benne van, hogy még ilyenkor is, a tapsviharból kijőve is figyel mindenre és illusztrálja, hogy ő tényleg egy abszolút úriember...

Aztán, mintegy "bónusz"-ként, mindkét alkalommal láthattam Anna Netrebkót is. Első alkalommal - hiszen premier volt - rengeteg profi fotós is gyülekezett a tömegben és amikor kijött, ők szinte teljesen megvadultak, kiabáltak neki, hogy figyeljen rájuk - mire Netrebko, tényleg profi módon, pár másodpercre, de azért beállt egy nekik szánt pózba és látszott, hogy felveszi az arckifejezést is - nekem is sikerült lekapnom, bár hátulról szinte letapostak...

Netrebko pillantása a fotósoknak

Amikor Domingo kiosztotta az autogramokat és pár szót elcsevegett az őt ott üdvözlő ismerőseivel, majd búcsút intett a rajongóknak, a nép elkezdett bravózni, de valahogy olyan módon, hogy szinte tapinthatóan sugárzott belőle a szeretet. Öt perc múlva Netrebkónál nagyobb volt a tömegőrület, de azt jobban bulvár-ízűnek éreztem. Mindenesetre megállapítottam, hogy Anna a valóságban, közelről nézve is tényleg gyönyörű... Persze rendkívül népszerű Salzburgban, hiszen éppen az Ünnepi Játékokon nyújtott Traviata-beli alakításával került a világ élvonalába 2005-ben.

Hát, ez volt az én részvételem a 2013-as Salzburgi Ünnepi Játékokon. Remélem, azért januárban Bécsben újra láthatom-hallhatom Domingót operaszínpadon és egyszer talán Netrebkót is... Mindenesetre utolsó salzburgi napomon megleptem magamat Netrebko frissen megjelent Verdi-árialemezével, amely akkora siker, mintha csak pop-lemez lenne. És tényleg remek :)

Végül egy kis ízelítő a premier utáni ünneplésből (miközben én odakint ácsorogtam...)

A Salzburg-élmény

Már lassan két hete, hogy megjöttem és itt a blogban még egy árva szót nem ejtettem arról, ami pedig az utóbbi évek egyik meghatározó élményévé vált számomra, és ez természetesen Salzburg. De mire első fokon valamennyire leülepedett bennem, várt egy nagy meglepetést okozó hozzászólás a Marton Éva születésnapi koncertjéről írott bejegyzésemhez és beletelt néhány napba, mire úgy éreztem, hogy válaszommal sok kisebb-nagyobb módosítás után ki merek állni a nyilvánosság elé.

Aztán ugye itt van másik blogom, az In memoriam Gábor Miklós, azzal is törődnöm kell. De úti élményeim olyan jellegű feldolgozásának is nekiálltam, mint a 6 nap alatt ott készített majdnem 700 fényképnek a feliratozása. A legtöbb közülük ugyanis konkrét házat, épületet ábrázol, ott fontos a későbbi felhasználás miatt, hogy már a fájlnévből tudjam az utca-házszámot. Ebből is már jó háromszáz darabot megcsináltam, de a nagyobbik fele még hátravan.

Egyszóval mindez hátráltatott, meg azért az is, hogy első nekifutásra mit is lehet mondani egy zenei blogban Salzburgról???

Az összbenyomást tekintve érdekes módon az első érzésem a csalódás volt. Éppen átépítik ugyanis a főpályaudvart, így amint az ember kilép a csillogó-villogó előcsarnokból, ami vagy már vagy készen van, vagy a munkálatok magát a központi épületet nem érintik, és kezdi felfogni, hogy tényleg Salzburgban van, bizony szeméthalmok és cigarettacsikkek, valamint koldusok között botorkál csomagjával egy deszkával borított és fedett munka-folyosón a buszok felé. Szemetet szerencsére később máshol nem láttam, de koldusokat igen... Tele van velük még az óváros is, minden utcasarkon ülnek, legtöbbször nyomorék emberek, gyerekek, láthatóan messze földről érkezett bevándorlók. Már nagyon régen jártam Nyugat-Európában, nem tudom, ez mennyire általános, csak tavaly egy röpke látogatáson Bécsben: igaz, az novemberben volt, de nem emlékszem ilyesmire. Szóval majdnem negyedszázaddal korábbi salzburgi élmények után, amikor szinte mindenre ráismertem és örömmel szívtam be Salzburg "salzburgságát", ez az egy dolog bizony nagyon lehangoló volt...

Amúgy Salzburg valóban egy paradicsomot jelentett nekem ebben a hat napban: maga a város, csodálatos fekvése, természeti és építészeti környezete, történelmi-kulturális múltja, középpontjában Mozarttal, valamint  jelene az Ünnepi Játékokkal.

Mint már írtam, jegyet ugyan sem én, sem senki a baráti körből nem kapott a látni vágyott előadásra, ám azért rögtön az első este egy Plácido Domingo és egy Anna Netrebko-autogramot hozott nekem. Azért ez is valami, sőt!!! Legközelebb elmesélem a történetet.

Addig is itt egy kép egy jellegzetes salzburgi házról, amely zenei emlékeket őriz. Még utazás előtt meséltem Franz Jakob Freystädtlerről és megígértem, hogy megmutatom salzburgi emlékhelyét. Az óvárosban található, annak is szinte a legközepében. Íme:

És itt a kedves tanítvány és cimbora emléktáblája is:

Nehéz volt fényképezni, mert túl magasra tették és csak így sikerült. Szövege: Ebben a házban töltötte gyermekkorát Franz Jakob Freystädtler, akit Mozart a K. 232. számú kánonjában "Lieber Freystädtler, lieber Gaulimauli"-ként örökített meg az utókornak.

Persze vannak Salzburgban ennél fontosabb emlékhelyek, de azért ez is egy kis színfolt, méltó a megörökítésre :)

A legközelebbi időszakban azt hiszem, sokszor fogok mutatni salzburgi érdekességeket. De újra előveszek nagykanizsai témákat is, amelyek közül szeptember első hetében egy érdekes esküvőről számolok majd be.

 

Válasz Ókovács Szilveszternek

Még június közepén tettem itt közzé véleményemet a Marton Éva 70. születésnapját megünneplő operaházi koncertről. Mire hazaértem Salzburgból, nagy meglepetés várt: az Operaház igazgatójának, Ókovács Szilveszternek a reagálása. Legalább is úgy gondolom, ő írta a monogramjával aláírt sorokat.

Eredetileg ugyanott szerettem volna válaszolni, de terjedelmi okokból csak több részletben tudtam volna feltenni a véleményemet, így azt gondoltam, akkor legyen ebből egy önálló blogbejegyzés.

Akit részletesebben érdekel, legjobb lenne, ha első lépésként elolvasná eredeti írásomat. Bár az "ÓSz"-ként aláírt vélemény annak végén hozzáférhető, de átmásolom ide is, mert nyilván nem mindenki akarja a júniusi posztot újraolvasni.

Tehát akkor itt van a szóban forgó megjegyzés. Mivel szerzője feltette a blogom nyilvános felületére, szerintem nem követek el szerzői jogi vétséget, ha hajszálpontosan idemásolom.

Íme:

Kedves Kata(liszt)!

Nem tudom, Ön kicsoda, s ennek a helyzetnek a kiegyenlítetlensége zavar némileg, dehát ez van.
Azon túl, hogy megköszönöm a Marton-gáláról szóló cikket (és tetszésében leíratlanul is benne érzem az operaházi csapat egy éves munkájának dicséretét...), engedje meg, hogy két megjegyzésére mégiscsak kitérjek. Azért érdemes, mert más bárdolatlan és tudatlan netezőkkel szemben Ön nagy műveltséget és igaz érdeklődést árul el írásában.

Tehát: Magyarországon az egyik (ha nem a) legnagyobb Strauss-fan Batta András. Talán emlékszik: ő írta az első monográfiát is az operairodalom egyik oszlopáról. A könyv kései megjelenése is mutatja a zeneszerző iránti ellenszenvet és gyanakvást: lenácizták, leimperialistázták a magyar kommunisták, ez a helyzet. Hogy a Rózsalovag ment? Igen, egyetlen operaként rendszeresen ebből az életműből. Az Arabella, Daphne, Frau ohne Schatten, Capriccio, Intermezzo, Egyiptomi Heléna, Danae szerelme soha. Az Ariadne 1967-től két évadon át volt műsoron, úgy levették, hogy most, 2013-ban hozhattuk csak vissza. Akárhogy is lenne jó másképp látni, Strauss bizony B-listán volt, ahhoz képest pláne, hogy Mozart, Verdi, Wagner és Puccini mellett ő a műfaj ötödik nagy, egyenrangú szerzője, akinek kompozíciói folyamatos magas színvonalon állnak.
Az Opera zenekara azért nem tudott közreműködni az esten, mert korábban vállalt szerződéses kötelezettségeit teljesítette: az egyik együttesünk a Müpá-ban a Lohengrint játszotta aznap este (döbbenetes, hogy ugyanakkor értek a Grál-elbeszéléshez, mint Kaufmann az Operában), a másik csapat pedig Japánban turnézott a Traviatával.

A minősítéseire nem reagálnék, hisz szíve-joga leírni a véleményét, akár név nélkül is. De annyit tudnia kell, hogy Marton művésznő személyes kérése volt a rendező és a két konferansz, utóbbiak természetes munka- (félve írom: móka-)megosztása nyilván az volt, hogy a tudós komolyan beszél, a házigazda pedig lazítani próbálja a hosszas ünnepi estet. (Kérem, higgye el, a praxis ezirányban is megvan, a rendületlen patetikusság elriasztja azon nézőinket, akik a Szent István téri kivetítő előtt vagy egy kisváros paneljában ülnek. Márpedig őket is szeretnénk gyönyörködtetni, belőlük is szeretnénk nevelni a jövő operalátogatóit.)
Végezetül: a fekete Vénusz valójában 1930-as születésű, úgyhogy pláne elképesztő, amit hallottunk tőle - és azt Ön nem tudhatja, de a legutolsó pillanatban, a színfalak mögötti gyengesége miatt nem vállalta a két lépcsőfokot, erre senki nem számított (csípőprotézis-műtét előtt áll).

További kellemes nyarat és sok maradandó operaélményt kíván Önnek

ÓSz

2013. augusztus 8. 11:15

Amellett, hogy örülök, miszerint kis blogom ilyen "magas" helyre is eljutott, megköszönöm a reagálást, és ezeket gondolom a benne foglaltakról:

Tisztelt „ÓSz”,

Bár 99,9 százalékig biztos vagyok abban, hogy Ön Ókovács Szilveszter, ám annak alapján, hogy csak a monogramja szerepelt hozzászólása alatt, mégis maradt bennem egy pici kétely, ezért a megszólítás.

Elnézést kérek a késedelmes válaszért, de éppen Salzburgban voltam :) Bár sajnos előadást nem láttam (már januárban nem kaptam jegyet), de legalább Domingótól és Netrebkótól sikerült autogramot szerezni és idegenvezetéssel bejárhattam a Festspielhaus-ok színháztermeit. Azután persze maga a város, benne a Mozart-emlékekkel egy paradicsom volt nekem…

Igen, igaza van; bár a „bloggerek” általában kitalált néven írnak (az én „kataliszt” nevem történetét a legelső blogbejegyzésemben elmeséltem), egy barátnőm is megrótt, hogy nem írtam magamról semmit a blog állandó részében bemutatkozásként, hogy ki vagyok, mi vagyok: most megtettem, a fényképem alatt olvasható.

Engedje meg, hogy reagáljak a válaszában foglaltakra, történetesen éppen egy "kisvárosi panel"-ből, amelyben élek.

Máig nagyon sajnálom, hogy azokat a tényeket kihasználva, miszerint Marton Évát elsőre nem vették fel a Zeneakadémiára és pályakezdőként egyből nem csak hatalmas főszerepeket kapott, illetve hogy Richard Strauss műveiből valóban keveset tűztek műsorra az Operaházban, egy ünnepi gálaestre bevitték a politikát.

Ugye annak idején Verdit sem vették fel arra a zeneakadémiára, ami ma a nevét viseli, és még lehetne ilyesmi példákat felhozni más művészeti vagy tudományos területekről is, de Marton Éva esetét azért már mégse írjuk az „átkos” rendszer számlájára. Róla például nem tudhatjuk, hogy nyilván már felvételizős korában is tagadhatatlanul benne rejlő tehetségét esetleg lámpaláz vagy más miatt nem tudta úgy igazán megmutatni, esetleg rossz volt a felkészítő tanára; vagy megmutatta, de valaki/k/nek valami miatt mégsem tetszett és abban a pillanatban nem találta meggyőzőnek. Ebben politika olyan szinten nem lehetett, mintha például hajdani földbirtokos vagy gazdag polgári családból származott volna; róluk pontosan tudjuk, hogy hogyan bánt velük a hatalom, és akkor ezt valóban fel lehetne róni még egy ilyen koncerten is, mint mondjuk Vásáry Tamás családjának kitelepítését és az ő majdnem-kitelepítését, de Marton Éva esetében úgy tűnik, erről nem lehetett szó.

A másik kérdés, aminek ürügyén bevitték a koncertre a politikát, az Richard Strauss. Na most, szerintem éppen Batta Andrásnak kellene a legjobban tudnia, hogy Strauss igenis meglehetősen tevékenyen kiszolgálta Hitler és Göbbels rendszerét (hogy a kulturális tótumfaktum nevét is ideírjam), még ha azzal is mentegetik, hogy ő apolitikus volt és csak a zenéjének élt. Amiben sok igazság van, de nem a teljes igazság. Nyilván Strauss operáiban és más műveiben (leszámítva azt a bizonyos dalát) nincs nyoma a nemzetiszocializmusnak, és valóban az opera műfajának csúcsán a helyük, de: őszintén szólva nem csodálom, hogy például a Magyar Állami Operaház alig tíz-tizenöt, vagy akár még több évvel az iszonyatos világháború és a koncentrációs táborokban megsemmisített embermilliók után, akik között átlagban minden tizedik magyar volt, olyan nagyon nem lelkesedett azért a szerzőért, aki, bármilyen remekműveket írt, még 1940-ben is Hitlerrel reggelizett... Ehhez pedig nem kell kommunistának lenni, csak ember-nek. Nyilván műveit a világháború sokkjának közvetlen elmúltával játszani kell és műsorra tűzésükben nem kell, hogy befolyásoló tényezők legyenek az akkori körülmények, de azért teljesen elfelejteni sem szabad mindezt. Viszont szerintem megértéssel kell kezelni azt a helyzetet, amikor még túl közeliek voltak a rettenetes tapasztalatok, és nem politikai hangulatkeltésre kihasználni ezeket a tényeket – semmilyen irányban. Mert tovább gondolva nyilván a szocializmus idején sem csak a humanitás nevében nem, vagy csak ritkán játszották Richard Strausst, az akkori hatalom is kihasználta a helyzetet saját politikai céljára. De ezt, bevallom, egy fokkal jobban meg tudom érteni, mert ez ebben az esetben valamilyen szinten egybeesett a humanista felfogással.

A rendezői bakiról: köszönöm az információt, ezt valóban nem tudhattam. Azért annyit mégis megjegyeznék, hogy Grace Bumbry állapota nyilván nem a koncert kezdete előtt 2 perccel derült ki - valamit csak lehetett volna tenni...

A műsorvezetés hangvételéről:

Mint írtam, én magam is egy „kisvárosi panelben” néztem a koncert televíziós közvetítését és azt gondolom, nem kellene ennyire lenézni azokat az embereket, akik esetleg nem olyan művelt opera-rajongók, mint mondjuk az Operaház törzs-bérletesei; ráadásul közülük a vidékieket, mint például engem, még az elzártság is sújtja. Nekem elég sok pénzbe kerül, ha csak mondjuk egy napra szeretnék beülni valamelyik fővárosi nagykönyvtárba kutatni és akkor még nem beszéltem arról, ha egy esti előadást, koncertet is szeretnék megnézni, amihez már szállás is kell – mindez a budapestiek számára természetes lehetőség, amibe sokszor bele sem gondolnak, ráadásként esetenként le is nézik a vidékieket. Ezt tapasztalatból mondom… De: aki már leül és meghallgat egy ilyen közvetítést, vagy annak egy részét, akár panellakásban, akár falusi házban, akár a budapesti kivetítő előtt, azt azért már valamilyen szinten érdekli vagy maga a műfaj, vagy egyes előadók, vagy a legismertebb opera-slágerek és ez a réteg sem ilyen lekezelő bánásmódot érdemel – még akkor sem, ha mondjuk csak unalomból kezdi el nézni. Nem kell természetesen patetikusnak sem lenni. Példaként szeretném megemlíteni Leonard Bernstein legendás televíziós sorozatát, amelyben nem zenetudósok, hanem átlagos fiatalok számára népszerűsítette a klasszikus zenét. Ő nem élt ilyen eszközökkel, mégis imádta mindenki; a magyar televízióban is rendkívüli népszerűséget ért el a teljes nézőközönség, köztük a mindenféle életkorú és zenei előképzettség nélküliek között is. Az ő előadásában is volt humor és könnyedség, de a közönségét partnernek tekintette. Vagy elmesélhetném, más tárgykörből véve a példát, hogy gimnazista koromban mennyire lenyűgözött, amikor a televízióban Szent-Györgyi Albert mesélt életéről, kutatásairól. Bár enyhén szólva sem voltam természettudományos beállítottságú, mégis teljesen értettem, legalább is a magam akkori szintjén, amit – egyszerűen, világosan, bájos humorral, emberséggel, nem leereszkedve – elmondott, és a lényegét egy életre meg is jegyeztem.

Nos, ezek jutottak eszembe utólag még a koncertről és az Ön véleményéről, amit eredeti cikkemhez fűzött.

Tisztelettel:

Kocsis Katalin

ny. zenei könyvtáros

Nagykanizsa

Befejezésként itt vannak a születésnapi gálaest legszebb, legmeghatóbb pillanatai:

Salzburgot látni és...

Kissé kiforgattam a délitáliai városhoz fűződő szólásmondást. Történt ugyanis, hogy salzburgi utazásom előtt elvonultam egy megfelelő helyre és kötöttem egy szerény biztosítást magamra és csomagjaimra.

A kedves hölgy megmutatta a listát, hogy mi mindenre vonatkozik ez a tényleg szerény, mondhatni fapados biztosítás. Amúgy, eltelve az utazás előtti jóleső várakozástól, vidáman és optimistán ültem előtte, amikor a jegyzékben a következőt olvastam: "holttest hazaszállítása". Hű, mondom nevetve, de azért egy picit meg is borzongva, nem szándékozom Salzburgban elhalálozni... Bár, tettem hozzá, az életrajzomban - mint zenerajongónak és zenei könyvtárosnak -  egészen jól mutatna a világ "legzeneibb" városának neve, és remekül ellensúlyozná prózai, Zalaszentgróton történő születésemet...

De a biztosítás megkötésével minden veszély elhárult, hiszen Murphy óta tudjuk, hogy akkor biztos történne valami, ha nélküle kelnék útnak. Így, felvértezve viszont még a csomagomat sem fogják ellopni, ha ráadásul vigyázok is rá és magamra :)

Búcsúzom az idei Ünnepi Játékok hivatalos filmecskéjével. Jó mulatság többször is végignézni és azonosítani, kiket is ismerünk fel. Nekem viszont, okulva a benne látott példán, kellene a kezembe egy "Jegyet vennék" táblácska világnyelveken a Giovanna D'Arco előadásai előtt...